Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

A KAROLING-KOR

A KAROLING-KOR

Martell király hadjárata az arabok ellen Fredegar krónikájából

Chronicarum guae dicuntur Fredegarii Scholastici libri IV. A „Fredegarius Scholasticus” megkülönböztető neve egy (vagy több) burgundiai krónikaírónak, aki(k) a VII. században egy Világtörténet kereteibe ágyazva szólt(ak) a frank állam történetéről a négy könyvre osztott műben. A krónika nagy része kompiláció, jórészt Tours-i Gergely és Sevillai Izidor műveiből. Valójában csak a IV. könyvnek az a része eredeti, amely az 584 és 642 közötti időszakot tárgyalja.

Az eredeti krónika 642-ig tárgyalta a frank állam történetét, ausztráziai szerzők azonban tovább folytatták az események leírását 768-ig (Continuationes), a Karoling maior domusok érdekeinek megfelelően ábrázolva azokat.

MGH, SRM, T. II., 1888. 106. o.

IV. könyv. 47. Chlothar király uralkodásának harminckilencedik évében[320] fiát Dagoberust uralkodótársává emelte és Austrasia királyává tette. Magának csak azt tartotta fenn, ami az Ardenneken és a Vogézeken túl Neustriához tartozott.[321]

IV. könyv. 58. …Uralkodásának kezdete óta élvezte Arnulfnak, Metz város istenes életű püspökének tanácsait, maiordomusa (palotanagya) pedig Pippin volt,[322] és így Austrasiában olyan sikerrel látta el királyi tisztjét, hogy messze földön minden nép magasztalta… A boldogságos Arnulf elhunyta után továbbra is maiordomusának, Pippinnek és Chunibertus kölni püspöknek a tanácsait vette igénybe, és az ő hathatós támogatásukkal… úgy uralkodott a hatalma alá tartozó népek felett, hogy dicsőség dolgában egyik korábbi frank király sem mérkőzhetett vele.

Continuationes 13. Ugyanebben az időben (731-ben) Eodo herceg[323] eltért a kötött szerződéstől. Amikor erről Károly fejedelem[324] követei révén tudomást szerzett, mindjárt hadba szállt és átkelt a Liger (Loire) folyón. Eodo herceget megfutamította, hatalmas zsákmányra tett szert… majd hazatért országába. Eodo herceg viszont, mikor látta, hogy legyőzték és megalázták, a szaracénok hitetlen népét hívta segítségül Károly fejedelem és a frank nemzet ellen. Ki is vonultak (a szaracénok) Abdirama nevű királyuk vezetése alatt,[325] átkeltek a Geronna (Garonne) folyón és eljutottak Burdigala (Bordeaux) városáig. Az itteni templomok elhamvasztása és a lakosság legyilkolása után továbbhatoltak egészen a pectavusok városáig (Poitiers-ig). Itt felgyújtották Szent Hilarius bazilikáját – elmondani is fájdalom –, majd a boldogságos Martinus otthonának (Tours-nak) feldúlására indultak. Károly fejedelem bátran felsorakoztatta ellenük seregét és fegyverrel szállt velük szembe. Krisztus segítésével ledöntötte sátraikat, megvívta a véres ütközetet, leterítette és megölte királyukat Abdiramát, seregét legázolta, úgy, hogy győztesen maradt a csatatéren. Ilyen fényes diadalt aratott ellenségei felett…[326]

Continuationes 20. Ekkor (737-ben) újból fellázadt az izmaeliták erős népe, akiket most kiforgatott néwel szaracénoknak is mondanak. Átgázoltak a Rhodanus (Rhoˆne) folyón, csellel és csalárdsággal elfoglalták Avennio (Avignon) igen megerősített és magaslaton épült városát… és feldúlták az egész környéket. Károly a kiváló fejedelem testvérét, a bátor Hildebrand herceget küldte ellenük a többi herceggel és gróffal ezekre a vidékekre. Hamarosan meg is érkeztek az említett városhoz, sátrakat vertek… és csatasorba állították seregeiket, míg Károly a harcias fejedelem is odaért. Károly megerősített táborával körülvette és mindenfelől ostromolni kezdte a várost. Jerikó módjára, az ellenség lármája és a trombiták harsogása közepette, ostromgépek és kötélhágcsók segítségével felkapaszkodtak a falakra és az erődítményekre, behatolnak az erősen kiépített városba, felgyújtják, ellenségeiket foglyul ejtik vagy leterítve megölik és lemészárolják, így uralmukat hathatós módon visszaállítják. A harcias és diadalmas, nagy hírű Károly félelmet nem ismerve átkel seregével a Rhodanus folyón, bevonul a gótok területére (Septimaniába) és előrehatol egészen Gallia Narbonensis határáig. Itt híres fővárosukat ostrom alá veszi, az Adice (L’ Aude) folyó mentén végig körben, ostromműveket építtet, a szaracénok Athima nevű vezérét csatlósaival együtt bezárja, körös-körül megerősíti táborait.

Ezek hallatára a szaracénok idősebbjei és fejedelmei, akik abban az időben Hispánia földjén tartózkodtak, egyesítették minden erejüket és Amormacha nevű másik fejedelmük vezetése alatt fegyveresen és bátran Károly ellen indultak és készen álltak az ütközetre. De Károly az előbb említett győzedelmes vezér szembeszáll velük… Mikor az összecsapás megtörténte után a legyőzött és levert szaracénok látták, hogy királyuk elesett, megfutamodtak. Akik a futásból épen kerültek ki, hajókkal szerettek volna menekülni, ezért a tengerbe ugráltak, de a nagy tülekedés közepette csak egymást merítették alá. De a frankok is üldözésükre eredtek hajókkal és hajítógépekkel, úgyhogy igen sokan lelték halálukat a vízben. A frankok ezzel a fényes diadalukkal hatalmas zsákmányra tettek szert, rengeteg foglyot ejtettek, és a győzelmes fejedelem vezetésével feldúlták a gótok tartományát. Több híres várost: Nemausust (Nîmes), Agathát (Agde) és Baeterrae-t (Béziers) földig leromboltak, falait épületeit felégették… Az ellenség seregeinek legyőzése után Károly mindenben Krisztust követve… sértetlenül tért vissza országába, a frankok földjére, uralmának támaszára.

Continuationes 21. Két esztendő elmúltával (739-ben) (Károly) előbb említett testvérét több herceggel és gróffal együtt seregestül a provinciába (Provence) küldi. Mikor eljutottak Avennio (Avignon) városáig, Károly sietve utolérte őket és az egész vidéket a nagy tenger partjáig fennhatósága alá rendelte.

Vita Sancti Leodegarii

MGH, SRM, T. IV., 286. o.

…Az említett Ebroin[327] ugyanis annyira pénzsóvár volt és annyira fűtötte a kapzsiság lángja, hogy csak azoknak adott igazságot, akik több pénzt hoztak neki. S minthogy némelyek a félelem miatt, mások azért, hogy igazságos ítéletet szerezzenek, tömték őt az arany- és ezüstpénzek mérhetetlen sokaságával, mindezek a kifosztottság fájdalmától sarkallva, lelkükben igen felindultak ellene, mivel nemcsak ezt a rabló üzletet gyakorolta, hanem apró sérelmekért sok nemes ártatlan vérét is ontotta…

Közben, míg ez a dolog függőben volt, Chlothar király, szólíttatván az Úrtól elköltözött ebből az árnyékvilágból. Ebroin azonban, akinek a szokás szerint az elhunyt Theoderik nevű vértestvérét kellett volna a királyi trónra emelni, az előkelők tanácsának meghallgatása után, a nagyravágyás érzésében felfuvalkodva nem akarta őket (az előkelőket) ebből a célból összehívni…

A nemesek sokasága azonban, akiknek, midőn az új királlyal való találkozásra siettek, Ebroin parancsára vissza kellett volna fordulniuk útfokban. Az (előkelők mégis) összejöttek a közös tanácskozásra (de) azt (Theoderikot) mellőzve, mindannyian annak ifjabb testvérét Childeriket kívánták királynak.

Így az Ebroin zsarnokságától való félelmükben mindannyian Childeriket ültették mind Neustria, mind Burgundia trónjára.

A Lorschi Évkönyvekből

(Annales Laurishamenses Minores.)

Az évkönyv, amelynek szerzőjét közelebbről nem ismerjük a Worms melletti lorschi kolostortól kapta a nevét (ezért Annales Laurissenses vagy Laurishamenses), de az először Annales Laurissenses Maioresnek nevezett Annales Regni Francorumtól való megkülönböztetésül a kisebb lorschi évkönyveknek nevezték (Annales Laurissenses Minores). Az évkönyv 680-nal kezdve az évek rendjében tárgyalja a Karolingok történetét.

MGH, SS, T. I., 1895.

3

770. Berchta királyné[328] Lombardiában a törvényhozó gyűlésben fellépett Desiderius király[329] ellen, és sok várost adtak át Szent Péternek[330] és Berchta elvitte Desiderius leányát Frankhonba.

4

771. Meghalt Karlomann[331] király.

6

773. Károly király Itália tartományban volt.

7

774. Júniusban a frankok elfoglalták Ticenum városát és fogságba vitték magukkal Frankhonba Desiderius királyt, és Károly király elfoglalta a longobárdok királyságát és eljutott egészen Rómáig.

779. Károly király újra Saxoniába ment, eljutott a Weserig és a lecsendesedett szászok (hűség-) esküt tettek és túszokat adtak…

13

780. Károly király újra csapatokkal indult Saxoniába és eljutott az Elba folyóig, és az összes szászok meghódoltak neki, és különféle túszokat szedett mind a szabadok, mind a litusok közül, és felosztotta ezt az országot püspökségekre, plébániákra és apátságokra, azzal, hogy kereszteljenek és prédikáljanak; és aztán (a papok) nagy tömegben térítették meg a pogányokat, venedeket és fűzeket. Onnan visszatérve (Károly) Itáliába ment, hátrahagyva Wormsban fiait, Pippint és Károlyt.

14

783. Meghalt Hildigardis királyné[332] és Berchta királyné. Ezután a király úr nagy hadsereggel Saxoniába indult, és megkezdődött a háború a felkelőkkel, és a szászok részéről sok tízezer embert öltek meg, és újra kezdődött a háború és a frankok csatáztak a szászokkal, és Krisztus kegyelméből megszerezték a győzelmet, és a szászok részéről sok tízezer embert öltek meg, még többet, mint korábban. És a győztes (király) Isten kegyelméből viszszatért Frankhonba és feleségül vette Fastradát,[333] akit királynévá tett. Olyan szörnyű forróság volt, hogy sok ember kimúlt ettől a hőségtől.

17

784. Károly újból csapatokkal ment Saxoniába, amelyek két részre voltak osztva… És igen nagy árvíz volt.

23

790. Ebben az évben a király gyűlést hívott össze Wormsba, de ez nem volt nagy mező,[334] és ez az év háború nélkül telt el.

801. És mivel akkor a görögöknél megszakadt a császárok dinasztiája és a hatalom felettük asszonyok kezében volt,[335] az látszott helyesnek az apostoli Leo pápa, a pápai tanácsban részt vevő összes szent atyák, valamint a többi keresztény nép előtt, hogy a frankok királyát Károlyt császárnak nevezzék, hiszen ő tartja hatalmában magát Rómát, ahol mindig a császárok székhelye szokott lenni, de uralkodik a többi székvárosok felett is végig Itáliában, Galliában és Germániában; minthogy a Mindenható Isten ezeket a székhelyeket mind az ő hatalma alá engedte, ezért igazságosnak tűnt számukra, hogy Isten segítségével és az egyetemes kereszténység kívánságára Ő (Károly) felvegye ezt a címet. Ezt a kívánságot megtagadni maga Károly király sem akarta, s a mi Urunk Jézus Krisztus születése ünnepén a Leo pápa úr által történt felszentelésekor a császári címet felvette.

36

803. Ebben az évben Károly császár az aacheni udvarban ünnepelte meg a húsvétot és

gyűlést hívott össze Mainzba, és ezt az évet háború nélkül töltötte el, hacsak nem számítjuk annak, hogy kisebb csapatokat küldött oda, ahol az szükséges volt.

Annales Regni Francorum

A Karolingok hivatalos udvari krónikája, amely Martell Károly halálától (741-től) 829-ig ismerteti az eseményeket.

A krónika nem egy szerző munkája, a 741-től 788-ig, majd 795-ig stb. terjedő részek elválaszthatók egymástól. Az írók közeli kapcsolatban lehettek az udvari kancelláriával, mert az annales megírásához hivatalos okmányokat is használtak, szemléletük is a hivatalos felfogást tükrözi.

MGH, SS, T. I., 1895.

741. év. Károly majordomus meghalt.

742. év. Amikor Carlomann és Pippin majordomusok hadsereget vezettek Hunald aquitániai herceg ellen, elfoglalták a várat, amelyet Luccasnak neveznek; és ezen az úton osztották meg egymás között a Frank Királyságot azon a helyen, amelyet Vetus-Pictavisnak hívnak.[336] Ugyanebben az évben Carlomann feldúlta Alamanniát.

749. év. Burghardus würzburgi püspököt és Folradus káplánt elküldték Zakariás pápához, terjesszenek elő kérést a frank királyokra vonatkozóan, akik ebben az időben nem rendelkeztek királyi hatalommal, hogy rendben van-e ez vagy sem. Zakariás pápa azt üzente Pippinnek, hogy helyesebb, ha a hatalom birtokosát nevezik királynak, nem pedig azt, aki királyi hatalom nélkül maradt, és hogy a rend meg ne zavarodjék, apostoli jogánál fogva azt parancsolta, hogy Pippin legyen a király.

750. év. Pippint a frankok szokása szerint királlyá választották és a szent emlékezetű Bonifatius érsek keze által felkenetve Suessio (Soissons) városában a királyi trónra emelték. Hildericust viszont, akit hamis királynak neveztek, megnyírták és kolostorba küldték.

753. év. Ugyanebben az évben István pápa Pippin királyhoz jött abba a villába, amelyet Carisiacusnak (Quierzy) neveznek és azt sugallta neki, hogy őt és a római egyházat védje meg a langobárdok támadásától…

801. év. Az Úr születésének ezen a szent napján, mikor a király mise közben Szent Péter apostol sírja előtt elmondott imádsága után felemelkedett, Leó pápa megkoronázta, a római nép pedig ezt kiáltozta: „Éljen és győzedelmeskedjék Carolus Augustus, az Isten által megkoronázott nagy, békét teremtő császár!” A magasztalások elhangzása után a pápa olyan tiszteletben részesítette, mint a régi uralkodókat, Károly pedig a „patrícius” név helyett „felséges császárnak” (imperator et augustus) neveztette magát.

807. év. Radbertus császári küldött, aki Keletről tért vissza, elhalálozott, és a perzsák királyának Abdella nevű követe, jeruzsálemi szerzetesekkel együtt, akik Tamás pátriárka követei voltak, az egyiket Györgynek, a másikat Félixnek hívták, György az olajfák hegyének apátja volt, Németországból származott és a saját neve Egilbaldus volt, megérkeztek császárhoz, és azokat az ajándékokat hozták, amelyeket az előbb említett király a császárnak küldött…

Voltak az említett király ajándékai között nagy számban drága szíriai szövetek, illatszerek, kenőcsök és balzsam. Volt aztán egy sárgarézből, csodás művészettel készített gépszerkezetű óra, amely a clepsydra (vízóra) szerint mutatta a tizenkét óra járását. Ugyanennyi kis ércgolyó potyogott le benne az órák befejeztével, mégpedig úgy, hogy zengésbe hozta az alul elhelyezett cimbalmot. Ehhez járult még 12 lovas: ezek minden óra végén előjöttek tizenkét ablakon keresztül, de ugyanakkor be is zártak tizenkét, addig nyitva levő ablakot. Volt még sok minden ezen a horologiumon (időmérőn), amit fel sem lehet sorolni.

814. év. Károly császár, míg a telet aachenben töltötte, életének körülbelül 71., uralkodásának 47. évében, Itália megszerzése után a 43. és a császári méltóság megszerzése utáni 14. esztendőben, január 28-án eltávozott az élők sorából.

Amikor erről a sok követ hírt vitt fiának Lajosnak az Aquitániai Doué birtokra (villa), ahol Lajos akkor a telet töltötte, útra kelt és a császár halála utáni harmincadik napon megérkezett Aachenbe, és valamennyi frank örvendező beleegyezésével atyja örökébe lépett. Amikor a birodalom kormányzását átvette, első dolga az volt, hogy az idegen küldöttségeket, amelyek még atyjához jöttek, meghallgassa és elbúcsúztassa, majd fogadta azokat, akiket még ugyancsak az apjához küldtek, de már csak őhozzá érkeztek meg.

A legelőkelőbb volt ezek között a konstantinápolyi. Leó császár, aki Mihály után következett, amikor Amalharius püspököt és Petrus apátot – akiket még Mihályhoz küldtek, de Leóhoz érkeztek – elbocsátotta, Károlyhoz küldte velük Cristophorus spathariust[337] és Gregorius diakónust, akik a békeszerződés megerősítését hozták. Miután Lajos fogadta és ismét elbocsátotta őket, Leó császárhoz küldte Nordbert reggiói püspököt és Richoin páduai grófot, hogy megújítsák a császárral a barátságot és szövetséget és hogy minden megallapodást megerősítsenek.

Azután általános gyűlést[338] tartott Aachenben és követeket küldött birodalma minden részébe, hogy igazságot tegyenek és a nép terheit könnyítsék. Bernhardot, Itália királyát, unokaöccsét magához hívatta és azután gazdagon megajándékozva bocsátotta ismét országába. Grimoalddal, Beneventum hercegével szerződést kötött és erősített meg ugyanúgy, mint atyja, nevezetesen azt, hogy a beneventumiak évi 7 ezer solidus adót fizetnek. Azután fiai közül Lothart Bajorországba küldte, Pippint Aquitániába.

Harioldus és Reginfridus dán királyok, akiket az utóbbi évben Godofridus fiai legyőztek, és az uralomtól megfosztottak, haderőt gyűjtöttek és újra háborút kezdtek; ebben a konfliktusban lelte halálát Godofridus legidősebb fia. Miután ez megtörtént, Harioldus nem bízván dolgában, a császárhoz jött és oltalmába ajánlotta magát. A császár azt parancsolta, hogy menjen Szászországba és itt várja meg az alkalmas időt, amikor segítséget tud nyújtani neki.

815. év. A császár azt parancsolta, hogy a szászok és abodritek készüljenek fel erre a hadjáratra; és a télen kétszer is kísérletet tettek, hogy átkeljenek az Elbán; mivel azonban hirtelen hóolvadás lépett fel s a folyó jege elolvadván az átkelés nem történt meg, míg végül a tél elmúltával május közepén kedvezőnek látszott az idő az induláshoz. Most az összes szász grófok és az abodritek valamennyi csapata Baldricusszal a császár követével Harioldus segítségére indult, miként a parancs szólt, az Eider folyón át a normannok földjére vonultak, amelyet Sinlendusnak[339] neveznek; onnan ismét kijöttek és a hetedik napon tábort ütöttek az óceán partján egy helységnél, amelyet ……-nek[340] neveznek. Három napig maradtak itt, amikor azonban Godofridus fiai nagy sereget és 200 hajóból álló flottát mozgósítottak ellenük és a szárazföldtől 3 mérföldnyire fekvő szigeten rendezkedtek be, nem lehetett megkockáztatni velük az összecsapást, ezért a szomszédos tartományokat elpusztítva és a lakosságtól negyven túszt szedve visszatértek Szászországba a császárhoz. Ebben az időben a császár általános gyűlést tartott Paderbornban. Itt jelentek meg előtte a keleti szlávok előkelői és követei.

Mielőtt azonban a császár Paderbornba utazott volna, még otthon kapta a hírt: néhány előkelő római magában Róma városában összeesküvést szőtt Leó pápa meggyilkolására; és amikor a pápa egy feljelentés folytán tudomást szerzett róla, mindazokat megölette, akik az összeesküvésben részesek voltak. Ez a hír rendkívül kellemetlen volt a császár számára, rendbe hozván a szlávok és Harioldus ügyeit otthagyta őket Szászországban és frankfurti palotájába ment, és onnan unokaöccsét, Itália királyát, aki szintén vele volt Szászországban, Itáliába küldte, hogy a dolgot kivizsgálja. Amint az megérkezett Rómába, betegség támadta meg, de Gerold gróf révén, akit ezért rendeltek mellé, jelentést tett a császárnak. Őt a pápai követek; János Silva-candida püspöke, Theodorus nomenclator és Sergius herceg követték, és igazolták urukat a császárnál az összes ellene felhozott vádakkal szemben.

A szárdok követei ajándékokkal jöttek Carali (Cagliari) városából.

A békét, amelyet Abakusz szaracén királlyal kötöttek és három évig meg is őriztek, mint hátrányost megszegték és a háborút újra elkezdték.

Nordbert püspök és Richoin gróf visszatértek Konstantinápolyból és átadták a szerződést, amelyet Leó császár adott nekik, tudósítottak többek között egy heves földrengésről is, amely augusztus hónapban öt egymást követő nap ment végbe. A város sok épülete ez alkalommal összeomlott, és más városokban a lakosság a romok között lelte halálát. Mondják azt is, hogy szeptember hónapban Galliában, az aquitániai Saintes városa is megrázkódott. Felhőszakadások folytán az Alpokban megduzzadva a Rajna szokatlan árvizeket okozott.

Amikor a rómaiak látták, hogy Leó pápa betegen fekszik, csapatokba verődve azokat a birtokokat, amelyeket a pápa az utóbbi időben az egyes városok területéhez csatolt, előbb kifosztották, aztán felégették. Aztán úgy döntöttek, hogy Rómába mennek és – ahogyan panaszolták – erőszakkal veszik vissza, amit elraboltak tőlük. Ezt megtudva, Bernhardus király csapatokat küldött Wingisus spalatói herceggel és a lázadást lecsillapította, őket a lázadástól való elállásra bírta és a történtekről a császárt hírnökök útján értesítette.

816. év. Amikor elmúlt a tél, a szászokat és a keleti frankokat a szláv szorbok elleni hadjáratra mozgósították, akik megtagadták az engedelmességet. A szászok és keleti frankok a parancsot hathatósan teljesítették, és az elbizakodott lázadókat kevés fáradsággal leverték. Mihelyt egy várost elfoglaltak, úgy tűnt, a nép ettől kezdve nyugton maradt.

A baszkok, akik a Garonne-on túl és a Pireneusok vidékén laknak, szokásos könnyelműségükkel fellázadtak, összeesküvést szőttek és mindenféle módon pártütést kezdtek, mivel a császár hercegüket, név szering Sigiwinust mértéktelen makacssága és rosszasága miatt megfosztotta trónjától, de két hadjáratra kényszerítették őket, hogy ne hódolhassanak meg elég gyorsan és ne kívánhassák a békét.

Ezalatt Leó pápa május 25. körül, pápaságának 21. évében elhagyta porhüvelyét. Helyére István diakónus választatott és állíttatott. Még nem telt el két hónap felszentelése óta, amikor nagy sietséggel a császárhoz utazott, miközben két követet is küldött, hogy a császárt felszenteléséről értesítse. Amint a császár ezt meghallotta, elhatározta, hogy Reimsben találkozik vele és követeket küldött elé, hogy odavezessék, a császár pedig, aki már előzőleg megérkezett, a legnagyobb tisztelettel fogadta őt. A pápa nyomban tudatta a császárral jövetele célját, és miután a szokásoknak megfelelően ünnepélyesen misét mutatott be, fejére helyezte a diadémot. Ezután kölcsönösen sok ajándékot adtak egymásnak, pompás vendégségeket tartottak, a legszorosabb barátságot kötötték egymással és amint a körülmények engedték, találkoztak. Isten Anyaszentegyházának érdekében különböző rendelkezéseket hoztak, és azután a pápa ismét visszatért Rómába, a császár Pfalzba.

Itt fogadta az abodritok és Abdirahmannak, Abulaz király fiának Hispániából érkezett követét. Több mint húsznapos ott-tartózkodása után utazott el Aachenbe, hogy ott töltse a telet.

817. év. Abdirahmannak, Abulaz szaracén király fiának követei Saragosából jöttek, hogy békéről tárgyaljanak. A császár Compiègne-ben fogadta őket, aztán azt az utasítást adta, hogy vonuljanak Aachenbe. Itt fogadta Leó császár követét Niceforust, akit a dalmáciai ügyek miatt küldtek ide Konstantinápolyból, mivel azonban Cadolah, akinek gondjaira volt bízva ez a határterület, most nem volt jelen, de hamarosan várták, így (a bizánci küldöttet) arra utasították, hogy Cadolah megérkezéséig maradjon ott. Miután megjött, közte és a császári küldött között tárgyalások folytak a kérdésről; mivel azonban a dolog nagyon sok rómait és szlávot érintett és azok jelenléte nélkül lehetetlennek látszott egy megállapodás, így a döntést elhalasztották, és Cadolah-val és a császári követekkel Dalmáciába küldték Albgariust,Urnochus unokaöccsét. Abdirahman követei is, akik állítólag már kezdtek kételkedni abban, hogy visszatérhetnek, elbúcsúztak, miután három hónapig feltartóztatták őket.

A folytonos támadások miatt, amelyek során Harioldussal kellett szembeszállniuk, Godofridus dán király fiai követséget küldtek a császárhoz, hogy békét kérjenek és vállalták, hogy megtartják azt, ez azonban inkább képmutatásnak, mint komoly ígéretnek tűnt, így, mint üres szavakkal mit sem törődtek velük és éppen ellenkezőleg Harioldust segítették velük szemben.

Február 5-én az éjszaka második órájában holdfogyatkozás volt és a Nyilas jegyében megjelent egy üstökös.

Időközben meghalt István pápa körülbelül január 25-én, nem egészen három hónappal azután, hogy Rómába visszatért. Utódául Paschalist választották, aki mihelyt megtartotta az ünnepélyes felszentelést, ajándékot küldött a császárnak egy mentegetőző levéllel együtt, amelyben azt bizonygatta, hogy a pápai méltóságot nemcsak nem akarta, hanem egyenesen vonakodása ellenére erőszakolták rá. Egy második követség útján kérte aztán, hogy az elődjével megkötött szerződést vele is kössék meg és erősítsék meg. Ezen üzenet átadójának, Theodorus nomenclatornak kérését teljesítették.

Amikor a császár nagycsütörtökön a szentmise befejezése után elhagyta a templomot, a fából készült oszlopos folyosó, amelyen átment, mivel rossz fából építették és a már korhadttá vált tartógerendák, amelyek a deszkákat és faburkolatokat tartották, nem voltak képesek a megterhelést elviselni, éppen amint a császár áthaladt, hirtelen összeomlott és a császárt, valamint több mint húsz embert maga alá temetett. A legtöbben a vele szerencsétlenül jártak közül súlyos sérüléseket szenvedtek, a császárnak semmi más baja nem történt, mint hogy felcsatolt kardja markolatával a bal mellkasát alul összezúzta, jobb fülét hátul megsebezte és jobb combját is megsértette egy súlyos fadarab a lágyékánál.

Az őt kezelő orvosok buzgó gondoskodása folytán azonban nagyon gyorsan ismét rendbe jött. Már húsz nappal e baleset után Nymwegenbe utazott és vadászattal töltötte idejét.

Visszatérése után a szokás szerint nagyszabású általános gyűlést tartott Aachenben; itt koronázta meg elsőszülött fiát, Lothárt és osztotta meg vele a császári címet és hatalmat. A többi fiát pedig királyokká nevezte ki, egyiket Aquitánia élére, a másikat Bajorországba helyezte. Amikor az általános gyűlés befejezése után Wargenwaldba utazott vadászni, találkozott Leó császár követeivel, a Mainz melletti ingelheimi palotában fogadta őket, és amikor meghallotta, hogy feladatuk nem egyéb, mint az, amit röviddel azelőtt Niceforus közvetített ugyanannak a császárnak a követeként, hamarosan ismét elbocsátotta őket és tovább utazott oda, ahová akart.

Amikor hír érkezett az adobritek és Sclaomir elpártolásáról, egy követ útján parancsot küldött azoknak a comeseknek, akiknek az ország védelme érdekében az Elbánál volt a székhelyük, hogy biztosítsák a reájuk bízott határokat. A hűtlenség oka az volt, hogy Sclaomirnak a királyi hatalmat, amelyet Thrascos halála óta mind a mai napig egyedül gyakorolt az abodritok felett, meg kellett osztania Thrascos fiával, Ceadragasszal. Ez annyira elkeserítette őt, hogy kijelentette: soha többé nem megy át az Elbán és nem jelenik meg az udvarnál. Azonnal követséget küldött a tengeren keresztül Godofridus fiaihoz, barátságot kötött velük és elhatározták, hogy hadsereget küldenek az Elbán túli Szászországba. Flottájuk is felfelé jött az Elbán egészen Esesfeld erődítményig és elpusztította a folyó egész partvidékét. Gluomi is az északi határterület parancsnoka gyalogos csapataival és az abodritokkal az erődítmény előtti területre vonult. Mivel azonban a mieink vitéz ellenállást tanúsítottak, elálltak az ottani táborozástól és ismét elvonultak.

Ezalatt a császár Wasgauból a vadászatról visszatért Aachenbe, ahol azt jelentették neki, hogy unokaöccsét, Bernhardot, Itália királyát néhány gonosz ember rávette, hogy függetlenítse magát. Már erősen megszállva tartja az Itáliába vezető valamennyi utat, a szorosokat, és engedi, hogy a városok hódoljanak neki. A hír részben igaz, részben azonban csalárd volt. Hogy ezt a mozgolódást elnyomja a császár egész Galliában és Germániában nagy hadsereget mozgósított és gyorsított menetben Itália felé indította. Mivel Bernhard sem hitt a saját dolgában, főként amikor látta, hogy emberei naponta hagyják el, letette a fegyvert és Chalon-sur Saone-ban megadta magát a császárnak. Hívei követték őt s nemcsak megadták magukat és letették a fegyvert, hanem az első kihallgatásnál mindent feltártak, ami történt. Ennek az összeesküvésnek Egideus, a király legközelebbi barátja, aztán kamarása, Reginhard és (egy másik) Reginhard, Meginhard fia, akinek anyai nagyatyja, Hardrad egykor Germániában ezen ország sok nemesével együtt összeesküvést szőtt Károly császár ellen, voltak a vezérei. Volt ezenkívül sok előkelő és híres férfi, akikről szintén kiderült, hogy részt vettek ebben az összeesküvésben, közöttük Anshelm milánói, Wolfold cremonai és Theodulf orléans-i püspökökről is.

Einhard: Vita Karoli Magni

Einhard (770–840) Nagy Károly udvari történetírója, bár nem viselt a palotában hivatalt, mégis a császár kegyeltje és bizalmasa volt. Részese és egyik irányítója annak a szellemi pezsgésnek, amely Nagy Károly udvarát jellemezte, s amelynek vezére a Britanniából származó Alcuin volt.

Einhard, aki a saját nevét Einhartnak és nem Eginhardnak írta, ahogyan a tudományos irodalomban is sokan használják, Germániából származott előkelő családból. Születési helye Maingau. Műveltségének alapjait a fuldai kolostorban szerezte meg. Megismerte a római irodalom klasszikusait, költőket és történetírókat, de olvasta a keresztény egyházatyák műveit is.

A Vita Karoli Magnit Suetonius császáréletrajzai – főleg az Augustusról írt életrajz – hatása alatt írta meg, jó latinsággal, igen szemléletesen.

MGH, SS, in usum scholarum. Hannover, 1905.

1. A Merovingok nemzetsége, amelyből a frankok királyaikat szokták választani, mint köztudomású, egészen Hildericus királyig állt fenn, akit István római pápa rendelkezésére megfosztottak trónjától, megnyírtak és egy monostorba zártak. Látszat szerint talán csakugyan Hildericusszal szakadt vége (a nemzetségnek), de valójában (a királynak) már régtől fogva nem volt semmi hatalma, és a puszta királyi címen kívül semmi más tekintetben nem volt tündöklő jelenség, mert az államkincstár és az államhatalom a palotanagyok kezében volt, akiket majordomusoknak (maiores domus) neveztek, és akiknek személyében a birodalom feletti legfőbb hatalom egyesült. A királynak nem maradt más hátra, mint hogy csupán a királyi névvel megelégedve, hosszú hajjal, lecsüngő szakállal üljön a trónon és úgy tegyen, mintha csakugyan ő volna az uralkodó, meghallgassa a mindenünnen érkező követeket és távoztukkor közölje velük látszatra önálló elhatározását, valójában azt, amire kioktatták vagy éppen amit megparancsoltak neki. Pedig a haszontalan királyi címen és azon a kikönyörgött életjáradékon kívül, amelyet a palotanagy tetszése szerint utaltak ki neki, nem volt semmi más birtoka, mint egyetlen falusi jószága. Ez is alig járt valami jövedelemmel: egy ház volt rajta és csekély számú szolgaszemélyzet, amely szükségleteiről gondoskodott és rendelkezésére állott. Bárhova kellett mennie, ökörfogatos szekéren utazott, amelyet falusi módon egy pásztorember hajtott. Így járt be a palotába, így ment a népgyűlésre, melyet az ország javára évenként hívtak össze. De a birodalom kormányzását a majordomus látta el, minden bel- és külügyet ő intézett.

2. Ezt a tisztséget (a maior domusét) akkor, amikor Hildericust megfosztották trónjától Pippin, Károly király atyja már mintegy örökjogon töltötte be. Mert az ő atyja Károly,[341] aki a zsarnokokat egész Frankhonban[342] – magának követelvén az uralkodást – megfékezte és a szaracénokat, akik egész Galliát el akarták foglalni, két nagy csatában, az egyik Aquitaniában Poitiers mellett, a másik Narbonne-ban a Berre folyó mellett (volt), úgy legyőzte, hogy Hispániába kényszerültek visszatérni, ezt a hivatalt, amelyet atyja, Pippin adott át neki kiválóan vezette. Mert ezt a tisztséget a nép nem másnak szokta adni, mint annak, aki mind nemzetségének fényére, mind vagyonának terjedelmére nézve a többiek közül kitűnt…

3. Pippint pedig a római pápa kezdeményezésére palotanagyból királlyá választottak, miután 15 éven át vagy valamivel még tovább is egyedül uralkodott Frankhonban, befejezve az aquitaniai háborút, amelyet Aquitania hercege, Waifarius ellen kilenc évig egyfolytában viselt, vízkórságban megbetegedvén meghalt, két gyermeket hagyott hátra, Károlyt és Karlmannt, akikre Isten akaratából a királyság átszállt. A frankok, ahogyan történni szokott, ünnepélyesen mindkettőjüket királlyá választották egy általános gyűlésen, azt a feltételt szabva, hogy az egész királyságot egyenlően osszák fel… Karlmann a királyság kétévi közös igazgatása után megbetegedvén meghalt, testvérét, Károlyt pedig az összes frankok királyává választották…

5. Valamennyi háborúja közül, ahányat csak viselt, az aquitaniai volt az első… Hunoldus, aki Waifarius halála után Aquitaniát el akarta foglalni, és a már majdnem végigharcolt háborút megkísérelte újult erővel folytatni – arra kényszerítette, hogy Aquitaniát kiürítse és Wasconiába[343] meneküljön. De itt sem hagyta megállapodni, hanem átkelt a Garonne folyón és Lupusnak, Wasconia hercegének követei útján megparancsolta, hogy a szökevényt szolgáltasa ki, ha ezt sietve meg nem teszi, haddal fog ellene vonulni. De Lupus jobb belátásra tért, és nemcsak Hunoldust adta ki, hanem tartományával együtt ő maga is meghódolt (Károlynak).

6. Az aquitaniai dolgok elintézése és a háború befejezése után… Hadrianus római püspök[344] kérésének és könyörgésének engedve, háborút indított a langobardok ellen. Ezt István pápa esdeklésére még atyja (Pippin) elkezdte, de (a hadjárat) hatalmas nehézségekbe ütközött, mivel bizonyos frank előkelőségek, akikkel tanácskozni szokott, ellenszegültek akaratának, és nyíltan hangoztatták, hogy elpártolnak a királytól és hazatérnek. Ekkor mégis újrakezdte a háborút Haistulf király ellen és igen hamar be is fejezte. De bár ő is, apja is nyilvánvalóan hasonló, vagy még inkább azonos okból kifolyólag indítottak háborút, bizonyos, hogy mégsem hasonló nehézségek közepette harcolták végig és egészen másképp fejezték be. Pippin a néhány napos Ticinus menti[345] ostrommal rávette ugyan Haistulf királyt, hogy túszokat adjon, hogy a rómaiaktól elragadott városokat és erősségeket visszaszolgáltassa, sőt még arra is megeskette, hogy az elvett városokat nem fogja visszakövetelni. Károly viszont az újrakezdett háborút nem hagyta abba, amíg Desiderius (langobard) királyt a hosszan tartó ostrommal ki nem merítette és meg nem hódította; fiát Adalgisust, akiben mindenki reménykedett, nemcsak királyságából, de még Itáliából is kiűzte; a rómaiak minden elvett birtokát visszaszerezte; Hruodgaususnak, a Forum Iulii (friauli) hercegség helytartójának kitörni készülő újabb felkelését elfojtotta, egész Itáliát urama alá vetette, és a meghódított Itália élére fiát, Pippint tette meg királynak.

7. Ezután az ideiglenesen abbahagyott saxoniai (szászországi) háborút indította meg ismét. Nem volt még egy hadjárat, amely hosszasabban, kíméletlenebbül és a frankok népére nézve nehezebb körülmények között folyt volna, mint ez, mivel a saxonok (szászok), akárcsak úgyszólván valamennyi germániai törzs, természettől fogva is vadak voltak, a démonok tiszteletében tévelyegtek, és ellenségesen állottak szemben a mi hitünkkel, úgyhogy sem az emberi, sem az isteni jogok beszennyezettségét vagy áthágását nem tekintették becstelenségnek. De fennforogtak egyéb okok is, amelyek elősegítették a béke naponkénti megzavarását, mégpedig az a körülmény hogy a mi határaink és az ő határaik a sík vidéken majdnem mindenütt érintkeztek egymással, néhány hely kivételével, ahol nagyobb erdőségek vagy hegyvonulatok biztos vonallal határolják el egymás földjeit. Ezek mentén (a közös határok mentén) sohasem szűntek meg a kölcsönös öldöklések, rablások és gyújtogatások. Mindez annyira felingerelte a frankokat, hogy most már nemcsak (az elszenvedett sérelmek) viszafizetését, hanem nyílt háború indítását is méltányosnak tartották ellenük. Megindult tehát a hadjárat, amelyet mindkét fél páratlan elszántsággal viselt, egyfolytában harminc álló esztendőn keresztül, mindenesetre úgy, hogy a szászok nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint a frankok. A háborút hamarabb is be lehetett volna fejezni, ha ezt a szászok hitszegő viselkedése engedte volna. Nehéz lenne elmondani, hogy vesztett csaták után hányszor fordultak könyörgéseikkel a királyhoz, hányszor adták meg magukat, fogadkoztak, hogy teljesítik parancsait; az elrendelt túszokat késedelmeskedés nélkül kiszolgáltatták; a hozzájuk küldött követeket (illően) fogadták; akárhányszor már annyira megjuhászkodtak és megpuhultak, hogy megígérték, felhagynak a démonok tiszteletével és alávetik magukat a krisztusi vallás parancsainak. De amennyire készek voltak mindezt akárhányszor megtenni, ugyanolyan könnyedén fel is forgatták, úgyhogy nem egykönnyen lehetne eldönteni, a kettő közül melyikre hajlottak inkább, mert az ellenük folytatott hadjárat megindítása után alig volt esztendő, amikor ne történt volna ilyen (váratlan) fordulat. De a király nagylelkűségét, gondolkozásának a megpróbáltatások között és a jósorsban egyaránt rendíthetetlen következetességét semmiféle változékonyságuk le nem győzte, sem pedig az, amit egyszer elkezdett, ki nem merítette. Mert sohasem tűrte, hogy büntetlenül ússzák meg, ha valami ilyen dolgot műveltek, hanem vagy maga állt serege élére, vagy comeseit (grófjait) küldte ki ellenük, úgy bosszulta meg hitszegésüket, és méltó megtorlást hajtott végre rajtuk, mindaddig, amíg valamennyi ellenszegülő leverése és meghódoltatása után az Albis (Elbe) folyó mindkét partján élő lakosságból, asszonyostól, gyerekestől tízezer férfit át nem hozott, és Galliában, Germániában ide is, oda is mindenfelé szét nem telepítette őket. A király azt a feltételt szabta, hogy mondjanak le a démonok tiszteletéről, hagyjanak fel ősi szertartásaikkal, vegyék fel a krisztusi hitet és a keresztény szentségeket, és a frankokkal egyesülve olvadjanak egyetlen néppé. (A szászok) elfogadták ezeket a feltételeket, így ért véget az oly sok évig húzódó háború…[346]

9. Miközben állandóan, úgyszólván megszakítás nélkül folyt a saxonok elleni háború, a határvidékek megfelelő pontjain őrségeket hagyott hátra, ő pedig teljes hadierejével Hispániát támadta meg. Átkelt a Pireneusok hágóján, meghódította valamennyi útba eső várost és várat, majd sértetlenül vezette vissza seregét. Éppen csak a Pireneusok hegyei között visszatérés közben nyílt rá alkalma, hogy egy kissé kitapasztalja Wasconia lakóinak[347] a hitszegését. Mert mikor a sereg a szűk hegyszorosban hosszú menetben elnyúlva haladt, a wasconok (baszkok) a hegy legtetején lesben állottak (mert az a hely az ottani rengeteg erdők sötétje miatt alkalmas a cselvetésre), a málhás csapatok utolsó részlegeit és a biztosításukra rendelt hátvédet iólülről megrohanták és egy mélyebben fekvő völgybe kényszerítenék. Itt kézitusában mind egy szálig lekaszabolták őket, majd a málhák kifosztása után a közelgő éjszaka oltalma alatt nagy gyorsan szétszéledtek. Segítségükre volt ebben egyrészt könnyű fegyverzetük, másrészt a hely fekvése, ahol mindez végbement, viszont a frankok minden tekintetben egyenlőtlen körülmények között küzdöttek a wasconokkal: gátolta őket a nehéz fegyverzet, és a terep sem nekik kedvezett. Ebben a csatában esett el Eggihardus, királyi főasztalnok, Ashelmus palotagróf és Hruodlandus, a britanniai (breton) határőrvidék helytartója,[348] sok mással egyetemben. És még csak bosszút sem lehetett mindjárt állni a történtekért, mert az ellenség dolga végeztével úgy szétszóródott, hogy még híre sem maradt, hol lehetne keresni.[349]

13. Valamennyi háborúja közül – a saxoniain kívül – …az volt a legnagyobb, amelyet az avarok vagy hunok ellen indított. Erre még alaposabban felkészült és nagyobb elszántsággal folytatta, mint a többit. De személyesen csak a pannoniai hadjáratot irányította (ez a nép akkor tudvalevőleg Pannoniában tanyázott), a többi vezetését rábízta Pippin nevű fiára, a tartományfőnökökre, comeseire (grófjaira) és alvezéreire. Bár a hadműveleteket a legnagyobb eréllyel irányította, a háború mégiscsak a nyolcadik évben fejeződött be. Hogy hány csatát vívtak, mennyi vért ontottak, bizonyítja az, hogy Pannonia teljesen elnéptelenedett, azt a helyet pedig, ahol a kagan[350] palotája volt, annyira feldúlták, hogy nyoma sem látszik ott emberi településnek. Ebben a háborúban a hunok (avarok) egész nemessége elpusztult, egész dicsőségük odaveszett. Minden vagyonukat és hosszú idők óta összehordott kincseiket széthurcolták. Nem is idézhetnénk fel emlékezetünkbe még egy háborút, amelyből a frankok gazdagabban, bővebb zsákmánnyal kerültek volna ki. Mert ha eddig majdhogynem szegények voltak, most a királyi palotában annyi aranyat és ezüstöt találtak, az ütközetek során annyi drágakincset zsákmányoltak, hogy méltán gondolhatták: jogosan ragadták el a frankok a hunoktól azt, amit a hunok azelőtt jogtalanul raboltak el más népektől.

A frank előkelőségek közül csak ketten pusztultak el ebben a háborúban: Ericus Forum Iulii (Friaul) hercege, aki Liburniában, Tharsatica[351] tengerparti város lakóinak cselvetése folytán esett el, és Geroldus, Baioaria (Bajorország) helytartója. Ez utóbbit nem tudni, hogy ki ölte meg, mikor a hunokkal való megütközése előtt a csatasort rendezte, két másikkal együtt, akik vele voltak, amint (a sorok előtt) végiglovagolt és minden egyes harcost buzdított…

14. Az utolsó háborút a normannok ellen kezdte, akik dánoknak neveztetnek és elsősorban rablásból élnek, ezenkívül nagy csapatokkal pusztítják Gallia és Germánia határait. Királyuk, Godofridus kérkedő reményében annyira felfuvalkodott, hogy egész Germánia uralmát meg akarta szerezni, Frisiát éppen úgy, mint Saxoniát saját provinciáinak vélte. Szomszédait (az abodritokat[352]) már uralma alá hajtotta, és azok már adót fizettek neki. Azzal is kérkedett, hogy rövid idő alatt nagy hadsereggel Aachenbe fog érkezni, ahol a királyi udvar volt… (de) a saját testőrei megölték, és élete ugyanúgy véget ért, mint az általa indított háború.

15. Ezek voltak azok a háborúk, amelyeket a leghatalmasabb király negyvenhét éven át – ennyi ideig uralkodott ugyanis – a föld különböző részein a legnagyobb körültekintéssel és szerencsével viselt. Ezekkel (a háborúkkal) a frank királyságot, amelyet pedig atyja, Pippin után is (már) kiterjedt és erős államként vett át, olyan jelesen megnövelte, hogy terjedelme megkétszereződött. Mert korábban nem volt egyéb, mint Galliának az a része, amely a Rajna és Loire, valamint az óceán és a baleári tenger között terül el, és Germániának azon része, amely Saxonia, a Duna, a Rajna és a Saale – amely elválasztja a thüringeket és a sorabokat[353] – között fekve települt meg, s amelyet keleti Franciának neveznek, és ezek mellett az alamannok és a bajorok is a frank királyság hatalma alá tartoztak, ő maga (Károly) emlékezetes háborúkkal először Aquitaniát és Wasconiát, és az egész Pireneus hegyláncot, és egészen az Ebróig terjedő vidéket, amely folyó Navarránál ered és Hispánia legtermékenyebb szántóföldjeit érintve Tortosa város falainál egyesül a baleári tengerrel; azután egész Itáliát, amely Rostától alsó Calabriáig, ahol a görögök és beneventumiak határa van, ezer mérföld vagy még azt is meghaladó hosszúságban terül el, azután Saxoniát, amely pedig Germánia része, mégsem jelentéktelen, mert kétszer olyan szélesnek tartják, mint a frankok által lakott (területet); azután mindkét Pannóniát és a Duna másik partján elhelyezkedő Dáciát, Istriát, Liburniát és Dalmáciát, kivéve a tengerparti városokat, amelyeket a barátságért és a vele kötött szövetségért átengedett a bizánci császárnak; aztán az összes barbár és vad népeket, amelyek a Visztula és a Rajna folyók, az óceán és a Duna között elhelyezkedve Germániát lakják, és amelyeknek nyelve hasonló, állapotuk és erkölcseik azonban nagyon különbözik, úgy leigázta, hogy adófizetőkké lettek; közöttük vadságban kitűntek a welatabok, sorabok, abodritok, boemanok,[354] akikkel bizony háborúba keveredett; másokat, akiknek még több a számuk, meghódolásra késztetett.

16. Uralkodásának dicsőségét azzal is gyarapította, hogy több királlyal és néppel baráti viszonyra lépett. Hadefonsust (Adelfonsus, Alfonz), Gallaecia és Asturia[355] királyát oly szoros szálakkal fűzte magához, hogy az valahányszor csak levelet vagy követeket küldött hozzá (Károlyhoz), nem is hívatta magát másnak, mint hű szövetségesének. Bőkezűségével a skótok királyainak jóindulatát is annyira megnyerte, hogy őt csak uruknak, magukat pedig az ő alattvalóinak és szolgáinak emlegették. Ismeretesek azok a levelek, amelyeket hozzá intéztek, és amelyek nyilván mutatják iránta való ilyen érzelmeiket. Aaronnal[356] a perzsák királyával, aki India kivételével majdnem az egész Kelet fölött uralkodott, olyan baráti egyetértésben élt, hogy többre tartotta (Károly) jóindulatát, mint az egész világ valamennyi királyának és fejedelmének barátságát, és csak őt tartotta méltónak arra, hogy elhalmozza tisztességadással és bőkezű ajándékokkal. Mikor pedig (Károly) követei, akiket fogadalmi ajándékokkal küldött a mi Urunk és Megváltónk szentséges sírjához és feltámadásának helyére, megérkeztek hozzá és jelentették neki uruk akaratát, nemcsak a kéréseket teljesítette, hanem még azt is megengedte, hogy a szent és üdvöt hozó helyet (Károly) vegye fennhatósága alá. Mikor a követek visszatértek, velük mentek az ő emberei is, akikkel ruhákon, illatszereken és a keleti országok egyéb kincsein kívül még roppant értékű ajándékokat is küldött. Néhány évvel később pedig kérésére elküldte akkor egyetlen elefántját. Nikephoros, Michael és Leo konstantinápolyi császár is kereste barátságát és szövetségét, és számos követet küldött hozzá. Ezekkel, mikor a császári cím felvétele miatt igen gyanakodtak, hogy ki akarja ragadni kezükből a császári hatalmukat, szoros szövetségi szerződést kötött, hogy a két fél között semmi se adhasson alkalmat a viszálykodásra. Mert a rómaiak és a görögök szemében mindig gyanús volt a frankok hatalma. Innen származik az a görög közmondás is, hogy „Legyen csak barátod a frank, ne legyen szomszédod”…[357]

22. Megtermett, izmos ember volt, magas növésű, de nem rendkívüli termetű: magassága tudvalevőleg hétszer annyi volt, mint lábának hosszúsága. Feje gömbölyű volt, szeme nagy és eleven tekintetű, orra valamivel nagyobb a közepesnél, haja szépen megőszült, arckifejezése vidámságot és derűt árasztott. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy akár állt, akár ült, igen tekintélyes és méltóságos jelenségnek lóssék. Bár nyaka rövid volt, hasa pedig kissé előreugrott, egyéb testrészeinek arányossága mindezt elfeledtette. Határozott léptekkel járt, egész testtartása férfias volt; hangja tisztán csengett, de testi szépségéhez mégsem volt fogható. Jó egészségnek örvendett, ha azt nem számítjuk, hogy halála előtt négy éven át gyakran szevedett hidegrázásban és a legvégén egyik lábára bicegett. De még ekkor is inkább a maga belátása, mint az orvosok tanácsa szerint járt el. Az orvosokat különben is majdhogynem gyűlölte, amiért rá akarták venni, hogy mondjon le megszokott sült ételeiről és barátkozzék meg a főttekkel. Állandóan gyakorolta magát a lovaglásban és vadászatban, de ezt nemzeti sajátosságnak mondhatjuk, hiszen alig van még egy nép a földön, amely ezekben az ügyességben a frankokkal felvehetné a versenyt. Gyönyörűségét találta a természetes hévizek gőzében, és gyakran edzette testét úszással. Ebben olyan ügyességre tett szert, hogy méltán tartották a legkülönbnek. Ezért építtetett Aquae Graniban (Aachen) királyi palotát, és életének utolsó éveiben megszakítás nélkül itt lakott haláláig. A fürdőbe nemcsak fiait, hanem az udvari méltóságokat és barátait, sőt néha még kísérőinek és testőreinek csoportját is behívta, úgyhogy akárhányszor százan vagy még többen is fürödtek egyszerre.

23. Nemzeti, tehát frank ruhákat viselt: lenvászon inget és ugyancsak lenvászonból készült nadrágot öltött magára, majd egy selyemmel beszegett tunikát és (hosszú) nadrágot; azután lábszárát tekerte körül, lábára sarut húzott. Télen vidra- és cobolyprémből készült bundával védte mellét és vállát. Efölé kék köpenyt terített és mindig kardot kötött. Kardjának markolata és tartója aranyból vagy ezüstből készült. Néhanapján ékkövekkel kirakott kardot is viselt, de csak különös ünnepélyek alkalmával vagy ha idegen országok követeit fogadta. A külföldi ruhákat lenézte, bármennyire tetszetősek voltak is, és sohasem engedte, hogy ilyenekbe öltöztessék, kivéve mikor egyszer Rómában Adrianus (Adorján) pápa kérésére, majd másodszor utódjának, Leó pápának könyörgésére hosszú tunikát és chlamyst öltött és római módra szabott sarut húzott lábára. Ünnepélyekre arannyal szőtt ruhában, ékkövekkel díszes saruban, aranycsattal feltűzött palástban, aranykoronával és drágakövekkel díszítve vonult be. Más napokon viszont öltözete alig különbözött a közönséges népviselettől.

24. Ételben és italban mértékletes volt, de italban talán még mértékletesebb, mert az ittasságot bárki másban, de leginkább magában és családja tagjaiban igen elítélte. Már étel dolgában nem tudta magát ennyire türtőztetni, és nemegyszer panaszkodott, hogy a böjtölés árt testi egészségének. Lakomákat fölöttébb ritkán rendezett, csakis különös ünnepek alkalmából, de ilyenkor azután sok embert meghívott. Napi ebédje mindössze négy fogásból állott, ha nem számítjuk a sült pecsenyét, amelyet a vadászok nyársra szoktak húzni. Ezt szívesebben fogyasztotta, mint bármi más ételt. Étkezés közben vagy valami zenét, vagy felolvasást hallgatott. Történeteket és a régiek viselt dolgait olvasták fel neki. Örömét lelte Szent Augustinus műveiben is, különösen az Isten országáról szóló könyvében. A bor és minden egyéb ital élvezetében annyira mértékletes volt, hogy ebéd közben ritkán ivott háromnál többször. Nyáron a déli étkezés után némi gyümölcsöt evett, és csak egyszer ivott, majd levetette ruháit és saruját, akárcsak éjjelre, és pihent két-három órát. Éjszakáit úgy töltötte, hogy négyszer-ötször is felébredt vagy leszállt, és megszakította az alvást. Nemcsak barátait fogadta, miközben saruit felvette és öltözködött, hanem ha a palotagróf azt jelentette, hogy van valami per, amelyet az ő rendelkezése nélkül nem lehet eldönteni, tüstént bevezettette a perlekedőket is, és mintha a bírói emelvényen ülne, meghallgatta a tényállást és ítéletet mondott. De nemcsak ezt intézte ilyenkor, hanem azt is kiosztotta, amit aznap el kellett végezni, vagy amivel valamelyik főemberét meg kellett bízni.

25. Gazdagon meg volt áldva ékesszólással, és akaratát könnyedén, világosan ki tudta fejezni. De nem érte be csupán anyanyelvével, hanem nagy buzgalommal tanulmányozta az idegen nyelveket is. Ezek közül a latint úgy megtanulta, hogy latinul és anyanyelvén egyformán tudott beszélni; a görögöt inkább csak értette, de nem beszélte. Annyira beszédes volt, hogy szinte bőbeszédűnek látszott. A szabad művészeteket rendkívüli buzgalommal ápolta, doktorait igen tisztelte és nagy megbecsülésben részesítette. A nyelvtan elsajátítása végett Petrus Pisanus öreg szerpapot hallgatta. A többi tudományban a Britanniából való szász nemzetiségű Albinus (melléknevén: Alcoinus), ugyancsak szerpap ez a rendkívüli ismeretekkel rendelkező férfi volt a tanítója. Ennek vezetése alatt igen sok időt és fáradságot fordított a retorikának és dialektikának, különösen pedig a csillagászatnak tanulására. Foglalkozott a számolás mesterségével is, és éles elméjével nagy érdeklődéssel szokta vizsgálni a csillagok járását. Próbálkozott az írással is: e célból ágyának vánkosa alatt elrejthető viasztáblákat és kis jegyzőkönyveket szokott magával hordozni, hogy mikor ráérő ideje van, kezét a betűvetéshez szoktassa. De ez a sokáig halogatott és későn kezdett munka már nemigen sikerült neki…[358]

28. Ez utóbbi (Rómába) menetelének azonban nemcsak ezek voltak az okai,[359] hanem az is, hogy Róma város lakói Leó pápát sok bántalommal, illetve arra kényszerítenék, hogy a király védelmét kérje. (A király) tehát Rómába ment, hogy az egyház rendkívül zavaros állapotát rendbehozza, és az egész telet ott töltötte. Ez idő alatt vette fel a császári és augustusi nevet. De ettől eleinte annyira idegenkedett, hogy amint később megerősítette, azon a napon nem lépett volna be a templomba, bármilyen kiemelkedő ünnep lett volna, ha a pápa szándékát előre tudja. (A császári) cím felvétele miatt keletkezett irigységet, amellyel állítólag megbántotta a (kelet-) római császárokat, nagy türelemmel viselte. Nagylelkűséggel győzte le (az irigyek) dacosságát, hiszen azoknál kétségkívül sokkal kiválóbb volt, sűrűn küldött hozzájuk követségeket, leveleiben pedig testvéreinek nevezte őket…[360]

Liber Pontificalis, XCVIII. Leo III.

MGH, Libri Pontificalis II., 7. o.

És akkor a tiszteletre méltó és kegyes főpap a saját kezében tartott igen értékes koronával megkoronázta őt (Károlyt). Akkor az összes római hívők, tekintetbe véve azt a rendkívüli védelmet és szeretetet, amelyet ő a római szentegyház és annak helytartója iránt tanúsított, Istennek és Szent Péternek, a mennyország kulcstartójának sugallatára, egy akarattal fennszóval kiáltották: „Károlynak, az Istentől koronázott legkegyesebb Felségnek, a nagy és békeszerető császárnak élet és győzelem!” Szent Péter apostol oltára előtt, több szentet segítségül híva, háromszor mondották el ezt, és így Károlyt római császárrá emelték. A szent helytartó és főpap szentelt olajjal felkente Krisztus legkiválóbb fiát, Károly királyt, ott mindjárt, a mi Urunk Jézus Krisztus születése napján.

Rendelkezés a birodalomról (Ordinatio imperii)

817 júliusában I. Lajos felosztotta birodalmát első házasságból született fiai: Lothár, Pippin és (Német) Lajos között. A rendelkezés voltaképp rövid ideig volt érvényben, mivel 823-ban megszületett Lajos második házasságól legkisebb fia: (Kopasz) Károly, s ezért további felosztásokra került sor (831: Regni divisio, 839: Divisio imperii).

MGH, Capit, T. I., 270–273. o.

Az Úristen és üdvözítőnk, Jézus Krisztus nevében Lajos[361] az isteni gondviselés elrendeléséből fenséges császár.

Amidőn mi Isten nevében az Úr megtestesülésének 817. évében, a 10. indictióban[362] és császárságunk 4. évében,[363] július havában aacheni palotánkban bevett szokás szerint a szent konventet és népünk teljességét (generalitas populi)[364] összehívtuk, hogy az egyház és egész birodalmunk hasznos dolgairól tanácskozzunk, és ezeket tanulmányoztuk, isteni sugallatra híveink figyelmeztettek bennünket, hogy az Istentől mindenütt biztosított sértetlenségünk és a béke megmaradása érdekében teljes országunk helyzetéről és fiaink ügyéről atyáink szokása[365] szerint határozzunk. De ezen figyelmeztetés bármennyire is ünnepélyesen és hűséggel történt, sem nekünk, sem azoknak, kik bölcsen gondolkodnak, nem látszott hasznosnak, hogy fiaink iránti szeretetből vagy kegyből az Isten által számunkra megőrzött birodalmat az emberi elrendezés ossza fel, nehogy történetesen emiatt megbotránkozás törjön ki a szentegyházban és magunkra vonjuk Annak haragját, akinek hatalmában minden királyság törvényei fekszenek. Ezért szükségesnek véltük, hogy böjtöléssel, imákkal és alamizsnaosztással eljussunk ahhoz, amit gyengeségünk korábban nem merészelt. Mindezeket három napig illően cselekedvén a mindenható Isten jóváhagyásával – amit hiszünk – mind a mi, mind egész népünk óhaja elsőszülöttünk: Lothár[366] megválasztására esett, ezért őt, akit az isteni elrendezés kinyilvánított, mi és egész népünk ünnepélyes szokás szerint császári diadémmal megkoronáztuk, és közös óhajjal örökösünkké és birodalmi utódunkká tettük, ha Isten úgy akarja.

Fivéreit: Pippint[367] és a velünk azonos nevet viselő Lajost[368] közös tanácskozással királyi névvel ruháztuk fel, és az alább megnevezett területeket nekik kijelöltük, melyekben ők halálunk után az idősebb fivér alatt királyi hatalommal élhetnek, az alább megfogalmazott cikkelyeknek megfelelően, melyek tartalmazzák azon állapotot, amit közöttük elhatároztunk. Ezen cikkelyeket a birodalom haszna és a közöttük levő béke megőrzése érdekében, valamint az egész egyház védelmére minden hívünkkel megfontoltuk, a megfontoltakat leírattuk, a leírtakat pedig saját kezűleg megerősítettük, hogy Isten segítségével, miként közös óhajjal ezt mindenki kifejezte, közös fogadalommal azok mindenki által sértetlenül megőriztessenek az ő és a teljes keresztény nép örök békéjére – meghagyván mindenekben császári hatalmunkat fiaink és népünk felett, mindazon alázattal, amelyet atyának az ő fiai, császárnak és királynak saját népe tanúsít.

1. Akarjuk, hogy Pippin birtokolja Aquitániát és Gascogne-t, a teljes toulouse-i határőr-grófságot, ezenfelül négy grófságot: Septimaniban[369] a carcassonne-it, valamint Burgundiában az autunit, az avallonit és nevers-it.

2. Akarjuk továbbá, hogy Lajos birtokolja Bajorországot, a karantánokat, a cseheket, az avarokat és a szlávokat, akik Bajorországtól keletre vannak, ezenfelül pedig két uradalmi falvat az ő saját szolgálatára az észak-bajorországi grófságban: Luttrahofot és Ingolstadtot.[370]

3. Akarjuk, hogy e két fivér, akik a király nevével ruházattak fel, a saját hatalmukon belül eső minden tisztség szétosztásában saját hatáskörrel bírjanak: a püspökségekben és apátságokban az egyházi rend tartassék meg, míg a többi tisztség megadásában a becsületet és a hasznosságot vegyék figyelembe.

4. Akarjuk továbbá, hogy egyszer egy évben, alkalmas időpontban együtt vagy külön-külön, aszerint, ahogy a dolgok állása engedi, idősebb fivérüket ajándékaikkal látogassák meg, hogy lássák őt, s hogy azon dolgokról, amelyek szükségesek és a közös hasznot vagy az örök békét elősegítik, kölcsönös testvéri szeretettel tanácskozzanak. És ha valamelyikük valamilyen elkerülhetetlen szükségtől akadályoztatva a szokott és alkalmas időben elmenni nem tudna, ezt az idősebb fivérnek követekkel és ajándékok küldésével jelezze, úgy, hogy amikor a lehetőség megfelelő időben először bekövetkezik, a látogatást semmilyen kifogással ne mulassza el.

5. Akarjuk és óhajtjuk, hogy az idősebb fivér, ahányszor egyik vagy mindkét fivére ajándékaikkal, ahogy mondottuk, hozzá ellátogat, amikért neki Isten beleegyezésével nagyobb hatalom jutott, úgy ő is fivéreit kegyes és testvéri szeretettel bőkezű ajándékkal lássa el.

6. Akarjuk és elrendeljük, hogy az idősebb fivér ifjabb fivéreinek, ahányszor azok idegen népek (nationes) ellen okkal segítséget kérnek tőle, aszerint, amit az ésszerűség diktál és az idő alkalmassága enged, vagy ő maga vigyen alkalmas segítséget nekik, vagy hű követei vezessék seregeit.

7. Akarjuk továbbá, hogy az idegen és ezen az Isten által megőrzött birodalomra ellensé-ges népekkel az idősebb fivér tanácsa és egyetértése nélkül háborút viselni vagy békét kötni ne merészeljenek. A váratlanul támadó ellenségek csapásait vagy hirtelen beütéseit pedig erejük szerint maguk igyekezzenek visszaverni.

8. Az idegen népektől akár békekötés, hadüzenet, akár várak vagy erődítmények átadásáról, illetve más egyéb jelentős ügy miatt érkezett követeknek idősebb fivérük egyetértése nélkül ne válaszoljanak, vagy őket ne bocsássák el. Ha pedig az idősebb fivérhez követek érkeznek bármely részről, akihez az ifjabb fivérek közül eljutnak, az őket tiszteletteljesen saját követeivel az idősebb fivér jelenléte elé vitesse; a kevésbé fajsúlyos ügyekben pedig a követség minősége szerint maga válaszoljon. Mégis arra buzdítjuk őket, hogy akármint is történnek a dolgok a velük határos területeken, soha ne hanyagolják azt az idősebb fivér tudomására hozni, hogy ő maga is mindig készen találtassék, bármit is követel a királyság szüksége és haszna.

9. Elrendeltük továbbá, hogy halálunk után fiaink bármely vazallus birtokát a viszályok elkerülése érdekében csak saját ura hatalmában birtokolja, ne a másikéban. Tulajdonát és örökségét pedig, bárhol is lenne, a törvény megtartásával méltósággal és biztonságban birtokolja, jogtalan zaklatás nélkül. És legyen megengedett bármely szabad embernek, akinek nem lenne hűbérura (senior), hogy e három fivér közül annak ajánlja fel magát, amelyiknek akarja.

10. Ha pedig (és Isten óvjon ettől, s ezt mi is a legkevésbé kívánjuk) megtörténne, hogy valamelyik fivér a világi dolgok iránti vágy miatt, mely minden bajnak gyökere, az egyház vagy a szegények zaklatójává vagy elnyomójává válna, avagy zsarnokságot gyakorolna, amelyen minden kegyetlenség alapszik, először titokban, az isteni parancsnak megfelelően hű követei egyszer, kétszer és háromszor figyelmeztessék megjavulására, s ha ezekben mégis megmaradna, fivére őt másik fivére elé szólítva atyai és testvéri szeretettel intse és dorgálja meg. És ha ezen illő figyelmeztetést mélyen megvetné, mindenki közös ítéletével döntsék el, mit tegyenek vele, mivelhogy akit illő figyelmeztetés az átkos tettektől visszahívni nem tud, a császári hatalom és mindenki közös ítélete büntesse meg.

11. Az egyházat franciai,[371] aquitániai, itáliai vagy más, ezen birodalom alá vetett területeken és provinciákban levő rektorainak az egyházakat illető dolgokban legyen meg azon hatalmuk, amelyet atyánk idején is birtokoltak, vagy a mi időnkben ismeretesek birtokolni.

12. Az ifjabb fivérek a vámokat (tributa), adókat (census) és nemesfémeket, amiket hatalmukban áll beszedni vagy birtokolni, birtokolják, hogy ezekből szükségeikben magukról gondoskodhassanak és az idősebb fivérnek adandó ajándékokat jobban elő tudják készíteni.

13. Akarjuk azt is, hogy ha valamelyikük halálunk után házasodna meg, az idősebb fivér tanácsával és egyetértésével válasszon feleséget; a viszályok és a káros események elkerülése érdekében figyelmezendőnek véljük, hogy az idegen nemzetségekből egyikük se merészeljen feleséget szerezni. A többi ember pedig a béke elmélyítése érdekében gondos választás után bárhol házasodhat.

14. Ha valaki az ifjabb fivérek közül elhunyván törvényes fiakat hagyna hátra, a hatalom ne osztassék fel közöttük, hanem inkább az egyként összegyűlő nép válassza meg közülük azt az egyet, akit az Úr akar, és őt az idősebb fivér fivérének és fiának fogadja el, s atyai szeretettel kitüntetve ezen rendelkezést irányában mindenekben őrizze meg. A többi fiúról pedig kegyes szeretettel gondoskodjanak, őket atyáink szokása szerint neveljék és tanáccsal lássák el.

15. Ha pedig valaki az ifjabb feleségek közül törvényes fiúgyermekek nélkül hunyna el, hatalma az idősebb fivérre kiáramoljon. És ha ágyasságból született fiúgyermekei (liber ex concubinis) lennének, figyelmeztetjük, hogy irányukban könyörületesen cselekedjen.

16. Ha pedig az ifjabb fivérek valamelyike halálunkkor a ripuári törvény szerint a törvényes kort[372] még nem érte el, akarjuk, hogy míg az előre megszabott korhatárhoz nem ér, addig – miképpen most – mind őt, mind királyságát az idősebb fivér gondozza, kormányozza. És amikor a törvényes kort eléri, az említett módon mindenekben birtokolja hatalmát.

17. Itália királysága nevezett fiunknak (Lothár) – ha Isten is úgy akarja, hogy utódunk legyen – vettetik alá mindenekben, miként valaha atyánknak, s jelenleg Isten akaratából a mi uralmunknak alávetve marad.

18. Emlékeztetjük egész népünket azon fogadalomra és a minden nemzetségben mélyen lakozó közismert űség szilárdságára, hogy ha fiunk, aki isteni jóváhagyással örökösünk lesz, törvényes fiú utódok nélkül halna meg, mindenki üdve, az egyház nyugalma és a birodalom egysége érdekében fiúörököseink közül egyet – ha túlélnék ezen fivérüket – válasszanak meg; azt az állapotot pedig, melyet az ő megválasztásához létrehoztunk, folytassák tovább, hogy az ő megerősítésével ne az emberi, hanem az isteni akarat teljesülhessen.

A király feladatairól

Jonas, Orléans püspöke (818–844), Jámbor Lajos tanácsadója Pippin, Aquitánia királyához írt munkájában (De institutione regia ad Pippinum regem) a királyi kormányzásról a Szentírás és Szt. Ágoston tézisei alapján értekezik.

PL, CVI, 287–290. o.

III. fejezet

Mit jelent királynak lenni, milyen legyen, mitől óvakodjék

A király a helyes uralkodásról kapta a nevét. Ha tehát jámboran, igazságosan és könyörületesen uralkodik, méltó arra, hogy irálynak hívják, ha azonban e tulajdonságok nincsenek meg benne, elveszti király nevét. A régiek minden uralkodót türannosznak hívtak, de később a jámboran, igazságosan és könyörületesen uralkodók a király nevet kapták. Azokat azonban, akik istentelenül, igazságtalanul és helytelenül uralkodnak, nem királynak, hanem türannosznak mondjuk.

Mivel tehát nevét a helyes uralkodásról kapta, arra kell törekednie a királynak Krisztus kegyes segítségével, hogy önmagát és házát a mihaszna dolgoktól megtisztítsa és hasznosakkal gazdagítsa, hogy erről alattvalói mindig jó példát vegyenek. Önmaga pedig Krisztus üdvözítő rendeléseit híven teljesítse és helyes kormányzásával azokat, akik felett idővel múló hatalma van, a békességben, egyetértésben, szeretetben és egyéb jótéteményekben állhatatosakká tegye, amennyire csak Isten engedi, szavakkal és példaadással őket bölcsen jámbor, igazságos és könyörületes tettekre buzdítsa, szem előtt tartva, hogy róluk Istennek fog számot adni; ha így végzi feladatát, e földi száműzetés után ama szent királyok sorsában fog osztozni, akik leküsmeretes szolgálatukkal Isten tetszését megnyerték.

Ezt olvashatjuk a mózesi törvények könyvében arról, hogy milyennek kell lennie és mitől kell óvakodnia a királynak: „Mikor bemégy arra földre, a melyet az Úr, a te Istened ád néked, és bírod azt, és lakozol abban, és ezt mondod: Királyt teszek magam fölé, miképpen egyéb népek, a melyek körültem vannak:

Azt emeld magad fölé királyul, a kit az Úr, a te Istened választ a te atyádfiai közül.”[373] És rögtön utána: „Sok feleséget se tartson, hogy szíve el ne hajoljon; se ezüstjét, se aranyát felettébb meg ne sokasítsa. És mikor az ő országának királyi székére ül, írja le magának könyvbe e törvénynek mását a Lévita papokéból. Es legyen az őnála, és olvassa azt életének minden idejében, hogy tanulja félni az Urat, a te Istenedet, hogy megtartsa a törvénynek minden igéjét és e rendeléseket, hogy azokat cselekedje. Fel ne fuvalkodjék az ő szíve az ő atyafiai ellen, se el ne hajoljon a parancsolattól jobbra vagy balra, hogy hosszú ideig éljen az ő országában, ő és az ő fiai Izráelben.”[374]

Fontold meg, hogy az istenfélelem, az ő törvényeinek betartása és az alázatosság, mely nem engedi, hogy a felebarátjai fölé emelkedjék, és az igazságosság nemcsak magát a királyt, hanem fiait is hosszú időre uralkodókká teszi. Óvakodjék tehát a király a kevélységtől, ahogy Sirák is figyelmezteti: „El ne bízd magadat! Légy olyan a társaságukban, mint aki közülük való.”[375]

A Példabeszédek könyvében: „Annak a királynak mindenkor fennmarad a trónja, aki a szegények fölött igazsággal ítél.”[376] Később: „A kegyelmesség és az igazság megőrzik a királyt, megerősíti irgalmasság által az ő székét.”[377]

Mivel kétségtelen, hogy az Úrral együtt uralkodó szentek tanításai, melyek a Szent Lélek adományaként jöttek létre, nagyobb hatással vannak a hallgató szívére, mint a mi szerény szavaink, beillesztünk egy részt Krisztus vértanújától, boldog Cyprianustól ebbe a szerény képességünktől telő műbe, melyet arra ajánlunk, hogy fenséged mindig keze ügyében tartsa, mindig olvassa és elmélkedjék róla, hogy szavaiban, mint tükörben folyvást azt nézze, milyennek kell lennie, mint kell tennie és mitől óvakodnia. Így szól: „Az önellentmondások kilencedik fokozata az igazságtalan király. Szükséges ugyanis, hogy a király ne igazságtalan, hanem az igazságtalanságok orvoslója legyen, és ezáltal őrizze meg személyében nevének méltóságát. A király név ugyanis azt jelenti, hogy minden alattvalójával szemben a helyes útra térítés feladatát látja el. Hogy igazíthatna azonban az másokat a helyes útra, aki önmagát nem képes a tévelygéstől visszatartani. A király igazságossága felmagasztalja trónusát, méltányossága pedig megszilárdítja hatalmát a népek felett. A király esetében azt jelenti az igazságosság, hogy senkit nem nyom el hatalmával igazságtalanul, hogy személyválogatás nélkül ítélkezik saját rokonai és más ember ügyében, hogy az idegenek, árvák és özvegyek védelmezője, gátat vet a rablásnak, bünteti a paráznaságot, nem támogat gonoszt, szemérmetleneket és komédiásokat nem etet. Az istenteleneket elveszti a föld színéről, az apagyilkosokat és esküszegőket nem engedi élni, az egyházat védelmezi, a szegényeket táplálja, az állami teendőket megbízható emberekre bízza, idős bölcs és józan tanácsadókat tart, a mágusok és jósok által terjesztett babonákra ügyet sem vet, nem hirtelen haragú, hazáját bátran és teljes erejéből védelmezi az ellenséggel szemben, mindenben az Istennel él, szerencséjében nem bízza el magát, minden nehézséget békességgel elvisel, az istenbe vetett egyetemes hitet megőrzi, nem engedi, hogy fiai istentelenségeket kövessenek el, a kellő időben buzgón imádságba mélyed és az illő idő előtt nem nyúl az ételhez.”[378] „Jaj neked, ország, ha gyerek a királyod, s ha fejedelmeid már reggel lakmároznak.”[379] Ezek eredményezik a királyság jelenlegi jólétét, a királyt pedig a még tökéletesebb mennyei királyságba juttatják. Nem csoda, hogy a birodalmát sújtó sok csapással néz szembe az, aki királyságát nem ezeknek a törvényeknek megfelelően igazgatja. Gyakran emiatt szakad meg a békés élet, érik csapások az országot, még a föld is gyérebb termést hoz, a népre szolgaság vár; sok gyötrelem mérgezi meg az ország jólétét: gyerekek és számukra kedves személyek halála okoz fájdalmat, a tartományokat mindenfelől ellenséges betörések dúlják fel, a csordákat és nyájakat ragadozók tizedelik, a tavaszi és téli kedvezőtlen időjárás terméketlenné teszi a földet és járhatatlanná a tengert, lehetetlenné teszi a halászatot, és olykor villámcsapás égeti ki a mezőt, virágzó fákat, szőlőt.

Ráadásul a király igazságtalansága nem csupán az ő uralmát szennyezi be, hanem fiai és unokái számára is lehetetlenné teszi, hogy örökségükhöz jussanak, mert bemocskolja őket. Salamon véke miatt is kivette Israel Istene a hatalmat fiai kezéből, Dávid király érdemei miatt pedig nemzetségnek örök szövétneket gyújtott Jeruzsálemben, Íme, tisztán megmutatkozik annak, aki megvizsgálja, milyen nagy szerepe van a királyi igazságosságnak: ez biztosítja a nép békés életét, ez a haza védelme, a nép biztonsága, a nemzet oltalma, csüggedtek támasza, az emberek öröme, a kedvező időjárás, a tenger csendje, a föld termékenysége, a szegények vigasza, az utódok öröksége, saját magának pedig a jövendő üdvösség reménye.

Azt is tartsa azonban szem előtt, hogy miként a trónján ülve ő az első az emberek között, ugyanígy a bűnhődésben is elöl fog járni, ha nem tartja magát a törvényekhez. Mindazok a bűnösök, akik most alattvalói, ama jövendő bűnhődésben fölötte fognak állni.

Ezt mondja Fulgentius Az elrendelés és a kegyelem valóságosságáról című könyvében: „Kegyelmes uralkodó, nem azért van a kegyelem edénye a dicsőségre előkészíve, mert a földi hatalom csúcsát elérte, hanem ha a hatalom csúcsán is az igaz hit szerint él, ha szíve igaz alázatossággal van tele, ha minden méltóságok legnagyobbikát, a királyságot alárendeli a szent hitnek, ha nagyobb öröme telik abban, hogy istent félelemmel szolgálja, mint hogy népén kevélyen uralkodik, ha szelídség enyhíti benne a hirtelen haragot, hatalmát jóindulat ékesíti, ha mindenkivel szemben inkább szeretetre méltó, mint félelmetes, ha alattvalóiról üdvösen gondoskodik, ha úgy igazságos, hogy közben nem felejtkezik meg az irgalmasságról sem, ha mindenekelőtt azzal válik az egyetemes anyaszentegyház fiává, hogy békéjének és nyugalmának szolgálatába állítja hatalmát az egész világon Birodalma, melyet igazgat és gyarapít, akkor keresztényibb, ha mindenütt a földön az egyház helyzetéről gondoskodik, mintha az idő múlásának kitett gondtalanságért a föld bármely pontján.”[380]

Isidorus: „Aki helyesen él a királyi hatalommal, mindenki előtt úgy jelenik meg, hogy minél fényesebb a rangja, lelkében annál alázatosabb és Dávid király példáját szeme előtt tartja, aki érdemeivel nem kérkedett, hanem alázatosan leborulva megkérdezte Elizeustól: »Megöljem őket, atyám?« – Ő pedig azt válaszolta: »Nem szabad megölnöd, akiket foglyul ejtesz: Tégy eléjük ételt és italt, hogy egyenek és igyanak. – Ezután térjenek vissza Urukhoz.«”[381]

Isidorus másutt ezt írja: „Aki a világban hatalmát, mely idővel elmúlik, helyesen használja, vég nélkül örökké fog uralkodni, e világ dicsősége örök dicsőséggé változik. Aki azonban királyi hatalmát helytelenül gyakorolja, miután lehull róla a fényes ruha, a drágakövek ragyogása után mezítelenül és elesetten száll alá majd a poklok kínjaiba. A királyok a helyes kormányzásról kapták nevüket, ezért helyes tettekkel nevüket megőrzik, a bűnökkel elveszítik.”[382] Ezt mondja Gregorius a Moraliákban: „Azt találjuk a szent szövegekben, hogy a szent férfiakat is királyoknak nevezik, annak alapján, hogy helyesen cselekszenek, érzelmeiket jól kézben tartják, maguknak ellenállva indulataikon ésszerű megfontolás alapján uralkodnak. Azokat nevezik helyesen királynak, akik mind magukat, mind másokat meg tudnak békíteni jó irányítással. Némelyek az uralkodót jelölő szót a rémisztő kegyetlenség szinonimájává tették: mihelyt a hatalom csúcsára érnek, elszakadnak a hittől, színük a kevélységben úgy megkeményedik, hogy minden alattvalójukat megvetendőnek tartják magukhoz képest, és azokat, akik felett hatalmat kaptak, észre sem veszik.” Nem sokkal később: „Bár a királyok a többi ember felett valónak érzik magukat, ismerjék mégis el, hogy halandók, és ne a királyi dicsőségre tekintsenek, amely a földön emeli őket szárnyára, hanem olyan tettekre törekedjenek, melyeket magukkal visznek a sírba.” Majd nem sokkal később: „Isten ajándéka, ha jó a király, ha pedig rossz, a nép bűnösségét kell érte okolni. A köznép érdemei jelölik ki irányítójának útjait. Jób tanúsága szerint: Képmutatót ültetett a királyi székbe a nép bűnei miatt.[383] Isten haragjából olyan uralkodót kapnak a népek, amilyeneket bűneikkel megérdemelnek. Az sem ritka, hogy megváltoznak a királyok is a nép gonoszsága miatt és akik azelőtt jónak látszottak, miután megszerezték a királyságot, igazságtalanok lettek.”[384]

Mindezek alapján, arra kell tehát törekednie a királynak, hogy ne csak önmagával, hanem alattvalóival szemben is valósítsa meg a király név tartalmát, gondoskodjék róla, hogy a hatalma alatt álló nép jámborságban, békében, szeretetben, igazságosságban, könyörületességben, egyetértésben és egyéb jótéteményekben bővelkedjék, hogy mindezek birtokában kiérdemelje az Isten támogatását, legyen meggyőződve, hogy nem csak a maga, hanem a népe jótéteményének gyümölcsét is számon kéri rajta az Úr.



[320] 622-ben.

[321] Chlodvig halála után a frank államot részekre osztották, ezek egyik délnyugati tartománya volt Neustria.

[322] I. Pippin maiordomus, Martell Károly nagyapja.

[323] Odó, Aquitánia hercege.

[324] Martell Károly maiordomusa.

[325] ’Abd-er-Rahmán.

[326] A közbeeső fejezetekben két háború leírását találhatjuk meg. Az egyik akkor volt, amikor Odó halála után Károly bevonult Aquitániába, a másikat a szászok ellen vívta.

[327] Neusztria majordomusa III. Clothar és III. Thierry névleges királysága alatt. Hatalmát II. Childerik, Ausztrázia királya törte meg.

[328] Brechta vagy Berchtrada Pippin király felesége, Nagy Károly anyja.

[329] Longobárd király (756–774).

[330] Utalás a pápának történő adományokra, amelyek eredményeként született meg a pápák által „Patrimonium Sancti Petri”-nek tekintett egyházi állam.

[331] Nagy Károly testvére, akivel közösen örökölte a trónt.

[332] Nagy Károly (első) felesége.

[333] Nagy Károly (második) felesége, Radolf gróf lánya.

[334] Magis campus. A tavaszi és őszi törvénykező gyűléseket egyre sűrűbben helyettesítették a szűk királyi tanács bevonásával tartott gyűlések.

[335] Iréne bizánci császárnő (797–802).

[336] Poitiers

[337] A császár személyes felhatalmazottja.

[338] Generalis conventus, Placetum generalium. Általános gyűlés, amelyet a Karoling uralkodók a szabadok részvételével az egykori népgyűlések helyett tartottak.

[339] Ma Észak-Schleswig keleti fele.

[340] A hely megnevezése hiányzik a krónika szövegéből.

[341] Martell Károly majordomus.

[342] „Per totam Franciam.” A kortársak a frankok királyságát sűrűn nevezik Franciának, amelyet Einhardus korában a nyelvileg is elkülönülő keleti Franciára (Francia orientalis = Germania) és a romanizálódott nyugati Franciára (Francia occidentalis) osztották fel.

[343] Észak-Hispánia és Dél-Franciaország baszkok által lakott része.

[344] I. Hadrianus római pápa (772–795).

[345] A Ticino folyó Észak-Itáliában.

[346] A 8. fejezet a szász háború leírásának folytatását és az Itália elleni hadjáratot tartalmazza.

[347] A baszkok.

[348] Hruodlandus a XII. században keletkezett Roland-ének hőse.

[349] A 10., 11. és 12. fejezet a britonok, a bajorok és a szlávok elleni háborúk leírását tartalmazza.

[350] Az avar törzsszövetség feje.

[351] Tersattot, város Fiume mellett.

[352] Szláv törzs az Elba alsó folyásánál és a Balti parton.

[353] Sorabok vagy vendek – nyugati szláv törzsek, a IX. században telepedtek le Lausitzban

[354] Nyugati szláv törzsek.

[355] Észak-hispániai tartományok.

[356] Harún ar-Rasíd bagdadi kalifa (786–809).

[357] A közbeeső (17–21.) fejezetek Károly építkezéseiről, családi életéről, különböző feleségeitől és ágya- saitól született gyermekeiről és azok gyermekeiről, valamint az idegenekkel való bánásmódról szólnak.

[358] A 26–27. fejezet az egyházzal kapcsolatos intézkedéseket tartalmazza.

[359] Utalás az előző fejezet utolsó mondataira, amelyek arról a megkülönböztetett figyelemről szólnak, amelyet a római egyház iránt tanúsított.

[360] A befejező (29–33.) fejezetekben szó esik Károly törvényhozó tevékenységéről, betegségéről, haláláról, végrendeletéről, sírfeliratáról stb.

[361] I. „Jámbor” vagy „Kegyes” Lajos császár (814–840), Nagy Károly halálakor annak utolsó életben maradt törvényes fia. A 806. évi „Divisio regnorum” során Aquitániát kapta meg, majd fivérei: Pippin és Károly halála (810, ill. 811) után a teljes birodalom örököse.

[362] Középkori hitelesítő évjelölés: 15 éves ciklust jelentett, kezdőpontja a Kr. e. 3. év volt. Az indictioszám nem adta meg, hogy a kezdő évtől számított hányadik indictióról van szó, csupán azt, hogy az éppen soron levő ciklus hányadik évének felel meg az adott év. (817 egyébként az 54. indictio 10. éve volt.)

[363] Az adott uralkodó kormányzási évének megadása szintén hitelesítő évjelölésként szolgált, ám kezdőpontját nem a naptári évhez, hanem ahhoz az időponthoz viszonyították, mely naptól (ún. epochális nap) az uralkodó kormányzását számította. Ebben az értelemben 814 júliusa a Nagy Károly 814. január végén bekövetkezett halálától számított 4. évben volt.

[364] Az egyházi személyeket és a szabad jogállású világi, fegyvert viselő frank férfiakat jelenti, akiknek joguk volt a birodalmi törvényhozó gyűléseken (placitum generale) megjelenni.

[365] A frank jog szerint az uralkodó fiait megilleti az atyai örökség valamely része. További területi felosztások vezettek el a Karoling-dinasztián belüli viszályokhoz, melyek a verduni egyezményben (843) a birodalom háromfelé válását rögzítették.

[366] Jámbor Lajos legidősebb fia, jelen rendelkezéssel társcsászára, 840–855 között a császári cím viselője.

[367] Meghalt 838-ban.

[368] Német) Lajos, 840-876 között keleti frank király.

[369] A Rhoˆne és a Pireneusok közötti terület (vizigót etnikumára utalva a kortárs források „Gothiá”-nak is nevezik).

[370] Látható, hogy a rendelkezés a birodalom peremvidékeit osztja fel az ifjabb fivérek között, a központi területeket egyben, érintetlenül hagyja.

[371] A birodalom központi területeinek, szűkebb értelemben a mai Párizsi-medencének elnevezése.

[372] A 14. életév.

[373] Törv. XVII, 14–15.

[374] Törv. XVII, 17–20.

[375] Bírák XXXII, 1.

[376] Péld. XXIX, 14.

[377] Péld. XX, 28.

[378] Pseudo Cyprianus, De XII abusivis saeculi IX. Ed. S. Hellmann, Lipcse, 1910.

[379] Préd. X, 16.

[380] Fulgentius, De veritate praeedestinationis et gratiae, lib. II. cop. XXII. PL. 65, 603–672. o.

[381] Kir. II. 6,22.

[382] Isidorus Sententiae II. 49. – PL. 83, 537–738. o.

[383] Jób XXXIV, 50.

[384] Ez a rész Isidorus, Sententiae ep. 48 n. 7–8-ból, ahol utalás található Gregorius munkájára: Moralia in Librum Job; PL 75, 509–576. o.