Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

7. fejezet - Mátyás király kereszténysége

7. fejezet - Mátyás király kereszténysége

Mátyás király székesfehérvári temetésén „Ranzano Péter lucerai püspöknek, a tudós férfiúnak, a nápolyi követnek adatott az a megbízatás, hogy a szertartás alatt a királyt magasztalja. Dicső tetteiről eléggé ékes és hosszú beszédet mondott. Az országtanács és az összes főpap helyeslése közben részletesen kifejtette, hogy Mátyás királyt, mint a keresztény világ védelmezőjét, a legyőzhetetlen fejedelmet, s aki a római egyházért mindig hatalmas érdemeket szerzett, joggal a szentek közé kellene iktatni.”

A humanista történetíró Bonfini most idézett följegyzése szerint az óhaj, hogy Mátyást „joggal a szentek közé kellene iktatni”, minden bizonnyal elhangzott. A szónok ezt komolyan gondolta, vagy csupán illendőségből alkalmazta? Milyen lehetett a keresztény Mátyás király? Vallásosságára gazdag életművének mely részéből lehet következtetni a leghitelesebben? A humanizmust pártoló reneszánsz fejedelemnek ábrázolt, s legjobb esetben is csak keresztény humanistaként, tehát inkább humanistaként, mint keresztényként jellemzett király munkásságáról, politikájáról, s ezen belül egyházpolitikájáról bőséges forrásanyag tudósít, személyes vallásossága azonban ritkán kerül előtérbe. Néhány, eddig kevésbé hangsúlyozott szempont figyelembevétele a következőkben árnyaltabbá teheti a magyar középkor utolsó nagy királyáról eleddig alkotott képet.

A közgondolkodás legtöbbször a reneszánsz uralkodó átlagportréját vetíti rá Mátyás királyra, s mert a „reneszánsz” névre hallgató jelenség lényegét sem ismeri igazán, azonnal az egyszerűsítő következtetések csapdájába esik. Emberközpontúság, pogány életöröm, az antik kultúra hódoló tisztelete a 15. század második felének jellemzői az említett szemlélet szerint.

A történészek Mátyás király kapcsolatát az Egyházzal gyakran azonosítják a Szentszékhez fűződő kapcsolatával, s egyházhűségét, következésképpen keresztény mivoltát az egyházi javadalmak betöltései körüli viták során keletkezett, szándékosan dramatizált megnyilatkozásainak segítségével próbálják értelmezni. Az eljárás érthető, hiszen nehéz elvonatkoztatni a Szentszékhez küldött, gondosan megszerkesztett levelek, diplomáciai remekművek rendkívül meggyőző hangnemétől. Egyetlen példa elegendő erre, az 1462-es év során, a Bosznia ügyében Rómába küldött levél, amit a pécsi püspök fogalmazott meg, természetesen Mátyás nevében.

Ebben a király rendkívül finoman, áttételesen megleckéztette a pápát, ám máskor, ha úgy vélte, fenyegetni is tudott. Volt olyan eset, amikor Mátyás a pápával azt tudatta, hogy kész a kettős keresztet hármas keresztté alakítani, vagyis a latin kereszténységből a keleti egyházba átmenni, ha a pápa nem enged követelésnek is beillő kérésének.

Vallásosságára vonatkozóan ezekből a megnyilatkozásokból igencsak negatív kép rajzolódna ki. Ennek ellentettje az a szerzetesi hagyomány, amelyet a pálos rendtörténetíró, Gyöngyösi Gergely rögzített a Vitae fratrum eremitarumban, amikor Mátyás király meghallotta, hogy a budaszentlőrinci pálos szerzetesek imádságukkal leesdik az esőt, „igen megörült, mert az ország rétjeit a tavaszi szárazság kezdte kiszárítani. A legbölcsebb fejedelem fogadalommal fordult az Úrhoz. Elrendelte, hogy az összes testvérek a szentlőrinci kolostorból körmenetben vonuljanak a budai várba, zsoltárokat, énekeket zengve és a szentek ereklyéit hozva. És hogy ott vendégeljék meg őket.” Másutt a szerzetesek között időző Mátyásról olvasni, aki a pálosok életszentségét igazi aszkétikus szakértőként dicséri. Nyilvánvalóan csak ezekből az értesülésekből hiteles következtetéseket szintén nehéz levonni.

Mátyás király vallásosságának vizsgálatakor az első feladat a gyökerek vizsgálata, s egy fiú esetében az apa példájának van elsőrendű szerepe. Hunyadi János öntudatos kereszténységét, vallásosságát hitelre méltó források örökítették meg. Keresztény hitét komolyan vette, havonta áldozott, ami a középkorvégi világi hívőknél ritkaságszámba ment. Különösen az obszerváns ferencesekhez fűzte bensőséges kapcsolat. Ennek az emléke az 1442-es marosszentimrei győzelem emlékére emeltetett tövisi kolostor, valamint a csíksomlyói Szalvator-kápolna, és még hosszan lehetne sorolni a „cseri” barátok általa építtetett vagy megsegített házait. Az obszerváns ferencesek pártolásában bizonyos kritika rejlik a középkorvégi szerzetesség és általában az egyháziak fegyelmének hanyatlását illetően, s emögött nem politikai, hanem kifejezetten vallási indítékot kell látni. Kapisztrán Szent János hazai működésében természetesen ott vannak az evilági, politikai indítékok is, de a történelmi valóságot hamisítja meg az a nézet, amely csak a társadalmi-gazdasági összetevőket hajlandó tudomásul venni a ferences szent tevékenységének és Hunyadi Jánossal együtt végzett nemzetmentő munkájának az elemzésekor. A történelmet a keresztény embereken át, és éppenséggel a hitvalló egyéniségeken keresztül spirituális erők is irányítják, amelyek vizsgálata az egyháztörténelemre tartozik. Hunyadi János sorsa, alakja egybekovácsolódott Kapisztrán Szent Jánoséval, ami a fiatal Mátyásra biztosan hatással volt.

Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa (1458-1464) egyik levelében Hunyadi János ajkára a nádorfehérvári csata előzményeként a következő beszédet adja: „Katonák! Ma vagy megszabadítjuk Európát a törökök erőszakos uralmától, vagy elesvén Krisztusért, elnyerjük a mártírok koronáját! Ki ne venne részt olyan háborúban, ahol szép a győzelem, és a legyőzetés üdvösség. …Védjétek ma Krisztust kardotokkal!” Ez a beszédtöredék dramatizáltan ugyan, ám a lényeget közölte, s ki elmélkedett volna rajta többet, mint Hunyadi két fia? Ilyen apai példát, tanítást feledtetett volna bármiféle széplelkű humanizmus, reneszánsz eszmeiség? A magyar történelem legnagyobb személyiségeihez hasonlóan Hunyadi Jánosnál is egységbe ötvöződött össze a kereszténység és a magyarság, a keresztény vallásosság és a tevékeny magyarság. Az ifjú Hunyadiak már csak ezt örökölve is gazdagnak mondhatták magukat.

Mátyás nevelői, Szánoki Gergely és Vitéz János gondoskodtak arról, hogy a leendő király megismerje a pontatlanul keresztény humanizmusnak, pontosabban humanista kereszténységnek nevezett eszmeiséget, szellemiséget, lelkiséget. Ennek csak a köntöse volt humanista és középkorvégi, a tartalma, ami a lényeg, az örök, változatlan keresztény hit- és erkölcsrendszer. A történelem ismerete fontos volt számára, az üdvösség történetének ismerete nélkülözhetetlen. A csodálatos Mátyás-kálvária vajon csak a király hatalmának, gazdagságának, művészetpártolásának tanúja, vagy egyszersmind hitet ébresztő szakrális tárgy is?

Temesvári Pelbárt ugyan Mátyás szemére vetette, hogy nem járt elég buzgón a misékre, és nem hallgatott elég gyakran szentbeszédeket, de melyik szónok nem tesz hallgatóinak időnként szemrehányást? Ebből a kijelentésből a példaadás kötelességével tisztában lévő uralkodónál a vallásgyakorlat hiányára következtetni túlzottan elhamarkodott lenne. Mátyás király vallásossága vitathatatlan akkor is, ha nem mindenben találkozott az obszerváns ferences szónok elvárásaival. Egyéni pietásának emlékét őrzi Naldus Naldius följegyzése, miszerint a könyvtárteremből a budai palotában közvetlen ajtó nyílt a kápolnára, és ez egyedül csak őt szolgálta, ha egyedül akart a misén részt venni, szinte úgy, hogy a pap, a kórus ne is tudja.

Vallásossága nemcsak ilyen visszafogottan, diszkréten nyilvánult meg. A humanizmus, a reneszánsz szellemével összeegyeztethetőnek tartotta a szentek tiszteletét, s e tekintetben láthatóan még a legteljesebben középkorvégi egyéniségnek számított. Alamizsnás Szent János mumifikált tetemét, amelyet diplomáciai ajándékként küldött neki a török udvar, örömmel fogadta, és a budai várkápolna legfőbb ékességének tette meg, díszes foglalatot csináltatva neki. Ilyesféle eset szinte minden középkori uralkodó élettörténetében megtalálható, lehetne közbevetni.

Igen, de az ellenség miért éppen ilyen ajándékot küldött neki? – vetődik föl a kérdés. Valószínűleg azért, mert tudták jó előre, hogy ennek a király örvendezni fog. Ezt támasztja alá, hogy jómaga szorgalmazta Kapisztrán Szent János kanonizációját. Ennek ismét természetes magyarázatát lehetne adni az apja barátja és harcostársa iránt érzett tiszteletben. Ám Boldog Margit szentté avatását is fontosnak tartotta, jóllehet ebben az esetben a természetes motiváció hiányzik.

Az uralkodó formai szereplésének tűnhet, hogy részt vett azon a teológiai vitán, amelynek főszereplője Magyarországi Mihály, Párizsban tanult tudós teológus volt. Az viszont már nem tekinthető formalitásnak, hogy Gatti domonkosrendi szerzetessel teológiai vitát folytatott, éspedig arról: Jézus Krisztus miért Péter apostolt tette meg Egyháza fejévé, aki háromszor is megtagadta, s ezáltal meglehetősen bűnös, gyönge ember volt, és miért nem Szent János evangélistát, aki Péter mellett a tisztaság, állhatatosság, kitartás, életszentség példája. Ebben a vitában benne van egy vallásos, önmagára, tetteire és azok indítékaira rákérdező király töprengése, talán időnkénti gyötrődése is.

Gaoletto Marzio a „teológus” Mátyás királyról remek jellemzést ad: „A király azonban, mint afféle furfangos ember, jól ismerte a mostani teológusok természetét, kik csupán a bajos és nehéz kérdéseket kutatják, és csak Aquinói Szent Tamásnak és Duns Scottusnak a nehéz problémáit vizsgálják a Szentháromságról, Isten tulajdonságairól és az Oltáriszentségről, de közben elhanyagolják az evangéliumok magyarázatát és az erkölcsi kérdéseket.” Tegyük hozzá, Mátyás király véleménye nem csekély aktualitással rendelkezik manapság is.

Miként folytathatott teológiai vitát a király, miként érvelhetett tudós teológus, esetleg teológusok ellen, miként foglalhatott állást a szakmabeli hittudósokkal szemben, ha ő maga a kortársak följegyzései szerint „nem sok könyvet olvasott”? Valószínűleg egyházi munkatársai segítették, s mert vallásossága őszinte volt, teológiai ismereteken túl teológiai érzékkel is rendelkezett. Könyvtára gazdag patrisztikus anyaga nem holt betűhalmaz volt, hanem olyan szellemi örökség, amellyel maga a király is tudott élni, igaz, mások közbejöttével. Averroes akkortájt terjedő nézeteivel, valamint Marsilius Ficinus működésével kapcsolatban Mátyás király állásfoglalása szintén a hívő keresztény emberé volt.

A megszólaltatott források bár töredékesek, mégis jól tükrözik a keresztény és vallásos Mátyás király képét, akinek pietása minden humanista és reneszánsz forma mellett vagy ellenére őszinte volt és igaz, meggyőződésből fakadt. Az Egyházhoz fűződő kapcsolatát nem kizárólagosan az időnként változó, sőt (például az egyháziak örökös főispánsága kapcsán) visszájára forduló egyházpolitikai tettei alapján kell megrajzolni, hanem személyes vallásosságának összetevői segítségével is. Mátyás király ez utóbbiak alapján nem keresztény humanista, hanem humanista keresztény, vagyis hívő keresztény volt mindvégig. Ez pedig nem mondható el minden kortárs uralkodóról.

Ranzano Péter óhaja, miszerint Mátyást „joggal a szentek közé kellene iktatni”, ugyan túlzás volt, ám ráirányíthatja a figyelmet a gazdag személyiségű uralkodó hitére, mélységes meggyőződésére, keresztény mivoltára.