Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

FEUDÁLIS KIRÁLYSÁGOK

FEUDÁLIS KIRÁLYSÁGOK

I. Henrik megválasztása német királlyá (919. május)

Widukind (v. Wittekind) német krónikás (925–1000 körül) a corveyi apátság szerzetese. Rerum gestarum Saxonicarum libri III című 967 körül írt munkájában a szászok történetét mondja el. A mű klasszikus reminiszcenciákkal és bibliai idézetekkel tűzdelt. Jóllehet a szerző korának művelt embere volt, forrásként számos esetben legendát használt.

MGH, SS, 1904., 32–33. o.

A király[559] pedig elment a bajorok földjére, csatát vívott Arnulffal[560] s vannak, akik azt beszélik, hogy onnan sebesülten tért vissza hazájába. Midőn pedig úgy érezte, hogy e mellé az előző baja mellé még betegség is gyötörni kezdi, magához hívatta fivérét, ki azért kereste őt fel, hogy meglátogassa, s így kezdett hozzá beszélni: „Úgy érzem – mondotta –, hogy tovább már nem tarthatom meg e földi életemet; Isten parancsolja így, aki így rendezte ezt el, de erre kényszerít engem súlyos betegségem is. Ezért legyen gondod önmagadra, s ami elsősorban reád tartozik: a frankok egész országáról gondoskodj, figyelmezve az én tanácsaimra, ki fivéred vagyok. Mert testvér, megvan nekünk a módunk arra, hogy hadsereget toborozzunk, s annak élére álljunk, s vannak városaink s vannak fegyvereink, királyi jelvényeink is, és minden egyebünk is megvan, amit csak megkövetel a királyi méltóság – de szerencsénk, de erkölcsi tekintélyünk – az bizony nincs. A szerencse, testvér, a legnemesebb erkölcsökkel együtt Henriknél van, s a közügyekben a szászok a legszerencsésebbek. Fogd tehát e jelvényeket, a szent lándzsát, az arany karkötőket, a régi királyok köntösével, kardjával s koronájával együtt, s menj el velük Henrikhez, köss békét vele, hogy örök szövetségét biztosítsd a magad számára. Mire lenne jó az, ha frankok népe veled együtt az ő kezétől esne el? ő ugyanis minden bizonnyal király lesz, és sok nép ura s parancsolója.” – E szavaira fivére könnyes szemmel azt válaszolta, hogy egyetért vele. Ezután pedig meghalt a király.[561]

26. Úgy is történt, ahogy a király megparancsolta, elment Evurhard Henrikhez, s átadta neki önmagát, a királyi kincsekkel együtt, megkötötte vele a békét, megszerezte Henrik barátságát, s ezt mindvégig híven s jó baráthoz méltóan meg is tartotta. Összehívta ezután a fejedelmeket és a frankok seregnagyjait arra a helyre, amelyet Fridislerinek neveznek;[562] s a frankok és a szászok népe előtt királynak jelölte őt. És amidőn felajánlotta Henriknek a szent kenetet a koronával együtt, a legfőbb pap, aki abban az időben Hiriger volt,[563] vissza ugyan nem utasította, de el sem fogadta, mondván: „Elég nekem az, ha főrangú alattvalóim királynak neveznek s ki is jelölnek erre a méltóságra, Isten kegyelmének segítségével s a ti jámborságotok folytán. De legyen a kenet és a korona azé, aki jobb, mint mi vagyunk, mi saját magunkat méltatlannak tartjuk ekkora megtiszteltetésre.” Tetszett ez a beszéd az egész sokaságnak, s jobbjukat az ég felé emelve messzehangzó kiáltással kiáltva ki az új király nevét, odasiettek hozzá mind, hogy köszöntsék őt.

I. Ottó német királlyá választása és megkoronázása (936. aug. 7.)

Uo. 53–54. o.

1. Elhalálozván tehát a haza atyja, a királyok legnagyobbika és legjobbika: Henrik, a frankok és a szászok egész népe, az apa által trónutódként már régen kijelölt fiút, Ottót választotta meg királyává. Úgy döntöttek, hogy az egyetemes választás színhelye az aacheni palota legyen. Miután ott összegyülekeztek a fejedelmek és az előkelők, s a fejedelmek katonáinak seregei is, a Syxtus kápolnában, mely Nagy Károly bazilikájával egyben van építve, emelték az ott megépített trónra az új uralkodót, kezüket adván neki, hűséget is fogadtak, megígérve, hogy támogatni fogják minden ellenséggel szemben, egyszóval szokásuk szerint tették őt királlyá. Míg a fejedelmek és a többi rangbeli úr ezzel voltak elfoglalva, a főpap[564] az egész papsággal és az egybegyűlt néppel odalent a bazilikában várta az új király kivonulását. És amikor előlépett, a főpap eléje ment, baljával megérintette a király jobbját, saját jobbjában a pásztorbotot hordozva, miseingbe, stólába, miseruhába öltözötten, fején infulával[565] elhaladt egészen a szentély közepéig, s visszafordulva a körülálló nép felé, mert erre az alkalomra a bazilikában körben, fent is, lent is dobogókat építettek, úgy hogy az egész nép láthassa, így szólt: „Íme, elétek vezetem az Istentől kiválasztott, és Henrik király által már régen kijelölt Odot, kit most választottak meg a fejedelmek együttesen királlyá. Ha helyeslitek e választást, jelezzétek ezt az ég felé emelt jobbotokkal!” Erre az egész nép az ég felé emelve jobbját erős szóval felkiáltva kért minden áldást az új uralkodóra. Ezt követőleg a főpap a királlyal együtt – aki a frankok szokása szerint körülövezett, egyszerű köntösbe volt öltözve – az oltár mögé vonult. Az oltárra már ki voltak rakva a királyi jelvények, a kard az övvel, a mente a selyeminggel, a bot a jogarral és a korona. Az érsek pedig az oltárhoz menve, felemelte a kardot az övvel együtt, s a királyhoz fordulva így szólt: „Vedd e kardot, s űzd el vele Krisztus minden ellenségét, a barbárokat és a rossz keresztényeket, a reád ruházott isteni felhatalmazás s a frankok egész birodalmának hatalma által, valamennyi keresztény hívő legszilárdabb békéje érdekében.” Aztán vette a selyeminget a mentével, reá öltötte mindkettőt e szavakkal: „Büszkeségedet a földig meghajtva, legyen e ruházat figyelmeztetőd arra, hogy el kell telned a hitbeli buzgósággal, s a béke megoltalmazásában életed végéig ki kell tartanod.” Majd így szólva nyújtotta át neki a botot és a jogart. „E jelvények arra intsenek, hogy alattvalóidat atyai fegyelmező szóval kell feddned, s irgalmasságod kezét elsősorban Isten szolgái, az özvegyek és árvák felé nyújtsd ki; és soha ne hiányozzék fejedről az irgalom olaja, hogy most is és a jövőben is örök értékű jutalom legyen a koronád.” Ezután Hildebert és Wielfrid[566] nyomban olajat öntöttek a fejére, s megkoronázták őt aranykoronával. S miután így a törvényesen előírt felkenési szertartás befejeződött, a két főpap a trónszékre vezette őt fel, melyhez csigalépcső vezetett, s a trónszék csodálatos szépségű két márványoszlop közé volt felépítve, ahonnan ő is láthatott mindenkit, de őt is láthatta mindenki.

2. Miután pedig dicséretet mondtak Isten tiszteletére, s az ünnepélyes szentmisét is bemutatták, a király leszállott s a palotába ment, odajárult a királyt megillető ékességgel feldíszített márványasztalhoz, melléült a főpapokkal és az egész néppel, a fejedelmek pedig felszolgáltak az asztalnál. Izilbert, a lotaringok fejedelme gondoskodott mindenről, hiszen a hely maga az ő felségjoga alá tartozott, Evurhard[567] vezette az asztal körüli szolgálatot, a frank Herimann[568] volt a főpohárnok. Arnulf[569] pedig az egybegyűlt lovagi rendnek parancsolt, s intézte a táborhelyek kiválasztását, s a táborvezetést… Ezt követőleg pedig a király minden egyes előkelőt királyi bőkezűségéhez mért ajándékkal tisztelt meg, s nagy vidámságban bocsátotta el az egybegyűlt sokaságot.

Knut dán király elfoglalja Angliát

Florence of Worcester: Krónikák krónikája

Florence of Worcester (megh. 1118.), angol krónikaíró, a worcesteri kolostor szerzetese. Életét teljes homály borítja. Chronicon ex chronicis című műve a teremtéssel kezdődik, s a szerző a bibliai történetekhez kapcsolja Anglia történetét, s dolgozza fel egészen 1117-ig. Bár csak az 1106-ot követő időszakra vonatkozó rész tekinthető önálló műnek, a korábbi szakaszokban is jól egészíti ki az egykorú angol krónikák adatait. Fő érdeme a pontosság, a költött elemek mellőzése.

B. Thorpe, T. I., 1948, 178–179. o.

1016: …Mikor néhány nap eltelt ezen események[570] után, és Vasbordájú Edmund király[571] még mindig harcolni kívánt Knuttal, a galád Eadric ealdorman és néhányan mások, akik semmi esetre sem akarták ezt eltűrni, azt tanácsolták neki, hogy kössön békét Knuttal és ossza fel a királyságot. És mikor – bár vonakodva – beleegyezett, követek indultak a két fél között, és túszokat cseréltek, és a két király találkozott azon a helyen, amit Deerhurstnek neveznek; Edmund seregével tábort ütött a Severn nyugati partján és Knut övéivel a keleti parton. Ekkor a két királyt csónakon egy Alney nevű szigetre vitték – ez a folyó közepén fekszik – és ott, amikor a békét, barátságot és testvériséget mind fogadalommal, mind esküvel megerősítették, a királyságot felosztották. Edmund kapta Wessexet, Kelet-Angliát és Essexet Londonnal, Knut kapta Anglia északi részeit; a királyság koronája azonban Edmundé maradt. Ezután kicserélve fegyvereiket és öltözéküket, s megállapodva a sarcban, ami a hajósoknak járt, elváltak. De a dánok visszatértek hajóikhoz a szerzett zsákmánnyal, s London polgárai békét kötöttek velük, fizettek nekik s megengedték, hogy a telet falaik között töltsék.

Ezen események után Vasbordájú Edmund király Szt. András apostol ünnepe táján[572] a 15. indictióban, Londonban meghalt, de Glastonburyben temették el nagyapja, Edgar, a Békeszerető mellé. És halála után Knut király megparancsolta, hogy mind a püspökök és ealdormanek és vezető emberek és az angol nép valamennyi nemese gyűljenek össze Londonban. Amikor azok eléje gyűltek, mintha nem tudná, ravaszul megkérdezte azokat, akik tanúi voltak neki és Edmundnak, mikor a barátsági egyezményt kötötték és az országot maguk között felosztották, hogyan szóltak – ő és Edmund – egymással az utóbbi fivéreire és fiaira vonatkozóan; vajon fivérei és fiai megkaphatják-e az uralmat atyjuk halála után a nyugati szászok királyságában, ha Edmund még Knut életében meghalna. És ők azt mondták, hogy kétségen kívül tudják, Edmund király nem bízta kiráyságának egyetlen részét sem fivéreire, sem életében, sem halála után; és azt is mondták, hogy tudják, Edmund Knutot akarta fiai támogatójának és védelmezőjének megtenni, amíg eléggé érettek nem lesznek az uralkodásra. Valójában – Isten a tanú rá – hamis vallomást adtak, s álnokul hazudtak, úgy gondolván, hogy egyrészt kegyesebb lesz hozzájuk hazugságuk miatt, és másrészt nagy jutalmat kapnak tőle. De ugyanez a király nem sokkal ezután többet a hamis tanúk közül halállal sújtott…[573]

1017: Ebben az évben Knut király megszerezte az uralmat egész Anglia felett, s azt négy részre osztotta, Wessexet magának tartotta, Kelet-Angliát Thorkel earl, Merciát Eadric ealdorman, Northumbriát Eric earl kapta. Egyezményt is kötött a vezető emberekkel és az egész néppel, és azok vele, s esküjükkel szilárd barátságot fogadtak, s félretettek és véget vetettek minden régi ellenségeskedésnek. Azután az álnok Eadric ealdorman tanácsára Knut király száműzte Eadwig herceget, Edmund király fivérét, és Eadwiget, akit a „ceorlok királyának” neveztek. Később ez az Eadwig mégis kibékült a királlyal, de Eadwiget, a herceget, akit ugyanazoknak az árulása veszejtett el, akiket ez idáig leghűbb barátainak tekintett, ártatlanul ugyan, még ugyanebben az évben Knut király parancsára és kérésére meggyilkolták. Eadric azt tanácsolta neki, hogy ölesse meg a fiatal hercegeket is, Edwardot és Edmundot, Edmund király fiait; de mert nagy szégyenére vált volna, ha Angliában pusztulnak el, rövid idő múlva a svédek királyához küldte őket, hogy ott gyilkolják meg mindkettőjüket. Az azonban nem nyugodott bele ebbe a kérésbe, bár szerződés volt közöttük, mégis elküldte őket a magyarok királyához, akit Salamonnak hívtak, hogy viselje gondjukat és neveltesse őket.[574] Egyikük, Edmund, idővel ott is halt meg, de Edward a házasságban Agathának, Henrik császár fivére leányának kezét nyerte el, s tőle született Margaret, a skótok királynője, és a szent szűz Krisztina és Edgar herceg.

Július hónapban Knut király feleségül vette Ethelred király özvegyét, Aelgifu királynét. És az Úr születésének napján,[575] amikor Londonban tartózkodott, parancsot adott, hogy az álnok Eadric ealdormant gyilkolják meg a palotában, mert félt attól, hogy ő is árulása áldozata lesz, mint annak korábbi urai, Ethelred és Edmund; s megparancsolta, hogy testét hajítsák ki a város falán, hagyják temetetlenül…

A normann hódítás

Uo. 207–217. o.

1066: Csütörtökön, Vízkereszt előestéjén[576] a negyedik indictióban meghalt az angolok büszkesége, a békeszerető király Edward, Ethelred király fia, Londonban, miután huszonhárom évig, hat hónapig és hét napig uralkodott az angolok felett. A következő napon királyi pompával temették el minden jelenlevő keserű gyásza mellett. Temetése után az alkirályt,[577] Haroldot, Godwine earl fiát, akit a király utódjának nevezett ki, egész Anglia főemberei királylyá választották; és ugyanezen a napon Haroldot nagy ünnepélyességgel Aldred, York érseke királlyá koronázta. A királyság vezetését átvéve, Harold azonnal hozzáfogott, hogy eltörölje az igazságtalan törvényeket, és jókat alkosson helyettük; hogy támogassa a templomokat és kolostorokat; hogy különös tisztelettel illesse a püspököket, apátokat, szerzeteseket és papokat; s hogy magát jámbornak, szerénynek és barátságosnak tüntesse fel minden jó ember szemében. A gonosztevőkkel nagy szigorúsággal bánt el, és általános érvényű rendeleteket adott az earlöknek, ealdormaneknek, sheriffeknek és thegneknek, hogy börtönözzék be valamennyi tolvajt, rablót és a királyság megzavaróját. Maga, mind tengeren, mind szárazon, országának megvédésén ügyködött. Ez év április 24-én egy üstököst láttak nem csak Angliában, hanem mint mondják az egész világon, s az hét napig lankadatlan fénnyel ragyogott.[578] Hamarosan ezután Tosti[579] visszatért Flandriából és kikötött Wight szigetén. Miután az ott lakókat adófizetésre kényszerítette, elindult és fosztogatva haladt végig a tengerparton, míg Sandwichbe nem ért. Mihelyt Harold király, aki akkor Londonban tartózkodott, hírt vett erről, nagy hajórajt és egy csapat lovast gyűjtött össze, s maga készült Sandwichbe menni. Tosti meghallván ezt, magához vette a hely néhány hajósát (akár akarták, akár nem) és útját Lindsey felé vette, ahol sok falut felégettek és sok embert halálba küldött. Ezért Edwin, Mercia earlje és Morcan, Northumbria earlje, sereggel siettek oda, s kiűzték őt az ország azon részéből. Ezután ő Malcolmhoz, a skótok királyához ment, s nála maradt egész nyáron át. Közben Harold király Sandwichbe érkezett, és ott várt flottájára. Mikor összegyűlt a flotta, átkelt vele Wight szigetére, és mivel Vilmos, a normannok grófja arra készült, hogy Angliát sereggel hódítsa meg, egész nyáron és ősszel jövetelére várt. Emellett egy csapatot szétosztott a megfelelő pontokra a tengerparton. De Mária Születésének ünnepe[580] körül elfogyott az élelmük, s így a tengeri és szárazföldi csapatok hazatértek. Ezután Harold Hardradi, a norvégok királya, Szent Olafnak, a királynak fivére hirtelen az országban termett és partra szállt a Tyne folyó torkolatánál több mint ötszáz nagy hajóból álló hatalmas flottájával. Tosti earl, korábbi megegyezés szerint, csatlakozott hozzá flottájával. Sietősen behajóztak a Humberbe és felhajóztak az Ouse-on, a víz folyásának ellenében és Ricallnál partra szálltak. Harold király sietősen Northumbria felé vonult. De még megérkezte előtt a két earl fivér, Edwin és Morcan nagy hadsereg élén megütközött a norvégokkal az Ouse folyó északi partján York közelében, szerdán, Szent Máté apostol ünnepének előestéjén.[581] Kezdetben oly bátran harcoltak, hogy az ellenségből sokat megöltek; de hosszú küzdelem után az angolok képtelenek voltak ellenállni a norvégok támadásainak és nagy veszteséggel elmenekültek. Többen fulladtak a folyóba, mint ahányan a csatában veszítették életüket. A norvégok a mészárlás helyének urai maradtak, és százötven túszt szedve Yorkból, s a saját embereik közül ugyanannyit hátrahagyva túszként, hajóikhoz mentek. Öt nappal később, azaz hétfőn, szeptember 25-én, amint Harold, az angolok királya Yorkba érkezett, sok ezer jól felfegyverzett harcossal egy Stamford Bridge nevű helyen megütközött a norvégokkal. Levágta Harold királyt és Tosti earlt[582] hadseregük nagy részével, s teljes győzelmet aratott. Ennek ellenére a csata bátor küzdelem volt. Harold, az angolok királya megengedte Olafnak, a norvég király fiának, és Pálnak, Orkney earljének, akik a hadsereg egy részével a hajókat őrizték, hogy húsz hajóval és az életben maradottakkal bántatlanul hazatérjenek, de csak miután alattvalói hűséget esküdtek és túszokat adtak. Ezen dolgok közben, és amikor a király úgy gondolta, hogy valamennyi ellenségét legyőzte, tudomására jutott, hogy Vilmos, a normannok grófja számtalan lovasból, parittyavetőből, íjászból és gyalogosból álló seregével megérkezett és hatalmas segítséget hozott magával Gallia minden részéből. Hírül vitték neki, hogy Pevenseynél szállt partra. Ezért a király egyszerre és nagy sietséggel hadseregével Londonba vonult. Mivel jól tudta, hogy jó néhányan a legbátrabb angolok közül elestek az előző két ütközetben, és hogy hadseregének fele még nem érkezett meg, nem sietett, hogy minden erejével Sussexbe jusson az ellenség elé. Szombaton, október 22-én,[583] mielőtt hadseregének egyharmada készen állt volna a harcra, ütközetbe bocsátkozott velük, kilenc mérföldnyire Hastingstől, ahol ellenei egy várat emeltek. De mivel az angolok szűk helyen vonultak fel, sokan visszafordultak, s csak kevesen maradtak hűek hozzá. Ennek ellenére a nap harmadik órájától a szürkületig bátran ellenállt az ellenségnek, s olyan hősiesen és állhatatosan harcolt, védve magát, hogy az ellenséges erők nem tudták felmérni a helyzetet. Végül, a mindkét oldalon végbement nagy mészárlás után, szürkületkor a király – sajnos – elesett. Lemészárolták Gyrth earlt és fivérét, Leofwine earlt[584] is, s Anglia szinte valamennyi főurát. Akkor Vilmos gróf embereivel visszatért Hastingsbe. Harold kilenc hónapig s ugyanennyi napig uralkodott. Haláláról értesülvén, Edwin és Morcar earlok, akik nem vettek részt az ütközetben, Londonba mentek és nővérüket, Edith[585] királynét Chesterbe küldték. De Aldred, York érseke és a mondott earlok, London polgáraival és a hajósokkal úgy tervezték, hogy Edgar herceget, Vasbordájú Edmund unokaöccsét választják a trónra, s azt ígérték, hogy vezetése alatt felújítják a harcot. De miközben készülődtek a csatára, az earlok visszavonták segítségüket és hadseregükkel hazatértek. Közben Vilmos Sussexet, Kentet, Hampshiret, Surreyt, Midlesexet és Hertforshiret pusztította, falvakat égetett fel és lemészárolta lakosait, míg Berkhamstedtbe nem ért. Ott Aldred érsek, Wulfstan, Worcester püspöke, Walter, Herelord püspöke, Edgar herceg és Edwin és Morcar earlok és London főemberei és sokan mások jöttek hozzá, s túszokat adván megadták magukat és hűséget esküdtek neki. Így ő egyezségre lépett velük, de mindazonáltal megengedte embereinek, hogy gyújtogassák a falvakat és folytassák a fosztogatást. De amikor közeledett Karácsony napja, Londonba ment egész seregével, hogy király legyen. És mert Stigand egész Anglia prímása, vád alatt állt a pápánál, hogy a palliumot[586] nem kánoni[587] úton szerezte meg, Vilmost Aldred, York érseke kente fel. Ez Karácsony napján történt, nagy ünnepélyességgel. Még ezelőtt (mivel az érsek feltételként szabta meg), a király Szent Péter apostol oltára előtt[588] megesküdött a papság és a nép jelenlétében, hogy megvédelmezi Isten Szent Egyházát és szolgáit, hogy igazságos módon és királyi gonddal fog uralkodni az alája rendelt népen, hogy igaz törvényeket alkot, és hogy a legteljesebb módon megtilt minden fosztogatást és jogtalan ítéletet…

Villelmus Gesta Normannorum Ducum (Részlet)

Guilleaume de Jumièges, normandiai szerzetes a XI. század második harmadában élt. Fő művét a normann hercegek életének szentelte. Bár a korábbi fejezetekben erősen követi forrásait, I. Róbert herceg uralkodásától (1028–1072) önálló művet alkot. Érdeklődése és érzelmei Normandiához húzzák, de műve sok fontos adatot tartalmaz Angliára, különösen a hódításra és annak előzményeire.

J. Marx, 1914, 132–136. o.

Edward, az angolok királya, aki isteni rendelkezés következtében utód nélkül maradt, Róbertet, Canterbury érsekét a herceghez küldte, üzenettel, amelyben a herceget teszi meg örökösének abban a királyságban, amelyet Isten ráruházott. Azután ugyancsak a herceghez küldte Haroldot, aki királysága leghatalmasabb grófja volt, vagyonban, tekintélyben és hatalomban egyaránt. Azért tett így, hogy Harold hűséggel ismerje el a herceg koronáját, s ezt erősítse meg a keresztény szokások szerint tett esküvel. Mikor Harold küldetésére indult, a szelek hajóját elsodorták s ő Ponthieu-nél szállt partra, ahol Guynek, Abbeville grófjának fogságába esett, aki őt kíséretével együtt azonnal börtönbe vetette. Amikor a herceg meghallotta ezt, követeket küldött, s erővel kiszabadította őket. Harold még egy ideig a hercegnél maradt, sok esküvel hűséget fogadott neki a királyságot tisztelve. Ezután a herceg számos ajándékkal visszaküldte őt a királyához.

Edward király hamarosan bevégezte boldog élete folyását s eltávozott ebből a világból a Mi Urunk Megtestesülésének 1065. évében.[589] Ekkor Harold azonnal magához ragadta a királyságot, s így megszegte esküjét, amelyet a hercegnek tett. Ezért a herceg követeket küldött Haroldhoz, hogy sürgesse, álljon el ettől az esztelen politikától s legyen hű ahhoz, amire esküjét adta. Harold azonban nemcsak a követ meghallgatását tekintette rangján alul való dolognak, hanem valamennyi angolt elfordította a herceg iránti engedelmességtől. Ezekben a napokban egy csillag tűnt fel három hosszú csóvával. Beragyogta a déli égbolt nagyobb részét mintegy két hétig, sokan úgy gondolták, hogy ez nagy változásokat vet előre valamely országban.

Vilmos herceg így arra kényszerült, hogy csak szemlélje Harold napról napra növekvő erejét akkor, amikor a herceg volt az, akit a királyi fejékkel kellett volna koronázni. ő ezért gyorsan flottát épített háromezer hajóból. Végül is ez a flotta Szt. Valerynél, Pothieu-ben vetett horgonyt, ahol ő erős lovakkal és igen sok bátor emberrel, páncélingekkel és sisakokkal töltötte meg. Azután, amikor kedvező szél támadt, vitorlát bontott és átkelve a tengeren, Peveseynél partra szállt, ahol azonnal egy várat építettek erős földsánccal. Ezt egyik serege védelmére hagyta és másokkal Hastingshez sietett, ahol másik hasonló erősséget emeltek. Harold, nem hallgatva a figyelmeztetésre, megtámadta ezt, miután egész éjjel lovagolt, s kora reggel érkezett meg a csatamezőre.

De a herceg elővigyázatos volt az ellenség éjjeli támadásával szemben, és amint a sötétség közeledett, megparancsolta embereinek, hogy maradjanak fenn hajnalig. Hajnalhasadáskor pedig csapatait három csatasorba állította fel és rendületlenül a félelmetes ellenfél ellen indult. A csata a nap harmadik órájában kezdődött és vérontás zűrzavara között az éj leszálltáig tartott. Harold maga, seregének élén harcolva, halálos sebtől borítva elesett. És az angolok látván királyuk halálát, elveszítették hitüket biztonságukban, és amikor az éj leszállt, megfordultak és elmenekültek.

A legvitézebb herceg, abbahagyva az ellenség üldözését és mészárlását, az éj közepén visszatért a csatamezőre. Hajnalhasadáskor, megfosztván mindenüktől ellenei hulláját és eltemetve kedves bajtársai testét, a London felé vezető úton indult meg. Úgy mondják, hogy ebben a csatában sok ezer angol pusztult el, s Krisztus így büntette őket Alfréd,[590] Edward király fivére lelkéért és galád meggyilkolásáért. Végül a csata legszerencsésebb ura, aki ugyanilyen kiváló volt a tanácskozásban is, elkerülte a fővárost, és egy mellékúton Wallingfordba jutott, itt csapataival biztonságban átkelt a folyón, s megparancsolta nekik, hogy verjenek tábort. Innen támadta meg Londont. Mikor seregének előcsapatai elérték a főváros központi terét, ott egy nagy csapat lázadót találtak, akik heves ellenállással fogadták őket. A normannok ezért szembeszálltak velük, s nagy gyászt okoztak a város lakosságának, mivel nagyszámú fiatalembert és polgárt levágtak. Végül a londoniak belátták, hogy nem tudnak továbbra is kitartani. Ezért túszokat adtak, s alávetették magukat s minden vagyonukat örökletes[591] uruknak, legnemesebb hódítójuknak. Győzelmét így oly sok veszély után teljessé tette, és csodás erényeit még dicséreteink sem képesek kimeríteni. Karácsony napján a főemberek mind normann, mind angol részről királlyá választották; a királyi koronával ékesítették el a Mi Urunk Megtestesülésének 1066. évében.

Hódító Vilmos törvényei

I. Vilmos Anglia meghódítása után kiadott rendeletei azt a törekvését tükrözik, hogy hatalmának biztosítása érdekében felhasználja a normann hódítás előtti kormányzati rendszert és hagyományokat.

Douglas, 1953, T. II., 398–400. o.

Itt adjuk tudtul azt, amit Vilmos, az angolok királya határozott nagyjaival együtt, Anglia meghódítása után.

Először mindenekfölött azt kívánja, hogy egy Istent tiszteljenek egész országában, hogy mindig sértetlenül tartsák meg Krisztus egyetlen hitét, és hogy béke és biztonság maradjon fenn angolok és normannok között.

Ugyancsak elhatározzuk, hogy minden szabad ember kötelezze magát esküvel és szerződéssel: hűséges lesz Vilmos királyhoz mind Angliában, mind azon kívül, vele együtt teljes hűséggel védi birtokait és tisztességét és megoltalmazza őt ellenségeitől.

Továbbá azt akarom, hogy mindazok, akiket magammal hoztam vagy akik utánam jöttek, az én békém védelmében és nyugalmában éljenek. Ha pedig valamelyiküket megölnék, a gyilkost ura fogja el öt napon belül, ha tudja; ha nem, kezdjen el nekem megfizetni 56 ezüst márkát mindaddig, amíg vagyonából futja. Ha pedig az ő vagyona kimerül, a maradékot fizesse meg közösen az a századkerület, amelyben a gyilkosság történt.

Minden francia, aki rokonomnak, Edward királynak idejében Angliában az angolok szokásainak részese volt, fizesse az angolok törvényei szerint azt, amit ők „scot és lot” névvel illetnek. Ezt a dekrétumot Gloucester városában hozták.

Megtiltjuk azt is, hogy élő állatot adjanak-vegyenek másutt, mint a városokban, s ezt is csak három hűséges tanú előtt; régi holmit se adjanak-vegyenek kezes és biztosíték nélkül. Ha valaki másként járna el, fizessen egyszer, s utána másodszor bírság gyanánt.

Az is határozattá lett, hogy ha egy francia vádol egy angolt esküszegéssel, gyilkossággal, lopással, emberöléssel vagy „ran”-nal, ahogyan az angolok a le nem tagadható nyilvános rablást hívják, az angol vagy tüzesvaspróbával vagy párviadallal védje meg magát, amint jobbnak látja. De ha az angol beteg, keressen valakit, aki helyette kiáll. Amelyikük alulmarad, fizessen 40 shilling büntetést a királynak. Ha egy angol vádol egy franciát, de nem akar bizonyítani próbával vagy bajvívással, azt akarom, hogy a francia érvényes esküvel tisztázza magát.

Azt is elrendelem és úgy akarom, hogy mindenki őrizze meg és tartsa meg Edward király törvényét, földjét és minden jószágát illetően, azokkal a kiegészítésekkel, amelyeket az angol nép javára elrendeltem.

Mindenki, aki szabad ember mivoltára tart igényt, rendelkezzék kezessel,[592] és ha bármiben vétene, kezese ragadja meg, és állítsa bíró elé. Ha pedig egy ilyen ember elszökik, kezesei tegyenek róla, hogy azonnal fizessék meg az ellene támasztott követelést, és tisztázzák magukat abban, hogy a szökésben nem volt részük. Keresettel forduljanak a század és a grófság bíróságaihoz, amint elődeink meghagyták. Azokat pedig, akiknek jog szerint el kellene jönniük, de nem jelennek meg, idézzék meg egyszer: ha meg másodszor se akarnak eljönni, vegyenek el tőlük egy ökröt, és idézzék meg őket harmadszor. Ha pedig harmadszor sem jönnének el, vegyenek el tőlük még egy ökröt. Ha meg negyedszer sem jelennének meg, vegyék el a makacsul távolmaradó ember javaiból a követelés összegét, melynek „ceapgeld” a neve, és ráadásul még a királynak járó bírságot.

Megtiltom, hogy bárki is embert adjon el az országon kívülre, a nekem járó teljes bírság terhével.

Megtiltom azt is, hogy valakit megöljenek vagy felakasszanak bűncselekményért, hacsak nem tolják ki a szemét és vágják le a heréit. S ezt a parancsot a nekem járó teljes bírság terhével tilos megszegni.

I. Vilmos parancsa (writ) az egyházi birtok visszaadására, 1077

Uo. T. II., 431–432. o.

Hódító Vilmos egyházpolitikája arra irányult, hogy a legyőzött angolszász és az új normann világi arisztokráciával szemben biztosítsa az egyház támogatását.

Vilmos (Isten kegyelméből) az angolok királya, Lanfranc canterburyi érseknek, Geoffrey coutances-i püspöknek, Róbert eu-i grófnak, Richardnak, Gilbert gróf fiának, monfort-sur-risle-i Hughnak és Anglia minden mágnásának üdvözletet. Utasításomra idézzétek meg sheriffjeimet, és mondjátok meg nekik nevemben, hogy vissza kell adniuk püspökségeimnek és apátságaimnak minden uradalmat és uradalmi földet, amelyet püspökeim és apátjaim akár gondatlanságból, akár félelemből, akár kapzsiságból nekik adtak az én püspökségeim és apátságaim birtokaiból; aminek a megtartásához hozzájárultak vagy amit ők erőszakkal foglaltak el. És ha nem adják vissza az én egyházaim birtokaihoz tartozó olyan javakat, amelyeket mindeddig jogtalanul tartottak kezükben, a ti kötelességetek őket akarva, nem akarva restitucióra szorítani. És ha bárki más vagy közületek valaki,[593] akikhez az igazságosságnak ezt a levelét intéztem, ugyanilyen vád alá esnék, ugyanúgy adja vissza mindazt, amit az én püspökségeim és apátságaim birtokaiból kezében tart, nehogy közületek valaki, aki hasonló jogtalansággal birtokol valamit, kevésbé legyen képes valamelyik sheriffet vagy más személyt, aki ilyen módon egyházaim javait bitorolja, kényszeríteni.

A Királyi Háztartás Szervezete (Constitutio Domus Regis)

Az okirat feltehetően 1135-ben, I. Henrik angol király halála után készült István informálására. Az I. Henrik által átszervezett udvartartás tagjainak járó fizetségeket és járadékokat jegyezték fel benne.

Douglas, T. II., 422–427. o.

Ez a királyi háztartás szervezete

A kancellárnak jár: 5 shilling naponta, 1 úri finomlisztcipó, 2 sós finomlisztcipó, 1 messzely tiszta bor, 1 messzely közönséges bor, 1 vastag viaszgyertya és 40 darab gyertya.

Az iroda mesterének járandósága először napi 10 penny, 1 sós finomlisztcipó, fél meszszely közönséges bor, 1 vastag viaszgyertya és 12 darab gyertya volt; Henrik király azonban a „pecsétről nevezett” Róbert[594] járandóságát annyira felemelte, hogy a király halála napján Róbert 2 shillinget, 1 messzely közönséges bort, 1 sós finomlisztcipót, 1 kis viaszgyertyát és 24 darab gyertyát kapott.

A kápolnáért és az ereklyékért felelős káplán két ember ellátását kapja; a kápolna négy szolgája pedig fejenként dupla ellátásban részesül, s a kápolnához rendelt két málhásló mindegyikére napi egy penny juttatást kapnak, amellett havonként egy pennyt patkolásra. A kápolnában teljesített szolgálatukért 2 viaszgyertyát kapnak szerdán és kettőt szombaton; 30 darab gyertyát; továbbá 1 gallon tiszta bort a miséhez; 1 messzely közönséges bort Nagycsütörtökön az oltár lemosásáért; Húsvét napján pedig 1 messzely tiszta bort az áldozáshoz, és 1 messzely közönséges bort.

Ami a sáfárokat illeti

A sáfárok ugyanannyit kapnak, mint a kancellár, ha a király háztartásán kívül élnek; ha azonban a király háztartásában élnek, naponta 3 shillinget és 6 pennyt, 2 sós finomlisztcipót, 1 messzely közönséges bort és egy gyertyát kapnak. A kenyér és a bor kiadásánál szolgáló klerikus naponta 2 shillinget, 1 sós finomlisztcipót, 1 messzely közönséges bort, 1 kis viaszgyertyát és 24 darab gyertyát kap.

Ami a kiosztókat illeti

A kenyér kiosztómestere, aki állandóan szolgálatban van, minden napra 2 shillinget és 10 pennyt kap, ha a király háztartásán kívül él, valamint egy sós finomlisztcipót, 1 messzely közönséges bort, 1 kis viaszgyertyát és 24 darab gyertyát; ha azonban a király háztartásában él, 2 shillinget, fél messzely közönséges bort és 1 gyertyát kap.

Ami a felváltva szolgáló kiosztókat illeti[595]

Ha a király háztartásán kívül élnek, járandóságuk napi 10 penny 1 sós finomlisztcipó, 1 messzely közönséges bor, 1 vastag viaszgyertya és 20 darab gyertya. Ha a király háztartásában élnek, 10 pennyt, fél messzely közönséges bort és egy gyertyát kapnak.

Ami az asztalnokokat illeti

Az asztalnok a szokásos ételjárandóságot kapja. Naponta 3 félpennyt kap emberére és 1 pennyt málháslovára, valamint havonta 1 pennyt ennek patkolására.

A fogások bejelentője ugyanazt kapja, kivéve a málhástóért járó fizetést.

A kenyérszámlálóknak a szokásos ellátás jár.

Ami a négy péket illeti, akik páronként felváltva szolgálnak

Az a kettő, aki a király házában szolgál, a király háztartásában is él; az a kettő, aki előre utazik, 40 pennyt kap, hogy egy bushel roueni (búzát) vehessen, melyből 40 úri finomlisztcipót, 140 sós finomlisztcipót és 260 közönséges cipót kell sütnie a pékműhelyben. Egy úri finomlisztcipó jár nekik négy emberre; egy sós finomlisztcipó kettőre; egy pékcipó egyre.

Ami az ostyasütőt illeti

Az ostyasütőnek[596] a szokásos ételjárandóság jár, valamint napi 3 félpenny az emberére.

Aki az asztalokra ügyel,[597] ugyanebben részesül, valamint egy málhásló járandóságában.

Az alamizsnás tál vivője éljen a király háztartásában.

Ami a húskamra-felügyelőt illeti

A húskamra-felügyelő mestere ugyanabban a járandóságban részesül, mint a kenyér és a bor kiosztómestere. Ugyanígy a húskamra felváltva szolgáló felügyelői ugyanazt a járandóságot kapják, mint a kenyér és a bor felváltva szolgáló kiosztói. A húskamraőrök, akik felváltva szolgálnak, a szokásos ellátást kapják, és naponta 3 félpennyt az emberükre. A húskamra ajtónállója hasonlóképpen. A vágóhídon dolgozó ugyancsak a szokásos élelemben részesül.

Ami a szakácsokat illeti

A király konyhájának szakácsa éljen a király háztartásában, és napi 3 félpennyt kapjon emberére. Ugyanannak a konyhának ajtónállója a szokásos ellátásban részesül, és 3 félpennyt kap az emberére. Az edények őre[598] éljen a király háztartásában, kapjon napi 3 félpennyt emberére, azonkívül egy málháslovat ennek járandóságával. Ugyanannak a konyhának kuktája[599] a szokásos ellátásban részesül. A király magánháztartásának szakácsa és sáfára hasonlóképpen. Ralph de Marchia, aki haláláig (I. Henrik) király szakácsa volt, a király háztartásában élt, és 3 félpennyt kapott emberére.

Ami a nagy konyhát illeti

Oinus Pochard a szokásos élelemben részesül, és naponta 3 félpennyt kap emberére. Két szakácsnak ugyancsak a szokásos élelem jár, és napi 3 félpenny emberükre. Ugyanannak a konyhának a szolgái a szokásos ellátást kapják. A nyársak ajtónállója a szokásos élelmet kapja meg 3 félpennyt emberére. Ugyanígy a nyársforgató. A tányérok őre ugyanazt kapja, valamint egy málháslovat járandóságával. A nagy konyha kocsisának dupla élelem jár, valamint a lovát megillető ellátás. Ugyanez áll a húskamra kocsisára. Az a szolga, aki behozza a vadászat során elejtett vadakat, a király háztartásában él, és napi 3 félpennyt kap emberére.

Ami a pohárnokságot illeti

A pohárnokmester egyenlő (rangú) a sáfárral és mindketten ugyannabban a járandóságban részesülnek. A pohárszék felügyelő mestere egyenlő a kenyér és a bor felügyelő mesterével. A pohárszék felváltva szolgáló felügyelői egyenlőek a fogások kiosztóival, kivéve azt, hogy egy gyertyával többet kapnak, minthogy 1 kis viaszgyertya és 24 darab gyertya jár nekik. A pohárszék ajtónállója a szokásos élelmet kapja, valamint 3 félpennyt emberére. A borosedények őrei[600] a király háztartásában éljenek, és mindegyikük kapjon 3 félpennyt naponta emberére. A borostömlők őrének a szokásos élelem jár, 3 penny emberére, fél meszszely közönséges bor és 12 darab gyertya. A pince őrének a szokásos élelem jár, de Sereius emellett napi 3 félpennyt kap emberére, és 2 málháslovat ezek járandóságával.

Ami a kupák őreit illeti[601]

Négyen szolgálnak felváltva, közülük kettő él a háztartásban, mindegyikük napi 3 félpennyt kap emberére. A másik kettőt a szokásos ellátás illeti, és ugyancsak napi 3 félpenny emberükre.

Ami a gyümölcs felszolgálóit illeti

A gyümölcs felszolgálója a király háztartásában él, és napi 3 pennyt kap embereire. A kocsisnak a szokásos ellátás jár, és a lovaira való járandóság.

A kamarásmester járandósága egyenlő a sáfáréval. A kincstartó a kamarásmesterrel egyenlő, ha az udvarban van, és kincstárban szolgál. William Mauduit[602] kapjon napi 14 pennyt, éljen mindig a király háztartásában, továbbá kapjon 1 vastag viaszgyertyát, 12 darab gyertyát, és 3 málháslovat ezek ellátásával. A király ágyának vivője éljen a király háztartásában, és kapjon napi 3 félpennyt emberére meg egy málháslovat ennek ellátásával. A szolgálatban levő kamarás napi 2 shillinget, 1 sós finomlisztcipót, 1 messzely közönséges bort, 1 kis viaszgyertyát és 24 darab gyertyát kap. A gyertyás kamarásnak napi 8 penny és fél messzely közönséges bor jár. A király szabója[603] éljen a király háztartásában, és kapjon napi 3 félpennyt emberére. Azok a kamarások, akik nem kapnak illetményt, élhetnek a király háztartásában, ha akarnak. A kézmosótálvivőt[604] a szokásos élelem kétszerese illeti meg, és amikor a király útra indul, napi egy pennyt kap, amiért megszárítja a király ruháit, s amikor a király megfürdik,[605] 4 penny illeti meg, a három nagy ünnepet kivéve.[606] A mosónő bére némileg kétséges.

Az istállómesterek olyan járandóságban részesülnek, mint a sáfárok. William, Odo fia 1 úri finomlisztcipót, 1 messzely tiszta bort, 1 viaszgyertyát és 24 darab gyertyát kap. Henry de la Pomerainak, ha a király háztartásán kívül él, napi 2 shilling, 1 sós finomlisztcipót, 1 messzely közönséges bor, 1 kis viaszgyertya és 24 darab gyertya jár. Ha a háztartásban él, 14 pennyt kap, fél messzely közönséges bort és gyertyát tetszés szerint. Roger d’Oilly ugyanígy.

A lovászmesterséget illetően

A lovászmesternek, azaz Jánosnak, hasonló fizetése van; amellett rovás jár neki azon ajándékok és juttatások után, amelyeket a király kincstárából és kamarájából adnak; rovás alapján követelhet (díjat) a király minden ilyen ügy tanúja. Az a négy lovász, aki a királyi háztartás tagjait szolgálja – klerikusokat, lovagokat, szervienseket – napi 8 pennyt, egy gallon közönséges bort és 12 darab gyertyát kap akkor, ha beszállásolásra megy, vagy a király ügyében az ő háztartásán kívül tartózkodik. Ha azonban a háztartásban élnek, napi 3 pennyt kapnak emberükre és egy gyertyát. De ha valamelyik lovászt kiküldik a király ügyében, csak napi 8 penny illeti. A lovászok szerviensei, amikor a a király ügyében küldik ki őket, egyenként napi 3 pennyt kapnak, de ha a király háztartásában élnek, akkor nem. Az ajtónállók, ha lovagok, éljenek a király háztartásában; napi 3 félpennyt kapnak mindegyik emberükre, és 8 darab gyertyát. Gilbert Goodman és Rannulf éljenek a király háztartásában és kapjanak napi 3 félpennyt embereikre. A többi ajtónálló, aki nem lovag, a király háztartásában él minden további illetmény nélkül. Az őröknek kétszeres élelem és emberükre 3 félpenny, valamint 4 gyertya jár; ezenkívül mindegyiküknek adjanak reggel 2 cipót, egy tál húsételt és egy ital sört. A tűzpiszkáló éljen mindig a király háztartásában, és Szent Mihálytól Húsvétig napi 4 pennyt kapjon a tüzelésért. A kamara ajtónállója minden napra, melyet a király úton tölt, 4 pennyt kap a király ágyáért. A sátrak őre éljen a király háztartásában, s amikor a sátrakat szállítani kell, egy emberre és egy málháslóra való juttatást kapjon.

Minden egyes kürtösnek napi 3 penny jár. Emellett van 20 szolga, akik fejenként napi 1 pennyt kapnak. Az agarak mindegyik őrét[607] 3 penny illeti naponta, ezenkívül 2 penny embereire és napi félpenny minden agár után. A kutyafalka felügyelője[608] napi 8 pennyt kap. Mindegyik lovagi vadásznak napi 8 penny jár. A vadászlegények[609] fejenként 5 pennyt kapnak. A véreb vezetőjét[610] napi 1 penny illeti, és 1 félpenny a vérebre. A futó kutyák[611] őre napi 3 pennyt kap. A szarvasvadászatban részt vevő vadászok[612] mindegyikét napi 3 penny illeti; emellett minden négy nagy kopó után 1 penny és minden hat kisebb kopó után 1 penny jár. Két ember, fejenként napi 1 penny bérért, őrizze a nagyobb kopókat, és két ember, fejenként napi 1 penny bérért, őrizze a kisebb kopókat. A kiskutyák mindegyik őre[613] napi 3 pennyt kap. A farkasvadászat vadászai[614] napi 20 pennyt kapnak lovakra, emberekre és kutyákra, s elvárják tőlük, hogy 24 futó kutyát és 8 agarat tartanak; emellett évi 6 font jár nekik lovak vásárlására, de a maguk véleménye szerint 8 fontnak kellene lennie. Az az íjász, aki a király íját viszi, napi 5 pennyt kap, s a többi íjászok ugyanígy. Bemard, Ralph le Robeur és társai fejenként napi 3 pennyt kapnak.

A reconquista sikerei Hispániában

VI. Alfonz elfoglalja Toledót

A reconquista kezdeti szakaszára vonatkozó krónikarészlet a királyi hatalom és a mór lakosság kapcsolatát mutatja be.

A. Huici, 1913.

867. fejezet. Ebben az évben (1085) Alfonz király[615] roppant sereget gyűjtött össze, nagyobbat, mint bármikor, és felvonult Toledo ellen, miként ez korábban is megtörtént, és körülfogta a várost. A mórok jól megerősítették Toledót, a várost falak vették körül, és biztosan védte a Tajo folyó is. De nagy tömeg ember torlódott össze Toledóban, kimerültek a készletek és a mórok kénytelenek voltak átadni a várost Alfonz királynak. Szent Orbán napján történt ez, május hónap tizenkettedik napján.

A mórok azzal a kéréssel fordultak a királyhoz, hogy hagyja meg őket a városban, s hogy megtarthassák házaikat, vagyonukat és mindazt, amit bírnak. Alfonz király úr úgy rendelkezett, hogy az Alcazarban és az Alcantarai kapunak az előbbi felé eső oldalán levő kertekben éljenek, továbbá meghagyta, hogy a mórok ugyanazt a fejadót fizessék, amelyet a mór királyok szedtek tőlük, és azonkívül kijelentette, hogy a főmecset örökre a mórokat illeti meg. Ez volt a megegyezés, amelyet Alfonz király úr és a mórok egymás között kötöttek Toledo bevétele után.

A megegyezést ezután megerősítették és hitelesítették aláírásukkal, a keresztények pedig megvetették lábukat a városban, s a király hadjáratot vezetett azok ellen a városok és falvak ellen, melyek Toledo környékén fekszenek. Mindazok a földek, amelyeket meghódítottak, a mieink lettek, miként erről Rodrigo toledói érsek úr beszámol… És a királyi trónt átvitték a toledói királyi udvarba, ahol kőfalakat és erős várakat emeltek. Minthogy annak előtte csak vert falak voltak ekkortájt Toledóban. Így mesélik azok, akik ismerik a régi hagyományokat. Azonkívül letelepedtek Toledóban keresztény hitet valló emberek is, mégpedig tartósan és annyian voltak, hogy számban felülmúlták a város előbbi lakosságát. Ezután Alfonz király úr látván az Úr áldását, megparancsolta, hogy attól fogva cortesei Toledóban gyűljenek össze. És felhívatta a „ricos ombres”-eket[616] az egész országból, hogy jöjjenek Toledóba, és azokkal együtt megjelentek más neves férfiak, érsekek, püspökök, apátok és egyéb papi személyek is…

Valencia ostroma, 1092

Az ismeretlen arab szerző művéből vett részlet érdekessége, hogy az eseményeket nem keresztény oldalról világítja meg. Az E. Lévy-Provençal által Marokkóban talált kézirat nyomán spanyol fordításban közölte R. Menendez-Pidal.

1906, T. II., 796–798. o.

Midőn Alkadir Valenciát hatalmába ejtette, újításokat vezetett be, ítéleteket függesztett fel, és igen megvetésre méltó magatartást tanúsított; Alfonzzal[617] baráti kapcsolatba lépett, ajándékokat küldött neki és fenntartotta vele az összeköttetést… Valencia lakói, akik gyanakodtak, hogy városukat Alfonz király kezére fogja játszani, amint azt annak idején Toledóval tette, öszszefogtak és megegyeztek, hogy megölik. Ibn Gahhafot választották vezetőjükké. Ő pedig behatolt Alkadirhoz és megölte őt, amint már említettük, hétfő este, Ramadán hava 23-án. Midőn következő reggel, kedden, 485 Ramadán hava 24-én[618] Ibn Gahhafot uralkodónak kiáltották ki, ő a palotába vonult, ahol nagy mennyiségű pénzt, ingó javakat és királyi kincseket talált és vett birtokba. Ibn Gahhaf Játivában tanult jogtudományt Abú Amru ’Abd al-Barr-nál, Abú 1’Abbasz al-Idri-nél és más tudósoknál pedig Muhammadról hallgatott előadásokat.

Valencia ura maradt, amíg egy bizonyos keresztény gróf, akit „El Campeador”- nak neveztek, ami annyit jelent: „a hadak ura”, és akinek neve Rodrigó volt, ellene nem vonult. Ez el akarta foglalni Valenciát és ezért makacs ostromba kezdett, ezáltal megakadályozta az élelmiszerrel való ellátást, hadigépeket állított fel és hozzálátott, hogy a falakat aláássa. Az ostromlottak élelmiszerei elfogytak, patkányokat, kutyákat és döghúst ettek, végül már egymást ették meg, és mihelyt valaki ébenhalt közülük, a többiek felfalták. Végül lehetetlenné vált az ellenállás. A város akkori helyzetéről és az ostromról Ibn Alkarra könyvet írt, mely az olvasót könnyekig meghatja és az értőt megrendíti.

Midőn felismerték, hogy ez a kétségbeejtő állapot még hosszan eltarthat, midőn a türelem végül is kimerült és nyilvánvalóvá vált, hogy az Almoravidák[619] visszavonulnak Andalúziából, s már senkitől sem lehet segítségre számítani, akkor elhatározták az ostromlottak, hogy átadják a várost a Campeadornak és felkérik őt, biztosítsa nekik személyük, javaik és családjuk biztonságát. A Campeador a maga részéről azt a feltételt szabta, hogy Ibn Gahhaf szolgáltassa ki neki Alkadir minden kincsét. Miután kölcsönösen megállapodtak a feltételekben, mindkét fél részéről aláírták a békeszerződést és megnyitották a kapukat. A Campeador bevonult a városba, megtelepedett a palotában és birtokba vette Valenciát. Ez 488-ban[620] történt. Ibn Gahhaf uralma eszerint három évig, négy hónapig és hét napig tartott.

Rövid idő múlva a Campeador megölte Ibn Gahhafot. Ennek az volt az oka, hogy Ibn Gahhaf, midőn kiszolgáltatta a Campeadornak – Isten büntesse meg őt – Alkadir kincseit, egy igen értékes ékszert megtartott magának. Midőn erről valami a Campeador fülébe jutott, kérdőre vonta Ibn Gahhafot az ékszer felől; ő azonban tagadta, hogy az a birtokában lenne. Erre a Campeador megeskette őt efelől tanúk, jelentős muszlimok és keresztények jelenlétében. Ibn Gahhaf meg is esküdött, hogy sem nem látta azt a bizonyos ékszert, sem birtokában nincs, mire a Campeador szabadon engedte őt. Nem sokkal ezután mégis bizonyságot nyert arról, hogy Ibn Gahhaf mégis csak birtokolja az ékszert.

Abú l’Abbász Ahmad Ibn Alkama azok közé tartozott, akik úgy ennél az eseménynél, mint az ostromnál jelen voltak; ő beszéli el, hogy a Campeador Ibn Gahhaf kincseit kikötötte a maga számára, és hogy Ibn Gahhaf csak egy csomó holmit és ingó javat adott át neki. Erre mondta a Campeador: „Akinek ilyen holmijai vannak, annak ne lenne pénze?” Feldühödve megparancsolta, hogy vonják kínpadra. Miután borzalmasan megkínozták, megparancsolta a Campeador, hogy gyűjtsenek sok fát és ássanak egy gödröt. Ide bevezették Ibn Gahhafot, körülrakták fával és meggyújtották azt. Ibn Gahhaf kezével maga húzta magához a lángoló máglyát, hogy halálát hamarabb előidézze.

Valencia a Campeador hatalmában maradt, míg csak az almoravida Mazdali 495-ben[621] fel nem szabadította.

Bøetislav cseh fejedelem törvényei, 1039

I. Bøetislav (1034–1055), cseh fejedelem egy Lengyelország elleni hadjárat során Gnieznóban, Szt. Adalbert sírjánál hirdette ki ezeket a törvényeket, ezek az első írott cseh törvények. Szövegük Cosmas krónikája mellett fennmaradt az olomouci káptalani levéltár egyik XIII. századi kéziratában is. Fordításuk az utóbbi változat alapján készült.

Vaneèek, III., 1951–52, 132–134. o.

Első parancsom hozzátok tehát legyen a legigazibb: házasságtok, amely eddig olyan volt, mint a bordélyházban és mint az állatok közt, ezentúl igazodjék a kánoni rendhez úgy, hogy a feleség elégedjék meg egy férjjel, a férfi pedig egy feleséggel, akit a törvény szerint az egyház előtt vett el.

Másodszor, ha a feleség megvetné a férjét vagy a férj a feleségét, és a viszály kettejük közt szakadásra vezet, nem akarom, hogy azt közülük, aki nem akarna visszatérni a törvényesen megkötött korábbi kötelékbe, országunk szokása szerint mint ennek a dolognak a megzavaróját rabszolgaságba vessék, hanem inkább megmásíthatatlan parancsunk szorítására, legyen az bármilyen személy, küldjék száműzetésbe Magyarországra, és semmiképpen se engedjék meg neki, hogy visszatérjen az országba, és kiváltsa magát, nehogy egy juh mételyétől beszennyeződjék Krisztus egész nyája.

Harmadszor, ha a hajadonokra, özvegyekre és ágyasokra rábizonyulna, hogy szemérmükkel együtt elvesztették jó hírüket, és házasságon kívül szülnek gyermekeket, ugyanaz a büntetés sújtsa őket. Mert amikor szabad elhatározásukban áll, hogy férjhez menjenek, miért követnek el ágyasságot, és miért hajtják el magzatukat, ami a leggonoszabb bűn Isten előtt?

Negyedszer, ha a feleség panaszkodna, hogy férje nem szereti illendően, hanem hogy rosszul bánik vele, legyen köztük istenítélet az egyház előtt, és aki bűnösnek találtatik, fizesse meg a fejedelemnek a köteles bírságot.

Hasonlóképpen azokról, akikről az hírlik, hogy embert öltek: az esperes írja meg nevüket az illetékes vár parancsnokának (comes), és a parancsnok küldje őket a bíróságra, és ha ellenkeznének, vesse börtönbe, amíg vagy megfelelő bűnbánatot nem gyakorolnak, ha pedig megtagadják, a tüzes vas vagy víz révén nyilvánítsák ki bűnösségüket vagy ártatlanságukat. Azonban azokat, akik testvérüket, atyjukat, papi személyt gyilkoltak meg, és azokat, akiket hasonló súlyos vétséggel vádoltak meg, az esperes jelentse a várparancsnoknak vagy a fejedelemnek, és ezek testükhöz bilincselt kézzel kergessék ki az országból, hogy meggyalázva és földönfutó módjára osztozzanak a világon Kain sorsában.

Ötödször, minthogy a kocsma minden gonoszság gyökere, ahonnan a lopások, gyilkosságok, bujálkodások és minden egyéb gonoszságok származnak, aki kocsmát létrehoz vagy meglevő kocsmát fizetés ellenében átvesz: azt a kocsmárost, ha megfogják, vezessék a piactér közepére, kötözzék egy oszlophoz, és addig vesszőzzék, ameddig a pribék csak akarja, de vagyonát ne vegye el a kincstár, ne jusson a fejedelmi kamara kezére, hanem ássák el a föld mélyébe, hogy senkit se fertőzzön meg az olyannyira átkozott ital. Az iszákosak pedig, ha a kocsmában fogták el őket, addig ne hagyják el a börtönt, amíg nem fizettek 300 dénárt a fejedelmi kamara részére.

Hatodszor pedig, hogy vasárnap és a nagy ünnepeken ne tartsanak vásárokat, hiszen ezeket főképp azért ünneplik országunkban, hogy a többi napot a munkának szentelhessék. Ha pedig valakit az említett napokon valamilyen szolgai munkán tetten érnének, magát a munkaeszközt és azt, amit a munkában találnak, vegye el az esperes, a bűnös pedig fizessen a fejedelmi kamarának 300 dénárt; hasonlóképpen azok, akik a hitben elhunyt halottaikat mezőkön vagy erdőkben temetik el,[622] aki erre merészkedik, adjon egy ökröt az esperesnek, a fejedelemnek pedig 300 dénárt, a halottat pedig vigyék a keresztény temetőbe.

Az orosz törvény

A Russzkaja Pravda az első orosz jogszabálygyűjtemény, amely hosszabb idő során jött létre, így különböző változatai a feudális társadalom kibontakozásának különböző szakaszait világítják meg. A rövid változat valószínűleg a legrégibb. A XII. századból származó bővített változat részben pontosabban szövegez meg egyes cikkeket, részben egészen újakat is tartalmaz.

B. D. Grekov, 1947.

Orosz törvény

(Rövid változat)

1. Ha szabad ember öl meg egy másik szabad embert, akkor álljon bosszút a testvérért a testvér; az apáért a fiú vagy fivérének gyermeke, vagy nővérének fia, ha pedig nem lesz, aki bosszút álljon, tegyen le (a gyilkos) 40 grivnát[623] a meggyilkoltért.

Ha a (meggyilkolt) ruszin,[624] grigyin,[625] kereskedő, jabetnyik,[626] kardhordó,[627] izgoj[628] vagy szlovenyin volt, akkor 40 grivnát tegyen le érte (a gyilkos).

2. Ha valakit véresre vagy kékre-zöldre vernek, akkor ez az ember ne keressen tanúkat, ha nincs rajta (az ütlegelésnek) semmi nyoma, akkor jöjjenek a tanúk; ha nincs tanúja, akkor az ügynek vége szakad. Ha nem tudja magát megbosszulni, vegyen el a bűnöstől 3 grivnát sérelme orvoslására, és az orvosnak járó pénzt is.

3. Ha valaki egy másikat akár bottal, akár doronggal, akár kézzel vagy serpenyővel, vagy ivókürttel, vagy kardlappal megver, az 12 grivnát (fizet); ha nem fogják meg, akkor fizessen, és ezzel vége van a dolognak.

4. Ha hüvelyében levő karddal vagy a kard markolatával ütnek, 12 grivna (jár) a sértésért.

5. Ha (valaki kardjával) kézre sújt, és a kezet levágja vagy az (az ütés következtében) elszárad, ez 40 grivna… Ha a láb épségben marad, (de) ha megsántul, kényszerítsék alázatra (a bűnöst a sebesült) fiai.

6. Ha (valakinek) bármelyik ujját levágják, a sérelemért 3 grivna (jár neki).

7. A (kitépett) bajuszért 12 grivnát, a (kitépett) szakállért 12 grivnát (kell fizetni).

8. Ha valaki kardot ránt, de nem sújt le vele, tegyen le 1 grivnát.

9. Ha ölre megy az egyik szabad ember a másikkal, az három grivna, ha két tanút állít; de ha (az, akit megvertek) vareg vagy kolbeg,[629] akkor esküdjön meg.

10. Ha a rabszolga varegnél vagy kolbegnél rejtőzik el, és három nap alatt nem adják vissza (előbbi tulajdonosának), akkor, ha a harmadik napon felismerik (az előbbi tulajdonos), vegye vissza rabszolgáját és még 3 grivnát is kárpótlásul. Törvény, amelyet az orosz föld számára akkor hoztak, amikor Izjaszlav, Vszevolod, Szvjatoszlav,[630] Kosznyacsko Perenyeg, Nyikifor Kijevljanyin, Csugyin, Mikula[631] egybegyűltek…

18. Ha megölik az ognyiscsanyint,[632] a sérelemért a gyilkos fizessen 80 grivnát, a többieknek nem kell (fizetni). A fejedelem jövedelmét begyűjtő szolga megölése is 80 grivna.

19. Ha rablógyilkosságnak esik áldozatul az ognyiscsanyin, és a gyilkost a lakosság nem keresi, akkor a vérpénzt fizesse meg a közösség, amelynek földjén a holttest fekszik.

20. Ha az ognyiscsanyint a házban vagy ló-, bika-, vagy tehénlopáson érik, mint egy kutyát, öljék meg. Ugyanez az eljárás a tyiun[633] esetében is.

21. A fejedelem tyiunjáért 80 grivna, a ménest vezető főlovászmesterért (is) 80 grivna, így határozott Izjaszlav, amikor a dorogobuzsiak megölték az ő lovászmesterét.

22. (A fejedelmi) falvak és szántók ügyét intéző hivatali emberekért 12 grivna, a fejedelmi tyiun segédének megöléséért 5 grivna.

23. A szmerdért[634] és holopért[635] öt grivna jár.

24. Ha (valaki) megöli a dajkát vagy nevelőt,[636] 13 grivnát (fizessen).

25. A fejedelem bélyegzővasával ellátott lovaiért 3 grivna, a szmerd lováért 2 grivna.

26. Kancáért 60 rezany,[637] ökörért egy grivna, tehénért 40 rezany, hároméves üszőért 1 S kuna, [638] kétéves üszőért fél grivna, borjúért S rezany, birkáért 1 nogata,[639] bárányért 1 nogata…

30. Ha felgyújtják a földesúr méhesét, vagy kiűzik onnan a méheket, 3 grivnát (kell fizetni).

31. Ha a fejedelem parancsa nélkül kínozzák meg a szmerdet, (fizessenek) 3 grivnát a sérelemért.

32. Az ognyiscsanyin, tyiun és kardhozó (parancs nélküli) megkínzásáért 12 grivnát.

33. Ha (valaki) beszántja a mezsgyét, vagy megsemmisíti a fákon a mezsgyejeleket (fizessen), 12 grivnát (kárpótlásul a károsultnak)…

42. Íme a rendelkezés a vérpénz begyűjtője számára. A vérpénz begyűjtője egy hétre vegyen el hét veder[640] méhsört. Úgyszintén egy bárányt vagy más állat húsának felét, vagy 2 nogatát; szerdán egy rezanyt vagy sajtot, ugyanazt pénteken is; kenyeret vegyen annyit, amennyit meg bír enni, tyúkot kettőt vegyen el egy napra; tartsanak számára 4 lovat, és ezeket tartsák állandóan jól lakva; és fizessenek a vérpénz begyűjtőjének 60 grivnát,[641] 10 rezanyt, 12 vevericát,[642] megérkezésekor kapjon 1 grivnát, ha böjt idején halat kíván enni, akkor a halért vegyen 7 rezanyt; minden hétre 15 kunát kapjon, kenyeret adjanak, amit meg bír enni: a vérpénz begyűjtője egy hét alatt szedje be a vérpénzt. Így határozott Jaroszlav.

43. Ez meg a hídépítők[643] számára megállapított adó: ha hidat építenek, akkor vegyenek el a munkáért 1 nogatot, és minden egyes hídlábközért is egyet; ha a régi hídnak (útnak) 3, 4 vagy 5 (régi) gerendáját kicserélik, ugyanannyi (pénzt) vegyenek el.

Az orosz törvény

(Bővített változat)

1. Ha szabad ember öl meg egy másik szabad embert, akkor álljon bosszút a testvérért a testvér, az apáért a fiú vagy az unokaöccse, vagy testvérének valamely más rokona; ha senki sem akad, aki bosszút álljon érte, 80 grivnát kell letenni, ha (a meggyilkolt) a fejedelem embere[644] vagy tyiunja. Ha ruszin vagy grigyin, kereskedő, főemberi tyiun, kardhordó vagy izgoj, vagy szlovengyin lesz (a meggyilkolt), akkor 40 grivnát tegyenek le érte.

2. Jaroszlav halála után fiai: Izjaszlav, Szvjatoszlav, Vszevolod és ezek emberei, Kosznyacsko Perenyeg, Nyikifor újból egybegyűltek, és megszüntették a vérbosszút a gyilkosság esetére, de (a gyilkosság) pénzzel való megváltását határozták el, ami pedig a többit illeti, elhatározták, hogy amint Jaroszlav ítélkezik, úgy ítélkeznek majd az ő fiai is.

A gyilkosságról

3. Ha valaki megöli a fejedelem emberét, és a gyilkost nem keresik, akkor a 80 grivna vérpénzt fizesse meg az a közösség, amelyben a holttest fekszik. Ha egyszerű ember, akkor 40 grivnát.

4. Ha valamely közösség idegen vérpénzt[645] kezd fizetni, megfizetheti, ahány év alatt tudja, mivel a gyilkos (részvétele) nélkül fizet. Ha azonban a gyilkos a közösségben van, akkor segítsenek neki (a vérpénz kifizetésében), mert ő maga is fizetne mások helyett (hasonló esetben). De együtt fizetni (csak) 40 grivnát (kell), a családnak járó kártérítést a bűnösnek magának kell (fizetnie), úgyszintén a közösen fizetett 40 grivna ráeső részét is.

5. Ha valaki ok nélkül követ el gyilkosságot; ha a gyilkosságot nem előzte meg veszekedés, akkor a gyilkosért az emberek ne fizessenek (pénzbírságot), hanem adják ki őt feleségével együtt a fejedelemnek száműzetésre és vagyonának elkobzására.

6. Ha valaki nem vesz részt az idegen vérpénz kifizetésében, akkor annak a többiek nem segítenek, maga köteles fizetni…

29. Ha valaki elvesztett vagy ellopott lovát, ruháját vagy szarvasmarháját felismeri, nem mondja, „ez az enyém”, hanem (így beszéljen): „gyerünk a törvény elé (megtudjuk), honnan vetted.” Ha a bírósági eljárás során kiderül, ki a bűnös, arra száll a felelősség a lopásért. Akkor ő (a panaszos) vigye el tulajdonát, ami pedig elpusztult belőle, azt fizesse meg (a tolvaj).

30. Ha azonban lótolvaj, adassék át a fejedelemnek száműzetésre, ha meg csak közönséges tolvajról van szó, az fizessen 3 grivnát.

A szvodról[646]

31. Ha a szvod csak a városon belül lesz, akkor a panaszos vigye végig a dolgot; de ha a szvod kiterjed a város környékére is, akkor (a panaszos) menjen a harmadik (alperesig), a harmadik pedig fizessen neki a (már előkerült) dolgokért, és most már ő folytassa végig a szvodot, a panaszos ne várjon hiányzó pénzére; mikor az ügy elért az utolsóhoz (vagyis a tolvajhoz), (a tolvaj) fizessen meg mindent, a büntetéspénzt is.

A lopásról

32. Ha (valaki) a piacon lopott holmit vett meg (éspedig), lovat, ruhát vagy szarvasmarhát, állítson tanúnak két szabad embert vagy a vámost; ha nem tudja, kitől vette meg (a lopott tárgyat), akkor ezek a tanúk esküdjenek meg az ő javára, a panaszos pedig vegye át tulajdonát: ami (pedig) ezzel együtt veszett el, azért a lopott tárgy megvásárlója fizessen pénzével, mivel ő maga (hibás, hogy) nem tudja kitől vásárolt, ha később felismeri [azt, akitől vette (a lopott tárgyat)], akkor vegye vissza a pénzét, és az fizessen az elő nem került tárgyakért és a bírságot is a fejedelemnek.

Vlagyimir Vszevolodovics (Monomah) rendelete

48. Vlagyimir Vszevolodovics Szvjatopolk[647] halála után Beresztovóban összehívta druzsináját: Ratibort, kijevi hadvezérét, Prokopijt, belgorodi hadvezérét, Sztanyiszlav perejaszlavi hadvezérét, Nazsirát, Miroszlavot és Oleg fejedelem emberét, Ivanka Csugyinovicsot;[648] és elhatározták, hogy a pénzt kölcsönzőknek háromszori kamatszedést engedélyeznek. Ha valaki két ízben szedett kamatot, jár neki a kölcsönadott összeg is, ha meg három alkalommal vett fel kamatot, a kölcsönzött pénzt nem veheti vissza…

50. Ha egy kereskedő, miután idegen pénzzel útra kelt, hajótörést szenved, vagy megrabolja az ellenség, vagy pedig tűzvész pusztítja el áruját, ne kényszeríttessék a pénz megfizetésére, ne adják el (őt és vagyonát), hanem ahogy elkezdte évenként fizetni adósságát, úgy fizesse azt tovább is, mivel a szerencsétlenség Isten akaratából történt, és ezért ő nem hibás. De ha elissza és eljátssza pénzét, és esztelenségében az idegen áruhoz is hozzányúl, az történjék vele, amit az áru tulajdonosai jónak látnak: ha akarják, várnak rá (amíg a hiányt pótolja), ha akarják, eladják (őt is és vagyonát is)…

79. Ha valaki a szérűt felgyújtja, adják át száműzetésre, házát pedig prédálják el. Először fizessék ki (ebből) a károsultat, ami megmarad a száműzetés után, a fejedelmet illeti. Ugyanígy (kell eljárni), ha valaki a (gazdasági) udvaron gyújtogat.

80. Ha valaki rossz szándékúan lovat vagy marhát pusztít el, 12 grivna bírságot fizessen, és a tulajdonos veszteségét is (térítse meg).

A szolgaságról

102. Az örökös szolgaságba jutásnak három formája (szokott lenni), ha megvesznek valakit, akár egy fél grivnán is, ha erre tanúk vannak, és ha a szolga jelenlétében az eladónak legalább egy nogatát lefizetnek.

103. A szolgaságba jutás másik formája, ha (előzetesen kötött) szerződés nélkül szolgálót vesz valaki feleségül, de ha a szerződésnek megfelelően veszi el, akkor ahogy megegyeztek, úgy is marad a dolog.

104. A szolgaságba jutás harmadik formája, ha valaki tyiunságot vállal, vagy ha a kulcsári tisztet[649] látja el, anélkül, hogy erre előzetes megállapodást kötött volna…

108. Ha valaki egy városban felkutatta szolgáját, és erről (a szökött szolgáról) városi elöljáró nem tudott, akkor közölni kell ezt az elöljáróval, és a törvényszék emberével (a szolgát) meg kell kötöztetni. Ezért (fizessen neki) 10 kunát, de az elfogásért járó díjat nem kell megfizetni…

109. Ha valaki tudtán kívül idegen szolgával találkozik, szóba áll vele, magánál tartja, és az továbbmegy tőle, akkor esküdjön meg: nem tudta, hogy az szolga volt, és akkor nem kell fizetnie.

110. Ha a szolga csalárd módon pénzhez jutott, és az (aki a pénzt adta) nem tudván (hogy szolga) adta (a pénzt), akkor gazdája vagy kiváltja, vagy elveszti szolgáját; de ha (aki a pénzt adta) tudta, kinek ad (pénzt), ő veszti el a pénzét.

111. Ha kereskedni küldik a szolgát, és az ott adósságot csinál, akkor a gazda váltsa ki, és ne mondjon le róla…

115. Ha a szolga meglopott valakit, a gazdája váltsa meg, vagy pedig adja ki (azokkal együtt), akikkel lopott, feleségét, gyermekeit nem kell kiadni, ha azonban (ők) együtt követték el a lopást és rejtették el (a lopott dolgot), akkor a gazda mindnyájukat adja ki, ha vele (a szolgával) együtt szabadok is részt vettek a lopásban, azok fizessenek bírságot a fejedelemnek.



[559] I. Konrád (911–919).

[560] Bajorország hercege, aki fellázadt ellene.

[561] 918. december 23.

[562] Fritzlar, Hessen tartományban.

[563] Mainzi érsek.

[564] Hildebert mainzi érsek.

[565] Püspöksüveg.

[566] Kölni érsek.

[567] Frankföld hercege.

[568] Svábföld hercege.

[569] Bajorország hercege.

[570] Az ashingdoni csatáról volt szó.

[571] Az 1016-ban elhunyt Ethelred utóda, de rövid uralmát – mint a szövegből is kiderül – meg kellett osztania a dánokkal.

[572] November 30.

[573] A következőkben a szerző Knut királlyá választását és a trónörökösök elleni cselszövéseket írja le.

[574] Bár a hercegek útja körül sok a legendaszerű elem és a pontatlanság (Salamon uralma csak sokkal később kezdődött), maga a tény, hogy Edmund fiai Magyarországon találtak menedéket, megfelel a valóságnak.

[575] Karácsonykor.

[576] Január 5-én

[577] Subregulus: Angliában nem volt ilyen méltóság. Harold volt az ország legnagyobb birtokosa, az ő, illetve öccsei kezében volt a hat grófságból négy.

[578] A Halley-üstökös.

[579] Harold király legidősebb öccse, akit korábban száműztek.

[580] Szeptember 8-án.

[581] Szeptember 20-án.

[582] Ti. Harold Hardradit, a norvég királyt.

[583] Pontatlan, a csata október 14-én zajlott le.

[584] Mindkettő Harold király öccse volt.

[585] Harold király felesége. Nem tévesztendő össze Hitvalló Edward feleségével, akit szintén Edithnek hívtak, s Harold király húga volt.

[586] Érseki ornátus.

[587] Nem az egyházi szabályoknak megfelelően

[588] A Westminster-apátság templomában, Londonban.

[589] Pontatlan, Edward 1066. január 5-én halt meg.

[590] Alfréd 1036-ban tért vissza Normandiából Angliába, ahol meggyilkolták. Valószínű, hogy a gyilkosság sugalmazásában Godwine-nak, Harold király apjának is szerepe volt. A gyilkosság megtorlása mindenesetre részét képezte a Harold-ellenes normann propagandának.

[591] A hangsúly Vilmos örökölt hatalmán van.

[592] A frankpledge rendszerére utal.

[593] Richard Fitz Gilbert és montfort-sur-risle-i Hugh maguk is kifosztották a canterburyi egyházat.

[594] De Sigillo, I. Henrik udvarának jelentős tisztségviselője, és számos oklevelének tanúja.

[595] Ti. akik a kiosztómesterek helyetteseiként működnek.

[596] Nebularius.

[597] Bordarius.

[598] Vasarius.

[599] Sumelarius.

[600] Hosarii. A hosa valószínűleg csizma alakú borosedény.

[601] De escantionibus. Ezek az obskurus tisztviselők hamar eltűntek.

[602] William Mauduitnek, egy hampshire-i főhűbéresnek (1086) a fia volt; az Exchequer kamarási tisztét viselte, mely utána fiára szállt át.

[603] Tallator.

[604] Aquarius.

[605] János király fürdősének csak napi félpenny járt, de külön 5 pennyt kapott akkor, ha a király – rendszeresen kéthetenként – fürdőt vett.

[606] Karácsony, Húsvét, Pünkösd.

[607] Veltrarii.

[608] Mueta regis.

[609] Catatores.

[610] Ductor liemarii.

[611] Bemarii.

[612] Vernatores del garrede.

[613] Braconarii.

[614] Luparii.

[615] VI. Alfonz (1065–1109) León és Asztúria királya, 1072-től Galícia, Portugália, Kasztília és Navarra felének ura – „Isten Kegyelméből egész Hispánia császára” címet viseli (1077)

[616] Ricos ombres (szó szerint nemesemberek) hatalmas földesurak, a kasztíliai királyság feudális főnemességének képviselői.

[617] Kasztíliai VI. Alfonz király (1073–1109). Toledo utóbb említett bevétele 1085-ben következett be.

[618] 1092. október 28. csütörtökre esett és nem keddre.

[619] Az Almoravidák, arabul al-murabitun, muszlim szekta volt, melyet 1040-ben egy berber teológus, név szerint Ibn Jasin al-Ghuzuli alapított Marokkóban. Egész Északnyugat-Afrikában hatalomra jutva, 1086-ban átmenetileg Spanyolországban is felléptek, 1090-ben magukhoz ragadták az ottani arab országrészek feletti uralmat.

[620] Keresztény időszámítás szerint 1095.

[621] 1101 vagy 1102. Valójában ez már 1099-ben megtörtént.

[622] Vagyis pogány szokás szerint.

[623] 1 grivna felkerekítve 410 gramm.

[624] Vagy városlakót jelent, szemben a szlovenyinnek nevezett földművelővel, vagy kijevit, szemben a novgorodival.

[625] A fejedelem kisebb kíséretének (druzsina) a tagja.

[626] A fejedelem gazdatisztje.

[627] A fegyveres kíséret tagja, ítélet-végrehajtó.

[628] A XI. században: a faluközösségből kivált ember.

[629] Normann néptörzs Novgorod környékén.

[630] Bölcs Jaroszlav fejedelem fiai, Izjaszlav 1054–1073 és 1076–1078, Szvjatoszlav 1073–1076, Vszevolod 1078–1093 kijevi nagyfejedelem.

[631] A tanácskozáson részt vevő bojárok.

[632] A fejedelmi gazdaság vezetője, udvarmester.

[633] Különféle feladatokat ellátó fejedelmi szolga.

[634] Valószínűleg eredetileg szabad paraszt, később azonban már feudális függőségbe lesüllyedt paraszt.

[635] Ekkor rabszolga.

[636] Belső szolgálatot teljesítő rabszolgák.

[637] Pénzegység. Egy grivna = 50 rezany.

[638] Másik pénzegység. Egy grivna = 25 kuna.

[639] Másik pénzegység. Egy grivna = 20 nogata.

[640] Kb. 11,31 liter.

[641] Valószínűleg elírás, a bővített változatban ennél a helynél 8 grivnáról van szó.

[642] Másik pénzegység. Egy veverica = 1/3 kuna. (Mindkét egység prém.)

[643] A mosztnyik jelenti még a városi utak faburkolatait rendben tartó személyt is. A címet a munkát vezető fejedelmi szolgák viselték.

[644] A nagy kíséret tagja, bojár.

[645] Az a díj, amelyet a felderítetlen gyilkosságért fizet a közösség.

[646] A tolvaj felkutatására szolgáló bírósági eljárás, amelynek során a lopott tárgy tulajdonosa megnevezhette azt, akitől vásárolta, az ismét egy harmadik személyt, itt a vizsgálat lezárult.

[647] Szvjatopolk Izjaszlavics 1093–1113-ig kijevi fejedelem.

[648] Oleg Szvjatoszlavics csernyigovi fejedelem 1116 augusztusában halt meg, embere csak ezután vehetett részt egyenjogúan a tanácskozáson. A rendelkezés tehát legkorábban 1116-ban jött létre.

[649] A tyiunok és kulcsárok általában a fejedelem rabszolgái közül kerültek ki.