Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

CSÁSZÁR ÉS PÁPA, A LELKI ÉS VILÁGI HATALOM

CSÁSZÁR ÉS PÁPA, A LELKI ÉS VILÁGI HATALOM

I. Gelasius pápa[760] levele Anastasios császárhoz,[761] 494

A pápának az egyházi és világi hatalom kérdésében, a két hatalom megosztásáról és viszonyáról kifejtett nézete egészen a XI. századig általánosan elfogadott volt.

A. Weissenbach, Bd. I., 1913, 13–14. o.

2. Dicsőséges császár, két olyan intézmény van, amely elsősorban kormányozza ezt a világot: az egyik a legfőbb papok megszentelt tekintélye, a másik pedig a királyi hatalom. A papok viselte teher annyiban nehezebb, amennyiben az Isten ítélőszéke előtt az embereken uralkodó királyokért is nekik kell számot adniuk. Hiszen jól tudod magad is, te legjámborabb fiunk, hogy ha az emberi nembeliek előtt jársz is méltóságoddal, azok előtt, akik az Isten dolgaiban elöljárók, magad is alázatosan meghajtod a fejedet, s te is tőlük várod saját üdvözülésed útját-módját, s az égi eredetű szentségek felvétele tekintetében, s azok illendőképpen való kiosztásában a vallás rendje szerint el kell ismerned azt, hogy neked kell magadat alájuk rendelned, s nem te állsz az ő élükön; egyszóval: ezekben a dolgokban te függsz az ő ítéletüktől, s nincs is szándékodban az, hogy te rendeld őket a saját akaratod alá. Ha pedig – már ami a közrendet illeti – az egyházi elöljárók, tudván azt, hogy hatalmadat felső rendelésből kaptad, törvényeidnek maguk is engedelmeskednek, annak érdekében, hogy még a világi dolgokban se támadjanak külön vélemények, akkor tehát – azt kérdem tőled – milyen odaadással kell azoknak engedelmeskedni, akik a mindenekfelett tiszteletre méltó misztériumokkal vannak felruházva? – És ha illendő dolog az, hogy a hívek általában véve valamennyi olyan papnak, aki a szent dolgokkal igaz módon törődik, alárendeljék szívüket, mennyivel inkább egyet kell érteni a legfőbb papi széknek azzal a betöltőjével, akikről úgy rendelte a legfelsőbb isteni akarat is, hogy valamennyi pap élén álljon, de ezt a akaratot követve, az egyetemes egyház áhítata is mindenkor ezzel a tisztelettel övezte?!

3. Amint a te jámborságod is világosan felismeri: soha nem történhet meg az, hogy akárki is, az emberi elmére támaszkodva, föléje akarjon kerekedni ama kiváltságos személynek, avagy annak a hitvallásnak, akit és amelyet Krisztus szava helyezett mindenki fölé, s akit és amelyeket az egyház mindenkor tisztelettudóan megvallott, illetve ama is elöljárójaként tisztel. Az emberi vakmerőség támadhatja ugyan az isteni döntés alapította intézményeket, de nincs olyan emberi hatalom, amely legyőzhetné őket.

Iustinianos egyházi törvényadása

Az egyház és a császári hatalom kapcsolatára vonatkozó bevezető rész a bizánci császár felfogását tükrözi.

Corpus Juris Civilis III. Novellae… Schoell–Kroll, 1899, 35. f.

6. novella: Előszó

Az Isten legnagyobb adományai, melyeket magasságbeli kegyelméből juttatott az emberiségnek: a papi és a császári méltóság; amaz az Istent szolgálja, emez pedig az emberi dolgok élén áll, s azokban szorgoskodik; egy és ugyanazon létrehozó okból kiindulva ékesíti mindkettő az emberi életet. Ebből következik az, hogy a császároknak semmire sem kell inkább törekedniük, mint arra, hogy a papokat tisztelet övezze, hiszen minden bizonnyal értük magukért is szakadatlanul könyörögnek az Istenhez. És ha a papi testület minden tekintetben büntetlenül áll, és az Isten bizalmának a teljességét élvezi, a császári méltóság pedig helyesen és illő módon ékesíti a reá bízott államot, kialakul egy bizonyos jó összhang, amely az emberi nem számára mindazt meghozza, ami annak hasznára válhat. Nekünk tehát igen nagy gondunk van az Isten igaz hittételeire, de a papság tisztességére is, mert hisszük, hogy ha ezt megkapják, akkor ezáltal az Isten igen nagy adományokkal halmoz majd el bennünket is, s mindazt, ami már megvan, szilárdan birtokban tarthatjuk, s mindazt, ami eleddig nem valósult még meg, megvalósíthatjuk. Helyesen és megfelelő módon intéződik minden dolog, ha indítóoka tisztes, és az Isten előtt kedves. Hisszük, hogy mindez így valósul majd meg, ha ama szent tanok betartásán őrködünk, amelyeket az Isten igéjének dicséretre és tiszteletre méltó őrei, az apostolok hagytak ránk, s amelyeket a szentatyák megőriztek és magyaráztak is.

132. novella: Az eretnekek megbüntetéséről

Hisszük, hogy minden ember számára az első és legfőbb jó a keresztények igaz és makulátlan hitének helyes megvallása, s hogy ez erősödjék mindenekelőtt, és a földkerekség legszentebb papjait az egyetértés kapcsolja össze, s egybehangzóan prédikálják a keresztények kristálytiszta hitvallását, és minden olyan ellenvetést, amit az eretnekek találnak ki, zúzzanak szét – amint mindezt sok könyvünkben és ediktumunkban magunk is bebizonyítottuk már. De mivel az eretnekek, mit sem törődve az istenfélelemmel, de nem gondolva az ilyesmire a törvények szigora folytán rájuk váró vég nélküli büntetésekkel sem, teljessé teszik az ördög művét, s az Isten szent, katolikus és apostoli egyházának egyszerűbb emberei közül néhányat tévútra vezetve, titkon csalárd összejöveteleket és hamis kereszteléseket tartanak, éppen ezért úgy véltük, hogy a jámborság ügyét szolgáljuk, ha ezzel az ediktumunkkal arra figyelmeztetjük mindazokat, akik ilyenek, hogy egyrészt ők maguk is lépjenek vissza eretnek esztelenségüktől, másrészt pedig ne döntsék pusztulásba mások együgyű lelkét, hanem térjenek meg inkább az Isten szent egyházába, amelyben a helyes hittételeket hirdetik, s amelyben minden eretnekséget átokkal sújtanak fő tanítóikkal együtt. Azt akarjuk, hogy mindenki tudja meg: ha akadnának a továbbiak során olyanok, akik hitellenes összejöveteleket szerveznek, vagy saját otthonukba ilyen összegyülekezőket befogadnak, akkor az ilyen embereket nem fogjuk megtűrni, hanem azokat a házakat, melyekben az ilyen vétek megesik, átadjuk az anyaszentegyháznak, egyben megparancsoljuk, hogy azokat is, akik az ilyen gyülekezeteket szervezik, de azokat is, akiknél összejönnek, sújtsák a törvények szabta büntetésekkel.

A 131. novella 1. és 2. fejezete: Az ökumenikus zsinatok jelentősége; a római pápa jogállása

545. március 18.

1. Szentesítés erejével kimondjuk, hogy azok a szent egyházi szabályok, melyeket a négy zsinaton vitattak meg, illetve erősítettek meg, elnyerik a törvények jogerejét; ezek a zsinatok pedig: a nicaeai[762] háromszáztizennyolc, a konstantinápolyi[763] százötven szent zsinati atya által alkotott szabályok; továbbá: az első ephesosi[764] zsinat, melyen Nestoriust[765] ítélték el, végül a kalcedóniai,[766] melyben Eutychést[767] Nestoriusszal együtt kiátkozták. Tehát az itt elsorolt négy zsinat hittételeit éppen úgy elfogadjuk, mint a szentírás szövegét, s a szabályokat éppen úgy betartjuk, mintha törvények lennének.

2. Éppen ezért a törvény erejével szentesítjük e zsinatok meghatározásai szerint azt, hogy az idősebbik Róma pápája a legelső valamennyi pap között, az új Róma, azaz Konstantinápoly szentséges érsekéé pedig a második hely az idősebbik Róma apostoli szentszéke mögött, viszont valamennyi többi főpapi szék elé helyezendő.

Constantinusi Adománylevél

Az Adománylevél (Constitutum constantini) valószínűleg a 750-es években a pápai kancelláriában készült hamisítvány. A középkorban hitelesnek tartott okirat első kritikáját a XV. századi humanista, Lorenzo Valla, pápai levéltáros adta.

Fontes Iuris Germanici Antiqui in usum scholarum, 55–98. o.

A szent és oszthatatlan háromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Imperator Caesar Flavius Constantinus Krisztus Jézusban, e Szentháromságból való egyetlen üdvözítő Urunkban és Istenünkben hű, szelíd, hatalmas és jóságos, alamann, gót, szarmata, germán, brit, hun, kegyes boldog győzedelmes, diadalmas és örökké fenséges, az atyák legboldogabb atyjának, Szilveszternek, Róma város püspökének és pápájának, s valamennyi utódának, akik boldog Péter székében ülnek az idők végezetéig, nemkülönben az egész földkerekségen ezen császári rendeletünkkel a szentséges római egyház alá rendelt valamennyi tiszteletre méltó főpapnak és Isten előtt kedves katolikus püspöknek, akik most és minden hátralevő időben hivatalukban lesznek, kegyelem, békesség, szeretet, öröm, hosszú türelem, irgalom mindnyájatokkal a Mindenható Atyaistentől, az ő fiától Jézus Krisztustól és a Szentlélektől.

Mindazt, amit üdvözítő és megváltó Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus, a legmagasztosabb Atya fia, szent apostolai Péter és Pál révén, a mi Szilveszter atyánk, a legfőbb pap és egyetemes pápa közbenjárásával csodálatosan megcselekedni jónak látott, legkegyesebb felségünk ezen császári rendeletünk levelével érthetően elbeszélve igyekszik az egész földkerekség valamennyi népének tudomására hozni. Kinyilvánítva pedig elsőként hitünket, melyre legboldogabb dicső atyánk és mesterünk, Szilveszter egyetemes főpap tanított bennünket, szívünk mélyéről jövő vallomástétellel valamennyiőtök lelkének épülésére s így Istennek ránk árasztott irgalmát hirdetve.

Tudatni akarjuk ugyanis veletek (miként korábbi szent ünnepélyes rendeletünkkel kinyilvánítottuk), hogy a bálványok imádását, a néma, érzéketlen, emberkéz alkotta képmásokat, az ördögi alkotásokat és a Sátán minden hivalkodását elhagytuk, s a keresztények tökéletes hitére tértünk meg, mely igaz világosság és örök élet, és aszerint, amire ezen legdicsőbb atyánk és tanítónk, Szilveszter főpap oktatott bennünket, hiszünk a mindenható Atyaistenben, ég és föld, minden láthatók és láthatatlanok teremtőjében, Jézus Krisztusban, az ő egyetlen fiában, a Mi Urunkban és Istenünkben, aki létrehozott mindent, és a Szentlélekben, az egész teremtett világ urában és éltetőjében. őket, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket valljuk, ily módon a tökéletes háromság magába foglalja mind az istenség teljességét, mind a hatalom egységét: Atyaisten, Fiúisten, Szentlélekisten, s e három egy Jézus Krisztusban. Így három forma egy hatalom.

Az öröktőlfogva bölcs Isten ugyanis kibocsátotta igéjét, mely által mindig voltak s lesznek megszülető korszakok, és bölcsességének egyedüli igéjével a semmiből formálta meg egykoron az egész teremtett világot, megalkotva mindent – minthogy belőle van – a maga rejtélyes titkával. A mennyek tökéletes erényeiből és a föld minden anyagából, bölcsességének kegyes akaratából s a föld porából a saját képére és hasonlóságára teremtette meg az első embert, a boldogság paradicsomába helyezte őt – kit az ősi kígyó, az irigy ellenség, az ördög, a tiltott fa keserű megízleltetésével száműzötté tett ezen örömökből, s annak kiűzése után sem szűnik meg sok módon lődözni mérgezett nyilait, hogy az emberi nemet az igazság útjáról letérítve a bálványok szolgálatára csábítsa, minthogy általuk azokat, akiket csalárdságának hálójába ejt, magával együtt örök büntetéssel teszi elégetendővé.

De Istenünk szánva teremtményét, elrendelte szent prófétáit, akik által hírül adva a jövendő élet fényét, tudniillik fiának, Urunknak és Istenünknek, Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak eljövetelét, elküldte ezen egyszülött fiát és a bölcsesség igéjét. Aki leszállva az egekből, megszületett a Szentlélektől és Szűz Máriától a mi üdvünkért, „az Ige testté lett és lakozzék miközöttünk”.[768]

Semmit sem veszített el abból, ami korábban volt és kezdett lenni, ami még nem volt: tökéletes Isten és tökéletes ember; Istenként csodákat végbevive, emberként szenvedéseket elviselve. Úgy ismertük meg az igaz embert és igaz Istent Szilveszter főpap atyánk tanításából, hogy semmi módon nem kételkedünk: igaz Isten, igaz ember volt, és tizenkét apostolt kiválasztva színük a megszámlálhatatlan nép sokasága előtt csodákkal ragyogott. Valljuk, hogy urunk Jézus Krisztus beteljesítette a törvényt és a prófétákat, hogy szenvedett, keresztre feszíttetett és az írások szerint a harmadik napon feltámadott, az égbe jutott és ül az atya jobbján, egy napon eljön majd ítélni élőket és holtakat és királyságának nem lesz vége.[769]

Ez a mi igaz hitvallásunk, amit legboldogabb atyánk, Szilveszter főpap adott át nekünk, buzdítunk ezért minden népet és a pogányok különféle nemzeteit, hogy e hitvallást tartsa meg, ápolja és hirdesse, a Szentháromság nevében vegye magához a szentség kegyelmét, és a mi Üdvözítőnkhöz, Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik örökkön örökké, s akit a mi legboldogabb Szilveszter egyetemes főpap atyánk hirdet, ájtatos szívvel imádkozzon. A mi urunk Istenünk tehát, szánván engem, a bűnöst, elküldte szent Apostolait, hogy látogassanak meg bennünket,[770] fénylő világosságra ránk ragyogott és mi hálát adunk, hogy elvonva a sötétségtől a valódi fényhez és az igazság megismeréséhez vezetett engemet. Mivel mikor a lepra súlyos szennye egész testemet megtámadta, és a számos odasereglő orvos kezelésétől nem nyertem egészséget, akkor eljöttek a Capitolium papjai, mondván: medencét kell készítenem a Capitoliumon, megtölteni az ártatlan ifjak vérével, s abban megfürödve tisztulhatok meg a láztól. Ám mikor a pogányok istentelen papjai meg akarták őket ölni és vérükkel a medencét megtölteni, a mi felségünk látva az anyák könnyeit, megrémültem nyomban a gaztettől, és szánván őket megparancsoltuk, hogy kapják vissza fiaikat, kocsikat adtunk és ajándékokkal elláttuk őket, s örvendezve megpihentünk.

Miután a nap végeztével éjjeli csönd támadt és eljött az álom ideje, megjelent nekem Szent Péter és Pál apostol mondván: „Mivel a gaztetteknek határt szabtál és az ártatlan vér kiontásától visszariadtál, Krisztus a mi Urunk és Istenünk elküldött bennünket, hogy tanácsot adjunk neked egészséged visszanyeréséhez. Hallgasd tehát intésünket és tedd, amit mondunk neked.

Szilveszter Róma város püspöke üldözésed elől a Seraptis hegyhez menekülve a sziklák barlangjaiban rejtőzködik papjaival. Mikor magad elé hívatod majd, ő neked a kegyesség medencéjét nyújtja, melyben midőn harmadszor megmerít, a lepra minden fertője elhagy téged. Ami akkor történik majd, viszonozd a te üdvözítődnek: parancsodra minden egyház állíttassék helyre az egész földkerekségen, magadat pedig uszítsd meg oly módon, hogy elhagyva a bálványok babonás tiszteletét, az élő igaz Istent, ki egyedüli és valóságos, imádd, s tiszteld, hogy az ő akaratához eljuss.”

Felébredvén tehát az álomból, rögvest elvégeztem azt, amire a szent apostolok intettek, s előhívatván eme kitűnő és dicső atyát, a mi elménket megvilágosító Szilveszter egyetemes pápánkat, minden szót, amit a szent apostolok nekem átadtak, elmondtam és megtudakoltam tőle, kik ezek az istenek: Péter és Pál? Erre ő: „Őket nem isteneknek, hanem a mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus apostolainak kell mondani.” Majd újra kérdezni kezdtük ezen igen boldog pápát, vajon ezen apostolok képmását birtokolja-e, hogy a képből megtudjuk, ők-e, akiket a kinyilatkoztatás megmutatott. Akkor a tiszteletre méltó atya elrendelte diakónusának, hogy ezen apostolok képmásait mutassa meg, melyeket mikor megpillantottam, és arcukat, melyeket az álomban megjelenni láttam, a képmásokban felismertem, hatalmas kiáltással minden helytartóm színe előtt megvallottam, hogy ők azok, kiket az álomban láttam.

Ezek után ezen igen boldog Szilveszter atyánk, Róma város püspöke kiszabta ránk a bűnbánat idejét, hogy mindent, amit istentelenül elkövettünk és igazságtalanul intéztünk, virrasztásokkal és böjtölésekkel, könnyekkel és imádságokkal lateráni palotánk hálószobájában vezeklőövben rójuk le a mi Urunknál és Istenünknél, üdvözítőnknél, Jézus Krisztusnál.

Majd a papok kézrátételeivel e főpaphoz mentem, ahol lemondva a Sátán díszeiről és műveiről, s minden emberkéz alkotta bálványról, szabad akaratomból kinyilvánítottam az egész nép színe előtt, hogy hiszek a mindenható Atyaistenben, és a föld, láthatók és láthatatlanok teremtőjében, Jézus Krisztusban, az ő egyetlen fiában, a mi Urunkban, aki a Szentlélektől és Szűz Máriától született, és harmadik megmerítésre az áldott forrásban az üdvösség hulláma megtisztított engem.

Ott pedig miután a forrás közepébe helyeztek, saját szememmel láttam, hogy az égből kéz érint meg, s általa tisztán felemelkedve a lepra minden szennyétől megtisztultam. Miután kiemeltek engem a csodálatos forrásból, fehér ruhába öltöztettek, s a hétformájú Szentlélek bizonyságával az áldott keresztség olaját és a szent kereszt zászlaját kenve homlokomra mondta: „Megjelöl téged Isten az ő hite pecsétjével az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében a hit bizonyságával.” Az egész papság válaszolt: „Ámen.” Hozzátette a főpap: „Béke veled.”

Azon a napon, amikor a szent keresztség szertartásában részesültem és testem kigyógyult a lepra szennyétől, beláttam, hogy nincs más isten, mint akit az igen boldog Szilveszter pápa hirdet: az Atya, a Fiú és Szentlélek, hármasság az egységben, egység a hármasságban. Mivel a pogányok minden istenei, akiket addig tiszteltem, ördögi lényeknek, emberkéz alkotásainak bizonyultak, hiszen igen világosan elmondta nekünk e tiszteletre méltó atya, hogy mekkora hatalmat adott a mi üdvözítőnk az ő boldog Péter apostolának és mennyben és a földön, mikor megkérdezve s hűnek találva őt, így szólt: „Te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.”[771] Figyeljetek hatalmasok, és nyissátok ki szíveteket, mit tett hozzá tanítványának a jó mester és úr: „És néked adom a mennyek országának kulcsát; és amit megkötsz a földön, a menynyekben is kötve leszem és mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”[772] Bizony csodás és dicsőséges kötni s oldani a földön és kötve s oldva lenni a mennyben.

És hogy ezt boldog Szilveszter szavaiból beláttam, s felismertem, hogy egészségünket boldog Péter jótéteményei által nyertem vissza, hasznosnak ítéltük együtt minden helytartónkkal, az egyetemes szenátussal, valamint a főemberekkel és az egész római néppel, mely dicsőséges uralmunk alatt áll, hogy amiként kitűnik róla: Isten fiának vikáriusa ezen a földön, úgy a főpapok, akik az apostolok eme fejedelmének helyettesei, az uralkodói hatalmat, melyet a mi császári felségünk evilági kegyelmessége látszik méltán birtokolni, a továbbiakban tőlünk és a mi hatalmunkból birtokolják, kiválasztva nekünk az apostolok ezen fejedelmét avagy az ő megbízható vikáriusait, hogy Istennél pártfogóink legyenek. És mivel e világi császári hatalom a miénk, úgy határoztunk, hogy szentséges római egyházát hódolattal megajándékozzuk – inkább, mint a mi hatalmunkat s földi trónunkat – és boldog Péter szentséges székét dicsőségesen felmagasztaljuk, juttatván neki hatalmat, a dicsőség kiváltságát császári hatáskört és tiszteletet.

Elrendeljük, hogy a főséget tartsa meg a kiemelkedő négy szék, tudniillik az antiochiai, az alexandriai, a konstantinápolyi és a jeruzsálemi, az egész földkerekségen Isten minden egyháza fölött; és a főpap, aki ezen szentséges római egyház élén fog állni, emelkedjék ki a földkerekség minden papja közül, legyen elöljárója azoknak és az ő döntésére intézzék mindazon dolgokat, melyek Isten tiszteletét és a keresztény hit állandóságát szolgálják. Jogos, hogy ott tartsa fenn a törvény a hatalom fejét, ahol a szent törvények elrendelője, a mi Üdvözítőnk megparancsolta boldog Péternek, hogy az apostoli széket foglalja el, ahol a kereszt kínjait kiállva a dicső halál serlegét ürítette, mestere és ura követőjeként jelent meg; s ott hajtsák fejüket a pogányok Krisztus nevének megvallásával, ahol tanítójuk Pál apostol Krisztusért nyakát hajtva, vértanúsággal koronáztatott meg, s ott keressék mindvégig a tanítót, ahol szent teste nyugszik, és ott szolgáljanak az égi király Jézus Krisztus, a mi Istenünk és Üdvözítőnk előtt meghajolva és megalázkodva, ahol a gőgös földi király hatalmára szolgáltak.

Akarjuk, hogy a pogányok és minden nemzetek népe tudja az egész földkerekségen, hogy lateráni palotánkban felépítettük a mi üdvözítő urunknak és istenünknek, Jézus Krisztusnak az egyházát, keresztelőkápolnával, és tudjátok meg, hogy annak alapzatából a tizenkét apostol száma szerint tizenkét földdel teli kosarat saját vállainkon kihordtunk; s elrendeltük, hogy ezen szentséges egyházat minden egyház legfőbb fejének mondják, tiszteljék és hirdessék az egész földkerekségen, miként más császári rendeleteinkkel megparancsoltuk. Felépítettük tehát az apostolok fejedelmeinek, boldog Péternek és Pálnak egyházait,[773] amelyeket arannyal és ezüsttel gazdagon elláttunk és ahol legszentebb testüket a legnagyobb tisztelettel elhelyeztük, koporsóikat borostyánból – melyen semmi nem képes erőt venni – készíttettük el, keresztet is színaranyból, értékes drágakövekkel ellátva a koporsókra helyeztük, aranyszegekkel rögzítettük, s nekik az égi birtokok megalapozásaként prédiumokat adományoztunk, ezeket különböző javakkal gazdagítottuk s császári rendeleteink levelével úgy keleten, mint nyugaton, valamint északi és déli területeken, ti. Iudeában, Graeciában, Asiában, Thraciában, Africában és Itáliában s a különböző szigeteken adományokat engedtünk át nekik abból a megfontolásból, hogy a mi igen boldog Szilveszter főpap atyánk és utódai rendelkezzenek valamennyi felett.

Örüljön velünk együtt az egész nép és a pogányok nemzetei az egész földkerekségen, buzdítjuk mindannyiukat, hogy istenünknek és üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak velünk egyetemben mérhetetlen sok hálát adjanak, mivel ő az az Isten fenn az egekben és lenn a földön, aki bennünket szent apostolai által meglátogatva méltóvá tett arra, hogy a keresztség szentségében és testünk egészségében részeltessünk. Ezért a szent apostoloknak, a mi urainknak, a legboldogabb Péternek és Pálnak és általuk boldog Szilveszter atyánknak, Róma város egyetemes pápájának és minden főpap utódjának, akik a világ végezetéig Szent Péter székében ülnek majd, adományozzuk és ezennel átadjuk hatalmunk lateráni palotáját, mely az egész földkerekségen első helyen áll és felülmúl minden palotát, továbbá a koronát, fejdíszünket, süvegünket és felsőruhánkat is, a szalagot, mely császári nyakunkat szokta övezni, a bíbor köpenyt, a skarlát tunikát és minden császári öltözetet, s a legfőbb császári lovasok méltóságát, a császári jogart, egyszersmind a zászlókat, jelvényeket, különféle császári díszeket, a császári fenség valamennyi velejáróját és hatalmunk dicsőségét.

Az igen tiszteletreméltó férfiaknak, a szentséges római egyháznak szolgáló papi rendeknek azt a tekintélyt, kiváltságot, hatalmat rendeljük birtokolni, melynek dicsőségével a mi legfőbb szenátusunk ékesíttetik, azaz, legyenek patríciusoknak és konzuloknak nyilvánítva, s ezenfelül rendelkezzenek különféle császári méltóságokkal, s miként a császári hadsereget, úgy díszítsék a római egyház papságát is. És amint a császári hatalmat is különféle tisztségek, kamarások, ajtónállók és őrök szolgálata veszi körül, ugyanígy a szent római egyházat is részeltetni akarjuk ezekben, s hogy a főpapi dísz a leginkább ragyogjon, azt is elrendeljük, hogy ugyanezen egyház papjai hófehér kelméből készült kendőkkel díszítsék lovaikat, s úgy lovagoljanak, amiként a mi szenátusaink, ők is nemezből készült fehér sarukat használjanak, hogy amint az égi, úgy a földi dolgok is Isten dicséretére ékesíttessenek; mindenekelőtt pedig szabadságot adván szenátusunktól legszentebb atyánknak, Szilveszternek, Róma püspökének és pápájának, s minden boldog főpapnak, aki örökébe lép az eljövendő időkben, Krisztus a mi Urunk és Istenünk eme nagy és katolikus apostoli egyházában hogy akit saját akaratából pappá akar majd szentelni és az egyháziak közé felvenni, mindenekben helyesen cselekszik.

Elrendeltük továbbá azt is, hogy tiszteletre méltó Szilveszter atyánk, a legfőbb pap és minden utódja színaranyból és drágakövekből készült fejdíszt, azaz koronát – amit neki ajándékoztunk – viseljen Isten dicsőségére, boldog Péter tiszteként; azonban a legszentebb pápa a papság koronája[774] fölé semmiképpen sem akart aranyból készült koronát, ezért fehér fényű süveget helyeztünk saját kezünkkel az ő legszentebb fejére – az Úr feltámadásának ragyogását jelezve – és lovának gyeplőjét tartva, boldog Péter tisztéhez méltóan lovászként szolgáltunk neki, s elrendeltük, hogy minden főpapi utódja egyként ezen süveget használja hivatalában a mi hatalmunk hasonlatosságára.

Azért, hogy a papi föveg ne értéktelenedjen, hanem ékesebb legyen, mint az elvilági császárság méltósága és dicsőségének hatalma, úgy palotánkat, mint Róma városát, egész Itália és a nyugati területek provinciáit, vidékeit és városait a mondott legboldogabb főpapnak, a mi Szilveszter atyánknak, egyetemes pápának és az ő főpapi utódai hatalmának és uralmának adományozzuk, szilárd császári döntéssel, ezen levelünk és ünnepélyes rendeletünk által a római szentegyház fennhatóságában való állandó megmaradásra.

Ezért illőnek láttuk, hogy uralmunkat és királyságunk hatalmát keletre helyezzük át, s Bizánc vidékén a legmegfelelőbb helyen nevünkre várost építtessünk, s ott alapítsuk meg uralmunkat – mivel nem jogos, hogy ott a földi uralkodó hatalmat bírjon, ahol a papok főségét, a keresztény vallás fejét az égi uralkodó elrendelte.

Mindezeket pedig, miket ezen császári levelünk és más rendeleteink által megparancsoltunk és megerősítettünk, csorbíthatatlannak és háboríthatatlannak rendeljük, ezért az élő Isten színe előtt, aki uralkodni rendelt bennünket, az ő félelmetes ítélete előtt megtiltjuk minden császári utódunknak, főemberünknek, helytartónknak, legdicsőbb szenátusunknak és az egész földkerekség minden népének, amely most és a még hátralévő időben uralmunk alatt áll, hogy közülük valaki is bármilyen módon ezekkel szembeszegülni merészeljen, megsemmisítse, vagy bármiben elpusztítsa. Ha pedig valaki – amit nem hiszünk – ebben szembeszegülőnek vagy becsmérlőnek bizonyulna, örök ítélet sújtsa és Isten apostolainak szent fejedelmeit, Pétert és Pált jelen s jövendő életében ellenségeinek tudja, s a pokol mélyében égve az ördöggel és minden istentelennel pusztuljon.

Ezen császári rendeletünket megerősítve saját kezünkkel boldog Péternek, az apostolok fejedelmének tisztelendő teste fölé helyeztük, s ott ígéretet téve kijelentettük, hogy mindent sértetlenül megőrzünk, s rendelkezéseinkben ezek megóvását hagyjuk császári utódainkra, s a legboldogabb főpapnak, Szilveszter atyánknak és egyetemes pápánknak s általa valamennyi főpapi utódának az Úristen és üdvözítőnk, Jézus Krisztus jóváhagyásával örökös és áldásos birtoklásra engedjük át.

Császári aláírás: az istenség tartson meg benneteket számos évig, legszentebb és legboldogabb atyák.

Kelt Rómában, április Kalendájának harmadik napján, Flavius Constantinus császárságának negyedik, az ő és Gallicanus, e tiszteletre méltó férfiak konzulságának évében.[775]

Jámbor Lajos és Pascalis pápa[776] egyezménye, 817

Jámbor Lajos a hagyományos császár–pápa kapcsolat felújításakor (817) a pápai birtokok megerősítésén kívül lemondott római jurisdikciójáról és a pápaválasztásba való beavatkozásról.

MGH, Capit, I., 353. o.

…és amikor Isten által szólíttatva a pápa elköltözik erről a világról, egy alattvalómnak sem szabad, akár frank, akár longobárd vagy bármilyen nemzetiségű, de a mi fennhatóságunk alatt van, a rómaiakat (Róma város lakosait) nyilvánosan vagy magányosan választásra kényszeríteni, és senki se merje Szent Péter országában ezt a gonoszságot elkövetni, ellenkezőleg a rómaiak minden zavargás nélkül temessék el tiszteletteljesen püspöküket, és azután, akit Isten segítségével és Szent Péter közreműködésével az összes rómaiak, egyetértésben, minden ígérettétel követelése nélkül a pápai rangra választottak, azt minden ellentmondás nélkül, a kánoni szokás szerint fel kell szentelni. Miután pedig felszentelték, küldje el követeit hozzánk vagy az utánunk következő frank királyokhoz, hogy azok köztünk és köztük barátságot és békét kössenek, amint ez boldog emlékű atyánk és nagyatyánk korában volt…

Constitutio Romana, 824

I. Lothár az új pápa megválasztása alkalmával (824. november) felújította a teljes frank császári szuverenitást a pápai szék fölött.

MGH, Capit, II., 270. o.

…3. Azt akarjuk, hogy a pápaválasztásra senki – sem szabad, sem szolga – ne merészeljen elmenni olyan célból, hogy valami akadályt gördítsen azoknak a rómaiaknak az útjába, akiknek régóta szokásuk volt a szent egyházatyák rendelkezése szerint a pápát megválasztani. Ha pedig valaki szembeszáll e parancsunkkal, azt számkivetésbe kell küldeni…

A rómaiak esküje: Én, N fogadom a mindenható Istenre és erre a négy szent evangéliumra, és a mi Urunk Jézus Krisztusnak erre a keresztjére,[777] és Szent Péter első apostol ereklyéjére (corpus), hogy ettől a naptól mindörökre hűséges leszek a mi urunknak, Lajos és Lothár császároknak… (ígérem), hogy csalárdság és gonoszság nélkül (leszek), s nem egyezek bele abba, hogy a római püspöki székbe való választás másként legyen, mint ahogy a kánonok szerint törvényesen történik, és az akit pápává választottak, az én hozzájárulásommal ne szenteltessék fel mindaddig, míg le nem teszi az esküt a császár követeinek és a népnek a jelenlétében, amit Eugenius[778] pápa önként tett le, és ami az összes dolog megőrzése végett le is van írva.

I. Ottó kiváltságlevele a római egyház számára

Az oklevél (962) pontosan felsorolja a pápai állam, illetve a pápai főhatóság alá eső területeket, tartományokat és városokat, ide értve Dél-Itáliát is. A császár biztosítja a pápának Toszkána és Spoleto adóját, magának tartva fenn e két terület feletti főhatalmat. A pápaválasztást illetően hangsúlyozza a kánoni választást, de azt is, hogy beiktatásához a császári jóváhagyás szükséges.

A. Weissembach, I., 1913, 119–122. o.

A mindenható Istennek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.

Én Ottó, Isten kegyelméből dicsőséges császár, a mi fiunkkal Ottóval, a dicső királlyal[779] együtt, az isteni gondviselés rendeléséből odaígérjük és odaadjuk, jelen megerősítő levelünk által, neked, Szent Péter, te apostolok fejedelme, s a mennyország kulcsának őrzője, és általad a te helyettesednek, XII. János úrnak, a főpapnak,[780] s az egész egyház pápájának, úgy amint ő és elődei veled együtt a mai napig saját hatalmatokban és uralmatok alatt bírtátok és rendelkeztetek vele, Róma városát, a város fejedelmi székével együtt, a hozzá tartozó alsóvárossal, valamennyi faluval és területi tartozékokkal, hegyvidékekkel, tengeri területekkel, tengerpartokkal és kikötőkkel együtt. Vagyis: Tuscia valamennyi városával, várkastélyával, mezővárosával és falujával együtt, tehát: Portót, Civitavecchiát, Cerveterit, Biedát, Monteranót, Bomarzót, Sutrit, Nepit, a Gallesei várat, Ortét, Ameliát, Todit, Perugiát, a három szigettel együtt, vagyis a nagyobbat is, a kisebbet is ideérte, Pulvensét, Namit, Otricolit, a felsorolt városok határaival és a határvonalaikon belüli területeikkel együtt. Továbbá a ravennai exarchatust teljes egészében a nagyvárosokkal, városokkal, mezővárosokkal, várkastélyokkal együtt, melyeket a kegyes emlékezetű Pippin úr[781] és Károly úr,[782] a legkiválóbb uralkodók, a mi elődeink egykor adománylevélben[783] adományoztak Szent Péter apostolnak és a ti elődeiteknek, nevezetesen Ravennát, valamint Emiliát, Sarsinát, Cesenát, Forlipopolit, Frolit, Faenzát, Immolát, Bolognát, Ferrarát, Comacchiót, Adriát, melyet Cavellónak is neveznek, ezek valamennyi határvonalát, határaival, szigeteivel, mindazzal, ami a szárazföldön és a tengeren a felsorolt városokhoz tartozik. Hasonlóképpen a Pentapolist is, mégpedig Riminit, Pesarót, Fanót, Senigalliát, Anconát, Osimót, Numanót, Jesit, Fossombronét, Montefeltrót, Urbinót, s a valvai területet, Caglit, Luciolit, Gubbiót e városok valamennyi határvonalával és határterületeivel együtt. Ugyanígy a Sabin földet is, amint azt Károly császár úr, a mi elődünk Szent Péter apostolnak írásos adománylevélben teljes egészében átengedte. Hasonlóképpen a lombard Tusciában Citta di Castellót, Orvietót, Bognoreát, Ferentit, Viterbót, Orchét, Marcát, Toscanellát, Soanát, Populoniát, Rosellát, az alsóvárosokkal, valamennyi faluval, területekkel, tengerpartokkal, tengerparti falvakkal, egyszóval mindazzal, ami határaikon belül van. Hasonlóképpen a Lunától kezdődő területet Korzika szigetével együtt, továbbá a sarzanai területet, nemkülönben a La Cisa-it, a bercetóit, a pármait, a reggióit, majd ettől kiindulva a mantuait, a monselicéit, a velencei és istrai tartományokbelit, továbbá az egész spoletói hercegséget, illetve Beneventumot, Szent Krisztina ama templomával együtt, mely Pavia közelében van, négy mérföldnyire a várostól, a Pó folyó mellett. Hasonlóképpen Campaniában Sorát, Arcót, Aquinót, Arbinót, Teanót és Capuát. Valamint az uralmatok és joghatóságtok alá tartozó örökségeket is, így a beneventumi és nápolyi örökségeket, valamint a felső- és alsó-calabriait – Nápoly városát magát csak annyiban, amennyiben ezekhez az örökségekhez tartozik, a hozzá tartozó várakkal, földekkel, és határvonalakkal, valamint a szigetekkel együtt –, továbbá a szicíliai örökséget akkor, ha Isten azt kezünkbe fogja adni. Hasonló módon Gaeta városát és Fondit tartozékaikkal együtt. Ezenfelül felajánlunk neked, Szent Péter apostol, s helyettesednek János Pápának és az ő utódainak, saját lelkünk üdvéért, valamint a mi fiunk és szüleink lelkének üdvösségéért, a mi saját országunkból is városokat és mezővárosokat, a hozzájuk tartozó halászati joggal együtt, nevezetesen Rietit, Amilernót, Furconét, Norciát, Valvát, Marsicát, s más területen Teramót tartozékaikkal együtt.

Valamennyi felsorolt tartományt, nagyvárost és várost, mezővárost és várat, falvakat és földeket, valamint örökségeket, a mi, a mi fiunk, és a mi szüleink s utódaink lelke üdvéért, továbbá az Istentől eddig megóvott egész frank nép további megoltalmazásáért a te említett egyházadnak, Szent Péter apostol, s általad a te helyettesednek és a mi lelkiatyánknak, János főpap úrnak és egyetemes pápának, valamint az ő utódainak e világ végezetéig olyan formában erősítjük meg birtokaitokként, hogy bírjátok mindezeket saját birtokjogotokba tartozókként, uralmatok és felségjogotok alatt.

Hasonlóképpen ezen átruházási egyezségünk keretében megerősítjük azokat az adományokat is, melyeket a kegyes emlékezetű Pippin király úr, utána pedig Károly úr, a legkiválóbb császár, önként adományoztak Szent Péter apostolnak, továbbá azt az adót, illetve pénzbeli szolgáltatást is, illetve azokat a természetbeni adományokat, melyeket évente be szoktak szolgáltatni a lombardok királyának palotájába, akár Tusciából, akár Spoletóból, úgy, amint az benne van az említett adománylevelekben, s ahogyan a szent emlékezetű Hadrián[784] pápa és Károly császár úr egymás között megegyezett akkor, amikor ugyanazon pápa megerősítette a toszkán és spoletói hercegségek feletti császári hatalmát, de olyképpen, hogy az említett pénzbeli szolgáltatást minden esztendőben Szent Péter egyházának kell kifizetni, fenntartva azonban a két hercegség felett mindenben a mi főségünket, és a mi fiunk főségét is, valamint e hercegségek irántunk köteles alattvalói viszonyát.

Egyébként, mind mondottuk, a felsoroltakat úgy erősítjük meg a ti javatokra, jelen megerősítő levelünkkel, hogy azok a ti birtokjogotokban, főségetek és uralmatok alatt maradjanak, és sem általunk, sem utódaink által semmiféle érveléssel avagy mesterkedéssel bármilyen tekintetben se legyen megkisebbíthető a ti hatalmatok, s ne legyen tőletek bármelyik is megvonható a leírt tartományokból, nagyvárosokból, városokból, mezővárosokból, várakból, falvakból, szigetekből, földekből, örökségekből, szolgáltatásokból és adóktól; olyképpen, hogy sem mi nem teszünk, sem azok szándékához nem adjuk beleegyezésünket, akik ilyesmit, készülnek tenni: sőt magunkat, amennyire ez csak hatalmunkban áll, Szent Péter apostol és az ő szent székén ülő pápák védelmezőinek valljuk mindannak tekintetében, ami fentebb olvasható, tehát a tartományok, nagyvárosok, városok, mezővárosok, várak, földek, örökségek, szigetek adók és szolgáltatások tekintetében annak érdekében, hogy mindezek a szentszék birtokában, használatában és rendelkezési joga alatt szilárdan megmaradhassanak.

Épségben tartva mindenben saját hatalmunkat, fiunkét és utódainként is aszerint, amint az megtalálható Jenő pápa egyezségében[785], határozatában és ígéretében, valamint az ő utódaiéban is, azaz hogy az egész klérus, s az egész római nép nemessége, különféle szükségszerűségek folytán, továbbá a pápáknak a nekik alárendelt néppel szembeni túlzott szigorúsága megfékezése érdekében esküvel kötelezze magát arra, hogy a pápák megválasztása a jövőben kinek-kinek saját belátása szerint, de kanonikusan[786] és törvényesen történjék; és hogy azt a főpapot, akit erre a szent és apostoli kormányszékre kiválasztanak, senki se merészelje beiktatni mindaddig, míg a mi fiunk küldöttei, avagy nemeseink egyetemessége előtt meg nem fogadja, hogy mindannak eleget tesz a jövőben, s mindazt betartja, amit nekünk a mi urunk és tisztelendő lelkiatyánk, Leó pápa – mint azt mindenki tudja – önként megígért.

Ezeken kívül még néhány kisebb jelentőségű dolgot is bele akarunk foglalni ebbe az oklevelünkbe; így azt is, hogy a pápaválasztásra sem szabad, sem szolga ne merészeljen eljönni azzal a céllal, hogy azoknak a rómaiaknak, akiknek a választáson való megjelenését a szentatyák döntése nyomán az ősi szokás lehetővé teszi, valamiféle akadályt támasszon, és ha bárki e rendelkezésünkkel szembeszegülne, száműzetéssel bűnhődjék. Ezenfelül azt is megtiltjuk, hogy a mi küldötteink bármelyike is akadályt támasztó kifogást merészeljen kitervelni az említett választás ellen.

Miután azt is általános érvénnyel elrendeltük, hogy akit egyszer az apostoli úr avagy magunk különleges oltalmunkba fogadtunk, törvényesen élhessen is ezzel az oltalommal; éppen ezért, ha bárki meg merészelne sérteni bárkit is azok közül, akik ezt az oltalmat kiérdemelték, a sértő fél tudja meg, hogy e tettével saját életét tette ki veszélynek. Azt is megerősítjük, hogy az apostoli úrnak mindenki mindenben engedelmeskedjék, éppen úgy, mint ki-ki a saját fejedelmének vagy bírájának, ha azok bíráskodnak felette. Úgy ítéltük meg, hogy ehhez a rendelkezéshez még azt is hozzá kell fűzni szükségképpen, hogy mind az apostoli úr, mind pedig mi, mindenkor ki fogunk jelölni küldötteket arra, hogy azok nekünk, vagy a mi fiunknak évente jelenthessék, hogyan tesznek igazságot az egyes fejedelmek és bírák a saját népük között, s hogyan tartják be ezt a császári konstitúciót. Úgy akarjuk, hogy ezek a küldöttek valamennyi panaszt, melyet a fejedelmek vagy bírák hanyagsága okozott, először az apostoli úrnak jelentsék, s a rendelkezésre kiküldendő két küldött egyikét ő választja ki, s vagy a helyszínen orvosolják a bajokat ezek az újabb kiküldöttek maguk, vagy ha a mi kiküldöttünk nekünk jelentést tesz, akkor mi rendelünk ki olyanokat, akik majd rendbehozzák a bajokat.

Annak érdekében, hogy az Isten szent egyházának hívei és a mi híveink is ezt a mi megerősítő oklevelünket jogerősnek ismerjék el, megerősítettük azt saját kézjegyünkkel, s a mi nemeseink legelőkelőbbjei is megerősítették aláírásaikkal, s megjelöltük azt bullánk lenyomatával.

A legfelségesebb császárnak, Ottó úrnak, valamint püspökeinek, apátjainak, grófjainak kézjegye. (Következnek a nevek.)

Az Úr megtestesülésének 962. esztendejében az ötödik índikcióban, február hónapban, ugyanezen hónap 13. napján, Ottó úr, a legyőzhetetlen császár uralkodásának huszonhetedik esztendejében készült szerencsésen ez az egyezség.

A 965. évi pápaválasztás

(Continuator Reginonis, 965)

MGH, SS. Kurze, 1890, T. I., 176. o.

Ugyanabban az esztendőben meghalt Leó pápa úr.[787] És akkor a rómaiak követei, ti. Azo főlevéltárnok és Marinus, a sutri egyházmegye püspöke felkeresték Szászországban a császárt, hogy nevezze meg, kit akarna római pápának; a császár tisztelettel fogadta s ugyanúgy bocsátotta is el őket. Es Otger speyeri, valamint Liudprand cremonai püspököt küldte el velük Rómába. Akkor azután az egész római nép Jánost,[788] a narni[789] egyházmegye püspökét választotta meg, s az apostoli szék főpapjaként trónra is emelték őt.

A pápaválasztást szabályozó dekrétum

A pápaválasztással kapcsolatos alábbi dekrétumot II. Miklós pápa (1059–1061) hirdette ki a római lateráni székesegyházban 1059-ben. Ez a dekrétum igen fontos szerepet játszott a katolikus egyház történetében: a pápát az itt szabályzott módon választják a bíborosok mind a mai napig. Ugyanakkor jelentős helyet foglal el ez a dokumentum a pápák és a császárok harcának történetében is.

Altmann-Bernheim, 1904, 99–101. o.

1. Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak, Urunknak, Istenünknek nevében. Az ő megtestesülésétől számított 1059. évben, április havában, az indictio 12. évében a szentséges evangéliumokat magunk elé téve, valamint főtisztelendő és boldogságos Miklós apostoli pápa elnökletével a lateráni patriarchium Constantiniának is nevezett bazilikájában összeülve a főtisztelendő érsekek, püspökök, apátok, továbbá a tiszteletre méltó áldozópapok, és diakonusok, ugyanazon tiszteletre méltó főpap a pápaválasztásról apostoli tekintéllyel határozatot hozván így szólt:

2. Boldogságtok előtt ismeretes, legkedveltebb testvéreink és püspöktársaink, de az alsóbb tagok előtt sem titok, hogy elődünk, a kegyes emlékezetű István úr halála után az apostoli szék, melynek Isten rendeléséből szolgálok, mennyi bajt viselt el, különösen pedig a simoniakus eretnekség kovácsai által hány és mily gyakori kalapácsütéseket szenvedett, úgyannyira, hogy az élő Isten oszlopa már szinte megingott, és a legfőbb halász sajkáját a rázúduló viharok csaknem a hajótörés örvényébe sodorták. Ezért testvéreim, ha nektek is úgy tetszik, Isten segítségével az ilyen esetek megismétlődését bölcsen meg kell előzni, az egyház állapotáról pedig előre kell gondoskodni, nehogy a jövőben az újraéledő bajok – távol legyen! – erőt vegyenek rajta: ezért elődeinknek és más szent Atyáknak tekintélyére támaszkodva elhatározzuk és elrendeljük:

3. Hogy emez egyetemes római egyház főpapjának elhunytával mindenekelőtt a bíboros püspökök tárgyalják meg igen szorgos megfontolással az ügyeket, vegyék maguk mellé a bíboros klerikusokat, majd végül az egyéb papság és a nép is járuljon hozzá az új választáshoz.

4. Hogy pedig a kalmárkodás betegsége semmiféle módon ne üthesse fel a fejét, a pápaválasztásban az egyházi férfiak legyenek az irányítók, és a többiek őket kövessék. Ezt a választási rendet valóban helyesnek és törvényesnek kell tekinteni, ha a különféle atyák által adott szabályokra, valamint tetteikre gondolunk és boldog elődünk, Leó szentenciáját emlékezetükbe idézzük: „Semmiféle ok nincs rá – mondja –, hogy püspöknek tekintsék azokat, akiket nem a klerikusok választottak, nem a nép kérelmezett és a tartománybeli püspökök a metropolita intézkedésére föl nem szenteltek.” Miután pedig ez az apostoli szék a földkerekségen minden egyház előtt áll és ezért maga fölött metropolitát nem ismerhet, ezért a püspök bíborosok kétségkívül a metropolita helyett járnak el, amikor ti. a megválasztott főpapot az apostoli méltóság magaslatára emelik.

5. A választás pedig ennek az egyháznak (ti. Rómának) a kebeléből történjék, ha alkalmasat találnak, ha pedig ebben nem találnak, máshonnét vegyenek.

6. (E tekintetben) szem előtt tartottuk a kedvelt fiunknak, Henriknek kijáró tiszteletet és hódolatot, aki jelenleg király, a jövőben pedig, ha Isten engedi, császár lesz, kinek az erre vonatkozó jogot átengedtük, miként azon utódainak is, akik ezt az apostoli széktől személyesen elnyerik.

7. Ha pedig az elvetemült és gonosz emberek aljassága oly nagy lenne, hogy tiszta, őszinte és meg nem vásárolt választás e Városban már nem lehetne, a püspök bíborosok az istenfélő klerikusokkal és katolikus laikusokkal, még ha kevesen vannak is, felhatalmazást nyernek arra, hogy ott válasszák meg az apostoli szék főpapját, ahol legmegfelelőbbnek tartják.

8. Miután a választás megtörtént, azonban háborús zavarok vagy az emberek bármiféle gonosz szándékú törekvései megakadályoznák, hogy az, akit megválasztottak, az apostoli székhelyen, szokás szerint trónra ülhessen, a megválasztott, mint pápa, ennek ellenére hatalmat nyer arra, hogy a szent római egyházat úgy kormányozza és minden vagyonával úgy rendelkezzék, amint Szent Gergely is még felszentelése előtt megtette.

9. Ha pedig valakit ezen zsinati határozattal kihirdetett dekrétumok ellenére pártütő vagy bitorló módon vagy bármiféle mesterkedéssel megválasztanának, vagy akár felszentelnének vagy beiktatnának, ne pápának, hanem sátánnak, ne apostolinak, hanem aposztatának (hitehagyónak) tekintessék, és az Isten, Szent Péter és Pál apostol tekintélye alapján mindazokkal együtt, akik az illetőt megválasztották, neki kedveznek vagy őt követik, az Isten egyházának küszöbétől eltaszíttatva, mint Antikrisztus és a kereszténység támadója és megrontója örökös anathéma (átok) alá essék, és anélkül, hogy neki ezzel kapcsolatban magyarázkodásra időt engednének, mindazon egyházi fokozattól, amelyben előzőleg már volt, haladék nélkül fosszák meg. Mindazok, akik hozzá csatlakoztak vagy neki mint pápának engedelmeskedtek, vagy akármiben védelmezni merészelték, hasonló ítélet alá essenek. Mindazok pedig, akik ezen dekretális szentenciánkat[790] megsértik és a szent római egyházat e rendelkezés megvetésével megzavarni és megszégyeníteni merészelnék, ama gonoszok közé számítódjanak, akik az ítélet napján nem támadnak fel. A mindenható Istennek, Atyának, Fiúnak és Szentléleknek haragját érezze, valamint a jövendő életben Szent Péter és Pál apostoloknak, kiknek egyházát felzavarni merészelte, neheztelésével találkozzék. Legyen a háza elhagyott, és hajlékában senki se lakjék. Árvákká legyenek fiai, özveggyé a felesége. Szanaszéjjel kóborolva kolduljanak fiai, s űzzék ki őket hajlékukból. Uzsorás kutassa fel minden vagyonát, idegenek prédálják fel jószágát. A föld kereksége harcoljon ellene, és minden elem támadjon ellene, minden békén nyugvó szent érdeme legyen gyalázatára és már ebben az életben nyilvánvaló bűnhődésére.

10. Ezen mi dekrétumunk megtartóit pedig a mindenható Isten kegyelme oltalmazza, és Szent Péter és Pál apostoli tekintélyével minden bűnének bilincsétől oldozza fel.

Én, Miklós, a szent római katolikus és apostoli egyház püspöke ezen általunk kihirdetett dekrétumot, mint fent olvasható, aláírtam. Bonifác, Isten kegyelméből albanói püspök aláírtam. Humbert, Silva Candida szent egyházának püspöke aláírtam. Péter, az ostiai egyház püspöke aláírtam. És mind a többi püspökök, szám szerint hetvenhatan, az áldozópapokkal és diakonusokkal együtt aláírták.

A simoniáról és az investituráról

Lampert (Thüringia 1058–Hersfeld 1080) Benedek-rendi szerzetes, műve világkrónika, amelynek csupán az 1040–1077 közti eseményeket tárgyaló része eredeti alkotás.

MGH, SS. Holder–Egger, 1874, T. V., 236–237. o.

A bambergi papság vádja Germanus püspök ellen

(A. 1075.) Megjelent együttesen az egész bambergi papság küldöttsége is. Előadták panaszukat és a római pápa (bűnös) türelmét hevesen támadták, amiért az Isten egyházát oly sokáig engedi beszennyezni egy eretnek emberrel való közösködéssel, aki nem mint pásztor az ajtón, hanem mint tolvaj és rabló a simoniakus eretnekség útján és rengeteg pénz elszórásával tört be a juhok aklába; aki elődje, Miklós pápa előtt oly nagy bűnt titkolt el, és – mint mondani szokás – a tüzet karddal, az eretnekség vádját hamis esküvel uszította meg, aki a püspöki katedrát és a szent hitszónoklás szolgálatát a szent kánonok ellenére teljesen tudatlanul, szemérmetlenül foglalta el, aki püspöksége előtt az összes főbűnökkel és mindenféle gaztettel nevezetessé és hírhedtté tette magát; aki Mainz városában, ahol felnevelkedett, az üzérkedő és uzsoráskodó mesterséget, melybe gyermekségétől fogva beletanult, miután a mennyei talentumok kezelőjévé tették, még szorgosabban gyakorolja, úgyannyira, hogy az egyházmegyéjében fekvő apátságokat és egyházakat, melyeket rútul kaparintott meg, a legrútabb módon áruba bocsátja…

A fuldai és lorschi apát megválasztása

(A. 1075.) A következő napon, mikor a király a fuldai apát választására a fejedelmekkel összeült, az apátok és a különböző helyekről szép számban összejött szerzetesek között nagy volt a vetélkedés. Mintha valami óriási zajjal rendezett versenyfutásról lett volna szó, mindenik tőle telhetőleg küzdött a díjért: az egyik aranyhegyeket, a másik a fuldai birtokából hatalmas javadalmakat, ismét más a szokottnál buzgóbb állami szolgálatokat ígért, de az ígérgetésben sem a mértéket, sem a szerénységet meg nem őrizték. És ó erkölcsök, ó idők! Ó, a pusztulás utálatossága, mely ott áll, ahol nem kellene, és a Mammon, mely a mi időnkben az isten templomába nyilvánosan betelepszik és föléje helyezi magát mindannak, amit Istennek mondanak vagy tisztelnek! Az apátokat és szerzeteseket a törtetés szelleme annyira elragadta, hogy a kapzsiságtól sem a keresztény név miatti szégyenkezés, sem a szigorú életet jelentő ruha, sem a bambergi püspök új keletű példája vissza nem riasztotta, akit a minap nem más okból fosztottak meg püspökségétől és közösítettek ki, minthogy a szent rendhez bűnös bőkezűséggel nyitott magának utat. Ezeknek szemérmetlenségét, mint ahogy helyes is volt, a király igen hevesen kárhoztatta, és amikor innen-onnan tolakodó kérdésekkel zaklatták, hirtelen, mint hiszik, isteni ihletésre egy Ruzelin nevű hersfeldi szerzetest hívatott elő. Ez a monostor ügyében, apátja parancsára jött az udvarba. Ennek, aki semmit sem várt kevésbé, és a nem is sejtett dolog csodálatos volta miatt szinte eszméletét vesztette, ajánlotta fel a pásztorbotot a császár és először őt választotta meg apátnak, azután a többieket, mind a szerzeteseket, mind a lovagokat nyomatékosan felszólította, hogy a választásba egyezzenek bele. Így mindazok, akik jelen voltak, ujjongó helyesléssel szavaznak és kényszerítik, hogy az apátságot fogadja el. És mivel még sokáig ellenállott, majd járatlanságát, majd rossz egészségét, majd apátjának távollétét hozta fel okul, végül is nagy nehezen, a jelen levő püspökök felszólításának engedve, beleegyezett. Hasonlóképpen a minap elhunyt Ulrich lorschi apát halála után, mikor a szerzetesek és lovagok a prépost megválasztásában egyetértően megállapodva az udvarba jöttek, és úgy vélték, hogy a király sem fog másként vélekedni a sok szolgálat folytán, melyekkel az (a választott), míg a monostor prépostja volt, a (király) kegyét és szeretetét szerfölött buzgó serénységével is kiérdemelte, a király ugyanazon kolostor egy más, Adalbert nevű szerzetesét, aki a többi testvérrel ilyesmit nem is sejtve jött el, hirtelen megragadta, középre vonta és mindenki ámulatára a meglepettnek adta át a pásztorbotot.

A milánói „pataria”

A következő krónikarészlet szerzője Arnulf, az események egykori tanúja. Bár nem rokonszenvezett a mozgalommal, művéből mégis pontos és lelkiismeretes leírást kapunk.

MGH, SS, T. VIII., 18–21. o.

Ebben az időben az ambrosianus (milanói) klérust nagy rémület szállta meg, minthogy a mindkét félen elhatalmasodott bűnök miatt a nép felkelt ellene, mert mindnyájan vétkeztek és megfogyatkoztak Isten dicsőségében.[791] Ennek a tévelynek kezdeteit és további folyását, mivel még szemeink előtt játszódnak le a dolgok, ahogy tudjuk, elbeszéljük. Hogy mi lesz a vége, azt csak az látja, ki az alpha és omega, és mindeneket csodálatosan rendez. A dézsmaszedők (decumanusok) közül egy Arialdus nevű diakonus, aki Guidó főpásztornál[792] nagy kegyben állt és sok megtiszteltetésben részesült, miután kitanulta a tudományokat, az isteni törvény igen szigorú magyarázójává lett, azonban kizárólag csak az egyháziakat bírálta keményen. Mivel alacsony származású volt és így nagyobb tekintélyre nem számíthatott, bölcsen az előkelőbb és ezért az ilyen dolgokra alkalmasabb Landulf mellé szegődött, és az ő bizalmas társa lett. Landulf pedig, mivel értett a szónokláshoz és igen hajszolta a népszerűséget, máról holnapra neves szónok lett, jóllehet a prédikálás hivatalát az egyházi törvény ellenére bitorolta. Ez, bár semmiféle egyházi rendre nem volt felszentelve, terhes igába hajtotta a felszenteltek fejét, pedig Krisztus igája szelíd és terhe könnyű.[793]

Tehát naponként rágta a nép fülét, és egy nap így szónokolt a nép között: „Kedves uraim, a szívemben megfogant beszédet nem tudom magamban tartani. Ne vessétek meg uraim, egy ifjú és a szónoklásban járatlan ember szavait, mert gyakran a kisebbeknek nyilatkoztatja ki Isten azt, amit a nagyobbaktól megtagad. Mondjátok, hisztek-e a hármas egy Istenben.” Felelték: „Hiszünk.” Ez pedig folytatta: „Jelöljétek meg homlokotokat a kereszt jelével.” Megtették. Ezek után így szólt: „Nagyon épülök jámborságtokon és veletek szenvedek a közeli pusztulás miatt. Már sok ideje nincs itthon a városban az Üdvözítő. Már hosszú ideje tévelyegtek, nyoma sincs bennetek az igazságnak. A világosságot összetévesztitek a sötétséggel, valamennyien vakok vagytok; mert vezetőitek is vakok. De vajon vak vezethet-e világtalant? Nemde mindketten verembe esnek? A papok, léviták és a többi egyházi személy között elhatalmasodott a sokféle bujaság és a simoniakus eretnekség.[794] Mivel pedig ezek nikolaiták[795] és simoniakusok, méltán el kell vetni őket. Ha üdvösségeteket az Üdvözítőtől remélitek, a jövőben ezektől mindenképpen óvakodjatok, ezeknek semmiféle szolgálatát el ne fogadjátok. Az ő áldozatuk csak annyi, mint a kutyák piszka, bazilikáik pedig barmok istállói. Ezért minden javukat sajátítsátok ki; mindenkinek joga legyen mindenüket elragadni, bárhol vannak, a városban vagy azon kívül. Igaz, hogy én is igen sok dolgot követtem el, amiért büntetést érdemlek; de ami mindennél rosszabb, ezekkel a méltatlanokkal mindmáig érintkeztem, és így az egek királyát megsértettem. Most pedig az Isten jóvoltából bűnbánatot tartok, és az ilyesmit a jövőben kerülni fogom. Tehát kedveseim, legyetek követőim és éljetek úgy, mint ahogyan a mi példánk mutatja.”

Miután ilyeneket mondott, és még egyebeket is, amiket az emberi emlékezet megőrizni nem tud, a forrongásra mindig hajlamos nép mód nélkül felindult a papság ellen. Egyesek azt gondolták, hogy az Istennek tesznek ezzel szolgálatot, másokat azonban csak a kapzsiság vezetett. Landulfus cinkosával, Arialdusszal együtt hosszú időn át izgatta a tömeget, a népszerűség kedvéért állandóan, új tetszetős és még nem hallott dolgokat beszélt nekik. Meggondolatlanságának megfékezésére az egyház nagyjai gyakran összejöttek; a szentírást és a kánoni törvényeket hozták fel ellene. ő azonban mindezzel nem törődve, csak tovább űzte ezeket a dolgokat. Sőt, egy ünnepnapon a piaci néppel betört a templomba, a kórusról valamennyi zsoltározót erőszakkal kidobta, azonfelül minden zugban tovább üldözte őket. Azután ravaszul valami határozatot fogalmaztatott a tisztaság megőrzéséről, amit a kánonjog figyelmen kívül hagyásával világi törvényekből szedett össze; ezt az ő és a világiak kényszerítésére kénytelen-kelletlen az ambrosianus egyházmegye papjai is aláírták.

Ezenközben a gonosztevők, miután a városban[796] is már több házat feldúltak, átkutatták a papok házait és elrabolták vagyonukat. Az ily sokféleképpen szorongatott papság követek útján alázatosan panaszkodott először a tartománybeli[797] püspököknek, azután a római pápának. Róma élén akkor István[798] állott, aki, miután mérlegelte a hallottakat, apostoli tekintélyével nyugalomra intett, az érseknek pedig megparancsolta, hogy az ügy kivizsgálására zsinatot hívjon egybe. Ennek a felhatalmazásnak a birtokában Guido főpásztor sietve összehívta a főpapok gyülekezetét, Landulfnak és Arialdusnak pedig megparancsolta, hogy a tárgyalásokon, mint illik, jelenjenek meg.

Sok főpap részvételével össze is ült a zsinat, azon a helyen, amelyet Fontanetónak[799] neveznek. Itt, miután három napig foglalkoztak az egyházi ügyekkel és Landulfék érkezésére várakoztak, végül is úgy látták jónak, hogy az ekkora felelőtlenséget jogos kiközösítéssel büntessék. Így is történt. Landulf azonban mindezekkel mit sem törődve, ahelyett hogy félt volna, még inkább felfuvalkodott. Ezután gyalázni kezdte a püspököket, főként a metropolitát, dühöngve tajtékzott a papok ellen, és azzal vádolta őket, hogy neki és övéinek vesztét akarják; a világiakat ezzel szemben testvéreiként pártolta. Mivel pedig a színlelésnek minden tekintetben mestere volt, és sokan kedvelték, mindent a maga tetszése szerint tudott irányítani, és így csodájára járt a világ. És miután a hatalmat megszerezte, elrendelte, hogy minden világi esküt tegyen arra, hogy harcolni fog az egyháziak bujasága és a szent dolgok áruba bocsátása ellen. Ezután nem sokkal az egyháziakat is ennek az eskünek a letételére kényszerítene. Ugyanazon időtől kezdve férfiaknak és nőknek megszámlálhatatlan sokasága szegődött a nyomába és őrizte éjjel-nappal. Ezek mindnyájan megegyeztek abban, hogy a templomokat megvetették a papokkal együtt, az isteni szolgálatot lenézték és minderről azt állították, hogy simoniakus eretnekség. El is nevezte őket a tömeg gúnyosan patarénusoknak.[800] Közben Arialdus igazoló levelekkel Rómába utazott. Mivel pedig ott az ambrosianus papságot vádolta és azt állította, hogy valamennyien nikolaiták és simoniakusok, és ráadásul a római egyházzal szemben is engedetlenek, ő és Landulf viszont odaadó hűséggel van iránta és csak az igazságért harcol, a rómaiak kegyét gyorsan megnyerte. Ezek ugyanis az apostoli jogra támaszkodva, csak elsőbbséget követelnek, de valójában mindeneken uralkodnak és mindent hatalmuk alá vetnek, jóllehet az evangéliumi tanító alázatosságra oktatja apostolait, amikor így szól: „A pogányok királyai uralkodnak rajtuk, és akik hatalmukat éreztetik velük, azokat mondják jóknak. Ti azonban ne ilyenek legyetek: hanem aki közületek nagyobb, az olyan legyen, mint aki kisebb, és aki elöljáró, olyan, mint a szolga.”

Az említett zavarok miatt Rómából gyakran érkeztek követek Milanóba, még pedig Hildebrandus, aki szerzetesből lett kardinális fődiakonus, Péter ostiai, Anselm luccai püspök és még sokan mások sorjában. Ha ezek a néppel folytatott tárgyalásokban gondosan ügyeltek volna arra, amit az apostol mond: „Ha csak az embereknek tetszeném, nem lennék Krisztus Szolgája”, magunknak és a papságnak is többet használtak volna…

VII. Gergely a pápai hatalomról

A pápai autoritásra vonatkozó határozatok gyűjteményének hitelességét korábban vitatták; ma elfogadott VII. Gergely szerzősége, de nem tudjuk pontosan, milyen alkalomból került sor összeállítására.

K. Hofmann, 1933.

Dictatus Papae

1. Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr.

2. Egyedül a római pápát mondják joggal egyetemesnek.

3. Püspököket egyedül ő tehet le és helyezhet székükbe vissza.

4. Követe a zsinaton minden püspököt megelőz, mégha ő maga alacsonyabb rendű is; ugyancsak a püspökök elmozdítására ítéletet is hozhat.

5. A pápa távollevőket is letételre ítélhet.

6. Az általa kiátkozottakkal egyebek közt még ugyanabban a házban sem tartózkodhatunk.

7. Egyedül neki szabad a korszükségletnek megfelelően új törvényeket hozni, új püspökségeket alapítani, káptalant apátsággá alakítani, és fordítva, gazdag püspökségeket feloszlatni és szegényeket egyesíteni.

8. Egyedül ő használhat császári jelvényeket.

9. Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni.

10. Egyedül az ő nevét említik az egyházakban.

11. Az egész világon csak őt illeti meg a pápa név.

12. Jogában áll császárokat letenni.

13. Jogában áll, ha a szükség úgy kívánja, püspököket az egyik püspöki székből a másikba áthelyezni.

14. Bármely egyház klerikusát tetszése szerint felszentelheti egy másik részére.

15. Az, akit a pápa szentelt fel, bármelyik egyház elöljárója lehet, és nem bízható rá alacsonyabb tisztség; azt, akit a pápa szentelt fel, más püspök magasabb rendre nem szentelheti fel.

16. Rendelete nélkül nem lehet egyetemes zsinatot összehívni.

17. Tekintélyének támogatása nélkül semmiféle capitulum és semmiféle könyv nem tekinthető kánoninak.

18. Ítéletét senki meg nem változtathatja, míg ő egyedül minden ítéletet megmásíthat.

19. Senki fölötte nem ítélkezhetik.

20. Senki ne merészeljen az apostoli székhez fellebbezőt elítélni.

21. Minden egyház fontosabb ügyét eléje kell terjeszteni.

22. A római egyház még soha nem tévedett, az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz.

23. A római pápa, ha a kánonoknak megfelelően választották, Szent Péter érdemeire való tekintettel kétségkívül szent lesz, mint ezt Szent Ennodius paviai püspök bizonyítja, kivel ebben sok szent atya egyetért és amint Szent Symmachus pápa dekrétumaiban található.

24. Az ő parancsára és felhatalmazásával az alacsonyabb rendűek is vádat emelhetnek.

25. Püspököket zsinat egybehívása nélkül is letehet vagy visszahelyezhet.

26. Nem tekinthető katolikusnak az, aki a római egyházzal nincs egységben.

27. A gonoszoknak tett hűségeskütől az alattvalókat feloldozhatja.

A császár és a pápa közötti küzdelem IV. Henrik felhívása VII. Gergely elmozdítása ügyében

Amikor a pápa az alighogy engedelmességre kényszerített, de megint fellázadó szászországi püspökök mellett foglalt állást, IV. Henrik azzal válaszolt, hogy 1075–1076 telén Wormsba zsinatra hívta össze a német püspököket és arra kényszerítene őket, hogy VII. Gergelyt mozdítsák el a pápai trónról, majd ezt Rómával is közölte. Bruno, De bello Saxonico.

MGH, SS. Wattenbach, 1880, T. V., 352. o.

Henrik, Isten kegyelméből király, az egész szent római egyház papságának és népének kegyelmet, üdvöt és minden jót. Azt a hűséget tekintjük szilárdnak és rendíthetetlennek, amit a jelenlevővel és távollevővel szemben egyaránt megtartanak, amit sem a hosszas távollét, sem az idő hosszúságának unalma meg nem változtat. Mi tudjuk, hogy Ti irányunkban ilyen hűséget őriztek, ezt meg is köszönjük és arra kérünk, hogy ez továbbra is maradjon meg, hogy ti. amint ezt meg is teszitek, barátainknak állandóan barátai, ellenségeinknek pedig ellenségei legyetek. Ez utóbbiak között különösen Hildebrand szerzetest (a pápát) említjük és Titeket ellene ellenségeskedésre buzdítunk, mivel megállapítottuk, hogy ez az egyház megtámadója és elnyomója, a római államnak és a mi országunknak álnok kártevője, amint ez a neki küldött levelünkből azonnal kitűnik:

„Henrik, Isten kegyelméből király, Hildebrandnak. Minthogy mind ez ideig Tőled azt vártam, amit egy atyától szokás, és Neked híveinknek nagy méltatlankodására mindenben engedelmeskedtem, Tőled olyan viszonzást kaptam, aminő csak olyan valakitől telhet ki, aki életünknek és országunknak legveszedelmesebb ellensége. Ugyanis, amikor mindenekelőtt azt az örökölt méltóságot, amely engem ama (ti. pápai) széktől megillet, gőgös merészséggel elragadtad, azon még messze túlmentél és Itália királyságát is a leggondosabb mesterkedéssel elidegeníteni próbáltad. De még ezzel sem elégedtél meg, hanem a főtisztelendő püspökökre sem féltél kezet emelni, akik velünk, mint legkedvesebb tagjaink egyek, és őket, mint ők maguk mondják, gőgös jogtiprással, az isteni és emberi jog keserű bántalmazásával zaklattad. Mikor én mindezt türelmesen elnéztem,Te ezt nem türelemnek, hanem gyávaságnak vetted és maga a fő ellen merészeltél támadni.[801] Azt üzented, mint magad is tudod, hogy – a Te szavaiddal – vagy Te fogsz meghalni, vagy életemet és országomat elveszed. Ezt a hallatlan konokságot én nem szavakkal, hanem inkább tettel akartam megtörni, tehát az ország minden előkelőjének kérelmére általános gyűlést hívtam egybe. Itt mindazt, amit eddig félelemből vagy tiszteletből elhallgattak, most nyilvánosságra hozták. Igaz állításaik alapján, melyeket leveleikből Te is meg fogsz tudni, nyilvánvaló lett, hogy Te az apostoli széken semmiképpen nem maradhatsz. Mivel véleményük igaznak és helyeselhetőnek látszott Isten és az emberek előtt, én magam is csatlakozom hozzá és a pápasághoz való eddig élvezett jogodat Tőled megtagadom és megparancsolom, hogy távozzál ama városból,[802] melynek patríciussága[803] Isten adományából és a rómaiak esküvel támogatott hozzájárulása alapján engem illet.”

Ez tehát Hildebrand szerzeteshez írt levelünk tartalma. Ezt azért írtuk meg Nektek is, hogy akaratunk egyetértésre találjon köztetek, szeretetetek pedig örömöt okozzon nekünk, vagy inkább Istennek és nekünk. Keljetek fel tehát ellene híveim, és aki a hűségben első, legyen az kárhoztatásban is az első. Nem azt mondjuk, hogy vérét ontsátok, mert hiszen letevése után nagyobb büntetés számára az élet, mint a halál, hanem, ha ő akarná, kényszerítsétek, hogy távozzék, majd valamennyi püspök és a Ti tanácsotok alapján tőlünk választott másvalakit fogadjatok be az apostoli székbe. Az majd meg akarja és meg is tudja gyógyítani azokat a sebeket, amelyeket amaz (Hildebrand) az egyháznak okozott.

IV. Henrik kiközösítése

VII. Gergely pápa IV. Henriket 1076 februárjában, a római lateráni székesegyházban fosztotta meg királyi méltóságától és közösítette ki az egyházból, miután a zsinaton Henrik követei is megjelentek és közölték, hogy a német főpapoknak a király parancsára egybehívott wormsi zsinata a pápát elmozdította trónjáról.

a) A kiközösítés szövege

Uo. 45–46. o.

Szent Péter, apostolok fejedelme, hajtsd hozzám, kérlek, kegyesen füledet és hallgasd meg szolgádat, akit gyermekségétől tápláltál és mind e mai napig a gonoszok kezétől megszabadítottál, akik engem az irántad való hűségért gyűlöltek és gyűlölnek. Te vagy az én tanúm, és úrnőm, az Isten anyja, és a Te testvéred, Szent Pál minden szentek között, hogy a Te szent római egyházad engem akaratom ellenére állított a kormányhoz, és én nem tekintettem nyereségnek, hogy a Te székedre szállhatok, és inkább akartam életemet zarándokságban végezni, mint a Te helyedet a világ dicsőségéért, világias szándékoktól vezettetve, magamhoz ragadni. Ezért a Te kegyelmedben és nem az én cselekedeteimben bízva hiszem azt, hogy tetszett Neked és fog is tetszeni, hogy a különlegesen rád bízott keresztény nép Te helyetted nekem engedelmeskedjék, mert különösképpen énreám van bízva, és hiszem, hogy nekem a Te kegyelmed révén van hatalmam Istentől kötni és oldani égben és földön.

E bizalomtól megerősítve, a Te egyházad becsületéért és védelmében, a mindenható Atya és Fiú és Szentlélekisten részéről is a Te hatalmaddal és tekintélyeddel Henrik királynak, Henrik császár fiának, aki hallatlan gőggel támadt a Te egyházad ellen, Németország és egész Itália kormányzását megtiltom, hogy bárki is neki mint királynak szolgáljon. Méltó ugyanis, hogy az, aki egyházad tisztességét csökkenteni akarja, maga is veszítse el tisztét, amelyről azt hiszi, hogy az övé. És mivel keresztény létére nem akar engedelmeskedni, sem az elhagyott Istenhez vissza nem tér, kiközösítettekkel tart, sok gonoszságot cselekszik, és az én intelmeimet, melyeket üdvössége érdekében hozzá intéztem, Te vagy rá a tanú, megveti, és az egyháztól, minthogy abban szakadást akar előidézni, saját magát különválasztotta, őt a Te helyettesedként anathema (átok) bilincsével kötözöm meg, hogy tudják meg a népek és bizonyítsák, hogy Te vagy Péter, és az élő Isten erre a kőszálra építette fia egyházát, és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.

VII. Gergely levele a német egyházi és világi hűbérurakhoz

Uo. 46–49. o.

Az alábbi levelet VII. Gergely 1076 márciusában küldte szét Németország minden részébe. A levél megírásának célja az volt, hogy a német hűbéruraknak a császár kiközösítésének jogosságát illetőleg felmerült mindenféle kétségét és bizonytalanságát eloszlassa. Ez a pápai propaganda hozzájárult ahhoz, hogy IV. Henrik németországi ellenségei sűrűbb sorokba tömörültek és 1076 nyarán Szászországban ismét fellázadtak ellene.

Gergely püspök, Isten szolgáinak szolgája, mindazon püspököknek, hercegeknek, grófoknak és egyéb híveknek, kik a németek országában a keresztény hitet védelmezik, üdvöt és apostoli áldást.

Hallottuk, hogy vannak köztetek, akik Henrik király kiközösítése felől bizonytalankodnak, és azt kutatják, vajon jog szerint van-e kiközösítve, és hogy a mi törvényes büntetés tekintélyével hozott ítéletünket a szükséges megfontoltsággal hoztuk-e. Ezért, hogy miként jutottunk erre a gondolatra, hogy őt kiközösítsük, amint az igazságnak leginkább megfelelő módon lehetett, lelkiismeretünk szerint gondoskodtunk arról, táruljon mindenki szeme és értelme elé, nem annyira azért, hogy az egyes okokat világgá kiáltsuk – ezek, sajnos, nagyon is ismertek –, hanem azért, hogy ama vélekedésnek megfeleljünk, mely szerint mi a lelki kardot könnyelműen és inkább felindulásból, semmint az Isten félelméből és az igazság szeretetéből ragadtuk meg.

Mikor még a diaconatus tisztét viseltük, a király cselekedeteinek igen rosszat sejtető és becstelen híre jutott el hozzánk, ezért a császári méltóság miatt, nemkülönben apja és anyja iránti tiszteletből, valamint megjavításának reménye és vágya miatt levelek és követek útján ismételten intettük, hogy hagyjon fel a gonoszsággal, és emlékezetében tartva dicső származását és méltóságát, életét oly erkölcsökben élje le, melyek a királyhoz és, ha Isten megadja, a jövendő császárhoz illenek. Miután pedig méltatlan létünkre a pápaság magaslatára jutottunk, minthogy kora és gonoszsága egyként haladt előre, megértvén, hogy a mindenható Isten annál szigorúbban fogja tőlünk számon kérni lelkét, minél nagyobb szabadságot és tekintélyt adott mások előtt az ő megfenyítésére, igen nagy gonddal, minden módon: feddéssel, kéréssel, korholással buzdítottuk élete jobbítására. Ezzel szemben ő, míg nekünk ájtatos üdvözleteket és leveleket küldözgetett és azzal mentegette magát, hogy egyrészt kora miatt még ingatag és bizonytalan, másrészt azok, akiknek kezében a kormányzás volt, sokszor rosszra beszélték rá, neki rossz tanácsot adtak, szavakkal megígérte ugyan, hogy intelmeinket napról napra inkább igyekszik megfogadni, valójában azonban bűneinek halmozódásával csak lábbal tiporta.

Ezenközben néhány familiárisát, kiknek tanácsára és üzelmei folytán a püspökségeket és apátságokat simoniakus eretnekséggel szennyezte be, amennyiben pásztorok helyett pénzért farkasokat helyezett beléjük, bűnbánatra szólítottuk fel, hogy az egyháznak oly bűnös üzlet árán, szentségtörő kézzel megkaparintott javait, míg a javulásnak helye van, ama tiszteletre méltó helyeknek adják vissza, ők maguk pedig az elkövetett gonoszságért a bűnbánat könnyeivel adjanak Istennek elégtételt. Mikor pedig láttuk, hogy a teljesítésre adott határidőt semmibe sem veszik és szokásukká vált bűneikhez makacsul ragaszkodnak, mint szentségtörőket, az ördög tagjait és szolgáit az egész egyház közösségétől és testétől elválasztottuk, a királyt pedig figyelmeztettük, hogy űzze ki őket házából és tanácsából, velük, mint kiközösítettekkel, ne érintkezzék. Mikor azonban a szászországi ügyek[804] a király kárára fordultak, és (Henrik) látta, hogy az ország ereje és hatalma tőle elfogyatkozik, ismét könyörgő és alázattal teljes levelet küldött hozzánk, melyben beismerte, hogy vétett a mindenható Isten és Szent Péter ellen, valamint mi ellenünk, és kérte, hogy ami hibája folytán az egyházi ügyekben a kánonjog és a szent atyák intézkedései ellen történt, apostoli gondoskodásunkkal és tekintélyünkkel igyekezzünk helyrehozni: erre vonatkozólag engedelmességéről, hozzájárulásáról és hűséges segítségéről biztosított bennünket. Ugyanezt újabb ígéretekkel erősítette meg testvéreinknek és legátusainknak, Humbertus palestrinai és Geraldus ostiai püspököknek, akiket hozzá küldöttünk, és akik őt bűnbánatra fogadták, kezeiket a nyakukban függő szent stólára[805] téve.

Azután rövid idő múlva, mikor a király a szászokkal csatázott, és a kivívott győzelemért úgy mondott köszönetet és úgy mutatott be hálaáldozatot Istennek, hogy javulására vonatkozó fogadkozásait azonnal megszegte, mit sem törődve ígéreteivel, környezetébe és társaságába kiközösítetteket fogadott, és az egyházat a tőle már megszokott gyalázkodásokkal illette. Emiatt súlyosan bánkódván, jóllehet az égi király jótéteményeinek megvetése után javulására vonatkozólag csaknem minden reményünket elvesztettük, mégis elhatároztuk, hogy érzelmileg még egyszer próbára tesszük, mert inkább azt óhajtottuk, hogy az apostoli szelídséget tapasztalja, semmint szigorúságunkat érezze. Ezért figyelmeztető leveleket küldöttünk neki, hogy emlékezzék meg arról, mit és kinek ígért, és ne higygye azt, hogy áltathatja Istent, kinek minél tovább tart a türelme, annál súlyosabb lesz, mikor ítélni kezd haragja. Ne vonja meg tehát Istentől a tiszteletadást, aki neki tisztséget adott, sem pedig hatalmát ne arra használja, hogy az Istent megvesse és apostolát meggyalázza, megemlékezvén arról, hogy Isten a kevélyeknek ellentáll, az alázatosoknak azonban kegyelmet ad. Ezenkívül három jámbor és hozzá ragaszkodó embert küldtünk hozzá, akik által mi őt titokban arra intettünk, hogy tartson bűnbánatot gonosz tetteiért, melyekről még beszélni is borzalom. De sajnos, nagyon is ismertek ezek, és széltében-hosszában elterjedt a hírük. Ezek miatt, míg megfelelő elégtétellel nem szolgál, nem csupán a kiközösítést érdemelte ki, hanem királyi méltóságából való elmozdítását is, a jóvátétel minden reménye nélkül, isteni és emberi jog szerint. Végül közöltük vele azt is, hogy amennyiben a kiközösítetteket környezetéből el nem távolítja, mi másképp fölötte nem ítélkezhetünk és róla másképp nem dönthetünk, mint hogy maradjon az Egyházból kitaszítva, azoknak a kiközösítetteknek a társaságában, akikkel szívesebben vállal közösséget, mint Krisztussal.

Természetesen, ha intéseinkre hallgat és megjavul, akkor mi Istent hívjuk tanúul – és ezt most is megtesszük –, hogy mennyire örülünk gyógyulásának és tisztességének, és hogy milyen szeretettel fogjuk visszafogadni szentegyházunk kebelébe, mint olyan embert, akit fejedelemséggel és a birodalom vezetésével bíztak meg, aki az egész kereszténység békéjének és jogának oltalmazója.

Azonban hogy mennyit adott írásbeli vagy követeink által kifejezésre juttatott szóbeli üzeneteinkre, tettei mutatják.

Mivel nehezen viselte el, hogy bárki is megfeddje vagy korholja, nem csupán arra nem lehetett rábírni, hogy hagyjon fel gonoszságával és javuljon meg, hanem bűneinek tudatában mégcsak nagyobb indulatra gerjedt, és addig nem nyugodott, míg Itáliában csaknem valamennyi püspököt, Németországban pedig ahányat csak tudott, Krisztusban való hitükben megtántorítván arra nem kényszerített, hogy tagadják meg azt az engedelmességet és tiszteletet, amivel Szent Péternek és az apostoli széknek tartoznak, és amit maga Jézus Krisztus, a mi urunk biztosított (az apostoli szék) számára.

Mivel tehát láttuk, hogy gonoszsága már a legmagasabb fokot elérte, ez okokból, ti. először: mivel nem akart tartózkodni azoknak a társaságától, akik szentségtörésért és simoniakus eretnekségben bűnösnek találtatván, kiközösítés alá estek; azután pedig azért, hogy életének bűnös cselekedetei miatt bűnbánatot tartani nemcsak nem óhajtott, de erre még csak ígéretet sem akart tenni, meghazudtolva követeink kezébe tett fogadalmát, nemkülönben azért, hogy Krisztus testét, azaz a szent egyház egységét széttépni nem átallotta: mondom, mindezekért a bűnökért zsinati ítélettel őt kiközösítettük, hogy mivel szelídségünkkel nem tudtuk Isten segítségével, majd szigorúságunkkal hívhassuk vissza az üdvösség útjára, vagy pedig, ha – távol legyen – még a szigorú ítélettől sem félemledne meg, legalább a mi lelkünk legyen szabad attól a vádtól, hogy hanyagság vagy félelem vezetett bennünket.

Ha tehát valaki azt vélné, hogy ezt az ítéletet igazságtalanul vagy ésszerűtlenül hoztuk meg, ha akadna, aki a szent törvények elől elméjét elzárja, velünk szálljon vitába és hallgassa meg türelmesen nem azt, amit mi, hanem azt, amit az isteni tekintély tanít, hogy az hogyan dönt ebben a kérdésben, mit állít erre vonatkozólag a szentatyák egybehangzó szava, és abban nyugodjék meg. Nekünk azonban az a véleményünk, hogy nincs olyan, az egyházi törvényeket ismerő hívő, aki tévedésben volna az iránt, hogy ha nyíltan nem mondja is ki, de szívében mégis úgy véli; ez nem volt igazságtalanság.

Ha mi, amitől Isten mentsen, nem eléggé komoly okból vagy nem a törvényeknek megfelelően kötöztük meg őt ezzel a bilinccsel, még ebben az esetben is, mint a szentatyák tanítják, nem kell megvetni az ítéletet, hanem teljes alázattal kell keresni a feloldozást…

VII. Gergely pápa a canossai eseményekről

PL, T. CXLVIII., 465–467. o.

Gergely püspök, Isten szolgáinak szolgája, a német királyság minden érseknek, püspökének, hercegének, grófjának és más fejedelmének, kik a keresztény hitet védelmezik, üdvöt és apostoli áldást.

Mivel az igazság szeretetéből velünk együtt a keresztény harc küzdelmeiben közös ügyet vállaltatok és a veszedelemből is kiveszitek a részeteket, ezért őszinte szeretettől vezettetve szükségesnek találjuk elmondani nektek, hogy a megalázott király miként nyerte el a feloldozást bűnbánata által, és hogyan folytak az ügyek Itáliába érkezésétől kezdve a mai napig.

Mint ahogyan a ti hozzánk küldött követeitekkel megállapodtunk, Lombardiába jöttünk mintegy húsz nappal azelőtt, hogy az átkelőhelyen egy vezetővel találkozzunk. Ennek érkezését vártuk, hogy hozzátok indulhassunk. Azonban idő múltával azt a hírt kaptuk, hogy különféle, hihető nehézségek következtében jelenleg nem tudtok vezetőt küldeni elénk, és egyébként sincs lehetőség arra, hogy hozzátok induljunk. Ekkor nem csekély aggodalommal mérlegeltük azt, hogy mit is kell most tennünk.

Ezenközben biztos értesülést szereztünk arról, hogy megérkezett a király, aki, mielőtt Itáliába jött volna, könyörögve küldött hozzánk követeket és megígérte, hogy minden tekintetben elégtétellel szolgál Istennek, Szent Péternek és nekünk. Kötelezte magát arra is, hogy életének megjavítására mindenben engedelmeskedni fog nekünk, csak elnyerhesse tőlünk a feloldozásnak és az apostoli áldásnak kegyelmét; mikor pedig vétségei miatt küldötteink útján több alkalommal keményen megfeddtük, végül is, hogy megmutassa békés és szilárd elhatározását, kevesedmagával eljött Canossa városába, melyben akkor tartózkodtunk, és ott a kapu előtt három napon keresztül minden királyi dísz nélkül, szánalomkeltő módon, mezítláb, darócba öltözve ácsorgott, és sok siránkozással addig esedezett az apostoli könyörület támaszáért és vigasztalásáért, mígnem mindazokat, akik akkor jelen voltak, és kikhez ennek híre eljutott, oly nagy szánakozásra és könyörületes együttérzésre indította, hogy sok kéréssel és siránkozással közbenjártak érette és mindnyájan lelkünk szokatlan keménységén csodálkoztak, sőt olyanok is voltak, akik bennünket és nem az apostoli szigor komolyságát, hanem szinte zsarnoki kegyetlenséget panaszoltak.

Végül is töredelmétől és a jelenlevők esedezésétől legyőzetve a kiközösítés bilincsének feloldásával a közösség kegyelmébe és az anyaszentegyház kebelébe visszafogadtuk, miután elnyertük tőle azokat a biztosítékokat, melyek alant írásban olvashatók, és amelyeknek megerősítését a clunyi apát, leányaink, Mathilda és Adelaida grófnő és más erre a célra megfelelőnek látszó fejedelmek, püspökök és világiak keze által biztosítottunk.

Miután ezeket így elintéztük, hogy az egyház békéjére, az ország egységére (mint ahogy azt már régóta kívántuk) Isten segítségével mindent elrendezhessünk, az első adandó alkalommal hozzátok szándékozunk menni. És akarjuk, hogy kedvességtek kételkedés nélkül tudja meg azt, hogy miként az írásban foglalt biztosítékból is láthatjátok: ez az egész ügy még annyira függőben van, hogy a mi elmenetelünk és a ti tanácsotok a végleges elintézéshez nagyon is szükséges. Ezért abban a hűségben, amely kezdettől fogva sajátotok, és az igazság szeretetében valamennyien tartsatok ki és higgyétek el: mi a királynak több engedményt nem tettünk, mint hogy szokásunk szerint őszinte szóval megmondtuk, hogy mindabban számíthat ránk, ami az ő üdvösségére és becsületére vonatkozik, vagy amiben igazságossággal s irgalmassággal a mi lelkünknek és az ő lelkének veszedelme nélkül segítségére lehetünk.

IV. Henrik német király esküje

Én, Henrik király azzal az elégedetlenséggel kapcsolatban, melyet irányomban az érsekek, püspökök, hercegek, grófok és a német királyság többi fejedelmei tanúsítanak (és mások is, akik őket ebben a tekintetben követik), azon a napon, amelyet Gergely pápa úr megállapít, ítélete szerint vagy elégtételt adok, vagy tanácsa szerint egyezkedni fogok, ha engem vagy őt ebben valami meg nem akadályoz, azonban az akadály megszűntével ennek végrehajtására kész leszek. Hasonlóképpen, ha ugyanez a Gergely pápa úr a hegyeken túl vagy a föld más részére akarna menni, részemről és mindazok részéről, kikre hatalmam kiterjed, életének és tagjainak sérelmétől vagy fogságtól, mind ő, mind azok, akik vezetői vagy kíséretében vannak és mindazok, akiket ő valahová küld, vagy akik hozzá a föld bármely részéről jönnek, nála tartózkodnak vagy tőle visszatérnek, biztonságban lesznek és semmiféle más háborgatásban tudtommal része nem lesz, amennyiben ez becsülete ellen irányulna, ha pedig ellene valaki ilyesmit cselekednék, amennyire tehetem, őt jó lélekkel segíteni fogom.

Végeztetett Canossában, az indictió 15. évében (1077-ben), január 28-án.

Guiscard Robert hűbéresi esküje, 1059

Guiscard Robert, Tancred de Hauteville normann herceg fia, 1046-ban jött Dél-Itáliába. Fokozatosan vette birtokba a görög tartományokat (Calabria, Apulia). II. Miklós pápa évi adó és hűségeskü fejében támogatta, mivel szövetségest remélt benne a császári törekvésekkel szemben.

Weissembach, T. I., 1913, 105–106. o.

Én, Róbert, Isten és Szent Péter kegyelméből Apulia és Calabria hercege, s mindkettő segítségével Szicília leendő uralkodója, a hagyomány megerősítéseképpen és a hűség nyílt elismerése érdekében, mindama föld után, melyet uralmam alatt birtokolok, s amelyből eddig semmit sem engedtem át egyetlen ultramontánnak sem birtoklásra, megfogadom, hogy minden ökörfogatnyi (ekényi) területért, esztendőnként tizenkét dénárt fogok fizetni paviai veretű dénárokban Szent Péternek és neked, Miklós pápa,[806] mint uramnak, s a te valamennyi utódaidnak avagy utódaid nunciusainak. E pénzbeli fizetés pedig esedékes lesz mindenkor az év tényleges elmúltával, a szent feltámadás vasárnapján. E pénzbeli szolgáltatás feltétele mellett leköteleztem magamat, mind örököseimet és utódaimat, neked, Miklós pápa, mint az én uramnak és a te utódaidnak. Isten engem úgy segéljen és e szent evangéliumok. Én, Róbert, Isten és Szent Péter kegyelméből Apulia és Calabria hercege, s mindkettő segítségével Szicília leendő uralkodója, ettől az órától kezdve s ezután mindvégig híve leszek a római egyháznak, és neked, Miklós pápa, az én uramnak. Nem veszek részt semmiféle olyan tanácskozásban, sem olyan cselekedetben, amellyel életedre vagy épségedre törnek, vagy éppen foglyul akarnak ejteni, gonoszul kitervelt elfogatással. Az olyan tervet, amit rám bízol, s megtiltod, hogy azt nyilvánosságra hozzam, tudatosan és károdra nem fogom feladni. A szent római egyháznak mindenben, mindenkivel szemben segítője leszek, erőmhöz képest abban, hogy megtarthassa és gyarapíthassa Szent Péter felségjogait, a birtokait. És segíteni foglak téged abban, hogy biztonságosan és tisztelettől övezve bírhasd a római pápaságot s Szent Péter földjét és elsőségét, és sem támadó, sem területszerző, sem pusztító hadjáratot nem merészelek indítani a te és azon utódaid határozott engedélye nélkül, akik Szent Péter méltóságának örökébe lépnek majd, és csakis olyan esetekben teszem ezt, ha te megengeded, avagy ha az utódaid meg fogják engedni. Szent Péter ama földje után, melyet én bírok és bírni fogok, becsületes hűséggel úgy fogok a járandóság megfizetésén fáradozni, hogy e járandóságot a római egyház évente megkapja. Valamennyi egyházat, mely az én uralmam alatt áll, ezek minden vagyonával együtt a te hatalmad alá bocsátok, s védelmezőjük leszek abban, hogy hívek legyenek a szent római egyházhoz. És ha te és a te utódaid előttem költöznétek el e földi létből, aszerint, amint erre a főbb rangú bíborosok, a római egyházi és világi rendűek figyelmeztetni fognak, azon leszek, hogy segítségemmel megfelelő pápát válasszanak, s Szent Péter tiszteletére szenteljék személyét. A fent leírtakat teljességgel és becsületes hűséggel megtartom, mind a szent római egyháznak, mind pedig neked, s ugyanezt a hűséget fogom megtartani Szent Péter tiszteletére szentelt utódaidnak is, akik viszont majd megerősítik az általad nekem engedélyezett beiktatást. Isten engem úgy segéljen és a szent evangéliumok.

A pápaságról

John of Salisbury Policraticus című munkájából.

Joannes Saresberiensis (1115–1180) angol teológus, történetíró. Párizsban, majd Chartres-ban tanult. 1150-től titkár Thibaud, majd Thomas Becket canterburyi érsekek mellett. 1176-tól Chartres püspöke. Megírta Szent Anzelm és Thomas Becket életrajzát, politikaelméleti jellegű munkái a Metalogicon és a Policraticus, Historia Pontificalisa az 1148–52-es évek pápaságának történetét írja meg.

C. Webb, 1909, Vol. II., 67–73. o.

VI. könyv XXIV. fejezet

… Emlékszem, hogyan indultam el egyszer Apuliába, hogy meglátogassam a pápa urat, IV. Adorjánt,[807] aki benső barátságába fogadott. Közel három hónapig voltam nála Beneventóban.[808] Barátok módján gyakran beszélgettünk különféle tárgyakról. Egy alkalommal meghagyta nekem, hogy őszintén és bizalommal mondjam el neki, hogy mit mondanak az emberek róla és a római egyházról. Teljes őszinteséggel válaszoltam, és megismertettem vele a panaszokat, amelyeket a különféle egyháztartományokban hallottam. Mert sokan állították azt, hogy a római egyház, valamennyi egyháznak az anyja, inkább mostoha, mint édesanya módján bánik fiaival. Azt mondották, hogy írástudók és farizeusok ülnek székeiben, akik súlyos, alig elviselhető terheket raknak az emberek vállaira, de maguk nem nyúlnának hozzájuk egy ujjal sem.[809] A római főpapok uraskodnak a klérus fölött, ahelyett, hogy mintául szolgálnának a nyájnak úgy, hogy az örök életre vezető egyenes, keskeny ösvényen járnak.[810] Drága bútorzatot halmoznak fel, arannyal és ezüsttel rakják meg asztalaikat, vagy éppen korlátozzák magukat kapzsiságból. Szegény embert ritkán vagy sohasem hívnak meg lakomájukhoz, és ha mégis megteszik, inkább hiúságuk viszi rá őket, mint Krisztus szelleme. Zaklatják az egyházakat, pereket szítanak, egymás ellen izgatják a klérust és a népet, s a bajba jutottak gondjával és nyomorúságával mit sem törődnek. Az egyházaktól szerzett zsákmánnyal töltik kedvüket, s az ájtatosságot nyerészkedésnek tartják.[811] Igazságot nem az igazságért, hanem pénzért szolgáltatnak. Ma mindennek megvan az ára, és holnap semmit sem lehet már elérni, ha nem fizetnek érte. Gyakran okoznak sérelmet, és utánozzák a démonokat, amelyekről azt tartják, hogy csak akkor hagynak fel a károkozással, ha valami hasznot látnak; kivételként találunk néhányat, akik megfelelően töltik be a pásztor hivatalát és illően viselik ezt a nevet. Még maga a pápa is mindenki számára terhesség és majdnem elviselhetetlenné vált. Továbbá mindenki panaszkodik, hogy míg az atyjuk jámborságából emelt templomok roskadoznak és romokká lesznek, míg oltárok vannak elhagyatva, a pápa palotákat építtet,[812] s azokban nem hogy bíborba, de aranyba öltözve lakik. A papok palotái pompában tündökölnek, míg Krisztus egyházát bemocskolják az ő kezeik. Kirabolják és kifosztják a tartományokat, mintha Krőzus kincstárát akarnák helyreállítani. De a Fölséges úgy bánt velük, ahogy megérdemelték, hiszen látjuk, hogy ők viszont másoknak, gyakran a leghitványabb embereknek lesznek zsákmányai. Az a véleményük, hogy ameddig az úttalan úton járnak,[813] Isten csapásai sohasem hagyják el őket. Mert az Úr szája mondotta ki: amilyen ítélettel ítéltek, olyannak ítéltetnek meg, és amilyen mértékkel mérték, visszaméretik nekik.[814] Mert az Öröktől való nem ismert hazugságot. „Ez az, Atyám, amit az emberek mondanak, minthogy azt akarod, hogy az ő véleményüket ismertessem meg veled.” „És te magad mit gondolsz?” – kérdezte a pápa. „Mindenhonnan veszedelem vesz körül” – feleltem –, „mert ha én volnék az egyetlen, aki ellentmond a népnek, félnék a hamisság és a hízelgés vádjától. Másrészt, ha nem így teszek, félek a főbenjáró cselekmény elkövetésétől és a halálos ítélettől, mert úgyszólván az égre tátottam szájamat.[815] Mindazonáltal, minthogy Dens Guido, Szent Prudenciána presbiter-bíborosa, nyilvánosan tanúságot tett erről, nem mernek semmiben sem ellentmondani neki. ő ugyanis kijelentette, hogy a római egyház, mely a kétszínűség forrása és a kapzsiság ösztönzője, a kútfeje és forrása minden bajnak. Nem is valamilyen sötét sarokban tette ezt a megjegyzést, hanem nyilvánosan jelentette ki bíborostársainak a Ferentinóban tartott ülésben, melyen a szent életű Jenő pápa elnökölt,[816] amikor személy szerint rám haragudott ok nélkül, és kétségbe vonta ártatlanságomat.[817] De egy dolgot bátran elismerek, s ezt lelkiismeretem tanúsítja, hogy sehol sem találtam becsületesebb klerikusokat, sem a kapzsiságot jobban gyűlölőket, mint a római egyházban. Ki ne csodálná azt a becsületességet és a pénznek azt a megvetését, amelyet Rennes-i Bernard, Szent Kozma és Damján diakonus-bíborosa tanúsít? Nem született még meg az az ember, akitől ő ajándékot fogadna el. Sőt amikor egy alkalommal unszolták, hogy tegye azt, visszavonult testvérei közösségéből, mert magasabb törvény vezérelte. Ki ne bámulná a palestrinai püspököt,[818] aki a lelkiismeret-furdalástól félve lemondott a minden bíborost megillető javak élvezetéről? Ilyen mértékletesség, ilyen komoly felfogás jellemez még sok mást, akik így nem alábbvalók Fabriciusnál, sőt minden tekintetben felülmúlják, minthogy megismerték az üdvözülés igaz útját. Minthogy pedig komolyan unszolsz, és meghagyod nekem – s az embernek semmiképpen sem szabad hazudnia –, elismerem, hogy ebben az esetben utasításodat végre kell hajtanom, bár nem minden pápát kell követni cselekedeteiben. Az ugyanis, aki nem ért egyet tanításoddal, vagy eretnek, vagy szakadár; de Isten kegyelméből vannak egyesek, akik nem utánozzák valamennyietek munkáit. Így néhány pápa bűnei beszennyezték a becsületeseket is, és szégyent hoztak az egyetemes egyházra; sőt véleményem szerint azért halnak el olyan sűrű időközökben, hogy ne rontsák meg az egész egyházat. De néha a jó pápákat is elviszi a halál, hogy rosszakká ne váljanak, és mivel a korrupt Róma Isten szemében nem érdemli meg őket. Ezért te, aki ma a pápai trónon ülsz, keresd meg és pártold a szelídeket, s azokat, akik megvetik a hiú dicsőséget és a gazdagságot. De attól félek, hogy ameddig makacsul követed a magad akaratát, továbbra is nehezen emészthető igazságokat fogsz hallani szabadszájú barátodtól. Miért van az, atyám, hogy felboncolod mások életét, de olyan ritkán vizsgálod meg a magadét? Mindenki szépen beszél rólad, atyának, és mindenek urának nevez, és a bűnösök olaját önti a fejedre.[819] Ha tehát atya vagy, miért vársz ajándékot és jutalmat gyermekeidtől? Ha úr vagy, miért nem félemlíted meg a te római népedet, miért nem nyesegeted merészségüket, és miért nem hozod vissza őket hűségükre?[820] Ajándékokkal akarod megtartani a várost az egyház számára? Vajon Szilveszter pápa ilyen eszközökkel szerezte meg?[821] Atyám, már úttalan úton jársz, és letértél a járt útról.[822] A várost ugyanazokkal az adományokkal kell megtartani, amelyek megszerezték. „Ingyen vettétek, ingyen adjátok.[823] Az igazságosság az erények királynéja, és szégyenkezik, ha pénzre váltják fel.[824] Ha a jövőben részrehajló lesz, legalább legyen az ingyen;[825] ne dönts szégyenbe pénzért megronthatatlant, mert ő mindig tiszta és mocsoktalan marad. Amíg te elnyomsz másokat, te magad még súlyosabb elnyomást szenvedsz.”

A pápa nevetett, és gratulált nekem ahhoz, hogy ilyen szabadon beszéltem. Meghagyta, hogy haladék nélkül hozzam tudomására, ha reá vonatkozó kedvezőtlen vélemény jut fülemhez. És miután sok mindent elmondott válaszul, egyeseket a maga javára, másokat maga ellen, a következő mesét tárta elém… (Menenius Agrippa meséje.) „Így van ez, testvérem – tette hozzá a pápa – a politikai testületben is, ha a mesét helyesen alkalmazod. Itt, bár a magasabb hivatalt jobban keresik, az ember nem önmagáért, hanem másokért halmozza fel az ilyent. Mert ha a gyomor üres, semmi sem ad erőt a tagoknak; mert a gyomornak ugyanaz a tiszte a testben, mint az uralkodónak az államban… Ne ítélj hát keményen rólunk és a világi fejedelmekről, hanem légy tekintettel a közérdekre.”

John of Salisbury Bresciai Arnoldról

A pápa úr[826] s a rómaiak közt a békéről folyt a tárgyalás, s mindkét fél sűrűn küldözte egymáshoz követeit. Ám a békét abban az időben sok minden akadályozta, főképpen pedig az, hogy nem akarták számkivetésbe küldeni Bresciai Arnoldot; azt beszélték ugyanis róla, hogy esküvel kötelezte el magát a Város és a rómaiak állama dicsőségének szolgálatára, viszonzásul pedig a római nép segítséget és támogatást ígért neki mindenkivel szemben, de mindenekelőtt a pápa úr ellen; őt ugyanis kiközösítette a római egyház, és megparancsolta, hogy mint eretneket, mindenki kerülje el őt. Ez a férfiú a papi méltóságot hordozta, állapota szerint kanonokrendbeli szerzetes volt, testét pedig durva öltözékkel és böjttel sanyargatta. Elméje éles volt, a szentírást kitartóan tanulmányozta, mint hitszónok ékes szavú volt, s a világ megvetésének szenvedélyes prédikátora. De – legalábbis így beszélik – lázadó természetű ember volt, s hitszakadás szerzője, s amerre csak megfordult, sehol sem tűrte, hogy békés maradjon a polgárok s a klérus közötti viszony. Bresciai apát volt, s mikor az ottani püspök Rómába utazott és egy ideig ott is időzött, Arnold ezalatt úgy átformálta a polgárok lelkét, hogy a visszatérő püspököt alig akarták újra maguk közé fogadni. Emiatt Ince pápa[827] úr elcsapta Arnoldot, ki Itáliából száműzöttként Franciaországba utazott[828] s ott Abélard Péterhez[829] csatlakozott, s az akkoriban bíbornoki méltóságot betöltő Jácint úrral együtt Abélard pártján állva, a clairvaux-i apát[830] ellen szállt síkra. Azt követőleg pedig, hogy Péter mester Clunybe utazott, ő Párizsban maradt, s a Szent Genovéva hegyén a tanulóifjúságnak magyarázta a szentírást Szent Hilarius monostortemplomában, ott, ahol előzőleg már az említett Péter is vendégként lakott. Ám hallgatói kivétel nélkül olyan szegények voltak, akik ajtótól ajtóra kopogtatva, nyilvánosan koldultak alamizsnát, hogy mesterükkel együtt abból tengessék életüket. Arnold arról beszélt, ami a keresztények törvényeivel leginkább egyező, de amitől nagyon erősen elütő volt a valóságos élet. Nem kímélte ő a püspököket sem kapzsiságuk, bűnös úton szerzett vagyonuk, de elsősorban erkölcstelen életmódjuk miatt, és azért is, mert az Isten egyházát vérontás árán igyekeznek gyarapítani. Az apátot, kinek nevét egyébként sok érdeme tette híressé, azzal vádolta meg, hogy hiú dicsőséget hajhászik, s mindenkire irigy, aki valamire vitte a tudományban s a hitvallásban, ha nem az ő iskolájából került ki. Az apát emiatt azután ki is eszközölte azt, hogy a legkeresztényibb király száműzze Arnoldot a frankok országából.[831] Ezután, Ince pápa úr halálát követően, visszatért Itáliába, s miután megfogadta, hogy elégtételt ad a római egyháznak és engedelmes fia lesz a jövőben, Jenő pápa úr visszafogadta őt Viterbónál. A pápa kiszabta reá a penitenciát, s ő nyíltan vallotta: teljesíteni is fogja azt mindvégig, böjtöléssel, virrasztással s a Város területén levő szent helyeken elvégzendő imádságokkal; az engedelmesség betartására pedig ünnepélyes, nyilvános esküt tett. Ámde mialatt bűnbánattartás ürügyén Rómában időzött, ismét megnyerte magának a Várost, s mialatt a pápa úr Franciaországban tartózkodott, szabadabban prédikálhatott, s az emberekből szektát gyűjtött maga köré, melyet mai napig is lombard eretnekségnek neveznek. Követői önmegtartóztató életet éltek, s azért tetszettek meg a népnek, mert a tisztesség látszatát keltették, s életmódjuk is igen szigorúnak tűnt, és főként a szerzetesnők körében leltek lelkes támogatókra. Őt (Arnoldot) magát sűrűn lehetett hallani a Capitoliumon s nyilvános hitszónoklatai alkalmával. Már nyíltan lehordta a bíbornokokat is, odamondván nekik, hogy testületük a gőg, a kapzsiság, a képmutatás, a sokfajta gyalázatos bűn miatt már nem az Isten egyháza, hanem kereskedés (kalmárkodás) háza,[832] és a latrok barlangja,[833] ők maguk pedig az írástudók és a farizeusok szerepét töltik be a keresztény nép körében. A pápa sem az, akinek magát mondja, tehát nem apostoli férfiú, s nem is a lelkek pásztora, hanem a vérontás embere, aki tűzvész támasztásával és emberek legyilkolásával teremt magának tekintélyt,[834] az egyházak kínzója ő, s az ártatlanság megtiprója, aki mást sem tesz e világban, mint a testi gyönyöröket hajhássza, s miközben jól teletömi saját szuszékait, a másokét fenékig üríti. Arról beszélt, hogy úgy „apostoli” a pápa, hogy sem az apostolok tanítását, sem életmódjukat nem követi, éppen ezért senki sem tartozik neki sem engedelmességgel, sem tisztelettel, továbbá: nem szabad maguk között megtűrniük olyan embereket, akik a birodalom székhelyét, a szabadság forrását: Rómát, a világ úrnőjét akarták rabszolgasorba dönteni.

I. Frigyes császár itáliai hadjáratai

Részletek Freisingi Ottó I. Frigyes császár tettei című munkájából. A szerző (kb. 1113–1158) Babenbergi Lipót osztrák őrgróf fia, anyja révén rokonságban állt a Hohenstauf császárral, Párizsban tanult, majd ciszterci szerzetes lett, 1137-től Freising püspöke. Művei: a Chronicon a világ teremtésétől 1146-ig terjedő összefoglaló világtörténet: a Gesta Friederici I. imperatorist (1157–58) a császár kérésére írta. Szemelvényeinket az utóbbi munkából vettük.

Gombos A. F. XV–XVI., 1913, 182–191. o.

II. könyv 28. c.

A király[835] a Város[836] felé vivő útjában Viterbo táján tábort ütött. A bíbornokai kíséretében ideérkező Adorján[837] római pápát magas méltóságának megfelelően fogadják és tiszteletteljesen meghallgatják, amidőn népe ellen súlyos panaszt emel. A nevezett nép ugyanis amióta a szenátori rend felújításán buzgólkodott, nem átallotta főpapjait vakmerő módon sokféle gonoszságokkal bántalmazni. E lázadó tevékenységet súlyosbította, hogy valami Bresciai Arnold, akiről már megemlékeztem a vallás leple alatt és – hogy az Evangélium szavaival éljek – farkas létére báránybőrt öltve[838] a Városba ment és a műveletlen nép lelkét tetszetős tanával lángra lobbantván, azon lázadás alkalmával óriási tömegeket vont magához, azaz félrevezetett. Ez az itáliai Bresciából származó Arnold ugyanezen város egyházának papja, azaz csak lectora volt és azelőtt Abélard Péter volt a tanítómestere. Nem éppen gyenge eszű, de mégis inkább olyan férfiú, akiben nagyobb volt a szóbőség, mint a tartalmi súly. A különlegességet szerető és újításra vágyódó ember volt és az ilyenféléknek szelleme eretnekségek hirdetésére és schismatikus tévelygések felé hajlik. Midőn galliai tanulmányútjáról Itáliába visszatért, szerzetesi ruhát öltött, hogy annál jobban tévedésbe ejthesse a világot, és senkit sem kímélve mindent megtépázott, mindent megrúgott. A papok s püspökök ócsárlója, a szerzetesek üldözője volt, csupán a világiaknak hízelegvén. Azt hirdette ugyanis, hogy a papok, akiknek vagyonuk, a püspökök, akinek regáliájuk, a szerzetesek, akiknek birtokuk van, semmiképpen sem üdvözölhetnek. Minden a fejedelemé és annak adományozása révén csakis a világiak használatára kellene átengedni. Ezeken kívül úgy mondják, az Oltáriszentségről és a kicsinyek megkereszteléséről se gondolkodott helyesen. Mint ilyen és más hasonló tanokkal, amiket felsorolni hosszadalmas volna, a bresciai egyházat felkavarta és az egyházi személyeket ezen hely világi népe előtt, amelynek úgyis viszketett már a füle a papságra, legyalázta, a város püspöke más jámbor férfiakkal együtt az Ince[839] alatt Rómában tartott zsinaton bevádolta.[840] A római pápa, hogy a veszedelmes tan át ne ragadjon másokra is, elhatározta, hogy e férfiút hallgatásra kötelezzék. És így is történt. Ez az ember azonban Itáliából elmenekülve, az Alpokon túlra ment és az Alemanniának Zürich nevű városában tanítói tisztséget vállalt, egy ideig ott hintegette szét veszélyes tanait. Amikor meghallotta Ince halálát, Jenő pápaságának kezdetén visszatért a Városba, azt pápája ellen lázadásra ingerelte és nem követve a bölcs ama tanácsát, amely ez esetben így szól: „Ne hányj fát a tűzre!”[841] – még inkább felkelésre buzdította, példának eléjük tárván a régi rómaiakat, akiket a szenátus érett felfogása és az ifjú lelkek vitézségének rendje és deréksége a földkerekség uraivá tettek. Azért is azt tanította, hogy a Capitoliumot helyre kell állítani, a szenátusi méltóságot fel kell újítani és a lovagi rendet meg kell reformálni. A római pápának nincs köze a Város igazgatásához, neki meg kell elégedni az egyházi fennhatósággal. E mérges tan a bajt hovatovább oly nagyra növelte, hogy nemcsak a házait rombolták le az előkelő rómaiaknak és bíborosoknak, hanem a feldühödött csőcselék a bíborosok közül néhány tiszteletre méltó személyt még bántalmazott is, sőt egyeseket gyalázatosan meg is sebesítettek. Ezek és hasonló dolgok huzamosabb időn át – azaz Celestin halálától[842] mostanig – szakadatlanul és tiszteletlenül folytak, mert az ellene hozott kánonjogi egyházi ítéletet, véleménye szerint mint érvénytelent megvetette, míg végre néhányaknak kezei közé kerülve Tuscia határában fogságba esett,[843] s úgy tartották a fejedelem ítéletéig, aztán pedig a Város parancsnoka bitófa alá vitette és porrá égetett tetemét a Tiberisbe szórták, hogy teste az együgyű nép előtt tiszteletet tárgyává ne váljék.

Hogy azonban visszatérjek oda, ahonnan tollam kitért, a világ fejei és kíséretük egybeolvadtak és amíg néhány napon át együttesen haladtak tovább, a szent atya és a fiú között[844] édes társalgás folyik, s aminthogy a két fejedelmi udvarból – úgyszólván – egy állam alakult, egyházi és világi ügyek egyaránt társalgás alá kerülnek.

29. c. A római polgárok, értesülvén a fejedelem jöttéről, elhatározták, hogy szándékát küldöttség útján kipuhatolják. Rátermett és tanult követeket választottak tehát, hogy azok Sutri és Róma között eléje járuljanak, miután előbb menlevelet kapnak, és így a királyi tanács gyülekezete elé jutva beszédüket ilyképpen kezdették: „Minket, a Város követeit, a városnak nem csekély részét, óh legjobb király, a szenátus és a római nép Felséged elé rendeltek. Hallgasd meg jó lélekkel, kegyes fülekkel, amiket neked a város, a földkerekség áldást osztó úrnője előad, amelynek te közelebbről Istennek segélyével fejedelme, császára és ura leszel. Ha mint békeszerető jöttél s mivel hiszem is, hogy mint ilyen jöttél, örvendek. A föld uralmára vágyódol s én szívesen felkelek, örömmel eléd sietek, hogy a koronát átnyújtsam. Hiszen miért ne jöhetne békés szándékkal az, ki népét akarja meglátogatni, s miért ne tekinthetne dicséretes engedékenységgel arra, aki nagy és hosszas várakozással nézett eljövetele elé, hogy a papság tűrhetetlen jármát lerázza? Kívánom, hogy térjenek vissza a régi idők, kérem, hogy nyerje vissza kiváltságait a hírneves Város; e fejedelem alatt kapja vissza a földkerekség Városa a kormányt, hogy ez a császár megfékezze és a Város uralma alá hajtsa a földkerekség büszkeségét. Az ilyen főnök Augustusnak úgy a nevével, mint a dicsőségével ékeskedjék! Tudod, hogy Róma városa a szenátusi intézmény bölcsességénél fogva és a lovagi rend vitézsége és fegyelmezettsége következtében gyökereit tengertől tengerig terjesztette, s uralmát nemcsak a föld széléig vitte, hanem a föld kerületén kívül fekvő szigeteket is a földhöz fűzte és fennhatóságának sarjait oda is átplántálta. Nem tudták azokat megvédelmezni sem a tengerek háborgó hullámai, sem az Alpok meredek sziklabércei, a legyőzhetetlen római vitézség mindent legyűrt. A bűnök azonban, mivel fejedelmeink tőlünk messsze tartózkodtak, azt okozták, hogy az ókor nemes dísze – a szenátust értem – a tétlen hanyagság miatt züllésnek indult, és így az okosság aludván, szükségképpen az erők is meggyengülnek. Fölemelkedtem mind a te, mind az isteni birodalom dicsőségére, hogy a szent város szent szenátusát és lovagi rendjét visszaállítsuk, hogy annak tanácsai folytán, ennek fegyverei által visszatérjen a római birodalom és személyed számára a régi dicsőség. Felségednek vajon nem tetszenék ez? Nem ítélnék-e az ilyen dicső és tekintélyednek megfelelő tettet megjutalmazandónak? Türelmesen és kegyesen hallgass meg tehát, óh fejedelem néhány szót a te s az én igazamról. Előbb mégis a tiédről s azután az enyémről, mert »Jupitertől a kezdet«![845] Vendég valál, polgárrá én tettelek, jövevény valál az Alpokon túli tájakról, én fejedelemmé tettelek. Ami jog szerint az enyém volt, neked adtam. Először is biztosítékot kell nyújtanod, hogy jó szokásaimat és régi törvényeimet megtartod, amelyeket a császári elődeid alkalmas formában megerősítettek, hogy a barbárok dühe azokat meg ne sértse, hogy hivatalnokaimnak, akik a Capitoliumon kiáltani fognak, kiadásaira 5000 fontot adsz, hogy az államtól a jogtalanságot még vérontás árán is elhárítod, s hogy mindezt szabadalmakkal megerősíted és esküvel saját kezűleg megfogadod.”

30. c. Erre a király, a beszédnek éppoly büszke, mint szokatlan hangjától haragra lobbanva, félbeszakította a szóáradatot, azoknak köztársaságuk és birodalmuk jogairól itáliai szokás szerint hosszadalmasan és körülményesen elnyújtott beszédét, és testének tartását, királyi gondolkodását megóva, kellemes arckifejezéssel, készületlenül, de nem meggondolatlanul így válaszolt: „Sokat hallottunk eddig a rómaiak bölcsességéről és bátorságáról, de mégis inkább a bölcsességéről. Ezért nem tudunk eléggé csodálkozni, hogy soraitokban, amint érezzük, több az ostoba fennhéjázás, mint a bölcsesség. Kiemeled városod ősi nemzetségét, isteni államod régi állapotát a csillagokig emeled. Elismerem, s hogy történetíród szavaival éljek: »volt valamikor ebben az államban erkölcs«. Mondom »valamikor«, és oh, akárcsak oly igazán, mint szívesen mondhatnók a »most«-ot. A te, helyesebben a mi Rómánk érezte a dolgok változását. De egyedül nem kerülhette el azt a sorsot, amelyet az örök törvény szerint a mindenek alkotója a holdgolyó alatt élők számára rendelt. Mit mondjak még? Világos, hogy nemességed ereje e városunkról először a Kelet királyi városára szállott át, és sok éven át szívta gyönyöreidnek emlőit az éhező görögöcske. Jött aztán a frank, névleg és lényegileg is nemes, és azt a nemességet, ami még benned maradt, bátran elragadta. Meg akarod ismerni Rómának régi dicsőségét? A szenátori méltóság súlyát? A sátrak rendjét, a lovagi rend erkölcsét, mocsoktalan s határtalan bátorságát, midőn harcba indul? Nézd a mi államukat! Nálunk mindez megvan. A császársággal mindez ránk szállott. Nem meztelenül maradt ránk a hatalom, erényeivel felruházva jött. Díszeit magával hozta. Konzuljaid nálunk vannak, szenátusod nálunk van, hadsereged nálunk van. Maguk a frank előkelők fognak tanácsukkal kormányozni. Maguk a frank lovagok fognak jogtalanság esetén fegyverrel védelmezni. Azzal kérkedel, hogy engem te hívtál, hogy te engem először polgárrá, aztán fejedelemmé tettél, és hogy amit kaptam, az a tiéd volt. Hogy ennek a beszédnek újszerűsége mennyire oktalan, s mennyire híján van az igazságnak, azt bízzuk a te méltánylásodra, s az okosak ítéletére. Tekintsük csak át: az új császárok tetteit a mi isteni fejedelmeink, Károly[846] és Ottó[847] nem mások adományából kapták, hanem a vitézségükkel meghódított várost Itáliával együtt a görögöktől s a longobárdoktól ragadták el és a frankok földjéhez csatolták. Erre tanítanak Desiderius[848] és Berengár,[849] a te zsarnokaid, akikkel büszkélkedtél és akikre mint fejedelmekre támaszkodtál. Biztos hírből tudjuk, hogy ezeket a mi frankjaink nemcsak legyőzték és fogságra vetették, hanem hogy ott is öregedtek meg s hunytak el azoknak szolgaságában. Erre nézve a legszembetűnőbb bizonyíték az, hogy hamvaik nálunk vannak elhantolva. Te azonban azt mondod: »az én hívásomra jöttél«. Beismerem: hívtak. Mondd meg az okát, hogy miért hívtak? Ellenség szorongatott, és sem a saját kezeddel, sem a görögök puhaságával nem tudtál megszabadulni. A frankok vitézségét hívtad segítségül. Inkább könyörgésnek, mint hívásnak nevezhetném azt. Mint nyomorgó hívtad a szerencsést, mint gyenge az izmost, mint erőtlen az erőst, mint aggódó a gondtalant. Ebben az értelemben híva, ha ez hívásnak nevezhető, jöttem. Fejedelmedet alattvalómmá tettem és téged mostanig meghódolásra kényszerítettelek. A jogos tulajdonos én vagyok. Csavarja ki, aki tudja, Hercules kezéből a buzogányt. Tán a szicíliai,[850] kiben bizakodol, megteszi ezt? Tekints vissza a korábbi példákra. A frankok vagy a németek keze még nem lett erőtlenné. Isten segedelmével, ha megérjük, még vele is megéreztethetjük vakmerőségének következményeit. Igazságodat követeled, amellyel tartozom neked. Elhallgatom, hogy szükségképpen a fejedelem szab törvényt a népnek, s nem a nép a fejedelemnek. Elmellőzöm, hogy valamely birtokos, midőn birtokába akar lépni, semmiféle feltétel kikötését sem tartozik eltűrni. Ésszerűen harcoljunk. Úgy látom, hogy három esküt ajánlsz. Mindegyikre válaszolok. Azt mondod, hogy esküdjem meg, hogy császári elődömnek részedre kiváltságokkal biztosított törvényeit és jó szokásaidat megtartom. Hozzáteszed még, hogy a hazának saját fejem veszélyeztetéséig védelmet esküdjem. Erre a kettőre egyszerre adom meg a választ. Amiket követelsz, vagy jogosak, vagy jogtalanok. Ha jogtalanok, úgy nem rád tartozik azoknak követelése, s nem rám azoknak megengedése. Ha jogosak, akkor elismerem, hogy akarom azokat, mert tartozom is velük, és tartozom velük, mert akarom. Ezért fölösleges lesz önként elismerni, kötelességre és kötelességszerű akaratra hitet tenni, mert hogyan is akarnám jogaidat csorbítani én, aki mindenkinek, még a legkisebbnek is megtartani óhajtom azt, ami megilleti. Miért ne védelmezném én a hazát, és különösen birodalmam székhelyét, saját fejem veszélyével is, én, akinek mindenkoron gondja volt, amennyire tehettem, ugyanazon veszély mérlegelésével határainak helyreállítására is? Tapasztalta ezt a minap meghódított és a római birodalomhoz csatolt Dánia, és valószínűleg más több tartomány és királyság is megérezte volna, ha a mostani ügy meg nem akadályozott volna. S most rátérek a harmadik pontra. Azt állítod, hogy neked bizonyos pénzösszeg miatt személyesen esküt tenni tartozom. Micsoda vakmerőség! Fejedelemtől oh, Róma, olyat követelsz, amit inkább valamely inas követelhetne a szatócstól. Nálunk a foglyoktól követelnek ilyesmit. Vagy tán fogságban vagyok? Talán rajtam vannak az ellenség bilincsei? Nem ülök-e én itt dicsőségesen, hatalmas és bátor seregekkel körülvéve? Kényszeríthető-e a római fejedelem, hogy akarata ellenére tegyen valakinek valamit s ne önként adományozzon? Eddig úgy szoktam, hogy királyilag és fényesen adjak, akiknek tetszett, s amennyi illett és különösen akik előttem érdemeket szereztek. Mert amiként joggal megkövetelik a kicsinyektől a köteles engedelmességet, az igazságnak megfelelően úgy osztják a megérdemelt jutalmat a nagyok is. Ezt az isteni szüleimtől örökölt szokást, amelyet másutt megtartottam, miért tagadnám meg a polgáraimtól és miért ne tegyem bevonulásommal boldoggá a Várost? Aki azonban nem jogosat jogtalanul követel, annak érdeme szerint jogosan minden megtagadtatik.” Ezeket mondta, és beszédét lelkének méltó felháborodásával befejezve elhallgatott.

31. c. Midőn a körülállók közül néhányan azt kérdezték a küldöttektől, hogy van-e még mondanivalójuk, azok egy kis gondolkozás után ravaszul azt közölték, hogy előbb közlik polgártársaikkal a hallottakat és a tanácsból majd visszatérnek a fejedelemhez. Erre elbocsáttattak, és elhagyva az udvart sietősen visszamentek a Városba. A király cselt sejtvén, elhatározta, hogy ebben az ügyben atyjával, a római pápával tanácsot tart. Az pedig mondá: „Fiam, a római csőcselék körmönfontságát még jobban is meg fogod ismerni. Tapasztalni fogod ugyanis, hogy ravaszságból jöttek és ravaszságból távoztak. De Istennek – aki azt mondja: »Megfogom a bölcseket az ő csalárdságukban«![851] – hathatós kegyelmével megelőzzük ravasz cselvetéseiket. A seregből haladéktalanul bátor és ügyes ifjakat kell kiküldeni, hogy Szent Péter templomát és Leó várát megszállják. Ott vannak az erősségekben lovagjaink, akik akaratunkat megtudva, azonnal beeresztik őket. Melléjük adjuk továbbá Octavianus bíborost, aki a legnemesebb római vérből származik és hozzád igen hűséges.” Így is történt. A legközelebbi éjjelen[852] a fegyveres lovagok közül csaknem ezer, igen derék ifjút választottak ki, akik hajnalhasadtakor bevonultak Leó várába, és az előcsarnokot s a lépcsőket megszállva őrzik Szent Péter templomát. A táborba pedig hírnökök mentek megvinni az örömhírt.

32. c. Napfölkelte után, amikor az első óra már elmúlt – mialatt Adorján pápa a bíborosokkal s a papokkal előrement s a király érkezését a lépcsőkön várta – táborát megindítá a király és övéivel felfegyverkezetten a Mons Gaudius lejtőjén leereszkedve az úgynevezett Aranykapun át Leó városába nyomult, amelyben most a sereg úgy tündökölve a fegyverek fényében, oly nagyszerű példás rendben bevonulva, hogy joggal mondhatták volna róla: „Rettenetes, mint a zászlós tábor”[853] és a Makkabeusok ama szava szerint: „Tündöklött a nap az aranyos pajzsokon és ragyogtak tőlük a hegyek.”[854] Midőn a fejedelem Szent Péter templomának lépcsőihez ért, a pápa tiszteletteljesen fogadta és egészen Szent Péter sírjáig vezette. A pápa ünnepi misét mondott és a király, fegyveres seregével körülvéve a szokásos áldás kíséretében elnyerte a császári koronát, királyságának negyedik évében, június havában 14 nappal július kalendája előtt.[855] És a jelenlevők mindnyájan örömujjongásban törtek ki, a nagyszerű fényért, Istent dicsőítvén. Közben azt a hidat, amely Crescentius vára[856] mellett, Leó városától egészen a város kezdetéig nyúlik, övéivel őriztette, hogy a dühöngő nép meg ne zavarhassa ezen ünnep kedvességét. Minden véget érvén, a császár koronával a fején, egyesegyedül a már felkantározott lóra ült, míg a többiek gyalog haladtak és ugyanazon a kapun, amelyen jött, kivonulva visszatért a táborba, amely közvetlenül a falak alatt volt; s a római pápa pedig az egyház mellett fekvő palotájában maradt.

33. c. Mialatt ez történt, a római nép a szenátoraival a Capitoliumon gyülekezett. Amikor aztán meghallották, hogy a császár az ő hozzájárulásuk nélkül a birodalom koronáját elnyerte, dühbe jöttek, nagy rohanással átkeltek a Tiberisen, és Szent Péter templomáig előnyomulva attól sem riadtak vissza, hogy néhány hátramaradt lovászt magában a legszentebb templomban megöljenek. Lárma keletkezett, a császár ezt hallva parancsot adott a nagy meleg, szomjúság és kimerültség folytán pihenni vágyódó seregének, hogy szereljen fel. Annál is inkább sietett, mert attól tartott, hogy a feldühödött csőcselék megrohanja a pápát és a bíbornokokat. A harc megkeződött. Az egyik oldalon Crescentius vára mellett a rómaiakkal, a másik oldalon Piscina mellett a Tiberisen túliakkal. Látni lehetett, hogy most ezeket szorítják azok a tábor felé, majd meg ezek hajtják azokat a hídhoz. A mieinknek javára volt, hogy őket nem sértették a Crescentius várából kődobálásokkal és hajítódárdákkal, mert még az emelvényeken álló asszonyok is – mint mondják – figyelmeztették övéiket, hogy a gyáva csőcselék őrjöngése miatt azok, akik a várban valának, a fent említett módon meg ne sebesítsenek egy ilyen rendezett, pompás lovassereget. Sokáig küzdöttek mindkét részről kétes eredménnyel, míg végre a rómaiak nem állhatván ellen a mieink keménységének, hátrálni kényszerültek. Láthatták volna, hogy mily kegyetlenül, szilajul gyúrták a rómaiakat, agyonütvén, megölvén s a földre tepervén őket, mintha mondanák: „Nesze neked Róma, arab arany helyett német vas. Ez az a pénz, amit néked a fejedelmed a koronáért ad. Így veszik a frankok a birodalmat. Ilyenképpen egyezkedik veled a te fejedelmed, ilyen esküt teszen néked!”

Ez a csata a napnak tizedik órájától csaknem egészen éjjelig tartott. Elestek vagy a Tiberisbe fúltak itt mintegy ezren, vagy hatszáz fogságba került, számtalanon megsebesültek, a többiek pedig megfutamodtak, míg a mieink közül – kimondani is csodálatos – csak egy esett el és egy jutott fogságba. A mieinknek ugyanis a kedvezőtlen időjárás, éppen abban az időben a Város körüli roppant hőség többet ártott, mint a rómaiak fegyvere.

A velencei béke

A Lombard Ligától 1176-ban Legnanónál elszenvedett veresége után I. Barbarossa Frigyes békét kötött III. Sándor pápával Velencében 1177 augusztusában.

MGH, Const, T. I., 362. o.

1. Minthogy Frigyes császár úr Sándor pápa urat katolikus és egyetemes pápának ismerte el, a köteles tiszteletet is meg fogja neki adni ugyanúgy, amint saját katolikus elődei az ő katolikus elődeinek megadták. De ugyanezt a tiszteletet fogja tanúsítani a katolikus módon pápai trónra lépő utódai iránt is.

2. És a császár úr biztosítja az igaz békességet mind Sándor pápa úrnak, mind valamenynyi utódának, de az egész római egyháznak is.

3. Minden olyan birtokot és birtoktartozékot, akár földesúri jogon bírt az, akár más jellegű, ami egyszer a római egyházé volt és vagy ő (a császár) maga vette el, vagy mások útján vétetett el, becsületesen visszaad, épségben tartva azonban valamennyi császári jogot. És a római egyház is becsületesen visszaad a császárnak minden olyan birtokot és birtoktartozékot, melyet vagy maga vett el tőle, vagy mások által vétetett el, épségben tartva a római egyház valamennyi jogát.

4. A császár úr segítséget nyújt majd azoknak a birtokoknak megtartásában, melyeket visszaad.

5. Hasonlóképpen az egyház valamennyi olyan vazallusát, akit a szakadás alkalmával elhurcolt vagy befogadott a császár úr, elbocsátja és visszaadja Sándor pápa úrnak és a római egyháznak.

6. Ezenkívül: a császár úr is, a pápa úr is kölcsönösen segíteni fogják egymást mind az egyház, mind a birodalom tiszteletben tartásának és jogainak biztosításában, mégpedig a pápa úr úgy mint jóságos atya a jámbor és legkedvesebb fiát, és a legkeresztényibb császár mint kedves és tisztelendő atyját és Szent Péter helytartóját.

7. Mindazt, amit a szakadás idején vagy a szakadás ürügyén, avagy bírói eljárás nélkül vett el az egyházaktól (egyházközségektől) a császár úr vagy övéi, vissza kell adni az egyházaknak.

8. Beatrix császárné úrasszony szintén elfogadja Sándor pápa urat katolikus és egyetemes pápának. Fiuk, Henrik[857] király úr szintén elfogadja őt, és neki, valamint katolikus utódainak megadja a köteles tiszteletet, s ő is leteszi ugyanazt az esküt, amelyet a császár úr letett.

9. A császár úr és fia, Henrik király úr biztosítják a békét Szicília felséges királyával[858] 15 esztendőre…

10. A konstantinápolyi császárnak[859] is, de a római egyház valamennyi segítőjének is biztosítja (a császár) az igazi békét, és semmi rosszat sem tesz ellenük, sem saját maga, sem saját emberei útján azért, mert segítséget adtak a római egyháznak.

11. Azokat a panaszokat és vitákat illetően, melyek Adorján pápa úr idejét megelőzően az egyház és a birodalom között felmerültek, a pápa úr és a császár úr egyaránt közvetítőket küldenek ki, akiknek meghagyják mindketten, hogy e vitákat akár saját döntésük útján, akár egyezség formájában zárják le. Ha azonban az említett közvetítők nem tudnának megegyezni, az ügyet a pápa úr és a császár úr vagy az általuk e célra külön kirendeltek döntése alapján kell lezárni.

A 12–21. pontokban: (Az egyházszakadás miatt zavarossá vált egyházi ügyek rendezése. – III. Callixtus ellenpápa egy apátságot kap.)

22. A pápa úr és az összes bíborosok pedig, amint elfogadták Frigyes urat a rómaiak és a katolikusok császárának, ugyanúgy el fogják fogadni az ő boldog feleségét: Beatrix úraszszonyt katolikus és római császárnénak, úgy azonban, hogy koronázza őt meg a pápa úr avagy legátusa. Henrik urat pedig, az ő fiukat elfogadják katolikus királynak.

23. A pápa úr és a bíborosok szintén az igaz békét biztosítják Frigyes császár úrnak, Beatrix császárné úrasszonynak és Henrik királynak, az ő fiuknak, s mindazoknak, akik őket segítik…

24. A pápa úr pedig megígéri, hogy e békét mind maga, mind valamennyi bíboros az igazság szavával meg fogja tartani; s kiváltságlevelet is készít róla, melyet alá fognak írni a bíborosok is valamennyien…

27. A császár pedig az egyházzal kötött, fent leírt békét, továbbá a Szicília felséges királyával 15 évre kötött, már szintén említett békét, valamint a lombardok fegyvernyugvását[860] – ti. a legközelebbi augusztus elsejétől számított hat esztendőn keresztül – mind a saját, mind a fejedelmek esküjével meg fogja erősíteni, és a saját pártján levő lombardokkal is… meg fogja erősíttetni ugyanazon fegyvernyugvást.

III. Ince és az 1198. évi királyválasztás A pápa határozata a császárság ügyében és a három megválasztott

III. Ince pápa (1198–1216) energikus politikája az egyház és a világi uralkodók fölött pápai autoritás kiterjesztésére irányult. VI. Henrik halála után, a német-római császárságra a ghibellin Sváb Fülöppel szemben Brunswick Ottót támogatta, de amikor az elfoglalta Toszkánát (1210), kiátkozta és II. Frigyes jogait ismerte el.

Epistolae Innocentii, III.

Baluze, 1862, T. I., 697. o.

Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében

Fontos dolog az apostoli szék számára, hogy odaadóan és bölcsen foglalkozzék a római birodalomról való gondoskodással, mert a császárság köztudomás szerint eredetében is és végső mozzanatában is reá tartozik: eredetében azért, mert általa és miatta szállott át Görögországból, mint az átvitel megvalósítója által, hogy miatta nagyobb védelemben álljon; végső mozzanatában pedig azért, mert a császár a pápától kapja a császárrá levést betetőző és kiteljesítő kézrátételt, amikor megáldja, megkoronázza és a császárságba beiktatja. Amint legutóbb hármat választottak királlyá: a fiút,[861] Fülöpöt és Ottót, ekként mindegyiküknél három körülményt kell megvizsgálni: azt, hogy mi szabad, mi illik és mi célszerű. A gyermeknél, Henrik császár fiánál első tekintetre úgy látszik, hogy nem szabad megválasztásával szembeszállni, mert a fejedelmek esküje megerősítette. De úgy látszik, nem is illik, hogy amidőn az apostoli szék gyámkodására bízatott és védelmébe is fogadott,[862] akkor az fossza meg a császárságtól, akinek pártolnia kellett volna őt jogában… Hogy pedig nem célszerű szembeszállni vele, legjobban abból a megfontolásból tűnik ki: midőn ez a mostani gyermek a teljes kor éveihez jutva látná, hogy a római egyház fosztotta meg a császári méltóságtól, nemcsak hogy nem viseltetnék iránta a megszokott tisztelettel, hanem minden lehető módon ellene támadna, Szicília királyságát is elvonná az iránta való hódolattól és megtagadná a vele szemben szokásos engedelmességet.[863] Ám ezzel szemben ellenkezőjeként az látszik, hogy szabad is, illik is és célszerű is állást foglalni megválasztása ellen. Hogy szabad, abból látszik, hogy amaz esküvések szabálytalanok voltak, s választás pedig nem helyénvaló. A személy ugyanis, akit választottak, nem volt megfelelő: … Alig kétéves gyerek, aki még újjá sem született a szent keresztség fürdőjében. Ezért a látszat az, hogy az ilyen szabálytalan és helytelen esküvéseket nem kell megtartani. Az meg mindenki számára világos, hogy nem illik uralkodnia. Hiszen kormányozhat-e másokat, aki maga is mástól való kormányoztatásra szorul? Hogy nem célszerű a császárságot elnyernie, abból világlik ki, hogy ezáltal a szicíliai királyság egyesülne a birodalommal és ebből az egyesülésből az egyházra nézve nagy zavarodás támadna. Fülöpről[864] szintén az a látszat, hogy nem szabad szembeszállni megválasztásával… Mivel többen és méltóbbak választották meg, és több és méltóbb fejedelem követi, jog szerint választottnak látszik. Ezért úgy tűnik, nem szabad szembeszállni a jog szerinti és törvényes választással. Nem illőnek azért látszik, hogy ne mutatkozzunk saját sérelmeink megbosszulójának, ha őt üldöznénk, mert atyja és fivére üldözte az egyházat. … Hogy nem célszerű, világos és nyilvánvaló. Minthogy nagy a hatalma mind föld, mind vagyon és emberek felett, nem látszik célszerűnek, hogy karunkat a rohanó ár ellen szegezzük, ilyen hatalmassággal szállván szembe úgy, hogy az egyház és a magunk ellenségévé tesszük, és nehogy még nagyobb viszályt szítani lássanak minket és ne legyen az utóbbi tévelygés rosszabb az elsőnél, holott inkább az a feladatunk, hogy a békét keressük, kövessük és hirdessük másoknak, ami, ha őt pártoljuk, könnyen történhet. Ám ezzel szemben van az a látszat, hogy szabad fellépnünk ellene. Elődünk ugyanis igazságosan és ünnepélyesen a kiközösítés ítéletével sújtotta… ezenkívül, mivel köztudomás szerint hűségesküt tett a gyermeknek, most pedig megkaparintotta a német királyságot és amennyiben rajta állna, a császárságot is, ezért nyilvánvalóan esküszegésben vétkes. Erre az az ellenvetés, hogy ha… azt az esküvést szabálytalannak tekintjük, miként mondhatjuk őt esküszegésben bűnösnek… De erre a válasz az, hogy, ha szabálytalan volt is az az eskü, akkor sem sérthette volna meg vakmerően a maga kényére, hanem előbb a mi szándokunkat kellett volna megkérdeznie… Ekként tehát úgy látszik, hogy szabad is, tartozunk is szembeszállni a kiközösített esküszegővel… Az, hogy illik is szembeszállnunk vele, onnét tetszik ki nyilvánvalóan, hogy ha most a fivér úgy lépne közvetlenül fivére örökébe, mint annakelőtte a fiú az atyáéba, akkor az a látszat keletkeznék, hogy nem választással adják neki a császárságot, hanem örökségként illeti őt meg és örökletessé lenne az, aminek kegytől kell függenie; főként ti. azért, mert nemcsak Frigyes tette utódává fiát, hanem Henrik szintén fiát akarta maga helyére állítani, és így a jövőben a visszaélés netán gyakorlattá rögződnék. Azt mindenki világosan tudja, hogy célszerű Fülöppel szembeszállnunk. Mivel üldözőnk ő és üldözők ivadékából származik, ha nem szegülnénk szembe vele, azt látnák, hogy magunk ellen fegyverezzük fel a dühöngőt és fejünk ellen adunk kardot a kezébe. (Az egyház V. Henrik, I. Frigyes és VI. Henrik általi „üldöztetéseinek” felsorolása következik.)… Fülöp pedig, akiről szó van, egyházüldözéssel kezdte és most is ezt az utat járja. Korábban ugyanis az egyház örökségét iparkodván bitorolni, Tuscia és Campania hercegének címezte magát… Most is… üldöz minket és a római egyházat, és igyekszik elragadni tőlünk a szicíliai királyságot. Úgy látszik, hogy Ottónak[865] nem szabad kedvezni, mert kevesek választották meg; azért nem illik, nehogy az a látszat legyen, hogy nem iránta való kegyességből, hanem a másik iránti gyűlölségből részesítjük őt apostoli kedvezésben; s azért nem célszerű, mert tekintetbe véven a másikat az ő pártja erőtlennek és gyengének tűnik. Viszont… mivel a választott személy alkalmasságának, vagyis méltó voltának nem kevésbé, hanem inkább kell tekintetbe jönnie az ilyen dolgokban, mint a választók számának, de meg a választókat nézve sem pusztán a számbeli többség, hanem az elhatározás bölcsessége nyom a latban, és Ottó alkalmasabb a birodalom kormányzására Fülöpnél, mert… Fülöp ősei vétkeit utánozza az egyház üldözésében, minthogy, ámbár nem kell a rosszat rosszal viszonozni, hanem jól kell bánnunk a velünk szemben gonoszat cselekvővel, mégsem tartozunk… magunk ellen fegyverezni a dühöngőket… ezért szabadnak, illőnek és célszerűnek látszik őt (Ottót) apostoli kegyben részesítenünk. Mert távol legyen tőlünk, hogy embernek engedjünk Istennel szemben, vagy hogy féljünk a hatalmas arcától… Mi ezért az előbb mondott okokból úgy gondoljuk, nem kell fellépni a fiúért, hogy mostanság elnyerje a császárságot, Fülöp személyét pedig nyilvánvaló akadályok miatt teljesen elvetjük és kimondjuk: meg kell akadályozni, hogy bitorolhassa a császárságot. Egyebekben úgy kell eljárni követünknek a fejedelmeknél, hogy vagy egyezzenek meg alkalmas személyt illetően, vagy bízzák magukat ítéletünkre vagyis döntésünkre. Ha egyiket sem tennék, mivel már sokáig vártunk, mivel intettük őket az egyetértésre, mivel útbaigazítottuk őket levelünk és követünk útján és tudtukra adtuk tanácsunkat… minthogy ez az ügy nem tűr halasztást, mert Ottó maga is odaadó híve az egyháznak és mindkét ágon is ilyenekre vezeti vissza eredetét, anyja részéről az angol királyi házra,[866] apja részéről a szász hercegek nemzetségére,[867] akik mindnyájan az egyház hívei voltak, jelesen pedig Lothar császár a dédapja, aki az apostoli szék méltóságáért kétszer is Apuliába vonult,[868] és a római egyház szolgálatában halt meg, nyilván az ő pártjára kell állni, őt királlyá fogadni és megtörténvén előbb mindaz, aminek a római egyház méltóságáért előzetesen végbe kell mennie, őt kell a birodalom koronájához juttatni.

Sváb Fülöp híveinek levele III. Incéhez (1202. január körül)

Baluze, T. I., 178–179. o.

Szentséges Atyánknak, Ince úrnak… az Isten kegyelméből való magdeburgi és brémai érseknek, a wormsi, passaui, rengensburgi, konstanzi, augsburgi, eichstätti, havelbergi, meisseni és naumburgi püspökök, a bambergi választott püspök, a fuldai, hersfeldi és kempteni apátok, a cseh király, a zähringeni herceg és Burgundia rectora, a szász herceg, az osztrák és stájer herceg, a meráni herceg, a türingiai tartománygróf, a morva őrgróf, a keleti, meisseni és brandenburgi gróf, az orlamündi, somersenburgi, brémai és wettini grófok üdvözletet és a Krisztusban köteles tiszteletet.

A szentséges római szék szentsége és mindeneket kegyesen segítő atyai mivolta semmi módon sem engedi feltennünk, hogy csodálatos bölcsességtek tudtával történt mindez, sem azt nem hihetjük, hogy a bíborosok szent testületének beleegyezése járult ahhoz, ami joggal összeférhetetlen és tisztességgel ellenkező dolgot a praenestei püspök úr, amint ő állítja, Szentségtek követe a római király választásának ügyében felette illetlenül véghezvitt. Mert ki hallott még ehhez hasonló vakmerőséget? Ki lehet igaz tanúja annak, hogy ilyesmire merészkedtek, amikor ilyenre még nem volt példa, a történelem sem ismer és semmiféle könyv nem szól ilyesmiről? Vajon hol olvastátok, ó főpapok, hol hallottátok szent atyák, az egész egyház bíborosai, hogy elődeitek vagy követeik a római király választásába avatkoztak, akár úgy hogy választókként viselkedtek, akár úgy hogy bíróként a választás érvényét mérlegelték? Nem hisszük, hogy van erre ellenvetésül feleletetek. De minthogy a szent kúriától mint kegyes anyától ért minket ez a gyalázat, és mi a római birodalom címének kötelékében vagyunk, arra kényszerülünk, hogy ne hallgassuk el a rajta esett jogsérelmet. A fentebb írt fejedelmek összessége tehát fájdalommal tárja elétek, hogy a praenestei püspök minden jog rendjével szemben a római király választásába avatkozott, és nem láthatjuk, milyen minőségben viselkedik gáncstalanul. Mert vagy választóként vagy bíróként viselkedik. Ha választóként, akkor hogyan kereshetett alkalmat arra, hogy szemtanúk nélkül hazugsággá változtassa az igazságot és bűnné az erényt? Mert hogyan vettethetett meg olyan nagyon jogtalanul a fejedelmeknek az a része, amelyet tekintélyessé tesz száma és kiválóvá méltó volta? Ha bíróként viselkedett, így nem viselkedhetett. Ha ugyanis a római király választása magában hibát szenvedett, akkor sincs olyan felsőbb bíró, akinek ítélete hivatott ezt kijavítani, hanem a választók önakarata kell hogy helyrehozza. Mert az Isten és emberek közti közbenjáró, Jézus Krisztus, az ember, saját tetteinek és méltóságainak elválasztásával elkülönítette a két hatalom feladatait, hogy az, aki Isten katonája, a legkevésbé se ártsa magát e világi ügyekbe és viszont az, aki a világ ügyeivel van elfoglalva, látszólag se avatkozzék az isteni dolgokba. Ám ha titeket bírónak ismernénk el, ez sem mentené a dolgot. Tulajdon kardotokat forgathatjuk ugyanis ellenetek, mert a bírónak a másik fél távollétében kimondott ítélete híjával van az erőnek. Ugyan mit erősíthetett meg a mondott praenestei püspök ítélete Ottónak, amikor előzőleg semmi sem volt neki? Mert mi lesz az vagy mi ereje lehet annak, amit azok tesznek, akiket csekély számuk korlátoz, akiket kicsi tekintély övez, és amit hibássá tesz a másik fél távolléte? Érvényesüljön tehát szigorotok vele szemben, aki ilyen helyén nem való dolgokat művelt, legyen azonban fenyítéstek kegyesen szigorú. Elhatároztuk ugyanis, Szent Atyánk, tudomástokra hozni, hogy választásunk szavazatát kegyes Fülöp urunkra, a rómaiak mindig felséges királyára adjuk egyhangúlag és közös egyetértéssel, megígérvén és szilárdul megfogadván, hogy a ti és a római szék iránti engedelmességtől nem fog eltántorodni, odaadása kedvessé fogja tenni Isten és ti előttetek, a fiúhoz illő félelem és az egyház védőjéhez illő buzgalom fogja kegyetekbe ajánlani. Kérjük ezért, hogy alkalmas időben és helyen ne tagadjátok meg tőle a felkenés jótéteményét, amint ez tisztetek.

A „Venerabilem” kezdetű bulla III. Ince pápa V. Bertold zähringeni herceghez (1202. március)

Baluze, T. I., 180–181. o.

Azt a levelet, …amelyet… a fejedelmek intéztek hozzánk, gondosan felolvastattuk és jól megjegyeztük mindazt, amit tartalmaz. A többi közt, amit a mondott fejedelmek ebben a levélben tudomásunkra adtak, főként azzal az ellenvetéssel éltek, mondván, hogy tisztelendő testvérünk, a praenestei püspök, az apostoli szék követe vagy a választó, vagy a bíró tisztében lépett fel; ha választóként viselkedett, más vetésébe vágott sarlójával és a választásba avatkozva, megsértette a fejedelmek méltóságát, ha pedig bíróként, akkor úgy látszik, hogy az ellenfél távollétében szabálytalanul járt el, mert nem idézték meg, és így nem lehetett volna makacsságban elmarasztalni. Mi azonban, akik apostoli szolgálatuk feladatai szerint kinek-kinek adósai vagyunk az igazságban, nem szándékszunk magunknak igényelni a fejedelmek jogát, amint nem akarjuk azt sem, hogy más bitorolja azt, ami igazság szerint a miénk. Ezért, amint kötelességünk, elismerjük ama fejedelmek jogát és hatalmát arra, hogy megválasszák az utóbb császárrá teendő királyt, akiket ez jog és régi szokás alapján köztudomás szerint megillet, különösképpen mivel ez a jog és hatalom rájuk az apostoli széktől háramlott, amely a római császárságot a felséges Károly személyében[869] a görögöktől germánokra vitte át. De a fejedelmeknek is el kell ismerniük és el is ismerik, hogy a királlyá választott és a császárságra emelendő személy megvizsgálásának joga és hatalma minket illet, aki őt felkenjük, megszenteljük és megkoronázzuk. Mert általánosan megtartott szabály az, hogy arra tartozik a személy vizsgálata, akit a kézrátétel is illet. Vajon ha a fejedelmek nem pártokra szakadva, hanem akár egyetértésben is királlyá választanának valami szentségtörőt vagy kiközösítettet, zsarnokot vagy félkegyelműt, eretneket vagy pogányt, akkor az ilyen embert is fel kellene kennünk, meg kellene szentelnünk és koronáznunk? Isten mentsen az ilyesmitől! A fejedelmek ellenvetésére válaszul azt mondjuk tehát, hogy követünk, a praenestei püspök választóként sem viselkedett… mármint senkit sem választatott meg, sem nem választott, és így egyáltalán nem avatkozott a választásba, de bírónak sem tolta fel magát, mert a kettő közül egyikük választását sem erősítette meg, sem nem érvénytelenítette, mint a választók dolgát, és így egyáltalán nem bitorolta a fejedelmek jogát és nem szállott szembe vele. Gyakorolta pedig a kinyilvánító tisztét, mert a herceg személyét méltatlannak nyilvánította, a király személyét pedig alkalmasnak mondotta ki a császárság elnyerésére, nem annyira a választók akarata, hanem a megválasztottak érdeme miatt; ámbár tanúsítják, hogy többen azok közül, akiknek jog és szokás szerint hatalmuk van a császárrá emelendő király választására, egyetértenek Ottó királyságában, és Fülöp hívei nyilvánvalóan törvénytelenül jártak el, mert őt a többiek távollétében és megvetésével merték megválasztani, minthogy kétségtelen bizonyosságú jog az, hogy a választásnak inkább akadálya csak egynek a megvetése is, mint a sokak ellentmondása. Ezért, mivel rászolgáltak privilégiumuk elvesztésére, azok, akik visszaéltek a rájuk ruházott hatalommal, méltán belátható, hogy az ilyen jogsérelem nem akadályozhatta a többieket joguk gyakorlásában. S mert az említett herceg a koronát és a felkenést nem nyerte el ott és attól, ahol és akitől kellett volna, a mondott király viszont ott, ahol kellett, ti. Aachenben és akitől kellett, ti. tisztelendő testvérünktől, a kölni érsektől nyerte el mind a kettőt, mi egyáltalán nem Fülöpöt, hanem Ottót tekintjük és nevezzük királynak, így követelvén az igazságosság. Fülöpnek, az előbb mondott sváb hercegnek az elvetésénél pedig, a személyét illető nyilvánvaló akadályok miatt nem vádemelésre, hanem inkább elítélésre volt szükség, mert ami nyilvánvaló, az nem igényel vádemelést, hanem elítélést. Hogy megintés és várakozás után kedvezhetünk az egyik félnek, amikor a választásnál a fejedelmek szavazata megoszlik, főként azután, hogy tőlünk kérik a felkenést, megszentelést és koronázást, amint mindkét fél sokszor kívánta tőlünk, ez a jogból éppoly világos, mint a példából. Mert vajon, ha a fejedelmek figyelmeztetés és várakozás után sem akarnak vagy nem képesek egyetértésre jutni, akkor az apostoli szék nélkülözni fogja gondviselőjét és védelmezőjét, és azoknak a vétke reá hulljék büntetésként? Mi tehát… őket (Fülöp híveit) intjük, hogy amint mi is tartózkodunk az ő joguk megsértésétől, akként ők se viselkedjenek semmiképpen sem jogsértőként a mi jogunkkal szemben, hanem álljanak el az általunk igazságos ítélettel elvetett herceg pártjáról, és ne tagadják meg az előbb mondott Ottó királyhoz való csatlakozást, ha végtére is személyes vagy törvényes ügyben ellene nem hoznak fel és bizonyítanak valamit. A sváb hercegre vonatkozó akadályok ugyanis köztudottak: a nyilvános kiközösítés ti. a nyilvánvaló esküszegés, és az a közismert üldözés, amelyet ősei és ő maga merészkedett az apostoli szék és más egyházak ellen művelni. Ezenfelül, ha az előbb mondott herceg megszerezné a császárságot, amitől Isten mentsen, akkor veszendőbe menne a fejedelmeknek a választásra vonatkozó szabadsága és azután elvennék a többiektől a császárság elnyerhetésének reményét. Mert ha most akár Frigyes úgy lépne Fülöp örökébe vagy Fülöp Henrikébe, amint hajdan Frigyes Konrádéba és azután Henrik Frigyesébe, akkor az volna a látszat, hogy a császárság nem választással, hanem örökségként jár ki. Továbbá, minthogy a birodalom számos fejedelme egyformán nemes és hatalmas, az ő sérelmükre válnék, ha azt látnák, hogy csak a sváb hercegi családból lehet valakit a császári méltóságra emelni. Mivel tehát mi szándékunktól semmi szín alatt sem térhetünk el …nemességedet intjük és buzdítjuk az Úrban, és apostoli iratban meghagyjuk, hogy… ezután a fent mondott Fülöp herceg pártjáról teljességgel állj el, ne gátoljon az az eskü, amelyet esetleg neki a királyság okán tettél, mert az ilyen esküvést nem kell megtartani, miután ő a császárság elnyerésére nézve elvettetett. Csatlakozz, nyíltan és hatalmasan az említett Ottó királyhoz, akit – az Úr engedelmével – szándékunk a császári koronához szólítani.

II. Frigyes körlevele IX. Gergely pápa ellen

A császárság és pápaság küzdelmének utolsó szakasza a hatalma tetőfokán álló pápai udvar és a Dél-Itáliát is birtokában tartó császár között zajlott le. Részletet közlünk az 1229. április 20-án kiadott körlevélből.

MGH, Const, II., 291. o.

A salzburgi érseknek, s valamennyi alárendelt püspökének…[870]

(A császár először részletesen leírja a pápa elleni valamennyi panaszát, majd így folytatja): Ne csodálkozzék tehát az egyetemes egyház, ne csodálkozzék a keresztény nép sem azon, ha mi nem tiszteljük az ilyen bíró ítéleteit; s ezt nem azért tesszük, mintha megvetnénk a pápai tisztet, avagy az apostoli méltóságot, hanem azért, mert magát a pápa személyét vádoljuk fondorlattal, mint aki méltatlanná tette magát az ilyen nagy hatalom trónusára. Annak érdekében pedig, hogy minden keresztény fejedelem megismerje szándékunkban a szent elhatározást s a kegyes jámborság buzgalmát, és azt is, hogy a római világi uralkodót nem a gyűlölködés tüze fűti a római egyház fejedelme ellen, hanem a legigazságosabb és legkényszerítőbb ok miatt fordul ellene, mégpedig attól való félelmében, hogy az úr nyáját az ilyen pásztor a tilosba fogja vezetni, íme, arra kérjük követeink és levelünk útján a szentséges római egyház bíborosait, Jézus Krisztus vérére és az Isten ítéletére hivatkozva, hogy hívják össze az egyházfők és a többi Krisztus-hívő általános zsinatját, egybegyűjtve a ti követeiteket s a többi fejedelméit is, kiknek jelenlétében mi készen állunk arra, hogy a fentieket személyesen és részletesen előadjuk s bizonyítsuk is, sőt; még az azoknál súlyosabb dolgokat is feltárjuk. Annak a lehetőségnek a számbavétele is erősen zavar bennünket, hogy az egyházak eme kormányzója, akinek valamennyi erény, de elsősorban az állhatatosság erényének kellene lennie, a testvérek tanácsa nyomán nekünk tett levélbeni ígérete ellenére, amely levélben ti. azt ígérte, hogy a birodalom jogainak helyreállításában nem hagy cserben bennünket, hanem ellenkezőleg: tanácsával, segítségével, kegyével mellettünk fog állni –, személyünk gyalázása mellett arra törekszik, hogy a birodalom jogait is lábbal tiporhassa… Ti tehát kedvelt fejedelmeink, ne csak értünk bánkódjatok, de bánkódjatok az egyházért is, mely valamennyi keresztény gyülekezete, s amelynek feje elerőtlenedett, fejedelme úgy jár népe között, mint az ordítozó oroszlán, prófétája hamis, vezérférfia hűtlen, papja meggyalázza szentségét, amidőn a törvénytelenség útján jár. Mi még a világ többi fejedelménél is méltán siratjuk jobban az ilyen legfőbb főpap vétkét, hiszen helyileg hozzá közelebb eső, és tisztségben is vele rokon méltóságot viselünk, s ugyanolyan gondokat is élünk át. De azt sem mulasztjuk el, hogy gondosan figyelmeztessünk benneteket arra, hogy az általunk elszenvedett gyalázatot kapcsolatba kell hoznotok a rajtatok esett jogtalansággal is. Fussatok vízzel telt edénnyel saját házaitokhoz, ha felgyújtották a szomszédaitokét. Figyelmezzetek a pápa indulatainak okára, hiszen az ellenünk lázadóknak akar kedveskedni, midőn ezt cselekszi. Az igaz, hogy ezt az okot a mai napig nyíltan nem mondotta ki, de kétségtelenül ez van cselekedetei mögött. Attól kell félnetek, hogy hasonló veszedelmek fenyegetnek benneteket is saját házatok táján. Hiszen könnyen elképzelhető valamennyi többi király és fejedelem megalázása is akkor, ha már a római császár – kinek pajzsa tartóztatja fel az első dárdadöféseket – hatalmát tiporják. Ez ugyanis az igazi ok a lombardok ügyében is, mely belsőleg égette és szúrta a pápa szívét,[871] jóllehet azt nem merészelte nyilvánosságra hozni a ti és a hallgatóság várható megbotránkozása miatt. Mindezekről nem azért akartunk benneteket tudósítani, mintha e nagy jogtalanságnak visszavetésére nem lennénk elég erősek, de azért tettük ezt, hogy megtudja az egész világ: mindannyiunk becsületét érinti ez, ha a világi fejedelmek testületéből bárkin esik sérelem.

IV. Ince pápa bullája

1245. június 28-án ült össze a IV. Ince (1243–1254) által egybehívott lyoni zsinat első tanácskozása. II. Frigyes ügyes védelme ellenére, melyet megbízottja, Thaddeus de Suessa vitt nagy ékesszólással, a pápa kimondta ítéletét a császár ellen.

MGH, Const, II., 508. o.

Ince püspök az isten szolgáinak szolgája a (lyoni) szent zsinat jelenlétében, ennek az ügynek örök emlékezetére.

…nem lévén képesek (a császár) bűneit továbbra is eltűrni Krisztus súlyos sérelme nélkül, lelkiismeretünk sürgető szava arra kényszerít bennünket, hogy a törvény szabta úton járjunk el ellene. És hogy ezúttal egyéb bűneiről ne is szóljunk, arról a négy legsúlyosabb bűnéről beszélünk csak, amelyeket elkövetett, s amelyeket semmiféle kifogással nem kendőzhet már el. Ugyanis, bár sokszor fogadkozott erős esküvéssel, mégis vakmerően meg-sértette az egyház és a birodalom közt egykor helyreállított békét; a szentségtörés bűnét is elkövette akkor, amikor elfogatta a szent római egyház bíbornokait és más egyházak prelátusait és egyházi rendbeli személyeit, szerzeteseket éppen úgy, mint világi papokat, akik mind arra a zsinatra igyekeztek, amelyet ugyanazon elődünk[872] akart összehívni; végül eretnekséggel is gyanúsítható, mégpedig nem kétséges és nem is felületes, hanem súlyos és nyilvánvaló bizonyítékok alapján.

(Ezután az első két pont bővebb magyarázata következik: a császár a római egyháznak s a pápának tett többszöri esküjét IX. Gergelyre szórt rágalmaival, pápai legátusok fogságba vetésével, a kiközösítés semmibevételével, egyházi javak kisajátításával megszegte; megsértette az 1229-es San Germanó-i békét azzal, hogy a békefeltételekkel ellentétben boszszút állt a pápa párthívein, egyházi birtokokat támadott meg; továbbá: Szicíliában az egyházi választások szabadságát sértette meg; a klérusra és az egyházi javakra adókat rótt ki, s megsértette a vásárkiváltságot is.)

Az is bizonyos, hogy szentségtörést követett el. Mert midőn… A portói és a praenestei püspökök, de sok más prelátus is, valamint szerzetes és világi papi személy az apostoli szék meghívására arra a zsinatra igyekezett tengeri úton, melyet a császár kérésére hívott egybe az Apostoli Szék, a császár parancsára mégis elzárták előlük a szárazföldi utakat; a császár kiküldötte Ensius nevű fiát[873] gályák sokaságával, de egyéb, már jó előre felkészített hajókkal is, Toszkána táján tengeri csapdába csalta őket, és hogy még a fondorlatos tervnél is súlyosabban hasson a méreg, vakmerő szentségtörés árán el is fogatta; e fogságba ejtés közben a prelátusok közül is néhány, de mások is a tengerbe vesztek; sokukat meg is ölette; akik menekülni próbáltak, azokat kíméletlenül üldöztette, s a többieket pedig minden javuktól megfosztva, helységről helységre haladva, a szicíliai királyság területére hurcoltatta gyalázatos módon, s ott kemény rabságba vetette őket. Voltak köztük olyanok, akik a kínzásoktól és az éheztetéstől elgyötörten, nyomorúságos körülmények között pusztultak el. De ezenfelül joggal támadt fel vele szemben a bűnös eretnekség gyanúja is, mert miután… Gergely pápa őt az egyházi átok bilincsével béklyózta meg, azt követőleg a római egyház bíbornokainak, prelátusainak, klerikusainak – kik különböző időpontokban az Apostoli Székhez voltak útban – fogságba ejtésével megvetette s azóta is megveti az egyház kulcsait, hiszen saját maga szervez és rendez, vagy helyesebben: profanizál istentiszteleteket, s folytonosan azt hangoztatja… hogy ő ugyan semmibe sem veszi az említett Gergely pápa ítéleteit.

Ezenkívül gyalázatos barátságot kötött a szaracénokkal, gyakran küldött hozzájuk követeket is, ajándékokat is, s a viszonzást is tiszteletteljesen és örömest fogadta el tőlük; szertartásaikban tetszését leli, jelentős számban tart a maga körüli mindennapos szolgálattevők közt is szaracénokat; az ő erkölcseik szerint több, királyi vérből származó feleséget is tart, s melléjük őrként nem átallott eunuchokat állíttatni, különösen azok közül, akiket mint azt komoly szóval állítják róla – saját maga kasztráltatott. S ami még jobban kárhoztatandó: régebben, amikor a tengerentúli területeken járt, bizonyos szerződést, helyesebben: cinkostársi megállapodást kötve a szultánnal, megengedte, hogy Mohamed nevét az Úr templomában nappal és éjjel nyilvánosan hirdessék.[874] …Bajorország hercegét, ki a római egyház különlegesen odaadó híve volt – s erről is megbízható hírek szólnak –, megölette az assisiakkal és Batatiusnak,[875] Isten és az egyház ellenségének – kit a kiközösítés ítélete… zárt ki a hívek közösségéből – feleségül adta tulajdon leányát. Semmibe véve a katolikus fejedelmekhez illő viselkedést és erkölcsi szabályokat, saját jó hírnevének, lelki üdvösségének hanyag sáfárjaként, mit sem törődik a jámbor cselekedetekkel. Sőt, mindezen felül – hogy saját gyalázatos túlkapásairól ne is szóljunk – ámbár jól kitanulta az elnyomás gyakorlását, arról már nem gondoskodik, hogy az elnyomottakat irgalmas szívvel fel is tudja emelni; kezét nem nyújtja ki alamizsnaosztásra, bár ez illenék fejedelmi személyéhez; ezzel szemben teljes erejével templomok lerontásán fáradozik, s mind szerzetesi, mind egyéb egyházi személyeket folytonosan új meg új csapásokkal gyötör, sem templomokat, sem monostorokat, sem egyéb jámbor célú épületeket nem épít – mint mindez köztudomású felőle. Mindez nem elég: a szicíliai királyságot, mely Szent Péter különleges öröksége, s uralkodója az Apostoli Széktől bírta hűbérbirtokként, már olyan szolgaságra, s az egyháziakat és világiakat olyan ínségére juttatta, hogy azoknak jóformán semmijük sem maradt; szinte minden becsületes embert kiüldözött már onnan, azokat pedig, akik közülük még ott maradtak, arra kényszeríti, hogy csaknem rabszolgasorban éljenek, ugyanakkor a római egyházat, amelyhez pedig elsősorban tartoznak s melynek vazallusai is, sokszorosan megsértsék, s ellenségként támadják meg. Azt is joggal szemére lehetne vetni, hogy az évi 1000 arany megfizetését – amivel e királyságért a római egyháznak tartozik – már több mint kilenc esztendeje egyszerűen elmulasztja. Mi tehát az ő felsorolt, de igen sok egyéb hitszegéséről és gonoszságáról előzetesen szorgos tanácsot tartva testvéreinkkel és a szent zsinattal, mint hogy mi – jóllehet méltatlanul – Jézus Krisztus helytartója vagyunk a földön, s nekünk is szólt a Szent Péterhez intézett szózat: „Mindaz, amit megköttök a földön”… stb., az említett uralkodót, ki saját magát mind a birodalomhoz, mind az országokhoz, továbbá minden tiszteletadáshoz és minden méltóságviseléshez olyannyira méltatlanná tette, és akit az Isten súlyos bűnei miatt elvetett magától, hogy ne uralkodhassék és ne parancsolhasson, a saját bűneitől megbéklyózottnak és az Isten által kivetettnek, továbbá: minden tisztétől és méltóságától megfosztottnak nyilvánítjuk és jelentjük ki, sőt: saját ítéletünkkel is megfosztjuk; mindazokat, akiket iránta hűségeskü köt, ez alól az eskü alól örök érvénnyel felmentjük; apostoli hatalmunknál fogva szigorúan megtiltva azt, hogy az elkövetkező időkben bárki is úgy engedelmeskedjék neki, mint császárnak vagy királynak, avagy úgy hallgassa szavát; elhatározván azt is, hogy mindazt, aki neki mint császárnak vagy királynak tanácsot vagy segítséget ad, avagy kedvére cselekszik, magánál e tettnél fogva a kiközösítés bilincsének kell alávetni. Azok pedig, akiknek ugyanezen birodalomban feladatuk a császár megválasztása, válasszák meg szabadon utódát. Az említett szicíliai királyságról pedig úgy fogunk gondoskodni, ahogyan azt – meghallgatva ugyanazon testvéreink tanácsát – a legjobbnak fogjuk látni.

II. Frigyes levele Franciaország nemeseihez (1245. szept. 22.)

A lyoni zsinat határozata ellen tiltakozva fordult Frigyes a világi fejedelmekhez, főleg IX. Lajos francia királyhoz. Jóllehet utóbbi két ízben is felkereste a pápát Clunyben, nem ért el semmit Frigyes érdekében.

Weissembach, Bd. I., 1913, 202. o.

Minthogy néhány esztendő óta joggal érezzük azt, hogy a római Szentszék volt főpapjai és a jelenlegi is, nekünk s a világ más királyainak, fejedelmeinek és nemeseinek is, kik országok, fejedelemségek élén állanak, illetve, kiknek bármiféle tisztségük és joghatóságuk van, jogsérelmet okoztak, illetve okoz, mégpedig azáltal, hogy ők Isten és az Igazság ellenére, olyan joghatóságot és hivatalos hatalmat sajátítanak ki a maguk számára, mely szerint hatalmuk van arra, hogy uralomra juttassák vagy eltávolítsák, illetve megfosszák országaiktól, fejedelemségeiktől, méltóságaiktól a császárokat, a királyokat és a fejedelmeket vagy bármely más főméltóságot, világi hatalmat gyakorolván felettük, világi módon; sőt: feloldják az alól az eskü alól a vazallusokat, mely hűbéruraikhoz köti őket azáltal, hogy egyszerűen kihirdetik a hűbérurak ellen a kiközösítés ítéletét. Továbbá, ha per vagy viszály keletkezik a hűbérurak és vazallusaik között, avagy ha két szomszédos, egymással veszekedő nemes között támad ilyesmi, ahogyan az már lenni szokott, akkor az imént említett pápák csak az egyik fél kérésére is, világi fejedelem módjára közbelépnek, s őket akaratuk ellenére a velük való egyezségre vagy más úton való kibékülésre akarják kényszeríteni, s arra igyekeznek rávenni híveiket hűbéruraik ellenében, vagy egyik felet az említett felek közül, hogy addig ne kössenek békét egymással, míg el nem kötelezik magukat nekik a békekötésnél, ugyanakkor olyan ígéreteket csikarnak ki a vazallusoktól, hogy nem fognak kibékülni hűbéruraikkal. Továbbá azért is, mert az említett pápák az ugyancsak nevezett királyok és fejedelmek joghatóságának és méltóságának jogsérelmére, mind egyházi, mind világi rendű személyek kérelmére elfogadják, sőt: megparancsolják azt, hogy a világi ügyekben való vizsgálatokat, továbbá a hűbérbirtokokra és várbirtokokra vonatkozó ügyeket is egyházi bírói fórum előtt tárgyalják. Íme, tehát annak érdekében, hogy a fent leírt jogtalanságot nyilvánvaló bizonyítékokkal bebizonyítsuk, s e jogtalanságot magunktól s tőlük okos módon eltávoztathassuk, úgy döntöttünk, hogy elküldjük Lajoshoz,[876] a franciák felséges királyához, a mi legkedvesebb barátunkhoz Vineai Péter mestert, a mi birodalmi főbíránkat és Ocrai Gualterius papot, a mi kedvelt híveinket, szívünkből kérve és a mi s a mi birodalmunk jogainak biztosítására és védelmére, valamint más királyok és fejedelmek, de valamennyi más nemes védelmére is, nyomatékosan kérlelve őt arra, hogy maga elé gyűjtve országa világi rendű főméltóságait s más nemeseket is, akik ti. az ilyen nagy ügyhöz megfelelőek, és velük együtt a fent elmondott valamennyi s minden egyes dologban hallgassa meg a mi igazunkat.

VIII. Bonifác pápa „Unam Sanctam” kezdetű bullája

A bulla (1302. nov. 18.) a teológiai vagy még inkább jogi argumentumokra építve, a korlátlan pápai hatalmat, az egyházi egységet foglalja össze.

Marx – Bilkei, 1932, VIII–IX. o.

Hitünk sürgető szava arra késztet bennünket, hogy az egy, szent, katolikus, egyben apostoli egyházban higgyünk, s e hitet tartsuk is meg; és mi szilárdan hiszünk is benne, s csak ezt valljuk; kívüle nincs üdvösség, nincs bűnbocsánat, éppen úgy, ahogyan a jegyes kiált fel az Énekek énekében: „Egyetlen az én galambom, s ő a legtökéletesebb lény. Egyetlen szülöttje ő édesanyjának, egyetlen választottja az ő szülőjének!”[877] – s ezzel azt az egyetlen misztikus testet jelképezi, melynek feje Krisztus, Krisztusé pedig maga az Isten. Ebben az egyházban egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. A vízözön idején egyetlen bárka volt csak: Noé bárkája, s előképe volt e bárka az egyetlen egyháznak, hiszen egyetlen hajóterének egyetlen kormányosa volt s egyetlen vezérlője: Noé, és – mint olvassuk – minden, e bárkán kívüli lény elpusztult. Egyetlenként tiszteljük ezt az egyházat, aminthogy az Úr is azt mondja a próféta szavával: „Ragadd el a kard elől, Uram, az én lelkemet, a kutya mancsaiból mentsd ki az én egyetlenemet!”[878] – Midőn a lelkéért imádkozott, akkor egész önmagáért mondott imát; egyszerre imádkozott fejéért is, testéért is; s ez az egyetlen test az egyetlen egyházat jelenti, amely egyházban egyetlen a jegyes, egyetlen a hit, a szentségek és egyetlen a szeretet. Ez az egyház az Úrnak ama varratlan köntöse, melyet meg nem szaggattak, hanem sorsvetéssel döntötték el, kié legyen.[879] Tehát az egy és egyetlen egyháznak egy a teste, egy a feje, nincs két feje, mint valami szörnyszülöttnek. Krisztus ti. ez a fej és Krisztus helytartója: Péter, és Péter apostol utóda; aminthogy az Úr is egyedül Péternek mondotta: „Legeltesd juhaimat.”[880] Az „enyémek”-et említette és általánosságban értette, s nem külön-külön egyiket vagy másikat; és úgy kell érteni, hogy valamennyit reá bízta. Ha tehát a görög (keleti) hitűek, avagy mások azt mondják, hogy ők nincsenek sem Péterre, sem az ő utódaira bízva, ezzel szükségképpen azt is megvallják, hogy ők nem tartoznak Krisztus juhai közé, hiszen az Úr azt mondja János evangéliumában, hogy egy az akol és egy a pásztor.[881] De az evangélium szavai tanítják nekünk azt is, hogy ezen az egyházon belül s annak birtokában két kard van: a lelki hatalom és a világi hatalom kardja. Mert amikor az apostolok azt mondják: „Íme, a két kard”[882] – ti. az egyházban –, az apostolok e szavaira az Úr nem azt mondja, hogy sok, hanem azt: elég. Minden bizonnyal az, aki tagadja, hogy Péter hatalmában világi kard is van, rosszul értelmezi az Úr ama szavait: „Tedd viszsza hüvelyébe kardodat!”[883] Tehát mindkét kard, a lelki is, az anyagi is az egyház hatalmában van. Ámde az utóbbit az egyházért kell forgatni, az előbbit pedig maga az egyház forgatja; azaz: a lelkit a papok forgatják, az anyagit a királyok s a katonák ugyan, de csak akkor, ha a papok azt helyeslik vagy megengedik. Mert egyik kardnak a másik alatt kell lennie, s a világi hatalmat alá kell rendelni a lelki hatalomnak. Mert midőn az Apostol azt mondja: „Nincs hatalom, csakis az Istentől, mert minden hatalmat az Isten rendezett el.”[884] Ámde: nem jól lenne elrendezve, ha az egyik kard nem lenne a másik alá rendelve, s az alantabb állót nem a másik emelné fel a magasba. Mert, mint Szent Dénes mondja: az istenség törvénye az, hogy ami legalul van, azt a középen álló útján emeli fel a legmagasabbhoz. A rend tehát nem az, hogy minden egyszerre és közvetlenül rendeződjék el, hanem az, hogy a legalsók a közbülsők útján, illetve az alsóbbak a felsőbbek által rendeződjenek. És annyival világosabban kell azt vallanunk, hogy a lelki hatalom mind méltóságban, mind nemességben minden földi hatalomnál előbb való, amennyivel a lelki dolgok megelőzik az evilágiakat. És ezt világosan és szembeötlően szemlélhetjük a tizedek szolgáltatásának kötelezettségében, az áldásosztásban, a megszentelés gyakorlásában, magának a hatalomnak eredetében is, a lelki ügyek kormányzásában is. Mert az igazság arról tesz tanúbizonyságot, hogy a lelki hatalomnak van joga arra, hogy a földi hatalom rendjét vigyázza, s ha az nem bizonyulnék jónak, ítélkezzék is felette. Így igazolódik az egyházról s az egyházi hatalomról szóló jeremiási jövendölés: „Íme, én ma a nemzetek és országok fölé helyeztelek téged!” stb.[885] ahogyan következik. Ha tehát a földi hatalom tévútra kerül, ítélkezni a lelki hatalom fog felette; ha az alacsonyabb fokon álló lelki hatalom, akkor saját felettese ítéli majd meg; de ha a legfelső lelki hatalom vétene, felette már csakis az Isten ítélhet, ember ne, mert az Apostol is ilyen bizonyságot tesz. „A lelki ember minden felett ítélkezik, felette azonban senki ne ítélkezzék.”[886] Ez a hatalom ugyanis, bár ember kapta, s ember is gyakorolja, nem emberi, hanem bizonnyal isteni, melyet isteni szózat adott át Péternek, személyesen neki, valamint benne az ő utódainak is, amikor erős kősziklának nevezte őt, illetve, midőn az Úr így szólt magához Péterhez: „Mindaz, amit megkötsz…” stb.[887] – Mindaz tehát, aki az Istentől így rendelt hatalomnak ellenáll, az Isten rendelésének áll ellen, hacsak azt nem képzeli – mint Manicheus,[888] hogy kettős princípium van, ezt azonban hamisnak és eretneknek ítéljük, mert Mózes tanúsítja, hogy Isten az eget és a földet nem a kezdetekben, hanem kezdetben teremtette meg.[889] Végezetül kijelentjük, állítjuk és kihirdetjük: mindenképpen szükséges az üdvözléshez minden emberi teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a római pápának. – Kelt a Lateránban, pápaságunk nyolcadik esztendejében.



[760] I. (Szent) Gelasius pápa (492–496) afrikai eredetű tekintélyes teológus volt, a római egyház tagja. Értekezést írt a monofiziták ellen. Rövid, de jelentős pápasága alatt készült írása a papi és világi hatalom kérdéséről.

[761] I. Anastasios (491–518).

[762] Az első egyetemes zsinat 325-ben, a még meg nem keresztelt Nagy Konstantin császár elnökletével hittétellé fogadta el Athanasius tanait az Atya és Fiú egyező természetéről, elítélve alexandriai Ariust, aki szerint a Fiú és az Atya csupán hasonló természetű.

[763] 381-ben a második egyetemes zsinat a Szentháromság tanával kapcsolatos nicaeai döntést erősítette meg az Atya, Fiú és Szentlélek azonos lényegűségét, s nem egylényegűségét mondva ki.

[764] 431-ben. Elítélte Nestorius tanait és megerősítette Szűz Mária mint Istenanya (Theotokos) tiszteletét.

[765] Nestorius (†450) konstantinápolyi pátriárka megkülönböztette Jézus isteni és emberi természetét, utóbbit hangsúlyozva, azt tanítva, hogy Mária Jézus anyja volt, de nem istené. Ellenfele Cyrill, Alexandria pátriárkája.

[766] 451-ben a negyedik ökumenikus zsinat kimondotta, hogy Krisztus tökéletességében egyszerre volt meg az isteni és emberi természet elválaszthatatlan, de össze nem keverhető egységben. A dogma mind Keleten, mind Nyugaton az ortodoxia alapköve lett.

[767] Eutychés szerzetes Nestorius ellenfele, aki azt hirdette, hogy Krisztusnak csupán egyetlen, isteni természete volt. Nagy Szent Leó pápa „Epistula dogmatica” című levelében tiltakozott az egy természet (monophysis) ellen, s ezzel erősen befolyásolta a kalcedóniai zsinat döntését.

[768] Jn 1,14.

[769] A hosszas teológiai fejtegetés a 325. évi nicaeai, 381-es konstantinápolyi, a 431-es kalcedóniai zsinatok vitái után letisztult krisztológiai elveket fogalmazza meg.

[770] A következő szöveg az V. században keletkezett Szilveszter-legendából átvett és átalakított rész.

[771] Mt 16,18.

[772] Mt 16,19.

[773] A lateráni palotát Constantinus 313-ban adta át Miltiades pápának (310–314); Szent Péter és Pál temploma pedig valóban I. Szilveszter pápa idején épült.

[774] Tonzúra.

[775] 315. március 30.

[776] I. Paskál római pápa (817–824).

[777] Az esküt a bibliára és a keresztre tett kézzel kellett mondani.

[778] II. Jenő pápa (824–827).

[779] A későbbi II. Ottó (873–883), akit apja 961-ben német királlyá választott.

[780] XII. János pápa (955–963).

[781] Kis Pippin frank király (751–768).

[782] Nagy Károly (768–814) 800-tól császár.

[783] II. István pápa és Kis Pippin találkozása, 754, és az ún. Pippini adománylevél; Nagy Károly és III. Leó pápa találkozása és az ún. Constantinusi adományra vonatkozóan lásd Ohnesorge: A Konstantin-féle adományozás és a kuriális római császáreszmény kezdetei (Középkori egyetemes történet, II/IV. Budapest, 1958).

[784] I. Hadrián (Adorján) pápa (772–795) és Nagy Károly egyezsége Károly harmadik itáliai útjára datálódik (780–781).

[785] II. Jenő pápa (824–827) és I. Lothár 824. évi egyezsége, amely szerint a pápaszentelést csak a császár vagy megbízottja jelenlétében lehet végbevinni. Vö. 278. sz. szemelvény.

[786] Azaz az egyházjog előírásának megfelelően.

[787] VIII. Leó (963–965).

[788] XIII. János (965–972).

[789] Város Umbriában a Nar folyó mellett.

[790] Kánonjogi döntésünket.

[791] A krónikaíró, az észak-olaszországi városok (Milánó, Lodi és Pavia) között III. Henrik halálát követőleg (1056-ban) végbement véres összetűzésekre, valamint arra a küzdelemre céloz, amelyet egyes városokban (pl. Astiban) a városi lakosság a helyi papsággal vívott.

[792] Milánói érsek.

[793] Evangéliumi kifejezés (Máté 2,30.).

[794] A pataria egyik vezérének, Arialdusnak életrajzírója rikító színekkel ecseteli a simonia elterjedtségét. Amikor a pataria mozgalom megindult, érseki körökben, a papság és a lovagság túlnyomó többsége, de még az egyszerű nép, az érsek és a papság hívei között is ilyen beszélgetéseket lehetett hallani: „Ha győzedelmeskedik az új tanítás (elítéli a simoniát), keserves lesz az élet nekünk is, gyermekeinknek is. Micsoda élet az, ha nem adhatjuk-vehetjük az egyházi beneficiumokat, mint eddig?”

[795] Az egyik keresztény szekta elnevezése. Maga a szekta még a kereszténység első századaiból származik.

[796] Milanó.

[797] Provincia – tartomány –, amelyhez a milánói dioexesis is tartozott.

[798] IX. István (1057–1058).

[799] Milánótól nyugatra fekvő, ma is fennálló városka.

[800] Így nevezték Milánó egyik negyedének lakóit, akik főképpen ócskaságokkal kereskedtek; másképpen „pazaroknak" is nevezték őket.

[801] A zendülő szászországi püspökök panasszal fordultak a pápához IV. Henrik ellen, kevéssel azután, hogy engedelmességet fogadtak neki. VII. Gergely melléjük állott, és azt követelte a császártól, hogy egyezzék bele az ügynek egyházi zsinaton, a pápa jelenlétében történő kivizsgálásába.

[802] Vagyis Rómából.

[803] A „patrícius”, vagyis „Róma védelmezője” kitüntető címet a pápák nemcsak a frank királyoknak, hanem a német császároknak is megadták.

[804] A szászországi felkelésre céloz.

[805] Vagyis a stóla végén levő keresztekre, amelyekben ereklyék voltak.

[806] II. Miklós (1059–1061).

[807] Nicholas Breakspear, az egyetlen angol pápa, IV. Adorján néven (1154–1159).

[808] IV. Adorján 1155 novemberétől 1156 júliusáig tartózkodott Beneventóban.

[809] Vö. Máté 23,2, 4; Luk. 11,46.

[810] Vö. Mt 7,14.

[811] 1Tim 6,5.

[812] Utalás azokra a palotákra, amelyeket III. Jenő és IV Anasztáziusz a régi római egyházak szomszédságában építtetett.

[813] Vö. Zsolt 17,40.

[814] Mt 7,2.

[815] Zsolt 73,9.

[816] III. Jenő 1150. november 23. és 1151. június 22. között tartózkodott Ferentinóban.

[817] Valószínűleg az angol egyházi ügyekkel kapcsolatban, amelyek sokszor szerepeltek az ottani zsinat tárgysorozatában.

[818] Bolognai Guarino.

[819] A hízelgést, vö. Zsolt 140.

[820] Ad fidem, utalás a Bresciai Arnold vezetése alatt álló római köztársaság lázadó polgáraira.

[821] Utalás Donatio Constainira.

[822] Vö. Zsolt 147,40.

[823] Mt 10,8.

[824] Cicero: De Officiis III. 6, 28.

[825] Si gratiosa futura est, sit gratutia.

[826] II. Jenő pápa.

[827] II. Ince (1130–1143).

[828] 1139-ben.

[829] Petrus Abelardus (1079–1142) skolasztikus filozófus, a párizsi világi iskola tanára.

[830] Szent Bernát (1091–1153) a clairvaux-i ciszterci kolostor alapítója (1115) és első apátja. Korának legnagyobb egyházi tekintélye. Abélard ellenfele.

[831] Száműzetése után Németországban tevékenykedett.

[832] Jn 1,16.

[833] Mk 11,17–18.

[834] Vö. Zsolt 5,8. és 25,9. – Utalás Jenő pápának 1149. évi Róma elleni támadására.

[835] I. Frigyes (1152–1190) 1155-ben nyerte el a császári koronát.

[836] Róma.

[837] V. Adorján.

[838] Mt 7,15.

[839] II. Ince.

[840] 1139.

[841] Préd 8,4

[842] II. Celesztin pápa.

[843] 1155.

[844] Ti. a pápa és a császár.

[845] Vergilius: Aeneis 219: „Ab Jove principium generis”.

[846] Nagy Károly.

[847] I. Ottó

[848] Desiderius longobárd király.

[849] Berengár friauli őrgróf, majd 888-tól itáliai király, 915-ben a pápa császárrá keni: élete a partikuláris hatalmakkal való állandó harcban telt.

[850] Vilmos szicíliai király (1154–1166).

[851] Jób könyve 5,13.

[852] 1155. június 17–18.

[853] Én 6,7.

[854] Mak 1,639.

[855] 1155. június 18.

[856] Angyalvár.

[857] VI. Henrik. Atyja már 1169-ben királlyá választotta.

[858] II. Vilmos (1166–1189).

[859] II. Manuel (1143–1180).

[860] A Lombard Liga csak 1183-ban, Konstanzban írta alá a békét.

[861] VI. Henrik (1190–1197) német császár fia, a későbbi II. Frigyes.

[862] Anyja, Constanza szicíliai királynő halálakor, 1198-ban III. Ince pápa gyámságára bízta fiát.

[863] A szicíliai királyságot a pápaság hűbéruraság alá tartozónak tekintette. Constanza, VI. Henrik özvegye alávetette magát a pápai invesztitúrának.

[864] Sváb Fülöp német király (1198–1208) VI. Henrik öccse, hatalmas birtokain kívül élvezte a német fejedelmek nagy részének támogatását és II. Fülöp Ágost francia király szövetségét.

[865] Welf IV. Ottó (1198–1218) csak kisszámú párthíveire támaszkodhatott. Meg akarván nyerni a pápai támogatást, hűséget nyilvánított, és számos ígéretet tett Incének.

[866] Anyja Mathild III. Henrik angol király leánya.

[867] Apja Oroszlán Henrik szász herceg.

[868] Lothar (1125–1137); szicíliai Roger ellen 1132 és 1136-ban.

[869] Nagy Károly (800) – császárrá koronázása.

[870] A többi fejedelem is megkapta ugyanakkor az alábbi hasonló szövegezésű levelet.

[871] 1236-ban IX. Gergely tiltakozott Frigyes észak-itáliai hadjárata ellen, kinyilvánítva, hogy a lombardok a pápa támogatása alatt állnak. Október 26-án a császárhoz írott egyik levelében a constantinusi adományra hivatkozva magának vindikálta a császári jelvényeket és jogart nemcsak Róma, de az egész birodalom területén.

[872] IX. Gergely pápa (1227–1234).

[873] II. Frigyes Enzio nevű fia (szül. 1220 előtt–megh. 1272).

[874] Utalás Frigyes és az egyiptomi szultán szerződésére.

[875] Vatatzes János niceai császár (1222–1225); leánya, Constanza 1244-ben lett II. Frigyes felesége.

[876] IX. Lajos (1226–1270) 1252-ig, a király kiskorúsága idején, anyja, Kasztíliai Blanka mint régens kormányzott.

[877] Én 6,6.

[878] Mt 26,35.

[879] Jn 19,24.

[880] Jn 21,17.

[881] Jn 10,16.

[882] Lk 22,38.

[883] Jn 18,11.

[884] Róm 13,1.

[885] Jer 1,18.

[886] Kor 2,15.

[887] Mt 16, 19.

[888] Mani (215–276) perzsa vallásalapító (manicheizmus).

[889] Ter 1, 1.