Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

3. fejezet - EURÓPA V–XIV. SZÁZAD

3. fejezet - EURÓPA V–XIV. SZÁZAD

Tartalom

ÚJ NÉPEK A NYUGATRÓMAI BIRODALOM TERÜLETÉN
Jordanes Gót története
Paulus Diaconus: A longobárdok története
A frankok történetéből
Gildas: Britannia története
Kelták és germánok harca Britanniáért
Viking támadások Britanniában
Békekötés az angolok és dánok között
Az Elba menti szlávok
TÖRVÉNYKÖNYVEK
A száli frankok törvénykönyve
A ripuári frankok törvénykönyve
A burgundok törvénykönyve
A szász törvénykönyv
Meroving királyok törvényei
Korai angolszász törvények
A KAROLING-KOR
Martell király hadjárata az arabok ellen Fredegar krónikájából
Vita Sancti Leodegarii
A Lorschi Évkönyvekből
Annales Regni Francorum
Einhard: Vita Karoli Magni
Liber Pontificalis, XCVIII. Leo III.
Rendelkezés a birodalomról (Ordinatio imperii)
A király feladatairól
TÁRSADALOM, GAZDASÁG A VIII–X. SZÁZADBAN. KAROLING-KORI CAPITULARÉKBŐL
Karoli Magni notitia Italica a. 776 v. 781
Capitulare Haristallense. Forma Langobardica. a. 779
Capitulare Saxonum a. 797
Capitula addita ad Legem Salicam a. 803
Capitulare de Lege Ripuarense a. 803
Capitulare missorum de exercitu promovendo a. 808
Capitula de causis cum episcopis et abbatis tractandis a. 811
Capitula de rebus exercitalibus in placito tractandis a. 811
Capitula singillatim tradita a. 813
Capitula XX. de justitiis faciendis, ex lege Salica, Romana et Gundobalda
Capitulare incerti anni
Capitulare de litteris colendis
Capitulare de villis
A FORMULÁKBÓL
III. Immunitas Regia (VIII. század) Marculfi monachi formularum liber I. 3.
XXII. Praeceptum denariale
Marculfi monachi formularum liber II.
XXXVIII. Securitas pro homicidio facto Formulae Turonenses
IV. Cartae Senonnicae
XXVIII. Indiculum
XXXIII. Praestaria (VIII. század)
II.
III. Formulae Andecavenses
Formulae Visigoticae
XV. Collectio Sangallensis (IX. század 2. fele)
XLIII. Formulae Turonenses
XLIV.
A FÜGGŐ NÉPEK HELYZETE AZ ANGOLSZÁSZ KIRÁLYSÁGOKBAN
Athelstan király rabszolgát szabadít fel, 925
Wulfsige püspök rabszolgát szabadít fel, 963–981 között
Patronatus, X. század második fele
Azok felszabadítása, akik élelemért adták el magukat
ADOMÁNYLEVELEK
Dagobert király kiváltságlevele, 635
Hlothhere király adománya Brihtwold apátnak, 679
Cynehard, Winchester püspöke és Cynewulf király megerősítik Cenred király adományát, 759
Athelstan király adománya, 926
Építő Dávid adománylevele
BIRTOKJEGYZÉKEK, ÖSSZEÍRÁSOK
Polyptycha abbatis Irminonis
Megállapodás a szolgáltatásokról a Hurstbourne-ben (Hampshire, 1050 körül)
FÖLDBIRTOKRA VONATKOZÓ OKLEVELEK
Edgar király földet ad bérbe, 961
Aelfric Modercope végrendelete, kb. 1043
Egy kolostor birtokjogának uralkodói elismerése
Kresimir horvát király birtokadománya
Egy birtok összeírása Tidenhamben (1060 körül)
Értekezés a birtok irányításáról
Szemelvények a Domesday Bookból
Vilmos parancsa Baldwinhoz, Devonshire sheriffjéhez (valószínűleg 1070–1071)
Elton majorság (Huntshire) leírása
Parasztok felkelése Normandiában
Házassági szerződés a X–XI. századból
Eljegyzés
Házassági szerződés Kentből (kb. 1016–1020)
FEUDÁLIS INTÉZMÉNYEK, EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ UTÁN
Eudes blois-i gróf levele Róbert királyhoz
Fulbert püspök levele Róbert királyhoz (XI. század eleje)
A hűbéres lovagok magánháborúi
Éhínség
Az „Isten békéje” intézmény szerveződése
Raoul Glaber Historiájából
A tulujes-i zsinat (1046) határozatából
Bernard béziers-i püspök levele, 1170
A templomok újjáépítése
Ereklyék feltalálása
A Szent Jakab-zarándokút
V. Vilmos, Aquitánia hercege (990–1030)
A társadalom három rendje
A hűbéri kötelezettségekről
A párizsi püspök hűbéresei
Oklevél 1194-ből
A cambrai krónikából (1200 és 1219 között)
Hűbéri eskü
A homágium
Jean Ibelin könyvéből
KERESZTES HADJÁRATOK
Foucher de Chartres Gesta Francorumából
A clermonti zsinat és II. Orbán pápa beszéde
Készülődés a keresztes hadjáratra
Aacheni Alberich jeruzsálemi krónikájából
Salamon ben R. Simeon krónikájából
A lovagi keresztes hadjárat vezérei
A keresztesek Bizáncban
A keresztesek átvonulása Kappadókián és Arménián
Jeruzsálem ostroma és elfoglalása
A genovaiak részvétele Palesztina meghódításában
A jeruzsálemi latin királyság
A velenceiek kiváltságai a jeruzsálemi királyságban
A templomos rend alapítása
A „Szaladin-tized” elrendelése, 1188
Bizánc elfoglalásáról és kirablásáról
Konstantinápoly egy keresztes lovag szemével
Dekrétum a keresztes hadjáratról
Részlet II. Frigyes IX. Gergelyhez írott leveléből
FEUDÁLIS KIRÁLYSÁGOK
I. Henrik megválasztása német királlyá (919. május)
I. Ottó német királlyá választása és megkoronázása (936. aug. 7.)
Knut dán király elfoglalja Angliát
A normann hódítás
Villelmus Gesta Normannorum Ducum (Részlet)
Hódító Vilmos törvényei
I. Vilmos parancsa (writ) az egyházi birtok visszaadására, 1077
A Királyi Háztartás Szervezete (Constitutio Domus Regis)
A reconquista sikerei Hispániában
VI. Alfonz elfoglalja Toledót
Valencia ostroma, 1092
Bøetislav cseh fejedelem törvényei, 1039
Az orosz törvény
KÖZPONTOSÍTÁS, KIRÁLYI HATALOM A XII–XIII. SZÁZADBAN
A II. Henrik és Becket Tamás közti viszály kezdete
A Clarendoni Konstitúciók, 1164
A Clarendoni Assize
Párbeszéd az Exchequerről
Az angol rendiség kialakulása
A Magna Charta Libertatumból
Meghívás a parlamentbe, 1265
II. Fülöp Ágost kormányzása
„A király negyven napja”
Tanácsok a jó kormányzáshoz
Rendi gyűlés összehívása Franciaországban
Rendi gyűlés összehívása 1308-ban Tours városában
IV. Szép Fülöp ellenzéke
II. Frigyes kiváltságlevele az egyházfejedelmek számára (1220. április 26.)
A Mainzi Konstitúciókból
II. Frigyes császár aranybullája, 1212
A német lovagok megtelepedése a Baltikumban
Részlet a Szász Tükörből
A livóniai törvény
Szemelvények a lengyel jogforrásokból
II. Iván Aszen cár tirnovói felirata
SZERZETESI REFORMOK
Volpianói Vilmos
Cluny
A karthauzi rend megalakulása
A ciszterci rend 1134. évi szabályzatából
Clairvaux
ERETNEKSÉGEK
A bolgár állam harca a bogomil mozgalom ellen
A valdens mozgalom kezdete
Az albigens eretnekség
Eretnekek elleni törvény
Egyházi emberek vérontási tilalma
CSÁSZÁR ÉS PÁPA, A LELKI ÉS VILÁGI HATALOM
I. Gelasius pápa levele Anastasios császárhoz, 494
Iustinianos egyházi törvényadása
Constantinusi Adománylevél
Jámbor Lajos és Pascalis pápa egyezménye, 817
Constitutio Romana, 824
I. Ottó kiváltságlevele a római egyház számára
A 965. évi pápaválasztás
A pápaválasztást szabályozó dekrétum
A simoniáról és az investituráról
A bambergi papság vádja Germanus püspök ellen
A fuldai és lorschi apát megválasztása
A milánói „pataria”
VII. Gergely a pápai hatalomról
A császár és a pápa közötti küzdelem IV. Henrik felhívása VII. Gergely elmozdítása ügyében
IV. Henrik kiközösítése
VII. Gergely levele a német egyházi és világi hűbérurakhoz
VII. Gergely pápa a canossai eseményekről
IV. Henrik német király esküje
Guiscard Robert hűbéresi esküje, 1059
A pápaságról
John of Salisbury Bresciai Arnoldról
I. Frigyes császár itáliai hadjáratai
A velencei béke
III. Ince és az 1198. évi királyválasztás A pápa határozata a császárság ügyében és a három megválasztott
Sváb Fülöp híveinek levele III. Incéhez (1202. január körül)
A „Venerabilem” kezdetű bulla III. Ince pápa V. Bertold zähringeni herceghez (1202. március)
II. Frigyes körlevele IX. Gergely pápa ellen
IV. Ince pápa bullája
II. Frigyes levele Franciaország nemeseihez (1245. szept. 22.)
VIII. Bonifác pápa „Unam Sanctam” kezdetű bullája
PARASZTI TÁRSADALOM, FÖLDESÚRI GAZDASÁG A XII–XIV. SZÁZADBAN
Jobbágyi kötöttségek Megegyezés Giraud de Vitry ügyében (1160–1196)
Baudry le Roux és Auric cseréje, 1288
A személyileg szabad parasztok Egy 1060-ból való oklevélből
Oklevél a XII. század elejéről
A hűbéri szolgáltatások fokozódása Petrus Venerabilis clunyi apát leveléből (XII. század)
Egy XII. századi oklevélből
Egyházi birtok jövedelmének összeírása (XII. századból)
Odo püspök adománylevele
Kétoldalú biztosítékkal kötött szerződés a XII. századból
Az egyházi javadalmas jogainak meghatározása, Vesztfália, 1176
Műveletlen területek termővé tétele (XII. század)
Német jogú falutelepítés Lengyelországban
Értekezés a gazdálkodásról
A kölni Szent Gereon-kolostor felesbérleti szerződése
Bérleti szerződés a XIII. században
Földesúri kezelésben tartott föld bérbeadása
Szőlőskert bérbeadása, 1423. december 20.
Hosszú lejáratú bérleti szerződés (XIV. század)
Városi polgár és paraszt társulási szerződése
Szerződés a chartres-i szerzetesek és az abonville-i nép között, 1265
IX. Lajos oklevele, 1246
X. Lajos rendelete a szolgaság megváltásáról, 1315
Falusi közigazgatás (XIV. század)
Szántóföldek és erdőterületek védelmére hozott határozatok egy itáliai községben, 1315. március 30.
Határozatok a „védett” területek biztosításáról Provence-ban, 1344. november 6.
Itáliai faluközösség statútuma az állattenyésztés szabályozására, 1411
Határozatok Montepescali községben a határhasználat szabályozásáról, 1427
VÁROSI TÁRSADALOM, GAZDASÁG, INTÉZMÉNYEK
Lucca város kiváltságlevele, XI. század
A Végítélet Könyvéből
Chester város számadása
Oxford és Oxfordshire szokásai
Newcastle-upon-Tyne szokásai
János, Mortain grófjának Bristol javára adott chartája
Fülöp Ágost megerősíti a beauvais-i kommuna szokásjogát, 1182
Strassburg első városjoga
A polgárjog megszerzésének feltételei
I. Frigyes kiváltságlevele Bremen részére, 1164
II. Frigyes kiváltságlevele Goslar város részére (1219. július 13.)
I. Ottokár cseh király kiváltságlevele Unièov város lakosainak, 1223
Krakkó város alapítólevele
A rajnai városok szövetsége. A wormsi gyűlés (1254. október 6.)
Szemelvények a bergeni városjogból
VI. A város rendje
Beaumanoir a városi igazgatásról
Giacomo Tiepolo velencei dózse esküje 1229-ből
Tommaso Mocenigo dózse „végrendelete”
Génua a XIII. század végén
A firenzei igazságszolgáltatás ordinamentumai, 1293
A flandriai városok és Franciaország
Flandria helyzete 1337-ben (Jacques D’Artevelde fellépése)
Augsburg tanácsának döntése a város jogviszonyainak szabályozásáról
Augsburg második céhlevele, 1368. december 16.
„Zsigmond császár reformációjá”-ból
A városi élet
XIII. cikkely: A vészharangról
A koldusszabályzatból, 1491
Királyi oklevél egy párizsi polgár javára
Egy párizsi polgár végrendeletével kapcsolatos per
Városi élet Dalmáciában (XIV század)
Egyházi birtok bérbeadása, 1326
A városi közösség oklevele a pápához küldött követség tárgyában, 1330
Moszkva III. Iván korában
MESTERSÉGEK, CÉHEK
Ipari termékek szolgáltatása
Kis kehely gyártása
II. Henrik chartája a londoni takácscéh számára (1154–1169)
A nîmes-i kőfaragómesterek kiváltságai
A párizsi takácsok határozatai
A champagne-i posztósok szabályzata
A firenzei céhstatútumokból
A frankfurti posztókészítők szabályzata
A takácsok, csapók és kártolók Beauvais-ben
A párizsi Notre-Dame harangjának újraöntési költségei (1397. április 15.)
Inasszerződés, 1404
A nyomtatás kezdetei
KERESKEDELEM, VÁSÁROK, HITEL
A leicesteri kereskedők első chartája (1103–1118)
A kereskedők elleni földesúri hatalmaskodásról
Kereskedő-gilda (XII. század)
A saint-omer-i polgárok „gildhalle”-ja
A párizsi borkereskedés korlátozása
Rouen kiváltságlevele
A flamandok kiváltságai Kölnben
A regensburgi kereskedők jogai Ausztriában
I. Alexios Komnenos császár chrysobullonjából, 1082
A genovaiak I. Manuel Komnenosszal kötött szerződéséből, 1169
VIII. Michael Paleiologos és a genovai köztársaság szerződése
Ivan Alekszandar bolgár cár adománylevele a velenceieknek, 1352
Velence és Genova háborújának kezdete
Szerződés Marseille és Ampurias grófja között
Egyezség Lübeck és Hamburg között. A városszövetség első egyezménye
Szerződés a wisbyi kolónia és Lübeck között
Lübeck, Rostock és Wismar
A Hanza első közös határozatai (1260–1264)
A bergeni városjogból
II. Edward oklevele a londoni német kereskedőknek
A brüggei Hanza-képviselet alapszabályai
Kalózok az Északi-tengeren
Határozat a novgorodi Hanza-kereskedelemről, 1346. február 22.
Bréma kötelezettségei
Kereskedelmi kapcsolatok Közép- és Kelet-Ázsiával (XIV. század)
A vámszedők jogai
Pénzátutalás (1214. április 6. Genova)
Ítélet egy eladósodott veronai polgár ellen
Zsidóknak adott kiváltságok Ausztriában
Zsidókra vonatkozó rendeletek Franciaországban
1288. év Pünkösdjén tartott parlament határozata
Az 1290. évi gyertyaszentelői parlament határozata a zsidók kiűzéséről
Uzsorakamat elleni királyi rendelet
Részlet egy városi polgár végrendeletéből, 1281
Külföldi kereskedők a francia királyságban
Hitelügyletek rendezése a champagne-i vásáron
Eljárás vásáron keletkezett adósság végrehajtására
A párizsi parlament döntése vásári adósság ügyében (1312. június 28.)
Királyi rendelet a gyapjúkivitel szabályozásáról, 1302
II. Richard rendelete Bordeaux javára, 1393
Megállapodás Norvégia királya és Flandria grófja között
Az áruszállításokkal kapcsolatos kockázat és felelősség, 1312
Ramond Jean Angilbaud és Jean Brugier társulása
Girolamo Priuli naplójából
TANÍTÁS, ISKOLÁK, MŰVELTSÉG
Mester és tanítvány beszélgetése
A reimsi érseki iskola és Gerbert d’Aurillac
Egy XII. századi iskola
Egyetemek
Egy oxfordi diák beszámolója anyagi nehézségeiről (kb. 1220)
IV. Károly aranybullája a prágai egyetem alapításáról, 1348
A KÉSŐ KÖZÉPKOR, XIV–XV SZÁZAD
A nagy pestis
A járvány terjedése
Flagellánsok
A százéves háború. A poitiers-i csata
A rendi gyűlés összehívása
A rendi gyűlés követelései
A párizsi zavargások 1357 áprilisában
Felkelés Párizsban 1358 februárjában
A Fekete Herceg hadjárata
A brigand-ok feldúlják Franciaországot
Párizsi élet a százéves háború második felében
Jeanne d’Arc levele az angol királyhoz
Jeanne d’Arc pöre és kivégzése
A vidéki lakosság számának csökkenése a XIV. században
Királyi rendelet a jobbágyterhek korlátozásáról
A francia parasztság és a „Jacquerie”
Királyi rendelet a munkásokról és a szolgákról
Királyi szállásjog a XIV. századi Angliában
Személyi szabadság adományozása, 1358
Földhasználathoz kötött személyi függés, 1386
Parasztfelkelés Angliában
Földhözkötöttség és személyi függés (XV. század)
Az agrárviszonyok Horvátországban
A cseh rendek megtiltják a szökött jobbágyok befogadását, 1487
A lengyel parasztság a XV. század végén
A konstanzi zsinat bírósági tárgyalása Husz János ügyében
A táboriták fellépésének kezdete
Jan ®i¾ka levele a plzeni szövetséghez
A cseh rendek békelevele
Egy huszita író művéből
KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA A XIV–XV. SZÁZADBAN
Részlet Luxemburgi Károly, a későbbi IV. Károly császár önéletrajzából
Az 1356. évi aranybulla
Luxemburgi János kiváltságlevele a morva rendek számára
A lengyel állam központosítása
A Krewói Unió
A grünwaldi csata, 1410
Jagelló Ulászó horodlói kiváltságlevele, 1413
A nieszawai statútum, 1454
III. Iván törvénykönyve, 1497
A poljicai statútum
Szerbia a XIV. század közepén
Bulgária török uralom alá kerül
A rigómezei csata, 1389
Sándor moldvai fejedelem szerződése Hunyadi Jánossal, 1453
URALKODÓK, UDVARI ÉLET, REPREZENTÁCIÓ A XV. SZÁZADBAN
Zsigmond császár franciaországi látogatása
Királyi bevonulás
László magyar király követsége Franciaországban
Két uralkodói portré Commynes emlékirataiban
XI. Lajos jellemzése
Mátyás király jellemzése

ÚJ NÉPEK A NYUGATRÓMAI BIRODALOM TERÜLETÉN

Jordanes Gót története

Jordanes VI. századi gót származású püspök, történetíró. A gótok eredete és tettei (Getica) című munkájában a keleti és nyugati gótok történetén kívül a vandálokról és a hunokról is tudósít.

Gombos F A. 1904, 110., 125., 129–131. o.

– Nem sokkal azonban azután, hogy Augustulust atyja Ravennában császárrá tette,[168] Odoacer a torcilingok királya,[169] segítve a szkirok, hetulok és különböző népektől, Itáliát elfoglalta és miután Orestest megölte, fiát Augustulust az uralomról elűzte és Lucullanumban, Campania várában száműzetéssel sújtotta. Így a római nép hesperiai uralma, amely a város alapításának 709. évében a császárok elseje, Octavianus Augustus kezeibe jutott, ezen Augustulusszal előzői és elődei uralmának 522. évében elveszett és ezután Rómát és Itáliát a gótok birtokolták. Eközben Odoacer, a népek királya, miután az egész Itáliát leigázta, hogy maga iránt Rómában rémületet keltsen, mindjárt uralkodása kezdetén megölte Ravennában Bracila grófot és uralmát megszilárdítván, fenntartotta majdnem tizenhárom éven át egészen Theoderich megjelenéséig…

…Így Theoderich, miután a székvárost elhagyta[170] és övéihez visszatért, magához vette az egész gót népet, azonban mégis csak azokat, akik szándékát helyeselték. Hesperia felé tartva, Sirmisen át egyenes úton felvonult a szomszédos Pannóniába, innen a venetek területére lépett s az úgynevezett Sontius[171] hídnál tábort ütött. Mikor itt az emberek és a barmok pihentetése végett egy kevés ideig megállapodott, Odoacer fegyveres sereget küldött ellene. Ezzel Verona mezein szembeszállván, nagy csatában megsemmisítette és táborát felszedve hathatósabb bátorsággal lépett Itália földjére.[172] Miután a Pó folyamon átkelt, Ravennánál, a székvárosnál körülbelül három mérföldnyi távolságban üti fel táborát azon helyen, amelynek neve Pineta. Mikor ezt Odoacer látta, a város falai mögé vonult, s innen éjjelenként lopva gyakorta kijön s a gótok seregét nyugtalanítja s erre nem egyszer-kétszer vállalkozik, hanem gyakorta, majdnem teljes három éven át. De hiába erőlködik, minthogy ekkor már az egész Itália Theoderichot vallotta urának és hódolt akaratának. Csak ő maga küszködött naponként csekély számú híveivel és a rómaiakkal, akik Ravenna falain belül voltak, az éhséggel és a harccal. Mikor ez mit sem használt, követséget küldve bocsánatért könyörög. Theoderich kezdetben engedett is neki, később azonban mégis megfosztotta életétől[173] és mint mondottuk Itáliába való jövetelének harmadik évében Zeno császár tanácsára letette közrendi öltözetét, nemzeti viseletét, s mint a gótoknak és a rómaiaknak ura, felvette a királyi jelvényt és öltözetet. Lodoinhoz a frankok királyához pedig követséget küldvén, annak leányát Audofledát feleségül kérte. Ez ebbe örömmel és szívesen egyezett bele, minthogy azt hitte, ezen kapcsolat révén fiai, Celdebert, Heldebert és Thiudebert is a gótok népéhez szövetségkötéssel fognak csatlakozni. De ez a kapcsolat mégsem vált a békés egyetértés hasznára, mivel a gall területek miatt még gyakran vívtak egymással kemény harcot és míg Theoderich életben volt sohasem engedett a gót a frankoknak.

Mielőtt Audofledától utóda lett volna, ágyasától még Moesiában születettek leányai, Thiudigota és Ostrogotha. Ezeket mindjárt ahogy Itáliába jött nőül adta a szomszéd királyokhoz, ti. az egyiket Alarichhoz, a vizigótokéhoz, a másikat pedig Sigismundhoz a burgundokéhoz. Alarich nemzette Amalarichot, akit nagyapja Theoderich, minthogy mindkét szülőjét gyermekkorában elvesztette, gondjaiba vett és védelmezett. Mikor pedig megtudta, hogy Eutharich, Veterich fia, Beretmond és Thorismond unokája, aki az Amalok nemzetségéből származott, Spaniában él ifjú korban, megáldva okossággal, bátorsággal és testi szépséggel, őt magához hívatta és nőül adta hozzá leányát Amalasuenthát. Hogy rokonságát még jobban kiterjessze, nővérét Amalafridát – akinek fia Theodahat később király lett – Thrasamundhoz a vandálok királyához küldte házastársul, s ennek leányát, unokáját Amalabergát pedig Herminefreddel, a türingek királyával házasította össze. Grófját Pitzamust, akit környezetébe vett, elküldte Sirmium városának elfoglalására. Ez el is űzte annak királyát és a várost megszállotta… Nem kisebb diadalt aratott grófja, Ibba által Galliában a frankokon is, miután a harcban több mint 30 000 frank megöletett. Vejének, Alarichnek halála után fegyverhordozóját Thiudist Spánia királyságában unokájának, Amalarichnek gyámjául rendelte. Ezen Amalarich még ifjúságában a frankok csalárdságától behálózva életét és birodalmát elvesztette. Utána gyámja, Thiudis maga foglalta el a trónt, a frankok csalárd hamislelkűségét a spanokról elhárítva, amíg élt, a vizigótok ura volt… Nem volt Nyugat felé nép, amely Theoderichnak, amíg élt, vagy barátság, vagy hódítás révén ne szolgált volna.

Paulus Diaconus: A longobárdok története

Paulus Diaconus (kb. 730–799) longobárd történetíró, költő, korának kiemelkedően művelt személyei közé tartozott. Ifjú korában Ratchis longobárd király páviai udvarában élt, 749-ben belépett a Monte Cassinó-i kolostorba. Egy ideig Arichis herceg mellett tevékenykedik. 782-től Nagy Károly udvari iskolájának tagja. A frank uralkodó Metz püspökévé teszi, de 786-ban saját kérésére Paulus visszatér Monte Cassinóba. Itt írja meg népe történetét a kezdetektől a 742-es évekig.

Gombos F A. T. I., 1901, 101–102., 109., 127., 161., 168–169. o.

(566)… Alboin az avarokkal lépett örök szövetségre, akiket eleinte hunoknak és csak később, egyik királyuk után neveztek el avaroknak. Így indult meg a gepidák által fölidézett háborúba. Midőn pedig azok a különböző tájakról feléje sietének, akkor az avarok, amint már Alboinnal eleve megállapították, országukra rontanak. Hírnök jő most Cunimundhoz[174] és szomorúan jelenti, hogy az avarok áttörtek a határon. Ez, ámbár mélyen megrendült a hír hallatára, hogy kétfelől is keményen szorongatják, mégis lelkesíti övéit, hogy először csak ütközzenek meg a longobárdokkal, s ha ezeket sikerül legyőzni, akkor majd a hunok seregét űzik ki az országból. Kezdetét vette tehát az ütközet. Mindkét részről teljes erővel küzdöttek. A végén azonban a longobárdok nyerték el a győzelmet és oly kegyetlen haraggal dühöngtek a gepidák ellen, hogy azokat teljesen megsemmisítették, s egy-két hírmondó is alig akadt a roppant tömegből. Ezen ütközetben ölte meg Alboin Cunimundot, s levágott fejéből ivóserleget készíttetett magának. Az ilyenfajta poharat náluk scalának mondják, latinul paterának hívják. Ezután Cunimundnak Rosamunda nevű leányát nagy csapat különböző nemű és korú fogollyal együtt magával hurcolta; ezt a leányt Chlotsuinda[175] halála után saját vesztére – mint később kitűnt[176] – feleségül vette. Ez alkalommal a longobárdok annyi zsákmányt ejtettek, hogy mindannyian dúsgazdagokká lettek. A gepida nemzet azonban annyira tönkrement, hogy attól az időtől fogva többé egyetlen királyuk sem volt. Azok pedig a csatából megmenekedtek, részint a longobárdoknak vetették alá magukat, részint pedig mai napig is – országukat a hunok tartván megszállva – kemény rabigában sínylődnek. Alboin pedig széles körben oly híressé tette nevét, hogy az ő férfias viselkedését, dicsőségét, szerencséjét és vitézségét a háborúban egészen napjainkig nemcsak a bajoroknál és a szászoknál, hanem más ugyanazon nyelvű népeknél is dalokban dicsőítik. Máig is sokan beszélik, hogy ő alatta valami különösen jó fegyvereket készítettek…

(567)…Alboin pedig, mikor longobárdjaival Itáliába készülődött, régi barátaitól a szászoktól kért segítséget, hogy a nagy terjedelmű Itáliát minél többedmagával foglalja el. Kívánsága szerint a szászoktól több mint húszezer férfi jött feleségestül és gyermekestül, hogy velük Itáliába menjenek. Chlotár és Sigibert frank királyok pedig, mihelyt ez tudomásukra jutott, azokra a helyekre, amelyeket a szászok elhagytak, azonnal svábokat és más népeket telepítettek le…

(565)… Alboin pedig meghódította Vicenciát, Veronát és Venetia több városát is Patavium (Padova), Mons Silicis (Monselice) és Mantua kivételével. Venetia ugyanis nemcsak azon egy-két szigetből állott, amelyet manapság nevezünk Venetiának, mert akkor a határa Pannónia szélétől egészen az Addua (Adda) folyóig terjedt…

(569) Miután Alboin Liguriába megérkezett a harmadik indictio kezdetén, szeptember ötödikén Honoratus érsek idejében Mediolanumra (Miláno) támadt. Innen kezdve elfoglalta Liguria valamennyi városát, kivéve azokat, amelyek a tengerparton feküdtek. Honoratus érsek pedig Mediolanumot elhagyva Genua városába menekült…

(572)… Ticinum (Pavia) városa pedig, miután már három éven s néhány hónapon át állta az ostromot végre megadta magát Alboinnak és az ostromló longobárdoknak… Ekkor az egész népség hozzá özönlött a palotába, amelyet hajdanán még Theuderic király építtetett, s oly nagy nyomorúság után már ismét reménykedni kezdtek egy jobb jövendőben…

(574) (Clephet király) halála után a longobárdoknak 10 éven keresztül nem volt királyuk, hanem hercegek alatt éltek. Mindenik herceg pedig a saját székhelyén uralkodott: Zabán Ticinumban, Wallari Bergamusban, Alichis Brixiában, Eoin Tridentumban, Gisulf Foroiuliumban. Ezenkívül még más harminc herceg volt, ki-ki a maga városában. Ezen időben pénzszerzési vágyból igen sok előkelő rómait megöltek. A többieket pedig a jövevények (ti. a longobárdok) maguk között szétosztották és adófizetőjükké tették, hogy terményeik harmadrészét a longobárdoknak kellett beszolgáltatniok. Alboinnak és az egész népnek a bejövetelétől számítva a hetedik esztendőben ezen longobárd hercegek az egyházakat kifosztották, a papokat leöldösték, a városokat feldúlták és a vetésekhez hasonlóan a mértékfelett szaporodó lakosságot kíméletlenül irtották; s az Alboin általa már elfoglalt részeken kívül Itália legnagyobb részét a longobárd uralom alá vetették és leigázták…

(593) Ezen időben szerkesztette meg Szent Gergely, Róma városának tudós pápája, a szentek életéről szóló négy könyvét, miután már előzőleg is sok mást írt az anyaszentegyház javára. Ezt a munkáját Dialogusnak, azaz két ember beszélgetésének nevezte el, mivel ő az abban foglalt dolgokat Péter nevű diakonusával beszélgetve adja elő. Ezeket a könyveket az említett pápa elküldötte Theudelinda királynénak is, akiről tudta, hogy Krisztus hitét egész odaadással szereti és állhatatos a jó cselekedetekben…

(602) Ezen időben Theudelinda királyné is a Mediolánum felett tizenkét mérföldnyire fekvő Modiciában (Monza) Keresztelő Szent János tiszteletére templomot emelt, és azt sok arany és ezüst ékítményekkel díszíté fel és a hadizsákmányokból gazdagon megajándékozá. Ezen a helyen építtetett hajdanában Theuderic gót király is palotát, mivel itt nyári időben az Alpok közelsége miatt az éghajlat mérsékelt és egészséges.

Theudelinda királyné is építtetett itt palotát, amelyet a longobárdok történetéből való jelenetekkel festetett ki. Ezeken a festményeken egészen tisztán ki lehet venni, hogy a longobárdok abban az időben hogyan nyírták a hajukat, milyen volt a viseletük, milyen a külső megjelenésük. Nyakukat és a fej hátsó részét csupaszra nyírták le, hajfürtjeiket pedig homlokuk közepén kétfelé választották és arcukon egészen a szájukig lecsüngve hordták. Ruházatuk bő volt és leginkább lenből készül s díszítésül, mint az angolszászoknál, különböző színű széles csíkokkal szőtték át. Sarujuk felülről a lábuk nagyujjáig csaknem egészen nyitott volt és azt az egymáson szép rendben általhúzott bőrszíjak tartották össze. Későbben nadrágot is kezdtek viselni, amelyre ha lovagoltak, gyapjúharisnyát húztak. De ezt a viseletet már a rómaiaktól vették át.

A frankok történetéből

Gregorius Turonensis: Historia Ecclesiastica Francorum.

Gregorius Turonensis (539–593) Tours város püspöke volt. Tíz könyvből álló munkája az V–VI. századi frank állam történetének a legfontosabb forrása.

MGH, SRM, T I., 1885.

Bevezetés

Kezdődik Gergelynek a turonesi[177] egyház püspökének előszava. Mivelhogy lehanyatlott, vagy még inkább kiveszett Gallia városaiban a szabad tudományokkal való foglalatoskodás éppen akkor, mikor sok minden ment végbe, jó is, meg helytelen is; mikor a pogányok szilajsága tombolt, a királyok dühösködése élesre fenve sújtott, mikor az eretnekek igyekeztek hatalmukba keríteni az egyházakat, míg a katolikusok védelmezték azokat; sokakban lángolt még Krisztus hite, némelyekben bizony ellanyhult; a jámborok gazdagították az egyházakat, a hittől szakadtak meg kifosztották – és nem találkozott a dialektika mesterségében járatos grammatikus[178] egy sem, ki mindezeket vagy prózai stílusban, vagy mértékes versben betűkkel írta volna meg. Sokan felsóhajtottak hát mondván: „Jaj a mai napjainknak! mert íme, kiveszett közülünk a tudományok ismerete, és nincs a népek között, ki e jelenben történt dolgokat a könyvek lapjain tovább hirdetné!”

Ezeket, meg hozzájuk hasonlókat mindenkor szem előtt látván, az elmúltakra emlékeztetőül mondottam el, hogy a majdan következők ismeretére jussanak. Beszédem műveletlen ugyan, de feledéssel takarni mégsem hagyhattam a gazok és az igazéletűek küzdelmeit.

Főként pedig az bátorított, amin, mieink beszédét hallván gyakorta csodálkoztam: hogy a filozófusok módjára beszélő rétort kevesen értik meg, de sokan azt, aki paraszti szóval él.

Tetszett továbbá elmémnek, hogy az éveket a világ kezdetével számláljam elő, és ez szolgáljon az első könyv kezdetéül is melynek részeit ím alább írtam meg…[179]

II. könyv, 27. Mindezek után Childericus meghalt és fia Chlodovechus vette át helyette a királyságot. Uralkodásának ötödik évében Syagrius római király, Aegidius fia Sessionae (Soissons) városában tartózkodott. Ez a város az említett Aegidius birtokának volt része. Clodovechus Ragnecharius nevű rokonával együtt, aki szintén király volt, ellene vonult és felszólította, hogy küzdjön meg vele. De az nem tért ki és nem félt ellenszegülni. Tehát mikor ütközetre került sor Syagrius látja, hogy alulmarad, ezért meghátrál és gyors futással Alarichushoz, Tolosa királyához menekül.[180] Chlodovechus pedig követeket küld Alarichushoz, hogy adja ki neki, mert különben vegye tudomásul, hogy haddal támad rá Syagrius visszatartása miatt. Az pedig félt, hogy miatta magára zúdítja a frankok haragját – a gótokra jellemző a gyávaság – és megkötözve kiadja a követnek. Chlodovechus úgy rendelkezett, hogy (Syagriust) vegyék őrizetbe; királyságát a magáénak jelentette ki, őt pedig titokban kivégeztette.

Ebben az időben Chlodovechus serege számos egyházat kifosztott, mivel ő maga ekkor még a pogány tévelygéseknek volt a rabja. Tehát valamelyik templomból egy csodálatosan nagy és szép kelyhet ragadott el az ellenség az egyházi szolgálat egyéb ékességeivel együtt. Ennek az egyháznak a püspöke[181] pedig a királyhoz küld, és azt kéri, hogyha már mást nem kaphat vissza a szent edényekből, legalább azt a kelyhet kaphassa vissza az egyház. Mikor a király ezt hallotta, így szólt a követhez: „Gyere utánunk Sexonae-ba, mert ott fogjuk szétosztani mindazt, amit szereztünk. És ha a sors nekem juttatja azt az edényt, teljesítem a szentatya kérését.” Szavaival az előbbi kehelyre célzott. Mikor a király ezeket mondotta, a józanabb gondolkodásúak így válaszoltak: „Mindaz, amit itt látunk, a tied dicső királyunk, de még mi magunk is uralmad alá tartozunk. Most tehát tégy tetszésed szerint, hiszen senki sem szegülhet ellen hatalmadnak.” Mikor pedig ezek így beszéltek egy könnyelmű, gyűlölködő, hirtelen haragú ember hangos kiáltással magasba emelte harci bárdját, belevágta a kehelybe és így szólt: „Ebből ugyan nem kapsz, csak amit igaz úton kisorsolunk.” Erre mindenki elámult, de a király szelíd tűréssel magába fojtotta a sérelem miatt érzett neheztelését. Fogta a kelyhet, visszaadta az egyházi küldöttnek, de lelke mélyén nem feledkezett meg a sértésről.

Egy év elteltével megparancsolta, hogy egész serege teljes fegyverzetben vonuljon fel és Mars mezején mutassa meg fegyvereinek csillogását. Miközben végigjárta a sorokat és odaért a kehely széthasítójához, így szólt hozzá: „Senki sem hanyagolta el fegyvereit úgy, mint te. Nem is jó a te dárdád, kardod meg bárdod semmire!” Ezzel kikapta kezéből harci bárdját és a földhöz vágta. Mikor az egy kissé lehajolt, hogy (bárdját) felvegye, a király magasba lendítette karját és csatabárdjával széthasította a fejét. „Ezt tetted te is Sexonae-ban (Soisson) azzal a kehellyel” – mondotta. Így pusztult (megsértője), a többieket pedig hazaparancsolta, de tettével nagy félelmet keltett maga iránt.

Sokat háborúskodott, sok győzelmet aratott. Uralkodásának tizedik évében[182] haddal támadt a thoringusokra[183] és fennhatósága alá kényszerítette őket.

II. könyv 30. A királyné[184] pedig nem szűnt meg sürgetni férjét, hogy ismerje meg az igaz Istent és tagadja meg a bálványokat. De (Chlodovechus) semmiképpen sem akart az igaz hitre térni, mígnem egyszer háborúba keveredett az alamannokkal; amikor a szükség arra kényszerítene, hogy megvallja azt, amit korábban szántszándékkal tagadott. Az történt, hogy amikor a két hadsereg hevesen összeütközött és nagy vérontás támadt, Chlodovechus katonái már ingadozni kezdtek. Amikor ő ezt látta, szemeit az ég felé emelte, szívét elszorította a felindulás, szemei megteltek könnyel és így szólt: „Jézus Krisztus Chlotchildis azt mondja te az élő Isten fia vagy és segítséget adsz a szorongatottaknak és győzelmet azoknak, akik benned bíznak, alázatosan könyörgök a te hatalmas segítségedért. Ha győzelmet adsz nekem ezen ellenségeim felett és megmutatod hatalmad, amellyel a nevedet viselő nép dicsekszik, hinni fogok benned és megkeresztelkedem a te nevedben. Mert imádkoztam isteneimhez, de azok, amint látom cserbenhagytak engem, azért úgy vélem, hogy tehetetlenek, mert nem tudják azokat megsegíteni, akik nekik szolgálnak. Hozzád fordulok tehát és hinni akarok benned, de előbb ragadj ki ellenségeim kezéből.” És midőn ezt mondta, az alamannok hátat fordítottak és futni kezdtek. Midőn pedig látták, hogy királyuk elesett, meghódoltak Chlodovechusnak, és így szóltak: „Ne engedd, hogy népünkből több elpusztuljon, hiszen a tieid (a te alattvalóid) vagyunk.” Akkor Chlodovechus beszüntetvén a harcot, a népet (az alamannokat) hatalma alá vetette és békében hazatért. A királynénak pedig elbeszélte, hogy miként hívta segítségül Krisztus nevét és nyerte el a győzelmet. Ez uralkodásának tizenötödik évében történt.[185]

II. könyv 31. Akkor a királyné titokban odahívatja szent Remigiust, Reims város püspökét és kéri, hogy ismertesse meg a királlyal a megváltás igéjét. A pap magához kérette (a királyt) és négyszemközt kezdte rábeszélni, hogy az igaz Istenben, mennynek és földnek teremtőjében higgyen, a bálványokkal pedig ne törődjék, hiszen azok nem lehetnek hasznára sem neki, sem másnak. (A király) pedig így szólt: „Szívesen hallgatnék szavadra, szentséges atyám, csak az tart vissza, hogy a nép, amely engem követ, nem tűri, hogy elhagyjuk az ő isteneit. De megyek és beszélek velük a te igéid szerint.” Mikor pedig együtt volt népével, még mielőtt szólt volna, Isten hatalmának sugalmazására az egész nép egyhangúlag így kiáltott fel: „Halandó isteneinket elvetjük magunktól, jámbor király, és készek vagyunk követni a halhatatlan istent, akit Remigius prédikál.”

Hírül adják ezt a püspöknek, aki nagy örvendezve mindjárt előkészítteti a keresztelő medencét. Tarka szőnyegekkel díszítik az utcákat, a templomokat fehér függönyökkel ékesítik, keresztelőhelyiséget rendeznek be, illatszereket hintenek, csillognak az illatot árasztó gyertyák, és az egész templomot a keresztelőhelyiséggel együtt isteni szagok töltik be. Isten a megjelentekkel annyira éreztette kegyelmét, hogy szinte a Paradicsom illatai között képzelték magukat. A király pedig azt kérte a főpaptól, hogy őt keresztelje meg elsőnek. Odajárul az új Constantinus[186] a keresztvízhez, hogy megszabaduljon a bélpoklosság régi betegségétől, és hogy régi tetteinek szennyes foltjait a megújító vízzel lemossa. Mikor odalépett a keresztelőmedencéhez, Isten szentje ezeket mondta ékesszóló szájával: „Megszelídülve hajtsd le fejed, sigamber;[187] imádd, amit eddig felgyújtottál, gyújtsd fel, amit eddig imádtál!”

A szent életű Remigius püspök pedig kiváló tudású és főleg a szónoklat tudományában járatos férfi volt, de szentség dolgában is annyira kimagaslott, hogy Szilveszter (pápa) erényeivel vetekedhetett. Mert van most könyv, amely életét ismerteti[188] és elmondja, hogy halottat is támasztott fel. Tehát a király vallást tett a mindenható isteni Szentháromságról, megkeresztelkedett az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében, és felkenték a szent kenettel, Krisztus keresztjének jelével. Seregéből pedig több mint háromezren keresztelkedtek meg. Megkeresztelkedett az ő nővére Albofledis, aki nem sok idő múltán elköltözött az Úrhoz… Megtért Lanthechildis nevű másik nővére is, elhagyta az ariánus eretnekséget, megvallotta az egylényegű Atya Fiú és Szentlelket…[189]

II. könyv. 37. Tehát a Chlodovechus király így szólt övéihez: „Nagy bánat számomra, hogy ezek az ariánusok[190] hatalmukban tartják Gallia egy részét. Menjünk Isten segítségével és ha legyőzzük őket, vessük országukat fennhatóságunk alá.” És mivel mindenkinek tetszett ez a beszéd, összegyűjtötte seregét és Pictavi (Poitiers) ellen vonult. Alarichus akkoriban itt tartózkodott. De mivel az ellenség egy része Turoni (Tours) határán vonult keresztül (Chlodovechus) Szent Martinus iránti tiszteletből[191] úgy rendelkezett, hogy erről a vidékről a füvön és vízen kívül senki se vigyen el semmit. Egy katonája pedig ráakadt valami szegény ember szénájára és így szólt: „Hát nem azt mondta-e a király, hogy csak füvet vehetünk el semmi egyebet? De hiszen ez is fű! Nem hágjuk át tehát parancsolatát, ha ezt elvesszük.” Mikor aztán erőszakkal elvette a szegény ember szénáját, a dolog a király fülébe jutott. Kardjával a szónál is gyorsabban megölte (a tilalma ellen vétő katonát), és így szólt: „Hogyan is reménykedhetünk a győzelemben, ha szent Martinust megbántjuk?” Ez elegendő volt ahhoz, hogy serege ezentúl semmihez se nyúljon ezen a vidéken. A király pedig követeket küldött a szent bazilikájához, ezekkel a szavakkal: „Menjetek és a szent helytől talán kaptok valami jóslatot győzelmünkre.” Majd ajándékokkal látta el őket, hogy adják át a szent helynek és így szólt: „Ha te, uram, segítőm vagy, és úgy határoztál, hogy ezt a hitetlen és veled mindig ellenkező népet a kezembe adod, szent Martinus bazilikájába való bevonulásomkor mutasd meg kegyes jóakaratodat, hadd tudjam, hogy méltónak tartod kegyelmedre szolgádat.”

Igyekeztek tehát a szolgák, és a király parancsa szerint a (szent) helyhez járultak. Mikor éppen beléptek a bazilikába, a karvezető váratlanul ebbe az antifónába kezdett: „Te öveztél fel engem erővel a harcra, alám görbeszted az ellenem felkelőket. És megadtad, hogy ellenségeim meghátráltak, és az én gyűlölőimet elpusztíthattam.”[192] Mikor ezt a zsoltárt hallották, hálákat adtak az úrnak és ajándékokat fogadtak a szent hitvallónak, majd boldogan tettek jelentést a királynak.

Ezután, mikor a (király) a Vigenna (Vienne) folyóhoz ért seregével, végképp nem tudta, hogy hol keljen át rajta, mert megáradt az esőzésektől. És amikor ezen az éjszakán könyörgött az Úrhoz, hogy mutassa meg kegyesen a gázlót, ahol átkelhetne, reggel Isten akaratából egy csodálatos nagyságú szarvas gázolt bele a folyóba, és léptei nyomán a nép megtudta, hol kelhet át.

Megérkezik tehát a király Pictavi (Poitiers) városához, és amikor sátrán kívül tartózkodik, úgy látja, mintha egy tűzoszlop lépett volna ki szent Hilarius[193] bazilikájából és mintha feléje tartana. Ez is csak azt jelentette, hogy Hilariusnak, a szent hitvallónak a fénye segíti, és így annál buzgóbban harcoljon az eretnekek tábora ellen, amellyel ez a főpap is oly sokszor összecsapott a hit védelmében. Meg is parancsolta egész seregének, hogy sem ott, sem útközben ne fosszanak ki senkit, és senkinek vagyonát szét ne hurcolják. Eközben Chlodovechus király Alarichusszal, a gótok királyával Voullié mezején[194] tíz mérföldnyire Pictavi (Poitiers) városától megütközött. Az egyik fél távolról hajigálta dárdáit, a másik közelharcban, karddal védekezett. És mikor a gótok – szokásuk szerint – meghátráltak, Isten segítségével Chlodovechus királyé lett a győzelem. Segítőtársa volt (az ütközetben) a sánta Sigibertus[195] fia, név szerint Chloderichus. Ez a Sigibertus azóta sántított, hogy Tolbiacum[196] mellett, az alemannok ellen vívott ütközetben a térdén megsebesült. Ezután a király a gótok menekülése közben Alarichus királyt is megölte. Ekkor hirtelen két ellenség támadt rá, és lándzsájával mindkét oldalán megsebesítette. De mellvértje és gyors lova megmentette a pusztulástól (Chlodovechust). Sokan elhullottak itt az arvernusok népéből,[197] akik Apollinarisszal[198] jöttek, és sokan a legelőkelőbb senatorok közül.

Amalarichus, Alarichus fia, Hispániába menekült a csatából, és apja királyságát bölcsen kormányozta. Chlodovechus pedig fiát, Theuderichust Albici és Rutina városán keresztül az arvernusok ellen küldte. (Theuderichus) el is ment, és ezeket a városokat a gótok országától egészen a burgundok határáig apja fennhatósága alá hajtotta.

Alarichus huszonkét évig uralkodott. Chlodovechus pedig a telet Burdigala (Bordeaux) városában töltötte, majd Alarichus minden kincsét elszállíttatta Tolosából és Ecolisna (Angoulême) alá vonult. Az úr oly kegyes volt hozzá, hogy a (város) falai szeme láttára maguktól omlottak össze. Ekkor a gótok kiűzése után a várost uralma alá vetette. Mindezek után győzelmesen tért vissza Turoniba és sok-sok fogadalmi ajándékkal gazdagította Szent Martinus bazilikáját.

II. könyv. 38. Tehát (Chlodovechus) Anastasius császártól consuli oklevelet kapott.[199] Ekkor Szent Martinus bazilikájában bíbortunicát és chlamyst öltött, fejét pedig diadémával övezte. Majd lóra szállott, és a bazilika kapujától a városi templomig terjedő úton az öszszegyűlt népeknek saját kezével szórta az aranyat és ezüstöt. Jóakaratával és bőkezűségével elérte, hogy ettől a naptól kezdve consulnak és augustusnak szólították.

Turoniból eltávozván Parisii[200] városába ment és itt rendezte be királyi székhelyét. Ide ment utána Theuderichus is…[201]

II. könyv 40. Mikor Chlodovechus király Paris városában tartózkodott, titokban Sigibertus fiához üzenetet küldött: „Íme atyád elaggott és beteg lábával sántikál. Ha meghalna – üzente – barátságunkkal együtt jog szerint nyernéd el királyságát.” (Chlodericus) lelkét csábította az uralom vágya és elhatározta, hogy megöli apját. Mikor (Sigibertus) kiment Colonia (Köln) városából, átkelt a Rajnán és úgy intézte dolgát, hogy a buconiai erdőben sétálhasson, majd déltájban elszunnyadt sátrában. Fia orgyilkosokat küldött ellene, és itt az említett sátorban meg is ölette. (Azt hitte, hogy) most már majd övé lesz a királyság. De Isten akaratából abba a verembe hullott bele, amelyet apjának ásott ellenség módjára. Követeket küldött ugyanis Chlodovechus királyhoz, hogy jelentsék neki apja halálát és ezeket mondják: „Atyám meghalt és most kincseivel együtt enyém a királysága. Gyere el hozzám, hogy kincseiből azt, ami tetszik, szíves jóakarattal átadjam.” Ő pedig így válaszolt: „Köszönöm jóakaratodat és arra kérlek, hogy odaérkező embereimnek mutasd meg mindazt, ami ezután a tied lesz. (A király követeinek) megérkeztével megmutogatja apja kincseit. Mikor a követek megtekintették a különféle (drágaságokat), (Chlodericus) így szólt: „Apám ebbe a ládikába szokta az aranypénzeket rakni.” „Dugd csak bele a kezed – mondják a (király követei) – egészen a fenekéig és kerítsd elő mindet!” Mikor ezt megtette és mélyen lehajolt, az egyik felemelte a karját és szekercéjével széthasította az agyvelejét. Így (Chlodericus) ugyanarra a sorsra jutott, mint amit méltatlanul ő művelt az apjával.

Mikor Chlodovechus tudomást szerzett Sigibertusnak és fiának megöletéséről, ő maga is megjelent (Kölnben), összehívatta az egész népét és így szólt: „Halljátok, mi történt. Mikor én Scaldis (Schelde) folyón hajóztam, Chlodericus, rokonom fia nem tágított apja mellől és folyton azt hajtogatta, hogy én meg akarom ölni. Mikor aztán (Sigibertus) a buconiai erdőben járt, (fia) gyilkosokat bérelt fel ellene és megölette. De miközben apja kincseit kutatta, valaki őt is leszúrta. Ami engem illet, semmiképpen sem vagyok részes a dologban, mert én nem volnék képes rokonaim vérét ontani, ilyen istentelenségre vállalkozni. De ha már így történt, azt tanácsolom nektek, hátha elfogadhatónak találjátok: térjetek énhozzám, hogy az én védelmem alatt legyetek.” Mikor ezt hallották, összeverték pajzsaikat, helyeslőleg kiáltoztak, majd pajzsra emelték és így királyukká választották…

II. könyv 41. Ezután Chararichus[202] ellen vonult. Amikor (Chlodvig) Syagriusszal háborúskodott, ezt a Chararichust is segítségül hívta, de az távol maradt: egyik felet sem támogatta, hanem az ügy kimenetelét várta. Az volt a szándéka, hogy a győztes féllel fog szoros barátságot kötni. Ezért neheztelt rá Chlodovechus, és most ezért támadt ellene. Csellel fogságba ejtette fiával együtt, majd megkötözve mindkettőt megnyíratta: Chararichust a presbiterek, fiát pedig a diaconusok közé rendelte. Mikor Chararichus a megaláztatás miatt panaszkodott és siránkozott, fia állítólag ezeket mondta: „Zöldellő fáról vagdosták le ezeket a lombokat,[203] nem is fognak elszáradni, hanem mihamar kihajtnak, sőt még gyarapodnak is. Bárcsak pusztulna el az is ilyen hamar, aki (velünk) ezt tette.”

Ezek a szavak úgy jutottak el Chlodovechus fülébe, mintha azzal fenyegetőztek volna, hogy hosszúra növesztik hajukat, őt pedig meg akarják ölni. (A király) erre mindkettőt lefejeztette. Haláluk után övé lett királyságuk, minden kincsükkel és népükkel együtt.

II. könyv 42. Ebben az időben Ragnacharius király Camaracumban (Cambraiban) oly féktelen módon élt, hogy alig tűrte még tulajdon rokonait is. Volt neki egy Farro nevű tanácsadója, akit ugyanilyen mocskos bűnök szennyeztek be. Ez, ha valami ételt, ajándékot vagy bármit is hoztak a királynak, állítólag azt szokta mondogatni, hogy épp jó lesz neki meg Farrójának. Ezért aztán a frankokat majd szétvetette a nagy méltatlankodás.

Ezután történt, hogy Chlodovechus aranyból való pereceket és öveket osztogatott embereinek (persze az egész csak hasonlított az aranyra, mert megtévesztésül csak bearanyozott réz volt), azért, hogy magához édesgesse őket. Majd mikor seregét ellene indította, az is kiküldte többször felderítőit, hogy kémleljék ki (az ellenség) erejét. Mikor a hírnökök visszatértek, megkérdezte tőlük, milyen az (ellenséges) sereg. Azok így válaszoltak: „Nagyon is elegen lesznek neked, meg Farródnak.” Mikor Chlodovechus odaért, felsorakoztatta seregét. Ez a (Ragnacharius), mikor látta serege legyőzetését, el akart menekülni, de katonái megragadták, hátrakötözték a kezét és Richarius nevű testvérével együtt Chlodovechus király színe elé vezették. (Chlodvig) ezt mondta neki:

„Miért aljasítottad le nemzetségünket azzal, hogy engedted magad megkötözni? Jobb lett volna meghalnod” és magasra emelt bárdjával széthasította fejét. Majd testvéréhez fordult és így szólt: „Ha te segítségére lettél volna testvérednek, biztosan nem tudták volna megkötözni” – és szekercéjével ezt is ugyanúgy megölte.

Haláluk után árulóik észrevették, hogy az arany, amit a királytól kaptak, nem valódi. Mikor ezt megmondották a királynak, az állítólag így szólt: „Méltán kapott ilyen aranyat az, aki urát saját jószántából halálra juttatta.” (Azt is mondta még), elégedjenek meg azzal, hogy élnek, nehogy uraik elárulásáért gyalázatosan bűnhődve, kínos halállal haljanak. Mikor ezt hallották, iparkodtak kegyeit elnyerni, és bizonygatták, mennyire elég nekik az is, ha életben maradhatnak. Az előbb említettek pedig rokonai voltak a királynak. Rignomeris nevű testvérüket Chlodovechus parancsára gyilkolták meg Cenomanni (Le Mans) városában. Haláluk után egész királyságukat és minden kincsüket Chlodovechus nyerte el.

De még sok más királyt tétetett el láb alól, sőt közeli rokonait is, akiktől félt, hogy kiragadják kezéből a királyságot. Így terjesztette ki uralmát egész Galliára. Mégis, mikor egyszer összehívta övéit állítólag úgy nyilatkozott azokról a rokonairól, akiket ő emésztett el: „Jaj nekem, úgy maradtam itt, mint valami idegen csupa idegen között, és nincs senki rokonom, aki segíthetne rajtam, ha valami bajom támadna.” Ezt sem azért mondta, mintha fájlalta volna halálukat, inkább cselből, hátha találna még valakit, akit megölethet…[204]

VI. könyv. 46. Chilperich, ez a mi időnkben élő Nero meg Heródes Calensis (Calais) helységébe ment, amely Paris városától mintegy 100 stádiumnyira van,[205] és ott vadászgatott. Egy napon pedig, midőn a vadászatból visszatérvén – már erősen sötétedett – a lóról levették, s kezét a lovászlegény vállára tette, odajött valaki s tőrével hónaljába döfött, majd a szúrást megismételve a hasát döfte át. Mind szájából, mind hasának sebéből bőven omló vérrel együtt gonosz lelkét is kiadta.

Hogy mily gonoszságokat művelt, a következők olvasásából tudhatjuk meg. Mert igen sok vidéket pusztított el és égetett fel, miközben semmi bánatot nem érzett, hanem inkább örömet, miként hajdan Néró, midőn palotájának égése közben verseit szavalta. Vagyonuk miatt az embereket gyakorta büntette. Az ő idejében kevés klerikus szolgálta meg érdemeivel a püspökséget. Falánk volt, istene a hasa, és állította, hogy nálánál nincs okosabb. Két könyvet is írt, mintha Saedulius[206] lett volna, bár gyenge versecskéi semmi verslábra nem állíthatók. Ezekben, minthogy nem értett hozzá, a hosszú szótagok helyett rövideket rakott, a rövidek helyébe meg hosszúakat. Más művecskéket, himnuszokat, meg miseimádságokat[207] is küldött, melyek azonban teljességgel elviselhetetlenek.

A szegények ügyes bajos dolgai előtte gyűlöletesek voltak. Az úr papjait szakadatlanul káromolta, és szűk körben senki máson nem gúnyolódott, csúfolódott inkább, mint az egyházak püspökein. Ezt könnyelműnek tartotta, amazt gőgösnek, azt dúskálónak, emezt bujának, fennhéjázónak vagy önteltnek. Semmit jobban nem gyűlölt, mint az egyházakat gyakran hajtogatta: „Ímhol szegényen maradt kincstárunk, íme gazdagságunk az egyházakhoz ment át, teljességgel nem mások, de csak a püspökök uralkodnak. Tisztségünk veszendőbe ment, s a városok püspökeire szállt.” Ilyeneket mondogatván az egyházaknak hagyott testamentumleveleket gyakorta széttépte és atyjának intézkedéseit is (mert úgy vélte, különben senki sem marad, ki akaratát teljesítse) gyakorta lábbal tiporta.

Ami a bujaságot meg a gonosz ösztönöket illeti, ki sem gondolható olyasmi, amit tényleg végbe nem vitt. A nép bántalmazására meg mindig új dolgokat agyalt ki. Akiket ugyanis ez időben bűnösnek talált, azoknak szemét kivájatta, parancsszóval. Rendeleteiben, melyeket a maga ügyeiben a bírákhoz intézett, mindig hozzáfűzte: „Ha valaki rendelkezésemet megvetné, szeme kivájásával bűnhődjék.”

Senkit sem szeretett őszintén, de őt sem szerette senki. Ezért, midőn lelkét kilehelte, mindenki elhagyta. Mallulf silvanectumi (Senlis) püspök azonban, ki már harmadnapja várakozott sátorában, de látására nem juthatott, amint meghallotta, hogy megölték, oda járult, lemosatta és jobb öltözékeibe öltöztette. Éjszaka énekelve virrasztott mellette, azután hajóba tétette és szent Vince bazilikájában, mely Parisban van, eltemette…[208]

VIII. könyv. 28. Fredegunda[209] két vastőrt készíttetett, melyekbe csatornát vésetett, elég mélyet ahhoz, hogy mérget lehessen beléjük helyezni, mégpedig azért, hogy ha a szúrás nemesebb szerveket nem érintene, a méreg hatása pusztítsa el az életet. A tőröket két klerikusnak adta át a következő utasítással: „Vegyétek e kardokat, és amilyen gyorsan csak lehet, siessetek Childebert királyhoz koldusnak öltözve. Vessétek magatokat lábaihoz, mintha alamizsnát kérnétek tőle, aztán döfjétek kardotokat mindkét oldalába. Mégpedig azért, hogy Brunhilda, ki oly fennhéjázó módon uralkodik rajta, halála után hatalmamba jusson. Ha a fiatalembert oly jól őrzik, hogy nem juthattok közelébe, öljétek meg magát az ellenségemet, Brunhildát. E tettekért a jutalom az lesz, hogy ha ott halálotokat éritek, javakkal halmozom el rokonaitokat, ajándékokkal gazdaggá, és királyságom első embereivé teszem őket. Űzzetek el magatoktól minden félelmet és a haláltól való rettegés meg ne rendítse szíveteket, hiszen tudjátok, hogy minden embernek meg kell halnia. Férfiassággal fegyverezzétek fel lelketeket, gondoljatok arra, hogy minden bátor ember sietve indul a csatába. Amiből az következik, hogy rokonaitok nemesek lesznek, és mindenki mást felülhaladnak mérhetetlen gazdagságukkal és mindenki más fölé emelkednek.” Míg azonban az asszony így beszélt nekik, a klerikusok reszketni kezdtek, mert túlságosan nehéz feladatnak találták azt, amit az parancsolt. Látván ingadozásukat, italt rendelt nekik, aztán megparancsolta, hogy menjenek oda, ahová küldte őket. Bártorságuk erre hirtelen megnőtt, és megígérték, hogy mindazt végrehajtják, amit parancsolt. Mindazonáltal meghagyta nekik, hogy vigyenek magukkal egy, amaz itallal teli edényt, és ezt mondta: „Midőn már meg akarjátok tenni azt, amit parancsoltam nektek, reggel, mielőtt a dologhoz láttok, igyatok ebből az italból. Ez meg fogja adni nektek azt a határozottságot, ami feladatotok megoldásához szükséges.” Miután ily módon utasításokkal látta el őket, búcsút vett tőlük.

Útnak indultak, de midőn Suessionumba (Soissons) érkeztek, Rauchingis herceg elfogta és vallatóra fogta őket. Bevallották, hogy mi volt a céljuk; láncra verve börtönbe vetették őket. Néhány nappal később Fredegunda, ki már nyugtalankodott, meg akarta tudni, hogy a parancsát végrehajtották-e. Elküldte egy szolgáját, hogy tájékozódjon mit beszélnek nyilvános helyeken, és próbáljon elfogni egy hírvivőt, ki már Childebert halála hírével jár. A szolga elindult és Suessionum városába ment. Ott meghallotta, hogy a klerikusok börtönben vannak. Eljutott annak kapujához, de midőn ott beszédbe elegyedett az őrökkel, őt magát is elfogták és börtönbe vetették. Ekkor azután mindnyájukat Childebert királyhoz vezették. És miután vallatásra kerültek, elmondták az igazságot és kijelentették, hogy Fredegunda küldte őket, hogy meggyilkolják a királyt. „A királyné – mondották – azt parancsolta, hogy koldusként jelenjünk meg és döfjünk beléd egy tőrt abban a pillanatban, midőn lábaidhoz borultunk, hogy alamizsnát kérjünk tőled. Ha a döfés nem esett volna biztos kézzel, a méreg, amelyet a tőrbe helyeztek, gyorsabban kioltotta volna életedet.” Miután így szóltak, különféle kínzásoknak vetették alá őket: levágták kezüket, orrukat és fülüket, és mindegyik különböző módon halt meg…[210]

VIII. könyv 41. Mindenfelé elterjedt a hír, hogy Praetextatus püspököt[211] Fredegunda parancsára gyilkolták meg. Hogy a gyilkosság vádja alól tisztázza magát, egyik szolgáját előhívatta, erősen megverette és így szólt: „Te vagy, aki miatt a gyanú rám esett, mert te döfted le kardoddal Praetextatust, Rhotomagum (Rouen) város püspökét.” Kiszolgáltatta őt a főpap unokaöccsének, aki kínzásnak vetette alá. Ez az ember azután az egész gaztettet kivallotta: „Fredegunda királynétól száz aranypénzt kaptam, hogy megtegyem azt, amit tettem. Ötvenet kaptam Melantius püspöktől és másik ötvenet a város főesperesétől. Ezenkívül megígérték, hogy szabad ember leszek és velem a feleségem is.” E szavakra a püspök unokaöccse kardot rántott és a bűnöst darabokra vagdalta. Fredegunda pedig Melantiust tette püspökké, mert őt már kezdettől fogva a püspöki székre szánta…[212]

IX. könyv. 33. Rigontha, Chilperich leánya, szavaival gyakran megsértette anyját, Fredegundát. Azt mondta neki, hogy ő az úrnő és anyjának szolgálni kell őt.[213] Ennek következtében gyakran ököllel mentek egymásnak és egymást arcul verték. Az anyja így szólt hozzá egy napon: „Miért vagy hozzám oly rossz, lányom? Íme itt vannak atyád kincsei, melyeket én őrzök, vedd azokat és tégy velük, amit akarsz.” És miután beléptek a kincseskamrába, kinyitott egy ládát, mely tele volt nyakláncokkal, meg más ékszerekkel. Miután jó ideig szedegette elő az értékes tárgyakat a ládából és mutogatta leányának, végül is így szólt: „Már elfáradtam, nyúlj bele a ládába és vedd ki belőle azt, amit benne találsz.” S miután ez belenyújtotta karját a ládába, hogy az ékszereket kivegye, anyja a láda tetejét fejére nyomta és minden erejéből annyira ránehezedett, hogy a leány szeme már kifordult helyéből. Egy szolgáló, ki a szobában volt, elkezdett kiáltozni, mondván: „Segítség, könyörgök, segítség! Íme, úrnőmet anyja megöli.” Azok, kik az ajtó előtt voltak, amint ezt meghallották berontottak és kiszabadították Rigonthát veszélyes helyzetéből és magukkal vitték. Mindez heves ellenségeskedés oka lett és a veszekedések meg a verekedések meg nem szűntek közöttük.

Gildas: Britannia története

Gildas (szül. 493). Az V–VI. századi Britannia történetéről írott műve: De excidio et conguestu Britanniae. „Sapiens”-nek (Bölcsnek) nevezték. Britanniából Bretagne-ba menekült, itt is halt meg.

MGH, AA, T. XIII., 36–38. o.

…A piktek[214] a sziget végében telepedtek meg elsőbben, és ott is maradtak, nemritkán zsákmányoltak és dúltak is. Az ily viszontagságok közepette pusztuló népre még sáskajárás is szakadt, és még az előbbinél erősebb éhség is pusztított tovább. Midőn pedig megszűnt a pusztítás, dúlás, a szigetet oly bőség árasztotta el, hogy hasonlóra azelőtt egy korban sem volt soha emlékezet. Mindezekkel a bujaság is növekedett. Hatalmas tőből sarjadva elhatalmasodott, hogy abban az időben méltán mondhatták: „Olyan bujálkodásról lehet hallani, minő még a pogányok között sincs.” De nem csupán ez a vétek, de minden más is, ami az emberi természettel szokott járni, és különösen az, ami a közjót forgatja fel: az igazság utálata esküszegéssel és a hazugság szeretete a ravasz mesterkedéssel párosulva, a rossz kedvtelése a jó helyett, a gonoszságnak jóságként való tisztelete, a sötétség kedvelése a napfény helyett, s a sátán elfogadása a fényesség angyalául. A királyokat nem Isten rendeléséből kenték fel, hanem olyanokat emeltek maguk fölé, kik másoknál kegyetlenebbek voltak. Nem sokkal később pedig azok, kik felkenték, korántsem az igazság kedvelése miatt, megölték őket, és még kegyetlenebbeket választottak. Ha pedig valaki békességesebb és az igazsággal valamivel inkább törődött, arra mint Britannia megrontójára irányult irgalom nélkül mindenek gyűlölete és nyila…

Ekkor az összes tanácsadókat a kevély zsarnokkal együtt megvakították, és a haza oltalmára, de inkább pusztulására azt találták ki, hogy ama nagy szilajságú és kárhozatos szászok, kiket Isten és ember utál, az északi népek visszatartására miként a juhakolba a farkasok, bebocsáttassanak. Pedig ennél sohasem történhetett volna velük sem kárhozatosabb, sem keservesebb. Ó, az értelem mily mélységes sötétsége, ó, az elmének mily kétségbeejtő és kegyetlen ingatagsága, azokat, kiket midőn még távol voltak, a halálnál jobban rettegtek, most, hogy úgy mondjam egy fedél alá behívni…

Kelták és germánok harca Britanniáért

Beda (673–735), angol történetíró és tudós. Életének nagyobb részét a jarrow-i, apátságban töltötte mint szerzetes. Írásai nagy műveltségéről és szerénységéről tanúskodnak. De Natura Rerum c. munkája a kor temészettudományának eredményeit foglalta össze. Számos Biblia-kommentárt is készített. Fő műve, a Historia Ecclesiastica gentis Anglorum… – amit 731-ben fejezett be – legfőbb forrásunk Anglia korai politikai történetére vonatkozóan.

C. Plummer, 1896, I.

XI. fejezet…[215] Rómát az alapítástól számított 1164. évben megostromolták a gótok, ez időtől szűnt meg a rómaiak uralma Britanniában; ez csaknem 470 évvel azután történt, hogy Caius Julius Caesar erre a szigetre érkezett. A rómaiak azon a sáncon belül éltek, amit, mint említettük, Severus emelt a szigeten végig.[216] Lakóhelyük ennek déli oldalán volt, amint ezt az általuk épített őrtornyok, városok, hidak és kövezett utak bizonyítják napjainkban; mégis uralmuk kiterjedt mind Britannia más, távolabbi vidékeire, mind olyan szigetekre, amelyek messze esnek Britanniától.

XII. fejezet. A skótok és a piktek által végigpusztított britonok segítséget kérnek a rómaiaktól, akik másodszor is bejönnek és egy falat építenek a szigeten keresztül; de amikor ezt a nevezett ellenség azonnal áttöri, a britonok még nagyobb veszedelembe kerülnek.

Ettől fogva Britanniának, amelynek egy részét a britonok lakták, nem volt többé felfegyverzett harcosa, katonai ereje, s hiányzott az életerős ifjúság lelkesedése, egyszóval mindaz, amitől a tyrannusok[217] meggondolatlansága megfosztotta, s amit sohasem nyert vissza. Britannia a rablásnak volt kitéve, mintha egyáltalán nem ismerné a harc művészetét. Különösen két igen vad tengerentúli nép keltett nagy rémületet, s okozott hosszú évekig tartó szenvedést: északnyugatról a skótok és északról a piktek. „Tengerentúlinak” hívjuk őket, nem azért, mintha Britannián kívül éltek volna, hanem mert messze laktak attól a részétől, amit a britonok bírtak, s tőlük két nagy tengeröböl választotta el őket, egyik keletről, másik nyugatról mélyen és szélesen benyúlt Britannia földjébe, bár nem értek oly messze, hogy találkozzanak. A keleti öböl közepén van Giudi városa,[218] a nyugatin, annak jobb partján Alcluith városa,[219] amely nyelvükben a Clyde szikláját jelenti, mert közel esik ehhez a folyóhoz.

E népek pusztításai miatt a britonok követeket küldtek Rómába, levelekkel és könnyfakasztó fohászokkal kérték segítségüket, s örökös engedelmességet ígértek, ha a fenyegető ellenséget visszaverik. Azok tüstént küldtek egy felfegyverzett légiót, amely – a szigetre érkezve – szembeszállt az ellenséggel, belőlük sokat levágott, s a többieket elűzte szövetségeseik földjéről. Miután a rómaiak megszabadították őket a legkegyetlenebb zsarnokságtól, azt a tanácsot adták, hogy építsenek falat a szigeten keresztül, a két tenger között, amely, az ellenség távoltartásával meg tudja védeni őket, s ezután nagy diadallal hazatértek. A sziget lakói felépítették a falat, de nem kőből, mert ilyen munkához nem volt hozzáértő mesterük, hanem földből, ami miatt ez hasznavehetetlenné vált. Mégis, sok mérföldnyit építettek meg belőle azon két öböl, más szóval tengerbeszögellés között, amiről már szóltunk,[220] hogy ott, ahol hiányzott a víz védelme, ennek a sáncnak segítségével védhessék meg magukat az ellenség támadásaitól. A munka biztos nyomait – hogy mennyire széles és magas is volt ez a sánc – még ma is láthatjuk. Körülbelül két mérföldnyire keződik Abercorn apátságtól, nyugatra attól a helytől, amelyet a piktek nyelvében Peanfahelnek neveznek, angolul viszont Penneltunk a neve: innen fut nyugatra, s nem messze Alcluith városától ér véget.

De amikor korábbi ellenfeleik észrevették, hogy a római katonák elmentek, tüstént átkeltek a tengeren, betörtek a határokon s mindent leromboltak és letiportak, és keresztülgázoltak mindenen, ami előttük állt, mintha érett gabonát kaszáltak volna le. Ezért ismét követek mentek Rómába… egy légiót küldtek ismét, amely váratlanul érkezett ősszel, s nagy mészárlást végzett az ellenség között, s mindazokat, akik menekülni tudtak, átűzték a tengeren…

Ekkor a rómaiak a britonok tudomására hozták, hogy a jövőben nem vállalhatnak ilyen fáradságos utat a védelmükre, és azt tanácsolták nekik, hogy inkább fegyverezzék fel magukat s gyakoroljanak, hogy harcolhassanak elleneikkel, kik nem bizonyulnának erősebbnek náluk, ha ők nem lennének elpuhultak a lustaságtól. Továbbá… egy erős kőfalat építettek a tengertől a tengerig, éppen azon városok mellett, amelyeket az ellenségtől való félelem következtében, az egykor Severus által emelt sánc mögött alapítottak. Ezt a falat, ami még ma is híres és látható, köz- és magánköltségén építették, s a britonok is segédkeztek benne. Nyolc láb szélesen és tizenkét láb magasan,[221] egyenes vonalban emelkedett, ma is megcsodálható. Mikor ezt gyorsan befejezték, jó tanácsokat adtak az elcsüggedt népnek, s még a fegyverkészítés módszereit is megmutatták nekik. Emellett meghatározott távolságonként tornyokat emeltek a tengerparton dél felé, ahol a hajóik voltak, hogy a tengert figyelhessék, mert onnan is várható volt a barbárok támadása, s úgy távoztak onnan, hogy soha vissza nem térnek.

Amint hazájukba tértek, a skótok és a piktek, akik tudták, hogy nem jönnek többé viszsza, újra megjelentek s magabiztosabban mint valaha, elragadták az ottlakóktól a sziget minden északi és távoli területét egészen a falig. Támadásaikat a sánc tetején félénk őrség várta, ott aggódtak éjjel és nappal, kábultan és remegő szívvel. A másik oldalon az ellen gyilkos fegyverei nem henyéltek, s a gyáva védőket nyomorultul leszorítva a falról, földre teperték. Mit is mondhatunk még? Elhagyva városaikat és a falat, menekülni kezdtek és szétszóródtak. Az ellenség üldözte őket, s hamarosan még kegyetlenebb mészárlás következett mint bármikor előbb, a szerencsétlen lakosságot úgy szaggatták darabokra, mint a bárányokat valamilyen vadállat. Azok pedig, otthonuktól és vagyonuktól fosztottan az éhség szörnyétől úgy próbálták menteni magukat, hogy egymást rabolták és fosztogatták, saját torzsalkodásukkal tetézve a kívülről jött bajt, míg végül az ország élelem nélkül maradt, s azt csak vadászattal lehetett szerezni.

XIII. fejezet. Theodosius, az ifjabb idejében, amikor Palladiust küldték a Krisztus-hívő skótokhoz, a britonok Aetius consultól kérnek segítséget, amit az nem ad meg.

Urunk megtestesülésének 423. évében Honorius után Theodosius az ifjabb szerezte meg a hatalmat, s azt – mint a 45. uralkodó Augustus után – 26 évig gyakorolta. Uralmának nyolcadik évében Celestinus, a római egyház pápája Palladiust küldte a skótokhoz, akik Krisztus hívei voltak, hogy legyen az első püspökük. És uralmának 23. évében Aetiusnak, egy ismert embernek, aki patrícius is volt, lejárt a harmadik consulsága Symmachussal együtt. Hozzá küldtek egy levelet a britonok szerencsétlen maradékai, amely így kezdődött: „Aetiusnak, a háromszori consulnak, a britonok panaszai”, s a levélben így tudatták nyomorúságukat: „A barbárok beszorítanak a tengerbe, a tenger visszahajt a barbárokhoz; közöttük a halál két fajtája vár reánk: vagy lemészárolnak bennünket vagy vízbe fúlunk.” De hiába tették mindezt, nem kaphattak segítséget, mivel a rómaiakat ebben az időben a hunok királyaival, Blaedlával és Attilával folytatott igen súlyos háborúskodásaik foglalták le; s bár éppen a megelőző évben történt, hogy Blaedlát öccse, Attila ármányosan megölette, mégis egymaga oly tűrhetetlen ellensége maradt a köztársaságnak, hogy szinte az egész Európát végigpusztította, megtámadott és pusztává tett városokat és erődöket…

XIV. fejezet. A britonok, akiket a nagy éhínség sarkall, kiűzik a barbárokat földjükről, de ezt hamarosan – a gabona bőségével együtt – szabados életmód, pestis és a nép pusztulása követi.

…Ezért tanácsot tartottak, hogy mit tegyenek, hol keressenek segítséget, hogy megakadályozzák vagy elhárítsák az északi népek kegyetlen és gyakori támadásait; s mindannyian megegyeztek Vortigern királyukkal, hogy a tengerentúlról a szászok népét hívják segítségül…

XV. fejezet. Az angelek népe, miután behívták Britanniába, szövetkezve annak lakosaival, először kiűzi az ellenséget, majd fegyvereit szövetségesei ellen fordítja.

Urunk megtestesülésének 449. évében Marcianus következett a trónon Valentinianusszal, mint a 46. uralkodó Augustus után, s hét évig volt hatalmon. Ekkor az angelek vagy szászok, akiket a fent nevezett király hívott be, megérkeztek Britanniába három hadihajóval, és ugyanezen király parancsára letelepedtek a sziget keleti partvidékén, mintha az ország megmentéséért akarnának harcolni, de valójában azért, hogy meghódítsák azt. Ennek megfelelően megtámadták az ellenséget, amely északról jött a harcba, s a szászok győzelmet arattak. Mikor ezt hazájukba hírül vitték, csakúgy, mint a sziget termékenységét és a britonok gyávaságát, jelentősebb flottát indítottak el, felfegyverzett harcosok erős csoportjával, amely csatlakozva a korábban érkezettekhez, legyőzhetetlen sereget alkotott. A britonok engedélyével az újonnan jöttek közöttük lakhattak, azzal a feltétellel, hogy hadat viselnek ellenfeleikkel az ország békéjének és biztonságának védelmében, s a britonok katonákhoz illő fizetséggel látták el őket.

Ezek a germánok három igen hatalmas néptől származtak, nevezetesen a szászoktól, angelektől és a jöttöktől. A jöttök törzséből származik Kent és Wight lakossága, vagyis az a nép, amely Wight szigetét bírja, továbbá, akiket a nyugati szászok tartományában mind a mai napig jöttöknek neveznek, s ugyanezen Wight szigettel szemközt laknak. A szászoktól, vagyis arról a vidékről, amelyet Ős-Szászországnak neveznek, származnak a keleti szászok, a déli szászok és a nyugati szászok. Végül az angelektől, vagyis abból az országból, amelyet Angulusnak[222] neveznek és amelyről azt mondják, hogy attól az időtől egészen a mai napig lakatlanul áll a jöttök és a szászok tartományai között, származnak a keleti angelek, a középső angelek, a merciaiak, a northumbriaiak egész népe – azaz azok az emberek, akik a Humber folyótól északra laknak – és az angelek más népei. Az első vezetőik úgy mondják, két testvér, Hengest és Horsa voltak, közülük Horsát később a britonok egy csatában megölték, s Kent keleti részén ma is emlékmű áll nevével jelölve. Mindketten Wihtgils fiai voltak, aki Witta fia, aki Wecta fia, aki Woden fia volt, akitől sok ország királyi családja veszi eredetét.

Rövid idő alatt, amint a nevezett népek csapatai mohón beáramlottak az országba, az újonnan jött népek száma oly nagyon megnőtt, hogy félelmet keltettek ugyanazokban, akik behívták őket. S ekkor egyszerre szövetségre léptek a piktekkel, akiket mostanáig háborúkban űztek, s fegyvereiket szövetségeseik ellen kezdték fordítani. És először arra kényszerítenék azokat, hogy az élelmiszerek nagyobb tömegével lássák el őket, és keresve az alkalmat a vitára, fenyegetőztek, hogyha a több élelmet nem kapnák meg, felbontják a szövetséget, s elpusztítják az egész szigetet. Nem mulasztották el, hogy fenyegetéseiket beváltsák. Valóban, hogy röviden szóljunk, a tűz, amit a pogányok keze élesztgetett, Isten bosszúját nyilvánította ki a nép bűnei miatt, hasonlóan ahhoz, ahogyan egykor a káldeusok által meggyújtva elpusztította Jeruzsálem falait és épületeit. Mert itt is, a könyörtelen győző kezétől – vagy még inkább a legfelsőbb Bíró szándékától – pusztultak a szomszédos városok és földek, s folyt a pusztítás keletről nyugatra, tengertől tengerig, bármi ellenállás nélkül, megszállva a halálra ítélt sziget egészét. Lerombolták mind a köz-, mind a magánépületeket; a papokat oltáraik előtt vágták le; nem voltak tekintettel rangra. A főpapokat nyájukkal együtt pusztították, tűzzel és vassal; s nem volt senki, aki eltemette volna azokat, akiket így kegyetlenül lemészároltak. És az életben maradottak közül azokat, akiket a hegyekben fogtak el, halomra ölték, mások az éhségtől űzetve előjöttek és alávetették magukat az ellenségnek, hogy örökös szolgasággal szolgálják meg élelmük biztosítását, ha éppen meg nem ölték őket azon nyomban; egyesek szomorú szívvel túl a tengeren kerestek lakhelyet, míg megint mások, saját hazájukban maradva, nyomorult életet folytattak félelemmel teli s remegő szíwel a hegyek, erdők és meredek sziklák között.

Viking támadások Britanniában

Részletek az Angolszász Krónikából.

Az Angolszász Krónika Britannia angolszász periódusának legértékesebb forrása. A Krónika első összefoglalása valószínűleg Nagy Alfréd (871–899) udvarában készült. A Krónika évről évre követi az eseményeket, s egészen a XII. századig folytatták.

D. Whitelock, 1955, T. I., 135–136. o.

789. Ebben az évben Brithric király elvette Offa lányát Eadburht. Az ő uralkodása idején jöttek először az északiak három hajóval, és a területi elöljáró[223] odament hozzájuk és a király székhelyére akarta kísérni őket, mivel nem ismerte, (s kereskedőknek, nem ellenségnek vélte őket); azok pedig megölték őt. Ezek voltak az első dán hajók, amelyek az angolok földjére jöttek.

793. Ebben az évben szörnyű előjelek tűntek fel Northumbria felett és a népet felettébb megrémisztették. Ezek az előjelek hatalmas förgetegek és villámok formájában mutatkoztak, az égen pedig szárnyaló tüzes sárkányokat lehetett látni. E jeleket azonnal nagy éhínség követte, és nem sokkal ezután még ebben az évben június 8-án a pogányok öldökléssel és fosztogatással kísért dúlása nyomorultul elpusztította Isten egyházát Lindisfarne-et.

Simeon of Durham, Durham egyházának történetéből.

D. Whitelock, 1955, T I., 210. o.

A szerző 1104 és 1108 között írta meg monostorának történetét. Lindisfarne híres monostorának lerombolását így írja le.

Ugyanebben az évben az északi pogányok hajóhaddal jöttek Britanniába, mint a szúró darazsak, mint a félelmetes farkasok, mindenfelé szétszóródtak, raboltak, pusztítottak, és nemcsak igavonó barmokat, juhokat és ökröket mészároltak le, hanem a papok, diakonusok, apácák és szerzetesek sokaságát is. Majd Lindisfarne egyházához mentek, és szörnyű fosztogatással mindent elpusztítottak, szennyes léptekkel tapodták a szent helyeket, felásták az oltárokat, és a szent egyház minden kincsét elrabolták. Néhány szerzetest megöltek, másokat bilincsbe verve magukkal vittek, sokat meztelenül porig alázva elűztek, s volt akit a tengerbe fojtottak.

Békekötés az angolok és dánok között

Alfréd és Guthrum dán király szerződése, 886–890

Liebermann, 1903, T. I., 126. o.

Előszó. Ez az a béke, amelyet Alfréd király és Guthrum király és valamennyi angol nép és minden Kelet-Angliában élő lakos tanácsai kötöttek és esküjükkel megerősítettek, maguk és alattvalóik, mind az élők, mind a még meg nem születettek számára, akiknek fontos Isten kegyének és a mienknek elnyerése.

1. Először, ami határainkat illeti: fel a Themzén, majd fel a Lea-n, és a Lea-n egészen a forrásáig, majd egyenes vonalban Bedfordig, majd fel az Ouse-on a watlingi útig.

2. Ezután, ha egy embert levágnak, mind angolt, mind dánt egyforma összegre értékelünk, nyolc fél márkára finomított aranyban, kivéve a ceorlt, aki más földjét műveli és az ő (ti. a dánok) szabadosait, ezeket is egyforma összegekre értékeljük, mindkettőt 200 shillingre.

3. És valamennyien megegyeztünk azon a napon, amikor esküinket letettük, hogy egyetlen rabszolga vagy szabad ember sem mehet beleegyezésünk nélkül a dán hadseregbe, éppenúgy, mint az övéik sem a mienkbe. De ha ez történik, hogy szükségből valamelyikük értekezni kíván velünk, vagy mi ővelük, jószágért avagy javakért, megengedjük azzal a feltétellel, hogy túszokat adjanak mint békebiztosítékot és mindannak bizonyítékát, hogy semmiféle csalárdságot nem terveznek.

Az Elba menti szlávok

Részletek Helmond bosaui pap 1172 táján írt Chronica slavorum című munkájából, amely az Oroszlán Henrik (1139–1181) szász és bajor herceg vezetése alatt folyó német előrenyomulást mutatja be, s közben sok hasznos adalékot nyújt az itteni szlávok életéről.

MGH, SRG, in usum scholarum, 1868.

A szláv eke

I. …87. És megparancsolta a herceg[224] a szlávoknak, akik továbbra is ott maradtak a vagrok (wagiri), Elba mellékiek (polabi), obotritok (obotriti) és kitinek (kitini) földjén, hogy a püspöknek annyi adót fizessenek, mint amennyit a lengyelek (polani) és a pomeránok fizetnek, vagyis minden hold föld után három mérő búzát és tizenkét pénzt. A mérőt a szlávok nyelvén „curitce”-nek (korec) mondják. A szlávok ekéjébe két ökröt és ugyanannyi lovat fognak.

A pogány szlávok áldozati szertartásai

I. 52. …A szent ligeteken és családi szentélyeken kívül, amelyekkel tele vannak a földek és a falvak, legfőbb isteneik a következők: Prove (Perun?), az aldenburgi (stargradi) földek istene, Siwa (Zsiva), az Elba-mellékiek istene, és Radigast, az obotritok istene. Ezeknek papok és áldozati ajándékok vannak szentelve, és tiszteletük mindenféle szertartással van egybekötve. A pap az isteneknek szentelt ünnepeket sorsvetés alapján jelöli ki. Ilyenkor összegyűlnek a férfiak és nők gyermekeikkel együtt, és ökör- vagy juháldozatokat mutatnak be, de akárhányszor keresztény embereket is áldoznak, és azt hánytorgatják, hogy isteneik gyönyörűségüket találják ezek vérében. Az áldozat leölése után a pap belekóstol a vérbe, hogy fogékonyabb legyen a jóslatok megértésére. Mert sokan úgy gondolják, hogy a démonokat vérrel könnyebben elő lehet hívni. A hagyományos áldozatok bemutatása után a nép lakmározásnak lát, megkezdődik a szórakozás. Van a szlávoknak egy furcsa, fonák szokásuk: lakomáik és ivásaik alkalmával körülhordoznak egy csészét, és efölött nem áldó, hanem átkozódó szavakat ejtenek, ki, miközben isteneiket – ti. a jóság és a rosszaság istenét szólítják, mert hitük szerint a jósorsot a jó, a balsorsot a rossz istenség irányítja. Ezért is hívják nyelvükön a rossz istent Diabolusnak vagy Zcernebochnak (Csernebog), tehát „fekete istennek”. De azért a szlávok sok mindenféle istene közül Zvantevith (Szvjatovit), a rugianusok országának istene a leghatalmasabb, mert ez mutatja meg legbiztosabban a jövendőt. Rá való tekintettel a többieket csak mintegy félisteneknek tartják.

A vallási központok politikai jelentősége

I. 21. Ezekben a napokban nagy mozgolódás támadt a szlávok keleti tartományában, ahol testvérháború osztotta meg az embereket. Mert azok, akik liuticsoknak (lutitii), vagy vilceknek (wilzi) nevezik magukat, négy törzsből tevődnek össze: ezek közül a kitinek (kitini) és a Panis mentiek (circipani) köztudomásúlag a Panistól (peene) északra, a riadurok (riaduri) és tholenzek (tholenzi) a folyótól délre laknak. Most ezek között hatalmas viszály tört ki azon, hogy melyikük a legvitézebb és a leghatalmasabb. A riadurok és a tholenzek azért követelték maguknak az uralmat, mert az ő igen régi városukban van az a nagy hírű szentély amelyben Radigast szobrát mutogatják, és azért tartottak igényt az előkelőség megkülönböztető díszére, mert minden szláv nép hozzájuk járult jóslatkérés és az évenkénti áldozatok bemutatása végett. Viszont a Panis mentiek és a kitinek nem voltak hajlandók nekik szolgálni, hanem elhatározták, hogy fegyverrel védik meg szabadságukat.

A papok jelentősége

II. 12. (Zvantevith) papjához képest a (rugianusok) királyának kisebb a becsülete. Mert a főpap adja meg a jóshely nevében a válaszokat és ő magyarázza meg a sorsvetés eredményét, tehát ő a sorsvetés utasításától, a király és a nép pedig az ő utasításaitól függ.

A szlávok vendégszeretete

I. 82. Az istentisztelet[225] befejeztével Pribizlaus kért bennünket, hogy térjünk be egy távolabb eső városban levő házába. Nagy szívélyességgel fogadott és nagyszerű lakomát rendezett tiszteletünkre. Az elébünk tett asztalon húsz fogás étel tornyosodott. Itt volt alkalmam közvetlenül tapasztalni azt, amit eddig csak mendemondából hallottam, hogy nincs még egy nép, amelyik nagyobb tisztességnek tartaná a vendéglátást, mint a szlávok. A vendégek meghívásában valamennyien annyira készségesek, hogy még csak meg sem kell kérni senkit, önként adnak szállást. Mindazt, amit földműveléssel, halászattal és vadászattal megkeresnek, a bőkezű vendéglátásra fordítják, és annál derekabb embernek tartanak valakit, minél jobban szórja a pénzét…



[168] Orestes hadseregparancsnok 475-ben kiáltatta ki fiát, Romulust; az Augustulus az Augustus kicsinyített alakja.

[169] A turcilingek az Odera és a Visztula vidékéről dél felé vándorolt törzsek; más források Odoacert a herulok és rugok királyának mondják

[170] A Konstantinápolyban tartózkodó Theoderich Zeno császár megbízásából vonult Itáliába.

[171] Isonzo.

[172] Ez a híres csata avatta Theoderichet „Dietrich von Bern” – (Berni, azaz Veronai Detre) néven az Amelungok mondakörének főhősévé.

[173] Néhány nap múlva Theoderich egy lakoma alkalmával vérbosszú címén megölte Odoacert, s híveit mindenütt kivégeztette.

[174] A gepidák királya.

[175] Alboin felesége, Chlotár frank király lánya.

[176] Miután egy lakomán a lerészegedett király feleségét, Rosamundát az említett ivóedényből kínálta, az vérbosszúból megölette férjét (572).

[177] Turones vagy Turoni a mai Tours kelta eredetű neve.

[178] A jó latinság ismerője és oktatója.

[179] Az első könyv a világ teremtésétől szent életű elődjének Márton tours-i püspöknek a haláláig (412) terjedő időszakot öleli fel.

[180] Syagrius galliai helytartó volt, s a nyugati birodalom bukása után (476) az itt tárgyalt eseményekig (486) önállóan kormányzott Gallia egy részén. II. Alarich (485–507) a nyugati gótok királya, kiknek állama Dél-Galliában 419-ben jött létre Tolosa (Toulouse) központtal.

[181] Remigius reimsi püspök.

[182] 491-ben.

[183] Thüringia lakói.

[184] Chlodovechus felesége Chlotchild.

[185] 496-ban.

[186] Az előző fejezetben foglaltakkal együtt kétszeres utalás is történik Constantinus históriájára. Constantinust is egy csodálatos égi jel és a keresztények istenéhez küldött fohász vezette győzelemre, s térítette meg, mint Chlodvigot, s a történet alapjául szolgáló „Szent Szilveszter élete” azt is tudni vélte, hogy Constantinus a keresztvíz hatására gyógyult ki a leprából.

[187] „Sigamber” (sicambri) germán törzs. Tiberius császár hódította meg őket, nagy számban éltek Gallia területén.

[188] Szent Remigius a frankok apostola 35-ben.

[189] Az ariánusok és ortodox keresztények között a Szentháromság jellegét tekintve voltak különbségek. A mondat utalás arra, hogy a katolikusok a három isteni személyt egylényegűnek tartották.

[190] Ti. az akkor még ariánus nyugati gótok.

[191] Szent Márton Tours pannóniai származású püspöke a IV. század végén.

[192] Zsolt. 18, 40–41.

[193] Szent Hilarius apát, a palesztinai remeték egyik példaképe (Remete), Szent Antal tanítványa volt, meghalt 372 körül. Tisztelete Galliában is elterjedt.

[194] Vienne.

[195] A ripuari frankok királya.

[196] Város Köln mellett.

[197] Az arveni törzs neve.

[198] Sidonius Apollinaris fia.

[199] Anastazius keletrómai császár (491–518) a gótokkal szemben kereste a frank király szövetségét. A vele való levelezés készítette elő Chlodovechus nyugati gótok elleni hadjáratát (511).

[200] A mai Párizs, az egykori parisi nevű gall törzsről.

[201] Chlodvig fia, halála után frank király.

[202] A száli frankok egyik királya.

[203] Vagyis a hajfürtöket.

[204] A II. könyv hátralevő két fejezete Chlodovechus haláláról s arról szól, hogyan temették el abban a bazilikában, amelyet felesége építtetett.

[205] A stadium római hosszmérték: 190 m.

[206] Az V. század közepén élt keresztény költő.

[207] „Hymnos sive missas.”

[208] A V1I. könyv Szent Salvius püspök halálának leírásával kezdődik és a tours-i polgárok között kitört belső háború leírásával ér véget.

[209] Chlodvig unokájának I. Chlotharnak második felesége, aki állítólag rabszolgasorból származott, és a király azért ölte meg első feleségét, Galswinthát, hogy Fredegundát feleségül vehesse. Brunhilda, Galswintha nővére többek között azért volt ellensége Fredegundának.

[210] A következő fejezetek a septimaniai hadjáratról, Childebert fiának születéséről, Pretextatus püspök megyilkolásáról tájékoztatnak.

[211] Rouen püspöke.

[212] A VIII. könyv vége Leuvigild király haláláról, Childebert második fiának születéséről, a longobárdok elleni hadjáratról, a békét kérő longobárd követségről stb. tájékoztat.

[213] Utalás Fredegunda rabszolga származására.

[214] A piktek a brit sziget északi részén és Skóciában éltek, valószínűleg prékelta nép, uralmukat az angolszászok szüntették meg a VI. században.

[215] Eddig a pontig Beda klasszikus források alapján dolgozott. Saját ismereteket először ebben a részben nyújt, egy Orosiustól átvett fejezeten belül.

[216] Ez a sánc Gretna Green és a Tyne-torkolat között húzódik.

[217] Célzás a római helytartókra, akik légióikkal sorban átkeltek Galliába, hogy a császári címre pályázzanak.

[218] Meghatározhatatlan helység a Forth torkolatánál.

[219] Dunbarton, a Clyde mellett.

[220] A Clyde és a Forth torkolatai között, tehát nem azonos az előző római fallal.

[221] 72,44 m széles, 3,66 m magas (1 láb = 30,5 cm).

[222] Ma Angeln, északkelet Schleswigben, a dán határ mellett.

[223] Geréfa = bírói és közigazgatási jogkörrel bíró királyi tisztség viselője.

[224] Oroszlán Henrik.

[225] Az Aldenburgban 1156. január 6-án tartott ünnepi mise.