Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA A XIV–XV. SZÁZADBAN

KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA A XIV–XV. SZÁZADBAN

Részlet Luxemburgi Károly, a későbbi IV. Károly császár önéletrajzából

Vita Caroli Quarti – E. Hillenbrand, 1979, 70–76. o.

3. fejezet

Odaadóan írtam nektek, utódaimnak a bölcsesség és Istenfélelem ezen szavait, amenynyire csekély tehetségem az isteni segítséget be tudta fogadni. Most üres és oktalan életemről kívánok nektek szólni, földi utam kezdetéről, hogy számotokra ez példaként szolgáljon. Nem fogom elhallgatni az isteni kegyelemnek a reám való kiáradását és a tanulmányok szeretetét, amely állhatatosan lelkemben lakozott, hogy annál inkább bizakodjatok munkátok során az isteni segítség támogatásában, minél világosabban hírül adják ezt számotokra atyáitok és elődeitek. Ugyanis írva van. „Atyáink beszélték el nekünk.”[1180]

Nem akarom tehát, hogy előttetek rejtve maradjon, hogy atyám, János,[1181] hetedik Henrik[1182] római császár és a brabanti herceg leányának, Margitnak[1183] a fiaként született. Feleségül vette Erzsébetet,[1184] II. Vencel[1185] cseh király leányát és megkapta vele a cseh királyságot, mivel a férfi ág a cseh királyok házában kihalt. Elűzte Henriket,[1186] a karintiai herceget, akinek a felesége[1187] a saját említett feleségének a nővére volt, és aki majd később gyermek nélkül halt meg. Henrik a cseh királyságot az anyám nővérének a jogcímén János előtt bírta. Ez félreérthetetlenül benne foglaltatik a csehek krónikáiban.

János cseh király és Erzsébet királyné elsőszülött fia, akinek Vencel a neve, 1316. május 14-én egy órakor született Prágában. Ezután született másik fiuk, Ottokár[1188] nevű, aki gyermekkorában meghalt. Végül harmadikként született János.[1189] Ennek a királynak volt két férjezett leánytestvére, az egyik[1190] első Károlynak,[1191] Magyarország királyának volt a felesége, és gyermekek nélkül halt el, a második[1192] pedig Károlynak,[1193] Franciaország királyának, aki Franciaországban uralkodott az Úr megtestesülésének 1323. évében.

Engem atyám hétéves koromban ehhez a francia királyhoz küldött. Ő egy főpap által megbérmáltatott és a saját nevét, a Károly nevet ruházta rám és hozzám adta feleségül nagybátyjának, Károlynak[1194] a leányát, akinek Margit[1195] volt a neve és Blankának nevezték.

Atyám nővére, a király felesége abban az évben halt meg[1196] gyermek nélkül. Végül ez a király másik asszonyt vett feleségül.

Nagyon szeretett engem ez a király és meghagyta az udvari papomnak, hogy engem némileg tanítson meg a betűvetésre, bár ő maga nem ismerte a betűket. Így megtanultam a boldogságos Szűz Mária hóráskönyvét olvasni, és azt valamelyest megértve ifjúságom idején napról napra egyre szívesebben olvastam, mivel nevelőimnek a király előírta, hogy engem erre ösztökéljenek. Ez a király pedig egyáltalán nem hajlott a pénzsóvárságra, megfogadta a jó tanácsokat és udvara az ősz egyházi és világi fejedelmek gyülekezetétől ragyogott.

Nagy ellenségeskedés támadt az akkori angol király és eme francia király között. Anglia királyának[1197] felesége[1198] a francia király[1199] nővére volt, akit a férje elűzött Angliából elsőszülött fiával, Edwarddal[1200] együtt. Ő Franciaországba ment testvéréhez és száműzetésben ott maradt, elsőszülött fiával együtt. A francia király a nővére és annak gyermeke elűzetése miatti felháborodásában megkérte apósomat, Károlyt, saját nagybátyját, hogy álljon bosszút a rokonait ért sérelem miatt.[1201] Ő hadsereget gyűjtve Aquitaniába vonult és Bordeaux és néhány más erődítmény, vagy vár kivételével majdnem teljesen elfoglalta azt. Károly győzedelmesen visszatért Franciaországba és leányának,[1202] Hainaut[1203] grófnőjének, feleségem testvérének leányát,[1204] feleségül adta Anglia királyának a száműzetésben lévő fiához, és neki kíséretet biztosítván őt Angliába küldte. Ő atyját legyőzte és fogságba vetette, megfosztotta a trónjától és megszerezte magának a koronát. A fiú apját abban az évben a börtönben megölték.

Ebben az évben meghalt apósom, Károly[1205] utódaként hagyta maga után hagyván elsőszülött fiát, Fülöpöt.[1206] Károly, francia király is ebben az esztendőben halt meg, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján,[1207] itt hagyván terhes feleségét, aki leányt szült.[1208] Mivel szokás szerint a leányok nem öröklik a trónt, így Fülöp,[1209] apósom fia lett a francia király, mert ő volt a legközelebbi örökös férfiágon. Fülöp megtartotta elődjének tanácsadóit, de az ő tanácsaikra egyáltalán nem hallgatott és a pénzsóvárságnak engedte át magát.

Tanácsadói között volt Péter,[1210] Fécamp apátja is, aki igen tudós férfiú volt, Limôges szülötte, minden erénnyel felövezett, ékesszavú és tanult ember. Ő Fülöp uralkodásának első évében Hamvazószerdán misét mondván olyan hevülettel prédikált, hogy mindenki nagy csodálattal tekintett rá. Én tehát, Károly halála után, akinél öt évet töltöttem, Fülöp király udvarában éltem, és az ő testvére volt a feleségem.

Oly nagy hatással volt reám az apát ékesszólása és beszéde ebben a prédikációban, hogy őt nézvén és hallgatván olyan mély áhítat szállt meg, hogy magamban azon kezdtem gondolkodni: Hogyan lehet, hogy ebből az emberből ilyen kegyelem árad rám? Végül megismertem őt, aki engem atyai melegséggel szeretett és gyakran beszélt nekem a Szentírásról.

Károly halála után két évet töltöttem Fülöp király udvarában. Két év elteltével[1211] visszaküldött a király feleségemmel, Blankával, az ő nővérével együtt Luxemburgba atyámhoz, Jánoshoz, a cseh királyhoz. Ez a grófság atyámé volt, az ő atyjának, a boldog emlékezetű Henrik császárnak az örökségéből. Őt Luxemburg grófjaként választották német királlyá. A rómaiak krónikáiban pontosan megtalálható, hogy ő miként és mennyi ideig uralkodott.

4. fejezet

Franciaországból visszatérve atyámat Luxemburg grófságában találtam. A császári trónt Bajor Lajos[1212] foglalta el, negyedik Lajosnak nevezve magát, aki nagyapám, VII. Henrik halála után Frigyes[1213] osztrák herceg ellenében vitatott választással lett római király.[1214] A következők választották meg Lajost és álltak az ő pártjára egészen győzelméig,[1215] amikor is fogságba ejtette ellenfelét, Frigyest, Ausztria hercegét: atyám, János, Csehország királya, a mainzi és trieri érsek és Waldemár.[1216] Frigyes mellett pedig a következők álltak: a kölni érsek, a szász herceg és a pfalzi őrgróf. Később Lajos Rómába vonult és XXII. János pápa akarata ellenére a velencei püspök a császári koronával megkoronázta és felszentelte.[1217] Ezután ellenpápát állított, a minoriták rendjébe tartozó Miklóst.[1218] Őt később a pápa kezére adták és vezeklésben halt meg. Lajos visszatért Németországba, ahogy ez a rómaiak krónikáiban pontosan olvasható.

Abban az időben,[1219] amikor visszatértem Franciaországból Luxemburgba és ott találkoztam atyámmal, Ausztria hercege Elszászban megostromolta Colmar városát és Lajos azt nem tudta felszabadítani. Atyám felkereste őket és megbékítette a herceget Lajossal.

Aztán Tirol grófságába ment a karintiai herceghez, akit elűzött a cseh királyságból. Az ő első felesége,[1220] anyám nővére már korábban meghalt, aztán ő pedig másik feleséget vett, a braunschweigi herceg nővérét,[1221] akitől egy leánya született.[1222] Leányát feleségül adta fivéremhez, Jánoshoz, és halála után a hercegi tartományát örökül hagyta rá.

Ezután atyám Trento városába ment. Ekkor halt meg anyám Prágában Szent Vencel mártír napján.[1223] Amíg atyám Trentóban tartózkodott, Lombardiában a következő városok adták meg magukat neki: Brescia, Bergamo, Parma, Cremona, Pavia, Reggio, Modena, Toscanában pedig Lucca a hozzátartozó minden területtel és grófsággal együtt. Ezeket meglátogatván atyám megállt Parmában. E városok kormányzását a milánói Azzo Visconti[1224] látta el, aki akkoriban Milánó és Novara élén állott, amelyek kormányzatát abban az időben nyerte el atyámtól.

Ekkor atyám értem küldött Luxemburg grófságába. Útnak indultam Metz városán, Lotaringia hercegségén, Burgundián és Savoyán keresztül egészen a tóparti Lausanne városáig. A hegyeken Brig[1225] felé keltem át, és így novarai területre jutottam, ahonnan Nagypénteken[1226] Paviába értem, amely atyámé volt.

Húsvét napján, azaz a megérkezésem utáni harmadik napon kíséretem tagjait megmérgezték. Én az isteni kegyelem védelmezésének köszönhetően megmenekültem. Ünnepélyes nagymisét tartottak ugyanis, és, hogy azon áldozhassak, nem akartam enni a mise előtt. Amikor pedig enni mentem, hallottam, hogy a kíséretemnek a tagjai hirtelen rosszul lettek, éppen azok, akik korábban étkeztek. Én az asztalnál ülve nem akartam enni, és mindnyájan megrémültünk. Felpillantva láttam egy csinos és mozgékony embert, akit nem ismertem. Ő némának tettetve magát az asztal mellett járt-kelt. Innen gyanút fogva elfogattam őt. A hosszas kínzások után a harmadik nap megeredt a nyelve és bevallotta, hogy a konyhában a milánói Azzo Visconti parancsára és utasítására az ételbe mérget kevert. Ettől a méregtől meghalt az udvarmesterem, Bergi János úr, Honkirini János, Keylai Simon, aki az én ételemet is felszolgálta, és többen mások.

Én ebben az időben Paviában a Szent Ágoston-kolostorban laktam, ahol a szent testét őrzik. Ebből a kolostorból Bajor Lajos kiűzte az apátot és a kolostor kanonokjait, akiket visszahívtam és a kolostort visszaadtam nekik. A kolostort ezeknek a szerzeteseknek a halála után János pápa[1227] az ágostonosoknak adta, akik ezt ma is lakják. Ez atyám uralkodása alatt történt, aki a kolostor feletti rendelkezést is átadta nekik.

Ezután atyámhoz mentem Parma városába, ekkor lettem tizenhat éves.[1228] Az ottani ügyek intézését és az én neveltetésemet atyám Savoyai Lajos úrra bízta, aki Azzo Viscontinak, Milánó kormányzójának az apósa volt. Atyám Parmából eltávozván Franciaországba ment és Guta[1229] testvéremet, másodszülött leányát, Jánoshoz,[1230] Fülöp francia király elsőszülött fiához adta feleségül. Az elsőszülött leánynak, Margitnak,[1231] pedig Henrik[1232] bajor herceg volt a férje.

Abban az időben, amikor Savoyai Lajos úrral Itáliában maradtam, ellenem és atyám ellen titkos szövetséget[1233] kötött Róbert,[1234] Apulia királya, a firenzei Azzo Visconti, Milánó ura, Verona ura,[1235] aki ebben az időben Padova, Treviso, Vicenza, Feltre és Belluno városait is bírta, Mantua ura,[1236] aki nekünk korábban hűséget fogadott Ferrara ura.[1237] Városaimat titokban felosztották egymás között: a veronai Bresciát és Parmát, a mantuai Reggiót, a ferrarai Modenát, a milánói Paviát, Bergamót és Cremonát, a firenzei Luccát kapta. Tehát városainkban ezek mind titokban ellenünk szövetkeztek, anélkül, hogy bizalmatlanságuknak korábban jelét adták volna. Egyáltalán nem tartottunk tőlük akkoriban, mivel velünk szövetséget kötöttek, és megesküdtek és írásban is megerősítették, hogy atyánkat és minket hűséggel támogatnak.

A veronai bevonult Bresciába, a milánói megostromolta Bergamót és azt gyorsan el is foglalta. A paviaiak is felkeltek ellenünk és a de Beccariakat[1238] fogadták el uruknak, pedig bennük nagyobb bizalmunk volt, mint bárki másban abban a városban. Ezek a szövetségesek minden oldalról kemény háborút indítottak ellenünk. Savoyai Lajos úr, megbízottunk és védelmezőnk előre látta a veszélyt, de nem tett ellene semmit. Nem tudom, hogy milyen szándékkal, talán, veje, Azzo Visconti iránti szeretetből, elhagyta Parmát és minket szorult helyzetben hagyott. A parmai Rossik, Reggióból Fogliani és Manfredi, a de Piik Modenából, a Ponzoni és Senis Cremonából, Pistoiából a Reali családból Fülöp fia Simon úr, Lucca kapitánya ügyem iránt hűséggel voltak, segítségemre siettek szóval és tettel, amennyire csak tudtak, ahogy ez a további oldalakon még pontosabban olvasható.

Az 1356. évi aranybulla

Az aranybullát IV. Károly adta ki. A bulla a császárválasztásról, a választófejedelmek jogairól, a fejedelmek öröklési rendjéről, a bányákról és pénzügyekről tartalmaz rendelkezéseket. 4 példányban maradt fenn, ezek közül a mainzi, a heidelbergi, a majna-frankfurti aranypecséttel, a nürnbergi pedig a nagy császári viaszpecséttel.

Az 1–23 törvénycikkeket 1356. január 9-én hirdették ki a nürnbergi birodalmi gyűlésben, a 24. cikkelytől végig 1356. december 24-én Metzben.

W. Altmann–E. Bernheim, 1895, 47., 48., 51., 56., 57. o.

A szent és oszthatatlan Háromság nevében. Amen.

Károly Isten kedvező kegyelméből a rómaiak mindenkor felséges császára, Csehország királya, örök emlékezetül.

Minden önmagában megoszlott ország elpusztul, mert fejedelmei rablók társaivá lettek… Minthogy császári méltóságunkból folyó kötelességünk, hogy a választófejedelmek közt felmerülő egyenetlenkedéseknek és vetélkedéseknek – mint Csehország királyát, magunkat is a választók közé számítva – mind császári, mind választófejedelmi minőségünkben elejét vegyük, a választók közti egyetértés táplálására, az említett viszálykodás és az abból származó különböző veszélyek megelőzésére Nürnbergben tartott ünnepélyes gyűlésünkön, az összes egyházi és világi választófejedelmek társaságában, más hercegek, grófok, bárók, a nemesség és városok előkelőinek, nagy sokaságától körülvéve, a császári fenség trónján ülve, birodalmi jelvényekkel és koronával felékesítve, érett megfontolás után a császári hatalom teljességéből az alábbi törvényeket hoztuk, kihirdettük és megtartandónak rendeltük az Úr 1356-ik évében, január 10-én, a kilencedik indictióban, királyságunk tizedik, császárságunk első évében…

Megállapítjuk és elrendeljük, hogy a mainzi érsek… mikor a császár vagy a rómaiak királyának halálhíre a mainzi egyházmegyében bizonyossá válik, a halálhír vételétől számított egy hónapon belül ezt az összes választófejedelmeknek nyílt levélben adja tudtára; ha azonban az érsek ennek végrehajtásában és a hír közlésében hanyag volna, vagy késedelmesnek mutatkoznék, ugyanazon fejedelmek saját maguktól, minden további meghívás bevárása nélkül, három hónapon belül, mint e határozatban erről már intézkedtünk, a sokszor említett Frankfurt városában gyűljenek össze a rómaiak királyának választására, kiből egykor császár lesz. A választás szavazattöbbséggel történik. Az újonnan megválasztottnak azonnal meg kell erősítenie a választófejedelmek hűbéreit, privilégiumait, jogait és szabadságát. A választófejdelmek rang szerint a következő sorrendben ülnek:

(Itt következik az utasítás. Arra vonatkozóan, hogy milyen sorrendben üljenek a választófejedelmek a császár jelenlétében, és hogy milyen sorrendben történjék a szavazások leadása.)

…A birodalmi gyűlés alkalmával a császárnak vagy római királynak kézmosó vízzel a brandenburgi őrgróf szolgál, az első pohár italt a cseh király nyújtja, ki azonban kiváltságai értelmében ezt nem királyi koronával a fején cselekszik hacsak erre magától nem hajlandó; a rajnai palotagróf az ételt szolgálja fel, míg Szászország fejedelme a marsalli tisztet tölti be, mint ahogyan ez régtől fogva szokásos.

Valahányszor a szent birodalomban trónüresedés áll be, a méltóságos rajnai palotagróf, a szent birodalom főasztalnoka … a rajnai és sváb részeken, azaz a frank jog területén, fejedelemségének, a rajnai palotagrófságnak jogán a birodalom főmarsallját, a szász jog szerint élő helyeken ugyanezen joggan ruházzuk fel.

Luxemburgi János kiváltságlevele a morva rendek számára

Az új dinasztia trónra léptét a cseh és a morva rendek kiváltságaik kibővítésére használták fel. János királynak a cseh rendek kiváltságait megerősítő oklevele (1311. június 18.) nem maradt meg, csak a morva rendek számára adományozott kiváltságlevél, amely ugyanazokat a jogokat biztosította a morvaországi feudális uralkodó osztálynak.

Emler, 1890, III., 11–12. o.

János, Isten kegyelméből Csehország és Lengyelország királya, a hegyeken túli szent birodalom fővikáriusa és luxemburgi gróf, királyságunk és morva őrgrófságunk valamennyi hívének, akiknek érdemes lesz ezt tudni, üdvözletünket és az alább írottak tudomását. Miután az isteni kegyelem elrendeléséből a királyi korona és jogar viselésének méltóságára emelkedtünk, szorgalmas igyekvésünkkel arra törekszünk, hogy uralkodásunk idején megkapják uralmunk alattvalói a hőn óhajtott szabadságot, hogy kikerüljék a veszedelmeket, és meg legyenek oltalmazva a gonosz emberek támadásaival szemben, nyugodtan éljenek a béke gazdagságában, a bizalom sátraiban és a földi dolgoktól való bőséges nyugalomban, ami akkor történik meg, úgy hisszük, nagyobb eredménnyel és kényelemmel, ha mindenkinek megadják a maga jogát, és nem követelnek tőle a kötelező mértéken túl. Ezt figyelembe véve pedig és nyájasan átölelve istenfélő szeretettel cseh királyságunk és Morvaország valamennyi fejedelmét, egyháziakat és világiakat, a főurakat, nemeseket, prelátusokat, papokat és hatalmunk minden alattvalóját, megígérendőnek tartottuk, hogy összes jogaikat és szokásaikat, amelyeket elődeinktől kaptak és birtokolnak, érvényben akarjuk hagyni, megőrizni és sértetlenül megtartani és pecsétünkkel meg akarjuk erősíteni minden kiváltságaikat, amelyeket elődeinktől nyertek. Ezenfelül, hogy alattvalóink megérezzék bőségesebb kegyességünk jóindulatát, megígérjük, hogy nem szedünk be tőlük semmi adót (sturam) vagy illetéket, amelyet köznyelven bernek neveznek, kivéve a mi esküvőnk vagy fiaink és leányaink házaságkötése alkalmával. Továbbá, hogy királyságunk alattvalói vállalják az önkéntes szolgálatokat, megígérjük nekik, hogy Morvaországban sohasem bízunk jövedelemmel egybekötött bármilyen hivatalt senki másra, csak morvára. Ugyancsak kegyelmesen egyetértve a szülők általános kívánságával, akik arra vágynak, hogy örökségüket gyermekeik kapják meg, nem akarjuk, hogy bármelyik alattvalónk javai elhalálozás címén birtokunkba kerüljenek, vagy hogy kincstárunkhoz csatolják, ameddig életben vannak gyermekeik, fiaik és leányaik, vagy fivéreik és azok fiai negyedíziglen, hacsak bűntett miatt el nem kobozzák. Továbbá elhatároztuk megadni alattvalóinknak, hogy nagyobb nyugalomban törekedjenek hasznukra és kényelmesebben élvezzék a békességet, azt a külön kegyelmet, hogy egyáltalában nem fogjuk őket akaratuk ellenére arra kényszeríteni, hogy valamilyen idegen földet meghódítsanak cseh királyságunk és a morva őrgrófság határain túl, amelyeknek védelmére cseh királyságunk és a morva őrgrófság fejedelmei, főurai és nemesei híven megígérték segítségüket. Végül, amikor behajtjuk majd a közönségesen bernek nevezett adót, az említett szükségletekre, valamint a cseh király megkoronázása alkalmából, amikor szintén be kell hajtani ezt az adót, nem akarjuk, hogy többet követeljenek vagy kényszerítsenek ki, mint negyed font (ferto) ezüstöt telkenként. Mindezeket és az egyes dolgokat pedig megerősítettük felségünk pecsétjével. Adatott Brunnában (Brno) az Úr 1311. esztendejében július kalendái előtt 14. napon (június 18.) uralkodásunk első évében.

A lengyel állam központosítása

Részlet D³ugosz XV. századi krónikájából, amely bemutatja III. Kázmér (1333–1370) intézkedéseit a feudális széttagoltság leküzdésére, a helyi feudális urak túlkapásainak megszüntetésére.

Jan D³ugosz (Longinus) szül. 1415– megh. 1480 krakkói kanonok, történetíró, Jagello Kázmér és fiainak nevelője. Több diplomáciai megbízatást töltött be. Fő műve: Historiae Polonicae libri XII. Groddecki, 1164.

… (Kázmér király gondoskodott arról), hogy a lovagok és a nemesek (militares, nobiles) ne nyomják el a parasztokat (cmethones) és a telepeseket (coloni), s ne kövessenek el igazságtalanságot rajtuk. Éppen ezért a parasztok és telepesek, akik a lovagok és nemesek hatalma alatt éltek, valahányszor uraik és örököseik bántalmazták őket, mindannyiszor a királynál meghallgatásra és védelemre találtak. Ugyanis Kázmér védelmükre, az elszenvedett igazságtalanságok miatt, hathatósan szembehelyezkedett az elnyomókkal, és szigorúan és keményen közbelépett, úgy hogy egy sem mert, bármilyen nagy, hatalmas és gazdag volt is, parasztjain erőszakosságot és jogtalanságot elkövetni. Aki pedig áthágta a törvényt és hatalmaskodott, megérdemelt büntetést kapott tőle. Persze a lovagoknak úgy tűnt fel, mintha a király túlságosan keményen bánt volna velük, ezért a király nem is kerülte ki a megrovást, és azt, hogy a nemesek és a lovagok a „parasztok királyának” ne gúnyolják. De ő türelmesen és egykedvűen viselte el a gúnynevet, és nem hagyott alább szigorán és elhatározásán, hogy továbbra is védelmezze az árvákat, a jövevényeket és az özvegyeket, hogy igazságot szolgáltasson bárkinek, hogy megbüntesse a tolvajokat, rablókat, zsarolókat és latrokat. Ugyanolyan mértékkel mért szegénynek és gazdagnak, jutalmazta az erényeket és büntette a vétkeket.

A Krewói Unió

Részlet Jagelló Ulászló litván nagyfejedelem 1385. aug. 14-i okleveléből, amely Ulászló és Hedvig lengyel királynő házassága révén megteremtette a lengyel–litván uniót.

Monumenta …res gestas Poloniae II. 1876, 4–5. o.

…(Skrigalo fejedelemnek, Jagelló litván nagyfejedelem testvérének) követei: Borisz fejedelem és Hanko, vilnai várnagy (capitaneus) Magyarország királynéjának[1239] a következőket ad-ták elő: …Felséged, fényes fejedelemasszony ily hasznos házasság érdekében Jagelló nagyfejedelmet fiának fogadja és Hedvig legidősebb fejedelemnőt, az ön legkedvesebb leányát, Lengyelország királynőjét, neki törvényes hitestársul adja. S hisszük, hogy ez Isten dicséretére, a lelkek üdvösségére, az emberek tisztességére és az ország gyarapodására válik. Hogy pedig az, amit terveztek, a célnak megfelelően fejeződjék majd be, ezért Jagelló nagyfejedelem, minden testvérével, minthogy még nem keresztelkedtek meg, valamint rokonaival, a nemesekkel, a föld népével, az előkelőkkel és a kisrendűekkel együtt a római szent egyház katolikus hitéhez törekszik, óhajt és kíván csatlakozni… Úgyszintén ez a Jagelló nagyfejedelem megígéri és ünnepélyesen megfogadja, hogy a lengyel királyság összes elfoglalt és hiányzó részeit, bárki is idegenítette el és foglalta el, saját fáradozása és költsége árán újra egyesíti az országgal…

Végül a többször említett Jagelló fejedelem még azt is ígéri, hogy saját litván és orosz országát a lengyel királyság koronájával örökre egyesíti…

A grünwaldi csata, 1410

Részlet a D³ugosz krónikájából

A Lengyelországba 1226 óta fokozatosan betelepült német lovagrend elleni csata fontos állomása volt a lengyel állam fejlődésének.

A. Prezdziecki 35–37., 47., 49–51., 53–57., 60–62. o.

Egy keddi napon, július 15-én… Ulászló,[1240] a lengyelek királya, a hajnali derengésben misét rendelt el a tábor helyén… Két mérföldet maga mögött hagyva, mialatt a környező ellenséges falvakat felégette, megérkezett Tannenberg és Grünwald helységek (villae) mezőire, melyeket híressé tett az azután bekövetkezett ütközet. Itt megparancsolta, hogy a sereg állandó tábort üssön az ezen a helyen gyakori fás és bozótos részek közt. Azt is elrendelte, hogy a kápolna sátrát egy kiemelkedő dombon helyezzék el, mely a Luben tóra nézett. Mialatt a sereg az állandó sátor verésével volt elfoglalva, a király mise hallgatásához készülődött.

Jungingeni Ulrik, Poroszország mestere (magister Prussiae) már megérkezett Grünwald faluba, melyet az ő veszte később oly nevessé tett, s noha a közelben ügyködött, a királyi sereg előőrsei mégsem ismerték fel…

Ulászló király pedig korántsem nyugtalankodott az ellenség oly közeli és hirtelen megérkezése miatt, hanem annak tudatában, hogy nem hiábavaló fáradság, előbb kívánta az isteni, mint a hadi dolgokat elvégezni, s ezért a kápolnába ment és alázatos szívvel két misét hallgatott végig, melyeket káplánjai… celebráltak: kérve kérte a legfelsőbb hatalom segedelmét; az istentiszteletet a szokottnál is ünnepélyesebb formában, énekkel rendezte meg… (Mialatt misét hallgatott), az egész királyi sereg rend és jelvény szerint Maszkowiczei Zindramo krakkói fegyverhordozó vezetésével, a litván sereg pedig Vitold (Sándor) litvániai nagyfejedelem parancsnoksága alatt csodálatos gyorsasággal sereglett össze és állt, szemtől szembe az ellenséggel, csatasorba. A lengyel had a balszárnyra ment, a litván a jobbszárnyat foglalta el…

Miután Ulászló, Lengyelország királya, teljesen bevégezte imáit, felegyenesedett. Nem csupán Sándor litvániai nagyfejedelem, hanem saját katonái is fegyveresen hívták őt csatába. Elfáradva kérlelésük és csatakiáltozásuk ostromától, magára öltötte a fegyverzetet, mely tetőtől talpig páncélba öltöztette testét. A katonáknak újabb és még hangosabb kiabálásaira, hogy sürgősen adjon jelt a küzdelemre (mert úgy látszott semmi sem elég gyorsan történik), megindult a támadás… Már rátették a sisakot a király fejére, aki már ujjongott, hogy belevetheti magát a küzdelembe, amikor hirtelen jelentették, hogy két herold, az ellenség seregéből kilépve, kíván a király színe elé járulni. Közülük az egyik a német-római király (Romanorum rex) jelvényét hordozta, ti. az arany mezőben díszelgő fekete sast, míg a másik a scsetyini hercegét: fehér mezőben tündöklő piros griffmadarat. Kezükben pedig két csupasz, hüvelyétől ment kardot tartottak. Lengyel katonák védelme alatt, nehogy sérelmet szenvedjenek, elvezették őket a királyhoz…

Tiszteletet adva a királynak, követi beszédüket, német nyelven … a következőképpen adták elő: „Legdicsőbb király! Ulrik, Poroszország nagymestere (magister Prussiae generalis) általunk, heroldok által, neked és testvérednek (Sándor herceg nevét elhallgatták)[1241] küldi ezt a két kardot, jövendő harcnak zálogát, hogy vele és népével kevesebb halogatással és merészebb lélekkel, mint amilyent mutatsz, ütközz meg, ne bujkálj tovább az erdőkben és berkekben, s ne késleltesd a harcot. Ha pedig úgy találod, hogy a te csatarendednek kifejlődéséhez szűk és keskeny a térség, Ulrik Poroszország mestere, felajánlja neked – csak hogy kicsalogasson téged az ütközetre –, hogy a mező sík részéből, melyet saját seregével elfoglalt, átenged annyit, amennyit te akarsz; vagy legalább válassz bármi csatamezőt, nehogy az történjék, hogy a harc távoli halasztást szenvedjen általad.” Így beszéltek a heroldok. A heroldok követségének idején, a lovagrend hadserege, a heroldok által tett bejelentés igazolásaként, jelentős távolságra visszavonult.

…Ulászló, Lengyelország királya, pedig a lovagrend büszke és fennhéjázó követségét meghallgatva, a heroldok kezéből átvette a kardokat. Nem fakadt haragra, vagy valamilyen méltatlankodásra, hanem könnyekre, s meggondolás nélkül, csodálatos és szinte égi alázattal, türelemmel és szerénységgel így válaszolt a heroldoknak: „Jóllehet seregemben éppen elegendő a kard, s nem szorulok rá ellenségeim kardjaira, mégis ügyem és igazságom nagyobb gondolkodása, gyámsága és védelme végett, Isten nevében elfogadom ezt a két kardot ellenségeimtől és a ti kezetekből, noha ellenségeim jómagam és népem vérére és pusztulására áhítoznak…”

A megadott jelre a harc megindult: a király egész hada… megrázta lándzsáit és előrerontott a viadalra…

A csatasorok összecsaptak: mintha végtelen nagy tömeg omlana össze, oly nagy volt a recsegés és a ropogás, amikor a lándzsák összeértek és a fegyverek egymásra csaptak. A fegyverek csattogása oly nagy lármát okozott, hogy talán azok is hallották, akik több mérföld távolságra voltak. Láb taposott lábra, fegyver csorbult fegyveren és lándzsák hegyei arcokra meredtek. Az ütközetben nem tudott elkülönülni a félénk a merésztől, az erős a lankadttól, mert mindahányan szorosan összekapcsolódtak egymással: csak úgy lehetett helyet változtatni vagy előrelépni, hogy az ellent legyűrve, vagy megsemmisítve, a győző elfoglalta a legyőzött helyét. Végül eltörtek a lándzsák. Mindkét részről a csatasorok és a fegyverek úgy összeakaszkodtak, hogy már csak kardokkal és hosszú nyelű szekercékkel küzdöttek, olyan szertelen lármát csapva, mint amilyent a műhelyben az üllőn kovácsolva idéznek elő. A lovak egymáshoz szorultak a küzdelemben. És ekkor Mars a küzdők közt puszta kézzel és karddal mutatkozott a leghatalmasabbnak.

Az ütközet kezdetétől mindkét sereg, fölvéve a harcot, közel egy órán át küzdött, anélkül, hogy a kettő közül az egyik visszavonult volna. Keményen küzdve a győzelemért, kétséges volt, hogy a szerencse melyik félhez hajlik, vagy melyik fél kerül ki győztesként a csatából. Midőn a keresztesek észrevették, hogy a bal, lengyel szárnyon a küzdelem számukra kemény és válságos, feladva kitűnő csatarendjüket, erejüket a könnyebb győzelem reményében a jobbszárny ellen fordították, ahol a litván csatasor foglalt helyet, s amely gyenge és lomha lovakkal és fegyverekkel volt felszerelve: ennek az áttörésével a lengyel arcvonalat is erőteljesebben remélték felgöngyölni. De szándékuk nem vált teljesen valóra. Amint hevesen harcba bocsátkoztak a litvánokkal, oroszokkal és tatárokkal, a litván csatasor nem bírván feltartóztatni az ellenséges támadást, ingadozni kezdett és egy hold föld távolságra vissza is vonult. A keresztesek pedig tovább nyomták a litván csatasort, mely újra és újra engedett és végül futásnak eredt…

Miután a litván sereget megfutamították, a lengyel és a porosz seregek közt különböző helyeken igen heves küzdelem újult ki. A hatalmas port, mely a csatát és a csatázókat ellepte, egy kellemes és enyhe eső eltüntette. A német lovagok, harcolva a győzelemért, Ulászlónak, Lengyelország királyának nagy zászlóját, melynek jelvénye a fehér sas volt, egy ellenséges rohammal… a földre vetették. De a legelszántabb katonák és veteránok, akik mellette álltak, rögtön felemelték és a helyére visszaállították, s ezzel megakadályozták a pusztulást… Hogy ezt a gyalázatot és becstelenséget lemossák, a lengyel katonák vad szenvedéllyel törtek az ellenségre, és mindaz az erő, melyet karjuk még őrzött, most áradt, pusztított és győzött. Időközben visszatért a német lovagoknak az a serege, mely a menekülő litvánokat és oroszokat üldözte. Magukkal hurcolták a foglyok nagy sokaságát, s győztesként érkeztek meg; nagy vidámsággal siettek a porosz táborba. De amint látták a veszedelmes fegyverekkel és erőkkel vívott háborút, otthagyva a foglyokat és a zsákmányt, a küzdelembe vetették magukat, hogy segítségére siessenek bajtársaiknak, akik akkor már lanyhán hadakoztak. Az új harcosok érkeztével a küzdelem a két fél közt kegyetlenné vált. És ettől kezdve mind többen estek el. A német lovagok arcvonala nagy veszteséget szenvedett katonákban, úgyhogy csatarendje megbomlott. Akik a csatarendet vezették, attól tartottak, hogy embereik futásnak erednek. (A német) lovagrendi keresztesek, valamint a csehek[1242] és az alemanok seregének állhatatossága megcsappant olyannyira, hogy a legtöbb helyen nem gondoltak a harc újrafelvételére… S ámbár az ellenség csatarendje újra és újra helyreállt, a legvégén a lengyel királyi had tömege mégis minden oldalról körülvette, aztán leterítette és tönkretette. A tizenhat hadijelvény alatt harcolók majd minden egyes népe vagy halálát lelte, vagy fogsába esett. Az ellenséges sereg veresége oly mérvű volt, hogy mint ismeretes, maga Poroszország nagymestere, Ulrik, a marsallok, a kommendátorok, valamint a porosz sereg mindenféle lovagja és előkelői elestek, az ellenség többi, elhárított tömege pedig, ha egyszer már hátat fordított, akkor biztos futásnak eredt… Az ellenséges tábor, minden jóval telis-teli, így a porosz nagymester díszkocsija, az ő és seregének minden kincse a lengyel katonák zsákmánya lett. A (porosz) keresztes lovagok seregénél találtak egynéhány négyes fogatot is, amelyek láncokkal és bilincsekkel jól meg voltak rakva. Ezeket a keresztes lovagok avégből gyűjtötték össze, hogy legyen mivel a lengyel foglyokat megbilincselni.

A poroszok szekerein és táborában volt azonkívül igen sok borral telt edény. A (lengyel) király serege, az ellenség legyőzése után, a harctól fáradtan, a nyári forróságtól elcsigázva, ezekhez az edényekhez rontott, hogy szomját lecsillapítsa. Némelyik vitéz a sisakját használta e célra, a többi a kesztyűjét, mások meg cipőikkel merítették a tiszta bort. Ulászló lengyel király azonban félt attól, hogy serege lerészegedik a bortól, és ezzel hasznavehetetlenné válik. Seregét, ily állapotban, ha valaki meg akarná támadni, még a bátortalan ellenség is legyőzné. És hogy a szerfeletti ivás ára ne legyen betegség és bágyadtság, a király megparancsolta, hogy a borosedényeket törjék, darabolják szét…

A (lengyel) királyi sereg az ellenséges kocsitábor szétverése után ahhoz a dombhoz ért, ahol az ellenség állomása és táborhelye volt. Innen megpillantotta a menekülésben szétszéledt ellenség számos csapatát, amint fegyvereiken, melyekkel csaknem mind el voltak látva, megcsillant az újból tűző nap. Üldözésükre alaposan felkészülve, a lengyel sereg egy sík rétre özönlött, és rátámadt az ellenség csapataira. Ezek közül csak igen kevesen mertek védekezni. Leverésük után maradék haduk se erőszakot, se sebeket nem szenvedett, épen megmaradt, minthogy a király megparancsolta, hogy a katonák kíméletesen bánjanak kardjukkal. Ugyanis Ulászló, Lengyelország királya, amidőn jelt adott katonáinak a menekülő ellenség üldözésére, előre megparancsolta nekik, hogy amennyire csak lehet, tartózkodjanak az öldökléstől. Az üldözés több mérföldnyi távra terjedt: csak kevesen menekültek meg futással, többen az üldözők kezére jutottak, akik őket a táborba vitték és kegyes bánásmódban részesítették… sokan azonban a csatatértől két mérföldnyi távolságra fekvő tó hullámaiba fulladtak a menekülés zűrzavarában és torlódásában. Az üldözésnek a leszálló éj vetett véget. Ebben az ütközetben ötvenezret öltek meg és negyvenezret ejtettek foglyul az ellenség sorából.[1243] Úgy hírlik, hogy a zsákmányolt hadi jelvények száma ötvenegy volt. Az ellenségtől elvett holmik módfelett gazdagították a győzőket. Jóllehet nehezen hiszem el a levágott ellenség számát, mégis pontos számítással megállapítható: ugyanis az utakat jó néhány mérföld távolságra a halottak tetemei borították be, a földet a megöltek vére itatta át, és a lég megtelt a haldoklók jajszavával.

Jagelló Ulászó horodlói kiváltságlevele, 1413

A kiváltságlevél a Lengyelországgal ekkor még csak perszonális unióban egyesült Litván Nagyfejedelemség nemeseinek megadta a lengyel nemesség minden kiváltságát, abban az esetben, ha felveszik a katolikus vallást. Ezzel előkészítette a litván feudális uralkodóosztály ellengyelesítését és a két ország későbbi teljes unióját.

Volumina legum, 1859, II. N° 31.

1. Mindenekelőtt, amikor az éltető Lélek sugalmazására a katolikus hit fényét magunkba fogadtuk, és fejünkre tettük a Lengyel Királyság koronáját, akkor a keresztény hit sokasítása érdekében, litván földjeink jobb helyzete és java érdekében Litvániának ezeket a földjeit, a neki alárendelt és vele egyesített földekkel és birtokokkal együtt hozzácsatoltuk nevezett Lengyel Királyságunkhoz, inkorporáltuk, egyesítettük, összeegyesítettük, hozzávettük, szövetséggel megkötöttük a mi és egyéb testvéreink és ugyanezen Litván Föld valamennyi főura, nemese és bojárja egyöntetű beleegyezésével és akaratából és hozzájárulásával. Minthogy azonban nevezett Litván Földeket nyugalomban, biztonságban és jobb gondozásban kívánjuk megtartani és állandó javukról gondoskodni, tekintettel a keresztesek ellenséges támadásaira és ármánykodásaira, és a hozzájuk csatlakozókra és minden egyéb ellenségre, akik az említett Litván Földek és a Lengyel Királyság elpusztítására törnek és feldúlását tervezik: ugyanezeket a földeket, amelyeket mindig, teljes uralommal, tiszta és vegyes jogon birtokoltunk idáig és birtokolunk most őseinktől a születés jogán, mint törvényes uralkodók, a főurak, nemesek és bojárok akaratából, jóváhagyásával és beleegyezésével, újból inkorporáljuk, bekebelezzük, hozzácsatoljuk, egyesítjük, szövetséggel hozzákötjük és örökre megerősítjük nevezett Lengyel Királysággal, megszabva azt, hogy ők maguk minden birtokukkal, földjükkel, uradalmukkal, fejedelemségeikkel, kerületeikkel, birtokaikkal minden tiszta és vegyes jog alapján mindig visszavonhatatlanul és sértetlenül egyek legyenek a Lengyel Királyság koronájával.

2. Ugyancsak a nevezett Litván Földek valamennyi egyházát és egész papságát, a székesegyházaikat, kolostoraikat, plébániáikat, közösségeiket, vilnóikat és a többit mind, amelyeket ezekben emeltek és amelyeket emelni fognak, alapítottak és alapítani fognak, tartsák meg szabadságaikban, immunitásaikban, kiváltságaikban, kivételezett helyzetükben és szokásaikban a Lengyel Királyság szokása szerint.

3. Nevezett földjeink főurai, bojárjai és nemessége, élvezzék, birtokolják és használják adományaikat, kiváltságaikat és adománybirtokaikat, amelyeket mi adtunk, adományoztuk, részesítettünk, csak a katolikusok és a Római Egyház alattvalói, és akik címeradományt kaptak, úgy ahogyan a Lengyel Királyság főurai és nemessége birtokolja és használja az övéit.

4. Ugyancsak a nevezett főurak és nemesek atyai birtokaikat birtokolják ugyanolyan jogon, mint ahogy a Lengyel Királyság főurai közönségesen birtokolják birtokadományaikat, amelyekre vonatkozólag tőlünk érvényes és örökerejű megerősítéssel megerősített okleveleik vannak, hasonló módon birtokolják, és legyen szabad lehetőségük, hogy eladják, kicseréljék, elidegenítsék, adományozzák és saját javukra fordítsák, de a mi beleegyezésünkkel, különösen minden adott esetre, amint elidegenítésük, kicserélésük vagy adományozásuk, ami előttünk vagy megbízottaink előtt a Lengyel Királyság szokása szerint meg lesz szabva.

5. Ugyancsak az atya halála után a gyermekeket nem szabad megfosztani örökölt birtokaiktól, hanem az örökösök kötelesek az ő örököseikkel együtt (örökségként áthagyva azt) birtokolni, mint a Lengyel Királyság főurai és nemesei birtokolják a saját birtokaikat – és kedvező hasznukra fordítják.

6. Ugyanolyan módon feleségeiknek örökrészt jelölhetnek ki birtokaikon és jószágaikon, amelyeket atyjuk örökségéből vagy a mi adományozásunk szerint örökre birtokoltak, vagy birtokolni fognak, ahogyan a Lengyel Királyságban ilyeneket kijelölnek. A Litván Földek nevezett főurai és nemesei lányaikat vagy nővéreiket, nőrokonaikat és saját nőtagjaikat csak katolikusokkal házasíthatják össze, és azokhoz adhatják férjül, saját jóakaratuk és a Lengyel Királyság ősidők óta betartott szokásai szerint.

7. Ezekkel az adományozott szabadságokkal nem ellentétben a főurak kötelesek várakat és hadiutakat építeni és karbantartani és adókat fizetni, a régi szokás szerint.

8. Külön kifejezésre juttatjuk azt, hogy a Litván Földek valamennyi főura és nemese köteles megtartani és megőrizni hűségét és a keresztény valláshoz illő állhatatosságát irántunk. Ulászló, lengyel király és Sándor Vitautas,[1244] litván nagyfejedelem, és utódaink iránt, ahogy a Lengyel Királyság főurai és nemesei szokták megtartani és megőrizni, amiről a Litván Földek említett főurai, bojárjai és nemessége már esküvel kezeskedtek nekünk, amint világosabban benne foglaltatik okleveleikben, amelyekben ők a Lengyel Királyság főuraival kölcsönösen megegyeztek. Ugyanúgy hűségeskü alatt és birtokfosztás terhe alatt sem tanáccsal, sem kedvezéssel, sem segítséggel nem szabad szolgálniuk és segíteniük semmiféle fejedelmet vagy főurat, vagy más bármilyen rendű embert, akik szembe kívánnak szállni a Lengyel Királyság földjeivel.

9. Továbbá azokat a méltóságokat, állásokat és tisztségeket, ahogy a Lengyel Királyságban el vannak rendelve, létrehozzuk és megteremtjük Vilnóban – vilnói vajdaságot és várnagyságot, és Trokiban is és egyéb helyeken, ahol inkább alkalmasnak látszik, jóindulatunk szerint, örök időkre. Tisztségviselőknek is csak a katolikus vallás hívei és a Szent Római Egyház alattvalói lesznek kinevezve. Ugyancsak valamennyi állandó helyi tisztséget, mint amilyen a várnagyi méltóság, csak a keresztény (katolikus) vallás követőinek adományozzuk, azokat engedjük tanácsunkba, és azok vannak ott jelen, amikor az állam javáról tanácskozunk, mert a hitvallásban való különbség gyakran a véleményekben való különbözőségre vezet, és ennek révén közismertekké válnak olyan döntések, amelyeknek titokban megőrizve kellene maradniuk.

10. Ugyancsak mindazok, akik ilyenféle szabadságokat és kiváltságokat kaptak adományba, sohase hagyjanak el minket, Ulászlót és Sándor Vitautas litván nagyfejedelmet, amíg mi élünk, és utódainkat, a litván nagyfejedelmeket, és sem tőlünk, sem utódainktól ne pártoljanak el, hanem híven és becsületesen engedelmeskedjenek, és eskü erejével híven és szilárdan maradjanak hozzánk és utódainkhoz, a litván nagyfejedelmekhez hozzákötve kegyeikkel, tanácsaikkal és segítségükkel mindörökkén örökké.

11. Ehhez még hozzájárul, hogy Litvánia nevezett főurai és nemesei Sándor Vitautas, a jelenlegi fejedelem halála után sohase tegyenek vagy válasszanak Litvánia nagyfejedelmévé és uralkodójává mást, mint azt, akit a lengyel király és utódai a Lengyelország és Litvánia földjeinek prelátusaival és főuraival folytatott tanácskozás alapján szükségesnek látnak, hogy megválasszák, trónra ültessék és megkoronázzák. Ugyanúgy ha a lengyel király gyermekek és törvényes örökösök nélkül hal meg, a Lengyel Királyság prelátusai, főurai és nemesei nem választhatnak maguknak királyt és uralkodót a mi, vagyis Sándor nagyfejedelem, Litvánia nevezett földjeinek főurai és nemesei tudtán és tanácsán kívül, az előbbi oklevelek erejénél és tartalmánál fogva.

12. Ezen felül, a nevezett szabadságokkal, kiváltságokkal és kegyekkel a Litván Földnek csak azon főurai és nemesei élhetnek és használhatják azokat, akik megkapták adományba a Lengyel Királyság nemeseinek fegyverét és címerét, és a keresztény vallás hívei, a Római Egyház alattvalói, nem szakadárok vagy egyéb hitetlenek.

13. Ugyancsak mindazokat az okleveleket, amelyeket a Lengyel Királyságnak és Litvánia földjein korábban is, hét vagy nyolc éve, és koronázásunk után vagy annak az idején ajándékoztunk és adományoztunk, jelen (oklevél) erejével megerősítjük, ratifikáljuk, jóváhagyjuk és állandó erőt adunk nekik.

14. Különösen hozzátesszük és kifejezzük, hogy a Lengyel Királyság és Litvánia földjeinek említett főurai és nemesei, amikor szükség lesz, gyűljenek össze országgyűlésre tanácskozás céljából Lublinba vagy Parczówba, vagy más alkalmas helyre akaratunk egyetértésével, a Lengyel Királyság és Litvánia említett földjeinek jobb hasznára és javára.

Végeztetett Horodló városában a Bug folyó mellett, közös országgyűlésen október hava második napján az Úr 1413. esztendejében.

A nieszawai statútum, 1454

A statútumot IV. Kázmér (1447–1492) lengyel király a köznemesség követelésére adta ki, különben a nemesek nem voltak hajlandók támogatni a német lovagrend elleni háborúban. A statútum fontos lépés volt a köznemesség hatalmának kiépítése során, a nemesi köztársaság felé vezető úton.

Volumina legum, 1859, II. N° 35, 39.

a) Kislengyel statútum

Nieszawa, 1454. nov. 11–29.

Ha előfordul, az, hogy egy nemest városi polgár vagy paraszt megsért, akkor a sértett nemes a sértő ellen panasszal élhet az országos jog szerint, és megidézheti azt a magdeburgi jogtól eltérően az ország törvénye szerint…

b) Nagylengyel statútum

Hogy az állam a jövőben jobban kormányoztassék, az a kívánságunk, és ezt határozatba hozzuk, hogy semmiféle új rendelkezést nem lehet egyénileg hozni, sem a jövőben nem lehet hadat üzenni az országos szejm[1245] döntése nélkül: az új ügyeket előbb meg kell vitatni, azután kell elfogadtatni a nemességhez tartozó tömegekkel.

III. Iván törvénykönyve, 1497

III. Iván (1462–1505) moszkvai nagyfejedelem uralkodása alatt ment végbe nagyrészt az orosz területek egyesítése Moszkva vezetésével. Az állami központosítás szükségessé tette a jogszolgáltatás egységének megvalósítását is. Ezt a célt szolgálta az 1497-ben kiadott törvénykönyv, amelyből részleteket közlünk.

Tyihomirova, 1960, 71–73. o.

A 7006. (1497) esztendő szeptember hónapjában Ivan Vasziljevics, egész Oroszország nagyfejedelme, gyermekeivel és bojárjaival rendelkezést adott ki, hogy miként törvénykezzenek a bojárok és az okolnyicsijek.[1246]

1. A bojárok és okolnyicsijek üljenek törvényt. A tárgyaláson pedig a bojárok és az okolnyicsijek mellett írnok legyen. A bojárok, okolnyicsijek és jegyzők ne fogadjanak el megvesztegetést ítélkezésükért és védelemért; hasonlóképpen a bírók se fogadjanak el megvesztegetést ítélkezésükért. Az ítélet ne legyen se részrehajló, se bosszúálló senki irányában.

2. Ha valamely panaszos egy bojárhoz járul, az ne utasítsa el magától a panaszosokat, hanem minden panaszosnak szolgáltasson jogot mindenben, amennyiben illetékes. Ha pedig valamely panaszosnak nem illetékes jogot szolgáltatni, ezt közölje a nagyfejedelemmel, vagy küldje ahhoz, akinek hatáskörébe azok az emberek utalva vannak…

17. A szolgák (holopok) ügyében hozott bírósági ítéletről. A bírósági ítélet és a felszabadító oklevél megszövegezése alkalmával a pecsétért kapjon a bojár minden egyes szolga után kilenc pénzt, az írnok aláírásáért jár minden személy után egy altin,[1247] a segédírnoknak pedig, aki az ítéletet vagy a felszabadító oklevelet leírta, annyiszor három pénzt kell fizetni, ahány szolgáról ki kell állítania a felszabadító levelet.

18. A felszabadító oklevélről. Ha pedig valaki a bojár megerősítése és az írnok aláírása nélkül vagy az ellátás[1248] és a bojári törvénykezés jogával rendelkező városi helytartó megerősítése nélkül állít ki felszabadító oklevelet, akkor az a felszabadító oklevél nem ismerhető el felszabadító oklevélnek, kivéve azokat, amelyeket a szolga tulajdonosa ír saját kezével; az ilyen oklevél felszabadító oklevél lesz…

33. Rendelet a helytartónak a városi törvénykezésről. Ha egy városba az előállító[1249] vagy megbízottja idéző levéllel érkezik, az idéző levelet mutassa be a helytartónak vagy a járásfőnöknek, vagy pedig ezek alantasainak. És ha mindkét peres fél abból a városból vagy járásból való, állítsa mindkettőt a helytartó vagy járásfő, vagy azok alantasai elé.

38. A bojárok és a bojárfik,[1250] akik ellátási joggal és a bojári törvénykezés jogával rendelkeznek, tartsanak törvényt, de a törvénykezés alkalmával legyenek mellettük az udvarnok,[1251] a sztaroszta[1252] és az esküdtek. Az udvarnok, a sztaroszta és az esküdtek nélkül a helytartók, járásfők nem ítélkezhetnek; megvesztegetést ne fogadjanak el, se alantasaik ne fogadjanak el megvesztegetést, se uruk, se a maguk számára… De ha a felperes megnyerte perét, akkor a helytartó és alantasa a bűnösön vegye meg a neki járó pénzt (a helytartó működését szabályozó) oklevél szerint… De ha a felperes elveszti perét, és őt találják bűnösnek, akkor a helytartó a perelt összeg minden rubele után vegyen el a felperestől 2 altint, alantasának a számára pedig minden rubel után 8 pénzt…

55. A kölcsönről. Ha egy kereskedő vásárba indulván valakitől pénzt vagy árut vesz (kölcsön), és útközben önhibáján kívül az áru elpusztul, elsüllyed, megég vagy katonák veszik el – akkor a bojár, miután kivizsgálta az ügyet, parancsolja meg a nagyfejedelem írnokának, állítson ki a kereskedőnek a nagyfejedelem pecsétjével ellátott oklevelet arról, hogy ez (a kereskedő) fizesse meg a felperesnek a (kölcsönvett) összeget kamatok nélkül.

57. A parasztok felmondási jogáról. A parasztoknak egyik járásból (másikba), egy faluból másik faluba egy alkalommal lehet egy esztendőben költözni, mégpedig az őszi György-napot[1253] megelőző és követő héten.

A házhasználat megváltása fejében, akik a mezőn laknak, 1 rubelt fizessenek egy telek után, akik erdőben laknak, fél rubelt fizessenek. Ha a paraszt egy évig él valakinél, aztán továbbáll, akkor csak negyed telek után fizessen; ha két évig van valakinél, és azután távozik, fél telek után fizet, ha három évig lakik egy helyen, háromnegyed telek után fizesse meg az adót, ha négy évig tartózkodik egy helyen, akkor az egész telek után fizessen adót.

60. Ha valaki végrendelet nélkül hal meg, és nem voltak fiai, minden ingósága és földje leányára száll, de ha lánya sem lenne, akkor a legközelebbi rokon örököljön.

A poljicai statútum

A dalmát tengerparton levő sajátos fejlődésű terület statútuma a XV. század végéről származik, de a XVII. századig többször módosították. A statútum a szinte falvak köztársaságának mondható megyényi terület társadalmi viszonyaira vonatkozólag sok adatot hoz. Részleteket közlünk a statútumból.

B. D. Grekov, 1951, 212., 218., 222., 234., 276., 288. o.

1. Az első poljicai törvény, hogy knezt kapjunk az úrtól, olyat, aki hű az úrhoz és megfelel Poljicának. És az a törvény hogy a knez az év folyamán három ízben szedjen be, minden érkezése alkalmával 30 juhot, úgyhogy évente 90 juhot kapjon. Ebből évente 3 juh jár a közösségi írnoknak azért, mert ő szedi össze.

2. A bírságpénzekből, amelyeket a knez és a bírák megítélnek, a fele a knezé, és a fele a közösségé. A közösségi írnoké pedig az 1/20 rész.

3. A knez mellett három bírónak kellene lennie, akik a három törzs részéről esküdtek fel: egy a tisemirek részéről, a második a limitek részéről, a harmadik a kremenicanok részéről. Ők a knezzel együtt kapják hivatalukat és vele együtt felmentésüket.

23/a És elfogadták a poljicaiak mind egyhangúlag, és megparancsolták valamennyi nemes vlastelának és didicnek és kmeticnek és vlasicnak: ha valamelyikük valaha is harcba indulna a törökökkel és a martalócokkal együtt, még ha didic is vagy vlastelic, el kell fogni és felakasztani, és egész ingó vagyonukat a közösségnek kell adni, közösségi földrészét pedig rokonai kapják. Ha pedig kmetic és vlasic harcolna együtt a törökökkel vagy martalócokkal, el kell fogni és felakasztani, vagyona felét a közösség kapja, felét az ura.

23/b Végül, ha valamelyik poljicai, bármilyen rendű is legyen, a törökökkel vagy martalócokkal együtt rabol, vagy megadja magát a törököknek, vagy önként beállna töröknek, mindenekelőtt fejével felel, mint előbb mondottuk. Vagyona a közösségé; ha van közösségi földrésze, úgy a legközelebbi hozzátartozóé; ha kmetic, úgy vagyonának fele az uráé, a másik fele a közösségé.

30. Az úr 1485. évében december 30-án.

44. A büntetéspénz erőszakért 25 libra. A büntetéspénz rágalmazásért 10 libra. A büntetéspénz rablásért 100 libra…

A büntetéspénz szóbeli sértésért. Aki megsértette barátját bárhol kellő ok nélkül – 5 libra. Ha kmetic sértett meg nemes embert, úgy a kétszerese. Ha kmetic megsértette urát, vágják le a kmetic nyelvét, vagy meg kell váltania magát 100 librával.

89/a És amikor a kmetic el kívánja hagyni urát, mindenekelőtt köteles udvarában vagy házában összeszedni egész vagyonát, amije van: az állatokat is, meg egyéb ingó vagyont, és a „bastinát”, amelyet alatta szerzett, meg kell hívnia urát és azt mondania neki: uram, mindez a jószág a tiéd, szabadságodban áll, hogy valamit meghagysz vagy nem hagysz meg. És amikor a kmetic mindezt megteszi, ha az úr elvesz valamit, szabad az egészet elvennie vagy csak egy részét; ha pedig (az úr) valamit ad neki, azt már nem veheti vissza, amit egyszer neki adott.

89/b Ha viszont a kmetic titokban szökne meg, bárhol is találja meg az úr, szabadságában áll mindenét elvenni és megkötözni őt, mint hitszegőt.

89/c Végül és utolsónak meg kell nézni, vajon az úr űzi el a kmeticet, vagy a kmetic szökik el az úrtól ok nélkül. Ezt különbözőképpen kell értékelni. Az embernek szabad elmenekülnie a rossz elől, ha erre kényszerítik.

107/b Az a kereskedő, aki valamelyik faluban él, azzal az áruval, amely a piacra való, köteles először saját faluját kiszolgálni; ha kiszolgálta saját faluját, akkor (szolgálhat ki) másokat; ha másként cselekszik, áruját nyilvánosan el lehet venni.

Szerbia a XIV. század közepén

Dusán István cár törvénykönyve

Dusán István (1331–1355) rövid időre egyesítette az országot, s az adott időpontban a Balkán-félsziget egyik nagyhatalmává tette. Törvénykönyve a középkori szerb történelem egyik alapvető forrása, egyébként az uralkodó központosító törekvéseit is mutatja. Részleteket közlünk a törvénykönyvből.

Novakoviè, 1898, 6. s köv. o.

I.

Az igazhitű István cár törvénykönyve

A 6857. (1349) évben, a második indikcióban, az úr felmagasztalásának ünnepén, május 21. napján. Ezt a törvénykönyvet összeállította a mi pravoszláv gyűlésünk, kir-Ioannikij pátriárka őszentsége, valamint az összes püspökök és a papság, az alsó és a főpapság és én, az igazhitű István cár, s országom valamennyi nemese, kicsi és nagy.

E törvénykönyv rendelkezései pedig a következők:

9. Ha akad egy eretnek, aki keresztény nőt vesz feleségül, ha akar keresztelkedjék meg keresztény módra, ha nem keresztelkedik meg, vegyék el feleségét és gyermekeit, adja nekik vagyonának egy részét, őt magát pedig száműzzék.

10. Ha akad egy keresztények között élő eretnek, bélyegezzék meg[1254] és száműzzék; ugyancsak megbélyegzendő az, aki ilyesmit eltitkol…

21. Aki egy keresztényt nem igazhitűnek elad, annak vágják le kezét, és vágják ki nyelvét.

22. A nemesek emberei, akik egyházi falvakba és katunokba[1255] telepedtek, térjenek vissza urukhoz…

26. Az országom területén található összes egyházak legyenek szabadok minden munkától, kicsinytől és nagytól.[1256]

33. Az egyháziak emberei felett minden perükben ítéljenek metropolitáik, püspökeik és igumeneik. Ha mindkét perlekedő fél egy egyházhoz tartozik, akkor ítéljen felettük saját egyházuk. Ha a perlekedők két egyházból származnak, akkor ítéljen felettük mindkét egyház.

34. Országomban – Zagorjéban[1257] és más helyeken, a meroph falvakban[1258] az egyháziak emberei ne járjanak robotra, szénakaszálásra, szántásra, szőlőművelésre, sem másféle kis vagy nagy munkára. Én, a cár, felszabadítottam őket minden munkától, hogy csupán az egyháznak dolgozzanak. Ki pedig robotra hajtja őket, és megszegi az uralkodói törvényt, annak urától kobozzák el vagyonát.

35. Én, a cár, megengedtem az egyház igumenjeinek, hogy birtokolhassanak mindenfajta házat, paripát, lovat, juhot és minden mást, és hogy mindenben szabadok legyenek, ahogyan ennek a törvény és az igazság szerint lennie kell, s ahogyan az a szent alapítók okleveleiben meg vagyon írva…

38. Mostantól kezdve és ezután az én cári paripáimat és lovaimat ne adják ellátásra sem az egyházaknak, sem az egyházi falvaknak.

39. A vlastelinek és vlastelièièek,[1259] legyenek bár szerbek vagy görögök, akik cári felségem országában vannak, s oklevelekkel bastinákat[1260] kaptak tőlem, birtokolják továbbra is szilárdan azokat a bastinákat, amelyeket e gyűlés előtt bírtak.

40. S azok az oklevelek és rendeletek, amelyeket cári felségem adott, és amelyeket adni fog, továbbá azok a bastinák, amelyeket az első igazhitű cárok adtak, maradjanak sérthetetlenek. Rendelkezzenek velük szabadon – (ha akarják) adják az egyházaknak lelkük üdvösségéért, vagy adják, akinek akarják.

41. Ha a birtokos gyermektelen, vagy voltak ugyan gyermekei, és meghaltak, s így halála után a bastina üressé válik, amennyiben családjában harmadíziglen van (utóda) – kapja meg ez bastináját.

42. Az összes bastinák legyenek szabadok mindenfajta munkától és adótól, kivéve a szokott[1261] és a törvényes hadiszolgálatot.

43. Sem a cár úr, sem a király,[1262] sem a cárnő nem veheti el senkitől sem erőszakkal bastináját, s nem vásárolhatja meg, nem cserélheti el, ha birtokosa maga nem akarja.

44. Az otrokok,[1263] akiknek van uruk, váljanak azok bastináivá és gyermekeik is örök bastinává; otrokot azonban hozományba adni sehol sem szabad…

46. Ha valakinek van otroka, azok az ő bastinájává válnak. Felszabadítani őket, csupán tulajdonosuknak vagy annak feleségének vagy fiának szabad, senki más nem szabadíthatja fel őket…

49. Ha idegen seregek átlépik a határt, kirabolják a cári földeket és ugyanazon az úton visszatérnek, akkor a határ menti birtokosok, kiknek földjén az idegenek áthatolnak, kötelesek mindent megfizetni.

50. Az a vlastelin, aki megsért és meggyaláz egy vlastelièièet, fizessen 100 perpert (büntetést). Az a vlastelièiè pedig, aki megsért egy vlastelint – 100 perpert ad, és vesszőzzék meg…

55. S ha egy szebr[1264] meggyaláz egy vlastelint, 100 perpert fizet, és bélyegezzék meg. Ha pedig egy vlastelin vagy egy vlastelièiè megsért egy szebrt, 100 perpert fizet…

59. Senki sem adhat el vagy vásárolhat egy proniát,[1265] ha nincs bastinája. A proniaföldből senki sem adományozhat az egyháznak, ha pedig adományoz, az ne legyen érvényes.

60. Mindenki köteles a cárt szállítani, amikor valahová megy – a városból a zsupába, zsupáról zsupára, s ismét a zsupából a városba…

67. Az otrokok és merophok, akik együtt élnek egy faluban, minden rájuk eső fizetményt lélekszám szerint fizetnek. Amennyit fizetnek s amennyit dolgoznak, annyi földet bírjanak.

68. A merophokra vonatkozólag a törvény az egész országban (a következő): hetenként két napot dolgozzanak a proniabirtokosnak, s évente adják meg neki a cári perpert, s mindenki, aki tud dolgozni, kaszáljon neki egy nap szénát, és dolgozzék egy napot a szőlőkben. Ha valakinek nincsen szőleje, akkor egy napot más munkával töltsön el számára. Annak a munkának gyümölcse, melyet a meroph megdolgozott, a proniaroké, de ne vegyenek el tőle többet, mint amennyit a törvény megenged.

69. A szebrek nem gyűlhetnek össze gyűlésre. Ha valaki összehívja őket, akkor annak le kell vágni a fülét, s ki kell égetni a szemét…

72. Ha valaki a nem szabadok közül a cári udvarba megy, mindenkinek szolgáltassanak igazságot, a nemesek otrokainak kivételével…

79. Falu a faluval szántson együtt, ahol az egyik falu, ott a másik is, kizárva azonban a törvény által eltiltott erdőket, és réteket. Ezekben senki sem szánthat.

82. Ha egy faluban megáll egy vlach vagy egy albán, akkor egy másik, aki utánuk jön, ne álljon meg ugyanabban a faluban. Ha pedig erőszakkal megáll, fizessen büntetést és fizessen a lelegelt fűért…

85. Ha valaki babun[1266] módra beszél, ha nemes 100 perpert fizet, ha nem nemes 12 perpert és vesszőzzék meg.

86. Ha valaki nem előre megfontolt szándékkal és erőszak nélkül gyilkosságot követ el, fizessen 300 perpert; ha pedig a gyilkosság előre megfontolt szándék volt, akkor vágják le mindkét kezét…

93. Aki idegen embert idegen földre visz, fizesse meg gazdájának hétszeresét.[1267]

94. Ha a nemes a városban vagy a zsupában, vagy a katunban megöl egy szebret, 1000 perperc fizet. Ha egy szebr öl meg egy nemest, le kell vágni mindkét kezét, és fizessen 300 perpert…

96. Ha valaki megöli apját vagy anyját, vagy testvérét vagy gyermekét, az ilyen gyilkost égessék el.

97. Ha valaki a nemesnek vagy egy jó embernek megtépi szakállát, le kell vágni mindkét kezét.

98. Ha két szebr megtépi egymás szakállát – a büntetés ezért 6 perper.

99. Ha valaki felgyújt egy házat vagy hombárt, vagy a szalmát vagy a szénát, akkor a falu köteles kiadni a gyújtogatót. Ha nem adja ki, meg kell mindazt fizetnie, amit a gyújtogatónak kellett volna fizetnie és elszenvednie…

103. Az otrokokat összes vétkükért uraiknak kell elítélniük vérontásért, vrazsdáért,[1268] lopásért, rablásért (szökevény), emberek befogadásáért pedig a cári bírók előtt felelnek…

106. Ha valamelyik vlastelin udvari embere bűnt követ el, amennyiben proniar fia, úgy igazolja őt esküvel nemzetsége, ha pedig szebr, akkor vessék üstpróba alá…

111. Ha valaki meggyalázza a bírót, amennyiben vlastelin, vegyenek el mindent tőle, ha pedig falu – fosszák ki, és pusztítsák el.

112. Ha valaki – legyen az az én cári emberem, egyházi vagy nemesi ember – megszökik a tömlöcből és udvaromba jön, legyen szabad mindenével, amivel jön…

115. Ha valaki befogadott valamilyen embert idegen földről[1269] és az saját ura ítélete elől szökött, amennyiben a szökevény bemutatja a cári kegyelemlevelet, akkor azt érvényesnek kell tekinteni. Ha nem mutatja be a kegyelemlevelet, vissza kell őt adni (urának)…

118. A cári földön közlekedő kereskedőket a nemesek és más emberek közül senkinek sem szabad erőszakkal visszatartani, vagy áruikat kirakatni, és erőszakkal pénzbírságot kivetni rájuk. Aki erőszakkal kicsomagoltatja áruikat, 500 perpert fizet. A cári adószedőnek nincsen joga valakit kényszeríteni vagy visszatartani, hogy alacsony áron eladja neki áruját. Mindenki szabadon járjon árujával a vásárokra…

123. …Ahol a szászok[1270] a mostani gyűlés előtt erdőt irtottak, az a föld legyen az övék. Ha pedig valamilyen nemestől igazságtalanul elvették földjét, ítéljenek felettük a szent király[1271] törvénye szerint. Ezután pedig a szászok ne irtassanak, ha pedig irtanak, ne szántsanak, ne telepítsenek le embereket, a föld maradjon puszta, és nőjön az erdő.

124. A görög városok, amelyeket a cár úr bevett, s amelyeknek okleveleket adott, azok bírják mindazt, amit ezen gyűlés előtt bírtak; ez pedig legyen sérthetetlen, és semmit se vegyenek el tőlük…

126. Mindenért, amit a városok körül fekvő városi földeken elvesznek vagy ellopnak, a környék fizet.

127. Ahol megsérül a városi erődítmény vagy torony, ezt kijavítják az illető városnak és annak a zsupának lakói, amely a város körzetének számít.

128. Amikor a cár úr megházasítja vagy megkeresztelteti fiát, és palotát és házat kell neki építtetnie, segítsen neki mindenki, nagy és kicsiny egyaránt.

129. A vajdák minden hadseregben a cári hatalommal egyforma hatalmat bírnak. Mindenki, akinek parancsolnak, engedelmeskedjék. Ha valaki valamivel megsértené őket, az a büntetésük, ami a cár megsértőinek. És a seregben levő bírák, nagyok és kicsik, ítéljenek a vajdákkal együtt, és senki mással.

II.

139.[1272] Cárságom területén a merophokkal az úr semmit sem csinálhat törvényellenesen. Csupán azt kötelesek végezni és adni, amit a cár megírt a törvénykönyvben. Ha (az úr) valamit törvényellenesen csinál nekik, akkor cári rendeletem értelmében minden meroph perbe szállhat urával: legyen bár az cári felségem vagy a cárné, vagy az egyház, vagy országom nemesei, vagy bárki más. Senki sem tarthatja őket vissza a bírótól, de a bírók az igazság szerint ítéljenek. S ha meroph megnyeri ügyét, akkor országom bírói gondoskodjanak róla, hogy az úr a merophnak fizessen meg mindent időben, és utána az úrnak semmi rosszat sem szabad cselekednie a merophhal…

142. Ha valaki a vlastelinek és vlastelièièek közül, akiknek a cár földeket és városokat adott, erőszakkal foglal el falvakat és embereket vagy valami más dolgot, és így megsérti a gyűlésen megállapított cári törvényt, attól el kell venni földjét, s az, aki (a foglalást) elkövette, fizessen meg mindent saját vagyonából, s büntessék úgy, mint a szökevényt…

145. Cári felségem elrendeli, hogy ne legyenek zsiványok és tolvajok senki birtokán sem, sem a kerületekben, sem a városokban, sem a zsupákban, sem pedig a határvidékeken. A rablást és tolvajlást pedig így kell kiirtani: amely faluban tolvajt vagy zsiványt fognak, azt a falut fosszák ki, a zsiványt pedig akasszák fel fejjel lefelé, a tolvajt pedig vakítsák meg. Ennek a falunak az urát megkötözve hozzák cári felségem elé, fizessen meg mindenért, amit a zsivány vagy a tolvaj kezdettől fogva elkövetett, s ezenkívül büntessék meg úgy, mint a tolvajt és zsiványt…

163. Amikor ítélnek, az összes bírák jegyezzék fel a bírói ítéleteket, s őrizzék maguknál. Egy másolatot pedig adjanak a bíró által felmentetteknek…

166. Ha egy részeg… megtámad, megüt és megsebesít valakit, de nem halálosan, akkor ennek a részegnek tolják ki a szemét, és vágják le a kezét. Ha egy részeg valakit megüt vagy leveri sapkáját, vagy más módon megsért valakit, de nem sebzi meg, mérjenek rá 100 botütést és zárják tömlöcbe. Majd a tömlöcből kihozván, verjék meg még egyszer, és bocsássák el…

169. Ha a városokon és piacokon kívül valamilyen faluban aranyművest találnak, akkor fosszák ki a falut, s őt (az aranyművest) égessék meg.[1273]

171. Cári felségem elrendeli továbbá: ha cári felségem valakinek haragból, szeretetből vagy kegyelemből oklevelet ad, s ez az oklevél megváltoztatja a törvényt, a bírák ne engedelmeskedjenek ennek az oklevélnek, hanem az igazság szerint ítéljenek, döntsék el az ügyeket…

174. Azok a földbirtokosok, akiknek örökös birtokuk, szőlejük vagy vásárolt földjük van, szőleiket és földjeiket adhatják jegyajándékba, vagy az egyháznak adományozhatják (vagy eladhatják), és a dolgozók ekkor azon a helyen, annál az úrnál maradnak, ahol a falu van. (S ha azon a helyen, annak az úrnak, akié a falu, nem lesz dolgozója), ezeket a szőlőket (és földeket magához) veheti.

190. Ha a zsupában makkos erdők nőnek, akkor fele a cáré, fele pedig a vlasteliné, akié a föld.

201. Ha meroph urától valamilyen más földre szökik vagy cári földre menekül, ahol ura megtalálja, bélyegezze meg, vágja le az orrát, adjon bizonyságot, hogy ismét az övé lett, de mást semmit se vigyen el tőle.

Bulgária török uralom alá kerül

Részletek egy névtelen bolgár évkönyvből

Dujcsev, 268–270. o.

Murad[1274] újból felkerekedett, hogy hadba vonuljon vagy a bolgárok, vagy Ugljesa ellen. Amikor Ugljesa és Vukasin[1275] király ezt megtudta, nagy szerb hadsereget gyűjtött össze, s ugyancsak (gyűjtöttek) Dalmáciából és Trebinjéből is… Akkor rengeteg török érkezett Muraddal együtt, nagy ütközet kerekedett, és szörnyű vérontás folyt le a Marica folyónál. A törökök… megölték a Marica folyónál Ugljesát és Vukasin királyt. Ezek mindketten a 6879. (1371) évben pusztultak el, szeptember havának 26. napján.

Ez előtt a csata előtt halt meg Alekszandr tirnovói cár… A trónra Sisman cár lépett, Alekszandr fia…

Ebben az időben Carigradban Kaloioannes Palaiologos[1276] volt a császár; a törökök ekkor megszegték azokat az esküket, amelyeket a görögöknek tettek volt, és elfoglalták Gallipolis várost s az azt környező falvakat, elfoglalták Makedóniát és elkezdtek úgy harcolni, ahogyan kedvük tartotta. Az átkelőhelynél felállították a maguk őrségét, hazaküldvén a görögöket.

Kaloioannes császár, miután 35 évig uralkodott, a 6880. (1372) évben meghalt, s fia, Manuel Palaiologos[1277] lépett a trónra. Ekkor egyébként nagy tömeg gyűlt össze, s kezdték elfoglalni a földeket és a városokat, és fogságba hurcolni ezek lakosságát… Bevették Dracsot,[1278] sőt a Dalmáciáig terjedő területet is; meghódították az egész albán földet is, mivel a keresztény államok gyengék voltak, és nem volt, amivel ellenállást fejthettek volna ki a törökök ellen.

Néhány év múlva ezután (a törökök) felkerekedtek a szerb föld ellen, s ott háború kerekedett, amelyben roppant nagy sokaság – megszámlálhatatlan hadsereg – pusztult el belőlük (a szerbekből), és vérontás támadt… Ekkor egyébként a harcosok egyike, név szerint Milos, aki nagyon bátor volt… lándzsával… átdöfte a gonosz Muradot, kiontotta lándzsájával egész belsejét és utálatos lelkét. A törökök megölték Lázár[1279] szerb fejedelmet a 6897. (1389) évben június havában. Bajazid[1280] vette át atyja, Murad szultánságát, hatalma alá hajtotta a szerb földet is, rákényszerítette őket, hogy adót fizessenek, hadsereget küldjenek neki, s (háborúban) vele együtt vonuljanak ki, és Stefan deszpotát[1281] helyezte atyja trónusára, hogy uralkodjék a szerbek felett.

Néhány nappal később újból felkerekedett a törökök roppant nagy sokasága, elindultak Mircea[1282] vajda oláhjai ellen, és olyan nagy csata kerekedett, hogy a törökök soraiban a hatalmasok közül sok válogatott ember elesett, s ugyanígy a keresztény uralkodók közül is… Olyan megszámlálhatatlanul sok lándzsát törtek, hogy a hajítófegyverek sokaságától nem lehetett látni a levegőeget. Akkora vérfolyó folyt ott az emberi testek tömegéből, hogy maga Bajazid is megrettent, és futásnak eredt. Azonban főurai közül az egyiket beiktatta, hogy uralkodjék ezen a földön, mivel Mircea magyar földre menekült. De maga Bajazid is menekülésre fogta a dolgot, s át akart kelni a Dunán. Őrséget állított a Duna valamennyi átkelőhelyéhez.

Hatalmába kerítette Sisman[1283] bolgár cárt is és megölette a 6903. (1395) évben, június havának 3. napján; megszállta a bolgár földet is és beiktatta ott kormányzóit az egész bolgár földre kiterjedően.

A rigómezei csata, 1389

Részlet Bajazid szultánnak a csata után kiadott oklevélből, amely elmondja Murad meggyilkolásának történetét, és utal arra, hogy Jakubot viszont Bajazid ölette meg.

Gracianszkij–Szkazkin: Középkori történeti Chrestomathia II., 188. o.

Amikor megérkezik hozzád ez a firmán, tudd meg, hogy a győzelem után, amelyet Rigómezőn Isten akaratából atyám, Murad szultán, kinek élete boldog, s halála vértanúi volt, annak ellenére, hogy álmában történt látomása után arra kérte a magasságbélit, hogy adjon neki vértanúi véget, épen és egészségesen tért vissza a harcmezőről magasan az ég felé emelkedő sátorába; s ekkor, amikor a legnagyobb örömet éreztük, látván, hogy a bánok levágott fejei hogyan gurulnak a lovak patái alatt, s egyesek ott állnak összekötött kézzel, mások pedig átvágott izmokkal – teljesen váratlanul egy bizonyos Milos Kopilics, aki ravaszságból és cselszövésből azt mondotta, hogy felvette az izlámot, arra kért bennünket, hogy vegyük be a győztes hadseregbe. Amikor megengedtük neki, hogy megcsókolja a fénylő nagyúr lábát, ahelyett, hogy ezt tette volna, elhárítatlanul ruhájában elrejtett mérgezett kést szúrt a fénylő nagyúr dicső testébe, s súlyosan megsebezvén, megitatta őt a mártírok serbetjével. Miután pedig az említett Milos ezt végrehajtotta, elfutott a katonák elől, akik úgy tündököltek, mint a fényes csillagok az égen, de beérték őt, és darabokra vágták. Mikor a történteket meghallottam, a vértanú seregéhez siettem, de már holtan találtam; ugyanakkor történt, hogy bátyám, Jakub bej eltávozott az örökkévalóságba. Atyám testét megbízható emberekkel elszállíttattam, hogy Brusszában temessék el. Amikor megérkezik a holttest, temettesd el, de senkinek se beszélj a történtekről, sőt a nép előtt mutassátok a győzelem jeleit, hogy az ellenség semmit se vehessen észre.

Sándor[1284] moldvai fejedelem szerződése Hunyadi Jánossal, 1453

A szerződés célja a törökök elleni harc továbbvitele volt.

E. Hurmuzaki, Documente…, 1891, 11. o.

+ Isten kegyelméből én, uramnak Jézus Krisztusnak szolgája II. Sándor vajda moldvai fejedelem adom tudtára ezen keresztény és szabad és nyílt oklevéllel mindenkinek, aki olvassa és hallja és érteni akarja, hogy isteni gondviselésből úgy történt, hogy örök békét és keresztény egységet kötöttünk hatalmasságom atyjával, János vajdával. Ulászló király helytartójával és az egész Magyarország kormányzójával és urával, és úgy fogadtuk, hogy halálomig fia leszek, és hogy mindenben engedelmeskedem neki, mint igazi fia az atyjának, valamennyi bojárommal és egész földemmel, és semmit sem teszek őkegyelmessége parancsa nélkül, és hogy őkegyelmessége parancsára megteszem és teljesítem, és hogy feleségét úgy tekintem, mint úrnőmet halálomig, és hogy barátainak jó barátja leszek, és ellenségeinek pedig ellensége, amíg élek. Uram és atyám János vajda pedig szeressen minket és védjen meg minket minden ellenséggel szemben minden ország felől és minket és országunkat, mint minden atya fiát és a jó uralkodó országát. Mi pedig országunkkal együtt legyünk engedelmesek atyánknak, János vajdának, amint fentebb megírtam, mindenben. És ha atyámnak valamilyen ügye támad és parancsot ad, hatalmasságom legyen engedelmes őkegyelmessége parancsának. Mindezt a fentebb leírtat elfogadjuk, és megígérjük és esküszünk rá valamennyi kis és nagy bojárunkkal együtt, akik nekünk engedelmeskednek. A magasságbeli Isten nevében, aki a Szentháromságban dicséretes. Minden szentek nevében, akik az idők kezdete óta kedvesek Istennek, hogy megtartjuk és teljesítjük mindenben, mint keresztények. A minden fentebb leírtak nagyobb megerősítésére és igazolására pecsétünket is hozzáfüggesztettük ehhez a mi írásunkhoz és ígéretünkhöz. Megíratott ez az oklevél Suceava városában 6961. (1453) február 17-én.

+ Sándor vajda pecsétje +



[1180] Zsolt 44 (43), 2.

[1181] Luxemburgi János 1296–1346, cseh király: 1311-től.

[1182] Luxemburgi VII. Henrik 1275–1313, német király: 1308-tól, császár: 1312-től.

[1183] Brabanti Margit 1276–1311.

[1184] Pr¡emysl Erzsébet 1292–1330.

[1185] Pr¡emysl II. Vencel 1271–1305, cseh király: 1278-tól.

[1186] Karintiai Henrik ?–1335, cseh király: 1307–1310.

[1187] Pr¡emysl Anna 1290–1313.

[1188] Luxemburgi Ottokár 1318–1320.

[1189] Luxemburgi János Henrik 1322–1375.

[1190] Luxemburgi Beatrix 1305–1319, Károly Róbert magyar király felesége: 1318.

[1191] Károly Róbert 1288–1342.

[1192] Luxemburgi Mária 1304–1324, Capet IV. Károly francia király felesége: 1322.

[1193] Capet IV. (Szép) Károly francia király 1295–1328, francia király: 1322-tól.

[1194] Valois Károly, Anjou és Valois grófja, 1270–1325, IV. (Szép) Fülöp francia király testvére.

[1195] Valois Margit-Blanka 1316–1348, Luxemburgi IV. Károly felesége: 1324.

[1196] 1324.

[1197] Plantagenet II. Edward 1284–1327, angol király: 1307-től.

[1198] Capet Izabella 1292–1357, II. Edward angol király felesége: †1308.

[1199] IV. Károly francia király.

[1200] Plantagenet III. Edward 1312–1377, angol király: 1327.

[1201] Izabella összeesküvést szőtt férje ellen, majd 1325-ben Franciaországba ment. 1326-ban Roger Mortimerrel, szeretőjével visszatért Angliába, fia, III. Edward 1327-ben angol király lett. III. Edward 1330-ban megöleti Roger Mortimert.

[1202] Valois Johanna 1294–1342, Valois Károly leánya.

[1203] Hainaut = Hennegau.

[1204] Hennegaui Philippa, III. Edward angol király felesége: 1328–1369.

[1205] Valois Károly, Anjou és Valois grófja, meghalt 1325. december 16.

[1206] Valois VI. Fülöp 1293–1350, francia király: 1328–1350.

[1207] Valójában 1328. február 1-jén halt meg.

[1208] Capet Blanka 1328 (április 1.)–1392.

[1209] 1328. május 27-én lett francia király.

[1210] Pierre Roger 1291–1352, Normandiában Fécamp bencés kolostor apátja, 1328: Arras püspöke, 1329: Sens érseke, 1330: Rouen érseke, VI. Fülöp kancellárja, 1338: bíboros, 1342–1352. VI. Kelemen pápa.

[1211] Feltehetően 1330 áprilisában.

[1212] Wittelsbach (Bajor) IV. Lajos 1282–1347, német király: 1314-től, császár: 1328-tól.

[1213] Habsburg (Szép) Frigyes 1286?–1330, német király 1314 –

[1214] 1314. október 19., Frankfurt.

[1215] Mühldorf am Inn-i csata, 1322. szeptember 28.

[1216] Waldemár brandenburgi őrgróf 1281 előtt – 1319.

[1217] 1328. január 7.

[1218] Petrus de Corbaria, V. Miklós pápává választották 1328. május 12-én, lemondott 1330. augusztus 25-én, meghalt 1333. október 16-án.

[1219] 1330. áprilisban?

[1220] Pøemysl Anna 1290–1313.

[1221] Karintiai Henrik 1315-ben vette feleségül Braunschweigi Adelheidet.

[1222] Maultasch Margit 1318–1369.

[1223] Pøemysl Erzsébet meghalt 1330. szeptember 28-án.

[1224] Visconti Azzo (Azzone) 1329–1339.

[1225] A Rhône mentén, Brig a Simplon hágó (2005 m) előtt.

[1226] 1331. március 29.

[1227] XXII. János 1316–1334.

[1228] 1331. április 15.

[1229] Luxemburgi Guta 1315–1349.

[1230] Valois II. (Jó) János 1319–1364, francia király: 1350–1364.

[1231] Luxemburgi Margit 1313–1341.

[1232] II. Henrik, Alsó-Bajorország hercege 1304–1339, herceg 1310-től.

[1233] Castelbaldo 1332. augusztus 8.

[1234] Anjou (Bölcs) Róbert, Nápoly királya (1309–1343).

[1235] Mastino II. Bella Scala (1329–1351).

[1236] Alois/Luigi Gonzaga 1328–1360.

[1237] Rinaldo (Rainaldo) d’Este, 1317–1335.

II. Obizzo (Opizo) d’Este, 1317–1352.

I. Niccolo d’Este, 1317–1344.

[1238] 1315-től Pavia urai.

[1239] Nagy Lajos magyar és lengyel király özvegye, Erzsébet.

[1240] Jagelló Ulászló (1386–1434).

[1241] Sándor (Vitold, Vitautas) litván nagyfejedelem, valójában Ulászló unokaöccse volt.

[1242] A hivatalos Csehország a harcban a német lovagrendet támogatta.

[1243] Túlzott számok, a csatában a lovagrend részéről kb. 20 000 ember vett részt, az egyesült lengyel és litván hadsereg kb. 26 000 főt tett ki.

[1244] Sándor Vitautas, 1392–1430, litván nagyfejedelem.

[1245] Rendi gyűlés.

[1246] Alsóbb rangú bojárok, itt a nagyfejedelem bírái.

[1247] 1 altin = 3 kopejka = 6 pénz (gyenyga).

[1248] Kormlenyije = ellátás, az a rendszer, amely szerint a központosított állam vidéki tisztviselői nem kaptak fizetést, hanem területük állami adójának egy részét tarthatták meg maguknak.

[1249] Prisztav = előállító, feudális földtulajdonos, aki a nagyfejedelem megbízásából előállította a vádlottat.

[1250] Az uralkodó osztály legalsó rétege.

[1251] Dvoreckij = udvarnok, a nagyfejedelmi birtok vagy járás vezetője.

[1252] Általában elöljáró.

[1253] November 26.

[1254] Vagyis süssenek bélyeget az arcára.

[1255] Hegyi falu a legelő közelében.

[1256] Az államnak szolgáltatandó robotról van szó.

[1257] A tulajdonképpeni Szerbia.

[1258] Meroph a jobbágyok kategóriája, akik meghatározott szolgáltatással tartoztak földesuruknak.

[1259] Nagyobb, illetve kisebb birtokkal rendelkező feudális urak, akiknek az uralkodótól kapott birtok fejében szükség esetén katonai szolgálatot kellett teljesíteniük.

[1260] Az allódiumnak megfelelő örökletes birtok.

[1261] Az uralkodónak természetben fizetett földadó.

[1262] A trónörökös címe.

[1263] A rabszolgáktól nem sokat különböző jogállásban levő nem szabadok.

[1264] Szabad paraszt, olykor a szabadot és merophot együtt is jelenti.

[1265] A bizánci pronoia, a feudális uraknak katonai szolgálat ellenében adományozott föld, beneficium.

[1266] Bogomil.

[1267] Nem szabadoknak az egyik földesúrtól a másokhoz való költöztetéséről van szó.

[1268] Valószínűleg a nem szándékos emberölés vagy egy büntetésfajta neve.

[1269] Egy másik földesúr földjéről.

[1270] A XIII. század óta Szerbiában élő német bányászok.

[1271] Milutin (1282–1321) törvénye szerint az ilyen elbirtoklási perekben vegyes bíróságnak kell ítélkeznie.

[1272] Az ezután következő cikkelyek a törvény 1354. évi kiegészítéséből valók.

[1273] Ez a cikkely a hamispénz-verők ellen irányul.

[1274] I. Murad (1362–1389).

[1275] Ugljesa deszpota fivére, szerb király (1366–1371).

[1276] V. János bizánci császár; valójában 1341–1391-ig uralkodott.

[1277] II. Mánuel (1391–1425)

[1278] Durazzo, Durrës.

[1279] Lázár (1371–1389) a Morava völgyében birtokában maradt szerb terület fejedelme.

[1280] Bajazid szultán (1389–1402).

[1281] Sztefan Lazarevics (1389–1427).

[1282] Mircea cel Batrin (Öreg Mircea) havasalföldi fejedelem (1368–1418).

[1283] Ivan Sisman (1371–1393) tirnovói cár.

[1284] Alexandru II. 1448–49-ig és 1451–1455-ig volt moldvai fejedelem, 20 éves korában bojárok meggyilkolták.