Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

SZERZETESI REFORMOK

SZERZETESI REFORMOK

Volpianói Vilmos[736]

Raoul Glaber Historia, III. könyv, V. fejezet

Abban az időben, midőn Isten házainak megszépítése mindenfelé megmutatkozott, a tiszteletre méltó Vilmos apátot a boldog emlékezetű Majolus[737] apát a Szent Benignus mártír egyházának fejévé jelölte.[738] Ezt az egyházat hamarosan olyan csodálatosan újjáépítette, hogy nehéz lett volna hozzá hasonló szépségűt találni. Vilmos nem csak a szabályok szigorú betartásában tűnt ki, de senki sem volt rendjének oly kiváló propagátora, mint ő. Azonban amennyire elnyerte ezáltal a jámbor és vallásos emberek szeretetét, annyira magára vonta az istentelen és galád emberek ócsárlását és rosszindulatát.

Itáliában született nemes szülőktől, de nemessége még nagyobb lett ismereteinek és tudásának gyarapítása által. Szüleitől örökölt birtokán, amelyet Volpianónak neveztek, ezer szépségű monostort építtetett, amelyet Fructuariának nevezett el. Minden szükséges javakkal meggazdagította, s élére egy János nevezetű minden szempontból méltó vezetőt állított.

Vilmost éles elméje és kiváló bölcsessége miatt gyakran hívták palotáikba királyok és fejedelmek. Valahányszor egy monostor pásztor nélkül maradt, a király, a gróf, vagy a főpap, akitől az intézmény függött, azonnal hozzá fordult, hogy vegye kézbe irányítását és reformálja meg, mivel látták, hogy a pártfogásába vett monostorok mint váltak gazdagsága és szentsége nyomán virágzókká. Saját személye jelentette a garanciát, hogy a szerzetesek pontosan betartsák a szabályok előírásait, s az eredményt ragyogóan igazolták a rábízott monostorok.

Cluny

Uo.

Ez a szabályzat majdnem teljesen elavult lett, de Isten kegyelméből a bölcsesség otthonában új lendületet vett, számos ágat hajtott a Cluny néven jól ismert monostorokban. Ez az intézmény a nevét a helyét jelölő „inclutus” szótól nyerte, de talán jobban megfelelne a „cluere” szó, amivel a megnövekedést fejezzük ki. Ugyanis ténylegesen napról napra növekedett a különböző adományok révén a kezdettől fogva. Eredetileg a beaumi monostor priorja, Berno építtette, az igen jámbor Vilmos, Aquitánia hercegének rendelkezése szerint a maconi tartományban a kis Grosne folyócska mellett.[739] A monostor mindössze 5 mansus földet kapott, és mint mondják 12 szerzetes gyűlt ide. Ez a kivételes vetés megsokszorozódott s az Úr katonáinak családja betöltötte a föld nagy részét. Állandó gondjuk Isten szolgálata mellett az igazságosság és a könyörületesség gyakorlása, így megérdemlik, hogy minden jóval elhalmozzák őket, annál is inkább, mivel a jövendő számára is méltán követendő példát nyújtanak.

Berno után az apátság vezetését az igen bölcs Odo[740] töltötte be. Ennek a hittel teli embernek, aki korábban a toursi Szent Márton egyházát vezette, valóban csodálatos volt a szentsége, erkölcse, egész életvitele. A szabályzat terjesztésében akkora lelkesedést fejtett ki, hogy Beneventumtól az óceánig a legjelentősebb monostorok Itáliában és Galliában tekintélye alá helyezték magukat. Halála után Aymard[741] követte, egyszerű lélek, bár nem lett oly híres, de nem kevésbé volt a szabályok tisztaságának éber őre. Utána a szent és tiszteletre méltó Maiolust[742] választották, aki maga jelölte utódjául a szerzetesek irányítására Odilót,[743] Berno óta ő lett az 5. clunyi apát. A különböző országok kolostoraiba gyakran kértek szerzeteseket a monostortól, akik ott mint elöljárók ezer módon szolgálták és képviselték az Úr ügyeit.

A karthauzi rend megalakulása

Guibert de Nogent, De vita sua.

E. R. Labande, 1981, 62–73. o.

Ch. XI. Ebben az időben Reims városában a szabad művészetekben igen jártas és művelt Bruno nevű férfiú[744] az érseki iskola vezetője (magnorum studiorum rector), a körülmények alakulása miatt a szerzetesi életet választotta. Ugyanis a kiváló Gervasius érsek halála után simonia útján egy Manasse nevű ember szerezte meg a város kormányzását. Ez az ember származását tekintve ugyan nemes volt, de semmi sem volt benne a lélek nemességéből, ami mindenekelőtt az előkelő származás követelménye. Érseki rangra emelkedve, olyan gőgössé lett, hogy szinte az idegen uralkodók méltóságát látszott utánozni, ezen uralkodók minden dölyfösségét. Azt mondtam, idegen, mert a francia királyokat mindenkor áthatotta a természetes szerénység, önmérséklet, olyannyira, hogy öntudatlanul is megvalósították a Bölcs szavait: „Fejedelemmé tettek, de ne emeld fel magad, hanem légy olyan, mint egy közülük” (Bírák 32,1). Ez a Manasse a lovagok társaságában tetszelgett és elhanyagolta a klerikusokat. Azt mondják, egy nap így szólt: „Jó dolog reimsi érseknek lenni, csak ne járna vele a mise éneklésének feladata.”

A becsületes embereket a főpap mélyen ostoba magatartása és rossz erkölcsei, utálattal töltötték el, és Bruno, aki rendkívül híres volt a gall egyházban, elhagyta Reims városát a becstelenség iránti gyűlöletből, több nemes klerikus társaságában.

Később Hugo de Die, Lyon érseke, az apostoli szék legátusa, kiváló férfiú, ismert igazságossága révén, ismételten kiközösítéssel sújtotta Manassét, akit miután fegyveres erővel kirabolta egyháza kincstárát, a nagyok, a klérus és a polgárok elűzték bűnös úton elfoglalt főpapi székéből. Örök száműzetésre ítélték, egy ideig az ugyancsak kiközösített Henrik császárnál keresett menedéket, majd pedig különböző helyeken kóborolt, végül feloldozás nélkül halt meg.

Egy esemény elmondása érdemesnek látszik, amely Manasse rablásához fűződik. A kultusz tárgyai között, amelyeket zsarnoki tetteiben osztozó lovagjai között szétosztott, volt egy értékes aranykehely. Értékes, egyrészt kivételes nagysága miatt, másrészt – a híre szerint, bele volt olvasztva egy rész abból az aranyból, amit a három király ajánlott fel az Úrnak. A nagy kelyhet darabokra vágták, s a részeket Manasse bőkezűen emberei között akarta szétosztani; de senki sem merte elfogadni a szentnek tekintett tárgyat. Végül az egyik lovag telve jótevőjéhez hasonló gonoszsággal, merészkedett azt elfogadni. Arcátlanul kézbe vette a kelyhet, amelynek szentségét megvetette, s azon nyomban őrültség tört ki rajta, mielőtt módja lett volna ezt a bért, amelynek elfogadása megengedhetetlen volt, elkölthette volna, mértéktelen mohóságának merészsége elnyerte büntetését.

Bruno pedig miután elhagyta a várost, úgy döntött, hogy lemond a világról, övéivel való minden kapcsolatáról, s Grenoble vidékére ment.[745] Ott egy meredek, és szinte félelmetes szikla oldalán választott lakhelyet, ahová csak nehezen járható és ritkán látogatott út vezetett, s amelynek lábánál egy tátongó mélység, egy rendkívül szoros völgy látszott. Itt szervezte meg azt az életmódot, amit a következőkben leírok, s amit tanítványai a mai napig követnek. A monostorban 13 szerzetes élt. Eltérően más monasztikus rendektől, a szerzetesek külön házakban laktak, a kolostort körülvevő falon belül, ahol dolgoztak, étkeztek, aludtak. Vasárnaponként az elöljáró átadta ellátásukat, a kenyeret, és a főzelékfélét, amit mindegyikük a cellájában maga készített el. Az ivásra és egyéb használatra szolgáló víz egy forrásból érkezett és minden cellába külön vezetéken került be. Vasárnap és a nagy ünnepeken halat és sajtot fogyasztottak, amikhez nem vásárlás útján, hanem jámbor emberek bőkezűségéből jutottak. Egyébként nem fogadtak el sem ezüstöt, sem aranyat, sem templomi edényeket, mindössze egyetlen ezüstkelyhük volt. A templomban a szokásostól eltérő időben gyűltek össze imádkozni, misét, ha nem csalódom, vasárnap és ünnepnapokon hallgattak. Úgyszólván soha nem beszéltek, ha nagy szükségük volt valamire, jeleket használtak. Ha a szigorúan megszabott alkalmakkor bort ittak, olyan mennyiségű vízzel vegyítették, hogy az sem erőt, sem élvezetet nem okozott. Testükön vezeklő övet hordtak s csupán könnyű ruházatot viseltek. Elöljáró irányítása alatt éltek, az apáti, vagy a kincstáros feladatát a szent életű grenoble-i püspök látta el.[746] Jóllehet magukat a legnagyobb szegénységben tartották, gondjuk volt rá, hogy gazdag könyvtárat gyűjtsenek. Ha kevéssé voltak bőségében a földön az evilági kenyérnek, annál többet dolgoztak arcuk verejtékével, hogy elnyerjék azt a táplálékot, amely mindörökké élő marad.

Szegénységüket rendkívüli gonddal őrizték. Ebben az évben, amikor ezt írom, a nevers-i gróf, éppoly tökéletesen kegyes, mint amilyen hatalmas, házuk kiváló hírnevétől buzdítva, miután a világ mohósága ellen ismételten megvédte, meglátogatta őket.[747] A szerzetesek nagy szegénységét látva, teljesen elfeledkezett mindarról a figyelmeztetésről, amit rá pazaroltak, hazatérte után számos ezüsttárgyat, nagy értékű tálakat, kupákat küldött a kolostorba. De ők (a szerzetesek) nem felejtették el, amit neki mondtak, s értesülve szándékairól az ajándékokat visszautasították: „Elhatároztuk, mondották neki, hogy nem használunk föl semmilyen összeget, ami kívülről jön, sem saját fenntartásunkra, sem szent tárgyakra. Ha mi semmit sem költünk e két célra, mire szolgálna ezek elfogadása?” A gróf elpirult, mivel tette ellentétes volt korábbi szavaival. Mindenesetre úgy tett, mintha nem értette volna a visszautasításukat és ezután nagy mennyiségű ökörbort és pergament küldött, amelyekre elkerülhetetlen szükségük volt munkáikhoz.

Monostorukat karthauzinak (Chartreuse) nevezik. A földnek csak kis részén termelnek gabonát, de elég nagy számban tartanak juhokat gyapjuk miatt, amelyből szükséges ellátásukat fedezik. A hegy lábánál lévő völgyben vannak a grangiak, ahol mintegy húsz, kipróbált laikus dolgozik a monostor irányítása alatt. A szerzetesek pedig, akiket a kontempláció buzgósága oly mértékben áthatott, megőrizték a szabályokat, s az idő múlásával szigorú és nehéz életvitelük semmiben sem lazult.

A csodálatos Bruno, miután szavaival és tetteivel emlékezetükbe véste tanításait, amiket itt röviden összefoglaltunk, nem tudni mi okból Apuliába, vagy Calabriába ment és itt hasonló intézményt alapított. Az alázatosság és jámborság példáját sugározta mindenfelé oly mértékben, hogy az apostoli szék a püspöki méltóságot ajánlotta föl neki. ő azonban elmenekült előle, mert félt a világtól, félt, hogy elveszíti azt, amit megtanult Isten szeretetében. Valójában, amikor elvetett magától egy ilyen nagy ajándékot, ezt abból a meggondolásból tette, hogy nem az isteni, hanem a világi funkció volt az, amit elutasított.

Ilyenek voltak tehát azok az emberek, akik nyilvánvalóvá tették, hogy ebben az időben egy megtérési korszak kezdődött. Szinte azonnal csatlakoztak hozzájuk a társadalom valamennyi rendjéből mindkét nembeliek csoportjai, és ez a hullám egyre növekedett. Ami pedig az éveiket illeti, láthattunk 10–11 éves gyermekeket az idősebbek mintájára, sokkal szigorúbb életvitel gyakorlásában, mint amit ifjú koruk megengedhetőnek tartana. Ezek a szent életbe vezető utak a mártírokéra emlékeztettek. A tanulatlanoknál és a gyenge korúaknál sokkal élőbb hit mutatkozott meg, mint azoknál, akikben virágzott a tekintély az évek, vagy a tudomány.

Attól kezdve, hogy a szerzetesek száma megnövekedett, s nem találtak másutt szállást, mint a régi monostorokban, elkezdtek hát mindenféle újakat építeni, s nagy mennyiségű jövedelmet áldoztak a mindenfelől odasereglő emberek fenntartására. Akiknek nem volt elég módjuk, hogy monostort alapítsanak, azok két, négy vagy több szerzetes ellátásáról gondoskodtak, tehetségük szerint. Így hamarosan a falvakban, a burgokban, a városokban, erődített helyeken egészen az erdőségekig láthattuk a szerzetesek rajzását, amely nem szűnt meg fáradhatatlanul terjedni mindenfelé, s számos hely, mely korábban csak vadállatok barlangja, vagy rablók tanyája volt, Isten nevével és a szentek tiszteletével lett megjelölve…

A ciszterci rend 1134. évi szabályzatából

A ciszterci rendet 1098-ban Molesme-i Robert alapította, Citeaux-ban (latin neve Cistercium). A rend széles körű elterjedése és tekintélyének növekedése Clairvaux-i Szent Bernát nevéhez fűződik.

Statuta capitulorum generalium Ordinis Cisterciensis. T. I., 1933, 12–32. o.

A Charta caritatis[748] többek között tartalmazza, hogy valamennyi monostor apátja, akik Isten kegyelméből a különböző provinciákban vannak, évente egyszer a citeaux-i apátságban gyűljenek össze, és itt a Szent Regula megtartásáról a legnagyobb gonddal továbbá, az egész szerzetesi életvitelről és a köztük lévő megbonthatatlan béke fenntartásáról tanácskozzanak… Ez okból hozta létre a fent említett helyen tartott gyűlés, a kongregációnk testvéri egységét fenntartó káptalanokat.

I. Milyen helyen kell a kolostort felépíteni.

Egyetlen kolostor se épüljön városokban, várakban, külvárosokban, csakis az emberekről távoli, kevéssé látogatott helyen.

II. Az életmód egysége az isteni és emberi dolgokban.

Hogy az apátságok között a megbonthatatlan egység ne szűnjön meg, és állandóan fennmaradjon, elrendeljük mindenekelőtt, hogy Szent Benedek Regulája legyen mindenki számára közös és azonos módon tartsák be. Kötelesek ugyanazokat a könyveket használni az isteni officiumoknál. Végül mindenkire azonos étkezési és öltözködési, továbbá életviteli előírások vonatkoznak.

IV. Az öltözetről

Az öltözet egyszerű, durva, festetlen anyagból, prém nélkül készüljön. Alatta vászoning (estamin), ahogyan a szabályzat előírja.

V. Honnét származzék a szerzetesek tápláléka.

Rendünk szerzeteseinek tápláléka a kétkezi munkából, azaz a földművelésből és állattenyésztésből származzék. Ezért megengedett, hogy saját szükségletünkre vizeket, erdőket, szőlőskerteket, legelőket, szántókat birtokoljunk a világiaktól lakott területekről távol eső helyeken, továbbá, hogy állatokat tartsunk, kivéve olyanokat, mint az őzek, szarvasok, darvak és más hasonlóak, amelyeket sokkal inkább különleges érdekességként, vagy hiúság tárgyaként szokás tartani, semmint hasznosságuk miatt. A mezei munkák végzése, az állatok tenyésztése és a termékek tárolása céljából grangiákat létesíthetünk a conversusok őrizetére bízva, akár a közelünkben, akár távolabb, de egynapi járóföldnél nem messzebbre.

VIII. Conversusok.[749]

A grangiákban a munkákat a conversusok végzik és az általunk igénybe vett munkások. Utóbbiakat a püspök engedélyével a szükséges segítség mértékéig vesszük igénybe és mint conversusokat tekintjük őket. A munkás testvérek miként a szerzetesek, velünk egyenlőek, a mi testvéreink, akik osztoznak velünk minden javainkban, a lelki és anyagi javakban egyaránt.

IX. Nem rendelkezünk járadékokkal.

Rendünk intézménye kizárja a templom, az oltár, a temetőhely, a munka, vagy állatok tizedét, a falvak, a jobbágyok földjáradékát, a kemence és a malomjövedelmet és minden más hasonlókat, amelyek ellentétesek a szerzetesi tisztasággal.

XXXII. A grangiák[750] szomszédsága.

Az egyes apátságok grangiáinak egymástól legalább két mérföld távolságra kell lennie.

XXXIV. A filiálék évente egyszer látogassák az anyakolostort. A keresztény alázatosság szellemének megfelelően, a Gondviselés bölcsességéből és az ésszerűség alapján úgy rendelkeztünk, hogy a filiálék legalább egyszer évente, az apát személyében látogassák meg az anyakolostort.

Clairvaux

XIII. századi névtelen szerzetes leírása a clairvauxi-i kolostorról. Descriptio positionissen situationis Clarae Vallae.

PL, CLXXXV. 569–570. o.

Ha a clairvaux-i kolostor fekvését akarod megismerni, vedd ezt az írást kezedbe tükör helyett. A kolostortól nem messze két hegyvonulat kezdődik, melyeket előbb csak egy szűk völgy választ el egymástól, mely minél közelebb ér a kolostorhoz, annál szélesebbre tárul, az egyik vonulat az apátság egyik szárnyának felét, a másik pedig a másik szárny egészét foglalja el. Az egyiken szőlő terem, a másikon pedig gyümölcs érik, szemet gyönyörködtetőek és hasznos szolgálatot tesznek: mert az egyiknek lankáin megterem, amit megesznek, a másikén, amit megisznak. A hegyekben gyakran akad munkájuk a szerzeteseknek, bár kellemes és a pihenésnél is kedvesebb: az elöregedett gallyakat összeszedni, összekötözni őket nyalábokba az égetéshez, az elvadult bozótot kiirtani, a hasznavehetetlen gallyakat elégetni, a tövises csipkebokrot kiszedni, (hogy Salamon szavát idézzem) fattyúhajtását elpusztítani (Bölcs, IV. 3), mely vagy a növekvő facsemeték ágait fonja körül vagy a gyökereit fojtja meg, hogy a kemény tölgyet ne akadályozhassa meg abban, hogy magasba nyúló koronájával a csillagoknak intsen vagy hogy a puha hárs kiterjeszthesse karjait, a könnyen hasadó, törő kőrist hogy szabadon nyújtózkódjék a magasba, a terebélyes bükkfa meg széltében terjeszkedjék.

Az apátság hátsó része egy széles síkságra fut ki, melynek nagy részét bekeríti az apátságot körülvevő hosszú fal. A körülkerített területen számtalan sokféle gyümölcsfa egész kis gyümölcsös erdőt alkot. Ide néz a betegek hálóterme, és komoly enyhülést nyújt a beteg barátok bajára vigasztaló ajándékaival, mert azoknak, akik járni képesek, tágas teret nyújt a sétákra, és még a súlyos betegeknek is jó ott kifeküdni. Leül a beteg a zöld gyepre, és még akkor is a kellemesen hűvös árnyékban kivédheti a nap hevét a fák lombkoronája alatt, és még akkor is illatoznak a virágok fájdalmai enyhítésére, amikor a kánikula csillagkép kegyetlen hőséggel perzseli a földeket és kiszárítja a folyókat. Szemeiket gyönyörködteti a virágok és a fák üde zöldje, az elébük táruló és a szemük láttára növekedő kimondhatatlan szépség; nem hiába mondja az írás: Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni; és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek (Én 2,3.). A tarka madarak édes dala tölti meg a szellőt; és egyetlen betegség gyógyítására az isteni könyörületesség sokféle enyhülést kínál: míg a tiszta égbolt derűsen mosolyog, a föld termékenységet áraszt és az ember szemével, fülével és orrával élvezheti a színek, hangzatok és illatok gyönyörűségét.

A gyümölcsös végében kezdődik az a kert, melyet a benne futó patakocskák külön részekre osztanak. Mert úgy tűnhet bár, hogy vize szundikál, lusta folyással mégis halad medrében. Szép látvány tárul itt is a gyengélkedő szerzetesek szeme elé, amint a tiszta víz zöldellő partján ülve nézik a halacskák játékát a kristályos habokban, és harcos csatájukat, ha szemben úsznak egymásnak. Ez a víz kettős célt szolgál: halat tenyésztenek benne és veteményes kertjeiket öntözik vele. A hírneves Alba (Aube) folyó kiapadhatatlan hullámai táplálják. Az apátság különböző üzemein áthaladva mindenütt hűséges szolgálatának áldásait hagyja maga után: nem kis munka árán jut fel ide, de nem is haszontalanul henyélve halad át a területen. A kanyargós völgy közepén húzódik a medre, melyet nem a természet, hanem a barátok szorgos keze épített, csupán a felét küldi az apátságba a patak, mintegy a barátok üdvözlésére, s hogy mentegesse magát, amiért nem teljes egészében érkezik, minthogy nem akadt olyan mederre, amelyik magában tarthatná egész tömegét. Ha ez a folyó kiáradva pusztító sodrással tör előre, az útjába állított fal visszatartja, és oda tereli, ahol folynia kell, a visszafolyó áradást így ismét magába fogadja eredeti medre.

Miután tehát bejut annyi, amennyit a fal mint valami portás beenged, elsőként a malomba veszi útját, ahol igen sok feladat vár rá, és alaposan megdolgoztatják: először a malomkövekkel megőrli a gabonát, majd finom szita segítségével elválasztja a lisztet a korpától.

A következő épületben megtölti a fazekakat, átengedi magát a tűz hevének, amikor italt ad a barátoknak, ha a satnya termés nem hálálja meg a szőlőműves fáradozásait, s a szőlő vérveres levének hiányát az árpa ajándékával kell pótolni. De itt sem enyészik el. Innen a ványolómalom hívogatja magához, mely rendeltetését tekintve a malom rokona: amott azért dolgoztatták, hogy legyen a barátoknak mit enniük, itt azért szolgál, hogy legyen mit felvenniük is. Nem ellenkezik tehát, s nem tagad meg semmit, amit tőle kérnek: emelgeti a súlyos ütőket, vagy ha tetszik, nevezzük őket pörölynek, vagy talán még inkább falábaknak (ez az elnevezés ugyanis, úgy tűnik, még jobban illik az ugráló ványolódorongok munkájára), melyeket váltakozva hol felemelve, hol leengedve nehéz munkától váltja meg a ványolókat; ha szabad mókát csempészni a komoly szavak közé: megváltja őket a bűneik büntetésétől. Jóságos Istenünk, mily nagy vigaszt nyújtasz Te a szegényeknek, hogy ne nyelje el őket a bánat árja! A bűnhődőknek mekkora enyhítést adsz büntetésükben, nehogy gyakran mértéktelen szenvedésük elpusztítsa őket! Hány ló inait szakítja meg, hány ember karját lankasztja el a küszködés, melytől minket munka nélkül megvált ez a drága folyó, mert nélküle sem ruházatunk, sem élelmünk nem lenne? Részt vállal munkánkból, s nem vár más jutalmat szolgálataiért, melyeket szakadatlan végez, mint hogy, ha mindent serényen elvégzett, szabadon folytathassa útját. Számtalan sebes kereket hajt forogva, és olyan habosan kerül ki közülük, mintha őt is megőrölték és megpuhították volna.

Innen a cserzőműhelyhez folyik, ahol szorgos tehetségét olyan dolgok elkészítésére fordítja, melyek a barátok lábbelijéhez szükségesek. Majd elaprózva magát sok ágra válik szét, szorgos folyással különféle munkákhoz veszi útját, mindenütt fáradhatatlanul azt keresve, miben hogy segíthet; vonakodás nélkül felajánlja segítségét a főzéshez, rostáláshoz, mozgatáshoz, csiszoláshoz, öntözéshez, mosdáshoz, őröléshez. Végül pedig, nehogy bármi híja legyen áldásos tevékenységének vagy nehogy bármely tekintetben is befejezetlenül maradjon munkája, a szemetet magával viszi, és mindent tisztán hagy maga mögött. Miután szorgalmasan elvégezte, amiért érkezett, sietős gyorsasággal fut a folyóhoz, hogy minden jótéteményéért köszönetet mondjon neki Clair Vaux nevében, s hogy köszöntését méltóképpen viszonozhassa: tüstént visszaönti belé vizét, melyet hozzánk elhozott, és úgy egybeforrasztja ismét a kettőt, hogy semmi jele nem marad újraegyesülésüknek, és mit kiválásával meggyengített, elerőtlenített, most hozzávegyülve újult lendületre ösztökéli.

Minthogy folyónkat a helyére vezettük, térjünk vissza a medrecskékhez, melyeket hátunk megett hagytunk, és amelyek a folyóból leágazva szerteszét bebarangolják a szántót, hogy a föld szomját oltsák, öntözzék és sarjadásra serkentsék: nehogy a tavasz érkeztével, amikor a várandós föld világra hozza sarját, az újszülött magoncok nedvesség hiányában elsorvadjanak, ne legyenek kiszolgáltatva a felhőkből koldult vízcseppek öntözésének, mert kellőképpen táplálja őket rokonuk, a folyó gondoskodása. Ezeknek a kis medreknek vagy inkább árkoknak a vizét, betöltvén hivatását, ismét felszívja a folyó, amely az imént magából kibocsátotta őket, s máris ismét a teljes Alba folyó fut meredek medrében lefelé a völgyön át. De minthogy egy kissé hosszabban elkísértük útján, s ő maga már Salamon szavaival a maga helyére már visszatért (Préd. 1,7), térjünk hát mi is vissza oda, ahonnan elkalandoztunk és a mező tágas síkját szavunkkal nekirugaszkodva ugorjuk át.

Sok szépséget tartogat ez a hely, sok olyasmit, ami a megfáradt lelket felemeli, oldja a fojtogató bánatot, sok olyat, ami az istenkeresőket hitre gyújtja, és a mennyei gyönyörűségre emlékeztet, amely után áhítozunk, míg a földnek mosolygó orcája változatos színekkel, a tavasz képével gyönyörködteti szemünket, édes illatokkal tölti el orrunkat. De amíg látom a virágokat, amíg érzem illatukat, régenvolt napok történeteit idézi elém a mező. Amikor ugyanis teleszívom magam az illatok gyönyörűségével, felötlik lelkemben, hogy az ősapának, Jákobnak a ruhái illatát a teli mező illatozásához hasonlították. Míg szemeimet a színeken pihentetem, eszembe jut, hogy ez az, amelynek nagyobb becsületben volt része, mint Salamon bíborkelméje, aki legnagyobb dicsőségében sem kelhetett versenyre a mező liliomaival, jóllehet sem bölcsességéből az ízlés, sem gazdagságából a szükséges anyag nem hiányzott; ezért, amíg a külső adományokban gyönyörködöm, ugyanúgy a rejtett misztériumban is örömömet lelem. Ez a mező a rajta keresztülhaladó folyó vize miatt virul, gyökereit egészen a nedvességig mélyeszti, így nincs mitől félnie akkor sem, ha jön a nyár. Ez a mező olyan messzire elnyúlik, hogy amikor a fű levágott gyapját a nap szénává szárítja, begyűjtése kétszer tíz napon át emészti fel a szerzetesek erejét. De nemcsak a szerzetesekre vár ez a feladat, hanem a barátokkal együtt éppúgy gyűjti a levágott füvet a sok laikus testvér és oblátus, mint a számtalan napszámos, és ritka gereblyével fésüli a lenyírt földet.

Ezen a mezőn két majorság, (grangia) gazdasági épület osztozik, melyek közt az Alba folyik pártatlan bíróként és földmérőként, hogy elejét vegye a vitáknak; kinek-kinek kijelöli a maga részét szinte mérőzsineggel, és önmagát olyan határrá teszi, melyet átlépni, hogy a másik területére behatoljon, egyik sem merészel. Ezekről a gazdasági épületekről azt gondolhatná az ember, hogy nem is a laikus testvérek szállásai, hanem a szerzetesek kolostora, ha az ökrök igái, az ekék és egyéb mezőgazdasági munkához szükséges szerszámok le nem lepleznék a lakókat, és még az, hogy itt könyvekkel nem foglalatoskodnak. Ugyanis ami az épületeket illeti, azokról bizton állíthatjuk, hogy a szerzetesek nagy kolostorához hasonlítanak fekvésükben, ahhoz illenek szépségükkel és nagyságukban felveszik vele a versenyt.

A mezőnek a kolostor falával szomszédos részén a termőföldet bővizű tóvá változtatták: ahol korábban az izzadó munkás éles kaszájával vágta a szénát, ott a vízhez rendelt szerzetes ül ma mozgékony falován a víz ragyogó, sima mezőjén, sarkantyú helyett vékony rúd az, amivel futásra készteti, és mellyel irányítja a gyeplő helyett. Kibontja hálóját a víz alatt, amelybe belegabalyodik majd a halacska, és már készíti neki a csalétket, mit különösen szeret, de horog bújik meg benne, amelyen fennakad óvatlanul. Ez a példa is arra int minket, hogy ne engedjünk az élvezetnek: mert ártalmas a gyönyör, melyért fájdalom a fizetség; csak az feledkezhetik meg az ilyesmi szomorú végéről, aki vagy nem vétkezik, vagy bűnét nem jól vezekli le. Az Isten tartsa távol tőlünk a gyönyört, amelynek kapujában a halál vár, aki a bölcs leírása szerint:

Olyan ő, akár a kis méh

Finom ízű mézet ad, s már

Tovaröppen, és a szívbe

Beletört fullánkja éget.

A tó partját körbe teljes magasságban fonott ágakkal és gyökerekkel erősítették meg, nehogy a föld az odacsapódó hullámoktól leomoljon. A mellette folyó patak táplálja a tavat, mely alig hatszor hat láb távolságban halad tőle, kanyarogva beleönti kevéske tápláló vizét, és ugyanolyan keveset ki is önt belőle. Változatlan marad tehát a tó, és sem a beömlő víztől nagyobb, sem pedig a kifolyótól kisebb nem lesz, minthogy egymaga fogadja és méri meg a vizet majdpedig engedi tovább.

De miközben repülve futok át a síkságon, kifulladva lihegek a hegyek között, és a mező bíbor felszínét magának a Bölcsesség szerzőjének kezével festem le, míg leírom a hegyek fáktól borzas gerincét, hálátlansággal vádol a finom vizű kis patak amelyből sokszor ittam, amely sok jót tett velem, s én nem háláltam meg neki. Vádolva szememre veti, hogy sokszor segített szomjomat eloltanom, és magát megalázta nemcsak kezem, de lábam mosására is, jóindulatának és barátságának számtalan ajándékával halmozott el, én pedig a jóért csupa rosszal fizettem: a hely leírásában csak az utolsó hely jutott neki, s majdnem még az sem, aki pedig szerénységéért az elsőt érdemelné. Valóban nem tagadhatom, hogy későn jutott eszembe, amikor előtte mást idéztem fel. A föld alatt jő le és folyik el oly hangtalanul, hogy útját a leghalkabb morajlás sem árulja el, mint a Siloe vize, amely csendben folyik, mintha lelepleződni félne, elfedi forrását és láthatatlan marad. Mit gondoljak, mit akar elhallgatni, aki – látom – csak fedett helyen akar megmutatkozni. Ez a forrás tehát (ami állítólag a jó forrás jele) a kelő nappal ellentétes oldalról fakad, így nyári napfordulónál a vörös hajnal rózsaarcát szemből köszönti. Egy kunyhó, vagy hogy nagyobb tisztelettel szóljak róla, egy szép kis pavilon fedi és zárja magába, nehogy bárhonnan is piszok érje. Ahol a hegy kilöki, a völgy elnyeli: azon a helyen, ahol megszületik, szinte meg is hal és eltemettetik. De nem kell Jónás próféta jelére várni, hogy három éjjel és három nap rejtezve bujdosson: ezer lépésnyire, a kolostoron belül, szinte a föld szívéből előtörve fölbuzog, és valamiképpen ismét életre kelve megjelenik, látni is és hasznosítani is engedi magát a testvéreknek, hogy ezután sorsa ne máshoz, csak a szentekhez kösse.



[736] 962–1031.

[737] Maiolus clunyi apát (847–994).

[738] Dijonban.

[739] 910-ben.

[740] Odo clunyi apát (879–942).

[741] 942–947.

[742] 947–994.

[743] 994–1049.

[744] Szent Bruno (1030 k.–1101).

[745] 1084 körül.

[746] Szent Hugo, Grenoble püspöke (1053–1132).

[747] A rendi szokásokat (Consuetudines) az 5. perjel Guido foglalta írásba 1121–1127 között, az 1142-ben tartott első rendi káptalan erősítette meg.

[748] A Charta caritatis (szeretet okmánya) Hanting Szent István citeaux-i apát alkotása, a rend alapokmánya lett, 1119-ben II. Callixtus pápa hagyta jóvá.

[749] Conversi = megtért testvérek (azaz a világi életből megtértek).

[750] Majorságok, a rend birtokai.