Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

A KÉSŐ KÖZÉPKOR, XIV–XV SZÁZAD

A KÉSŐ KÖZÉPKOR, XIV–XV SZÁZAD

A nagy pestis

1347-től 1351-ig hatalmas pestisjárvány dúlt egész Európában. A járvány a népesség nagyarányú csökkenését okozta, aminek a XIV. századi gazdasági társadalmi fejlődésben többoldalú következményei lettek. – A nép a csapást Isten büntetésének tartotta, vezekléseket, engesztelő, önostorozó meneteket tartottak. Fellángolt a zsidók üldözése is, egyesek őket vádolták a járvány terjesztésével. Avignonban VI. Kelemen pápa a lakosság ellenséges magatartása láttán védelmébe vette az üldözötteket. Következő szemelvényünk a pápa életrajzából való.

Vitae Paparum, 1915, T. I., 252. o.

A járvány terjedése

Az Úr 1348. évében majd az egész föld területén[1093] olyan nagy halálozás pusztított, amelyhez hasonlót alig ismertünk. Az életben maradottak alig voltak elegendők ahhoz, hogy eltemessék a halottakat, vagy irtózattal elkerülték őket. Oly nagy rettegés kerítette hatalmába az egész világot, hogy amint valakin egy fekély, vagy daganat keletkezett, általában a hónaljon, vagy az ágyékon, az áldozatot minden segítségtől megfosztva elhagyták, még rokonai is. Az apa elhagyta betegágyon levő fiát, és fiú az apját. Senki sem csodálkozhat ezen, mert midőn egy házban valakit ez a betegség sújtott és belehalt, igen gyakran bekövetkezett, hogy az összes többi lakó megfertőződött és ugyanolyan gyorsan meghalt; sőt borzasztó dolog még hallani is, a kutyák, a macskák, kakasok, tyúkok és az összes háziállatok ugyanerre a sorsra jutottak. Akik egészségesek voltak a félelemtől fejvesztetten elmenekültek. Így számosan haltak meg gondatlanságból, akik lehet egyébként megmenekülhettek volna. Sokat, akiket a betegség megtámadott, s azt hitték róluk bizonyosan hamar meghalnak, a legkisebb meg különböztetés nélkül az árkokba vitték, hogy elföldeljék, s nagy számban kerültek így élve a föld alá. Ehhez a bajhoz jött még egy másik: az a hír terjedt el, hogy egyes bűnözők, de különösen a zsidók megmérgezték a folyókat és a kutakat, s ettől terjedt el annyira a pestis. Ez az oka annak, hogy annyi keresztény és zsidó, ártatlanok és feddhetetlenek, megölettek, megégettettek vagy kínzást szenvedtek, holott mindez a csapás a csillagok állásából[1094] vagy isteni bosszúból eredt. És a járvány a mondott éven túl meghosszabbodott, és tovább tartott a következő két éven át, s azokon a vidékeken is elterjedt, ahol korábban nem dühöngött…

Flagellánsok

Matthias von Neuenburg (†1370 előtt) krónikás. Bolognában tanult, Bázelben, majd Strasbourgban az egyházi bíróság ügyésze lett. Krónikája gazdag és megbízható forrása az 1273–1350-es évek történetének.

MGH, SS Nove Series, IV. II., 1924, 426–427. o.

A pestisjárvány kezdetén Németországban a lakosság vonulni kezdett az utcákon önmagát ostorozva. 1349. június közepén így érkeztek vagy hétszázan Svábföldről Strassburgba. Kijelöltek maguk közül egy vezetőt és még két másik mestert, akiknek minden utasítását véghezvitték. A nap első óráiban átkeltek a Rajnán, és a felduzzadt tömeg hatalmas kört alkotott. Ennek közepén az emberek miután levetették felső ruháikat és cipőiket s csak sarokig érő vászon fehérneműiket hagyva testükön, egyik a másik után keresztbe tárt karokkal földre vetették magukat. Egymás fölött átlépve haladtak miközben gyengén érintették kengyelszíjaikkal azokat, akik már földre borultak; a sor végén levők, akik elsőként kuporodtak le újból fölkeltek, hogy magukat a csomókkal és négy vasszeggel ellátott szíjjal megostorozzák. És így haladtak tovább, népi kantátákat énekeltek az Úr segítségét kérve. Hárman közülük a kör közepére álltak s igen magas hangon énekelni kezdtek, hogy ezzel buzdítsák a többieket az ostorozásra, utánok másik három követte őket; így maradtak egy rövid ideig, majd az ének meghatározott jelére valamennyien térdre roskadtak, karjuk keresztben, arccal a földön, imádkozva és vérezve…

A százéves háború. A poitiers-i csata

Az angol–francia úgynevezett százéves háború (1337–1453) első szakaszának egyik legnagyobb ütközete volt a poitiers-i csata, melynek következményei kiélezték a francia társadalom válságát. A következő szemelvény a XIV. századi normandiai krónikákból való.

Molinier, 1882, 112. o.

I. Tárgyalások a csata előtt

János király igen nagy sereget gyűjtött és elindult a walesi herceg[1095] ellen… A walesi herceg amikor tudomást szerzett a király megérkezéséről, visszavonulásba kezdett, s a király egészen Poitiers-ig üldözte őt. Ezen üldözés alatt Poitiers és Chauvigny között a herceg emberei összetalálkoztak Joigny gróffal és több mint kétszáz harcosával; a franciákat szétverték, Joigny grófot és sok mást foglyul ejtettek. János király annyira üldözte a herceget, hogy Poitiers közelében utolérte őt, ahol ez és vele együtt összes emberei az erdőben ütöttek tábort. A helyet, ahol a herceg tartózkodott, Maupertuis-nek[1096] nevezték… A herceg nyolcezer emberrel rendelkezett, akik közül mindössze háromezer volt nehéz fegyverzetű, a többi pedig íjász. János király serege oly közel ment a herceg seregéhez, hogy látták egymást, és várták a következő napot, a küzdelem napját. Ekkor megjelent Périgord bíboros, akit a pápa küldött, hogy békét közvetítsen kettejük között. És megjelent a bíboros János király előtt, hogy a herceg nevében fegyverszünetet kérjen. A herceg, hogy megkapja a fegyverszünetet, felajánlotta, hogy visszaadja János királynak mindazokat a várakat és erősségeket, amelyeket a francia királyság területén meghódított, és amelyek három év óta kezében voltak, s hogy 10 0000 arany forintot fizet; a herceg abba is beleegyezett, hogy foglyul és túszul adja magát, míg mindezeket nem teljesítik és rendezik, csak az emberei harc nélkül vonulhassanak el. Ezeket az ajánlatokat János király elutasította, és azt felelte a bíborosnak, hogy a herceg és annak minden embere feltétel nélkül adja meg magát, máskülönben erőszakkal ejti foglyul őket. Amikor a herceg értesült erről a feltételről, csatasorba állította társait és nagy aggodalommal várta a csatát, mert János királynak igen nagy serege volt.

II. A csata

Az angolok a maguk arcvonala mellett két szárnyat alkottak íjászaikból, és hadirendbe álltak egy nagyobb mezőn, melyet szőlőtőkék borítottak és sövény vett körül, rajta számos réssel. János királynak mintegy tizenkétezer nehéz fegyverzetű vitéze volt, de kevés másféle harcosa, mint amilyenek az íjászok és a számszeríjászok, és azután az angol íjászok biztosabban céloztak, amikor sor került az ütközetre. János király több vonalat állított fel, és ezek közül az elsőt a marsallokra bízta, akik annyira siettek összecsapni az ellenséggel, hogy a király arcvonala még messze hátul volt, a marsallok pedig már áthatoltak a sövényen és már felvették az érintkezést az angolokkal az elkerített hely belsejében, ahol ezek hadirendbe állottak. Az angolok nyomban szétverték őket, embereik nagy részét levágták és foglyul ejtették. Clermont marsall elesett, a másik marsall pedig fogságba került. Nyomban ezután ért oda a normandiai herceg, aki igen sűrű nehéz fegyverzetű arcvonal felett rendelkezett, de az angolok a sövény réseinél összegyülekeztek és kissé előrenyomultak. A herceg emberei közül néhányan behatoltak a sövény mögé, de az angol íjászok olyan nyílzáport bocsátottak rájuk, hogy a herceg arcvonala hátrálni kezdett, s ekkor az angolok támadásba mentek át a franciák ellen. A herceg arcvonalából sok ember halt meg és esett fogságba itten, sokan megfutamodtak, egy részük pedig egyesült a királyi hadtesttel, amely éppen csak, hogy közeledett. Az orléans-i herceg katonái szétfutottak, azok pedig, akik megmaradtak, egyesültek a királyi hadtesttel. Az angolok összevonták hadsoraikat és kissé kifújták magukat, a király és emberei azonban nagy és hosszú utat tettek meg, ami igen kimerítette őket. Ekkor a király és hadteste felzárkózott: nagy és kegyetlen csata keletkezett, az angolok közül sokan visszafordultak és megfutottak, de a franciák annyira összezsúfolódtak az íjászok által nyakukba zúdított nyílzápor nyomán, hogy legnagyobb részük el sem jutott a küzdelemig, hanem egyik a másikra hullott. Ekkor már nyilvánvaló lett a franciák veresége. János király és fia, Fülöp fogságba estek … Károly herceget azonban lovagjai elragadták onnan, ugyanígy az Anjou herceget és a touraine-i herceget. A csatában nem annyira a halottak száma volt nagy, mint inkább a súlyos sebesülteké; mindent egybevetve, mintegy 800 nehézfegyverzetű francia esett el. A csata 1356-ban történt.

Utána János királyt és fiát, Fülöpöt, valamint a többi foglyot Bordeaux-ba vitték, Károly, Normandia hercege pedig Párizsba vonult és Franciaország kormányzójává lett…

A rendi gyűlés összehívása

A Grandes Chroniques de France a francia királyság hivatalos krónikája. A kezdetektől a XV. század végéig terjed. Első része a XII. sz. elején a Saint-Denis-apátságban a különböző latin krónikák összegyűjtéséből készült, újabb gyűjteményt fűztek hozzá a XIII. században, VIII. Lajos koráig terjedőt. 1286-ban IX. Lajos és III. Fülöp korával egészítették ki. A szerzők egyike Primat szerzetes volt. A XIV. századtól francia nyelven írták, sőt a korábbiakat is lefordították.

Delachenal, 1910, T. I., 75–85., 87–89., 155. o.

(1356.) október 15-én, egy szombati napon, a Langue d’oil területéről számos egyházi ember és nemes, valamint a tekintélyes városok sok polgára jött Párizsba; majd az ezt követő hétfőn egybegyűltek a parlament[1097] termében a jelen levő normandiai herceg[1098] parancsa szerint. Itt, a herceg jelenlétében, Pierre de La Forest, Rouen érseke és Franciaország kancellárja, ismertette a három renddel a király foglyulejtésének történetét: habár derekasan küzdött önkezével, balszerencse folytán fogságba esett. A kancellár felfedte továbbá előttük, miképpen kell mindenkinek a király kiszabadításán fáradoznia, s a rendek kérésére, melyet az említett herceg tolmácsolt, tanáccsal szolgált arra nézve, hogyan lehetne a királyt visszakapni, mi lenne a hadvezetés módja, és e célból milyen segítségre volna szükség.

…Következett 15 nap vagy körülbelül annyi. Sokaknak ez fáradságos volt, mivel a három rend hosszú ideig várt e dologban a válaszadással. Mégis, miután több mint tizenöt napon át tanácskoztak és üléseztek, mindenik rend képviselőket választott, akiket meghatalmazott azzal, hogy mindazt rendeljék el, ami a királyság javát látszik szolgálni. A küldöttek mindhárom rendből összesen körülbelül ötvenen – azt üzenték a normandiai hercegnek, hogy szívesen beszélnének vele titokban. Evégett a herceg csupán hatodmagával a minorita barátok rendházába ment a rendek megbízottaihoz, akik közölték vele, hogy többnapi összejövetel után mindenben megegyeztek egymással. Arra szólították fel a herceget, hogy tartsa titokban mindazt, amit neki a királyság megmentése érdekében mondani fognak, mire ő azt felelte, hogy erre sohasem fog megesküdni. Mindazonáltal elmondották neki a következő dolgokat:

A rendi gyűlés követelései

Először is kijelentették neki, hogy a király az elmúlt időben rosszul kormányozta az országot: ezért pedig azokat kell okolni, akik neki tanáccsal szolgáltak. Általuk tette a király mindazt, amit tett. Ezek a királyságot kifosztották és oly veszélybe sodorták, hogy teljesen tönkrement és elveszhet. Azt követelték továbbá a hercegtől, hogy azokat, akiket ők megneveznek, fossza meg minden tisztségtől, fogassa el és börtönöztesse be őket, vagyonukat pedig vegye zár alá és koboztassa el. Pierre de la Forest, roueni érsek és Franciaország kancellárja szintén ama tisztségviselők közé tartozott, akik ellen a rendek panasszal éltek. Minthogy egyházi személy volt és nem tartozott a herceg joghatósága alá, arra szólították fel a rendek a herceget, hogy saját kezűleg írjon a Szentszéknek és kérjen tőle biztosokat, akiket majd a három rend képviselői fognak megnevezni. Ezeknek a biztosoknak hatalmában állna aztán megbüntetni az érseket mindazon ügyekért, amelyekben a rendi megbízottak bíróilag eljárnak ellene és a többi tisztségviselő ellen.

A rendi megbízottak követelték, hogy biztosokként azokat nevezzék ki, akiket ők neveznek meg s akik eljárnak majd a nevezett tisztségviselőkkel szemben azon ügyekben, melyekben a rendi megbízottak őket vádolják. És ha ezeket a tisztségviselőket vétkesnek találják, büntessék meg őket; azonban még ha ártatlanoknak bizonyulnának is, a rendi megbízottak kívánsága szerint vesszen el egész vagyonuk, és királyi tisztségben sohase legyen részük.

A rendi megbízottak azt is követelték a hercegtől, hogy helyezze szabadlábra a navarrai királyt, akit tömlöcbe vetett a király, a herceg atyja, miként erről már előbb szó volt. Elmondták még, hogy amióta a navarrai király tömlöcben sínylődik, e vétek miatt semmi jó sem származott a királyra és a királyságra.

A rendi megbízottak arra is felszólították a herceget, hogy vegye át az egész ország kormányzását meghatározott tanácsosok segítségével, akiket a rendi megbízottak fognak melléje adni mindhárom rendből, mégpedig négy egyháznagyot, tizenkét lovagot és tizenkét polgárt. Ezek a tanácsosok minden téren ugyanolyan hatalmat gyakoroljanak, mint a király, tehát helyezzék hivatalukba vagy mozdítsák el a tisztségviselőket, s más hasonló dolgot. A rendi megbízottak ezenkívül még sok más nagy és súlyos követelményt támasztottak a hercegnél.

A herceg azt válaszolta nekik, hogy a dolgokat készségesen hozza tanácsa tudomására döntés végett, de mindenképpen szeretné tudni, hogy a három rend minő segítséget kíván nyújtani neki. Erre a rendi megbízottak azt felelték, hogy maguk közt megállapodtak a következő módon: az egyházi emberek fizetni fognak egy tizedet és felet az évi jövedelemből,[1099] de erre nézve a pápa engedélye szükséges; a nemesek ugyanannyit; végül a tekintélyes városok polgárai egy katonát állítanak ki minden századik tűzhely után. A rendi megbízottak véleménye szerint ez az adó csodálatosan nagy, felszökhet 30 000 fegyveresre. Miután a herceg megkapta a felvilágosítást az elmondott dolgokra vonatkozólag, eltávozott körükből azzal, hogy másnap ebéd után választ ad nekik. Evégett a herceg rokonságából és a többi lovagok közül sokakat meghívott a Louvre-palotába, meghallgatta véleményüket és döntésüket a tárgyalt dolgokban. Másnap, valamint az azt követő 2-3 napon a herceg több rokonát elküldte a minorita barátok házába a rendi megbízottakhoz, hogy tárgyaljanak velük, hogyan lehetne egynéhány követelésük visszavonására rávenni őket, nevezetesen az említett három pontra vonatkozólag, tudomásukra hozva, hogy ezek a követelések igen közelről érintik atyját,[1100] a királyt, s így nem meri őket teljesíteni atyjának kifejezett jóváhagyása nélkül.

Végül is, minthogy a rendi megbízottak nem voltak hajlandók elállni követeléseiktől, se azok egy részétől, a herceg rokonai közül többen, és más lovagok, akik e dolgokban tanácsadói voltak, egy akarattal azt ajánlották a hercegnek, hogy teljesítse azokat. Ugyanis másképp nem tudja megkapni a három rend támogatását, márpedig e támogatás nélkül a hadvezetés tehetetlen. A rendek kérésére, hogy hallják nyilvánosan azt, amit mondani akarnak, egy napot tűztek ki az összejövetelre a parlament termében, mégpedig a Mindenszentek ünnepe előtti hétfő reggelt. A herceget igen felháborították és megzavarták az ismertetett követelések, amelyeket titokban támasztottak a rendek, de amelyeket most a parlament üléstermében nyíltan akartak támasztani. Úgy vélte, ezeket a követeléseket nem tudja teljesíteni anélkül, hogy atyját, a királyt fel ne háborítaná és alaposan meg ne sértené. Meghagyta tehát, hogy jöjjenek hozzá más tanácsosok, akiket ez ügyekben még nem hívott. Előttük aztán élőszóval feltárta a három rend követeléseit, és azt a segítséget is, amelyet felajánlottak neki. Akarta, hogy tanácsosai megmondják neki nézetüket e kérdésben. Ezek pedig, azoknak a jelenlétében, akiket már máskor is meghívott, kimutatták a hercegnek, hogy a közölt követeléseket miért nem szabad teljesítenie. Bebizonyították azt is, hogy a segély melyet felajánlottak neki, nem elegendő a háború költségeinek fedezésére. S noha a rendi megbízottak úgy tüntették fel a herceg előtt, hogy a segély, elegendő 30 000 fegyveres katona felszerelésére és ellátására, azaz katonánként napi fél forintot tesz tallérban, az említett tanácsosok a herceg előtt feltárták, hogy a segély legfeljebb 8-9 ezer fegyveres emberre rúghat, többféle tényből és okból kifolyólag, melyekkel a többiek is egyetértettek a herceg tanácsában, melynek létszáma lehetett jó harminc vagy még annál is több. S habár megelőzőleg a tanácsosok legnagyobb része amellett volt, hogy a herceg teljesítse az említett követeléseket és ilyen értelemben is adtak neki tanácsot, miként azt már mondtuk – most mégis megváltoztatták álláspontjukat és általános lett a nézet, hogy a herceg ne engedjen.

Mivel azonban a parlament termében igen sok nép gyűlt össze, ahol Robert le Coq mesternek, a laoni püspöknek kellett volna élőszóval előadnia a herceggel szemben támasztott követeléseket, a herceg tanácsot kért, hogy miképp lehetne ezt a népet szétoszlatnia, majd a kapott tanáccsal élve, a palota legfelső termébe, ahol tartózkodott, magához kérette a három rend egynéhány tagját, főleg azokat, akik elsősorban irányítják a többieket, és akik a követeléseket tanácsolták. Ide járult elébe Raymond Saquet mester, lyoni érsek, Jean de Craon, reimsi érsek és a már említett Robert le Coq mester, laoni püspök az egyháziak részéről. A nemesek képviseletében jöttek: luxembourgi Waleran, Jean de Conflans, Champagne marsallja és Jean de Picquigny, akkor Artois kormányzója. A tekintélyes városok részéről megjelentek: Étienne Marcel, a párizsi kereskedők elöljárója, Charles Toussac esküdt (échevin) és sok más a többi tekintélyes városból.

Akkor a herceg előadta nekik a híreket, melyeket atyjáról, a királyról, meg nagybátyjáról, a császárról hallott. Tanácsot kért tőlük: helyesnek látják-e, ha a három rend követeléseit és a reájuk adandó választ – aminek meghallgatására a nép összegyűlt a parlament termében egy másik napra halasztanák a herceg által előttük ismertetett okoknál fogva. A követeléseket és a rájuk adandó választ elnapolták a következő csütörtökre, noha észre lehetett venni azt, hogy a rendi küldöttek közül néhányan szívesebben vették volna, ha az ügyet nem halasztják el…

A párizsi zavargások 1357 áprilisában

A virágvasárnap utáni szerdán, április 5-én, kikiáltották és kihrdették Párizsban királyi nyílt levéllel és rendelettel az (angolokkal kötött) fegyverszünetet, melyet említettünk. De ugyancsak kikiáltották és közhírré tették, hogy a király nem akarja, hogy a három rend által kivetett segélyt – melyről már szó volt – befizessék. Nemkülönben azt se akarja, hogy a három rend összegyűljön a rendek által kitűzött húsvét utáni 15. napon. De más napon se. Ezen a párizsi nép igen felindult, különösképpen a sens-i érsek ellen, aztán Eu grófja, a király unokatestvére ellen, valamint Tarquenville gróf ellen, akik a király leveleit a fenti tartalommal Bordeaux-ból hozták, és akiket a király megbízott e dolgokat nyilvánosságra hozatalával, valamint még sok egyéb dolog véghezvitelével.

Párizs népének zöme arról beszélt, hogy hamis beszéd és árulás volt kihirdetni, hogy fegyverszünet jött létre, továbbá arról, hogy megakadályozták a három rend gyűlését és a segély beszedését. A városban az izgalom és a zűrzavar oly nagy volt, hogy az említett érseknek és a két grófnak tanácsos volt sietve eltávoznia. S mivel úgy hírlett, hogy ezek felettébb neheztelnek a durva bánásmódért, amelyben részesítették őket, s hogy ezért fegyveres katonákat gyűjtenek össze abból a célból, és azzal a szándékkal, hogy Párizs városának egyes lakóin gyalázatosságokat kövessenek el, a várost igen nagy gonddal őrizték, éjjel és nappal egyaránt, s a Nagy Híd felé eső részben mindössze három kaput tartottak nyitva, de éjjelre valamennyit bezárták.

Húsvét előestéjén, vagyis nagyszombaton, április hó 8-án közhírré tették és kiállították Párizsban, hogy a rendi segélyt ki fogják vetni, és a három rend a húsvét utáni 15. napra össze fog gyűlni, bármit is hirdettek ki az előző szerdán. A normandiai herceg pedig azért rendelte el ennek kihirdetését, mert a három rend tanácsolta, vagy inkább kényszerítette őt erre, azaz a laoni püspök, aki a három rend fővezére volt, a kereskedők elöljárója, s néhányan mások.

Felkelés Párizsban 1358 februárjában

1358. február 22-én, csütörtökön reggel – ez volt a nagyböjt második csütörtökje – a kereskedők elöljárója összegyűjtötte Párizs valamennyi céhét, felfegyverezve, a Saint-Éloy kolostorban, a palota közelében. Közel háromezerre becsülték a fegyveresek számát. Három óra tájt egy parlamenti ügyvéd, név szerint Regnant d’Acy, elhagyva a palotát, házába tartott, amely a Saint-Landry-templom közelében volt. A Magdolna-kolostor közelében aztán megölték, egy cukrász házában, ahová elbújt, midőn észrevette, hogy életére törnek. Annyiszor és úgy megsebesítették, hogy azonmód, mukkanás nélkül meghalt. Mindjárt ezután az elöljáró s vele együtt többen felsiettek a palotába, a herceg szobájába, amely a bazárosok karzata fölött van. Ott találva a herceget, az elöljáró nagyjából a következő szavakat intézte hozzá: „Sire, ne rémüljön meg azon, amit lát, mert így rendeltetett el és így kell történnie.” Alighogy azután e szavak elhangzottak, néhányan az elöljáró kíséretéből Jean de Conflans-ra, a champagne-i marsallra rontottak s a herceg ágyának közvetlen közelében és a herceg jelenlétében lekaszabolták. Az elöljáró többi társa viszont rávetették magukat Robert de Clermont-ra, a herceg marsalljára, aki próbált eltűnni a herceg másik lakószobájában, de utánairamodtak és leszúrták. A herceg, a látottakon szörnyen megrémülve, kérlelte az elöljárót, hogy mentse meg őt, minthogy valamennyi embere elmenekült a szobából és őt egyedül hagyta. Ekkor az elöljáró azt felelte neki: „Sire, ne féljen.” Ezzel odanyújtotta neki sapkáját, mely a városi sapkák közül való volt, egyik fele piros, a másik – a jobb – kék színű. Ő pedig magára vette a herceg sapkáját, melynek sötétbarna kelméjét aranyhímzés díszítette, s ezt hordta egész nap, míg a herceg az elöljáró sapkáját hordta. Mindjárt ezután egyesek az elöljáró kíséretéből megragadták a két lovag tetemét és embertelenül vonszolták a herceg színe előtt, egészen a palota udvaráig, a márvány kiszögellés elé. Ide tették őket közszemlére, kiterítve, és fedetlenül, hogy mindazok lássák, akik látni akarják. Ebédidő is elmúlt, de senki sem merte elhordani őket.

A kereskedők elöljárója és ennek kísérete elvonult a Grève téren levő házukba, melyet a város házának hívtak. És az elöljáró a városház ablakából beszélt a város Grève téren öszszegyűlt nagyszámú felfegyverzett népéhez. Kijelentette, hogy az, ami történt, a királyság javára történt, s hogy akiket megöltek, azok hamisak, gonoszak és árulók voltak. Felszólította a népet, hogy támogassa őt ebben az ügyében, hiszen ő mindezt a királyság javára tette. Erre többen egyértelműen azt kiáltották, hogy a történteket helyeslik és készek együtt élni és halni az elöljáróval.

Kisváratva ezután az elöljáró visszatért a palotába, de annyi fegyveres néppel, hogy a palota udvara teljesen megtelt velük. Felment abba a szobába, ahol a herceg tartózkodott. Sőt, még a két lovag holtteste is ott feküdt a palota udvarán, a márvány kiszögellés előtt, úgy, hogy a herceg láthatta őket szobája ablakaiból. Amint az elöljáró nagyszámú fegyveres kísérettel a szobába ért, kérte a herceget, hogy ne bánkódjék azon, ami történt, hiszen a nép akaratából következett be, egy rosszabb elkerülése végett. Azok, akik meghaltak, hamisak, gonoszak és árulók voltak. Arra szólította fel a herceget a nép nevében, hogy a történteket hagyja jóvá és legyen mindenben egy ővelük. De ha mégis szükség lenne holmi bocsánatra, amiatt, ami megtörtént, úgy a herceg bocsásson meg mindent nekik. Erre a herceg jóváhagyta a mondott ügyeket, és arra kérte az elöljárót, hogy a párizsiak legyenek az ő jó barátai, miként ő az övéké lesz. E célból az elöljáró egy kék színű és egy piros kelmét küldött a hercegnek, hogy azokból magának és háza népének sapkát csináltasson, olyant, mint amilyent a párizsiak viselnek, nevezetesen kék és piros részre osztva, jobbról a kékkel. S valóban, a herceg készíttetett is ilyen sapkákat, és hordta háza népével együtt. De ugyanígy jártak el a parlament és a többi udvari hivatalok tagjai, s minden tisztségviselő Párizsban…

Ugyanennek a hónapnak 24. napján, szombaton, a herceg megjelent a parlament termében. Vele volt tanácsának néhány tagja, akik mellette maradtak. Ide vonult fel az elöljáró és vele együtt sokan mások, fegyveresek és fegyvertelenek. Felszólították a herceget, hogy töretlenül tartsa meg mindazt a rendelkezést, melyet a három rend az elmúlt évben hozott; s hogy engedje őket kormányozni, úgy, ahogyan azt régebben tette. Azt is követelték a hercegtől, hogy bocsássa el azt a néhányat, akik még megmaradtak tanácsában, mert a nép túlságosan elégedetlen sok olyan dologgal, melyet a nép ellen követtek el a hercegi tanács akaratából. Fogadjon be a herceg a nagytanácsba három vagy négy polgárt, akiket majd megneveznek neki. Mindezeket a dolgokat a herceg megadta nekik.

A Fekete Herceg hadjárata[1101]

M. Thompson, 1889, 132. o.

A sereg kedden érkezett Carcassonne-ba, amely igen szép város, rendkívül gazdag, jól megépített, s a falakon belüli területe nagyobb kiterjedésű mint London. A külváros és a város között, amelyet kettős fal övez, folyik egy szép kőhíd alatt az Aude folyó. A híd lábánál van egy kórház. A külvárosban négy kolostora van a koldulórendeknek, amelyeknek papjai, vagyis a fráterek nem menekültek el, miként a kis mesterek és polgárok, akik a belső városban kerestek menedéket. A sereg jól elhelyezkedett a külvárosban, mintegy 3/4 részét véve birtokba, bőségesen ellátva muskotály borral és más szükséges élelemmel.

Ugyanezen a napon a külváros előtt a legnagyobb rendben felsorakoztak sire Albert fiai, sire Basset Dreitone, aki saját bandériumot vezetett, továbbá Roland Daveys és sokan mások, akiket lovaggá ütöttek. Szerdán és csütörtökön a sereg a külvárosban pihent, miután fegyverszünetet kötöttek. A város küldöttei 250 ezer arany écut ajánlottak fel a békéért, hogy megmentsék a külvárost. A herceg azonban az ajánlatra azt válaszolta, hogy nem pusztán azért jött idáig, hogy aranyat szerezzen, hanem hogy igazságot nyerjen, s nem kereskedni akar, hanem birtokba venni a várost. A polgárokat azonban visszatartotta a félelem, hogy természetes uruknak hűségesküt tegyenek, félve annak megtorlásától, aki Franciaország koronáját viseli,[1102] s akinek alattvalói voltak. A herceg ezért másnap elrendelte a külváros felgyújtását. Pénteken, miután felgyújtották a külvárost, a hadsereg elvonult, s csak a szerzetesektől, akiknek házait megkímélték, tudták meg, hogy a külváros hamuvá lett.

Ugyanezen a napon, Szent Leonard napján a sereg egy sziklás és mocsaras gyötrelmes úton vonult, balra elkerülve a megerődített Botenake várat, amely így megmenekült. Majd áthaladva a síkságon és a falvakon, amelyet La Rusticának neveznek, az egész vidéket felégették.

Szombaton, a por és a szél miatt nyomasztóan kemény menetelésben, elhagyták a Esebon nevű mintegy 20 kilométer körzetű tavat, amit csak az eső és föld alatti források tápláltak. Megérkeztek Syloine városához, amit átadtak a hercegnek, így meg lett kímélve, hála a polgármester, Isidis de Bretagne úr, a herceg iránt tanúsított barátságának. A herceg pedig a jó Canet városában vett szállást.

A brigand-ok[1103] feldúlják Franciaországot

Froissart Krónikájából.

K. v. LeHenhove, T. I., 1877, 224–225. o.

a) A brigand-ok Limousinben. Bacon kapitány hőstettei (1348)

Azok (a brigand-ok), akik Gascogne-ban, Poitou-ban és Saintonge-ban állomásoztak, mind franciák, mind angolok, korántsem tartották be szigorúan a fegyverszünetet,[1104] melyet a két király elrendelt, hanem szereztek és elhódítottak egymástól városokat és erődített kastélyokat, egyiket a másik után, fegyverrel vagy csellel, rohammal vagy éjjeli és nappali rajtaütéssel. Gyakran adódtak szép kalandok, hol az angolok, hol a franciák részéről. És a szegény brigand-ok szüntelenül rabolták és fosztogatták a városokat és a kastélyokat, s ilyenformán mesébe illő vagyont harácsoltak. Némelyikük oly gazdag lett, hogy felcsapott más brigand-ok vezérének és kapitányának, hiszen volt köztük olyan is, akinek pénze meghaladta a negyvenezer tallért. Amit elkövettek, valóban csodálatos látványt nyújtott. Megesett, és nem is ritkán, hogy kikémleltek egy-két napi távolságra valamely tekintélyes várost vagy kastélyt, aztán úgy húsz-harminc brigand összesereglett és rejtett utakon, éjjel-nappal mindaddig menetelt, míg pirkadatkor be nem jutott abba a városba vagy kastélyba, amelyet előzőleg kikémleltek. Ilyenkor csóvát dobtak az egyik házra. A városbeliek, abban a hiedelemben, hogy ezer vasba öltözött fegyveres akarja lángba borítani a várost, futásnak eredtek, ki amennyire bírt. Erre a brigand-ok betörtek a házakba, felfeszítették a ládákat és szekrényeket, s mindazt elvitték, amit találtak. Ezután, megrakodva a zsákmánnyal, folytatták útjukat. Így tettek Donzenacban, de több más városban is, így szereztek meg sok-sok kastélyt, melyeket azután újra eladtak.

Az egyik a sok brigand közül, a Languedoc határszélen kikémlelte ily módon a megerősített Comborn-kastélyt, mely igen nehezen járható vidéken, Limousinben feküdt. Éjnek idején harminc társával odalovagolt, megrohanták, bevették, a várurat, akit Comborn vicomte-jának hívtak, foglyul ejtették, háza népét azonban teljesen kiirtották. A várurat saját kastélyában mindaddig fogva tartották, amíg vissza nem szerezte szabadságát, huszonnégyezer tallér készpénzért. De a kastélyt azután is megszállva tartotta az említett brigand, s jól megrakta fegyveresekkel, onnan rablóhadjáratokat indított a környező vidék ellen, mígnem a francia király – e vitéz tetteiért – maga mellé nem kívánta venni. Kastélyát húszezer tallérért megvette, s ő mint a francia király fegyveres ajtónállója (huissier d’armes) nagy becsületben állott a királynál. Ezt a brigand-t Baconnak hívták, mindig kitűnő harci ménjei, igáslovai és málhásállatai voltak. Úgy volt felfegyverezve, mint egy gróf, igen gazdagon ruházkodott, s élete végéig nagy jómódban élt.

Párizsi élet a százéves háború második felében

Szemelvények a Journal d’un Bourgeois de Paris à la fin de la guerre de Cent Ans című munkából. Az ismeretlen krónikás a VI. és VII. Károly uralkodása alatti eseményeket jegyezte fel. A háborús események mintegy állandó háttért képeznek a korabeli párizsiak mindennapi életét hitelesen ábrázoló tablókon.

J. Thiellay, 1963, 13–15. o.

1410

Augusztus hónap vége felé mindkét párt[1105] annyi embert koncentrált Párizs körül, hogy mintegy 20 települést a város körzetében teljesen kifosztottak. A burgundi herceg és testvérei magukkal hozták flandriai és burgundiai haderejüket. A herceg emberei és az őt segítő szeniorok csak élelmet vettek el, de abból igen sokat. Ami Berry herceg[1106] híveit és pártját illeti, főleg az Armagnac gróf[1107] emberei és a bretonok raboltak, loptak, öltek a templomokban és mindenütt, aminek az eredménye lett a kenyér árának olyan drágasága, több mint egy hónapig, hogy a liszt setierje[1108] 54-60 francba[1109] került. A szegények reményvesztetten elmenekültek, sokan a csetepaték áldozataiként vesztek el. Mindez az Armagnacok féltékenysége miatt volt, mivel a párizsiak inkább szerették a burgundi herceget és a párizsi prévôt-t, Pierre des Essarts-t, aki igen jól védte a várost. Nappal és éjjel többször végigjárta Párizst teljes fegyverzetben nagyszámú katonával és minden éjszakára a legjobb őrséget jelölte ki. Azok, akik nem tudták az őrséget ellátni, házaik előtt és az utcán ügyeltek. A negyedek, tizedek és ötvenedek rendeleteire nagy tüzeket gyújtottak hajnalig. De a Berry herceg emberei olyan közel jutottak Párizshoz a Saint-Jacques, Saint-Marceau és Saint-Michel kapuk oldalánál, hogy a szőlők művelését és a vetési munkálatokat nem lehetett elvégezni egészen Saint-Clémentig a város körül. Hála Istennek csak kevés szőlő romlott el, mivel az idő igen kedvező volt, de a bort már nem tudták a pincékben kiforrasztani. Ami a kenyeret illeti, csak annyi érkezett Párizsba, amit fegyveres segítséggel, vízi vagy szárazföldi úton be tudtak szállítani. Ez a helyzet olyan sokáig tartott, hogy elhúzódott egészen Mindenszentekig. Egy Messire Morelet de Béthencourt nevű lovag, aki a Saint-Denis káptalanban lakott, embereivel Saint-Brice-be ment élelmet keresni.

Valamivel korábban a Mathurins egyház lelkésze, igen jó ember, a király előtt prédikált, és rámutatott az Armagnacok kegyetlenkedéseire, a jó tanács hiányára és azt is hozzátette, hogy sok az áruló ebben az országban. Egy prelátus, Bar kardinálisa, aki maga is részt vett az eskünél, „paraszt kutyának” nevezett sokakat az egyetemről és a nép közül is, akiket gyűlölt. Szoros kapcsolata volt az Armagnac-párt más lovagjaival és a Berry herceg követe volt. Ennek a klikknek sikerült lemondatnia a prévôt-t féltékenységből, mivel a nép szerette elöljáróját, aki oly jól védte a várost, s nagyrészt tőle remélte a város kifosztásának elkerülését. Azt kezdték beszélni, hogy minden rossz, ami történt, az Armagnac gróf műve, aki tele van rosszindulattal, és ezután kegyelem nélkül megölték azokat, akikre azt mondták „ez is egy armagnac”.

Ebben az időben a Szajna olyan alacsony volt nyáron, Szent Jánoskor, amilyen máskor még karácsony előtti Szent Tamáskor sem, és mégis hála Istennek körülbelül 5 héttel a fegyveresek kivonulása után Párizsban 18-20 souba[1110] került a gabona setier-je…

1416

A helyzet olyan rossz volt Párizsban, hogy senki sem mert szüretelni menni a városon kívülre…, mert a burgundiak nagyon gyűlölték a párizsi polgárokat, s egészen a külvárosig űzték őket, s ha valakit elfogtak, magukkal hurcolták a táborba. A Temple-kapuhoz egy bizonyos Simonnet de Bois-t neveztek ki kapitánynak, jóllehet korábban pap volt; Jacquot l’Empereur lett a királyi ládák őrzője; Jeannin Neveu rézművest és egy másik rézművesnek Colin nevű fiát a Saint-Martin kapu őrévé jelölték. Októberben igen súlyos adót vetettek a sóvásárlásra. Mindenkit köteleztek két vagy három setier megvételére, a nagyoknak fél vagy egész muidot[1111] kellett vásárolniuk, s ha nem fizették az adót, számolniuk kellett a garnizon szolgák zaklatásával, vagy a Palais börtönébe zárták őket. A só setierje 4 écube került amelyből egy ért 18 párizsi sout.[1112] A várost elfoglaló kapitányok azzal az árpával fizettek, amit felraktároztak, hogy itt biztonságban legyen, s ezenkívül megengedték katonáiknak, hogy raboljanak amit akarnak Párizs körül két vagy három helységben, s azok nem is vonták meg magukat ettől. A Saint-Germain des Près mészárosai ebben az időben székeiket egy pincefélébe állították fel, ahová 10 lépéssel kellett lemenni a Cordeliers és a Porte Saint-Germain között. A heringet 16 párizsi livre-ért adták hordónként. Senki sem mert a város körül sehol kalandozni, félve, hogy kirabolják vagy ellenállás esetén megölik a fegyveresek, akik Párizshoz tartoztak ugyan, de ha akarták, rablás végett elhagyhatták a várost. Aki visszajött, úgy kifosztották, mint sündisznó az almát, de senki sem mert egy szót sem szólni, mivel így tetszett azoknak, akik Párizst kormányozták. – A burgundiak tehát elmentek Corbeil megostromlására, körüljárták a vidéket, több rohamot indítottak, de a várost nem tudták bevenni és visszatértek Chartres-ba. Szent Kelemen éjszakáján hirtelen Párizs alatt termettek, és a városból a fegyveresek gyakran csetepatéztak velük, mindig nagy veszteséggel. Akik megmenekültek és visszajöttek a falvakon és külvároson keresztül, raboltak, fosztogattak, magukkal hurcolva mindenféle állatot, amit csak találtak, ökröt, tehenet, kecskét, szamarat, öszvért, sertést, juhot, bárányt, lovat, csikót és mindazt, amiből pénzt remélhettek szerezni. A templomokból elvették a misekönyveket és mindent, ami csak a kezükbe került; a Párizs környéki apácakolostorokból a misszálékat, breviáriumokat, és minden mozdítható értéket; s ha valaki ezek miatt panaszkodott vagy reklamált a connétable bírósága előtt, vagy a kapitányoknál, jobban tette volna, ha hallgat. És az emberek akik Normandiából jöttek Párizsba, s váltságdíj fizetése ellenében megszabadultak az angoloktól, vagy valami más módon, újra elfogták őket a burgundiak, majd a franciák, s olyan kegyetlenül bántak velük, mintha szaracénok lettek volna. A jó kereskedők becsületszavukra állították, hogy három hadsereg foglyai voltak, s bár minden alkalommal fizetniük kellett, az angolok több barátságot mutattak irányukban, mint a burgundiak, és utóbbiak hasonlóképpen többet mint a párizsiak, amin ők erősen csodálkoztak és csodálkozni is kell ezen minden kereszténynek. Kevéssel Mindenszentek után a fa annyira megdrágult, hogy két frankba került 100 rőzsenyaláb, a hasábfa 24 souba, a puhafa hasábja 10 párizsi souba, és ez a drágaság egész télen tartott. A hús ára is úgy megemelkedett ebben az időben, hogy egy kis quartier juhhúst 7-8 souért adtak, egy kisdarab marhahúst 2 souért, ami októberben még csak 6 denier volt, a juh belső részeiért 2-3 blanc-t[1113] kértek, egy juhfejért 6 denier-t. A sózott vaj livre-je 8 blanc, egy egészen kis malac ára 60 sou vagy 4 franc volt…

1422

Az angol király[1114] Karácsonytól Vízkeresztig Meaux-t ostromolta. Emberei egész Brie területét kifosztották, s e vidéken senki sem tudott vetni, amit kellett volna. Gyakran panaszkodtak emiatt uraiknak, de azok csak gúnyolták és kinevették embereiket s megduplázták gonoszságaikat. A parasztok közül sokan felhagytak a föld művelésével, s odahagyva aszszonyaikat és gyermekeiket reménytelenül elmenekültek, mondván egyik a másiknak: „Mit csináljunk? Adjuk magunkat az ördög kezére! Nem számít, hogy mivé leszünk. Többet ér a gonosz, mint a legjobb, s többet érne a szaracénokat, mint a keresztényeket szolgálni; vigyünk tehát végbe minden lehető rosszat. Úgysem foghatnak és ölhetnek meg bennünket. Mivel az árulók rossz kormányzata miatt le kellett mondanunk asszonyainkról és gyermekeinkről, magunkat az erdőkbe kényszerültünk bevenni, mint az üldözött állatok. És mindez nem egy-két, de már 14-15 éve tart így! Franciaország szeniorainak többsége meghalt kard, méreg vagy árulás következtében, gyónás nélkül, vagy gonosz, természetellenes halállal.” Ebben az időben Párizsnak nem volt püspöke, mivel Jean Courtecuisse urat, az egyház, az egyetem és a parlament választottját elmozdította az angol király. Nem érezvén magát biztonságban párizsi házában, egész éven át Saint Germain des Près-ben maradt, s nem vette birtokba a püspökséget.

A szívesen látott burgundi herceg úr[1115] kihirdette, hogy a „noiret”-nak nevezett kis váltópénz, aminek értéke 1 poitevinc volt, 1 „mailletournois”-t[1116] ér. És ez volt minden jó, amit nekünk párizsiaknak tett, akik annyira szerettük őt, és annyit szenvedtünk miatta és apja miatt, olyan könnyelmű és kényelmes mindenben, hogy csak az Isten a megmondhatója. A fiú igen hasonló az apához, az ember három hó alatt elvégezhetné, azt, amit ő három évig visz végbe. S apja halála óta[1117] úgy látszik még kevésbé és szinte semmivel sem törődik. Napjait és éjjeleit dorbézolásban tölti, mint ahogyan az orléans-i herceg és más szeniorok tették, akik igen gyalázatosan haltak meg.[1118] Fiatal bolondsággal és gőggel teli lovagok befolyása alatt teljesen felhagyott a kormányzással, csak imitálja az irányítást, és azok is imitálják az övét. Isten igazsága szerint senki sem teheti csak azt, amiben élvezetét találja.

Jeanne d’Arc levele az angol királyhoz

A levél 1429 tavaszán íródott, amikor Jeanne d’Arc az ostromlott Orléans felszabadítására készülődött.

Ch. de Roche–G. Wissler, 1926, 356–359. o.

Anglia királya és ön, Bedford hercege, aki a francia királyság kormányzójának mondja magát… adjanak elégtételt az ég királyának az ő királyi véréért. Szolgáltassák ki a Szűznek, akit Isten, az ég királya küldött ide, mindama kiváltságos városok kulcsait, melyeket önök elfoglaltak és erőszakkal bírnak Franciaországban. Azért jött ő ide Isten nevében, hogy visszaköveteljen minden királyi vért.[1119] Valóban kész ő a békekötésre, ha önök elégtételt adnak neki azáltal, hogy Franciaországot visszahelyezik jogaiba és megfizetnek azért, amit belőle birtokoltak. Önök pedig íjászok, nemesek és közrendűek hadinépe, akik Orléans városa előtt állnak. Isten hírével menjenek vissza hazájukba, mert ha nem így cselekszenek, úgy hírt fognak hallani a Szűzről, aki csakhamar meglátogatja majd önöket, az önök nagy kárára. Anglia királya! Ha nem így cselekednék, tudja meg, hogy hadvezér vagyok és bárhol Franciaországban találkozom embereivel, meneszteni fogom őket onnan, akár akarják, akár nem. Ha engedelmesek, megkegyelmezek nekik, de ha makacskodnak, megöletem valamennyit. Istennek, az ég királyának akaratából jöttem ide, teljes szívvel és lélekkel avégett, hogy egész Franciaországból kiűzzem önöket, és mindazokat, akik árulást, bajt és kárt akarnának hozni a francia királyságra. Korántse vélekedjék olyaténképpen, hogy a francia királyságot… el fogja nyerni. Károly[1120] király az igazi örökös, aki éppen azért fogja bírni, mert Isten, az ég királya akarja így … Károly nagy sereggel vonul majd be Párizsba! Ha nem akar ön hinni Isten és a Szűz kinyilatkoztatásának, majd megütközünk, bárhol is találjunk önre. Ígéri és értésére adja önnek a Szűz, hogy ott oly nagy mészárlást fog véghezvinni, amekkorát ezer esztendő óta nem csináltak Franciaországban. Tudja meg, hogy az ég királya annyi erőt fog a Szűznek küldeni, hogy minden ellenállás hiábavaló lenne ő és jó fegyveresei ellen. És az ütközet alkalmával meglátjuk majd, vajon az ég Istene oldalán-e a jog vagy az önén… Válaszoljon tehát, Orléans városában kíván-e békét. De ha ezt nem tenné, úgy csakhamar emlékeztetni fogom erre, az ön nagy kárára.

Íratott kedden, a szent héten.

Jeanne d’Arc pöre és kivégzése

A leírás a burgundiak oldalán álló párizsi krónikás tollából való. A Jeanne d’Arc tetteit elítélő szerző azonban hangot ad a pozitív vélekedéseknek is.

Thiellay, 1963, 126–129. o.

A szent Oltáriszentség vigiliáján, amely ez évben (1431) május 30-ra esett, Jeanne, aki Compiègne előtt fogságba esett, és akit Szűznek (la Pucelle) neveztek, Rouenba került vallatás alá. Egy emelvényen úgy helyezték el, hogy mindenki jól láthatta férfiruhába öltözötten. Felsorolták előtte mindazt a nagy és fájdalmas rosszat, ami bűnei következtében érte a kereszténységet, és elsősorban a francia királyságot. Mindenki megtudta hát róla, hogy Párizs megostromlását, tűzbe és vérbe borítását tervezte a Miasszonyunk születése napjára.[1121] Ezenkívül még több nagy és óriási bűnt követett el; Senlis-ban és más helyeken is képmutatása miatt a nép bálványozottja lett, mivel egyszerűségükben úgy hallgatták őt, mint egy szent szüzet. Azt állította magáról, hogy hallotta a dicsőséges arkangyalt, Szent Mihályt, Szent Katalint, Szent Margitot és több más szenteket, akik gyakran megjelentek neki és barátságosan szóltak hozzá, nem úgy ahogyan Isten sugalmaz néha, de testi alakban saját szájukkal.

17 év körüli volt s Lotharingiában gyakorta járt szégyentelenül apja, anyja, rokonai és barátai ellenére egy szép forráshoz, amit Bonne-Fontaine-aux-Fées-Notre-Seigneur-nek neveztek,[1122] és ahová az idevalósiak lázukat jöttek gyógyítani. Egy nagy fa alatt, amely beárnyékolta a forrást, jelentek meg Szent Katalin és Szent Margit Jeanne-nak, s azt mondták neki, menjen el egy kapitányhoz, akit meg is neveztek.[1123] Jeanne oda is ment, anélkül, hogy apja, anyja engedélyét vette volna; és a kapitány miután férfiruhába öltöztette, kardot kötött a derekára, egy fegyverhordozót és négy szolgát adott mellé s felszállította egy nagy lóra. Így érkezett el a francia királyhoz,[1124] akinek azt állította, hogy Isten küldte őt hozzá, s azért jött, hogy a világ leghatalmasabb fejedelmévé tegye, de kérte mindazok kegyelem nélküli megölését, akik nem engedelmeskednek neki. Szent Mihály és a többi angyalok, mondotta egy nagyon gazdag koronát és egy kardot adtak a király számára, de csak a háború végén adhatja át azokat. És naponta lovagolt a királlyal, egyetlen nő a hadi férfiak között, maga is férfi módra öltözve, felszerelve és felfegyverkezve, egy nagy bottal a kezében, amivel ha valaki félreértette a férfiak közül, nagyot ütött rá, mint egy igen kegyetlen asszony.

Azt állította, biztos benne, hogy napjai végeztével a paradicsomba fog menni, s nem kevésbé biztos volt abban is, hogy olyan gyakran beszélhet Szent Mihállyal, Szent Katalinnal és Szent Margittal, amint csak akarja, s hogy igen jól látta őket arany koronával a fejükön. Mindazt amit tett, Isten rendeletére tette, s ami a legsúlyosabb, azt is mondotta, hogy ismeri a jövendő nagy részét. Többször járt-kelt férfiruhában teljes fegyverzetben, kerek hajjal, rongyos sapkában, gipponban,[1125] vörös cipőkben, nagy számú tűvel. Néhány nagy úr és dáma gúnyolta is őt nevetséges ruhája miatt, mondván, milyen kevéssé becsülte őt az Úr, asszony létére csak ilyen ruhát adva neki, mire ő rögtön azt válaszolta, hogy semmi áron sem változtatna ezen, s inkább meghalna, mintsem megváljon a férfiruhájától, ami néki védelmet nyújt. Azt is hangoztatta, ha akarná mennydörgést és más csodát is tehetne, s midőn egyszer erőszakoskodni akartak vele, leugrott egy magas toronyból anélkül, hogy megsérült volna.

Több helyen öletett meg asszonyokat és férfiakat, akár csatában, akár csak önkényesen, bosszúból, mert kegyetlenül bánt mindazokkal, akik nem engedelmeskedtek levelének. Bizonygatta és ismételte, hogy semmit sem tett, csak amit Isten rendelt Szent Mihály arkangyal, Szent Katalin vagy Szent Margit közvetítésével, akik nem úgy jelentek meg, mint a Mi Urunk Mózesnek a Sínai hegyen, hanem személyükben felfedve előtte a jövő titkát.

Ezek voltak azok a tévelygések, amikkel Jeanne-t vádolták, és amit mind felsoroltak a nagy tömeg jelenlétében, akiket elborzasztottak ezek a hit elleni bűnök. Mialatt felidézték Jeanne-nak nagy bűneit és rontásait, nem ijedt meg azoktól, sem el nem csodálkozott, hanem mintha démon szállta volna meg, merészen válaszolt minden pontra. Az egyetem papjai alázatosan kérték, bánja meg és vonja vissza gonosz tévedéseit, hozzátéve, hogy elnyerheti így a bocsánatot, míg ellenkező esetben el fogják égetni s kárhozott lelke a pokol fenekére kerül majd. Megmutatták neki a máglya előkészületeit, s a helyet ahol rövidesen tűzre vetik, ha nem vonja vissza bűneit.

A fenyegetés hatására kegyelemért kiáltott és szóban mindent visszavont. Ruháját levették, női öltözetet adtak reá, de mikor így látta magát, visszaesett tévedésébe, s újból kérte a férfiruháit. Ezután valamennyi bírája halálra ítélte. Hozzákötötték egy karóhoz a vérpadon, ahol a tűzre tették. Hamarosan vége lett és ruhája teljesen leégett. Azután elvonták róla a tüzet, hogy a népnek ne legyen semmi kétsége, és láthatták teljesen meztelenül a nő minden titkával. Mikor a látvány elég tartós volt, a hóhér újból tüzet tett szegény holttestére, ami hamar elszenesedett, csontjai és húsa hamuvá lett. Az emberek egy része azt mondta már ott is és másutt is, hogy mártír volt, aki feláldozta magát az igazi fejedelemért; mások viszont azt állították, hogy csak rosszat tett vele, amiért oly sokáig támogatta. Így beszélt a nép, de akár jól, akár rosszul cselekedett, ezen a napon elégettetett…

A vidéki lakosság számának csökkenése a XIV. században

A XIV. század első felében a falusi lakosság nagyarányú létszámcsökkenése figyelhető meg Európában. A következő okiratrészlet egy Provence-ban 1343-ban kivetett adó hiányos behajtása miatt elrendelt felülvizsgálat szövegéből való. A felülvizsgálat az adóköteles családok eltűnésének okait kereste.

Archives Dép. des Bouches du Rhône B. 543.

A Castellet les Sausses-i emberekről szóló oklevél. A mi urunk, Jézus Krisztus nevében, Amen. Ugyanazon Urunk emberi testet öltésének ezerháromszáznegyvenharmadik esztendejében, július hónap nyolcadik napján, a tizenegyedik indikcióban. Tudja meg mindenki, azok is, akik most élnek, de azok is, akik eljövendők, hogy a puget-thenier-i királynői kúriában, a nemes és bölcs férfiak Aynesius Autrand úr, a királynő udvarbírája a Briansoni Vilmos úr, a királynő kincstárnoka előtt, nemes Salicei Péter úr, az említett hely és Castellet les Sausses társbirtokosa bemutatott és átnyújtott ugyanazon uraknak… bizonyos pátens levelet, mely a nemes és hatalmas férfiútól, Hugo úrtól, Baux urától, Avellino grófjától, valamint Provence és Forcalquier sénéchaljától származik… [itt insertumban a sénechal levele következik, majd:] … és az említett udvarbíró és kincstárnok urak … július hónap kilencedik napján személyesen mentek el az említett Castellet les Sausses-ba, velem, az alant írt jegyzővel és Thomasius Vilmos úrral, az említett kúria kiküldöttjével együtt … és amikor elérkeztek az említett várba … színük elé idéztették Pallerius Jakabot, a vár kerületi királynői bíráját, s ezzel a bíróval megbeszélést folytattak, s vele együtt döntöttek is az említett vár népeinek helyzetéről és mivoltáról is, s ezután színük elé idéztették Ausape Rajmundot, Olivari Vilmost… [stb., nevek felsorolása, majd:] … kik valamenynyien előkelő és törvényes állapotú emberek, s kiket az említett várban általában a jobb emberek közé sorolnak, s ilyeneknek is tekintik őket… És az említett udvarbíró és kincstárnok urak… kivévén ezektől az emberektől az esküt Isten szent evangeliumaira, ténylegesen megérintetvén velük az evangeliumos könyvet, megparancsolták ezeknek a derék embereknek…, hogy ugyanazon udvarbíró és kincstárnok uraknak egyenként mutassanak meg a várhoz tartozó minden házat, hogy azokat egyenként láthassák a saját szemükkel, mindazokat a házakat, amelyekben emberek, illetve nemzetségek laknak, és amelyekben tüzet raknak, s e tűz körül élnek; mindazokat az embereket, akik a füstpénz megfizetésére bármilyen módon kötelesek, illetőleg: akik e házakban füstpénzt szoktak fizetni, s mondják meg nekik ezeknek az embereknek családi és keresztnevét is, az egész várbirtok területén ajtótól ajtóra vezetve el az említett urakat, mindent szemük elé tárva, semmit ki nem hagyva; s ha lennének emberek, akik az említett vár földjein, de a váron kívül élnek, azokat is nevezzék meg, s nevüket adják az említett urak tudtára; és ha akadnának olyan lakosok is a vár népei közül, akik akár a tengerparti vidékre, akár másfelé elmentek volna, hátrahagyva az említett várbeli lakásokat, azzal, hogy ha majd megjön a nyár, vissza fognak térni ide, ezek neveit is sorolják fel és nevezzék meg őket rendre, annak érdekében, hogy a tűzhelyek számáról teljessé és világossá váljék az igazság… Ezek a férfiak azután… ugyanazon udvarbíró és kincstárnok uraknak összesen és egyenként megmutogatták az említett vár házait, úgy amint az alább következik, bejárva az egész várat, s velük együtt ajtóról ajtóra, személyesen végigmentek, s megmondották pontosan, hogy melyik házban kik laknak, nevük és keresztnevük szerint, olyan rendben, amint az alább következik: … [itt a nevek felsorolása, majd:]

Következnek az erdőkbeli emberek, s először is a Mostayretum Salsarum-beliek: … [itt 10 név] …Következnek az ourentiak: …[12 név] …Valamennyiüket számba véve, ezek együtt 69 tűzhelyet tesznek ki.

Miután pedig így tüzetesen számba vették a tűzhelyeket, a fent említett udvarbíró és kincstárnok urak úgy találták, hogy nagyon erősen lecsökkent a tűzhelyek száma, ti. negyveneggyel; bizonyságot akarván pedig szerezni a csökkenés okáról, megkérdezték a fent felsorolt férfiakat: mi lehet az imént említett csökkenés oka; ezek a férfiak ezután – anélkül, hogy bármelyiküknek is eltérő véleménye lett volna – azt mondották, hogy a vár felett, de a várhoz tartozó terület felett is elhatalmasodtak a viharok, ennek következtében a népeknek nélkülözniük kellett sok éven át szokásos terményeiket, így nem tudták viselni a maguk és családjuk ellátásának terhét, eladósodtak a zsidóknál, s mindenestül itthagyták a várat, mégpedig úgy, amint alább rendre felsorolva következnek, ti. elsőként: Porcelli Péter Mostayretum Salsarumból, a magára vállalt sok kezesség és más adóssága miatt, eladván minden vagyonát, idegen földre költözött el lakni. Hasonlóképpen: Porcellus fia Bertrand, szintén Mostayretumból, miután igen sok adósságba bonyolódott bele, eladta mindenét, amije csak volt, a mostayretumi egyháznak, és elment innen. – Hasonlóképpen: Peyrin felesége, Gaufridis meghalt, semmi sem maradt utána, fiai pedig elszéledtek, senki sem tudja, merre. Hasonlóképpen: Porcellus fia, János, sok zsidónál el volt már adósodva; minden javát hátrahagyva, megszökött, s az említett zsidók áruba bocsátották, és el is adták mindenét, amije csak volt. Hasonlóképpen: Peyron fia, Vilmos azért hagyta itt egészen a várat, mert semmije sem volt már. – Hasonlóképpen: Plasenta Langer átköltözött Provence-ba, és a mostyretumi egyház kapta meg minden javát. – Hasonlóképpen: Pagan fia, Ferraud utódok hátrahagyása nélkül halt el, javai fivérei kezében vannak, s őket be is számították a tűzhelyek számbavételénél. – Hasonlóképpen: a Castellet les Sausses-i Milo Vince, mindenét, amije csak volt, odaadta a leányának, ő maga pedig eltávozott. – Hasonlóképpen: Jurner fia, Jakab meghalt úgy, hogy se utód, se vagyon nem maradt utána. – Hasonlóképpen: Saute Jakab felesége, elment innen, s ami kevés vagyonkája volt, az a Szt. János ispotályé lett. Hasonlóképpen: Olivar fia, Jakab, mindenét, amije csak volt, odaadta egyik leányának, ő maga pedig eltávozott innen. – Hasonlóképpen: Milo Vilmos eladta minden javát, és elment, de azóta meg is halt már. – Hasonlóképpen: Alba Rajmund, most Grasse-ban él, földesuráé lett mindene, amit itthagyott. – Hasonlóképpen: Asin fia, Péter, meghalt, nem maradt se gyereke, se vagyona. – Hasonlóképpen: Rajbaud fia, Péter, mikor már nagyon el volt adósodva, eltávozott innen, hitelezői kiárusították javait. – Hasonlóképpen: Blanqui Bertrand örökösei azért hagyták el a várbirtokot, mert más semmijük sem volt. – Hasonlóképpen: Casan fia, Vince, örökös nékül halt meg, javai most nővérei birtokában vannak. Hasonlóképpen: Muto fia, Péter, mert sok adóssága volt már a zsidóknál, eladta javait, és meg is halt. – Hasonlóképpen: David fia, Vilmos meghalt, minden java földesuáré lett. Hasonlóképpen: Malhet Bertalan, elhagyva meglehetősen kevéske vagyonát, elment innen, van annak már két esztendeje is. – Hasonlóképpen: Bartholomea Rajmunda, minden javát odaadta Albano Rajmundnak, és most vele együtt él. – Hasonlóképpen: Clotus fia Honoratusnak semmije sem volt, s így is távozott el a várból. – Hasonlóképpen: Basto fia, Ismard meghalt, javait, hitelezői kérésére, kiárusították. – Hasonlóképpen: Alsiar fia, Rajmund, örökös nélkül halt meg, s az említett vár urai kapták meg javait. – Hasonlóképpen: Milo Péter örökösei, kevés javukat eltékozolták, aztán végleg itthagyták a várat. – Hasonlóképpen: Blanqui Pontius is elhagyta a várat, mert tartozott már kereszténynek, zsidónak egyaránt. Hasonlóképpen: Ayros fia, Péter, meghalt, leányai férjhez mentek, javait ők kapták meg. Hasonlóképpen: Amode fia, Péter, meghalt, a zsidók minden javát kiárusították. – Hasonlóképpen: Moriner fia, Péter, meghalt és a hitelezői mindenét eladták. – Hasonlóképpen: Claressa Alaysia eltávozott, de itt nincs semmi vagyona. – Hasonlóképpen: Rodrol fia, János meghalt és javai földesura kezébe kerültek. – Hasonlóképpen: Calvin fia, Péter örökösei eltávoztak, s nincsenek javaik. – Hasonlóképpen: Masse Vilmos meghalt, javait átvették hitelezői. – Hasonlóképpen: Dominique fia Bertrand Grasse-ban lakik harmadik esztendeje már, s az említett várban nincsenek javai. – Hasonlóképpen: Ortolan fia, Isnard már második esztendeje a moginis-i várban lakik. – Hasonlóképpen: Rikolf fia, Rajmund, meghalt a puget-i, várban, s ebben a várban nincsenek javai. – Hasonlóképpen: Langer fia, Péter, meghalt, eladták minden vagyonát. – Hasonlóképpen: Bonus Rigo átköltözött a cannes-i várba, ott is lakik, és a castellet-i várban nincsenek javai.

És a fent felsorolt derék férfiak mindegyike ezt saját esküjével vallotta, s kérték, hogy a fent elmondottak tétessenek közhírré; s miután ez a közhírrététel megtörtént, az említett nemes Salicei Péter a fent felsorolt nevekről közhitelű oklevelet kért a maga számára, az említett közösség jogainak biztosítása céljából. És az említett kincstárnok saját jogainak biztosítása céljából kérte: állíttassék ki az ő számára is egy oklevél. És meg is történt ez, ugyanezen a napon, Castellet-ben, az említett helyen, a Tecai dombon, a nemes Salicei Giraud fia, Rajmund, az említett hely társbirtokos földesura, a nemes Maurin fia, Maurin, a nemes Vilmos fia, Rostang, az említett vár ifjabb birtokos urai, a nemes Thomas fia, Vilmos, a királynő kúriájának kiküldötte, mint külön-külön e célra meghívott és felkért tanúk előtt; és énelőttem, Giraud fia, Rajmund előtt, ki királyi felhatalmazás folytán Provence és Forcalquier közjegyzője vagyok, s felkérésére ezt a közhitelű oklevelet megírtam, és szokott közjegyzői kézjegyemmel is megjelöltem.

Királyi rendelet a jobbágyterhek korlátozásáról

A pestis és a háborús pusztítások következtében egy falu lakóinak nagyarányú megfogyatkozása miatt a servust terhelő szolgáltatásokat eltörlik és csökkentik a szeniori jogokat.

Ordonnances, T. IV., 402–403. o.

Tudatjuk mindenkivel a jelenben és a jövendőben, hogy a Burgundiában levő Buxeaul falu lakói évente kétszer adóztak nekünk tetszésünk szerinti összegben mégpedig Szent Remigiusz[1126]-napkor és Nagyböjt kezdetén,[1127] ezenkívül bizonyos robotmunkával és egyéb szolgáltatásokkal is tartoztak. A nevezett falu lakossága az itt dúló pestisjárvány következtében igen megfogyatkozott, mivel a halálozás előtt 50-60 család lakott, most alig több tíznél. Mindemellett ugyanolyan nagy adót akartak velük fizettetni, mint amelyet a mondott halálozás előtt szedtek tőlük, amit nem tudtak, és nem bírtak megfizetni. Ezért elmenekültek és elköltöztek a nevezett helyről, elszegényedtek és koldusokká lettek. Alázatos könyörgéssel fordultak hozzánk, hogy járjunk el kegyesen velük ez ügyben; tekintetbe véve még azokat a károkat is, melyeket a háború során szenvedtek, mivel a mi ellenségeink kirabolták és kifosztották őket mindenükből, hogy semmijük sem maradt, amiért is a lakosság napról napra elhagyja ezt a helységet. Így akik még megmaradtak, nem tudják a mondott járadékokat és adókat megfizetni, ezért kérték a mi kegyességünket. Figyelembe véve az elmondottakat, továbbá azért is, hogy azok, akik az adóterhek és más járadékok miatt távoztak el, visszatérhessenek ide és itt élhessenek és lakhassanak; meghallgattuk kérésüket. Mi tehát burgundiai utazásunk alkalmából engedélyezzük és adományozzuk a nevezett lakosságnak és örököseiknek, s a községben lakó utódaiknak teljes hatalmunkkal és különleges kegyünkkel kimondva, hogy a fent említett évi kétszeri adó helyett, amit Szent Remigiusz napján és Nagyböjt kezdetén fizettek ezentúl csak egyszer adózzanak, mégpedig Szent Remigiuszkor. Továbbá, hogy a nevezett lakosok ne legyenek képességeiken túl adóztatva, mint ahogyan eddig voltak, külön kegyünk révén felszabadítjuk őket, utódaikat és örököseiket a holtkézi adó terhétől, amelyre jogunk volt az elhalt személye és vagyona után annak örökösétől… Jelen levelünket átadjuk és elküldjük Aisi várnagyunknak, s a mi burgundiai hercegségünk többi hivatalnokaiknak és bíráinak, jelenben és jövőben, úgyszintén helyetteseiknek és mindazoknak, akik hozzájuk tartoznak, hogy jelen rendelkezésünket adományunkat és kegyünket megismerjék, megtartsák és teljesítsék, s mostantól ennek megfelelően hagyják a nevezett lakosokat örököseiket és utódaikat annak élvezetében és örömében mindenkoron. Rendeletünk, kegyünk és adományunk megtartását ne akadályozzák, vagy korlátozzák valamilyen módon, hanem éppen ellenkezőleg a kellő módon betartsák és betartassák. És hogy a fenti döntések lezártak és örökké szilárdak legyenek, rátettük pecsétünket e levélre.

Kelt a fent nevezett Buxeaul faluban 1361. év február havában.

A francia parasztság és a „Jacquerie”

Jean de Venette krónikájából

Guilelmus de Nangis francia krónikás (megh. 1301 körül). A Saint-Denis-apátság szerzetese. Latin nyelvű művei Gesta Ludovici regis Gesta Philippe III. és a Chronicon. Utóbbi általános egyetemes krónika a kezdetektől 1301-ig. Pontos, száraz elbeszélés, halála után más saint-denis-i szerzetesek folytatták a művet 1368-ig.

L. d’Achéry 1723, T. III., 1723, 122., 124., 131., 119. o.

Ebben az évben (1358) Franciaországban és másutt sok falu, amely nem volt megerősítve, saját maga erődítette meg templomát. Lakóik így jó erősséget készítettek maguknak. Árkot vontak köréje, s a várak mintájára a tornyokat és a haranglábakat karókból készült sövénnyel vették körül, továbbá kövekkel és hajítógépekkel rakták meg, hogy megoltalmazzák önmagukat, ha netalán ellenség rohanná meg őket, mert ilyesmiről gyakran hallottak. Éjjelre a templomok tornyaiban őrállást rendeztek be, ahonnan azt ott-tartózkodó ifjak messzire láttak és kémlelték az esetleg felbukkanó ellenséget. Mihelyt megpillantották, megfújták a kürtöket vagy félreverték a harangokat, hogy ennek hallatára a falusiak, akik a földeken dolgoztak vagy más módon voltak elfoglalva a házakban, futva meneküljenek a templomba. Megint mások – a Loire felé eső részeken – a szigetekre vonultak s itt töltötték az éjszakát, vagy a partoktól messzire irányított hajókon rendeztek be lakhelyeket, hogy a hajókon és a szigeteken családjaikkal és állataikkal épségben maradhassanak…

Ezután az angolok sok kis falut és tanyát pusztítottak el a beauvais-i egyházmegye területén: felperzselték, kifosztották a házakat, s az embereket fogságba hurcolták vagy megölték. Az a helység is, amelyben születtem, s amelyet a „Compiègne melletti Venette”-nek hívnak, sok más szomszédos faluval együtt tűzvésztől szenvedett. E vidéken a szőlőhegyeket, melyek a szívderítő, olyannyira kívánatos és kellemes nedűt szokták szolgáltatni, parlagon hagyták, s emberi kezek munkája nem művelte meg. A földeken nem vetettek, nem arattak, a legelőkön nem maradt szarvasmarha és juh. A templomok és házak tetői nem mosolyogtak a friss tatarozástól, mint máskor, hanem a falánk lángok gyakorisága miatt inkább füstös, tépett romok szánalmas képét nyújtották. Az emberi szem nem örvendezhetett a viruló legelőknek, a gabonával és más veteménnyel beültetett földek egykori mámorító színpompájának, hanem csak sóhajtozott a felburjánzott csalán és bogáncs láttán. Nem hallatszott mindenhonnan harangok kellemes zúgása Isten dicséretére, hanem csak az ellenség betörése miatt, hogy így – míg odább nem áll – a lakosság a rejtekhelyen meghúzódhassék. De minek beszélni többet erről? Minden nyomorúság mindenütt csak növekedett, főleg a köznép és a falusiak kárára. Ugyanis uraik, amennyire csak lehetett, sanyargatták őket és kicsikarták tőlük mindenüket, egész nyomorúságos életüket. Ha mégis volt nekik valami kis gulyájuk, vagy nyájuk, akkor uraik arra szorították azokat, akiknek állatuk volt, hogy fizessenek nekik minden állat után, úgy hiszem a szarvasmarha után tíz solidust,[1128] juh után négyet vagy ötöt. Ennek ellenére azonban az ellenséget nem űzték vissza, s mind ritkábban próbáltak rárontani…

Ekkor (1362) az egész népet, mind a városban, mind azon kívül a környéken, nemcsak az ellenség, hanem a barátok és gyámolítók is súlyosan elnyomták, úgy, hogy beigazolódni látszott a mese a kutyáról és a farkasról. Volt ugyanis valamikor egy igen erős kutya, akiben ura megbízott, abban a reményben, hogy a farkast el fogja űzni, ha a juhaihoz a felfalás szándékával közelednék. Így juhai – azt hitte – erős oltalmazóra találtak. Több ízben így is történt. Idő múltán azonban a farkas igen nagy barátságot kötött a kutyával. Ekkor a kutya azt mondta a farkasnak, hogy merészen támadja meg és lopja el a juhokat, ő majd serényen utánaszalad, hogy úgy lássék, mintha a juhokat visszavenni és gazdájának visszaszármaztatni akarná. De minthogy mindketten a ligethez közel, az ügyelő pásztoroktól viszont távol voltak, egy egész juhot kettesben felfaltak. S ezt gyakran megtették. S ahányszor a kutya visszatért, rászedett gazdája megdicsérte, mert azt hitte, hogy a kutya a farkas után futva, minden tőle telhetőt megtett avégett, hogy a juhot visszaszerezze. A gyalázatos kutya ilyenformán többször tettette magát, a végén annyiszor, hogy a farkassal együttesen urának valamennyi juhát álnokul és gazul felfalta…

Tehát más városokkal és Párizs városával is ily rosszul bántak, és korántsem oltalmazták meg őket. Különben Párizs közelében egy másik hallatlan eset fordult elő. Ugyanebben az 1358. évben, nyáron, Saint-Leu d’ Essérent és a beuvaisis-i Clermont körül a falusiak, látván a rosszat és az elnyomást, amelyet mindenki elkövet rajtuk anélkül, hogy megvédelmeznék őket a nemeseik, sőt, ezek oly súlyosan elnyomják őket, mint az ellenséget – felkeltek és fegyvert ragadtak Franciaország nemesei ellen. Nagy tömegbe verődtek, s aztán maguk fölé egy Mello faluból[1129] való, igen eszes paraszt, a Karle-nak nevezett Vilmos személyében kapitányt állítottak. Fegyveresen és zászlók alatt menetelve, keresztül-kasul járták a hazát, s minden nemest, akit útjukban találtak, tulajdon földesuraikat is, megölték, lemészárolták és könyörület nélkül elpusztították. De nem elégedtek meg ennyivel, hanem a nemesek házait és várkastélyait is földig lerombolták. Ami még ennél is sajnálatosabb, a nemes hölgyeket és kisded gyermekeiket is, ahol csak érték, kérlelhetetlenül odavetették a halálnak. Franciaország legerősebb várát, Courville-t, szétrombolták, s a sok nemes urat és asszonyt, akik itt oltalmat kerestek, halálos csapásokkal agyonverték. Ez a támadás annyira erőre kapott, hogy még Párizs környékére is kiterjedt. Ezért nemes ember alig merészelt megjelenni a megerősített helyeken kívül. Ugyanis, mihelyt a parasztok megpillantották, kézre kerítették s vagy megölték, vagy súlyosan bántalmazva hazabocsátották. Ezek a parasztok annyira megsokasodtak, hogy számukat több mint ötezerre lehetett becsülni, azokét ti. akik kutattak a nemesek után, hogy őket feleségestől és gyerekestől, módszerük szerint kiirtsák. Ez oknál fogva a nemesek egy időre visszahúzódtak, s nem lehetett őket járkálva látni, mint annak előtte.

Ám ez a szörnyűséges dolog nem tartott sokáig, minthogy a parasztok maguktól, nem pedig Isten nevében vagy egy felsőbb úrnak kötelező és tiszta elrendeléséből kezdték. Minden kívánságuk, éppen ezért, gyorsan semmivé vált. Ugyanis ezek a parasztok – miként eleinte látszott – mindezt bizonyos igazságszolgáltatási buzgalomtól hajtva kezdték, mivel uraik nem védték, hanem elnyomták őket. De istentelen és hitvány cselekedetekre adták magukat… Gonoszságot követtek el, s így ügyük nem tarthatott sokáig… A nemesek mindezt látták, lassanként egyesültek, s a fegyverek elmés védelme alatt a parasztok ellen indultak. A legfőbb közülük a navarrai király volt, aki egynéhányat kapitányaik közül nyájasan magához hívott, s a mit sem sejtőket és gondolókat meggyilkolta, majd végezvén velük, Mont-Didier falu felé vonulva, Saint-Paul grófjával egyéb összesereglett parasztokra tört s kardélre hányta őket. Így hát az említett esztelenség nem maradt büntetlenül. A lovagok és nemesek visszanyerték erejüket, s hatalmas sereggé egyesültek attól a vágytól vezérelve, hogy az elmondott dolgokért bosszút álljanak. A falvakon átnyargalva számosat közülük felégettek, s a parasztokat, akikről feltételezték bűnösségüket, de másokat is, házukban, szőlők művelése közben, a földeken könyörtelenül leöldösték. A Compiègne melletti La Croix-Saint-Ouen és Verberia gyászol a tűzvész miatt, mint ahogy más mezei helységek, falvak is, melyeket azonban nem láttam s itt nem is jegyzek fel.

Ebben az 1358. évben, mialatt még tartott, mint mondottuk, a normandiai hercegnek, a királyság kormányzójának méltatlankodása a párizsi polgárok ellen, Meaux-ban is nagy volt a polgárság ereje és gyülekezete. Midőn a hercegasszony[1130] a nemesekkel a meaux-i várost elhagyta, a herceg távollétében összetűzésre került sor a várban körülzárt nemesek és Meaux városának elöljárói és polgárai közt. Mert, miként mondják, a városba felfegyverzett párizsiak érkeztek a meaux-i polgárok segítségére, akik gyűlölték sanyargatásaik miatt a nemeseket. Ha jó segítséget kapnak – mondják – Párizsból, akkor örömest fogják fegyverrel megtámadni a nemeseket. Így is történt. Midőn a polgárok megrohanták a nemeseket és a hercegasszonyt, a várban, a kapunál, a hídon kézitusa kezdődött. De minthogy a nemesek járatosabbak voltak a fegyverforgatásban, kardjukkal leverték a polgárokat és győztek. Majd elhagyták az erősséget és Meaux városára rontottak s őrjöngők módjára a népet válogatás nélkül összevissza kaszabolták. Csak azok mentették meg életüket, akik elmenekültek. Az egész várost kifosztották, férfiakat és nőket fogságba hurcoltak és a meaux-i várba zártak. Amit csak tudtak, elszállítottak a templomokból és a házakból. Aztán az egész várost a lángoknak adták át. Amit csak lehetett, leromboltak, az erősség kivételével. Majd dühöngve nyargaltak végig a közel eső hazai földeken, s akiket fölleltek, azokat meggyilkolták és tüzet dobtak sok falura. Ebben az időben a francia nemesek oly felfordulást okoztak a meaux-i részeken, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy a haza tönkretételére valóban szükségtelen volt az angol ellenség támadása. Az angolok, akik az ország főellenségei voltak, bizonnyal nem bírtak volna annyit véghezvinni, mint amennyit akkor a hazai nemesek véghezvittek…

Királyi rendelet a munkásokról és a szolgákról

Az 1349. évi ordonnance (királyi rendelet) célja a munkáltatók olcsó munkaerővel való ellátásának biztosítása volt. Ebben ugyanis az 1348. évi pestisjárvány óta nagy hiány mutatkozott.

B. H. Putnam, 1908, App. 8–9.

…Mivel a népesség nagy része, és főleg a kézművesek és a földesúri szolgák (operarii et servientes) elpusztultak ebben a pestisben, némelyek, látva a földesurak kényszerhelyzetét és a munkáskezek kis számát, csak mértéken felüli bérért (salarium) hajlandók szolgálni. Mások inkább semmittevésben akarnak boldogulni, mintsem munkával megkeresni élelmüket. Mérlegelve a bajokat, amelyek legkivált a földművelők és iparosok efféle hiányából terhesekké válhatnának, ez ügyben tanácskoztunk és tárgyaltunk a főpapokkal és a nemesekkel, meg más, mellettük tartózkodó hozzáértő emberekkel, akiknek egyhangú tanácsával elrendeljük a következőket:

Angol királyságunk minden férfi és nő lakosa, bármiféle állapotú is legyen, akár szabad, akár szolga, ha testi erőben van és hatvanadik évét még nem érte el, s ha nem él kereskedésből vagy nem űz meghatározott ipart, vagy vagyona sincs, amiből élhetne, vagy olyan földtulajdona, amelynek megművelésével foglalkozhatik, s másnak sem szolgál – abban az esetben, ha állapotának megfelelő szolgálatra felszólították – szolgálni köteles annak, aki őt erre felszólította. Kapjon pedig legalább annyi fizetést (vadium), felszerelést (liberatio), zsoldot (merces) vagy bért (salarium), mint amennyit huszadik uralkodási évünkben (1346) Angliában, vagy az öt-hat megelőző évben szokásban volt adni ott, ahol szolgálni tartozik…

Emellett elrendeljük, hogy elsősorban a főuraknak van joguk maguknál villanusokat tartani szolgálatban vagy olyanokat, akik villanus-földet művelnek, de csak úgy, hogy annyit tartsanak maguknál, amennyi szükséges és ne többet…[1131]

És ha az ilyen férfi vagy nő nem akarna szolgálni, noha őt erre felszólították, abban az esetben két szavahihető ember (fideles homines) igazolja ezt a sheriff, a ballivus, a földesúr vagy a falu elöljárója (constabularius) előtt, akinek körzetében az eset előfordult, és tüstént fogják őt el azok, majd vezessék a legközelebbi börtönbe (galola). Itt pedig tartsák szoros őrizetben mindaddig, amíg biztosíték nincs arra, hogy ilyen formában hajlandó szolgálni.

És ha egy arató, egy kaszáló vagy más kézműves (operarius) vagy szolga (serviens), bármilyen helyzetben és állapotban legyen, valakinek szolgálatában állva, ha a kikötött idő lejárta előtt elfogadható ok vagy engedély nélkül hagyná el szolgálatát, úgy vessék tömlöcbe…

Királyi szállásjog a XIV. századi Angliában

Simon Islip canterburyi érsek (1349–1366) levele III. Edwardhoz.

Stubbs, 1877, T. II., 404. o.

Mit csinálnak a szegények, akiket az úr élelmezésének és elszállásolásának kötelezettsége is terhel, akiknek inkább szabadságot kellene adni a lélek kegyességéből, mintsem mindenfélét követelni tőlük? – Amint eljut hozzájuk érkezésednek híre, búsulni kezdenek, s félelmükben azonnal elrejtik a tojásokat, tyúkokat és minden más javaikat vagy eladják azokat, vagy még inkább megeszik, megisszák mindenüket attól féltükben, hogy mindezt elveszik tőlük érkezésed alkalmából… Udvarod élelmiszer-begyűjtői, szolgáid és a többi kíséretedhez tartozók összeszedik a földet művelő embereket és állatokat; az állatokat, amelyek az ekét húzzák, és a magot szállítják a vetéshez; az embereket, akiket két-három napon át dolgoztatnak szolgálatodra, de semmit sem kapnak fáradságukért… Senki sem csodálkozhat azon, hogy panaszok és sóhajtások jelzik érkezésedet, mert valójában, hogy csak a saját személyemről beszéljek – amelyik pedig Istenhez tartozik –, valahányszor elér hozzám érkezésed riadalma, és ha meghallom kürtöd szavát, minden tagomban reszketni kezdek, legyek bár otthonomban, a káptalanban, a templomban, a könyvtárban vagy akár az oltár lépcsőin. Midőn valaki kíséretedből megzörgeti a kaput, már jó előre reszketek, de még sokkal jobban, midőn átlép az ajtón…

Személyi szabadság adományozása, 1358

Bland–Brown–Tawney, 1925, 98. o.

Mindazoknak, akik olvasni fogják jelen írásunkat, Gottfried, Isten kegyelméből Selby apátja, üdvözletét küldi az Úrban. Tudtul adatjuk, hogy mi a káptalan egyetértő beleegyezésével átengedtük és jelen oklevelünkkel megerősítettük John Peterburgnak, aki a Stormesworthi William fia, és minden leszármazójával és ingó vagyonával a mi emberünk, hogy nevezett John és minden leszármazója javaival együtt legyen szabad mostantól mindörökké, velünk és utódainkkal szemben, és hagyja el a szolgasági köteléket, amit sem mi, sem utódaink, sem bárki a mi nevünkben ettől kezdve nem követelhet a nevezett Johntól, sem utódaitól, sem ingó vagyonából szolgaság, alávetettség vagy függés jogcímén…

Földhasználathoz kötött személyi függés, 1386

Lancashire-i parasztok, akik meghatározott időre jobbágyföldeket bérelnek, a használat idejére elfogadják a személyi függés speciális terheinek viselését.

Uo. 84. o.

A frankpleidge színe előtt, október 20-án II. Richárd uralkodásának 10. évében John Mulso, Nicolas Lovet, Edmund Bifeld Keteryng, Stephen Walker és mások jelenlétében, az úr tetszése szerint átengedett bérlőinek bizonyos szolgaföldeket, meghatározott járadék és a következő szolgáltatások ellenében a fenti dátumtól számított 6 éves időszakra, Szent Mihály napjától.[1132] Minden ház és minden 1 virgáta szolgaföld bérlője ad az úrnak 18 solidust évenként négy terminusban: Szent Edmund,[1133] Virágvasárnap,[1134] Szent János4 és Szent Mihály napján egyenlő részletekben. Évenként kétszer szánt, mikor a major bérlője igénybe veszi munkáját. Dolgoznia kell Kormendében a korábbi feltételek alapján azzal, hogy az úr ad neki enni és inni a régi szokás szerint, vagyis fél bárányt és fél dénárt kaszánként. Ősszel két napon át kell betakarítást végeznie, mégpedig egy napon át két emberrel és egy napig egy emberrel, ezeken a napokon az úr ad étkezést. Ha a bérlő csikót ad el, [1135] dénárt fizet az úrnak. Megfizeti a heriót, ha meghalna a kikötött idő alatt; fizeti a taxát lánya házasságáért vagy ha fia iskolába megy és mint korábban a leyrwite-ért.[1136]

Parasztfelkelés Angliában

A yorki Mária apátság névtelen krónikájából

A XIV. század második legnagyobb parasztfelkelése Angliában zajlott le. Szemelvényünk ismeretlen szerző művéből a yorki Mária apátság szerzetesének krónikájából való.

Trevelyan, 1898, 509–522. o.

1. A Fobbing nevű faluban történt események

Az 1380. évben a northamptoni parlamentben könnyen hozzájárultak egy rendkívüli adó kivetéséhez. De miként azt különböző főembereknek és közösségeknek jelentették, a nevezett adót nem szedték be törvényesen, hanem – miként az általában történni szokott – a szegényeken és nem a gazdagokon hajtották be, az adószedők nagy hasznára és nyereségére, viszont a király és a köz kárára. Ezért a királyi tanács meghatározott bizottságokat rendelt ki, hogy azok minden helységben vizsgálják meg a beszedés módját. E bizottságok közül az egyiket Essexbe küldték egy bizonyos Thomas Bamptonhoz, egy hűbérúr udvarmesteréhez, akit azon a vidéken királyként vagy nagy hűbérúrként tiszteltek fényes udvartartása miatt. Pünkösd előtt egy ülésen, melyet Brentwood helységben, Essexben, a vizsgálat megejtésére tartottak, ez a Thomas Bampton a bizottságnak bemutatta a közvetlenül neki befizetett denárok jegyzékét, jelentést tett arról is, hogyan hajtották be az adót az adószedők, végül maga elé idézett száz közeli falut, abból a célból, hogy tőlük új adót hajtson be, megparancsolta e falvak lakóinak, sietve járjanak utána a dolognak, adjanak választ, és fizessék meg a fizetni való adójukat. E falvak közül Fobbing valamennyi lakója azt válaszolta, hogy ők nem hajlandók egyetlenegy denárt se fizetni, abból az okból kifolyólag, mert hiszen ő tőle nyugta van a birtokukban ennek az adónak a lefizetéséről. Emiatt nevezett Thomas erősen megfenyegette őket, és vele volt a mi király urunknak két fegyveres közege is. Ily rosszindulat veszélye láttán Fobbing népe tanácskozni kezdett a curinghami emberekkel és e két falu népe felkelt és összegyűlt, egyúttal felhívta a stanford-belieket arra, hogy ők is keljenek fel velük együtt mindnyájuk hasznára. És azután a három falu emberei együtt, szám szerint százan vagy annál is többen, közös egyetértéssel felkerekedtek és elmentek a nevezett Thomas Bamptonhoz, és fennhéjázóan azt felelték neki, hogy nem kívánnak tárgyalni vele, sem fizetni neki, akár egyetlen denárt is. Amire a nevezett Thomas megparancsolta a fegyveres őrségnek, hogy fogják le és vessék tömlöcbe őket. De ezeknek a faluközösségeknek[1137] emberei ellenszegültek, úgy, hogy nem tudták őket őrizetbe venni, ellenkezőleg, szándékuk volt megölni az említett Thomast és a fegyveres őröket. Amiért is az előbb említett Thomas kereket oldott és meg se állt Londonig, a királyi tanács ajtajáig. A közösségek viszont az erdőkbe mentek a veszély miatt, amely őket ennek az embernek gonoszsága részéről fenyegette, és ott hosszú időn át tanyáztak, mígnem közel voltak az éhhalálhoz. Ezután faluról falura jártak, és felbiztattak más embereket is arra, hogy keljenek fel a nagy hűbérurak és az ország előkelői ellen. Az említett Thomasszal történt események miatt Sir Robert Bealknape, király urunk udvari bíróságának elnöke, kíséretében rendőri közegekkel, ítélőszéket tartott, amelyhez különböző emberek számos panaszt nyújtottak be. Ezért a vidék emberei igen elcsüggedtek, úgy hogy szándékukban volt tanyáikról elkóborolni.

2. A felkelés kezdete

Mindennek következtében a közösségek szembeszálltak vele, színe elé vonultak és kijelentették, hogy ő a király és a királyság árulója, és hogy csak gonoszságból és rosszindulatból kívánja őket elpusztítani egy hamis vizsgálat csalása segítségével, melyet előtte folytattak le. Ez alkalommal megeskették őt a Bibliára, hogy ezentúl sohasem tart ilyen üléseket, és nem lesz bíró ilyen vizsgálatokban. Egyúttal arra kényszerítenék, hogy közölje velük az összes esküdtek nevét, akik közül mindazokat, akiket csak elfoghattak, lefejezték és halálba küldték, házukat pedig a földdel tették egyenlővé. A nevezett Sir Robert a legnagyobb sietségben, késedelem nélkül hazafelé vette útját. Ezután a nevezett faluközösségek Pünkösd előtt, szám szerint ötvenezren, összegyűltek, majd elmentek különböző uradalmakba (manores) és falvakba (villes), és amelyek nem akartak felkelni velük együtt, azokat földig lerombolták és felgyújtották. Ebben az időben kezükbe akadt az említett Thomas Bampton három írnoka; ezeknek fejét levágták, és karóra tűzve napról napra magukkal vitték, másoknak elrettentő például. Ugyanis szándékukban állt a törvény minden emberét, minden esküdtet, a királynak minden közegét (ministers) megölni, akiket csak megtaláltak, amire a vidék összes főemberei, de más nagyurak is, elmenekültek Londonba és olyan vidékekre, ahol biztonságban lehettek. Ezután a (felkelt) közösségek különböző leveleket küldtek Kentbe, Suffolkba és Norfolkba, hogy azok is keljenek fel velük együtt. Amikor pedig együtt volt mind, különböző csapatokra oszolva tovavonultak és sok gonoszat műveltek a környező vidéken…

Ezután Kent közösségei fő és kapitány nélkül napról napra nagy számban egyesültek, és a Pünkösd előtti (helyesen: utáni) pénteken Dartfordba mentek, ahol tanácsot tartottak: elrendelték, hogy bárhol a tenger közelében tizenkét mérföldnyi sávban lakók közül senki sem tartozik velük tartani, hanem (védjék) a tengerpartot az ellenséggel szemben. Egymás közt megvitatták, hogy több király is van, mint egy,[1138] és ők nem akarnak tűrni és bírni más királyt Richárd királyon kívül. Ugyanebben az időben a kenti közösségek megjelentek Maidestone-ban, és fejét vették a város egyik legtekintélyesebb emberének, valamint teljesen feldúlták azoknak az embereknek a házhelyeit (places) és birtokait (tentz), akik nem akartak velük együtt felkelni, mint ahogyan ez Essexben történt. Ezt követően, pénteken (június 7-én) Rochester elé vonultak, és itt összetalálkoztak nagyszámú Essexből való közösségekkel, s egy gravesendi ember miatt ostrom alá fogták a rochesteri várkastélyt. Ugyanis ki akarták szabadítani onnan egy gravesendi társukat, akit Sir Simon (egy burleyi lovag) bebörtönzött. A várkastélyt erővel megrohamozták, a parancsnok (constable) fél napig keményen védekezett, de végül is megrettenve ily zendülés és ekkora tömegű esztelen essexi és kenti nép látványától, kiszolgáltatta az ostromlóknak a várkastélyt. A közösségek benyomultak a várba, és kiragadták társukat és valamennyi foglyot a börtönből. Ezzel a gravesendiek nagy örömmámorban haza is tértek (kiszabadított) társukkal együtt, anélkül, hogy többet elkövettek volna, de a többiek, akik Maidstone-ből jöttek, más közösségekkel együtt útjukat a környező vidékek felé vették. Itt aztán megtették vezérüknek (chieftaine) Wat Tylert (Teghler) Maidstone-ból, hogy tartsa össze őket, és lássa el őket jó tanáccsal. A szentháromság ünnepe utáni hétfőn (jún. 10.) kilenc óra előtt megérkeztek Canterburybe; közülük négyezren a Szent Tamás-székesegyházba léptek, éppen a nagymise idején, és térdet hajtva, valamennyien egy hanggal azt kiáltották oda a szerzeteseknek, készüljenek fel arra, hogy megválasszák egyik szerzetestársukat canterburyi érseknek, minthogy az, aki most érsek, áruló és fejét veszik igazságtalansága miatt. A választás öt nap után meg is történt…

4. A felkelők benyomulnak Londonba

Úrnapján, ugyanazon a napon reggel, a kenti közösségek leromboltak egy stewesi házat a londoni híd (London Bridge) mellett, mely házat flandriai asszonyok lakták és a londoni polgármestertől bérelték. Majd a londoni hídhoz nyomultak, hogy behatoljanak a Citybe, de a polgármester (maire) megelőzte őket, felhúzatta a láncokat, és a híd felemelkedett, hogy megakadályozza a felkelők átkelését. Velük együtt felkeltek a southwarki közösségek is, és a híd őreinek azt kiáltották, hogy eresszék le a felvonóhidat és engedjék be őket, mert különben meg fogják őket semmisíteni. És az őrök, rettegve életükért, noha nagymértékben akaratuk ellenére tették, mégis megengedték nekik a belépést a városba. Ebben az időben London valamennyi egyházi embere, plébánosok és káplánok, ájtatos körmenetet tartottak, hogy békéért könyörögjenek Istenhez. És ugyanebben az időben a közösségek is útjukat London közepén át vették, és semmi gonoszat, semmi főbenjáró vétket nem követtek el mindaddig, míg el nem jutottak a Fleet Streetre.

Ugyanebben az időben a tömegnek egy nagy része a londoni fellegvárhoz (Tower) vonult, hogy beszéljen a királlyal. De minthogy hiába várt beszédére, ostrom alá fogta a Towert dél felől, a Szent Katalin rakpart oldaláról. A felkelők egy másik része a Cityben a Szent János ispotályos rend clerkenwelli székhelyére ment, útjában felégette Roger Legget „questmonger” [akit a Cheapside utcán lefejezett (enchepe)] palotáját és házait, s ugyancsak elhamvasztott a Szent János-rendház bérleteiből és majorságaiból (rentes et tenementz) anynyit, amennyit csak tudott. Így érkeztek a felkelők a mondott ispotályos rend csodaszép perjelségéhez. És a perjelség területén tüzet dobtak több szép művű, gyönyörű épületre – nagy veszteség és rettenetes tett minden eljövendő idő számára! Ezután visszafordultak Londonba, részben hogy pihenjenek, részben, hogy új gaztetteket kövessenek el.

Ebben az időben a király a londoni Tower egyik kis tornyában tartózkodott, ahonnan jól látta lobogó tűzben égni a Savoy és a Clerkenwell udvarházakat (manner), Simon Hostelernek Newgate melletti házait és John Butterwick szállását (place). Az egyik szobába magához kérette a közelében tartózkodó összes főembert (seignurs), és tanácsot kért tőlük, arra nézve, hogy mit lehetne tenni ebben a szorult helyzetben. De közülük senki sem tudott vagy akart tanácsot adni. Erre a király kijelentette, hogy meg fogja parancsolni a város polgármesterének, adjon ki rendelkezést a sheriffeknek és a tanácstagoknak (aldermen), hogy ezek hirdessék ki a maguk körzetében: mindenki tizenöt év és hatvan év közt fej- és tagvesztés terhe mellett legyen másnap, pénteken, a Mile Enden,[1139] ahol találkoznak majd vele, amikor hetet üt a lélekharang. Tette pedig ezt azért, hogy mindazok a néptömegek, amelyek a fellegvár körül táboroztak, hagyjanak fel az ostrommal és menjenek a Mile Endre, hogy őt lássák és hallják, mert így azok, akik a Towerben tartózkodtak, biztonságban elmehetnének oda, ahová akarnának, és megmenthetnék önmagukat. De ebből semmi sem lett, mivel egyeseknek nem adatott meg az a kegy, hogy megmenekülhessenek. Csütörtök, vagyis Úrnap után a király töprengve és leverten járt-kelt a Towerben, (végül) felhágott egy kis toronyba a Szent Katalin rakparttal szemben, ahol töméntelen köznép ütött tábort éjszakára. Kihirdettette számukra, hogy mindnyájan menjenek haza békességben, s hogy ő meg fogja nekik bocsátani mindenfajta szertelenségüket. De mind egyhangúlag azt kiáltozták, hogy ők mindaddig nem mennek el, míg ki nem adják nekik a Towerben tartózkodó árulókat és nem kapnak olyan okleveleket, melyek értelmében megszabadulnak mindennemű szolgaságtól (servage), s míg nem biztosítják számukra a többi pontokat is, melyeket kérni óhajtanak. És a király jóakaratúan beleegyezett (mindenbe).

Másnap, pénteken, a vidéki néptömeg és a londoni köznép irtóztató erővel gyűlt össze, szám szerint lehettek százezren vagy még többen, ama nyolcvanezren kívül, akik a Tower előtti téren (Hill) visszamaradtak, hogy vigyázzanak azokra, akik a Towerben tartózkodtak. Némelyek a brentwoodi úton a Mile End felé tartottak, hogy megvárják a király jöttét azon hirdetmény értelmében, amelyet közzétett. Mások azonban a Tower Hillre gyalogoltak. S amikor a király értesült ottlétükről, követ útján meghagyta nekik, hogy csatlakozzanak társaikhoz a Mile Enden, mert ő maga is rövidesen ott lesz. Ugyanakkor reggel azt tanácsolta a canterburyi érseknek és a többieknek, akik a Towerbe szorultak, hogy menjenek a kis vízikapuhoz, vegyenek elő egy csónakot és mentsék meg életüket. Az érsek úgy is tett, de egy gonosz asszony rákiáltott, mire megzavarodva visszatért a Towerbe.

Amikor hét órát harangoztak, a király maga is megjelent a Mile Enden, s vele együtt kocsiban anyja, azonkívül Buckingham, Kent, Warwick és Oxford earljei (counts), Sir Thomas Percy, Sir Robert Knolles, meg London polgármestere és számos lovag és kisnemes (esquiers),[1140] a pallost pedig Sir Aubres de Vere vitte. Amikor a király megérkezett, a felkelők elébe mentek és mind térdet hajtottak előtte, ezeket mondva: „Isten hozta, urunk, Richárd király, ha önnek is úgy tetszik: mi Önön kívül más királyt nem akarunk!”

5. A felkelő parasztok követelései

És Wat Tyler (Tighler), fejük és vezetőjük (meatre et ductour), a [felkelt] köznép nevében azt kérte tőle, engedje meg, hogy elfogják és fogva tartsák az ő és a törvény összes elárulóit, és hogy egyezzék bele abba, hogy az árulókkal, már ti. azokkal, akiknek árulását törvényesen lehet bizonyítani, kedvük szerint maguk bánhassanak el. És a nevezett Wat és a köznép, amikor kérésüket előterjesztették a királynak, két hadi lobogót (banniers) és (számos) zászlót és zászlócskát (penons et pensiles) tartottak. Azt is kérték, hogy többé egyetlen ember se legyen jobbágy (naife),[1141] senki se tegyen hűbéresküt (homage), se ne álljon be valamely hűbérúr bárminő kíséretébe (suit), hanem fizessen 4 dénárt minden acre földért, és hogy senki se tartozzék másnak szolgálni (sereire), csakis jószántából és megegyezés szerint fizetett adóval (taille).

És ekkor a király felállíttatta a köznépet két sorba, és kihirdettette előttük: hajlandó biztosítani és jóváhagyni, hogy szabadok legyenek, és általában mindazt, amit kívánnak. Felhatalmazza őket egyúttal, hogy járják meg keresztül-kasul az egész angol királyságot, és fogják el az összes árulót, aztán biztonságban hozzák színe elé, akkor majd kivégzik őket, miként a törvény előírja.

Ennek a felhatalmazásnak értelmében a mondott Wat Tyler és [egynéhány] felkelő a Tower felé vette útját, hogy elfogja az érseket, míg a többiek továbbra is a Mile Enden maradtak. Ezalatt az érsek alázatos szívvel misét mondott a Towerben, meggyóntatta a clerkenwelli ispotály perjelét és másokat, utána két vagy három misét hallgatott, elénekelte a Commendatiót, a Placebót, a Dirige-t és a hét zsoltárt, meg a litániát, és amikor elérkezett ezekhez a szavakhoz: „Omnes sancti orate pro nobis” (minden szentek könyörögjetek érettünk), a felkelők beléptek és [kihurcolták] towerbeli kápolnájából, durván ütötték-verték, ugyanígy a többieket is, akik vele voltak, majd elvezették őket a Tower Hill terére. Itt fejét vették Simon Sudbury mester canterburyi érseknek, Sir Robert Hales a Szent János-ispotály perjelének, Anglia kincstartójának… Ugyanebben az időben a néptömegek kihirdették, hogy mindenki, aki el tud fogni flamandot vagy bármilyen más nemzetiségű idegent, tartozik leütni annak fejét. S valóban így is tettek ezután.

…Ugyanaznap három órakor délután, a király felkereste a Westminster-apátságot egy 200 főnyi kísérettel. A rendház apátja és konventje, valamint a Szent István-kápolna kano-nokja és káplánjai köpenyben és mezítláb, körmenetben elébe mentek, Charing Crosstól félmérföldnyire, s a királyt bevezették az apátságba, s aztán a templomba a főoltárhoz. A király áhítattal imádkozott, letette ajándékát az oltárra és az ereklyékhez, utána pedig beszélt a remetével, meggyónt neki és hosszasan elidőzött vele. Majd kihirdettette minden közrendűnek a vidékről, aki a városban tartózkodott, hogy vonuljon Smithfieldre a vele való találkozás végett; s a közrendűek így is cselekedtek. Amikor a király embereivel megérkezett, a kanonok egyik háza, a Szent Bertalan előtt a keleti oldalon állt fel, míg a köznép nyugat felé helyezkedett el harci rendben és igen nagy számban. Ekkor odajött London polgármestere, William Walworth, és a király azzal a megbízással küldte át a felkelőkhöz, hogy szólítsa fel vezérüket: jöjjön át őhozzá. Amikor pedig a polgármester név szerint szólította Wat Tylert Maidstone-ból, a népvezér a legnagyobb tisztességgel ment a királyhoz, egy kis lovon ülve, hogy a [felkelt] tömegek láthassák. Leszállva a lóról, tőrt ragadott a kezébe, melyet egy másik embertől vett el. Miután már a földön állt, félig meghajtotta térdét, majd megragadta a királyt kezénél fogva és erősen, durván megrázta a karját, mondván: „Testvér, ne csüggedj és légy vidám, mert a köznép két hét múlva jobban fog dicsérni téged, mint most, és mi jó bajtársak leszünk.” És a király így szólt az említett Watnak: „Miért nem akartok visszatérni hazátokba?” Mire ő nagy esküvéssel azt felelte, hogy sem ő, sem társai el nem távoznak addig, amíg nem kapnak olyan oklevelet, amilyent kapni akarnak, sőt egyes pontokat fel is sorolt, amelyeket az általuk kért oklevélben kívánnak. Fenyegetőzött, hogy az országnagyok meg fogják bánni, ha ők [a felkelők] nem kapják meg a pontokat kívánságuk szerint. Ekkor a király megkérdezte, melyek azok a pontok, amelyeket akarnak, mert ő készséggel, ellentmondás nélkül írásba foglaltatja és megpecsételi. Erre a nevezett Wat elősorolta az általuk kívánt pontokat, hogy ti. a winchesteri törvényen[1142] kívül ne legyen más törvény (érvényben); hogy mostantól kezdve egyetlenegy peres ügyben se történjék jogtiprás; hogy egyetlen földesúrnak se legyen hűbérbirtoka, hacsak úgy nem, hogy a föld arányosan legyen szétosztva mindnyájuk közt, s csak egyetlen hűbérúr legyen, a király; hogy az anyaszentegyház javait nem szabad a szerzetesek, sem a plébánosok és káplánok vagy más egyházi emberek kezén hagyni, hanem azok, akik birtokolnak, majd kellőképpen gondoskodnak fenntartásukról, a megmaradt részt a javakból pedig osszák fel a hívek között; hogy püspök ne legyen több Angliában, csupán egy, prelátus se legyen egynél több; hogy el kell venni minden földet és birtokot a birtokosoktól, és szét kell osztani a közrendűek között és csak méltányos létfenntartást kell biztosítani számukra; s hogy ne legyen többé örökös jobbágy (naif) Angliában, sem szolgaság (servaige), sem jobbágyság (naifte), hanem legyen mindenki szabad (free) és egyazon állapotú. Erre a király nyugodtan felelt és azt mondta, hogy mindent mit csak tud, meg fog adni nehézség nélkül, fenntartva persze a maga számára a korona regále jogait. Végül meghagyta neki (Watnak), hogy késedelem nélkül térjen hazájába.

Az egész idő alatt, amíg a király beszélt, rajta kívül egyetlen főember, egyetlen tanácsos sem mert vagy akart feleletet adni a köznépnek…

6. Wat Tyler megöletése

…London polgármestere, név szerint William Walworth vitába szállt a mondott Wattal a király jelenlétében elkövetett erőszakosságért, és tiszteletlen viselkedését, és őrizetbe vette őt. Wat nagy haragra gyulladt elfogatása miatt, s tőrével leszúrta a polgármestert. De Isten úgy akarta, hogy fel legyen vértezve, s nem szenvedett sérülést, hanem mint bátor és nagy erejű férfi kirántotta rövid kardját és nagy sebet ejtett Wat nyakán, aztán még nagy ütést mért a fejére. Ebben a viaskodásban a királyi udvar egyik szolgája kirántotta kardját, kétszer vagy háromszor Wat mellébe szúrt és halálra sebezte. Wat megsarkantyúzta lovát és odakiáltotta a felkelőknek, hogy álljanak bosszút érte. És a ló elvitte még nyolcvan lépésnyire, aztán félholtan lezuhant a földre. Midőn a köznép lebukni látta és nem tudta biztosan, mi történt, felhúzta íjait és lövöldözni kezdett. Emiatt a király maga is megsarkantyúzta lovát, s a felkelőkhöz lovagolt. Megparancsolta nekik, hogy valamennyien jöjjenek el hozzá a clerkenwelli Szent János (rendház) mezejére.

7. Leszámolás a felkelőkkel

Ezalatt London polgármestere a legnagyobb sietséggel, ahogy csak tudott, Londonba vágtatott, ahol elrendelte mindazoknak, akik a City huszonnégy őrkörzetének (gardes) élén állottak, tegyék közhírré kerületeikben, hogy mindenki, amilyen gyorsan csak bír, ragadjon fegyvert és siessen a királyhoz Szent János mezejére, ahol a felkelők összegyűlnek. Vigyenek segítséget a királynak, mert nagy bajban és szükségben van. Ebben az időben a királyi udvarnak összes lovagja és kisnemese, és sokan mások rémületükben, mely az öszszeütközés hatása alatt elfogta őket, cserbenhagyták hűbérurukat és mindegyikük ment a maga útján. Azután, hogy a király megérkezett a nyílt mezőre, rendbe állíttatta a felkelt köznépet a nyugati oldalon. Erre az aldermanek is megérkeztek jól felszerelve, magukkal vezetve az őrséget (gardeins) és fegyveres közegeiket (wardes) különböző irányból, vagyis jól felszerelt nagyszámú remek sereget, mely úgy körülzárta a közrendű felkelőket, miként a karám a juhokat. Abban az időben, amikor a polgármester a királyhoz irányította a város őrségeit, maga egy lándzsás csapattal visszatért Smithfieldbe, hogy végezzen a köznép említett kapitányával. De amikor megérkezett Smithfieldbe, már csak hűlt helyét találta a mondott Wat Tyler kapitánynak. Ezen igen elcsodálkozott. Amikor megkérdezte, hogy hová tűnt az áruló, kijelentették neki, hogy a felkelők egy része elvitte őt a szegények Szent Bertalan kórházába, és ott lefektették az ispotályos rend mesterének szobájában. A polgármester odament, és meg is találta őt. Majd elvitte cimboráinak jelenlétében Smithfield kellős közepére, és ott lefejeztette. Így végződött bűnös élete. A polgármester a fejét karóra tűzette, és maga előtt vitette a királyhoz, aki a mezőn tartózkodott. S amikor a király megpillantotta ezt a fejet, megparancsolta: hozzák közelebb hozzá, hogy a felkelőket lecsillapítsa, a polgármesternek pedig igen hálálkodott azért, amit tett. Amint a felkelők látták, hogy kapitányuk oly módon lelte halálát, legyőzött emberek módjára földre dobták magukat a búza közt, és gaztetteik bocsánatáért esdekeltek a királyhoz. És a király kegyesen megbocsátott nekik. Sokan azonban közülük futásnak eredtek…

Ezután a király elküldte megbízottait a különböző vidékekre, hogy fogják össze a gonosztevőket és küldjék őket halálba. Sokakat összefogtak és felakasztottak Londonban. S akkor sok bitófát állítottak fel a londoni Cityben, más városokban és a délvidék falvaiban. S végül Isten akarata szerint a király belátta, hogy alattvalói közül igen sokan elpusztultak és sok vér ömlött ki, szívében feltámadt a szánalom, és kegyelmet adott nekik azzal a feltétellel, hogy fej- és tagvesztés terhe mellett többé sohasem kelnek fel. Mindegyikük kaphat kegyelmi okiratot, ha a királynak illeték címén lefizet húsz shillinget a pecsétért, hogy a királyt gazdaggá tegye. Így végződött ez a szerencsétlen háború.

Földhözkötöttség és személyi függés (XV. század)

Duby, 1962, T. II., 790–791. o.

Két unokafivér teljes földesúri függőségének elismerése, a helyben maradás és az önkényes taille fizetésének vállalása. 1434. június 23.

Tudja meg mindenki, hogy Desclaus Péter az idősebb és Desclaus Péter az ifjabb, unokatestvérek, a la Tresne parókiából, akik Desclaus János háza népéhez tartoznak, erőltetés és kényszer nélkül, saját elhatározásukból, és tudván az okát, nekem a közjegyzőnek jelenlétében, és a lent megnevezettek tanúsága mellett, magukra és minden közvetlen leszármazójukra érvényesen örökre elismerték és megesküdtek, hogy mindegyikük a múltban és a jövőben a tiszteletre méltó apátúr és a bordeaux-i Szent Kereszt-kolostor tetszés szerint adóztatható emberei közé számítanak, és így minden utóduk, a következők szerint. Testük és javaik, házuk, a földjük, és a hozzá tartozó szőlő, amelyet hűbérben bírnak az apát úrtól és a bordeaux-i Szent Kereszt-kolostortól járadékkal terhes. A nevezett gazdaság pedig a tresne-i parókiában az „au Claus” nevű helyen van, egyik oldalán a községi út vezet, a másik oldalán és a két végén Jeanne de Pardaillon úrnő, az elhunyt nemes Gaillard de Grésignac lovag úr nejének hűbére fekszik.

Desclaus Péter és Péter testvérek saját akaratuk szerint beleegyezésüket adták saját maguk és örököseik nevében, hogy az apát úr és a nevezett kolostor, valamint utódaik minden évben tetszésük szerint adóztathatják őseik jogállása alapján őket és leszármazóikat, örök időkre minden javaikat és minden dologban, ahogyan minden szenior adóztathatja saját embereit a bordeaux-i szokásjog szerint.

Ezenkívül ha Desclaus Péter és Péter vagy utódaik, vagy az ő jogukkal bíró egyenes ági leszármazottai el akarnának menekülni, elhagyni a tanyát és a fent nevezett javakat és más lakóhelyre költöznének: városba, faluba, várba, régi vagy új erődbe, menedékhelyre vagy azon kívülre, vagy bárhová, a mondott apát úr és a kolostor szerzetesei, illetve utódaik elfogattathatják őket. És ha a baili, a hatalom vagy a szenior tisztviselői elfogják őket, átadják az apát úrnak és a kolostornak, mint röghöz kötött és a földesúr által önkényesen megszabott adófizetésre kötelezett embereket.

Az agrárviszonyok Horvátországban

Részletek a zágrábi káptalan statútumaiból, amelyeket 1354–56 közt írt össze János goricai főesperes. A jobbágyi szolgáltatások nagyjából a valamivel korábbi magyarországi helyzetre emlékeztetnek.

Tkalèiè, 1874, 22–24. o.

Első rész

XV. fejezet. A nyestpénz (marturina) mennyiségéről és fizetéséről és a dékán büntetéséről, aki nem szedte be kellő időben, valamint egyéb jövedelmekről.

Ezeknek a falvaknak[1143] és más, birtokainkhoz tartozó falvaknak a lakóit nyestpénzfizetőknek hívják azért, mert valamikor ezek egyenként csak arra voltak kötelezve, hogy évente egy nyestbőrt adjanak uraiknak. A régiek ugyanis ezeken a vidékeken úgy vélték, hogy ezek a nemesebb bőrök alkalmasak ruházatra, idő folytán az egyes bőrök fejében tizenhét jó báni dénárt kezdtek fizetni; és ahol jó báni dénárokat emlegetnek, köznyelven olyanokat értenek ezen, amelyekből mindegyik 12 bagatina aprópénzt ér mindig. Minthogy pedig az újabb időkben nem szokott olyan pénz készülni, amelyből egy dénár 12 aprópénzt érne, ezért egy nyestbőr tizennyolc dénárt tesz ki. Ezzel a fizetéssel tartoznak nekünk az egyes nyestpénzfizetők, predialistáink[1144] pedig az összeg kétharmadával, egyharmada megmarad nekik, a végrehajtott felülvizsgálattól számított tizenöt napon belül, éppúgy, mint egyéb bármely jövedelmeik után, amelyeket felülvizsgálni és feljegyezni szoktak, valamennyi birtokunkon, mégpedig úgy, hogy ha közben egyes parasztok (colom) elmenekültek, anélkül, hogy a fentieket megfizették volna, ettől kezdve azt, amit még közösségünk[1145] parasztjainak ki kell fizetniük, azt dékánunk köteles leróni, hanyagságát főképp ezért büntetjük meg. Amit pedig predialistáink parasztjainak kellett volna vagy kell még fizetniük, azt a predialisták maguk tartoznak megfizetni, a dékán kötelezze őket erre, amikor ilyen fizetés meg szokott történni, vagyis Szent Márton téli ünnepe táján, különösen, amikor a nyestpénzről van szó, amint ezt egykoron elrendelték és meghagyták, vagyis az Úr 1300. esztendejében.

XVI. fejezet. A szőlőművelésről és borszolgáltatásról és a szőlőbeni munka szétosztásáról

Közösségünknek ezek a nyestpénzfizetői tartoznak továbbá egyenként szőlőinket megművelni, ti. két napot a szőlőművelés mindegyik munkájában, és ezenfelül évente a maga idején száz karót kell hozniuk, amint régóta szokásos, és az általuk megművelt szőlőket leszüretelni és Zágrábba vinni pincéinkbe, dékánunk vagy más, erre kijelölt emberünk parancsára, saját fáradságukkal és költségükön; ha pedig maradnak, akik fölöslegesek ebben a munkában, ahogy meg is szokott történni, azokat szét kell osztani, hogy az egyesek[1146] szőlőit megműveljék, ahogy kell és ahogy eddig is történt.

XVII. fejezet. A szántás és vetés felosztásáról

Továbbá, közösségünk fent nevezett falvaiban mindegyik ökrösfogat, ha idegeneknek vannak ott ökrei, azokat is beleértve, köteles mindegyikünk számára szántani, tavasszal két napot és ősszel hasonlóképpen kettőt, dékánunk rendelése szerint, a felszántott földet meg is boronálni, és a magot elvetni azok, akiké az ökrök, saját fáradságukkal és költségükön; azzal, hogyha bármelyiknek, aki köteles szántani, úgy tetszik, mentesítheti magát ez alól, hogy ne kényszerítsék szántásra, ha minden napért 40 dénárt fizet.

XVIII. fejezet. A pénzben kirovandó adókról

Adót vagy pénzszolgáltatást évente pénzben vetünk ki ezekre a nyestpénzfizetőkre, hol egyszer, hol kétszer, amint a szükség megkívánja; gabonában és borban azonban közösségünk szükségleteire és az általa ellátandó feladatokra csak egyszer, és ha többre lesz szükség, úgy ez egyszeri eset lesz és ritka és olyan okból, amelyet az esemény előtt nem lehet tudni és így nem is lehet leírni.

XIX. fejezet. A szolgáltatásokról, amelyekkel a parasztok tartoznak a közösségnek

Ezek a parasztok vagy nyestpénzfizetők kötelesek (természetbeni) szolgáltatásokat vinni dékánunknak, aki tartozik azokat, amint jogos és kellő, köztünk felosztani. Először az Úr születésének ünnepére mindegyik egy kappant öt tojással és két jó kenyérrel. Továbbá az Úr feltámadásának ünnepére egy sajtot, két kenyeret, tíz tojást, és mindegyik falu közösen egy bárányt. Továbbá Szent István király, a mi dicsőséges védőszentünk ünnepére két kenyeret, mint fentebb, két jó csirkét, öt tojást, egy bárányt, figyelembe véve ti. a falu vagy lakosai tehetőségét. Ha pedig ennek ellene vetik azt, hogy ezeket a szolgáltatásokat bármiben is megnöveltük, jelen rendeletben azt válaszoljuk, hogy eleinte Szent Márton ünnepére is hoztak ugyanezek a parasztok szolgáltatásokat, mint emlékezünk rá, úgyhogy ennek a fejében ezt a növelést csak csekélynek lehet minősíteni, ha pedig valakit nagyböjtkor arra köteleznek, hogy egy tyúkot hozzon, ezt sem lehet jogosulatlannak tekinteni.

XX. fejezet. A parasztok végrendeleteiről és azokról, akik valamilyen gonosztett elkövetése után vagy egyéb okból eltávoznak

Továbbá többek közt úgy véltük, el kell rendelni, ahogy már régóta be is tartják, hogyha a fent említettek közül valaki meghal és nincsenek gyermekei, és nincs is végrendelete, úgy ingóságai és élő marhái a mi rendelkezésünk alá kerülnek, azzal a céllal, hogy ebből először is elgondolásunk szerint, előzetes tanácskozás után, valamint lelki üdvösségére fordítunk, ha erre képes, valamit pedig kapjon meg hasonlóképpen felesége és egyéb hozzátartozója, közelebbi vagy távolabbi rokonsági foka szerint; és így csak az maradjon meg a mi számunkra, ha valami fennmarad. Mindezt mindegyikünknek és közösségünk predialistáinak is saját alattvalóikkal szemben meg kell tartaniuk és megőrizniük. Ha pedig valamelyik úgy hal meg, hogy a plébános és mások jelenlétében végrendeletet tett, úgy be kell tartani végrendeletét, amennyiben javaiból valamilyen megfelelő adományt juttatott nekünk, figyelembe véve vagyonát, s ebben nem szabad minket megcsalnia, hanem a küldöttek hasonlóképp vegyék el, ahogy szükségesnek látszik. Az ilyeneknek a helyére pedig más alkalmas embereket kell az ő ingatlan vagyonukba beiktatni, a mi hivatalos embereink útján, bármiféle ellenkezés nélkül, ugyanolyan szabadsággal. Azoknak a javait pedig, akik elszöknek birtokainkról, különösen, ha gonosztettet követtek el, a mi számunkra le kell foglalni, kivéve a hűtlenség és az elkövetett gonosztett esetét, amely esetekben nemcsak az ilyenek javait kobozzák el, hanem mint a jog megszabja, személyükben is megbűnhődnek.

A cseh rendek megtiltják a szökött jobbágyok befogadását, 1487

Hu¹a, 1954, V., 187. o.

A főurak és a köznemesek a teljes bíróságon, valamennyi főúr és köznemes és a közönséges országgyűlésen összeült közösség engedélyével és akaratából ezt a cikkelyt vétették be a nemesi birtokkönyvekbe: Ami a cselédséget vagy a falvakból elmenekült embereket illeti, bárki, aki őket rejtegeti, vagy erőszakkal magánál tartja és menlevéllel védelmezi, még ha az is adná a menlevelet, akinek a cselédje volt, minden ellenvetés nélkül köteles valamennyit kiadni, és nem szabad valahová elküldenie. Ha pedig nem adná ki vagy mégis elküldené valahová, akkor szedhessen be rajta tíz-húsz font ezüstöt, akár a főurak, akár a lovagok, akár a városi polgárok közül való is. Erre vonatkozólag a nemesi birtokkönyveket kiküldött követek Puota z Ryzmberka a z Svihova, a Cseh Királyság legfőbb bírája, Jan z Roupova, a Cseh Királyság legfelső írnoka, és Ő Királyi Felsége udvarának udvarmestere. 1487. év Benedek napja előtti negyedik heti napján (március 14.).

A lengyel parasztság a XV. század végén

Részletek János Albert (uralk. 1492–1501) lengyel király 1494-es piotrkówi statútumából.

Volumina legum, 1859, I., No 27, 22–23. o.

Mi, János Albert, Isten kegyelméből Lengyelország királya… itt, a piotrkówi országgyűlésen egybegyűlt és ennek a királyságnak teljes egészét képviselő, a jelen nem levők teljhatalmával felruházott prelátusokkal, nemesekkel és a tartományi követekkel, egyházi és világi alattvalóinkkal együtt folytatott közös és hosszú tanácskozás után elhatároztuk…

A folyók szabad hajózhatóságáról. Elhatároztuk, hogy királyságunk… folyóin a hajózás és úsztatás… fel és le mindennemű árukkal… szabad legyen minden rendű ember számára… Betiltunk… minden díjszedést (solutiones) és vámot.

A hajózás toruñi akadályairól. Hogy a toruñiak ne akadályozhassák, be ne börtönözzék, és fel ne tartóztassák a hajókat… hogy mindenki szabadon és biztosan hajózhassék Gdañskba.

A parasztok fiairól. Továbbá a plebejusi ifjúság szabadosságáról, valamint a birtokok elnéptelenedéséről tanácskozva, elhatároztuk… hogy faluhelyről csak egy fiú hagyhassa el apját, ha szolgálni, de különösképpen, ha tanulni vagy mesterségre megy… Ha pedig távozni akar, meg kell szereznie a birtok urától az engedélyt és bizonyítványt, amellyel mint felszabadított jobbágy (emancipatus) az iparba vagy szolgálatba léphet.

Arról, hogy a plebejusokat ne engedjék a magasabb egyházi tisztségbe. Elhatároztuk … hogy a fő egyházakba (káptalanokba), vagyis a gnieznói, krakkói, wladyslawi, poznañi és polockiba – csak a lengyel királyság bennszülöttei (indigénái), apai és anyai ágon nemesi származásúak vétethessenek fel…

A felvehető plebejusok számáról. Elhatározzuk, hogy plebejus származású doktorok is felvétethessenek [a káptalanokba] az alábbi számban és rendben: azokban az egyházakban, ahol régtől fogva vannak javadalmazott jogi és teológiai doktorok és lektorok… kettőt-kettőt; azokban, ahol ilyenek nincsenek, egyet a teológiából és a jogból.

Tilalom a királyság területének elhagyásáról aratás idején. Minthogy Mazóvia földjéről és a lengyel királyság egész területéről számos laikus távozik aratás idején Szilézia és Poroszország területére, aminek következtében lengyel földön nem könnyű munkást vagy szolgálót találni, ezért elrendeljük, hogy mindezeket… a kapitányok, nemesek és földesurak büntetlenül tartóztassák fel, és adják át munkára a földbirtokosoknak.

A koldusokról. Minthogy ebben a hírneves királyságban olyan nagyszámú koldust lát az ember, hogy ehhez fogható királyságot e tekintetben nem is találhatnánk… ezért elhatároztuk, hogy királyságunk városaiban, mezővárosaiban és falvaiban mindössze annyi koldus legyen, mint ahánynak a városokban és mezővárosokban a hatóságok és a plébánosok; a falvakban… a földbirtokosok megfelelő igazolást adnak… akiket pedig igazolás nélkül találnak meg, azokat szolgálatra kell fogni… és a török és tatár részek erődítési munkálataihoz kell kiadni.

A polgárok és plebejusok földbirtoktulajdonára vonatkozó tilalom. Elhatároztuk, hogy a bárhol lakozó polgárok és plebejusok nem vásárolhatnak, birtokolhatnak mezővárosokat, falvakat, birtokot… örökös vagy zálogjogon, mégpedig azért, mert ők… ezek birtokában rendszerint a hadkötelezettség alól szeretnének kibújni… akik pedig már birtokukba vettek ilyen javakat, azok – büntetés terhe mellett – kötelesek azt egy bizonyos időn belül eladni.

A huszitizmus

A konstanzi zsinat bírósági tárgyalása Husz János ügyében

Részlet Poggio Bracciolini olasz humanista beszámoló leveléből. Poggio adta át Husznak a zsinatra szóló meghívást. A személyes ismeretség révén Husz hívévé lett.

Munder, é. n. 56–80. o.

Felemelkedett (helyéről) a zsinat elnöke, néhányszor meghajlott a király és az összegyülekezett atyák felé és felolvasta mindazok neveit, akik szavazati joggal rendelkeztek, megjelölve mindegyikük méltóságát és lakhelyét, egyúttal feltüntetve azokat a közösségeket is, amelyek a meghatalmazást adták zsinati kiküldötteiknek: a városokat, fejedelemségeket, apátságokat (monostorokat). Név szerint felszólította mindegyiket, hogy meggyőződjék az illető jelenlétéről. Megállapítást nyert, hogy a királyt nem számítva az összes szavazati joggal rendelkezők száma 88 személy.

A cseh (Husz) ellenségei szerették volna lehetőleg tüstént elérni céljukat, ezért a Graubündenből való Ammon Weikhli gondoskodásából, aki különösen örült az alkalomnak, hogy ő végezheti el a kivilágítás színjátékának előkészületeit, a fát már előkészítették és leöntötték szurokkal.

Méltóság és év, hónap, sőt napok szerinti pontos születési sorrendben a következő három pontra feleltek „igen” vagy „nem” szavazattal:

1. Eretnek-e vagy nem eretnek a Huszinecből való Husz János tanításaiban és újításaiban?

2. Jogosultak-e az egybegyűlt zsinati atyák a pápa és a király nevében büntetést kiszabni Huszra?

3. Milyen büntetést érdemel Husz a pápa és a legszentebb titok (eukarisztia)[1147] megsértése miatt?

Az első kérdésre 51 szavazatot adtak le igenlő értelemben (azaz, hogy Husz eretnek). A másodikra ugyanannyit.

A harmadik kérdésre 30 szavazatot olyan értelemben adtak le, hogy semmiféle büntetést nem érdemel; 10 szavazat kívánt egyházi vezeklést, és 45 atya adta szavazatát Husz halálra ítéltetése mellett, ha nem tagadja meg mindazt, amit sok éven át (gyakori beszédeiben) mondott és nyíltan tanította azt egyháza tételei ellenére.

Ezután a zsinat elnöke felszólította Huszt, hogy tagadja meg mindezeket; de ez a cseh felemelkedve hangosan kijelentette: „Nem vagyok hajlandó eltérni tanításomtól és Jézus Krisztus evangéliumába vetett hitemtől; Isten segítségével bennem marad az ő ereje is, ha a szentírás szavaival be nem bizonyítjátok (az én meggyőződésem) ellenkezőjét. Ha ezt bebizonyítjátok nekem, akkor én, amennyire csak ajkam ereje engedi, dicsőítem a (római) egyházat.”

Zsigmond (császár) is sürgetően és szigorúan felszólította a csehet, hogy tagadja meg a tanítását. Ekkor Husz térdre ereszkedett, hangos kéréssel fordult Istenhez, világosítsa fel szívét és elméjét, mutassa meg neki az igazság útját, és térítse jóra, ha tévelyeg és helytelen úton jár.

Ez az imádsága annyira lángoló volt, hogy én még olyat soha nem hallottam. Közben sokan könnyelműen nevettek rajta, és türelmetlenül sürgették a szavazást. Az imádkozó felkelt és hallgatott, és semmi megjegyzést nem tett az újonnan megidézett tanúk vallomására. Zsigmond mélyen és gyakran sóhajtozott; és piros arca olyan sápadt lett, mint a templom fehér fala. Zsigmond szemei állandóan körbejártak az egybegyűlteken, mintha keresett volna valakit, vagy mintha félt volna a súlyos igazság következményétől.

Csend támadt. Ekkor Husz a következőképpen kezdett beszélni: „Imádsággal fordultam Istenhez – mondotta –, hogy a Szentlélek által világosítsa meg zavart lelkemet, és nem változtatta meg elhatározásomat azután sem: nem mondhatok le egyetlen tételemről sem, amelyeket akár írásban, akár szóban hirdettem. De elutasítom magamtól mindazt, amit ezek a tanúk hazug módon mondottak és állítottak ellenem. Isten látja, hogy esküvésük minden rossznak a gyökere; még az igazság árnyéka sincs abban, amit mondottak. Egyébként én megvigasztalódom az igazság más fiaival együtt, akiket ugyanúgy hazugságokkal rágalmaznak és elítélnek, nem azért, mert téves ítéletet alkottak az áldozás titkáról, nem az egy- vagy kétszín alatti áldozásról vallott meggyőződésükért, még csak nem is azért, hogy a züllött papság ellen prédikáltak, hanem kizárólag azért, mert a római püspök ellen szóltak vagy cselekedtek, megállapítva a tényt, hogy az rangja szerint teljesen egyforma a többi püspökkel. Egyedül ezért kínozták meg és ezért ölték meg őket, miként magam is ezt tapasztalom magamon az eretnekség tanítói és (a pápaság) Rómától küldött vakbuzgó hívei részéről.

Rettentő lárma keletkezett erre, átkokat szórtak Huszra és szavazást követeltek.

A szavazás a következő sorrendben zajlott le: legelőször a választófejedelmek és képviselők szavaztak, utána a hercegek, érsekek és püspökök. A továbbiak során a tartományok és városok képviselői.

Lajos választófejedelem: Noha és személy szerinti ellensége vagyok az egyházi ügyekben minden újítónak, s kelletlenül viselem el őket… de Huszt úgy kell büntetni, hogy ne bántsuk szabadságát, becsületét és életét, mert először, önként jelent meg a zsinat előtt a császár menlevelével s a német becsületszóra bízta magát, és másodszor, mert minden kérdésre egyenesen és hízelgés nélkül felelt, kifejezve abbeli készségét, hogy megtagadja tanítását, ha bebizonyítják neki a szent Biblia alapján tanítása téves voltát. A tanúk által ellene felhozott vallomásokat nem fogadta el, kijelentvén, hogy azokat megvesztegették. Ezért én a szavazatomat Husz szabadon bocsátása és szabad hazatérése mellett adom „Igen” felelettel!

Einbecken (a szász választófejedelemség képviselője): …Itt, Konstanzban, olyan színjáték tárul a világ elé, amely miatt magunkfajta embernek szégyenkeznie kell. Láttuk, hogyan fenyegették papok és világiak halálos fegyverekkel ezt (az Isten által) védett embert, aki fegyvertelenül indult útnak idegen földre; azután anélkül, hogy az ügyet egyáltalán kivizsgálták volna, jogtalanul fogságba vetették, mint egy gyilkost; imáját, melyet azért mondott, hogy megvilágosodást nyerjen az égtől, kinevették, amit pedig a pogányok sem követnek el… soha el nem hittem volna ezt, ha nem láttam volna saját szemeimmel; szégyenemnek fogom tartani ezt az eseményt,… Ahelyett, hogy szabadságot engedtek volna a vádlottnak, hogy kifejezhesse a maga tanítását, lármával és kiáltozással tömték be száját, hogy senki se érthesse meg, mi az ő kívánsága és törekvése… Mindenkinek emlékezetébe idézem, hogy az általunk elkövetett nagy jogtiprás és a külföldi ember személyi érinthetetlenségének megsértése egész papságunkra súlyos büntetést és megtorlást hozhat, öszszehasonlíthatatlanul nagyobbat, mint amilyent mi egyáltalán el tudunk gondolni. A szabadsága, becsülete, élete mellett szavazok. „Igen!”

Köngel (a mainzi választófejedelemség követe): Az én hercegem és uram… azt, aki Rómától elpártol, úgy tekinti, mint eltévedt juhot, akit kedves és szeretetteljes bánásmóddal kell visszatéríteni a nyájhoz. Ha nem fogad szót, akkor fokozatosan, kezdetben csak homokszemekkel, de azután a büntetés kemény göröngyeivel is vissza kell téríteni. Ha ez nem segítene, akkor át kell adni a házőrző ebeknek, hogy megtörjék a tévelygő makacsságát. Először hadd harapják éles fogakkal a füleit, de utána szorítsák meg a torkát is. Husz tévelygő juh; ezért a legfőbb római pásztor kezdetben édesgette, aztán megfenyegette őt, és most végül a büntetéshez nyúl, hogy megvédje nyája többi részét. Én nem érzek szánalmat irányában: megfojtani! „Nem!”

A kölni választófejedelem: Aki nem hallgat a fenyegetésre, a seprűnek kell, hogy engedelmeskedjék. Ha ez a két eszköz sem használ, mint a csehnél, akkor az illető hasonlóvá válik ahhoz a szerencsétlenhez, akit huroknak kell felakasztania a vérpadon. „Nem!”

Chlum gróf:[1148] …Az egész (római katolikus papság) nem egyéb, mint korhelyek, züllöttek és ostobák megvetett tömege, akiknek a hasuk az istenük, életükben pedig kevesebbet néznek maguk fölé, mint a disznó a tükörbe. Sokáig panaszkodtunk mi ezért a legfőbb pásztor előtt, de a dolgok, ahelyett, hogy javultak volna, rosszabbodtak, a rendelkezések és követelések, pedig hogy fizessünk (Róma céljaira), szaporodtak. A nápolyi királlyal folytatott igazságtalan háború alatt a helytartó egész hadsereg beszedőt küldött szét a keresztény országokba, így Csehországba is, azzal a meghagyással, hogy mindenki, aki csak segíteni tudja őt pénzzel, bocsánatot nyerjen nemcsak jelen, de jövendő bűneire is. Ennek következtében értelmes népünk között elégedetlenség támadt, a búcsúcédulákat (indulgenciákat) tűzbe dobálták, a pénzbeszedőt pedig elkergették… Az egyik tiszteletre méltó öreg papot Rómába rendelték, hogy felelősségre vonják. Bízván beadványa igazában, elment oda, de többé nem tért vissza: eltűnt az élők sorából. Három más lelkésznek, akik vele egyformán gondolkoztak, az érsek leüttette a fejét, megégettette őket, hamvaikat pedig a Moldvába vettette… Ezrekre róttak ki megszégyenítő büntetést… Ez ellen az embertelen kegyetlenség ellen lépett fel Husz, amiatt rendelték ide Konstanzba, de azzal a biztosítékkal, hogy megengedik neki a szabad szólást a zsinati atyák előtt…

Királyom és minden cseh nevében megesküszöm, hogy a csehek abban az esetben, ha Huszt tovább gyötrik vagy megölik, rettentő bosszút állnak a templomokon, kolostorokon és papokon, hogy Husz esztelen ellenségei ezt a törvénytelenséget ezerszer kegyetlenebbül fizetik meg, amit teljes mértékben meg is érdemeltek. Isten és ember előtt megsértették a békét és a cseh lúd (husz = csehül: lúd) a pápisták vérében mossa meg szárnyait. Életet és szabadságot Husznak. „Igen!”

Namegi érsek: … Ámbátor óvatosabban kellene leszedni a tetőt a bűnnek ezen házáról (Rómáról), ezzel azonban Husz még nem követett el halálos bűnt; halálos bűnt azok vettek a lelkükre, akik fokozatosan beragasztották és befalazták a világosság ablakait. Husz éljen. „Igen!”

Celc érseke:[1149] Azt, aki a földön keresi az angyalt, küldjétek az égbe. Husz angyalt keres a földön. Nyújtsatok ebben neki segítséget, és küldjétek el őt oda, ahol azt keresni kell. Még ma haljon meg. „Nem!”

A londoni érsek: Ha ennek a csehnek tíz élete volna, hetet elvennék tőle az áldozás titkairól mondott beszédéért. De a többi három életét sem hagynám meg neki; először azért, mert lebecsmérelte Krisztus helytartóját, másodszor azért, mert levetkőztette a papságot, egyetlen rongyot sem hagyott rajta, amellyel meztelenségét takargathatta volna, és harmadszor azért, mert sok népet letérített a (helyes) útról, rábízván a népre a jogot, hogy maga ítéljen a hit dolgaiban, holott a nép számára üdvösebb, ha semmit sem tud, csak jámboran hisz. Pusztuljon ez a cseh! „Nem!”

A brixeni püspök: Lúdnak nem tesz rosszat, ha megkopasztják és megsütik. Már megkopasztották. Hadd süljön meg ma. „Nem!”

A baseli püspök: Szemet szemért, fogat fogért. A lúd hadd süljön. „Nem!”

A churi püspök: (Husz) szabadságára, becsületére és életére adom szavazatom. Micsoda hasznotok lesz belőle, ha a lúd megsül, de szárnyának tollait az erős viharok széthordják minden földre? Tollait (néhol) máris nagy buzgalommal gyűjtik. A gyűjtők pedig tintába mártották azokat, hogy Husz védelmében írjanak velük. Ha kiöntitek Husz vérét, akkor abba mártják tollukat, és az ő vérével nagyobb kedvvel írnak, mintha arannyal (írnának)… a kő pedig, melyet mi most fel akarunk dobni, a mi fejünkre eshetik. „Igen!”

Az eichstädti püspök: A mostani szavazásnál figyelmet kell fordítani a múltra, a jelenre és a jövőre. Kérdem: milyen hasznot hozott az egyháznak minden eddigi véres ítélet eretnekek, szakadárok, bálványimádók ellen ezeknek az ítéleteknek a kezdete óta? Teljességgel semmilyet sem. Ezért én is nem Husz halálára, hanem teljes sérthetetlenségére szavazok. „Igen!”

A liège-i püspök: Aki a pápa koronájához, a pap hasához nyúl, az vakmerő, aki pedig az egyszerű nép közt a Bibliát terjeszti, az gyöngyöt szór a sertések elé, és ezzel vétkezik a Szentlélek ellen. Ezért én megátkozom Huszt, és ha nem akarja összeszedni az elszórt gyöngyöket, égjen. „Nem!”

A passaui püspök: Aki kioltja a fényt, az a sötétséget és az álmot kívánja. Én Huszt fénynek tartom, amely egyházunk hosszú téli éjszakáját beragyogja, és úgy vélem, nem kell ezt a világosságot kioltani, mert már nagyon sokáig aludtunk. A saját becsületemért Husz élete és szabadsága mellett szavazok. „Igen!”

A konstanzi püspök: Hatszor tette meg a nap a maga vándor körútját azóta, hogy itt az utolsó eretneket megégették. Ha holnap meg nem égetjük Huszt, holnapután a nép éget meg mindnyájunkat, akik itt vagyunk. Haljon meg. „Nem!”

Clément Rohan (a strasbourgi püspök követe): Husz halálos ítéletének véres nyomait a Rajna se mossa le lelkünkről. Ellenkezőleg, vize a távoli tengerentúli országokba is elviszi az általunk elkövetett igazságtalanság gyalázatát. Mit örökölnek tőlünk utódaink, ha mi ilyen nyíltan bemocskoljuk becsületünket? … Távozzék a vádlott békességgel, hiszen inkább hallgat Istenre, mint az emberekre. „Igen!”

*

Huszonnégy (felszólaló) után, akik Husz elítéltetését kívánták, énrám is sor került a szavazásban. Én a következőket mondottam: Nagy szerencsétlenségnek tartom, tiszteletre méltó atyák, hogy engem küldtek ki a Husz feletti bíróságba, akit kezdetben félrevezetettségemben veszélyesnek tartottam és üldöztem. Azonban, miután hallottam szavait, és megismertem szavaiban az igazságot, nélkülözéseiben, sötét fogságában férfiasságát, szívemben nagy rokonszenvet érzek iránta… Minthogy nem vettem észre benne a legkisebb ingadozást sem, mosom kezem, melyet nem mocskol be az ő nagyon igaz vére, melyet ti bizonyára ki fogtok ontani a magatok sikere érdekében, és azért, hogy többé ne kerüljenek nyilvánosságra a papság bűnei… Szabadsága, becsülete és élete mellett szavazok. „Igen!”

Vincento Ferreri:[1150] Már néhány napja, hogy részt veszek a (zsinat) ülésén, de a ti egész lármátokból és fecsegéstekből én még egyetlen bizonyítékot sem vettem ki Husz ellen, amelyet ő meg nem cáfolt volna. Ezért nincs hozzá jogotok, hogy bebörtönözzétek, sértegességek, ócsároljátok, még kevésbé, hogy megégessétek őt. Örök gyalázat borítsa viselkedésteket vele szemben; megvetéssel köpök rá. Ha ti ennyi gonoszat műveltek az élő fa ellen, mit tesztek a száraz ággal? Ti vakabban a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításának megszentelt talaja? Mondom, nektek – nem! Ha lángotokkal megégetitek a kalászt, majd a kövek énekelnek, ha pedig a köveket is tűzzel égetitek, akkor üveg ömlik ki belőlük, amelyek ezer tükröződésében verik vissza felétek annak az igazságnak fényét, amelyet Husz hirdetett… Mondom nektek: az ártatlan vér egész patakjai ömlenek majd azért, csakis azért, mert ti a bűnt és a hazugságot jobban szeretitek, mint az igazságot, az igazságosságot, a békét és az erényt. Jaj nektek, jaj mindnyájatoknak, akik bűzös gödörbe taszítjátok Péter szikláját! Mindannak a nevében, ami szent … a nemzetközi jog nevében, én szabadságot, becsületet és életet kérek a vádlottnak. „Igen!”

Ferreri beszéde felbőszítette Husz ellenségeit, még dühösebben kezdtek Husz halálára szavazni, mint előbb. Amikor összeszámoltak minden szavazatot, kiderült, hogy Husz halálára 45 szavazatot adtak le, nem számítva emellett a római legátus és Zsigmond császár szavazatát, aki midőn meghallotta a végső eredményt, elsápadt és összerázkódott, mintha ő maga felett kellett volna ítéletet mondani: tudta, hogy tőle függ Husz élete és szabadsága. Síri csend uralkodott a templomban, amikor elhangzott az utolsó beszéd és Zsigmondot megkérdezték: „Felséges császár! Mi lesz az ön végleges döntése: Husz tanítása mellett vagy ellene? Eretneknek találja-e, aki megérdemli a halált?” …A kérdezett felindult hangon így felelt: „Továbbra is azt állítom, hogy Husz eretnek, és a jog szerint teljesen megérdemli, hogy megégetés által haljon meg, ha nem vonja vissza tételeit. Királyi eskümhöz híven nem szabadíthatom meg őt a büntetéstől…” Ezt mondván felemelkedett és el akart távozni. Homlokán hatalmas verejtékcsöppek ültek ki. De Michale de Causis római legátus Zsigmondhoz lépett és arra kérte, hogy maradjon még, amíg összeállítják és leírják az ítéletet, hogy aláírásával megerősítse.

Ekkor Husz férfiasan megkérdezte: „Felséges császár, hogyan egyezhet bele koronájának és német becsületszavának ilyen lealázásába? Önmaga semmisíti-e meg a menlevelét, amelyet saját pecsétjével és aláírásával erősített meg, s a fejére veszi-e ezt a bűnt és hitszegést? Nem az én életemről van szó, hanem az ön becsületes nevéről és valódi nagyságáról, melyet egész életére eltemetnek azzal, hogy félt szembeszállni istentelen elítélőimmel!”

„Valóban biztosítottam számodra, eretnek, az utazást, de csak ide, s ezt megkaptad. A visszafelé vezető utat nem biztosítottam, sőt, ezt nem is kérték tőlem. Kérésed alaptalan. A zsinat szavazattöbbséggel elítélt téged.” Így felelt Zsigmond.

Amikor pedig a legátus odaadta a királynak a véres ítéletet, Chlum a királyhoz fordult: „Felség! Ne írja alá! Saját magát és nemzetét gyalázza meg vele, magára zúdítja a szemrehányást számtalan keresztény szív könnyeiért. A szentháromság nevében kérem, ne írja alá! Felség, felség! Véres gonosztetté válik az aláírása…”

Az ítélet felolvasása után lárma keletkezett: az egyik oldalon erőszakról kiáltoztak, a másik oldalon Husz bűnösségéről. Különösen istenkáromlóan viselkedett a londoni püspök, aki így szólt Zsigmondhoz: „A gyermekek és kisdedek szája dicsér örök időkig téged, felség, azért, hogy lesújtottál a hit ellenségeire.” A pápisták ellen is hallatszottak hangok: „farizeusok, vérszomjas kutyák, viperafajzatok…” Annyira felbőszültek mindnyájan, hogy az asztalokat tördelték és azok darabjaival dobálták egymást. A lárma alatt az uralkodó eltávozott. Husz is eltávozhatott volna, ha akar, ő azonban visszatért a börtönbe. Husz ellenségei akkor fogták el őt, amikor már senki sem volt a templomban. Meghúzatták a vészharangot és parancsot adtak a kapuk őrzésére, hogy ne menekülhessen el a városból. Amidőn azonban beléptek Husz börtönébe, térden állva találták őt, amint buzgón imádkozott. Az őrök még a börtön ajtaját se zárták be és csodálták Husz lelki nemességét.

A táboriták fellépésének kezdete

Részlet egy korabeli névtelen latin krónikából (De originale taboritarum).

Fontes rerum Austriacarum, Scriptores II., 1856, 528–532. o.

A tábor létrejötte

Tudni kell tehát, hogy Csehország királya[1151] a római királynak[1152] írásban és a pápai legátus útján is kifejezett óhajára Prága városából kizáratott egy bizonyos Jessenicz Jánost,[1153] aki miatt a város több mint egy évig kiközösítés alatt állott. Elrendelte továbbá, hogy az elűzött plébánosokat is javadalmaikba újra beiktassák. Így tehát a prágai (székes) egyházban és más templomokban… az istentisztelet újra megkezdődött. Ezt látván a wiclifiták,[1154] gondolkodni kezdtek, hogyan tudnák ez intézkedés erejét úgy meggyengíteni, hogy szektájuk a király kegyeinek megvonása miatt tönkre ne menjen.

Húsvét ünnepe körül egybegyűltek tehát egy Bechin várától fél mérföldnyi vagy nem sokkal nagyobb távolságra levő hegyen, melyet Tábor hegyének neveznek, honnét ama szektáriusokat táboritáknak kezdték nevezni. Kezdetben ezen a hegyen, 8 nap múlva egy másik hegyen, tizennégy nap múlva ismét másikon, és így mindig más és máshol összejöveteleket tartottak. Egy évnegyed leforgása alatt számuk annyira megnőtt, hogy kárhozatos hordájuk már ötvenezer főre rúgott, az asszonyokat és gyermekeket nem is számítva.

Egy szombati napon, Szent Mária Magdolna ünnepén,[1155] az említett Táborhegyen összegyűltek, és megfogadták, hogy inkább türelmes lélekkel elviselik a halált, minthogy szektájukat elhagyják.

Népi mozgalom a német katolikus egyház ellen

Ugyanazon 1419 és az azután következő két évben sok helyütt feltűntek a táboriták, a városokat és mezővárosokat elpusztítva, a monostorokat, kolostorokat, kórházakat, templomokat és oltárakat lerombolva. Ezek közül némelyeket felégettek, és minden hívőt, akit ott találtak, minden könyörületet félretéve megöltek… Mindazon kolostorokat és monostorokat, melyeket a királyok és fejedelmek Csehország falvaiban és városaiban bőséges adományaikkal alapítottak, teljesen lerombolták, kettő kivételével. A morva őrgrófságban fekvő monostorok feldúlásáról most nem is beszélek.

A koldulórendek kolostorait is mindazon városokban, elővárosokban és mezővárosokban, melyeket a wiclifiták hatalmukban tartanak, lerombolták, és a földdel egyenlővé tették, kivéve egyet. A minoriták Szent Jakab-kolostora volt ez, a prágai óvárosban. Ezt ama hóhérok nem engedték lerombolni, hanem belőle csűrt csináltak gabona és más termények őrzése céljából.

Mindezek pedig, amiket itt a városok elfoglalásáról és a monostorok lerombolásáról elmondtunk, Vencelnek, Csehország királyának halála után történtek. Ugyanis míg ő élt, csupán egy koldulórend kolostorát, a klatovéi külvárosban fekvő kolostort rombolták le, és ugyanazon rendnek, vagy a minoritáknak hat vagy hét kolostorát Pilsenben, Saazban és Lunában…[1156]

A huszita háborúk kezdete

Egy vasárnapon, július harmincadikán, egy bizonyos János,[1157] aki a ciszterci rendből kilépett… beszédet mondott, és a népet hevesen arra ingerelte, hogy a konzulok és minden hozzájuk hűséggel ragaszkodó ellen lázadjon fel…

Miután beszédét, amelyből semmi jót sem lehetett sejteni, befejezte, úgy kilenc óra tájban körmenetet vezetett a Ribnickán levő Szent István-templomhoz. Nyomában karddal és husánggal felfegyverzett nagy tömeg járt. Feldúlták ott a plébános telkét, majd körülözönlötték az újvárosi városházát, azután a városház kapuját betörve, felrohantak az emeletre. A polgármestert, Podvinai Miklóst, a három konzullal és az albíróval, kinek neve szintén Miklós volt, s még a polgárok közül néhánnyal, azokkal együtt tudniillik, akikről már előbb szó volt, az ablakokból ledobálták. Közülük egyeseket, mielőtt ledobták volna, kardjaikkal összevagdaltak és lándzsáikkal átdöftek…

Miután ennek az ördögi és veszélyes zavargásnak a híre a király tudomására jutott, a király felháborodott ugyan, de felháborodásában nem osztozott egész Prága városa. Sokan voltak, akik e szégyenletes öldöklésen örvendeztek. Főként az óváros konzuljai ujjongtak a gyalázatos tettnek… De velük tartottak az alsóváros konzuljai csaknem valamennyien, és még sokan mindhárom város lakosságából. A király és a királyné udvarához tartozók nagyobb része, amely e kárhozatos gyilkosságnak akár tanácsadással, akár segítségnyújtással részese lett, szintén velük tartott.

Így történhetett meg, hogy e bűntett elkövetői bántatlanul és szabadon távozhattak, jóllehet szörnyű bűneikhez mért, haladék nélküli szigorú bűnhődésüket mindenkinek az igazságérzete követelte. Végül is az újváros népe, a táboriták segítségében bízva, de csak saját tekintélyére támaszkodva, új konzulokat vagy skabinusokat választott. Egy híres világi eretneket polgármesterré tettek. Ennek neve Husz Péter.

Jan ®i¾ka levele a plzeni szövetséghez

Havránek–Hrabák–Daòhelka, 1963, T. I., 448–451. o.

Mi, Jan ®i¾ka, Chval z Machovic,[1158] a táborita, a valóban cseh nép tisztjei (hétmánjai) és kormányzója Istent remélve, Isten kínszenvedésére figyelmeztetünk titeket mindeneket, a plzeni, landfrid lovagjait, alsóbb nemeseit, polgárait és parasztjait, hogy ne szegüljetek ellen többé az Úristennek és az ő szent parancsolatainak, sem annak a négy üdvözítő artikulusnak,[1159] amelyekért mi Isten segedelmével harcolunk, ti pediglen ezeknek ellenszegültök, és minket is akadályoztok ama jóban és lelkünk üdvösségében.

Először is: az Isten szavának hallgatásától. Másodszor: Isten testének és Isten vérének magunkhoz vételétől. Magatok így áldozni nem akartok, s bennünket és más igazakat ebben gátoltok. Harmadszor: a papi vagyonok és jövedelmek, amelyeket mint eretnekek dolgait el kellene törölnötök. Istennel szemben ezeknek a vagyonait védelmezitek és ebben akartok meghalni, és veszélyesen eretnekségben kívántok halált szenvedni. Negyedszer: a halálos bűnöket meg kellene szüntetnetek és megvetnetek, de sajnos ezekhez segédkezet nyújtotok. Először is Zsigmond magyar királynak, az eretnek királynak, az Úristen és Szentírása árulójának, szüzek és asszonyok meggyalázójának, gyilkosnak, gyújtogatónak, a cseh nyelv elpusztítójának s vele együtt Svamberknek[1160] és a Svihovskyaknak,[1161] Henrich Elstreberknek,[1162] a Kolovratoknak,[1163] e főurak segítettek szembeszállni az Úristennel és a Szentírással és az isteni rendeletekkel és parancsolatokkal. S meg akarna fosztani benneteket lelketektől és javaitoktól, s általatok akarnak maguknak becsületet szerezni a király előtt, ti pedig hogy híven szolgáljátok és dolgozzatok és lelketeket elveszítsétek etc.

S nem csodálkozunk azon, hogy aki nem hű az Istenhez, nem lesz az a néphez sem. S így nektek résen kell lennetek velük szemben, hogy árulás folytán el ne veszejtsétek lelketeket. S velünk is ezt teszik vagy tenni akarják, ha nem fog Isten segíteni. De hiszünk a mi Istenünkben, hogy minket az ő ravaszságuktól és cselvetéseiktől megoltalmaz. S adja Isten nektek, hogy ti is kimeneküljetek csapdáikból s szemetek Istenre vessétek, aki adá nektek testeteket és lelketeket. S akarnátok, hogy ne égessünk és ne vegyünk el és a földet ne pusztítsuk. És miért ne adnátok szabadságot az Úristennek és annak a négy üdvözítő artikulusnak (ut supra), melyekről először hallottatok és nekünk mondátok, hogy szabadságot akartok nekik adni és dicsértétek, hogy ez jó? És így hazugságban maradátok Isten színe előtt és előttünk.

A cseh rendek békelevele

Albert király halála után (1439. okt.) a cseh rendek Prágában országgyűlést tartottak 1440 elején, melynek célja a belső nyugalom helyreállítása és a pártok közti ellentétek kiküszöbölése. A gyűlés határozatait tartalmazza a békelevél.

Havránek–Hrabák–Daòhelka, I., 397–399. o.

Istennek nevében, amen. Mi, Oldøich z Rosenberka,[1164] Menhart z Hradce, prágai fővárnagy (helytartó), Pertolt z Lipé, a Cseh Királyság udvarnagya (marsallja)…, e levéllel és okirattal adjuk tudtára minden mostani és eljövendő népeknek, hogy mint született csehek fájdalmat és őszinte bánatot érezvén azon, hogy Isten akaratából mindnyájunk bűnei miatt a dicső emlékezetű Zsigmond király és császár, a mi urunk halála után, a mi Csehországunk földjén viszálykodás támadt, melynek során sok gyűlölködés támadt s igen nagy károk és romlások történtek, s (ezért) egyöntetű megállapodás szerint Prága városában általános országgyűlést tartottunk annak okából és céljából, hogy az ilyen gyűlölködések[1165] és romlások megszűnjenek s minden keserűségek, kedvetlenségek, rosszindulatok, haragok, ellenszenvek, e gyűlölködés folytán bármiképpen keletkezettek, teljesen, valóban és egészen lelohadjanak, elmúljanak és miközöttünk kialudjanak, és hogy az elkövetkezendő időkben mindörökre senkinek semmiféle rosszként fel ne említtessenek. Amely gyűlésen Isten kegyelméből mi fentebb írt főurak, lovagok (köz-) nemesek és mindnyájan és a Cseh Királyság minden városai velünk és mellettünk békét, békességet és egyetértést tettünk és kötöttünk egymás között és itt egyhangúlag és egyetértésben léptünk fel mindkét oldalról[1166] (pártról), az alább írt cikkelyekben megegyezvén, melyek közül az első így szólt:

Először is megegyeztünk, hogy a kompaktáták, másként a bázeli küldöttekkel (legátusok) és a császár őfelségével[1167] tett és megegyezett egyezmények, amit és ahogy nyilván tanúsítanak, mindnyájuk által és a mi világi és egyházi embereink által, ahogyan az kitől-kitől foglalkozása (hivatása) és az állapota (állása, rendje) szerint illik, megtartassanak és valóban megőriztessenek, és hogy közösen arra törekedjünk, hogy amit nekünk a bázeli zsinat megtenni rendelt, azt megtegyük, megtartsuk és valóban megőrizzük.

Item, továbbá rögtön Jan Rokycana magisztert illetőleg, aki a prágai főegyházmegye érseki tisztébe választatott, megállapodtunk valamennyien, világiak és egyháziak, hogy arra törekedjünk eme választás szerint és az egyezmények és császári okiratok szerint, hogy ő nekünk megerősítést nyerjen és felszenteltessék; és ha majd lesz királyunk, hogy őfelségével erről a szükséges dolgok között megegyezzünk, hogy miként az fentebb írva vagyon, és miként a császári egyezmények és okmányok tanúsítják, nekünk segíteni kegyeskedjék azt valóra váltani; és mi, amíg királyunk lesz, és ha már királyunk lesz, midőn alkalmasnak fogjuk látni, követséggel az ő megerősítésére és felszentelésére fogunk tenni. És a kinevezett Jan (Rokycana) magiszter az e célból kötött egyezmények és kompaktáták szerinti engedelmességben áll, és állnia kell és akar.

Azután a földi és világi dolgokban azt akarván, hogy ami ellentét és nehézség közöttünk vagyon, az kiegyenlíttessék, elcsendesíttessék és megbékéltessék, ekképpen állapodtunk és egyeztünk meg: Amennyiben Albert király[1168] olyan elzálogosításokat avagy adományozásokat tett volna, melyek a Cseh Királyi Korona kárára történtek volna avagy ama párt kárára, amely Őfenségével szemben állt, avagy bárkinek közülük tulajdonát vagy beírását érintette volna, akkor azt mi közösen egyhangú megegyezésből megszüntetjük (hatályon kívül helyezzük), hogy ne legyen érvényes.

Item, azokat a hivatalokat, amelyek a nemesi birtokkönyveknél[1169] vannak, mivelhogy nincsen királyunk, ezeket szintén közösen megszüntetjük és felfüggesztjük a jövendő királyig és urunkig, avagy az erről (döntő) általános (ország) gyűlésig.

És mi mindnyájan fentebb írtak együttesen és külön-külön megígértük és eme béke és megegyezés erejénél fogva ígérjük a fentebb írt artikulusokat és egyezségeket együttesen és külön-külön híve, egészben és teljesen megtartani és megőrizni, elvetve minden cselt és hamisságot. És úgyszintén minden városok, melyek velünk voltak ezen a gyűlésen, megígérték szerintünk, valamennyi fentebb írottak szerint és velünk egyöntetűen mindazokat, mik fentebb írva vannak, megtartani és épségben megőrizni és a maguk leveleit (okiratait) mindegyik város külön a maga pecsétjével elismerve, eme egyezmények megtartásához hozzácsatolni és odatenni (letétbe helyezni). És más főurak és nemesek is ugyanezt teendők, miként már most az alább írottak tették, és mindeme egyezségek megtartásához szóban hozzájárultak és pecsétjeikkel velünk együtt ezen levélhez hozzáfűzték, vagyis Hanu¹ z Koldic, Jan z Vøesovic, Tuoma z Chotìmic, Jiøik ugyanonnét Chotìmicéből és Vla¹imból. És ha valaki ezeket az egyezségeket és a megkötött békét megtartani nem akarná, az ilyet semmiféle módon sem szándékozzuk (erre) kényszeríteni, hanem ha annak szüksége lészen, ebben (a dologban) tanácskoznunk kell és egymásnak segítségére lennünk az ellen, aki a közjót, az egységet, az egyetértést, a békét és a keresztény békességet rontaná és háborgatná, ezt semmi módon sem tűrvén el tőle.

Mindezeknek megtartására, megszilárdítására, megerősítésére és igazolására mi fentebb írottak mindnyájan tulajdon pecsétjeinket a magunk akaratából és önként hozzáfűztük eme levélhez, mely kelt és íratott Prágában az általános (ország) gyűlésen az Istenfia születésének egyezer négyszáz negyvenedik esztendejében Szent Pál fordulását követő pénteki napon.[1170]

Egy huszita író művéből

Petr Chelèièky paraszti származású huszita író, 1390 körül született, a XV. század ötvenes éveinek végén halt meg. A következőkben, az 1440 körül keletkezett Hit hálója című értekezéséből adunk részleteket.

Havránek–Hrabál–Daòhelka, T. II., 34–52. o.

A társadalomban levő seregekről

De eme elmondott dolgok mellett már visszatérek az elkezdett beszédre, mely Péter hálójáról szól, amely a hit hálója, mellyel lelkek halászatára küldetett, melybe sok megfogott belement. És hogy a hit hálójában megfogottak miként rendeztettek el az apostolhalászok által, az már előbb elmondatott. De itt arról van szó, hogy a megfogott halak sokasága miatt a háló szakadozott vala.

Azonban nem ismeretes a jelen fogságban, hogy a hit hálója számtalan visszataszítót fogott volna; mivel a Péter és más apostolok által kifogottak sokáig kitartottak az egész (ép) hálóban. De ő utánuk hosszabb idő múlván, midőn az emberek aludtak és biztonságban érezvén magukat, éjszaka eljött az ő ellenségük és konkolyt vetett a búza közé. És azután az a konkoly megnőtt és oly mennyiségben elszaporodott, hogy már lebírta a búzát és gyengévé tette, hogy alig lehetett itt és ott búzát találni az erős konkoly sokasága miatt. Merthogy hol lehetne az apostolok után oly mély álmot találni, mint ott, midőn a pap megajándékozása történt vagyonnal és uralommal a császár által? Ezek az emberek aludtak és mély álom kábította el őket, hogy szegénységük után, mit a hit szerint tartottak és amit Krisztusnak és az ő összes apostolainak és az apostolok után más hív papoknak a szegénységéről prédikáltak, el merészelték vetni ezt a szegénységet, elfogadni az uralmat és a császári tiszteletet és a császár fölötti magasságot.[1171] Amely szegénységet pedig Krisztus parancsolatából és az ő példájára a hit alapján vettek fel. És amikor az a pap[1172] könnyen és bátran cselekedte azt, kábító álomban és szíve elsötétülésében kellett annak lennie, hogy eme szegénység után ilyen fölmagasztalásokra és felemelkedésre merészkedjék a világban. Elébb barlangokban, sziklák között, erdőkben rejtőzvén Krisztusnak nevéért, nos aztán bizony a császár végigvezeté őt Rómán, fehér kancára ültetvén fel őt – lett légyen az fehér ló, mégis rosszat hozott volt – s tiszteletet adott neki az egész világ bámulatjára.[1173] Mert úgy mondják ezt azok, kik ezeket a dolgokat a jövő emlékezetére megírták, hogy Rómában sokan futottak össze ennek látására, mondván: „Pápa, pápa! Mi ez? Mi ez?” A császár pedig, felnyergeltetvén a lovat és felültetvén a papot, végigmegy vele a városon. Ezért úgy vélem, hogy midőn ezt oly merészen megcselekedte, ezzel nagyon meggyalázta az apostoli rend tisztaságát és ártatlanságát (bűntelenségét), hogy ő maga nem követte semmiképpen igazul és egyenesen a hitet…

…És ma is nehéz a szerető szívű élvhajhászó papoknak, kik megszokták a test tiszteletét és szabadságát, úgy lenni, mint a leggyalázatosabb szökevénynek (menekülőnek) a világon, annak pedig kormányzónak lévén a legmagasabb apostoli hivatalban, olyannak lenni, mint a kutya a világon, rejtőzve Konstantin előtt. És a papi hivatalban való ilyen tartózkodást (az ilyen hivataloskodást) elfogadnók, ha csak ketten volnának, kik Csehországban papok akarnak lenni. De a dús és tétlen élet sokakat tesz pappá (visz a papi hivatalra). Ezért Szilveszter testi szívének, mely nem volt hittel tele, tetszett, hogy a császár lovat adott alája. Már akkor nem félt tőle mint előbb. Ezért itt Péter hálója nagyon megtépetett, midőn az a két nagy hal beléje ment, vagyis a legfőbb pap királyi hatalommal és a császár feletti tisztelettel, a másik nagy hal a császár az uralommal, hivatalokkal és pogány hatalommal a hit bőre alá bújt volna. És ettől a két utálatos nagy haltól született azon álnok utálatosok serege, kiktől annyira megszaggattatott az a háló, hogy csupán külső jegyei és álnevei maradtak meg. És először az álnok szerzetesek serege, sokszínű és tarka ruhájában, azután az egyetemi (kollégium) tanultak seregei, azután a plébánosi seregek, azután a nem tanultak közül a sok címeresek (nemesek), azután az álnok városi seregek; és ezekkel az álnok seregekkel az egész világ bekerült Péter hálójába, a hit hálójába minden gonoszsággal, amit ez a világ csak önmagában bírhatott. És eme számos seregek minden álnoksága egészen magának igényeli a pogány és a világi uralmat, s minden erővel arra hajlik, mindegyik uralkodni akarván. Közülük ki minél távolabbi földet tud leigázni, arra igyekszik, bármily hatalommal vagy csellel, vagy erőszakkal magának igényelve a gyengébbek fölötti uralmat, avagy megvásárlással, avagy örökség révén, uraskodni kívánván ki minél jobban bír. Ezért ebben az uralkodásban osztást tevének: egyesek az egyházi urak és a másikak a világiak. Egyházi urak: a pápa, úr urak fölött, a bíboros úr, a legátus úr, az érsek úr, a püspök úr, a pátriárka úr, a plébános úr, az apát úr, az érsek úr, s apátból és prépostból annyi sok úr van, mint amennyi fennhatósággal felruházott kolostor és szerzet van; van tartományfőnök úr (területi szerzetesi elöljáró), prior (perjel) úr, magister universitatis úr. Világi a császár úr, a király úr, a herceg úr, a zászlós urak, a várnagy úr, a lovag úr, a fegyvernök (apród) úr, a (községi) bíró úr (vagy: jegyző), a tanácsos (esküdt) urak, a polgármester úr, a polgár urak. És mindezek az urak annyira hajlanak a hatalomra (uraskodásra), hogy nemcsak a hitet szaggatták szét egymás között, hanem a királyságot is úgy szétmarcangolták egymás között, hogy a legfőbb úrnak, a királynak nincs kin uralkodnia, sem vagyonnal (birtokkal) nem bír elegendővel ahhoz, cselédeivel együtt megélhessen. Mert a földeket széles körben úgy megszállták az apát urak, a városokat, várakat, vidékeket, falvakat a kanonokok, apácák, s a másik oldalt a zászlós urak (főnemesek) és a fegyvernökök (köznemesek), hogy itt a vidéken sok mérföldnyire a királynak nincs egy faluja sem a maga uralkodására. Ezért ezek a nemes urak királynak valami idegent, gazdag németet akarnának, aki idegen országokat nyúzna a maga uralkodására, mivel ők hatalmukba kerítvén a király jószágát, azt nem engedik neki, hanem inkább azt akarnák a királytól, hogy még nekik adjon, amit idegen országokból szerzett…

…És mind ezek az álnok seregek és számos urak mind külön sajátossággal rendelkeznek, és mindegyik mással és mással, melyekkel a hitet támadják, hogy azt ezekkel a külön sajátosságokkal megbontsák és Péter hálóját széttépjék, minthogy ezek a seregek különböző emberi törvények és jogok alá vannak rendelve, mindegyik külön törvényt választott magának Krisztus törvénye fölé, mintha az igazabb lenne, mint a Krisztusé…

Ezért Krisztus lelki testének avagy a római egyháznak az értékelése és megítélése sem lesz e tekintetben helyes, a hithez hasonlítva, midőn ez az egyház háromra (három társadalmi rendre, osztályra) oszlik, alkotván az első részt az urak, királyok, hercegek, akik védenek és harcolnak; a másik részt alkotván a papság, amely imádkozik; a harmadik rész a dolgozó munkások és ezeknek kell ellátni ama kettő szükségleteit. És ha Krisztus lelki teste ily rend alá van felosztva, mily egyenlőtlenség vagyon ebben! Két résznek kellemetes, mivel mindkettő henyél és sokat zabál, és könnyen költekezik, mivel a harmadik részen fekszik, melyet hatalma alá vetett, és ez tartja el a maga kínjain azt a két falánkot, kikből túlontúl sok van, amivel miként a tikkasztó hőségben az utazók a hűvös tető alatt akarnak megpihenni, úgy kapkodnak sóvárogva ezek is az után, hogy urak legyenek. És ha nem lehetnek urak, akkor szolgák kívánnak náluk lenni, hogy részesei legyenek az ő bőséges és pompás asztalaiknak ott álldogálván és üldögélvén henyélés közepette. Így a papok is igyekeznek a papságra, sokan szívesen szolgálnak a papnál a dús asztalok miatt. Ezért ez a két henyélő falánk bőven issza élvezetei közepette a dolgozó emberek vérét és fennhéjázva nyomják el ezeket mint az ebeket. Ezért hogy ez lenne Krisztus teste vagy az ő egyháza, ez nagyon nem valószínű, Szent Pál ama beszédét tekintve, melyet Krisztus lelki testéről és a test tagjainak sajátosságáról mond. És, hogy abban a testben nem mutat olyan igazságtalanságokat (jogtalanságokat), hogy az egyik a másikat elnyomná és rajtuk erőszakot tenne, hanem ezt mondja róluk: „Ha örvend az egyik tag, vele örvendenek a többiek, s ha szenved az egyik, vele szenvednek a többiek, mivelhogy szeretik egymást.”[1174] S ezért, ha valami jó vagyon közöttük, osztoznak abban; s ha valami keserű jut nekik, együtt isszák ki azt, egymást sajnálva. De ebben a háromra osztott testben egyesek sírva szomorkodnak, a többiek pedig kigúnyolják őket; egyesek nehéz munkában verejtékeznek, a többiek pedig a hűvösön henyélnek…

…Ha az egész világ hinne Isten törvényének és engedne neki, mindnyájan egyek lehetnénk Krisztusban, mert ez arra vezeti a sokaságot, hogy egyenlőségben legyenek egymással és szeressék egymást mint önmagukat, egymás terhét hordják, s amit magának akar másoktól, azt tegye meg nekik. S ez a dolog ezernyi világból egy sokaságot, egy szívet és egy lelket tehetne…

Ezek az elmondott dolgok közösen vonatkoznak a hit egységes bőre alatti sok seregekre, melyek eltévelyedtek isten törvényétől és elszakították a hit hálóját, csupán a hit neve alatt állván és azt csak szájukkal vallván, szent jelekkel takarván magukat miként a hit mázával, amely alatt keresztényeknek álcázva ők a hit és az Isten választottjainak hazai ellenségei.

A nemességről

És ez az egész nemesi származás a pogányok által kitalált hamis koholmányon alapszik címereik megszerzése céljából a császároktól és királyoktól. Valamiféle vitézi szolgálat révén bírják ajándékba, egyesek meg pénzen vásárolják a címereket a maguk tisztességére: kaput, farkasfejet vagy kutyafejet, avagy létrát, avagy fél lovat, avagy kürtöt, avagy késeket, avagy disznóhurkát, avagy valami hasonlót. Az ilyen címereken múlik a nemesi származás vagy méltóság. És ez a nemesség ugyanolyan dicső, mint a címerek, melyektől nemesi eredetüket veszik. És ha nem volna pénz ehhez a nemességhez, az éhség arra késztetné őket, hogy otthagyván a címereket, az eke szarvához nyúljanak. Mivel a pénz maga igazolja címereik tisztességét és hoz dicsőséget nemességüknek. Ezért nemességük dicsőségét jobban emeli a sok pénz, mint a híres címerek, és ahol nincs pénz ott a parasztokkal egy sorban vannak, a munkát szégyelvén, gyakran kenyerük sincs ebédre. És e nemeseknek sok serege vagyon, és ezek mindegyike és az ő utódaik címereiket számolják; mivel másként senki sem merészelhetné magát nemesnek nevezni, ha csak Ádám utódja lenne, s a címerek nem tanúsítanák nemesi származásukat. Ezért ha valakinek tanúi vannak és bizonyítani tudja, hogy nemesnek született és van létrája vagy fél lova, erre neki oklevelet adnak, hogy nemesebbnek született mint Ábel, második fia Ádámnak, és hogy nevet kapott, hogy mindig nemesnek nevezzék és tartsák: aztán ha a legrosszabbat is tenné, a címer nem engedi, hogy ő rossz legyen. Mert hogy valóban nemesnek született, azt azzal a bizonysággal kell bizonyítani, hogy megmutatja, hogy anyai nagyapja és nagyanyja és apai nagyapja és nagyanyja nemesek voltak; tehát valóban és kétségtelenül kutyabőrösnek született.[1175] És ha nemesi származásának kutyabőre ily renddel nem bizonyítható, mindjárt parasztszaga vagyon, s nem vonyíthat a kutyafej[1176] oly magas hangon nemzetségéről s a szégyen a földhöz kényszeríti, mivel a négy családfa[1177] nem tanúsítja az ő nemességét. De ha a szomszédokat kérdezné nemessége felől, mindjárt más tanúságot hallana az ő gyalázatos és erőszakos életéről: a szégyentől nem merné szemét fölemelni, szégyent szégyenre halmozva. Ezért a nemesi származás dicsőségét az ő címereik adják. És amilyen dicsők a címerek, olyan dicsőséget adnak azoknak, kik bennük születtek. S mivel nagy dicsőség a festett fél ló, aki tőle veszi nemesi családfáját, ugyanolyan dicső mint a festett fél ló.

A városi polgárokról

De Ellenfél magiszter[1178] a városok keletkezéséről ezt mondja: Káin fivére meggyilkolása miatt csinált várost, amely megalapításának az volt az oka, hogy rablással és erőszakkal vagyont (birtokot) gyűjtött össze. Mivelhogy tolvajlásainak (gonosztetteinek) a hasznát élvezte és az emberi élet egyszerűségét a föld határainak, a mérlegnek és a mértékeknek a megtalálásával (feltalálásával) ravaszsággá vagy álnoksággá változtatta és romlásba vitte. Elsőnek tűzte ki a föld határait és a városokat fallal vette körül, félvén azoktól, akiknek ártott s akiket seregével kifosztott, városaiban gyűjtvén össze. Így közlik az első városok kialakulását az írás és a magiszterek.

Ezért Káinnak tulajdonítják a városok és várak csinálásának kezdetét, mégpedig gyilkolás, rablás és erőszak okánál fogva, minthogy Káin gyűlöletből ölte meg fivérét, Ábelt, és menekülő és csavargó lett a földön életét féltvén. Ezért először várost csinált, és aztán másokat fosztogatott és velük erőszakoskodott. S ezekkel a fosztogatásokkal vagyont halmozott fel. És a gonosztettekhez gonosz népet gyűjtött össze magának, és aztán más városokat csinált, hogy azokat a rabló néppel megrakva védekezhessék azokkal szemben, kiket erőszakkal kifoszta. Mivel a gyilkosság vitte őt rá városok csinálására és a városok vitték őt jogtalan fosztogatásokra, mert a sokaság nem tud másként a városban bezárkózni a háborúskodásokra, mint másokat erőszakkal fosztogatva s a zsákmányon élve, miközben másokkal szemben védekezik. Mivel amiként a városok és várak alapításukat Káinban bírják (neki köszönhetik), úgy állnak ugyanazon a nyomdokon haladva, mivel mások nem népesíthetnék be a városokat és várakat, csupán gyilkosok és erőszakoskodók, uzsorások, kalmárok, vásárosok, csalók, akik leginkább hitetlenséggel és fukarsággal élnek. Ezért városokat és várakat alapítván és a városaik sokaságát ilyen igazságtalanságokra helyezve, ezeket őrizniük is kell mások erőszaka és jogtalansága miatt, minden időben készen lévén gyilkolásra, mert mindig ellenségeskedés, jogtalanság jön ellenük másoktól és árulás, s ők az ilyen ellenségeskedéseket mindig készek vérrel megtorolni, rosszért rosszat cselekedvén. És ha a város erős a védekezésre, akkor fosztogatnak és másokkal erőszakoskodnak, hogy meggazdagodjanak, s ezekkel a jogtalanságokkal sokakat maguk ellen ingerelnek, és így maguk ellen háborút keltenek. És ha arra kerül a sor, hogy úgy belekeverednek, hogy csupán vérben és fosztogatásban erősködnek, verekednek és a küzdelemre palánkokat készítenek. És van úgy, hogy nincs olyan erejük és bátorságuk, hogy másokat erőszakosan fosztogassanak és háborút kezdjenek, de az bennük van, hogy másoktól erőszakot ne tűrjenek. Ezért a városiak sokasága felkészülten vagyon arra, hogy eme jogtalanságok ellen életük feláldozásával védekezzék: másokat agyonverni akarván, maguk kerülnek megölésre. Az életek és vagyonok megőrzésére várost csinálván, vért kell ontaniuk, s idegenekét akarván ontani, a magukét szintén arra kell adniuk. Mivelhogy a városi és a címeres (nemes) nemzedék, amely életét várakban, erődítményekben és városokban rejtegeti, mindig felebarátja vérére szomjúhozik és őt erőszakkal fojtogatja. Mivelhogy nemzedéke ő Káinnak, az első gyilkosnak.

…És mivel Isten parancsolatjai nincsenek meg bennük, megvan ennélfogva őbennük mindnek (minden parancsolatnak) az áthágása. Ezért bennük bőven el kellett, hogy szaporodjon minden nemzedékek bűne. Bosszú és vér, ez mindjárt az árkok és falak alapjaitól kezdve ezekre öntetett, aztán ezt követi nyomon a címereken érzett gőg a kapzsiságig ezen áll a város – a falánkság, részegeskedés, testi gyönyörök (paráznaság, házasságtörés, fajtalankodás, kalandok) egyik a másik kárára, fertelmesen társalogván, ebszóval mondván közösen, egyik a másiknak mint vermet ásván, hogy nyakát szegje. A gőg miként egy háló fogja őket körül mindenüket mint címerekkel díszített ivadékokat minden dolgokban. Minden dolgukat e világnak tisztességével és dicséretével akarják végezni, az uralkodókkal akarván felérni külsejükben, ruházatukban, ételeikben, italaikban, házaikban, lakásaikban, szobáikban, ágyaikban. S a kapzsiság, ez az ő természetjük, hogy mindenki hajszoljon (ti. vagyont), ahol csak tud. Mivel ennek a falakkal körülvett sokaságnak ehhez kevés falvaik vannak, és ők úgy rendelték, hogy zsíros asztalaik legyenek, miként a gazdagoknak, magas és költséges házaik és sok más vagyonuk. Ezért erre kell törekedniük, ahogyan csak tudnak, üzletekkel, vásárokkal, kalmárkodással, korcsmákkal, iparosmesterségekkel, uzsorákkal, csalással, miként itt az Írás mondja, hogy „az utcákról nem tűnék el az uzsora és a csalás”.[1179] Mindenki cselt vet az ő felebarátjának, hogy őt becsapja és a maga javára megnyerje, hogy őt kifossza abban, miben osztozniuk kell; és amit benne tetszőnek lát hogy azon keresztül cselt vessen, hogy őt becsapja abban.

Mivel minden testvéri hűség és szeretet kihala, ezért a férfi az ő fivérét halálra űzi, mondja az Úristen. Ezért van itt bőven és nyilvánvalóan uzsora a pénzek falura kölcsönzésében, rétekre kölcsönzésében megszabott határidőre, hogy elhasználja addig az ideig, és ha nem tud fizetni a határnapon, elveszíti a drága dolgot a kis kölcsönért. És ilyen uzsorás sok van őközöttük, egyik gazdagabb a másiknál az uzsora révén, s a gazdagok elnyelik a szegényeket eme uzsorák révén; legyen bár az uzsora nem nyilvánvaló, hanem valamilyen látszólagos könyörülettel vagy igazságossággal átmázolva. Ezért eme városi életét a mérlegnek és a mértékeknek kitalálásával csalássá változtatta, mivel annakelőtte a nép olyan együgyű volt, hogy az egyes dolgokat könnyen cserélék másokra, nem mérlegelve és nem mérve, mígnem ő meghagyá a gonoszoknak, hogy az árak súly és mérték szerint menjenek. Ezért ennek a (városi) népnek abban van az ő bölcsessége, hogy mérlegeket és mértékeket bírván, a maguk javára többet, másoknak kevesebbet mérjenek. És ha a mérlegeknek és a mértékeknek (a városi) jegyző meghagyása szerint kell menniük avagy pedig igazak, akkor túl drága árakat szabnak. És amit csak mérlegelnek avagy mérnek, azt mindet meg tudják hamisítani: a fűszereket nedvességben tartani avagy kis kavicsokat közébe keverni, hogy a kis dolog a mérlegen súlyosat mutasson; a gabonát is alulról pelyvával vegyítik össze. Ilyen ördögi cseleket vetnek mások becsapására, így tudnak csinálni a piacokon, az iparosműhelyekben.

…És mindeneket, kik bolondul vendégként mennek oda maga körül megmérgez részegeskedésével s rossz és romlott példájával szinte az egész falusi nép az ő gőgjüket és fösvénységüket ölti magára, s az ő álnok kalmárkodásukat tanulja el, s megszokja az ő pompájukat s az ő élvezeteiket követi. Ezért a város olyan, mint a bélpoklos, ki a bélpoklosság sokféle színét viseli, s amelytől az emberek a bélpoklossággal megfertőződhetnek. Mert a városban kellemetes dolgok vannak a test kívánságainak, a test biztonsága és hamis tisztesség kellemes nyájassággal, de csupán csak találkozáskor és azok részére, kik vendégségbe jönnek, de a piacra (vásárlásra) jövőknél farkasfoggal vannak mindenki ellen. Ezért sokan a városokba húzódnak lakni és hozzászoknak az ő társaságukhoz azok, akik ő körülöttük vannak, az ő csemegéiken legelvén. Ezért erősnek kell lennie a hitben annak a férfiúnak, kit a címeresek és városaik seregeinek mérge nem fog megmérgezni. S ha a pap megyen közéjük annak okából, hogy őket az igaz útra vezesse, még mielőtt őket arra rávezetné (addigra) őt már megmérgezik ők (a városiak) és elcsábítják őt asztalukkal, sört csapolván néki, küldözgetvén, s kedvébe járván, míg lassan, észrevétlenül a pap az ő utcájukban találja magát…

…Mivel az Antikrisztus hozta létre a városokat minden igazságtalanságaikkal együtt a hit palástja alatt a maga hazugsága révén; s a városi vérontásokat, miket az emberek megölésével tesznek, azt nekik isten szolgálatául számítja be; és istennek azt az álnok dicséretét, amelyet a keresztények között meghonosított a maga nagy hazugsága révén, s amit a legerősebben folytat a városokban: hatalmas templomokat épít, nagy harangokat önt, papokat és alsóbb papokat sokakat felszentelt, hogy ama gyilkosok körében tűnjön a legpompásabbnak az istentisztelet, de ez nem több mint a gőgös és parázna papoktól és klerikusoktól kitalált hangokon való kiáltozás és éneklés. Mert a bűnnek ez a fia Isten dicséretével a bűnösök olyan sokaságát dicsőíti és nyugtatja az ő lelkiismeretüket, hogy bűneiket ne tekintsék bűnnek, hanem hogy a legsúlyosabb bűnöket Isten szolgálatának tartsák, és ha vannak, kiknek lelkiismerete ellene van, azoknak erre ad bűnbocsánatot eleget és megszenteli vizüket, és az ajtóhoz állítja a (szentelt) vízszórót, hogy ezek bűneiket lemossák magukról…



[1093] Ázsiáról és Európáról van szó.

[1094] A párizsi egyetem doktorai a járvány okát bizonyos csillagképek egybeesésével magyarázták.

[1095] Angol trónörökös, az angol hadsereg parancsnoka.

[1096] A Maupertuis-mező volt a Poitiers-től északra lezajlott csata színhelye.

[1097] Parlamentum, a királyi udvar (curia regis) tagjaiból alakult igazságszolgáltatási szekció. IX. Lajos óta Párizsban állandó székhelye volt. Az alkalmanként megjelenő prelátusokon és nagy szeniorokon kívül 20–30 (egyházi és laikus) állandó tagja is volt.

[1098] Azaz Károly trónörökös.

[1099] Azaz évi jövedelmük 15 százalékát.

[1100] Aki ekkortájt Angliában volt fogságban.

[1101] Edward, a Fekete Herceg (1330–1376) III. Edward legidősebb fia, 1343-tól walesi herceg, trónörökös. Kiváló hadvezér, aktívan vett részt a százéves háború alatt a franciaországi hadjáratokban.

[1102] V. Bölcs Károly (1337–1380).

[1103] A brigand-ok könnyűfegyverzetű gyalogosok voltak (fegyverzetük: íj vagy rövid lándzsa és rövid kard), és a brigád szóról kapták nevüket, mert csoportosan jártak. Garázdálkodásaik következtében kapta nevük az „útonálló” jelentést.

[1104] A fegyverszünetet, amely 1351 áprilisáig tartott, 1347 szeptemberében kötötték meg.

[1105] VI. Károly uralkodása alatt két feudális csoport belháborúja kezdődött el a burgundi hercegek vezetésével a „burgundi” és az orléans-i hercegek és rokonaik, az Armagnac grófok körül csoportosuló „armagnac” párt között.

[1106] Jean (de France), Poitou grófja, Berry és Auvergne hercege, II. Jó János francia király harmadik fia volt. Kezdetben közvetített a két párt között, 1410-től az Armagnac oldalra állt. Neve híres kéziratos könyvtára révén vált ismertté.

[1107] VII. Bernard.

[1108] Régi francia űrmérték, kb. 156 liter.

[1109] A franc 1360-ban került kibocsátásra, eredetileg 3,877 g aranytartalommal és 1 livre tournois értékben. (A két királyi pénzverde a párizsi és a tours-i érméi között 1/4 értékkülönbség volt a párizsi javára.) A franc értéke és aranytartalma a későbbiekben egyre romlott, 1420-ban már 4 franc ért 1 écut.

[1110] A sou számolási pénzegység volt, 1 sou = 12 dénier és 20 sou = livre.

[1111] Vidékenként változó űrmérték, a párizsi muid kb. 18 hl-nek felelt meg.

[1112] Az écu a franc helyettesítésére 1385-ben kibocsátott új aranypénz volt 3,909 g aranytartalommal és 22 sou 6 dénier tournois értékben. 1411-től aranytartalma csökkent.

[1113] Ezüst pénzérme 5, illetve 4 dénier értékben.

[1114] V. Henrik (1413–1422).

[1115] III. vagy Jó Fülöp burgundi herceg (1419–1467).

[1116] 1417-től Franciaországban egyidejűleg élt a pénzkibocsátás jogával az angol és a francia király, valamint a burgundi herceg. Az említett érmék a különböző uralkodók kis értékű váltópénzei voltak. A noiret az angol niquet váltópénze (4:1) – a niquet 2 dénier-t ért. A poitevinc poitoui eredetű francia érme, értéke 1/4, 1/3, 1/4 dénier között ingadozott. A „maille tournois” 1373-ban került kibocsátásra, mivel „a népnek szüksége volt aprópénzre, hogy alamizsnát s egyebet adhasson” – 0,781 g ezüsttartalommal, 1/2 dénier forgalmi értékben.

[1117] Félelemnélküli Jánost 1419-ben ölték meg az Armagnacok.

[1118] Utalás Louis d’Orléans halálára, akit 1407-ben öltek meg a burgundi herceg hívei.

[1119] Célzás az orléans-i hercegre, aki ez idő tájt az angolok fogságában volt, s akit Jeanne d’Arc mindenáron ki akart szabadítani.

[1120] VII. Károlyról, a „bourges-i király”-ról van itt szó.

[1121] Szeptember 8.

[1122] Ezekkel a vádpontokkal boszorkány voltát akarták bizonyítani.

[1123] Robert de Baudricourt, Vaucouleurs kapitánya.

[1124] Jeanne Chinon várában találkozott az akkor még megkoronázatlan VII. Károllyal.

[1125] Rövid ujjú tunika, férfiak viselték.

[1126] Október 1.

[1127] Húsvét előtti 46. nap.

[1128] Solidus = 12-15 denárral felérő pénzdarab, nagyjából az angol shillingnek felel meg.

[1129] Párizstól északra.

[1130] Károly trónörökös feleségéről van szó, aki a Marne menti Meaux várában keresett oltalmat.

[1131] Ez utóbbi rendelkezés oka, hogy több nagy hűbérúr magához csalogatta a munkásokat, sőt, még erőszakkal is elragadta őket szomszédaitól.

[1132] Szeptember 29.

[1133] November 20.

[1134] Húsvét előtti vasárnap.

[1135] Június 24.

[1136] Ágyasságban élő leányért fizetett adó.

[1137] Forrásunkban ez a kifejezés vagy a faluközösséget, vagy általában a felkelő parasztságot jelenti.

[1138] II. Richárd kiskorúsága alatt régenstanács kormányzott.

[1139] London északkeleti várfalán kívül eső térség.

[1140] Az esquire oly lovag, aki nagyrészt már fel van mentve a lovagi szolgálat alól.

[1141] A latin nativus a jobbágy egyik elnevezése Angliában.

[1142] Célzás a Winchesteri statútumra (1285), amely az angolszász fyrd alapján szabályozta a nem nemesek hadiszolgálatát.

[1143] Az előző fejezetben felsorolták a zágrábi káptalan birtokában levő falvakat.

[1144] Egyházi nemesek.

[1145] A közösség mindig a káptalan egészét jelenti a szövegben.

[1146] Ti. az egyes kanonokok.

[1147] Az oltáriszentség.

[1148] IV. Vencel cseh király képviselője.

[1149] Lehet, hogy Celc a Kalocsa helynév romlott alakja, és András kalocsai érsekről van szó.

[1150] Vicente Ferrer spanyol dominikánus.

[1151] IV. Vencel.

[1152] Zsigmond, Vencel öccse.

[1153] Janz Jesenice jogtudós, a huszita mozgalom egyik vezető alakja.

[1154] Vagyis a husziták.

[1155] Július 22.

[1156] Plzen, Zatec és Louny.

[1157] Jan Zelivsky, a mozgalom radikális szárnyának, a városi plebejusoknak a vezetője.

[1158] Elszegényedett főnemes a Hluboka melletti Machovicéből, vezető táborita katonai parancsnok.

[1159] A négy prágai artikulus.

[1160] A három fivér közül itt kétségtelenül a legidősebbről, Bohuslavról van szó, aki később táborita várnagy (hétmán) Krasik (¹vamberk) várában.

[1161] Vilén z Rýzmberka Rýzmberk, ¹vihov és Skála várában, s fivére Jan Rábský Výróban.

[1162] Plané u Tachova várában.

[1163] Két fivér, Fridrich (Frigyes) Lib¹tejn várában és Hanu¹ Kra¹ov várában.

[1164] Oldøich z Rosenberka stb. – Következik 68 név felsorolása kik, pecsétjükkel erősítették meg a békelevelet, részben Oldr¡ich z Rosenberka pártjának, részben a Hynek Ptác¡ek z Pirk¹tejna által vezetett utrakvista párt hívei; szerepel köztük Jiøik z Kun¹tatu z Podebrad, a későbbi Podebrád György, a cseh király is.

[1165] A hűbérurak közti háborúskodásról van szó.

[1166] Vagyis a katolikus és az utrakvista párt részéről.

[1167] Zsigmond császárral.

[1168] Zsigmond veje és utóda a cseh trónon (1438–1439).

[1169] Birtokkönyvek – „zemské desky” – a cseheknél bizonyosfajta telekkönyveket, birtokkönyveket vezettek már ekkor a főnemesi-nemesi birtokokról, ezek adományozásáról stb., ezt a munkát külön hivatal végezte.

[1170] Január 29-én.

[1171] A pap megajándékozása… a császár által – utalás a Donatio Constantinire.

[1172] Szilveszter pápa.

[1173] Célzás a Konstantin császár adományozásához fűződő legendára – s fehér ló a középkori álmoskönyvek szerint szerencsét, örömteli eseményt jelent.

[1174] Levél a Korinthusiakhoz 12,26.

[1175] Kutyabőrösnek – gúnyosan: nemesnek.

[1176] Kutyafej – a címerben.

[1177] Négy családfa – vagyis a négy nagyszülő nemesi származása.

[1178] Ellenfél magiszter – Wicklif János (†1384) angol egyházreformátor, akitől Chelc¡ic¡ky ugyan átvesz egyes gondolatokat, de ugyanakkor vitába is száll vele (ellenfél: a pápa és az egyház ellenfele); itt a De civili dominio (A világi uralkodásról) c. irat 21. fejezetét idézi.

[1179] Zsolt 54,10–12.