Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

KERESZTES HADJÁRATOK

KERESZTES HADJÁRATOK

Foucher de Chartres Gesta Francorumából

Foucher de Chartres (Fulcherius Cartonensis, szül. 1059) Robert normandiai herceg és Etienne de Blois kíséretében vett részt az első keresztes hadjáratban. A Nicaeából Antiochiába vezető úton Foucher elhagyta a keresztes hadakat és flandriai Balduinnal Edessába ment. Godefroy de Bouillon halála után mint Balduin káplánja Jeruzsálembe költözött, tisztségét a következő király, II. Balduin alatt is megtartotta. Naplószerűen írt művében a frankok cselekedeteiről az 1095-től 1127-ig terjedő eseményeket öleli fel (Gesta Francorum Hierusalem peregrinantium.).

H. Hagenmeyer, RHC Hist. occid., 1913, T. III., 311–313. o.

Az Úr megtestesülésétől számított 1095. esztendőben II. Orbán pápa… értesülvén arról, hogy a turkok már Romania[500] belső tartományait is elfoglalták a keresztényektől és pusztító kíméletlenséggel uralmuk alá hajtották, kegyes szánakozással, az Isten szeretetétől indítva, átkelt az Alpokon, Galliába jött és Auvergne-ben, Clermont városába zsinatot hívott össze… Miután a meghívottak összejöttek, egy jól hangzó beszédben előadta a gyűlés okát. A gyászoló egyház nevében nem csekély panasszal állt elő és hosszasan tárgyalta ennek az ingatag világnak a béke megszegésével feltámadt viharait.

… Miután ezeket és más dolgokat megfelelőképpen elrendezett, az összes jelenlevők, mind a papság, mind a nép, hálát adtak Istennek, az Orbán pápa úr által előadottakhoz készségesen hozzájárultak, és a határozatokat, és a határozatok megtartását esküvel erősítették. A pápa azonban rögtön egy másik, az előbbinél nagyobb és rosszabb veszedelemről kezdett beszélni, mely a kereszténységet a világ más táján fenyegeti, és így szólt:

„Mivel, ó Isten fiai, a szokottnál is férfiasabban ígértétek meg Istennek, hogy egymás között a békét, az egyháznak pedig jogait megőrzitek, érdemesnek látszik, hogy az Úrtól adott bocsánat által megerősödve, egy másik, Istennel közös ügyetekre fordítsátok javulástokból fakadó erőtöket. Szükséges ugyanis, hogy Keleten lakozó testvéreiteknek, kiknek oly sokszor kért segítségetekre szükségük van, sietve segélyt vigyetek. Elözönlötték ugyanis őket a turkok és az arabok egészen a Földközi-tengerig,[501] addig a részig ti., amit Szent György karjának[502] neveznek, Romania határainál; e keresztények földjeit hovatovább meghódítják, túlnyomó erejükkel legyőzték őket, sokukat megölték vagy foglyul ejtették, a templomokat feldúlták, az országot elpusztították. Ha ezeket ott egy ideig békén hagyjátok, az istenhívőkön még inkább erőt fognak venni. Ezért könyörögve kérlek titeket, de nem is én, hanem az Úr, hogy minden rendű embernek, lovasnak és gyalogosnak, szegénynek és gazdagnak egyaránt ti, Krisztus hírnökei, sietve mondjátok el, hogy e gonosz népségnek a vidékeinkről való kipusztítása céljából a keresztényeknek idejében vigyenek segítséget. A jelenlevőknek ezt én magam mondom meg, a távollevőknek üzenem; azonban maga Krisztus az, aki parancsolja. Mindazok pedig, akik oda elmennek és akár szárazföldi, akár tengeri útjukban, akár a pogányok ellen harcolva életüket vesztik, bűneik bocsánatát elnyerik: Istentől ekkora hatalommal felruházva, ezt (a kegyet) engedélyezem az útra készülőknek. Ó, mily nagy szégyen, ha egy annyira megvetett és nemtelen nép, amely az ördögöknek szolgál, a Mindenható Isten hitével ékes és Krisztus nevével tündöklő népet legyőzné! Ó, mily nagy szemrehányásokat tenne nekünk az Úr, ha a keresztény hiten levőket úgy nem segítenétek, mint mi magunkat! Akik akárhányszor meg nem engedett módon a hívők ellen szoktak harcba szállni, induljanak most a hitetlenek ellen olyan harcba, melyet méltó elkezdeni, és amelyet győzelem koronáz. Legyenek most lovagok azok, akik eddig rablók voltak. Most joggal harcolnak a barbárok ellen azok, akik azelőtt testvéreik és rokonaik ellen küzdöttek. Most örök jutalmat nyernek el azok, akik eddig kevés pénzért csak zsoldosok voltak. Kettős bérért dolgozzanak azok, akik testük és lelkük kárára vesződtek eddig. Sőt, akik itt szomorúak és szegények, ott mindenben bővelkedők, itt az Úr ellenségei, ott barátai lesznek. Akik pedig menni szándékoznak, utazásukat ne halogassák, hanem a tél elmúltával, a következő tavaszon, miután minden dolgukat elrendezték, a költségeket összeszedték, az Úr vezetésével vidáman induljanak útnak.”

A clermonti zsinat és II. Orbán pápa beszéde

Anonymi Gesta Francorum et aliorum Hierosolymitanorum

H. Hagenmeyer, RHC Hist. occid., 1890, T. II., 101–105. o.

A Gesta névtelen szerzőjéről csak annyit tudunk munkájának tartalmából, hogy Bohémond normann seregének lovagja, s az első keresztes hadjárat résztvevője volt. Írását vallásos lelkesültség hatja át, de nem hallgatja el az események árnyoldalait sem.

Mikor már elközelgett az az időpont, amit az Úr Jézus híveinek naponként jelez, különösen pedig midőn az evangéliumban így szól: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem” – hatalmas mozgalom támadt Gallia minden tartományában. Ezt mondották: ha valaki az Urat serényen, tiszta szívvel és elmével óhajtja követni, és az ő példáját követve a keresztet hűségesen akarja hordozni, ne késlekedjék gyorsan a szent sír felé vezető ösvényen[503] zarándokolni.

Ez azért volt, mert a római szék apostoli főpapja, Orbán sietve a hegyeken túlra[504] utazott és ott érsekeivel, püspökeivel, apátjaival és papjaival alapos tárgyalásokba kezdett, majd így szónokolt: „Ha valaki lelkét meg akarja menteni, ne késlekedjék az Úr útját alázatosan elkezdeni; ha pedig pénzben szűkölködnék is, elegendő lesz neki az Úr irgalma.” Így szólt még az apostoli úr (a pápa): „Testvérek, sokat kell szenvednünk Krisztus nevéért, ti. nyomorúságot, szegénységet, mezítelenséget, üldözéseket, szükséget, betegséget, éhséget, szomjúságot és más ilyesmit, mint ahogyan az Úr mondotta tanítványainak: »Sokat kell szenvednetek az én nevemért« és: »ne szégyelljetek szólani az emberek színe előtt«, »én pedig szájat adok néktek és ékesszólást« és végezetül: »nagy jutalomban lesz részetek«.”

Mikor már ez a beszéd Gallia különböző vidékein és tartományaiban ismertté kezdett válni, a frankok[505] ezeket meghallván, bal vállukra azonnal kereszteket kezdettek varratni és azt mondták, „hogy valamennyien Krisztus nyomdokait követik, aki kiszabadította őket az ördög kezéből”.

Készülődés a keresztes hadjáratra

Guibert de Nogent történeti műveiből

Guibert de Nogent (Guibertus de Novigento) (1053–1122)

Korában igen művelt, a nogenti Notre Dame-kolostor apátja. Krónikáját (Gesta Dei per Francos) 1108–1110 között írta. Átdolgozza benne a Névtelen krónikás hadjáratra vonatkozó leírásait. Önéletrajzában (De vita sua libri III) színes és reális képét adja a családi nevelésnek, a feudális háborúknak, a kolostori életnek; a Szentek relikviáiról írott művében (De Pignoribus Sanctorum), kritikai szemlélete és módszere igen figyelemreméltó.

PL, CLVI. 702–704. o.

(II. c. 3.) A clermonti zsinat befejezése után (1095. november havában) Franciaország minden részében nagy izgalom támadt. Mindazok, akikhez a szárnyaló hír elvitte a pápa parancsát, hogy induljanak el az Úr Útjára (mert sajátos névvel így nevezték), szomszédaikat és házuk népét a parancs megfogadására buzdítják. A palotagrófok még csak alig-alig kezdtek gondolkozni a dolgon, a lovagok éppen csak mozgolódtak, mikor már íme, a szegények lelkesedése oly nagy fokra hágott, hogy egyikük sem törődött az alacsony árakkal, házának, szőlőjének, földjeinek kedvezőbb eladásáig nem is várt, hanem vagyonának javát sokkal kevesebbért vesztegette el, mintha fogságban a tömlöc szörnyűségei a váltságöszszeg minél gyorsabb összegyűjtésére sürgették volna.

Abban az időben, az általános szükségben, még a gazdagabbak is igen érezték a termények hiányát, mert jóllehet a kereslet igen nagy volt, semmit vagy csak alig valamit lehetett vásárolni. A szegények már megtanulták, hogy éljenek a szabadon tenyésző növények gyökereiből, mivel az igen ritkává vált kenyér elégtelenségét mindenféle más eledellel próbálták pótolni. De már a gazdagokat is fenyegette a mindenki által panaszolt nyomor, mert a legkisebb közember sem akarta súlyos verejtékkel végzett munkájának gyümölcsét eladni, bár az éhség gyötörte, inkább csak takarékoskodott, nehogy könnyelmű fogyasztással elvesztegesse mindenét. Az uzsorások telhetetlen szíve örül ezeknek az időknek, mert busás nyereségre számítottak és régóta őrzött gabonatartályaik nézegetése közben arra gondoltak, hogy mit adhatnak még hozzá hegyként gyűlő pénzükhöz, ha ez még évekig így tart.

Miközben egyesek kínlódtak, mások nyerészkedtek, hirtelen „heves, hatalmas széllel öszszetörvén társisi hajókat” (Zs. 47, 6.), Krisztus csaknem minden lélekben megszólalt és az, ki „hatalmával a foglyokat kiszabadítja” (Zs. 67, 7.), szétszakította a kapzsiságnak gyémánt keménységű bilincseit, melyek a kétségbeesett emberek szíveit szorongatták. Az történt ugyanis, hogy – mint említettem – ama terméketlen idő mindenki vagyonát megcsappantotta, és mivel igen sok embert önkéntes számkivetésre késztetett, sokan áruba bocsátották holmijukat, és olyasmi, ami valójában drága lett volna, vevő hiányában alacsony áron került eladásra, mert mindenki csak azzal az úttal törődött. Mivel pedig mindenki csak mielőbbi útnak indulásával gondolt, az árak oly váratlanul és kétségbeejtően leestek, hogy csak egy példát mondjak, öt dénáron hét juhot vesztegettek el. A gabonahiány bőségre változott: hogy csak valami kis pénzhez jussanak, mindenüket eladják, az árakat nem ők, hanem a vevő szabja meg; mindezt csak azért, nehogy késve induljon az Úr Útjára. Csodálatos, hogy drágán vásároltak és olcsón adtak el egyszerre; sietségükben drágán vásároltak, viszont, ha az útiköltségekről volt szó, olcsón adtak el, hogy az útiköltséget összegyűjthessék, és amit kevéssel azelőtt sem börtön, sem kínzás ki nem csikart volna tőlük, most kevés pénzért mindenestől eladták.

De az sem kevésbé nevetséges, hogy akiknek ma még eszükbe sem jutott, hogy elutazzanak és gúnyolódtak azokon, akik mindenüket eladták, mondván, hogy nyomorogva indulnak útnak, de még nagyobb nyomorban térnek majd vissza – másnap hirtelen megváltozva néhány fillérért mindenüket elkótyavetyélik és útnak erednek azokkal együtt, akiket kinevettek. „Ki tudná elmondani, hány gyerek, hány öregasszony indult a háborúba?” „Ki tudná megszámlálni a szüzek csapatait?…”

Valami más, nem kevésbé csodálatos dolgot is láthattál volna, amin nagyon jól lehet tréfálkozni: némely szegények az ökröket járomba fogták, lovak módjára megpakolták, és azokkal húzatták a vagyonkájukkal és gyermekeikkel megrakott szekeret; a gyerekek pedig minden útjukba kerülő kastélyról és városról azt kérdezték, hogy ez-e Jeruzsálem, ahová igyekeznek…

(II. c. 4.) Mivel a fejedelmeknek, kiknek sok költségre és nagy kíséretre volt szükségük, dolgaikat csak késlekedve és habozva intézték, a csekély vagyonnal rendelkező, de számra igen nagy tömeg egy bizonyos Péter nevű remetéhez csatlakozott és neki mind ez ideig (mivel e dolog még folyamatban van), mint mesterének engedelmeskedett. Úgy hallottuk, hogy – ha nem tévedek – Amiens városából származik és valahol Franciaország felső vidékén, szerzetesi ruhában remete életet élt. Innét felkerekedett – hogy miért, nem tudom –, és hitszónoklás ürügyével a városokat és falvakat járta; oly nagy tömeg rajzotta körül, oly sok ajándékkal halmozták el, életszentségének oly nagy hírét költötték, hogy talán még senkit nem tiszteltek meg hasonló módon. A sok adományból sok mindent bőkezűen szétosztogatott, bukott nőket a saját pénzén kiházasított, és így ismét a becsület útjára segített, viszályokban a békét és egyezséget csodálatra méltó tekintéllyel állította helyre. Bármit tett vagy mondott, mintegy isteni dolognak tekintették, annyira, hogy még az öszvéréből kitépdesett szőrt is ereklyének tisztelték. Ezt nem mint tényt, hanem csak mint példát említjük a tömeg újdonságszeretetére. Inge fölött gyapjútunikát, mindkettő felett kukullát, efölött még egy csuklyás köpenyt is viselt, nadrágja nem volt, és mezítláb járt; kenyérrel, kevés hallal élt, bort majdnem sohasem ivott.

Aacheni Alberich jeruzsálemi krónikájából

Aacheni Alberich (születése és halála dátumát nem ismerjük) egykorú történetírója az első keresztes hadjárat eseményeinek. Keleten nem járt, a kortársak szóbeli elbeszélései alapján írta meg Historia Hierosolymitanáját, amelyben leírja a kereszteseknek a lakosság elleni kegyetlenkedéseit.

RHC Hist. occid., T. IV., 275. o.

(L. I. c. 27.) Nem tudom, hogy Isten ítéletéből-e vagy megtévelyedésből kegyetlen lélekkel támadtak,[506] a különféle városokban szétszórt zsidóság ellen; kegyetlenül gyilkolták őket, különösen Lotharingiában, és azt állították, hogy e keresztény hit ellenségei elleni szolgálatuknak és hadjáratuknak a kezdete. A zsidókat először Köln városában kezdték öldökölni a polgárok: meglepetésszerűen megrohanták kis gyülekezetüket, sokukat súlyosan megsebesítettek, másokat felkoncoltak, házaikat és a zsinagógákat feldúlták, a sok-sok pénzt egymás közt felosztották. E kegyetlenségek láttára az éjszaka leple alatt mintegy kétszázan hajón Nassauba akartak menekülni. A zarándokok és keresztesek azonban észrevették őket és egyet sem hagytak életben közülük, hanem valamennyit lemészárolták és mindenüket zsákmányul ejtették.

(c. 28.) Ezek után, amint megígérték, nagy tömeggel késedelem nélkül Mainzba érkeztek. Ott Emicho gróf, ez az igen előkelő és azon a tájon nagyon hatalmas férfiú a németek nagy csapatával várta a zarándokok érkezését, akik különböző helyekről jövet, a királyi úton[507] arrafelé tartottak. A városban lakó zsidók, miután értesültek testvéreik lemészárlásáról és mivel tudták, hogy oly nagy sokaságtól meg nem menekülhetnek, oltalmat remélve Routhard püspökhöz fordultak és rengeteg kincset bíztak őrizetére és becsületére. Igen bíztak védelmében, lévén ő a város püspöke. A város főpapja a zsidóktól átvett hallatlanul sok pénzt gondosan biztonságba helyezte, őket magukat házának igen tágas tetőteraszán Emicho gróf és társai elől biztonságba helyezte, hogy ezen az igen biztos és nagyon erős helyen épen és egészségesen megmaradjanak. Azonban Emicho és emberei haditanácsot tartanak, majd napfelkeltekor nyíllal és lándzsával támadnak a tetőn tartózkodó zsidókra. Betörik a zárakat és kapukat, és mintegy hétszáz zsidót megölnek. Azok hasztalan próbáltak oly sok ezernyi ember erejének és támadásának ellenállni. Ugyanígy halomra ölték az asszonyokat, és kardélre hányták az akármilyen korhoz és nemhez tartozó gyenge gyermekeket is. Mikor pedig a zsidók látták, hogy a keresztények ellenségként törnek rájuk és gyermekeikre, és senkinek sem kegyelmeznek, ők is saját maguk és testvéreik, gyermekeik, asszonyaik, anyjuk és nővérük ellen fordultak és kölcsönösen gyilkolták egymást. Az anyák – még elmondani is borzalom – késsel metszették át szopós gyermekeik torkát; inkább saját kezükkel veszítették el őket, semmint hogy a körülmetéletlenek fegyvere oltsa ki életüket.

Salamon ben R. Simeon krónikájából

Salamon ben Simeon életéről csak az ismeretes, amit krónikájában maga jegyzett fel. Maroz város lakója volt, ott írta krónikáját 1140-ben.[508] Munkájában adatszerűen az áldozatok hosszú névsorát is közreadva követi nyomon annak az öldökléssorozatnak a történetét, amely 1096-ban a Rajna-vidéki zsidóság túlnyomó részének életébe került. Szenvedélyes előadásában, amelynek részleteit más egykorú források is hitelesítik,[509] elégtétellel szól arról is, hogy Kálmán magyar király vereséget mért a fosztogatva haladó seregre, s hogy a hadjárat végül is összeomlott a bizánciak csapásai alatt.

Székely 1936, 193–198. o.

A világ megteremtése után 4865, száműzetésünk után 1028 évvel[510] történt: Mindazok a rémségek, melyekkel a Tóra[511] könyvei fenyegetnek, beteljesednek rajtunk; minden, ami írva van, és ami nincs írva, bekövetkezett leányainkon és fiainkon, öregeinken és gyermekeinken, szolgálóinkon és szolgálóleányainkon. Nagyjaink és kicsinyeink mind keserű bajba kerültek. A bűnös Róma pápája felemelkedett, és felszólította mindazokat a népeket, Edomnak fiait,[512] akik Krisztusban hisznek: gyűljenek össze, és vonuljanak Jeruzsálem ellen, és hódítsák meg a várost… És akkor felkelt egy Gottfried nevű herceg, a Bouilloni – hogy még a csontjai is megőröltessenek! – egy önfejű ember, akinek a szellemét a sok kicsapongás elkábította, hogy ő is az elvetemültekkel tartson. Sötét esküt fogadott, hogy bárhova is vándoroljon, az ő Istenének vérét megbosszulja Izraelen, és mindazok közül, kik zsidó nevet viselnek, se maradékot, se menekülőt nem hágy…

A hitközség[513] fejei, akiknek tekintélyük volt a püspök előtt, felkerekedtek, elmentek hozzá,[514] tisztviselőihez és szolgáihoz, hogy velük tárgyaljanak. Megkérdezték: mit tegyünk mi, mivel hírt hallottunk testvéreinkről, akiket Speyerben s Wormsban agyonütöttek? „Halljátok a tanácsunkat – volt a válasz –, hozzátok minden vagyonotokat a mi kincstárunkba, és asszonyaitokkal, fiaitokkal és leányaitokkal jöjjetek mind a püspök házába, amíg ezek a seregek elvonulnak; így menekülhettek a keresztesek elől.” ők azonban nem gondolták ezt becsületesen, csak azt akarták, hogy mi mind a hatalmukba kerüljünk, és megfogjanak bennünket, mint ahogyan a halat megfogják a hálóval, hogy elrabolják a pénzünket, mint ahogy azt azután tették: a vég elárulja a kezdetet. Egyedül a püspök szándéka volt becsületes, meg akart erejével bennünket védeni; hiszen mi neki és tisztviselőnek nagy jutalmat adtunk azért az ígéretért, hogy bennünket megment.

De végül nem használt semmi. Sem megvesztegetés, sem könyörgés, a harag napján semmi sem védett meg bennünket a bajtól.

Szivan hó újhold napján[515] történt, amikor Emicho gróf, minden zsidók nyomorgatója – hogy még a csontját is vasmalom őrölje meg – sok hadinéppel, keresztessel és falusival Mainz elé jött, és annak falai alatt ütött tábort, mert a város kapuit elzárták előle. A mi leggonoszabb ellenségünk volt ő, aki nem kímélt sem öreget, sem szüzet, nem ismert irgalmat sem csecsemővel, sem beteggel szemben. Isten népét a porba tapodta, az ifjakat karddal verte agyon, és terhes asszonyok hasát vágta fel…

Ó, erről a keddről, Szivan harmadikáról,[516] amelyen az ellenség betört az udvarba,[517] a sötétségnek erről a napjáról – bár elnyelné őt a sötétség! – az égbeli Isten ne kérdezzen felőle, és semmiféle világosság ne sugározza be. Jaj ennek a napnak, amelyen lelkeink szorongatását láttuk. Ó, csillagok, miért nem rejtettétek el fényeiteket, hogy az ellenség pusztító munkáját ne a ti világosságotoknál végezze el.

Amikor a Szent Frigy gyermekei látták, hogy beteljesedett rajtuk a sors, az ellenség győzött, és benyomult az udvarba, mindannyian, öregek és fiatalok, szüzek és gyermekek, szolgák és szolgálólányok az égbeli Atyához kiáltottak, és siratták magukat és az életüket. De alávetették magukat az ég bíróságának, és így szólottak egymáshoz: „Hadd legyünk erősek, és viseljük a szent istenfélelem igáját! Mert az ellenség csak egy pillanat idejére öl meg bennünket – a négy halálmód legkönnyebbjével, karddal –, de mi élni fogunk, a mi lelkeink az éden kertjében tartózkodnak majd, a fényben és világosságban mindig, örökké!” Megadással és készséges hittel mondották: „A végső törvény, hogy ne emésszük magunkat afelett, hogy mi a Szent lényege és célja, áldott legyen ő és az ő szent neve. A Tórát adta nekünk, és megparancsolta, hogy szent nevének egységéért megölessük magunkat. Üdvösség nekünk, ha megtesszük az akaratát. Üdvösség mindenkinek, ki ilyen halállal hal meg… A sötétségnek világát a fény világával, a szenvedés világát az öröm világával, a mulandóságét az örökkévalóságéval cserélik ezek fel.” És akkor mindannyian hangos szóval, mint egy ember kiáltották: „Nincs tovább mit vonakodjunk, mert már rajtunk az ellenség. Hadd siessünk, hogy mi magunk mutassunk be az Úrnak a mi áldozatunkat. Akinek kése van, vizsgálja meg, hogy elég éles-e. Előbb ölje meg a másikat, azután vágja át a saját nyakát, döfje kését a szívébe.”

Az elsők, akiket az ellenség szembe talált, amikor az udvarba benyomult, a község legszentebbjei voltak, akik lemondtak arról, hogy a vár belsejébe meneküljenek, és így életüket néhány órával még megvásárolják. Sőt, inkább úgy ültek ottan imakönyveikbe burkolva, az égnek ítéletét szeretettel véve magukra, és elkészültek arra, hogy a Teremtő akaratát azonnal teljesítsék. Az ellenség kövekkel és nyilakkal borította el, és azután kardjaival lemészárolta őket. Amikor pedig azok, akik a belső termekben voltak, jámboraiknak ezt a tettét látták, és amikor az ellenség rájuk támadt, így kiáltották: „A legjobb lesz, ha életünket feláldozzuk!”

És az asszonyok lágyékukat megerősítették, és előbb fiaikat és leányaikat mészárolták le, azután pedig magukat. És sok férfi megerősítette a szívét, és lemészárolta asszonyát, gyermekeit és házanépét. Szelíd és gyenge asszonyok legkedvesebb gyermeküket ölték meg, férfiak és asszonyok egymás után mészárolták le egymást. És amikor lányok, vőlegények és menyasszonyok kinéztek az ablakon, így kiáltottak: „Nézz reánk Istenünk, és lásd, hogy mit teszünk, hogy a Te nagy nevedet megszenteljük, és ne kelljen Téged a Keresztrefeszítettel elcserélnünk.” Az egyik lemészárolta a másikat, és aztán őt mészárolták le. A kiömlő vér egybefolyt, férfiak vére elkeveredett az asszonyok vérével, az apák vére a gyermekek vérével, a fivér vére a nővér vérével, a tanító vére a tanítvány vérével, a vőlegény vére a menyasszony vérével, a gyermekek és csecsemők vére az anyjuk vérével. Mind így halt meg, így pusztult el a magasztos és félelmetes Név egységének kedvéért. Aki ezt hallja, annak zúgnak a fülei, mert ki hallott ilyesmit, és ki látott ilyet! Kérdezzetek meg bárkit is arról, hogy vajon Ádám napjai óta hoztak-e még ilyen áldozatot. Ezeregyszáz áldozat egyetlenegy napon és mindegyik olyan, mint Izsák feláldozása, Ábrahám fiáé. Ám azért az egy áldozásért megremegett a föld, miként írva van: „Az ég seregei kiáltottak, és az ég elsötétedett.” Miért nem sötétedett el most az ég? Miért nem oltották el a csillagok a fényüket? Miért nem sötétedett el az ég boltozata, a nap és a hold, amikor egyetlenegy napon, Szivan hó harmadik napján ezeregyszáz lelket gyilkoltak meg, és mészároltak le? Ó megannyi gyermek és csecsemő közöttük, tiszták és szegények, akiknek nem volt semmi bűnük. Tűrheted-e ó Úristen, hogy ez megtörténhessék, és nyugton tudsz maradni, hiszen érted pusztították el ezek magukat. Ó, bosszuld meg szolgáidnak ezt az elrontott vérét mihamarább. A mi napjainkban, a mi szemeink előtt. Ámen.

Most pedig arról akarok beszélni és jelentést tenni, hogy milyen nagyok voltak a mi igazságosaink akkori tettei. A halálba hajszolták magukat, egyik meg akarta előzni a másikat, és így szóltak egymáshoz: „Én akarom elsőnek a Királyok Királyának nevét megszentelni, az Örökkévaló nevét, dicsértessék.” Az asszonyok, büszke királylányok, pénzt dobtak az ablakon át az ellenségnek, hogy amíg azt felszedik, idejük legyen arra, hogy a Teremtő akaratát beteljesítsék, fiaikat és leányaikat megöljék. Amikor pedig az ellenség az ajtókat feltörte, és behatoltak a szobákba, ott találták áldozataikat vérükben fetrengve. Kifosztották őket mindenükből, meztelenre vetkőztették őket; akiben még szikrányi élet volt, agyonverték, úgyhogy senki sem menekülhetett meg. Ez történt minden teremben, ahol csak zsidó tartózkodott. Egyetlenegy terem volt csak erősebb, de estére ez is a többi sorsára került. Amikor ezek a szentek látták, hogy az ellenség erősebb, mint ők, megkeményítették szívüket, és lemészárolták gyermekeiket. Az asszonyok az ablakból köveket dobálták az ellenségre, de azután őket is addig dobáltak kővel, amíg testük és arcuk csupa szétroncsolt hús lett…

A lovagi keresztes hadjárat vezérei

Foucher de Chartres Jeruzsálemi Históriájából

H. Hagenmeyer, RHC Hist. occid., 1913, III., 316. o.

(I. c. 2.) Ebben az évben (1096) a világ minden tájéka bővelkedett békességben, búzában, borban; az Isten rendezte ezt így, nehogy kenyér híján az úton vesszenek el azok, akik keresztjeiket feltéve, az ő parancsa szerint az ő követését választották. Mivel pedig illő az oda (Jeruzsálembe) zarándokló fejedelmek nevét emlékezetben tartani, megemlítem Nagy Hugót, (II.) Fülöp francia király testvérét, ki a hősök között elsőnek kelt át a tengeren[518], és Durazzo városánál, Bulgáriában szállt partra. Azonban mivel oktalanul csak kis csapattal indult útnak, az ott lakók elfogták és a konstantinápolyi császárhoz[519] vitték, akinél egy ideig nem túlságos szabadságban tartózkodott.[520]

Utána ugyanazon az úton[521] vonult seregével Guiscard Róbert[522] fia, a normann származású, apuliai Bohemund.[523] Gottfried, Lotharingia hercege[524] nagy seregével a magyarok hazáján át vonult. Raymond, Provence grófja[525] pedig a gótokkal[526] és gasconokkal, valamint Ademar[527] paui püspökkel, Dalmácián át vette útját.

Egy bizonyos Péter nevű remete kelt elsőnek útra; sok hozzácsatlakozott gyalogossal,[528] de kevés lovaggal, mégpedig Magyarországon keresztül. Seregének később a Pénztelennek nevezett Walter lett a vezére. Ezt a kitűnő lovagot idővel a törökök ölték meg Nicaea és Nicomedia között sok társával együtt.

Szeptember havában indult útnak Róbert, Normandia grófja, Vilmos[529] angol király fia, normannokból, angolokból és bretonokból toborzott nagy serege élén; vele ment Étienne, Blois grófja, Thibaut fia, Róbert, Flandria grófja és még sok más nemes…

A keresztesek Bizáncban

Anna Komnéné Alexiosából

Anna Komnéné – Alexios Komnénos császár (1081–1118) leánya – az első keresztes hadjárat korában élt. Könyvében a bizánci történet 1069-től 1118-ig terjedő eseményeit mondja el, apjának túlzott magasztalásával, akit a „világmindenség fáklyájának”, „tizenharmadik apostol”-nak nevez. Személyes megfigyelései, szemtanúk elbeszélései és a hivatalos források alapján írt. A kereszteseket és viselt dolgaikat bizánci nézőpontból ítéli meg.

A. Refferscheidius. Vol. II. 1884, 73–74., 93–95., 95–97., 97–98. o.

(Alexios császár) még ki sem pihenhette magát (az előző háború fáradalmai után), máris meghallotta azt a szájról szájra járó hírt, hogy végtelen nagy frank seregek közelednek. Félelemmel várta érkezésüket, mivel tapasztalatból[530] ismerte indulatuk féktelenségét, lelkületük állhatatlanságát, befolyásolható voltát és egyéb tulajdonságaikat, amelyek a kelták[531] természetének minden dologban sajátjai vagy kísérő jelenségei. Tudta azt is, hogy mivel kincsekre áhítoznak, egy-egy éppen előadódó ok miatt mindig könnyen felrúgják szerződéseiket. Hiszen egyre csak ezt a híresztelést hallotta róluk, és ez nagyon is igazat mondott. A császár nem hagyta el magát, hanem alaposan nekikészülődött, hogy szükség esetén készen legyen a hadba vonulásra. S valóban, a tények még nagyobb arányúaknak és félelmetesebbeknek mutatkoztak, mint amilyenek a hír szárnyán szálló mendemondák voltak. Ugyanis az egész Nyugat és az Adrián túl a Herakles oszlopáig elterülő földön lakó sok barbár nemzet mind összesereglett, felkerekedett és Európa többi részén áthaladva iastul-fiastul Ázsia felé vonult…

…Amikor tehát (az egyes nagy feudális urak keresztes seregei) elérkeztek a fővároshoz (Bizánchoz), a (főurak) seregeit a császár parancsára a Kosmidion-monostor[532] közelében helyezték el. A seregek szállásai egészen Hieronig[533] értek el. És nem kilenc hírnök tartotta őket kordában kiáltásaival,[534] mint egykor a hellén sereget, hanem az elegendő számú és derék nehéz fegyverzetű katonakíséret bírta rá őket engedelmességre a császár parancsaival. Mivel pedig a császár rá akarta őket venni annak az eskünek a letételére, amelyet előttük Gondofre[535] is letett, külön-külön hívatta őket magához és négyszemközt beszélte meg velük, amit akart, úgy, hogy az engedékenyebbeket közbenjárókként használta fel a nehezebben hajlandók felé. Miután pedig Baimundos[536] megérkezését lesték és nem hajlottak a szavára, hanem változatos furfanggal hol ilyen, hol olyan követeléseket támasztottak, folyvást újabb és újabb igényekkel álltak elő, a császár játszi könnyedséggel tette ártalmatlanná a neki állított kelepcét, és végre rábírta őket a Gondofre-féle eskü letételére azzal, hogy magát Gondofrét is visszahívatta Pelekanosból, hogy jelen legyen annak az eskünek a letételénél, amely a tengeren való átkelés ára volt. Amikor pedig már mindnyájan összegyűltek, maga Gondofre is, és miután már az esküt is letette valamennyi gróf, az egyik vakmerő nemes leült a császár trónszékére. A császár pedig egyetlen szó nélkül tűrte ezt, hiszen régóta ismerte a latinok szemtelen természetét. Balduinos (flandriai) gróf odament az illetőhöz, megfogta a kezét, felkeltette onnan és erősen lehordta, mondván: „Nem lett volna szabad ilyent tenned itten, méghozzá éppen most, miután szolgaságot ígértél a császárnak. Hiszen a rómaiak császárai nem szokták megosztani ülőhelyüket alattvalóikkal. Miután pedig felesküdt szolgáivá lettünk őfelségének, országa szokásait is meg kell tartanunk.” Az pedig Balduinoshoz nem szólt ugyan egy szót sem, ellenben még dühösebben rámeredt a császárra, s a maga nyelvén néhány szót szólt maga elé, így szólván: „Nézd, micsoda paraszt! Egymaga ül itt, amikor ilyen neves urak állnak mellette.” Ajkának mozgása nem kerülte el a császár figyelmét; magához szólított egy latin nyelvű tolmácsot és megkérdezte tőle az elejtett szavak értelmét. Miután pedig meghallotta, hogy mit mondott az illető, egy ideig egy szót sem szólt a latinhoz, de megjegyezte magában a mondást. Mikor azonban mindnyájan rendbe álltak a császár színe előtt, magához szólította a dölyfös és szemtelen latint, és megtudakolta, kicsoda, honnan jött, és milyen népből való.

Az pedig így szólt: „Színtiszta frank vagyok, a nemesek sorából, és csak egyet tudok: Abban az országban, ahonnan jöttem, egy keresztútnál van egy réges-régen épült templom. Mindenki, aki szemtől szembe meg akar vívni valakivel, párharcra felkészülve oda szokott menni, ott kéri Isten segítségét, azután ott időzik, várja, hogy ki mer vele kiállani. Magam is jócskán elidőztem ennél az útkereszteződésnél, várakozva és lesve valakit, aki megvív velem. De egyszer sem tűnt fel olyan merész férfi.” A császár, miután végighallgatta, így szólt: „Nos, ha akkor keresve sem akadtál küzdőfélre, most itt az idő, amikor még meg is csömörlesz a sok háborútól. Azt a tanácsot adom neked, ne helyezkedjél az osztagnak sem a végére, sem az élére, hanem állj a középső sorbeliek közé. Mert a törökök harcmodorát régóta kitapasztalhattam.” Ezt a tanácsot nemcsak neki adta, hanem a többieknek is tanácsokat adott mindarra nézve, ami az úton vonultukban megeshetik velük. Arra intette őket, ne legyenek féktelenek az üldözésben, ha nekik adja Isten a győzelmet a barbárokon, nehogy a lesvetéshez értő csapatvezérekbe ütközve elpusztuljanak.

Baimundos pedig, miután a többi gróffal megérkezett Aproiba,[537] mivel tudatában volt annak, hogy nem főnemesi származású és pénzszűke miatt nem is jöhetett nagy hadsereggel, szerette volna megnyerni a császár jóindulatát, egyúttal azonban leplezni akarta azt is, amit ellene forralt. Ezért mindössze tíz frank kíséretében, a többi grófokat megelőzve, igyekezett eljutni a császárvárosba. De a császár, aki ismerte cselszövéseit és már régtől fogva kitapasztalta alattomos és fondorlatos jellemét, még a többi grófok megérkezése előtt akart vele tárgyalni, hogy szándékainak kipuhatolása után rávegye az átkelésre, nehogy amazokkal egyesülve tervüket is megváltoztassa. S amint belépett, a császár mindjárt derűsen nézett rá, érdeklődött utazása felől és arról, hogy hol hagyta a grófokat? Miután pedig Baimundos minden kérdésben elmagyarázta neki, hogy mi a véleménye, a császár most már szellemesebben emlékezteti mindarra, amit Dyrrhachionnál és Larisszánál elkövetett ellene, és céloz arra az ellenségeskedésre. Az pedig így szól hozzá: „Ha akkor ellenséged és ellenfeled voltam is, most azonban úgy jövök hozzád, mint császári felséged önkéntes barátja.” A császár pedig sokfelől megközelítette és mintegy észrevétlen tapogatózással tette próbára szándékát. Miután pedig meggyőződött róla, hogy beleegyezik a hűségeskü letételébe, így szólt hozzá: „Pillanatnyilag arra van szükség, hogy – mivel ki vagy merülve az utazástól – elmenj és kipihend magadat; utóbb majd beszélgetünk mindenről, amiről csak akarunk.” Mármost, miután elment a Kosmidionba, ahol szállást készítettek elő számára, dús asztalt tettek eléje, tele mindenféle hússal és ennivalóval. Utóbb a szakácsok háziállatok, vadak és szárnyasok húsát is kínálták neki: „Ezeket az ételeket, mint látod, a szokott módon készítettük el; ha azonban nincsenek ínyedre, vannak itt nyers húsok is, készíttesd el ezeket úgy, ahogy óhajtod.”

A császár hagyta meg nekik, hogy így készítsék el a lakomát, és így beszéljenek. Mert amilyen mester volt abban, hogy egy ember jellemét felismerje, mestere annak, hogy behatoljon mások szívébe és kitalálja számításaikat, ismerte ennek az embernek gyanakvását, ferde jellemét és el is találta az igazat. Azért vitette eléje a nyers húsokat is, hogy egyáltalán ne gyanakodjék rája. És a császár most sem tévedett. Ugyanis az agyafúrt Baimundos nemcsak, hogy egyáltalán meg sem ízlelte az ételeket, de még csak az ujja hegyével sem mert hozzájuk nyúlni. Anélkül, hogy bárkinek egy szóval is elárulta volna a benne támadt gyanút, mindent szétosztott a mellette állóknak. Így kifelé azt színlelte, mintha kedveskedni akart volna nekik, valójában pedig a halál italát keverte számukra. Még csak nem is tartotta titokban cselét: annyira megvetően bánt az alárendeltjeivel. Mindazonáltal saját szakácsainak megparancsolta, hogy a nyers húsokat készítsék el szülőföldje szokásai szerint. Másnap azután az illetőktől kérdezte, hogy érzik magukat. Miután pedig azt felelték, hogy nagyon is jól, és hogy semmi bajuk nyomát nem észlelik, felfedte előttük a titkot és így szólt: „Én vele folytatott háborúimra emlékeztem vissza és attól féltem, hogy esetleg halálomat készíti elő az ételekbe csempészett halálos méreggel.”

A császár pedig magához hívatta Baimundost és tőle is követelte a latinok részéről szokásos esküt. Az pedig tudatában lévén helyzetének, nem éppen előkelő származásának és pénzhiányának, készségesen hajlott a császár szavára, de nem valami nagy haderővel, hanem csak a kíséretében levő néhány frankkal, mivel egyébként is természetétől fogva esküszegő volt. A császár kiválasztott egy szobát valahol a császári palotában és ennek a padlójára mindenféle kincset szóratott. Annyira megtöltötte a termet pénzes zsákokkal, szövetekkel, aranyból, ezüstből és kevésbé értékes anyagból vert pénzzel, hogy ott a nagy tömeg pénztől még lépni sem tudott senki. Az az ember pedig, aki mindezt megmutatta Baimundosnak, azt a parancsot kapta a császártól, hogy egyszerre tárja szét előtte az ajtószárnyakat.

Az pedig ezek láttára megdöbbenve így szólott: „Ha ennyi kincsem volna, magam már régóta óriási területek urává lettem volna.” Amaz pedig így válaszolt: „Mindezt a mai napon neked ajándékozza a császár.” Baimundos roppant nagy örömmel fogadta és hálás köszönetet mondott, majd eltávozott, hogy megpihenjen szállásán. Miután azonban mindezt odaszállították neki, ő, aki korábban elcsodálkozott, most meggondolta magát és így szólt: „Sohasem hittem volna, hogy a császár ekkora sértést követ el rajtam, fogjátok csak és vigyétek vissza annak, aki küldte.” A császár azonban ismerve a latinok természettől adott állhatatlanságát, a nép e közmondásával felelt: „A hitvány jószág szükségképp visszatér gazdájához.” Baimundos, miután ezt meghallotta és látta, hogy a szállító emberek a kincseket újra gondosan összeszedegetik, ő, aki az előbb még vissza akarta küldeni és haragudott miattuk, megint meggondolta magát és barátságos tekintetet vetett a szállító emberekre, akárcsak valami polip, amely rövid idő alatt tudja alakját változtatni: mert ez az ember természettől fogva gonosz volt, és az események hirtelen hatottak rája. Gonoszság és bátorság dolgában annyira felülmúlta valamennyi latint, aki akkoriban átutazott a fővárosunkban, mint amennyire mögöttük maradt haderő és pénz dolgában…

A keresztesek átvonulása Kappadókián és Arménián

Anonymi Gesta Francorumból

H. Hagenmeyer, RHC Hist. occid., T. II., 1890, 226–228. o.

(C. 11.) A fősereg pedig, ti. Raymond, Saint-Gilles grófja, az igen tanult Bohemund, Gottfried herceg és más fejedelmek, a turkok vérét szomjazva és hevesen kívánva, az örmények földjére[538] nyomult. Eljutottak egy várhoz, mely annyira meg volt erősítve, hogy mit sem tudtak vele kezdeni. Volt pedig ott egy Simeon nevű ember, aki azon a tájon született[539] és ezt a földet az ellenséges turkok kezéből vissza akarta szerezni. A (keresztes) fejedelmek önként neki adták a földet, az pedig seregével ott maradt.

Mi pedig innét eltávozva szerencsésen eljutottunk a kappadókiai Kaisareiáig. Miután Kappadókiából továbbmentünk, egy gyönyörű és nagyon gazdag városhoz érkeztünk, amelyet jövetelünk előtt (1097. okt.) nem sokkal a turkok három hétig ostromoltak, de elfoglalni nem tudtak, viszont nekünk, alighogy megérkeztünk, nagy örömmel meghódolt. Ezt a várost egy Pierre d’Aulphs nevű lovag magának kérte valamennyi hűbérúrtól, hogy az Isten, a Szent Sír, a szeniorok és a (bizánci) császár iránti hűségben megvédelmezze. Ezt nagy szeretettel és szívesen meg is engedték neki. A következő éjjel Bohemund arról értesült, hogy a turkok, kik a várost ostromolták, állandóan előttünk járnak. Lovagjaival azonnal felkészült, hogy velük harcba szálljon, de nem találta őket.

Azután egy Gueuksun nevű városhoz értünk, melyben mindent, amire szükségünk volt, nagy bőségben találtunk. A város keresztény lakosai azonnal megadták magukat; három napon keresztül éltünk ott kitűnően, és embereink jól magukhoz tértek. Mikor Raymond, Saint-Gilles grófja, meghallotta, hogy Antiochia turk őrsége eltávozott, tanácsával úgy döntött, hogy a város gondos őrzésére néhány lovagot küld. Azután kiválasztotta azokat, akiket el akart küldeni. Ezek a következők voltak: Pierre de Castillon vicomte, Guillaume de Montpellier, Pierre de Roaix, Pierre Raymond d’Haut Poul és még 500 más lovag. Ezek tehát eljutottak egy völgybe Antiochia környékén, és abban a paulicianusok[540] egy várához; itt tudták meg, hogy a városban turkok vannak és erősen készülnek a védelemre. Pierre de Roaix elvált a többitől, elhaladt Antiochia mellett és a Riha völgyébe nyomult, ott turkokra és szaracénokra talált. Megküzdött velük, sokat megölt közülük, a többit megfutamította. Amikor ama föld lakói, az örmények látták, hogy a pogányokat vitézül legyőzte, azonnal megadták magukat.

Mi pedig, kik a főseregnél visszamaradtunk, onnét eltávozva az ördögi hegységbe jutottunk. Ez oly magas és meredek volt, hogy a hegyen átvezető ösvényen egyikünk sem mert a másik előtt járni. A lovak egyre-másra zuhantak el, és egyik málhásállat magával rántotta a másikat. A lovagok teljesen kétségbeestek és kétségbeesésükben, fájdalmukban a fejüket verték. Nem tudták, mit tegyenek magukkal és fegyvereikkel; 3-5 dénárért vesztegették el pajzsaikat, kitűnő páncéljaikat, sisakjaikat, vagy ahogy éppen megvették tőlük. Amint ebből az átkozott hegységből kivergődtünk, egy Marisium nevű városba jutottunk. A város lakói örömmel jöttek elénk és sokféle árut hoztak. Itt nagy bőségben éltünk, úgy vártuk Bohemund úr érkezését. Lovagjaink tehát így jutottak el ama völgybe, melyben Antiochia királyi városa, egész Szíria fővárosa fekszik.

Jeruzsálem ostroma és elfoglalása

Foucher de Chartres Jeruzsálemi históriájából

RHC Hist. occid., III., 349. o.

(C. 18.) Mikor a frankok Jeruzsálemet megpillantották és látták, hogy nehéz lesz elfoglalni, a fejedelmek ostromlétrákat készítettek, hogy ezek segítségével, egy bátor roham után, a falakon át – Isten segítségével – a városba tudjanak nyomulni. Miután elkészültek a létrák, a vezérek parancsára napfelkelte után, kürtök harsogása közben, bámulatos lendülettel kezdték a várost mindenfelől ostromolni. Azonban mikor már a nap hatodik órájáig folytatták az ostromot, és a kevés létra segítségével nem tudtak a városba nyomulni, leverten abbahagyták az ostromlást.

Ekkor a tanácskozás eredményeképpen elrendelték, hogy a mesteremberek gépezeteket készítsenek. Ezeket a falakkal szemközt állították fel és abban bizakodtak, hogy reményeik most már Isten segítségével valóra válnak. Ezt a parancsot is teljesítették. Ezenközben sem kenyérben, sem húsban szükséget nem szenvedtek, de mivel a hely, mint fentebb már volt róla szó, vízben szegény volt és folyóvíz nélkül szűkölködött, embereink és állataink igen nagy hiányt szenvedtek ivóvízben. Ezért minthogy a szükség így kívánta, a távolban kerestek vizet és négy-öt mérföld távolságról tömlőkben szállították nagy keservesen az ostromló sereghez.

Az ostromgépek – azaz faltörő kosok és hajítógépek – elkészülte után ismét rohamra készülődtek. A többi ostromszerszám között egy tornyot is készítettek kisebb gerendákból, mert fában nagy bőségük volt, és ezt éjjel – parancs szerint – óvatosan közel vitték a város falaihoz. Reggel azután, mikor már kőhajító szerszámokkal is felszerelték, nagy gyorsan a fal közvetlen közelében állították fel. Miután pedig már felállították és kívülről bőrökkel bevonták, lassan mozgatva még közelebb vitték a falakhoz. Ekkor kürtjel hallatszott: kevés, de bátor lovag felment reá és azonnal köveket és nyilakat kezdett lövöldözni. A szaracénok védekezésből ugyanezt tették: olajjal és zsírral megkent fáklyákat röpítettek ki parittyáikból. Így próbálták a tornyot a benne levő lovagokkal együtt elfoglalni. Mindkét, egymással viaskodó fél részéről sokan elestek.

Azon az oldalon, ahol Raymond gróf állt embereivel, azaz Sion hegye felől, főként gépekkel folyt hevesen az ostrom. A másik oldalon azonban, ahol Gottfried herceg, Róbert, Normandia grófja és a flandriai Róbert volt, inkább a falakat rohamozták. Azon a a napon ezt tették. A következő napon aztán harsonaszóra ugyanezt még bátrabban folytatták, úgy, hogy faltörő kosaikkal a falat végül is egy helyen bedöntötték. A szaracénok a várfalak elé kötelekkel két gerendát erősítettek, hogy az ostromlóknak és rájuk követ dobálóknak akadályul szolgáljon. Azonban amit a maguk javára eszeltek ki, az Úr rendeléséből kárukra fordult. Ugyanis a frankok a tornyot egészen közel vitték a falhoz, a gerendákat tartó köteleket elvágták és belőlük hidat rögtönöztek, amelyet a toronyról óvatosan a falra csúsztattak. Egy bástyatorony azon a falon, amelyre a mieink ügyesen tüzet vetettek, lassan égni kezdett. Mivel pedig a tűz a faszerkezetekben táplálékot talált, a tűz és a füst olyan erőre kapott, hogy a városbeliek közül senki sem tudott megmaradni a falakon.

A frankok tehát déltájban, azon a napon, mely egykor Venusé volt (pénteken), kürtharsogás közben, zajongva, férfiasan küzdve, „Isten segíts”-t kiáltva a városba nyomultak. Mikor az egyik falon zászlójuk megjelent, a pogányok igen megrémültek: bátorságukat feledve a város szűk utcáinak tekervényein futásnak eredtek. De bármily gyorsan menekültek is, még gyorsabban üldözték őket.

Ezt Raymund gróf, aki a másik oldalon támadott, még nem tudta, de emberei sem tudták mindaddig, míg nem látták, hogy a szaracénok a bástyafalról eléjük vetik magukat. Mikor ezt látták, ujjongva a városba tódultak, és a gaz ellenséget a többiekkel együtt üldözni és öldösni kezdték. Ekkor egyes szaracénok, arabok és etiópok Dávid várába menekültek, mások viszont az Úr és Salamon templomába zárkóztak. E templom csarnokaiban is hevesen küzdöttek velük. Nem volt hely, ahol kardforgató vitézeink meg ne találták volna őket. Sokan Salamon templomának tetejére menekültek fel. Innen zuhantak alá halálos nyíltól találva. Ebben a templomban mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek…

Csodálatos dolgot láttatok volna ott, midőn a fegyverhordozók és a szegényebb gyalogosok, mikor értesültek a szaracénok ravaszságáról, a megöltek hasát felmetszették, hogy beleikből vegyék ki a bizánci aranyakat, amelyeket még élve nyeltek le. Ezért történt az is, hogy néhány nap elteltével a holttesteket nagy halomba gyűjtötték és elégették, hogy a pénzt a hamvak között is megtalálják.

Tankréd az Úr templomába rontott be sietve, és ott sok arany és ezüst holmit (mit pedig istentelenség volt elrabolni) és még drágaköveket is zsákmányolt. Azonban ezt később azáltal tette jóvá, hogy mindezeket vagy ellenértéküket ama szentséges helynek visszaadta…

Ez öldöklés után a házakba rontottak és megszerezték mindazt, amit ott találtak, úgy, hogy az, aki elsőnek lépett a házba, akár szegény volt, akár gazdag, minden háborítás nélkül birtokába jutott a háznak vagy palotának és mindannak, ami benne található volt. Az erre vonatkozó megállapodást meg is tartották. Így azután sok szegényből gazdag lett.

A genovaiak részvétele Palesztina meghódításában

Cafforo di Caschifelone genovai consul krónikájából

De liberatione civitatum orientis liber

L. T. Belgramo – C. de S. Angelo, 1890, 44–47. o.

A frankok elfoglalták Jeruzsálem városát… Ezután Raymond, Saint Gilles grófja, Konstantinápolyba távozott. Két genovai, Guglielmo Embriaco és testvére, Primo, két gályát vitt Jaffába; ezeknek a hajóknak a faanyagából készültek az ostromgépek, melyeknek segítségével Jeruzsálemet elfoglalták; e testvérek, mikor a frankok serege legyőzte Babilónia királyát, és az a harctérről megfutott, a király rengeteg aranyát, ezüstjét és gyöngyét zsákmányul ejtették; azután egy gályát vásároltak, átkeltek a tengeren, és a szerzett hatalmas vagyonnal karácsony vigíliáján érkeztek meg Genovába… Más városokat is foglaltak el különböző időpontokban; ennek elbeszélését az elsőkkel kezdjük. Kaisareiát és Azotot a genovaiak Balduin királlyal együtt július havában foglalták el. Akkoriban az 1101-ik esztendőt írták. Mikor pedig a genovaiak e két város elfoglalása után hazafelé igyekeztek és Romaniába (Bizáncba) érkeztek, Val de Comparnál találkoztak a konstantinápolyi császár hajóhadával, melynek vezére Cotromil volt, és hatvan salandriusból[541] állott. Ezek közül a genovaiak hetet elfogtak, majd felgyújtva útjukra engedték. Ezzel szemben a többit a maguk 26 gályájával fegyveresen akarták elfoglalni. A vezér, amikor látta, hogy a genovaiak milyen dühödten támadnak ellene, követet küldött hozzájuk, hogy a békefeltételekről tárgyaljon. Miután megállapodtak, Korfu városáig együtt mentek. Innét az említett vezér és a genovaiak Alexios császárhoz követet küldöttek: Raynaldo de Rodolfót és Lamberto Guesót. Mikor már három napja tartózkodtak Korfuban, nyolc genovai gálya, nyolc goraba[542] és egy nagy hajó érkezett meg, genovai lovagokkal és zarándokokkal a fedélzetén. Korfu szigetén két napig maradtak; a Kaisareiából érkező genovaiakkal elbeszéltették, hogy micsoda szerencse érte őket, majd miután kibeszélték magukat, örvendező lélekkel váltak el egymástól; azok, akik a nyolc gályán és gorabán, meg a hajón voltak (a gályákon Mauro de Platealonga sok nemes emberrel, a nagy hajón viszont Pagano de Volta szintén sok nemessel), Jeruzsálembe igyekeztek, hogy az Úr sírját meglátogassák. A szent helyek meglátogatása után Tortosa alá vonultak és Raymonddal, Saint Gilles grófjával, aki Konstantinápolyból akkor tért vissza a keleti részekre, megostromolták és elfoglalták a várost. Akkor az úr 1101-ik évét írták…

A jeruzsálemi latin királyság

Guillaume de Tyr történeti művéből

Guillaume tyrusi érsek (Palesztinában született 1130 körül, megh. 1184 után). A XII. század 80-as éveiben írott művében az első keresztes hadjárat és a jeruzsálemi királyság történetét írja meg 1184-ig. Első 15 könyve kevéssé jelentős, más szerzőktől átvett kompiláció; a második részben azonban (16–23. könyv) fontos, a szerző saját megfigyeléseire és hivatalos okmányokra épít. Arab forrásokat is használ.

Guillelmi Tyrensis archiepiscopi historiae rerum transmarinarum lib. IX. c. 19. – PL. t. CCI., 451. o.

(IX. 19.) Abban az időben, mikor már csaknem minden fejedelem, ki a hadjáratban részt vett, hazatért, úgy, hogy a herceg, akire az országot rábízták (Bouillon Gottfried), egyedül maradt Tankred úrral, ki a herceg úrral, mint bölcs, serény és szerencsés kezű ember, minden gondját megosztotta, a mi erőnk annyira szerény volt, és harcosunk oly kevés, hogy ha valamennyit összehívták, alig voltak többen 300 lovasnál és 2000 gyalogosnál. Kevés város került a hatalmunkba, azok is ellenséges területek közé voltak ékelődve, úgy, hogy szükség esetén is csak a legnagyobb veszély árán lehetett az egyikből a másikba átmenni. A határainkon belül fekvő falvakat is hitetlenek és szaracénok lakták, kiknél a mi népünknek dühödtebb ellenségei nincsenek; és annál rosszabbak, mert velünk laknak; „mert nincs vészesebb pestis, mint a házunkban lakó ellenség”. Ezek nem csupán leölték, vagy az ellenségnek adták el rabszolgának óvatlanabbul közlekedő embereinket, hanem még földek művelését is megakadályozták, hogy a mieinket kiéheztessék; mert szívesebben szenvedtek éhséget ők maguk is, semmint, hogy a mieink szükségleteit kielégítsék, mert ellenségeiknek tekintettek bennünket.

De nemcsak a városon kívüli utak voltak veszélyesek, hanem akkor is alig hihették magukat biztonságban, ha otthon voltak házaikban, a város falain belül, olyan kevesen laktak bent, és a falak is részint romokban hevertek. A rablók éjjel betörtek a kihalt, kevéssé lakott városokba és sokakat tulajdon házukban öltek meg; ezért egyesek titkon, mások nyíltan otthagyták szerzett birtokaikat, mert úgy vélekedtek, hogy egy napon alul maradnak azok, akik e földet védeni igyekeznek, és nem lesz senki, aki őket a fenyegető veszedelmekkel szemben megvédelmezze.

A velenceiek kiváltságai a jeruzsálemi királyságban

Szerződés a frankok és a velenceiek között

(1124) Continuateurs de Guillaume de Tyr.

RHC Hist. occid., T. I., 473–475. o.

„…Mi azért Gormund, Isten kegyelméből Jeruzsálem szent városának patriarchája, a mi egyházunk alá rendelt püspök testvéreinkkel, Guillaume de Bury connetable-lal és Pagano kancellárral, valamint az egész jeruzsálemi királyság báróival és lovagjaival Acconban a szent Kereszt templomában összejöttünk és Balduin királynak[543] a velencei doge követei által Velencébe küldött szerződéstervezetét levele és a követek kijelentései alapján saját kezünkkel, valamint a püspökök és a kancellár kezével, békecsókot váltván, ahogyan a rend kívánja, írásba foglaltuk és megerősítettük…

Az említett királynak és minden utódjának, valamint összes báróinak uralma alatt levő városokban a velenceieknek templomuk, egy teljes utcájuk, egy terük, fürdőjük és pékségük lehet, amit örök jogon birtokolhatnak mindörökké és minden adókivetésből ugyanúgy szabadon, mint a király a maga tulajdonát. Azonban jeruzsálemi városrészükben csak anynyit birtokolhatnak, amennyit a király. Ha a velenceiek acconi városrészükben pékséget, malmot, fürdőt, mérlegházat, továbbá bor, olaj vagy méz mérésére modiust akarnak készíteni, vagy létesíteni, mindazok, akik ott laknak, minden ellentmondás nélkül ugyanott süthetnek, őröltethetnek, fürödhetnek, mint a király jószágain szokás. Azonban a modiusokkal, a sztatérának és búzának mértékével a következő módon élhetnek. Ha velenceiek egymás közt kötnek üzletet, saját, azaz velencei mértékeiket használhatják, ha dolgaikat másoknak adják el szintén a saját, azaz velencei mértékeiket használják az eladásnál, azonban akkor, ha idegentől vásárolnak valamit, a király mértékével és az általa megállapított áron kössék meg az üzletet.

Ezenkívül a velenceiek semmiféle illetéket sem tartoznak fizetni, amit szokás folytán vagy más okból tőlük megkövetelhetnének, sem akkor, mikor megérkeznek, itt tartózkodnak, eladnak, vesznek, letelepednek, sem amikor eltávoznak, csakis akkor, ha zarándokokat szállító hajókon érkeznek vagy távoznak, akkor ugyanis a király szokásjoga szerint harmadrészt tartoznak a királynak adni.

Önnek pedig, Velence dogéja, és az Ön népének azt is megígérjük, hogy azoktól a népektől, melyek Önökkel kereskedést folytatnak, nem követelünk többet, mint amennyit egyébként is adnának, és amennyit azoktól szoktunk kapni, akik másokkal kereskednek. Ezenkívül az acconi területnek vagy utcájuknak azt a részét, amelynek egyik vége Pietro Zanni telkén van, a másik vége viszont Szent Demeter monostoránál, és ugyanezen utcának másik részét is, ti. ahol egy fából és két kőből épült lakóház van, és ahol valamikor csak nádkunyhók állottak, és amely részt Balduin, Jeruzsálem királya valamikor Sidon elfoglalása alkalmával Szent Márknak és utódainak adományozott, tehát mondom ezeket az utcarészleteket Szent Márknak,[544] és Önnek, Domenico Micheli, Velence hercegének, és az Ön utódainak birtokában ezen okiratunkkal megerősítjük, és felhatalmazást adunk Önnek arra, hogy ezeket megtartsa, birtokolja, és amit jónak lát, velük mindig megtehesse. Ugyanezen utcának pedig egy másik részét, mely Bernardo de Castelnuovo (egykor Giovanni di Giuliani) házától egészen Guibert de Joppen, Landa vejének házáig egyenes vonalban húzódik, ugyanolyan módon, mint azt a király tette, teljesen az Ön hatalmába adjuk, még pedig olyan módon, hogy amikor velencei ember a királynak, vagy báróinak hatalma alatt álló területre érkezik, ott tartózkodik vagy onnét távozik, semmiféle címen illetéket adni nem tartozik, hanem éppolyan szabad marad, mint amilyen Velencében volt.

Ha pedig egy velenceinek valami peres ügye, vagy bármiféle elintéznivalója lenne velencei ellenében, a velenceiek törvényszéke előtt intézzék el, úgyszintén, ha valakinek velencei ellen kell panaszt emelnie, ez ugyanazon velencei törvényszék előtt történjék. Azonban, ha egy velencei idegennel szemben emel vádat, a király törvényszéke elé tartozik az ügy.

Ezenfelül, ha egy velencei végrendelettel vagy végakarat nélkül, ahogy nálunk mondják: „nyelv nélkül” halt meg, minden vagyonával a velenceiek rendelkezhetnek. Ha továbbá egy velencei hajótörést szenved, vagyonában semmi bántódás ne érje,[545] amennyiben pedig a hajótörés alkalmával elpusztult, megmaradt dolgait, örököseinek vagy más velenceinek adják át. Ezenkívül bármiféle más néphez tartozzanak is azok a polgárok, kik a velenceiek negyedében vagy házaiban laknak, a velenceiek fölöttük is ugyanazt a joghatóságot gyakorolják, mint a király az övéi felett.

Végül Tyrus és Ascalon városok harmadrészét tartozékaival együtt és az összes hozzájuk tartozó földek harmadrészét, amelyek jelenleg a szaracénok kezében, és nem a frankok birtokában vannak, ha ezeket a Szent Lélek Isten segítségével és az ő támogatásával a keresztények hatalmába fogja adni, a velenceiek a harmadrészt is ugyanúgy, mint a másikat, mint a király a neki jutó kétharmadrészt, szabadon és királyi módon, minden ellentmondás kizárásával, örökös jogon mindörökre birtokolják.

Mi valamennyien, különösen mi, Gormund, Jeruzsálem patriarchája arra kötelezzük magunkat, hogy a királyt, ha Isten segítségével valamikor kiszabadul fogságából, e levél megerősítéseként az Evangéliumra megesketjük. Ha pedig valaki más akarna a jeruzsálemi királyság trónjára jutni, mielőtt trónra emelnők, kötelezni fogjuk, hogy e fenti feltételeket és megállapodásokat megerősítse, egyébként nem egyezünk bele királyságába. Hasonlóképpen ugyanennek megerősítésére kötelezzük e bárók utódait és a jövőben báróságra jutókat. Ami pedig az Antiochiával kapcsolatos ügyeket illeti, amelyről jól tudjuk, hogy II. Balduin király ugyanazon szerződéstervezetében Önöknek ígérte, azaz, hogy az antiochiai fejedelemséget Önöknek, velenceieknek fogja átadni, mégpedig úgy, hogy Antiochiában éppen úgy, mint a király többi városában a királynak, az antiochiaiak a hűségesküt Önöknek fogják letenni, mi tehát, ugyanazon Gormund, Jeruzsálem püspöke, a papsággal, bárókkal és Jeruzsálem népével Önöknek ezekben az ügyekben tanácsot és segítséget adunk, amint erre vonatkozólag a pápa úr nekünk írásban utasítást küldött, ez utóbbiaknak jóhiszeműen igyekszünk megfelelni, és mindannak a teljesítését, amit itt fent megírtunk, a velenceiek javára megígérjük.

A templomos rend alapítása

Guillaume de Tyr történeti művéből

Uo. T. I., 526–527. o.

(XII. 7.) Ugyanabban az évben (1118) néhány nemes férfiú a lovagok sorából, buzgók, vallásosak és istenfélők, a patriarcha úr kezében a szerzetes kanonokok módjára Krisztus szolgálatára kötelezték magukat: tisztaságban, engedelmességben és tulajdon nélküli életre örökös fogadalmat tettek. Ezek között az elsők és legfőbbek tiszteletre méltó férfiak voltak: Hugues de Payens és Geoffrey de Saint Audemar. Mivel sem templomuk, sem saját házuk nem volt, a király[546] ideiglenesen lakást engedett nekik abban a palotában, mely az Úr temploma mellett dél felé van. Az Úr templomának kanonokjai pedig azt a térséget, mely az említett palota körül terül el, bizonyos feltételek mellett átengedték melléképületek emelésére. A király úr pedig előkelőivel, a patriarcha úr viszont az egyházak főpapjaival birtokaiktól bizonyos javadalmakat engedtek át neki ételre és ruházkodásra vagy ideiglenesen, vagy véglegesen. Az első dolog, amire őket a patriarcha úr és a többi püspök bűnbocsánat mellett kötelezte, az volt, hogy az utakat főként a zarándokok biztonsága érdekében a rablóktól és útonállóktól őrizzék. Alapításuk után 9 évvel is még világi öltözetben jártak, és azokat a ruhákat használták, melyeket az emberek ajándékoztak nekik lelkük üdvére. Végül is a kilencedik évben a franciaországi Troyes mellett zsinatot tartottak. Ezen részt vettek a reimsi és soissons-i érsek urak az alájuk rendelt püspökökkel, továbbá az albanói püspök, mint az apostoli szék követe… Itt Honorius[547] pápa és István jeruzsálemi patriarcha úr kívánságára szabályt állapítottak meg és fehér öltözetet írtak elő részükre. Mikor pedig már kilenc esztendeje folytatták ezt az életmódot és még mindig csak kilencen voltak, számuk hirtelen növekedni kezdett, és birtokaik is megsokasodtak. (Azután pedig) Jenő pápa úr idejében, ahogy beszélik, vörös posztóból, hogy mások közt fölismerhetők legyenek, keresztet varrattak köpenyeikre, mind a lovagok, mind pedig az alsóbbrendű testvérek, kiket szolgálóknak mondanak. Seregük oly mérhetetlenül megnövekedett, hogy ma már a konventben közel 300 lovag van, kik fehér chlamysba (köpenybe) öltözködnek, nem számítva a testvéreket, kiknek csaknem végtelen a száma. A tengeren túl és innen hatalmas birtokaik vannak úgyannyira, hogy nincs már a keresztény világban olyan tartomány, mely javaiból e testvéreknek részt nem engedett volna,[548] és azt mondják, hogy gazdagságuk a királyokéval vetekedik…

A „Szaladin-tized” elrendelése, 1188

1187-ben Szalah-ed-Din szultán elfoglalta a keresztesektől Jeruzsálemet. A pápa, III. Orbán új keresztes hadjáratot hirdetett. A keresztes hadjárat előkészületei az európai fejedelmek számára új rendkívüli adóztatásra adtak alkalmat, amelyet „Szaladin-tizednek” neveztek. Angliában II. Henrik Geddingtonban tartott gyűlésén rendelte el ezt az első általános adót, amelyet minden angol ingó és ingatlan vagyona után tartozott fizetni.

Douglas, 1953, T. II., 420–421. o.

1. Ebben az évben mindenki adja alamizsnába jövedelmének és ingóságainak egy tizedét, kivéve a lovagok fegyvereit, lovait és ruháit, valamint a klerikusok lovait, ruháit, és egyházi öltözeteit, meg mindenféle istentiszteleti szereit, továbbá mind a klerikusok, mind a laikusok drágaköveit.

2. Ezt a pénzt minden parókiában a plébános, az esperes, egy templomos lovag, egy ispotályos lovag,[549] a király szolgájának és klerikusának, a báró szolgájának és klerikusának, valamint a püspök klerikusának jelenlétében kell összegyűjteni; előzőleg az érsekek, püspökök és esperesek valamennyien hirdessenek kiközösítést minden egyes plébánián azokra, akik nem fizették meg törvényesen az említett tizedet, azoknak jelenlétében és tudtával, akiknek – mint mondottuk – jelen kell lenniük. Ha pedig valaki az ő tudomásuk szerint kevesebbet adott, mint kellett volna adnia, a plébániából négy vagy hat törvénytisztelő embert válasszanak, akiknek eskü alatt kell megjelölniük azt a mennyiséget, amennyivel kevesebbet adott.

3. Azok a klerikusok és lovagok pedig, akik felvették a keresztet, nem fizetik ezt a tizedet, csak saját tulajdonukból és az uradalomból; amivel vazallusaik tartoznak, azt az előbb említettek a szükségleteikre gyűjtsék össze, és adják át nekik az egészet.

4. A püspökök pedig levelük útján hirdettessék ki püspökségük minden parókiáján Karácsony és Szent János ünnepén, hogy mindenki szedje össze otthon az említett tizedet a Szent Szűz purifikációjának ünnepéig a következő napon és utána pedig mindenki fizessen az említett személyek jelenlétében azon a helyen, ahova hívják.

Bizánc elfoglalásáról és kirablásáról

A negyedik keresztes hadjárat eseményeit egy résztvevő, a pairisi kolostor apátjának elbeszélése nyomán írta le a szerző, aki maga is a kolostor szerzetese volt.

Részletek Gunther von Paris Historia Constantinopolitana (1207–08) című művéből

PL, T. CCXII., 222–250. o.

Amint tehát Veronába érkeztek, a zarándokharcosokat vezéreikkel a város népe… örömmel fogadta. A város püspöke Mártont nagy tisztelettel házában látta vendégül és nyolc héten keresztül itt tartotta. Azután felkerekedtek Velence felé…

…Hercegeink nagy dicséretre méltó elhatározásával azonban a velenceiek ravasz alávalósága állott szemben, akik, mint a hajók tulajdonosai és az Adriai-tenger urai, számukra az átkelést meg akarták tagadni, hacsak velük együtt Zárát meg nem hódítják, Dalmácia forgalmas városát, amely azonban magyar fennhatóság alatt állott. Azt mondták ugyanis, hogy ez a város mindig hasznuk ellen volt úgy, hogy annak polgárai az ő árukkal megrakott hajóikat rablótámadással gyakran kifosztották.

Az egész ügy istenfélő hercegeink számára éppenséggel keserű véteknek tűnt, mert a városban keresztény nép lakozott és a magyar király[550] uralma alatt állott; ő pedig maga is felöltötte a kereszt jelét, és ahogy szokás volt, magát és birtokait a pápa védelme alá helyezte…

Így utazott tehát a flotta az Adriai-tengeren keresztül… sebes iramban, ám nehéz és szomorú szívvel léptek harcosaink az átellenes ország partjára. És hogy ne soká időzzenek egy botrányos és számukra is elátkozott dolognál, ostrom alá vették az említett várost hangos, rémítő zajongással, három napig támadták inkább fenyegetőleg, mint igazán ellenségesen, és a gyilkosság és vér nélkül való átadást kényszerítenék; azonban csakhamar, hogy a várost a győzőnek átadták, a velenceiek elkeseredett gyűlölettel lerombolták alapjáig. Miután ezen cselekedettel a mieink kiátkozás alá estek – hiszen a magyar király tulajdonához nyúltak, aki a kereszt felvételével Szent Péterre és a pápára bízta azt –, a mieinknek célszerűnek tűnt, hogy éppen a pápához küldjenek követséget, hogy teljes könyörületességgel legyen elnéző irántuk a rájuk erőszakolt vétek miatt, és őket a kiátkozás büntetése alól oldozza fel. Tehát ezen követség keresztülvitelére alkalmas és megbízható férfiakat kerestek, megválasztották Márton apátot, véle Soissons püspökét, nagy életszentségű embert és lenyűgöző szónokot, és harmadikul a párizsi János mestert, igen művelt, jól társalkodó franciát; személyes közbenjárásukkal kellett az ügyet a pápánál erősen kedvezőbben befolyásolni…

Amíg követségünk a Kuriában tartózkodott, történt azonban, hogy az a határozott hír járta: egy görög, az ifjú Alexiosz jött a táborba, Izsák[551] konstantinápolyi császárnak leszármazottja és fia; Fülöp,[552] a németek királya küldte légyen őt üzenetekkel és megbízatásokkal, melyekben az a sereget nyomatékosan felszólította, legyenek azon, hogy az ifjút királyságába visszahelyezzék.

A dolog valódi menete a következő – amennyiben rendezetlen, kegyetlen események elbeszélésénél egyáltalán igazi folyamatosságról szó lehet: Amikor a görögöknél ezen Izsák, kiről szólottunk volt, uralkodott, testvére Alexios, az ifjabb Alexiosnak – akit épp említettünk – nagybátyja, néhány gonosz ember, különösen vérrokona, az előkelő, de hűtlen Murciphlo (ami annál a népnél a szív virágát jelenti) tanácsára letaszította ezen fivérét, Izsákot a trónról és magához ragadta az uralmat; ennek fiát, saját unokaöccsét, ugyanazon Alexiost pedig, kiről jelenleg itt szó esik, nehéz rabságban tartotta. Ez mégis kedvező alkalmat talált, hogy észrevétlenül megszökjék, és gyorsan titokban Németországba menekült; Fülöp királyhoz jött, aki nővérét feleségül bírta,[553] és könnyek között panaszolta el neki az ő és atyja szenvedéseit és nagybátyja kegyetlenségét. Fülöp király az ifjút nagy tisztelettel magához vette, hosszú ideig szívélyes szeretettel magánál tartotta, s gazdag és bőkezű ellátást és szolgálatait nyújtotta neki. Amikor hallotta, hogy seregünk Zára meghódítása után Görögország határán áll, az ifjút követséggel és leveleivel a hercegekhez küldötte, hogy azon legyenek: amennyiben lehetséges, vezessék vissza őt atyja királyságába.

(Márton bűnbocsánatot hoz a seregnek a pápától, majd Akkonba utazik.) Ott nagyszámú német nép volt, köztük jó néhány hatalmas nemesúr, akik Mártont már régebben Németországban megismerték és megszerették, és most teljes tisztelettel fogadták be.

Ezen a nyáron azokban a napokban, melyeket a gonosz hőség miatt rendszerint kánikulának neveznek, súlyos járvány tört ki. Az emberi test megfertőzése oly méreteket öltött, ahogy hírlik, hogy egyetlen napon több mint kétezer holttestet hantoltak el. A járvány azonban oly hirtelen és minden előzetes jel nélkül lépett fel, hogy mindenki, aki a betegségbe esett, három napon belül biztos halálát várhatta. Ezért sokan, akiket a hirtelen betört kór megtámadott, az apátot hívatták, miután vagyonukról nem tudtak rendelkezni, és összes javaikat átadták neki azzal a felhatalmazással, hogy tartsa meg magának, vagy a szűkölködő bajtársak között ossza szét – anélkül, hogy saját részét tetszése szerint magának meg ne tartaná. Márton mindezt oly lelkiismeretesen vitte véghez, hogy két nap alatt – ahogy már röviddel ezelőtt elmondtuk – százhúsz márkát és a harmadik napon hetven márkát adott tovább ilyen célokra. Néhány bátor férfiú fegyvereit is, akik anyagi szükségből azokat elzálogosították, maga egészen önzetlenül ismét kiváltotta, anélkül, hogy valami viszonzást várt volna. Azonkívül ellátta a betegeket, mikor közöttük jámbor buzgósággal járkált, jóságosan tanáccsal és anyagi segítséggel is, emlékeztette őket az őszinte bűnbánatra és az örökkévalóság biztos reményére, és intette őket, hogy ne féljenek a halál rövid pillanatától, mivel utána az örök életet fogják elnyerni. Az egészségeseket is erélyesen figyelmeztette, hogy ne ijessze meg őket a rövid és oly gyorsan tovatűnő szenvedés, hogy készségesen vértezzék fel magukat mindkettőre: vagy azt az életet Isten dicsőségére továbbélik, vagy a társakat követik és rövid időn belül az örök életet boldogan elérik…

(A velenceiek unszolják Bizánc megrohanását)

…A velenceiek is, kiknek hajóhadát használták, különösen törekedtek arra, részint az ígért pénz reményében, amelyet ez a nép különleges mohósággal kíván, részint pedig azon okból is, mert ez a város bizakodva hajói nagy számában, a vezetést és az uralmat ezen az egész tengeren saját részére igényelte…

(Bizánc leírása)

Hadaink most, mint mondottam, a királyi város előtt táboroztak, de a meghódítás minden reménye nélkül; mert nemcsak a polgárok megszámlálhatatlan tömegével bírt, de mindenféle javakkal is dúsgazdagon ellátva és olyan ügyességgel megerősítve, hogy csak kis sereggel is számtalan ellenséggel szemben meg lehetett védeni. Mert a város háromszögletű, ahogy mondják azok, akik látták, és minden oldala jó egy mérföldnyi vagy még hoszszabb is; azon az oldalán, ahol összefügg a szárazfölddel, hatalmas árokkal és igen erős fallal van háromszor lezárva; véges-végig magas, erős tornyai vannak, amelyek oly közel vannak egymáshoz, hogy egy hétéves fiú az egyik toronytól a másikig el tud dobni egy almát. A városban benn azonban a házak építési módja, a templomok, tornyok, a nagyok palotái szinte igen nehezen leírhatók és annak, aki mindezt elmondaná, csak azt hinné, aki maga is saját szemével látta. Azonban azon az oldalon, ahol a várost a Hellespontus tengere mossa, amely Európától Ázsiát választja el – némely helyen oly keskeny, hogy egyik földrészről a másikra át lehet tekinteni –, mert ezen az oldalon, mondom, lehetetlen volt erődöt építeni, a kikötő erős forgalma miatt, amely teljességgel biztonságos és igen látogatott, bámulatra méltó vastagságú magas falak állanak és sűrűn rakott tornyok, melyek olyan magasságig épültek, hogy megborzad az, aki föltekint oromzatára…

(Az ostrom)

…A hajókat így átalakították, hogy Isten kegyelméből a kikötő elfoglalásával körüljárják a várost… hogy leküzdjék a falakon és tornyokon állókat. A kikötő azonban be volt zárva egy teljesen biztos öböllel és hatalmas vasláncokkal, melyek a kikötő egyik homlokzatáról a másikig ki voltak feszítve… Amikor a mieink nagy fáradsággal átszakították, a görögök mindenekelőtt a rémülettől, melyet a számszeríjak okoztak, ezek elviselhetetlenek voltak számukra, futásnak eredtek, és a bezárt hajókat a győzőknek hagyták, akik azokat különösen kedves zsákmányként foglalták el, és saját oldalukon hadba állították.

Azután a tornyokkal felfegyverzett hajók, ameddig csak lehetett, közelebb jutottak, és mivel a legbátrabbak már felhágtak a létrákra, egy herold által, kihirdették, hogy aki legelsőként ugrik az ellenséges falakra, száz márka jutalmat kap…

(Néhányan beugrálnak, gyújtogatni kezdenek.)

A kinyíló kapukon üdvrivalgással tódultak be most azok, akik a hajókon voltak, a megrettent ellenséget lándzsával, karddal, számszeríjjal, nyíllal és a fegyverek számtalan nemével halálra fenyegették, de csak látszatra és a további vérontás szándéka nélkül: mint a szétszórt birkákat, úgy kergették őket a város minden utcáján keresztül; azok olyan tömegben menekültek, hogy az utcák korlátozott szélessége alig volt elegendő a futásra… És ahol mégis lehetőség volt az öldöklésre… csak igen keveset öltek meg közülük, ők maguk adtak önszántukból kegyelmet, mert a táborban velük élő szerzetesek, Márton és mások is, arra intették őket, hogy amennyire csak lehet, a vértől tartsák tisztán kezüket. Mindezek ellenére, ezen a napon kétezer polgár elesett, de valóban nem a mieinktől, hanem néhány franciától, itáliaitól, velenceitől, némettől és más népekhez tartozóktól, akik már korábban a városban laktak, de az ostrom idejében kiűzték őket…

Így tehát a város bevétele és kirablása, valamint a városi épületeknek az új polgárok közötti szétosztása után felmerült az új király megválasztásának kérdése, hogy az új polgárok ne maradjanak fejedelem, mondhatni fő nélkül. Azonban két igen tisztelt és nagyrabecsült férfiút találtak seregükben, a montferrati Bonifác őrgrófot és a flandriai Balduin grófot; hogy kettejük közül az egyiket királlyá válasszák, úgy látszott, maga az a tény is elősegítette, hogy a hadsereg is ezt kívánta. És miután mindketten sokak kegyeire támaszkodhattak és nem egykönnyen lehetett egyiket a másik elé helyezni, mivel mindkét férfiút igen rátermettnek tartották, mindnyájuk számára jónak tűnt a választás és a döntés jogát tizenkét férfiúra ruházni, kik mindannyiuk közül különösképpen feddhetetlenek és fontos tanácsadónak számítottak. Tehát hosszas tanácskozás után a flandriai grófot nevezték meg, őt a birodalom trónjára vezették és fejére tették a koronát.

A birodalom provinciáit három részre osztották, hogy az egyik a király fennhatósága alatt álljon, a másodikat a velenceiek kapják, a harmadik, vagyis Szaloniki, és a távolabbi vidékek az őrgrófnak jussanak, akinek, mint arról biztos tudomásunk van, az volt a szándéka, hogy a mi Mártonunkat magával viszi és püspökké teszi. ő azonban ezt köszönettel visszautasította, fogadalmára való tekintettel, mert inkább akart szerényen és hivatal nélkül visszatérni testvéreihez, ha Isten is úgy akarja. Azután a kisebb birtokok, várak, falvak, városok és más hasonlóak az arra leginkább érdemesnek látszó személyek közt kerültek szétosztásra. Azonban a törvények a jogok és egyéb berendezések, amelyek ősidőktől fogva úgy a városban, mint falun dicséretre méltónak tarthatók voltak, további fennállását engedélyezték, úgy ahogy azok régen voltak, amit azonban hibásnak láttak, kijavították vagy teljesen megváltoztatták…

Konstantinápoly egy keresztes lovag szemével

Robert de Clari (1170 k. – 1216 u.) részt vett a 4. keresztes hadjáratban, De chiaus qui conquistrent Constantinople című krónikáját személyes élményei alapján írta meg.

A. Pauphilet – E. Pognon, 1952, 6–81. o.

Nyolcvanadik fejezet

A szállásfoglalással és a zsákmány elosztásával kapcsolatos megállapodások

Másnap reggel a papok és klerikusok, főleg dánok és más nemzetből valók, papi ornátusban körmenetet tartottak a franciák táborában, irgalmukért könyörögtek, majd tudatták velük, hogy a görögök mind elmenekültek, s a városban csupán a szegények maradtak. Ennek hallatán nagy boldogság szállta meg a franciákat. Kihirdették a táborban, hogy senki ne foglalja el a házakat addig, amíg a foglalás mikéntjéről nem határoznak. Akkor összegyűltek az előkelő és gazdag urak, s maguk között eldöntötték – anélkül, hogy erről akár a közrendűek, akár a sereg szegény lovagjai tudtak volna –, hogy a város legfényesebb palotáit ők veszik birtokba. Ekkor kezdték elárulni a köznépet, és velük szemben rosszindulatúan és rossz társként viselkedtek, amiért később drágán megfizettek; mint ahogy azt majd el fogjuk mondani.

Elküldték tehát embereiket, hogy foglalják le nekik a város legjobb és leggazdagabb palotáit, mielőtt a sereg szegény lovagjai s a közvitézek észbe kaphattak volna. Amikor azután a szegények rájöttek, hogy mi történik, egymással versenyezve fölkerekedtek, s birtokba vették azt, amit még elérhettek. Találtak jó sok házat, el is foglaltak elég sokat, de maradt még bőven, mert a város hatalmas és igen népes volt.

Az őrgróf a Bukoleón palotát, a Hagia Sophia-templomot és a pátriárka házait foglaltatta le magának, a többi előkelő úr valamint a grófok pedig a legfényesebb palotákat és a leggazdagabb apátságokat, amik csak voltak. Ugyanis a város elfoglalása után már nem bántottak senkit, sem szegényt, sem gazdagot. Sőt, aki akart, elmehetett, aki pedig maradni akart, az ott maradt, s épp a város leggazdagabb urai hagyták el a házaikat.

Nyolcvanegyedik fejezet

A zsákmány elosztása (április 13–20.)

Ezután megparancsolták, hogy az összes zsákmányolt holmit vigyék a városban lévő egyik apátságba. Így is történt, majd kiválasztottak mind a zarándokok, mind a velenceiek közül tíz-tíz lovagot, akikről úgy gondolták, hogy becsületesek, s rájuk bízták a javak őrzését. Oly sok drága arany- és ezüstedény, arannyal szőtt takaró és drága ékszer volt ott, hogy az valóságos csoda. Amióta a világ áll, soha ennyi s ilyen gazdag, pompás kincset nem látott és nem hódított senki, sem Nagy Sándor idejében, sem Nagy Károly alatt, sem azelőtt, sem pedig azután. Ami engem illet, én nem hiszem, hogy a világ negyven leggazdagabb városában volna annyi gazdagság, amennyit Konstantinápolyban találtak. A görögök is azt tanúsítják, hogy a föld gazdagságának kétharmad része Konstantinápolyban található, egyharmada pedig szétszórtan a világban.

És lám, pontosan azok, akiknek a kincseket őrizniük kellett volna, azok vették el az arany ékszereket s amit még megkívántak, s ellopták a zsákmányt. Mindegyik előkelő vett magának belőle vagy arany ékszert, vagy arannyal átszőtt selyemtakarót, vagy ami még jobban tetszett neki, s azt elvitte. Így kezdték a kincseket ellopni, úgyhogy semmit nem osztottak szét a sereg közkatonái között, s a szegény lovagok és a gyalogos vitézek, akik pedig segítettek a zsákmányt megszerezni, sem kaptak semmit, kivéve a közönséges ezüstneműt, mint azok az ezüstedények, melyeket a város asszonyai a fürdőbe szoktak magukkal vinni. A többi javakat, amelyeket pedig szét kellett volna osztani, a fent leírt tisztességtelen módon elrejtették maguknak, de azért a velenceiek megkapták a részüket. A megmaradt drágakövek és a nagy kincsek, melyeket még el kellett volna osztani; becstelen úton eltűntek, amint arról még szólni fogunk.

Nyolcvankettedik fejezet

Konstantinápoly csodái. A Bukoleón palota.

Miután a várost bevették, és a keresztesek a már elmondottak szerint berendezkedtek és a palotákat elfoglalták, azokban olyan tömérdek gazdagságot találtak, hogy az minden képzeletet felülmúl. Elmondom most, hogy milyen volt s milyen pompás a Bukoleón palota.

Ebben a palotában, mely az őrgróf birtokába került, ötszáz lakóház volt, melyek egymással érintkeztek, s mind aranymozaikkal volt díszítve. Volt ott ezenkívül harminc kis és nagy kápolna is. Volt közöttük egy Sainte Chapelle nevű, amely olyan gazdag és fényűző volt, hogy nem akadt egyetlen sarokvas, zár vagy más vasból készülő lakatosmunka, amit ők ne ezüstből készítettek volna. Egyetlen oszlop sem volt benne, mely ne jáspisból, porfírból vagy más értékes drágakőből készült volna. A kápolna fehér márvánnyal volt kikövezve, mely olyan sima s olyan tiszta volt, mintha kristály lett volna. S ez a kápolna oly gazdag és oly pompás volt, hogy lenyűgöző szépségét és nemes pompáját le sem tudnánk írni. A kápolna belsejében számos drága ereklyét találtak: két darabot az Igazi Keresztből, melyek olyan vastagok voltak, mint egy ember lábszára, és fél öl hosszúságúak. Megtalálták annak a lándzsának a vasát, mellyel a Mi Urunk oldalát átdöfték, azután a két szöget, melyeket a kezébe s a lábába vertek. Egy kristály fiolában ott találták az ő vérének egy nagy részét, azonkívül ott volt az a tunika, melyet viselt, s amelyet levetettek róla, amikor a Kálváriára vezették. Ott megtalálták az áldott koronát is, amellyel megkoronázták; s amely olyan szúrós sünzanótból készült, mint a lándzsahegy. A Szűzanya ruhája is ott volt, meg Keresztelő Szent János úr feje, s még számos egyéb relikvia, melyekről nem tudnám megmondani, hogy valódiak-e.

Nyolcvanharmadik fejezet

A Blakhernai palota

Voltak még más ereklyék is ebben a kápolnában, melyekről elfelejtettem szólni: volt ugyanis két díszes aranyedény, melyek vastag ezüstláncon függtek a kápolna közepén. Az egyik edényben egy tetőcserép, a másikban pedig egy darab gyolcs volt. Elmondom, hogy honnan kerültek ide ezek a relikviák. Élt hajdanán egy szent életű ember Konstantinápolyban, s ez a szent ember egyszer az Isten iránti szeretetből cseréppel fedte be egy özvegyasszony házát. Amint a tetőn dolgozott, megjelent neki a Mi Urunk, s szólott véle. A jó ember mellett volt éppen egy gyolcskendő. „Add ide nekem, mondta a Mi Urunk, azt a gyolcsot.” A jóember átnyújtotta neki, a Mi Urunk pedig megtörölte vele az arcát, úgy, hogy annak lenyomata rajta maradt, majd visszaadta a kendőt. Azt mondta az embernek, hogy vigye, és érintesse meg a betegekkel, s aki hisz őbenne, az megtisztul a betegségétől. A jó ember fogta a gyolcsot, s el is vitte; de mielőtt elvitte volna, azután, hogy Isten azt visszaadta neki, estig elrejtette egy tetőcserép alá. Vecsernye idején azután elment érte, s amint a cserepet fölemelte, látta, hogy a lenyomat a cserépen is megvan, ugyanúgy, mint a gyolcson. Akkor magával vitte a cserepet is, meg a gyolcsot is, és nagyon sok beteget gyógyított meg általuk. S ezek az ereklyék függtek a kápolna közepén, ahogy azt meséltem.

Még egy ereklye volt ebben a szent kápolnában, mégpedig egy kép Szent Demeterről, melyet egy deszkára festettek. Ez a kép olyan sok olajat eresztett, hogy alig győzték viszszatartani, annyi folyt ki a képből.

A Blakhernai palotában vagy húsz kápolna és legalább kétszáz ház volt, ha nem háromszáz, s ezek mind szorosan egymás mellé épültek, s aranymozaikkal voltak kirakva. Ez a palota is oly gazdag és oly fényűző volt, hogy lehetetlen volna leírni. Ebben a palotában rengeteg értékes és drága kincs volt, mert ott tartották azokat a drága koronákat, amelyek a korábban hatalmon lévő császárokéi voltak, a drága arany ékszereket, a drága, arannyal hímzett selyemkelméket, az értékes császári öltözékeket és a pompás drágaköveket. Oly sok egyéb gazdagság volt még a palotában és a város sok más helyén, hogy a sok arany- és ezüstkincset nem is tudnánk összeszámolni.

Nyolcvannegyedik fejezet

A keresztesek bámulatba esnek

A zarándokok azután megnézték a város nagyságát, a palotákat és a gazdag apátságokat, a díszes templomokat és a városban található nagy csodákat, melyek mind ámulatba ejtették őket. Igen álmélkodtak a Hagia Sophia-templomon is, s a benne található gazdagságon.

Nyolcvanötödik fejezet

A Hagia Sophia-templom

Most elmondom nektek, hogy milyen volt a Hagia Sophia-templom. Hagia Sophia görögül annyi, mint franciául a Szentháromság. A templom teljesen kerek volt. A kupola körül, a templom belsejében karzatok épültek, melyeket nagyon értékes oszlopok tartottak, s nem volt oszlop, mely ne jáspisból vagy porfírból, vagy értékes drágakőből lett volna. S egyetlen oszlop sem volt, melynek ne lett volna valamilyen gyógyító ereje: volt olyan, amelyikhez ha hozzádörzsölődtek, meggyógyította a vesebajt, olyan, amelyik a lágyék betegségét gyógyította, s olyan, amely más betegségeket orvosolt. Ebben a templomban minden ajtó, sarokvas, zár és más kellék, aminek vasból kellett volna lennie, ezüstből készült. A templom főoltára felbecsülhetetlenül gazdag volt, ugyanis az oltáron lévő asztalt aranyból és drágakövekből készítették, melyeket összetörtek, megolvasztottak majd ezeket formába öntötték. Az asztalt, mely vagy tizennégy láb hosszú volt, egy gazdag császár készítette. Az oltár körül ezüstoszlopok álltak, melyek egy, az oltárra helyezett tabernákulumot tartottak. Ez harang formájú volt, s tömör ezüstből készült, s oly drága volt, hogy az értékét meg sem lehet határozni. Az a hely, ahol az evangéliumot olvasták föl, szintén oly díszes és oly pompázatos volt, hogy azt le sem tudnánk írni nektek. Azután vagy száz lámpatartó függött a templomban, s ezek mindegyike karvastagságú ezüstláncon csüngött lefelé. Minden lámpatartóban huszonöt lámpás világított vagy még több is, s egyetlen ilyen csillár értéke sem volt kevesebb kétszáz ezüstmárkánál.

A templom ezüst nagykapujának láncán függött egy cső, melynek anyagát nem ismertük. Akkora volt, mint a síp, amit a pásztorok fújnak. Most elmondom, hogy mi volt ennek a csőnek az erénye: ha egy beteg, akinek belül a testében volt valamilyen baja, például puffadás a hasában, a szájába vette, akár csak egy kicsit is, a cső rögtön kiszívta belőle a betegségét, s a száján keresztül kivette belőle a mérget. De olyan erősen tartotta az embert, hogy az már a szemeit forgatta, de addig nem tudott elmenni, amíg a cső egészen ki nem szívta belőle a betegséget: ezért, aki súlyosabb beteg volt, azt hosszabb ideig tartotta fogva, ha pedig olyan valaki vette a szájába, aki nem volt beteg, azt semeddig sem tartotta.

Nyolcvankilencedik fejezet

Az Aranykapu

A város egy másik pontján volt még egy kapu, azt Aranykapunak hívták. Két olyan hatalmas, rézből öntött elefánt díszítette, hogy az valóságos csoda volt. Ezt a kaput soha ki nem nyitották, csak akkor, amikor a császár csatából tért vissza, s meghódított valamely földet. Mikor a hódító hadjáratból hazatért, a város papsága körmenetben a császár elé vonult, akkor a kaput kitárták, majd előhoztak egy aranyszekeret, ami olyan volt, mint bármely más négykerekű szekér, de ezt diadalszekérnek nevezték, E diadalszekér közepén állott egy magas szék, a széken volt egy trónus, körülötte pedig négy oszlop tartott egy mennyezetet, amely a trónus fölé árnyékot adott, s még az is mintha aranyból lett volna. Erre a trónusra ült föl a császár, fején koronával; s ezen a szekéren és ezen a kapun át vezették őt nagy örömujjongás és ünneplés közepette egészen a palotájáig.

Kilencvenedik fejezet

A kocsiversenypálya

Megint másutt a városban újabb csodálatos dolgot láttunk: a Bukoleón palota mellett volt egy tér, melyet úgy hívtak, a Császári Játékok tere. A tér mintegy másfél nyíllövés hosszúságú, és majdnem egy nyíllövés szélességű volt, s körülötte harminc vagy negyven lépcsőfok húzódott, ezekre ültek a görögök, hogy a játékokat nézzék. A lépcsőfokok tetején volt egy nagyon fényűző, pompázatos páholy, ott foglalt helyet a császár és a császárné a játékok idején, s a többi nemes úr és hölgy is. A játékokban két csapat vett részt, s a császár és a császárné fogadásokat kötött, hogy a kettő közül melyik lesz a jobb a másiknál, s a nézők is mind így tettek. A tér hosszabbik oldala mentén egy jó tizenöt láb magas és tíz láb széles, vastag fal húzódott, melynek a tetején férfiakat, nőket, lovakat, ökröket, tevéket, oroszlánokat és rengeteg egyéb állatot ábrázoló rézszobrok voltak, olyan jól és olyan élethűen megmintázva, hogy sem a keresztény, sem a pogány világban nincs olyan jó mester, ki ilyen kiválóan tudna alakokat ábrázolni vagy megformázni. Valaha régen ezek valamilyen varázslat folytán meg is mozdultak, de akkor már nem mozogtak. A franciák nagy csodálattal nézték a Császár Játékterét, amikor meglátták.

Dekrétum a keresztes hadjáratról

A VI. lateráni ökumenikus zsinat (1215. nov.) az egykorú keresztény világ nagy vallási és politikai gyűlése volt. III. Ince pápa meghívó levele a „Szentföld felszabadításá”-ban és az „egyetemes egyház megreformálásá”-ban jelölte meg a zsinat feladatát. A kihirdetett 70 kánon a vallásgyakorlatot és az egyházi szervezet működését számos vonatkozásban korszerűsítette. A zsinat harcot hirdetett az eretnekek ellen és részletes intézkedéseket dolgozott ki az 1217-ben indítandó keresztes hadjárat előkészítésére.

A. Weissembach, 1913, Bd. I., 190–191. o.

Égő vággyal óhajtván a Szentföldnek az istentelenek kezéből való kiszabadítását… a szent zsinat jóváhagyásával úgy határoztunk, hogy a keresztesek úgy készüljenek fel, hogy a legközelebbit követő június hónap első napjára mindazok, akik úgy határoztak, hogy a tengeren kelnek át, gyűljenek össze Szicília szigetén, mások pedig a szükség szerint és a jó rendnek megfelelően Brindisiben, mások megint Messinánál s mind e helyekkel szomszédos területeken; úgy határoztunk, hogy mi személyesen… is jelen leszünk annak érdekében, hogy tanácsadásunk és segítségünk nyomán okos rendbe szerveződjék a kereszténység serege, és Isten áldásával s a mi apostoli áldásunkkal keljen útra. Ugyanerre az időpontra álljanak készen azok is, akik szárazföldön akarnak utazni; gyülekezésüket azonban időközben jelentsék nekünk, hogy tanácsadás céljából és segítségükre alkalmas legátust küldhessünk közvetlen környezetünkből hozzájuk.

…úgy akarjuk, és meg is parancsoljuk, hogy a pátriárkák, az érsekek, a püspökök s mások is, akiknek feladata a lelkek gondozása, szorgosan hirdessék a reájuk bízottaknak a kereszt igéjét, kérve az Atya, a Fiú és a Szentlélek, az egy igaz, örök Isten nevében a királyokat, a hadvezéreket, a fejedelmeket, az őrgrófokat, a grófokat és a bárókat, s a többi főrangút is, valamint a városok, a falvak, a mezővárosok közösségeit arra, hogy mindazok, akik nem mennek személyesen a Szentföld megsegítésére, toborozzanak megfelelő számú harcost, lássák el őket 3 évre elegendő költséggel, lehetőségeikhez mérten, bűneik bocsánatára…

Annak érdekében pedig, hogy ne tűnjék úgy, mintha súlyos és elviselhetetlen terheket akarnánk rárakni az emberek vállára, amelyeknek elviseléséhez még az ujjunk megmozdításával sem akarunk hozzájárulni…, íme, mi abból a pénzből, melyet a szükséges és mértéktartó kiadások után még tartalékolni tudtunk, 30 000 font ezüstöt engedményezünk és adományozunk e célra, azon a hajón kívül, amelyet a Városból s annak környékéről útbainduló kereszteseknek adományozunk, kiutalva csak erre a célra külön háromezer márka ezüstöt…

Minthogy pedig azt óhajtjuk, hogy az egyházak többi prelátusai is, de valamennyi egyházi rendbeli személy is részesedjék és közösséget vállaljon mind az érdemszerzésben, mind pedig a jutalomban, a zsinat egyhangú jóváhagyásával úgy határoztunk, hogy minden egyházi rendbeli személy és mindenütt, legyen bár alacsony fokozatú, avagy prelátusi méltóságban, az egyházi jövedelme egyhuszad részét három esztendőn át ajánlja fel a Szentföld megsegítésére, azok keze által, akiket a mi apostoli gondoskodásunk erre kirendel… Mi pedig s a mi testvéreink, a szent római egyház bíborosai az egész tizedet e célra fogjuk befizetni.

Minthogy továbbá úgy szól az igazságos ítélet, hogy azokat, akik az égi Úr szolgálatára adják magukat, különleges kiváltság illeti meg, s mivel az útbaindulás időpontja kevéssel több, mint egy év múlva következik el, a keresztesek legyenek mentesek mind a kollekta, mind pedig a fejadó, de minden egyéb teher alól is; személyüket és javaikat pedig a kereszt felvételét követően Szent Péter oltalmába helyezzük, s a mi oltalmunkba vesszük.

Nemkülönben: mivel e feladat teljesítéséhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy a keresztény nép fejedelmei egymással szemben megőrizzék a békét, a szent egyetemes zsinat javaslatára úgy rendelkezünk, hogy az egész keresztény világban legalább négy éven át általános legyen a béke, mégpedig úgy, hogy az egyházak prelátusai vezessék vissza a békétlenkedőket a teljes békére, avagy vegyék rá őket legalább arra, hogy őrizzék meg sértetlenül az Isten békéjét, ha pedig akadna olyan köztük, aki semmiképpen sem nyughatna, azt a személyére s esetenként egész országára kiterjedő hatályú kiközösítéssel kell erre a legkeményebben rákényszeríteni…

Mi tehát…, akiket – jóllehet erre méltatlanok vagyunk – az Isten felruházott a kötés és az oldás hatalmával, e hatalmunknál fogva mindazoknak, akik ezt a fáradságot saját személyükben és saját költségükön vállalják, teljes bűnbocsánatot engedélyezünk mindazon bűneikre, melyeket igaz szíwel megbánnak és becsületesen meggyónnak, s megígérjük nekik, hogy az igazak megjutalmazásakor e tettük örök üdvösségük gyarapítását fogja szolgálni. Azoknak pedig, akik nem saját személyükben mennek a Szentföldre, hanem csak saját költségükön küldenek oda lehetőségeikhez és személyi adottságaikhoz mérten megfelelő férfiakat, valamint azoknak is, akik ugyan mások költségén, de saját személyükben mennek oda, bűneik teljes bocsánatát engedélyezzük. E bocsánatnak legyenek részesei – a segítségnyújtásuk és áhítatuk minősége szerint – azok is valamennyien, akik javaikból méltó módon járulnak hozzá a Szentföld megsegítéséhez, avagy okos tanáccsal, jókor jött segítséggel szolgálják az ügyet.

Részlet II. Frigyes IX. Gergelyhez írott leveléből

A császár keresztes hadjáratának eredménye a Malik-al-Kamil egyiptomi szultánnal kötött egyezmény, amely 10 évre a keresztények birtokába adta a fő zarándokhelyeket.

A. Weissembach, 1913, Bd I., 193. o.

Amikor mi ugyanott[554] tartózkodtunk… a babyloni[555] szultántól hozzánk, s tőlünk is ugyanazon szultánhoz több követ jött és ment, több ízben is, ide is, oda is. És mivel a Szentföld visszaadásáról tárgyaltak mindkét fél követei egymással, végül is Jézus Krisztus, az Isten fia… megadta nekünk azt, hogy Babylonia[556] szultánja visszaadta Jeruzsálemet, a szent várost… És hogy pontosan tudósítsuk Atyaságodat e visszaadás minden részletéről, tudja meg Atyaságod, hogy nemcsak magát a szent várost kaptuk vissza, hanem azt az egész területsávot is, mely a várostól egészen a tengerpartig megy le és Joppe váráig, azért, hogy a jövőben a zarándokoknak szabad legyen az útjuk a Sírhoz, s biztonságos legyen visszatérésük is; de annak fenntartásával, hogy mivel a szaracénoknak is van ott valamiféle tiszteletben tartott templomuk, zarándokokként eljárhassanak abba, hogy szertartásuk szerint ott imádkozzanak; meg kell engednünk, hogy szabadon bejöhessenek oda, de fegyverek nélkül, és csakis annyian, amennyit mi akarunk; és nem is fognak ott tanyázni, hanem csak a városon kívül, s miután elvégezték imájukat, távozniuk kell. Ezenfelül visszakaptuk Bethlehem városát, s azt a közbeeső területet is, amely Jeruzsálem és e város között fekszik, de visszakaptuk Nazareth városát is, s az Accon és e város közé eső területet is, továbbá Turon egész földjét, mely széles és bőven termő terület, s eléggé megfelelő a keresztények számára; valamint Sydon városát is az egész síksággal és birtoktartozékaival együtt; ez utóbbi hely a jövőben legalább olyan hasznos lesz a keresztények számára, mint amennyire szükséges volt eddig a szaracénoknak, s termékenyebb is a többi helynél; annál is inkább, mert itt kikötőjük volt, s innen igen gyakran szállítottak fegyvert és sok más szükséges dolgot Damaszkusz városába és Damaszkuszból Babyloniába. Ezen felül a szerződés szerint jogunk van újjáépíteni Jeruzsálemnek, a szent városnak falait, Joppe várát, Sydon várát, a caesareai várat, valamint a németeknek[557] a Szűz Mária házáról elnevezett várát, melyet az Accon hegységben kezdtek felépíteni – ennyit eddig soha, egyetlen fegyvernyugvás alkalmával sem engedtek meg a keresztényeknek. Ugyanazon szultán azonban a fegyvernyugvás tartama alatt – melyet 10 esztendőre kötöttünk meg egymással – nem köteles semmiféle várat vagy épületet helyreállítani vagy felépíteni. Ezek után a most elmúlt február hónap 18. napján, mely vasárnap volt… e békeegyezséget mindkét fél megerősítette esküjével. – Tudja meg Atyaságod, hogy a most folyó március hónap 17-én, szombati napon, a keresztény sereg ujjongása közepette bevonultunk Jeruzsálembe, a szent városba, s mint katolikus császárhoz illik, tiszteletteljesen meglátogattuk az élő Isten sírját, s a következő, vasárnapi napon meghordoztuk ugyanott a mi koronánkat is, a Legfőbb Király tiszteletére és dicsőségére; gondoskodtunk arról, hogy megkezdődjék a város újjáépítése, s úgy rendelkeztünk, hogy távollétünkben is olyan jól és olyan szilárdan erősítsék meg falakkal és tornyokkal, mintha mi jelen lennénk, s hogy – Isten segítségével – ne kelljen a jövőben e város miatt aggódni. Végül azt is tudnia kell Atyaságodnak, hogy az említett szultán azokat a foglyokat, kiket a keresztényekkel Damiette elvesztése után[558] kötött szerződés értelmében már akkor vissza kellett volna adnia, de nem adott vissza, de azokat is, akik később estek fogságba, köteles kivétel nélkül nekünk visszaadni.



[500] Romania: így nevezték Kis-Ázsiának a bizánci görögök fennhatósága alatt maradt részét, szemben a törököktől megszállt Turciával.

[501] Pontosabban: az Égei-tengerig.

[502] A keresztes hadjáratok korában így nevezték a Dardanellákat egy itteni Szent György-templomról.

[503] Az Úr sírja felé vezető ösvény” vagy még gyakrabban: „az Úr ösvénye” – a keresztes hadjáratoknak a középkorban használatos elnevezése.

[504] A pápa Itáliából az Alpokon keresztül Franciaországba utazott. Itt Clermont városában gyűlt öszsze 1095 őszén a zsinat, amelynek ülésezése után a pápa a szerző előadásába iktatott beszédet mondotta.

[505] Gallia: a középkori írók, a római szóhasználatot követve, így nevezik Franciaországot. A „frankok” a franciákat, de általában valamennyi európait is jelenthetik. Írónk itt ebben az utóbbi értelemben használja a szót.

[506] Emicho gróf és a seregéhez csatlakozott csapatok.

[507] A királyi út (via regia) – a Rajna és a Duna mentén Bizánc felé vezető út, amelyen egy minden történeti alapot nélkülöző legenda szerint Nagy Károly ment Keletre.

[508] Meyer Waxman: A History of Jewis Literature. New York, 1938. I. 427.

[509] Vö. H. Graetz: Geschichte der Juden, Leipzig, VI. 363–374. p.

[510] 1096-ban.

[511] Mózes öt könyvének gyűjtőneve az ótestamentumban.

[512] Utalás az ókori zsidóság ellen kegyetlen harcot folytató edomitákra.

[513] Mainz városának zsidó hitközsége.

[514] A mainzi zsidók értesültek arról, hogy János speyeri püspök az ottani mészárlás hírére a zsidók segítségére sietett. Hasonló fellépést reméltek városuk püspökétől, Ruthardtól is.

[515] 1096. május 25-én.

[516] Május 27-rő1.

[517] A támadó sereg előtt mégis megnyílt a városkapu. A zsidók a püspöki várba húzódtak, és fegyveresen védekeztek. A zsoldosok azonban cserbenhagyták őket, a püspök pedig elmenekült. A túlerő végül is felülkeredett, s a támadók behatoltak a belső várba.

[518] Nagy Hugó Itálián keresztül vonult és az Adriai-tengeren kelt át.

[519] I. (Komnénos) Alexios bizánci császárhoz.

[520] A császár megadta neki a kijáró tiszteletet, de fogságban tartotta.

[521] A Balkán-félszigeten keresztül, Konstantinápoly felé.

[522] Robert Guiscard, Szicília normann hercege.

[523] Bohemund, a dél-itáliai Apulia hercege.

[524] Egyik hűbérbirtokáról vett ismeretesebb nevén: Bouillon Gottfried

[525] Raymond toulouse-i gróf.

[526] Gótok: az egykori nyugati gótoktól benépesített Dél-Franciaország lakosai.

[527] Ademar püspök pápai legátus volt a keresztesek hadseregében.

[528] A köznépből kikerülő gyalogosok itt szembe vannak állítva az előkelő lovagokkal.

[529] Hódító Vilmos.

[530] A Robert Guiscard ellen folytatott háborújából.

[531] A frank, kelta és latin archaizáló népneveket az írónő a nyugati, római katolikus világ általa ismert típusának képviselőire (franciák, normannok és olaszok) felváltva alkalmazza.

[532] Szent Kosmosról elnevezett monostor és külváros Bizánc közelében.

[533] Hely Konstantinápoly közelében, a tengerparton.

[534] Az Ilias szavaival a trójai háborúra céloz.

[535] Bouillon Gottfried, aki a többieknél előbb érkezett volt Konstantinápolyba. Alexios olyan hűbéri esküt követelt a keresztes vezérektől, melynek értelmében minden olyan meghódított várost, amely korábban a bizánci birodalomhoz tartozott, átadnak majd neki.

[536] Tarentumi Bohemund normann fejedelem, Robert Guiscard fia.

[537] Aproi: thrakiai város, a mai Afnadzsik.

[538] Arméniának a XI. században a Kis-Ázsia délkeleti részében elterülő örmény fejedelemséget nevezték. A névtelen szerző az „örmények földjén” Kis-Ázsia egész déli felét érti, tehát az elnevezést szokatlanul tág értelemben használja.

[539] Nyilván valami kis bennszülött fejedelem Ergle és a kappadókiai Kaisareia között.

[540] Paulicianusok: tanításaikat tekintve az európai albigensekkel rokon szekta. A bizánci hatóságok üldözése elől – főleg a IX. században – tömegesen telepedtek le muszlim fennhatóság alá tartozó földeken, ahol vallási türelmet élvezhettek.

[541] Salandrius – középkori viszonylatban nagy, kétemeletes hadihajó, amelyen 150 főnyi legénység is helyet foglalhatott.

[542] Goraba – kisebb hajótípus.

[543] II. Balduin király ebben az időben (1124) fogoly volt. Ezért írta alá a szerződést is a jeruzsálemi latin patriarcha mint az államban a király után első helyen következő személy.

[544] Velence védőszentjeként Szent Márkot tisztelték.

[545] A középkori partjog értelmében a hajótörést szenvedett vízi jármű rakománya annak a földnek a tulajdonosát illette, amelyre kivetődött vagy amelynek közelében a szerencsétlenség történt. Sok hűbérúr éppen ezért, mert érdeke fűződött a hajószerencsétlenségekhez, megtévesztő jelzéseket adatott stb., hogy így az arra haladó hajók az „ő” partja előtt fussanak zátonyra.

[546] II. Balduin király (1118–1131) a palotának a jeruzsálemi főtemplom (latinul: templum, franciául: temple) felé eső szárnyát utalta ki a templomosoknak. Ebben a templomban van az a koporsó, amelyben egyházi hagyomány szerint Krisztus teste feküdt. Erről a templomról nevezték el a lovagrendet is „templomosoknak” (templiers, chevaliers du Temple).

[547] II. Honorius pápa (1124–1130).

[548] A templomosok főként uzsoraüzleteiknek köszönhették, hogy mindenfelé hatalmas birtokra tettek szert.

[549] A keresztes hadjáratok során létrejött számos egyházi lovagrend közül kiemelkedő szerepe volt a Szent János betegápoló rendnek (1113) és a Szent Sír védelmére alakult (1118) Templomos rendnek

[550] Imre, magyar király (1196–1204).

[551] II. Angelosz Izsák.

[552] Sváb Fülöp, VI. Henrik öccse.

[553] Iréné, II. Izsák leánya.

[554] Joppéban.

[555] Kairói.

[556] Egyiptom.

[557] Német lovagrend.

[558] 1221.