Ugrás a tartalomhoz

Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

S. Horváth Géza (1971)

Pannon Egyetemi Kiadó

A kánon - a fogalom tisztázásaAssmann, Jan

A kánon - a fogalom tisztázásaAssmann, Jan

Forrás: Jan ASSMANN: A kánon – a fogalom tisztázása. In: Uő: A kulturális emlékezet, Bp., Atlantisz Kiadó, 1999. 103-120.

Kulcsszavak: formula (átokformula, szerződésformula), írásos hagyományozás, követhetőség, kanón, szüsztéma, mérték, normativitás, mintakép, kánonjog, Királykánon, kánoni könyvek, szövegkánon, kódex, szent szöveg, klasszikus, apokrif, recepció

1. Antik jelentéstörténet

A „kánon” fogalmán a tradíciónak azt a formáját értjük, amely tartalmilag a legnagyobb fokú kötelező erővel, formailag pedig a legnagyobb mérvű rögzítettséggel bír. Sem hozzátenni, sem elvenni belőle, sem változtatni rajta nem szabad. E „kánonformula”[420] története a társadalmi cselekvés legkülönfélébb köreibe vezet: szó lehet egy esemény igazsághű visszaadásáról („tanúságformula”), egy hír szak- és értelemszerű közvetítéséről („hírnökformula”, H. Quecke 1977), adott szövege szó szerinti reprodukciójáról („hagyományozó- vagy kopistaformula”)[421]

E[zen] táblához [márpedig]
egyet[len] sz[ól] sem tettem
hozzá, sem el nem vettem belőle bármit].
(E. Laroche: Colleclion des textes bittites Nr. 379 = KUB XXXI 121)

, továbbá törvénykönyvek, szerződések betűhív betartásáról („szerződésformula”)[422]. A két utóbb említett funkció közt természetesen nem szabad túlságosan éles különbséget tennünk, hiszen az Ókori Keleten magát a hagyományozást is szemlátomást szerződésjogi formában értelmezték: egy szöveg szóról szóra történő lemásolása és valamilyen tartalom betűről betűre való betartása közt nem volt nagy különbség. A babiloniak különösen érzékelték az írott szöveg esendőségét, ezért áldás- és átokformulákat tartalmazó, némelykor igen terjedelmes záradékokkal védekeztek a rongálás és a toldozgatás-foltozgatás ellen (G. Offner 1950). Pontosan ugyanilyen formulák pecsételnek meg szerződéseket is. Ahogyan eskü és átok kötelezi a szövetségest szerződési hűségre, úgy kötelezi záradék a hagyományozót a tradícióhoz való hűségre. A hagyományozó írnok hivatáserkölcse hagyományozás dolgában a formális jogi kötelezettség kategóriáihoz igazodik. Hagyományt továbbörökíteni annyi, mint kötelezettséget, szerződésszerű megkötöttséget vállalni egy szöveggel szemben, még ha nem szerződésről, hanem mondjuk eposzról van is szó.[423]

Az írásos hagyományozás e formáljogi, szerződéses elképzelése Babilonból kiindulva az egész Nyugaton elterjedt, és a késő ókorig fennmaradt. Az Ariszteasz levél végén például a héber Biblia görög fordítása, a Septuaginta szerencsés elkészültéről a következőket olvassuk:

A fordítás szépen, istenesen és egészen pontosan készült, ezért illő, hogy ebben a megfogalmazásban maradjon is meg, és változtatás ne érje. E szavakkal mindenki egyetértett. Ezután - szokásaik szerint - megparancsolta, hogy átkozott legyen, aki átdolgozni merészeli, bármit hozzátesz, belőle elvesz vagy az írottakon változtat. Ezért illő módon cselekedtek; mert az írásnak változatlanul kell fennmaradnia minden időkben (Riessler 1928, 231. o.).

A szövegkanonizációnak ez a szerződésszámba menő, a hagyományozót „igéző” formája még a szöveg olvasására és értelmezésére is kiterjed. A nyolc mivolt és a kilenc mivolt címet viselő gnosztikus irat, mely a VI. Nag Hammadi Kódex 6-os számú írása, terjedelmes utasításokkal zárul a szöveg másolását és biztonságát illetően. Ezek közt találkozunk az átokformula jogi formájával is, amely azonban itt nem a másolónak, hanem az olvasónak szól:

Átokformulát rovunk a könyvre, nehogy a névvel gonosz céllal visszaéljenek, akik a könyvet olvassák, s nehogy ellenszegüljenek a sors műveinek! (Mahé 1978, 84. o. sk.)

„Hűség” és „reprodukció” összefonódása rajzolódik ki a formula különféle alkalmazásmódjai közös nevezőjeként. Minden esetben a „másodikok”, a követők („secundus”: a „sequi”, „követ” szóból) magatartását írják le, akik a lehető legszorosabban, legpontosabban, legközvetlenebbül a „sarkában járnak” valami megelőzőnek. Még a zenei „kánonnak” is ez az alapjelentése: a hangoknak „követniük” kell egymást, és az imitációban a megelőzőkhöz pontosan kell igazodniuk. Ilyenformán a kánon az ismétlések egymásutánjában elérendő zérus eltérés eszményével kapcsolatos. Az általunk rituális koherenciaként leírt jelenség rokonsága nyilvánvaló. A kánon - így definiálhatnánk - „a rituális koherencia folytatódása az írásos hagyományozás közegében”.

Mindazonáltal a kánonformula története nem a rítus, hanem a jog szférájába nyúlik vissza. Messze a legősibb előfordulásaival mindig ott találkozunk, ahol törvények és szerződéses kötelmek végletesen hű követéséről-betartásáról van szó. Ez az értelme a Deuteronomiumban,[424] lényegesen korábban Hammurabi Kódexében és hettita szövegekben.[425] Eszerint a kánont úgy is meghatározhatnánk, mint egy a jog szférájában gyökerező kötelezettség- és követéseszmény átplántálását az írásos hagyományozás központi terepének egészére. A rítusban és a jogban az a közös, hogy az emberi cselekvést mindkettő előírásokkal rögzíti, a cselekvőre pedig a követni tartozó „secundus” szerepét ruházza. Első pillantásra látni való, hogy a héber kánon központi szövegeiben ritualitás és jogszerűség együttjár. Ez az összefonódás a héber kanonizáció történetéből is kiviláglik, hiszen a kánon kialakulásának két döntő szakaszában, a babiloni fogság és a Második Templom lerombolása idején nemcsak a felségjog és a politikai identitás veszett oda, hanem a rituális folytonosság is megszakadt. A szakadás átvészeléséhez mindkettőt kánonba kellett menekíteni. Az (ősi) Deuteronomium őskánona — mint afféle „hordozható haza” (Heine) - révén sikerrel járt Izrael konnektív szerkezetének átmentése ötven esztendei elhurcoltatáson, bár ország s templom odaveszett (Crüsemann 1987). A Második Templom lerombolását követően, Kr. u. 70-ben végérvényesen lezárták a huszonnégy könyvnyi Tanakh[426] háromosztatú kánonát, amely már a hellenista időkben előtérbe került (Leiman 1976). A kánon végül a templom és a szanhedrin örökébe lépett - e két intézmény keretei közt, ezek Fundamentumaként jöttek létre egykor az általa rögzített hagyományok.[427]

A kánon fogalma olyannyira központi a kulturális folytonosság mechanizmusait és csatornáit firtató kérdésünk szempontjából, hogy történetére valamivel részletesebben is kitérünk. Nyilvánvaló, hogy egy görög szó és egy héber szituáció kapcsolódik itt elválaszthatatlanul össze. A történetnek utánajárva először is az derül ki, hogy maga a görög szó is semita jövevényszóból származtatható,[428] melyet az általa jelölt tárggyal együtt importált a görög világ. A kanón a kanna, „nád” szóval függ össze, utóbbi pedig a héber qáne, az arám qanjá, a babiloni-asszír qanu s végül a sumer gin szavakra megy vissza: ez az arundo donax, egy olyan nádfajta, amely (a bambuszhoz hasonlóan) egyenes rudak és oszlopok készítésére alkalmas. Ez a kanón alapjelentése. A kanón tehát az építőművészet instrumentuma, jelentése: (osztásokkal ellátott) „egyenes rúd, oszlop, vezérléc, vonalzó”.

Ebből a konkrét kiindulópontból a szó különféle átvitt jelentéseket öltött, amelyek négy súlypont köré rendeződnek:

  1. mérték, irányvonal, kritérium;

  2. mintakép, modell;

  3. szabály, norma;

  4. táblázat, lista.

a. Mérték, irányvonal, kritérium

A Kr. e. V. század közepe táján Polüklétosz, görög szobrász Kánon címmel tanító iratot szerzett az emberi test ideális arányairól.[429] A későbbi hagyomány úgy tartja, hogy ő maga készített – ugyancsak Kánon címmel - egy szobrot is, amely a számarányokat mintamegoldás gyanánt megvalósította, vagyis a (b) jelentés értelmében.[430] A kánonnak ez a fogalma a művészettudományban mind a mai napig használatos: itt a kánon „olvan metrikus rendszert jelent, amely képessé tesz a legkisebb részlet méreteiből az egészére, az egész méreteiből pedig a legapróbb részletére következtetni”.[431] A kiszámíthatóság értelmében keresztül-kasul racionalizált művészet klasszikus példája az óegyiptomi.[432] De Polüklétosznál ehhez még valami társul. A részletek nem egyszerűen úgy vannak az egészhez szabva, hogy tökéletesen kiszámíthatóak legyenek (ez az egyiptomi elv), hanem úgy, hogy „lélektől átjárt” egészet, „rendszert” (szüsztéma) alkossanak. Úgy kell kinéznie, mintha a testet belülről lélek töltené el. Ebből a célból ötlötték ki a kontraposztot, amely a nyugalmat potenciális mozgásnak láttatja.

E helyütt jellegzetes struktúrára akadunk: az új és mégis érthető szabályok szerint szerkesztettek sajátosan folytathatók és utánozhatok, a formai szigor és a kapcsolódásra alkalmasság összefonódik. Ez minden olyan műalkotásra igaz, amely műfaja modelljévé lett, vagyis klasszikussá vált, mint mondjuk Corelli triószonátái vagy Haydn op. 33. vonósnégyesei (L. Finscher 1988). Kizárólag a múlt klasszicizáló-imitáló követése, mimészisz. aemulatio, imitatio (E. A. Schmidt 1987, 252. o. skk.) révén tölti be funkcióját a kánoni elv a kulturális emlékezés alakjaként, a retrospektív támpontkeresés sarokköveként. Polüklétoszt azért kanonizálják, mert kánont teremtett. A kanonizáció nem a recepciótörténet sorsszerű véletlenje, hanem egy a formai szigornak és a szabályteremtő erőnek köszönhetően a műben magában rejlő lehetőség beteljesülése és megvalósulása.[433]

Polüklétosz írásával nagyjából egy időben a filozófus Démokritosz ugyanezzel a címmel írt könyvet, majd később Epikurosz is (Oppel 1937, 33-39. o.). Mindkettő a biztos megismerés mércéi, igaz és hamis, megismerés és képzelgés megkülönböztetési kritériumai körül forog. Euripidész morális értelemben használja a „kánon” szót, „egyenes” és „görbe” - azaz morálisan helyes és elvetendő[434] - megkülönböztetésének kritériumaként: itt még világosan kivehető a „vonalzó” konkrét jelentésével való összefüggés. A szónak inkább technikai használataként tartható számon a szofista stílustan kánonfogalma: az „izokóliáról”, a „mérték szerinti” prózáról van szó, amely mindig pontosan egyforma hosszú kólonokat alkalmaz.[435] A püthagóreusok - más néven „kanonikusok” zeneelméletében a „harmonikus kánon” monokordot jelent, ez a húrok hosszával arányos hangintervallumok mérésének eszköze (Oppel 1937,17-20. o.).

A kánon technikai és szellemi alkalmazásmódjai közös nevezője a legnagyobb pontosságra (akribeia) törekvés, egy olyan instrumentum gondolata, amely mind a megismerés, mind a teremtő alkotás - műalkotások létrehozása, hangok, mondatok produkálása, cselekvések végrehajtása - tekintetében a helyes normájaként szolgálhat. Ez a pontosságeszmény az építőművészet szülötte. Az építőművészet a kanón instrumentumának szülőhelye és „Sitz im Leben”-je, ez marad a szó minden átvitt jelentésének tertium comparationisa. Az „akribeia” jelentése: hajszálpontos tervezés és számítás, valamint a terv hajszálpontos megvalósítása mércék és tormák segítségével, vagyis számokhoz, irányokhoz, tökéletes beosztásokhoz illetve a legprecízebb ívmértékhez igazodva. Rend, tisztaság és harmónia körül forog minden, cél a véletlenek, a nem ellenőrzött eltérések, a „kontárok” és az adottságokhoz való hozzávetőleges alkalmazkodás kiküszöbölése.

Mindenütt jelzőkarót (kanaszi), függőónt (sztathmoisz), mércéket és számokat (metroisz kai arithmoisz) használnak, nehogy a műbe besurranjon (toisz ergoisz engenetai) a közelítés és a véletlen (to eike kai hosz etükbé) (Plutarkhosz: De fortuna 996).

b. Mintakép, modell

A kánonfogalmat legelőször az arisztotelészi etika összefüggésében használják emberre vagy embertípusra mint a helyes cselekvés „mértékére”, vagyis mintaképére. Az „eszes ember” (phronimosz) például a „cselekvés kánonjának” neveztetik (Protreptikosz fr. 52. Rose; Oppel 1937, 40. o.). Az újkori szóhasználat szempontjából pontosan ez a jelentés a döntő, ahogy a szót Augustus császár korának klasszicista mimészisz-elmélete is használta. Lüsziasz a legtisztább attikai nyelv, a bírósági szónoklat, a „dihégészisz” kánonja, Thuküdidész a történetírásé stb. (Oppel 1937, 44-47. o.). Rokon fogalomként bukkan fel ebben az argumentációs összefüggésben a hórosz, „határ” és a paradeigma, „példa”. A példakép jelöli ki azokat a határokat, ameddig meghatározott közjogi vagy etikai normán belül el lehet menni. Az időtlenül érvényes normákat legtisztább alakban a klasszikus művek testesítik meg. Ezért ezek az esztétikai ítélkezés és a művészi alkotás irányadó mércéi.

Az a. és a b. jelentések közös nevezője a mérték gondolata: az előbbi esetben inkább a pontosság, az utóbbiban inkább a normativitás értelmében. A mértékadó szerzők mértékadó műveinek elképzelése a mai kánonfogalomnak is eleme. Mindenfajta normatív esztétika a „nagy” művekre „utal” mint a megtestesült tökéletességre. Ezért jelent az index, vagyis az „útmutató” ilyesféle kánont Quintiliánusnál. Ugyanennek más elnevezései az ordo és a numerus (lásd a d. pontot).

c. Szabály, norma

Ehhez a jelentéshez apró elvonatkoztatással jutunk el a b. pontból. A mintakép szemlélteti azt a normát, amely egyébiránt szabályokkal és törvényekkel is rögzíthető. Ezért magasztalják a törvényt „kánonként”, vagyis a polgári együttélés és a közösségi cselekvés mérvadó és kötelező fundamentumaként, a monarchikus és oligarchikus uralkodók önkényével szembeállítva.[436] Ebben az értelemben nevezi Philón - és más zsidó szerzők is - „kánonnak” a dekalógust.[437] Szabály, princípium értelmében használja a szót Panaitiosz az etikában, mondván: kanón tész meszotétosz = regula mediocrilatis (Oppel 1937, 88. o.). Rokon ezzel az ősegyház nyelvhasználata: itt a kanón tés aletheiasz = regula veritatis, regula fidei a hitbéli döntések végső ítélőszéke, az a norma, amellyel minden -összemérendő.[438] Kánonnak neveztetnek azután általában az egyes zsinati határozatok is, főként pedig a bűnbánati gyakorlat egyházilag rögzített szabályai: ezek alkotják a „kánonjogot” (Oppel 1937, 71. o. sk.). A kánonfogalom az eddig említett összefüggések mindegyikében életalakító erővel és kötelező érvénnyel bíró szabályokra és normákra vonatkozott, a császárkori grammatikusok kezei közt azonban grammatikai szabállyá fakult (Oppel 1937,64-66. o.).

d. Tábla, lista

Kánonnak titulálták végül a római császárkorban az asztronómusok és a kronográfusok táblázatait - előbbiek az időszámítás, utóbbiak a történetírás szilárd megalapozására voltak hivatva. Klaudiosz Ptolemaiosz, Kr. u. II. században élt matematikus prokbeiroi kanonesznek nevezte az időszámításra szolgáló kézitáblákat. Közéjük tartozott a „Királykánon” (kanón baszéleion), a királyok neveinek Nabu-kudurni-uszur, babiloni királytól induló felsorolása. Ez a nyelvhasználat az angol és a francia nyelvben mindmáig eleven, az egyiptomi és mezopotámiai királylistákat mindkettő a „canon” szóval illeti. A németben azonban a kánon fogalmához túlságosan is a kötelezettség, a kötelező érvény és a normativitás eleme tapad, hogysem ilyen listákat a „Kanon” szóval jelölhetnénk. Legföljebb „Fachkanon”-t emlegetünk egyetemek és fakultások kapcsán, a strukturálisan kötött szakok kötelező alapkészletét értve rajta. Ahol a normativitás eleme hiányzik, a német a „Liste”, „Katalog” és „Inventar” kifejezéseket részesíti előnyben (például „Königsliste”, „Phoneminventar”, vagy akár „Fachkatalog”, ha arról van szó, hogy a normatív szempontot a deskriptív elhomályosítja).

A képviselt műfajok modelljeivé előléptetett klasszikus költők, szónokok, történetírók, drámaírók, filozófusok listái - amilyeneket az alexandriai és a császárkori grammatikusok állítottak össze - az ókorban nem „kánonnak” neveztettek. Sőt, azokat a listákat sem „kánonnak” hívták, amelyek a korai egyházban a szentnek minősülő, vagyis az istentiszteleten felolvasásra engedélyezhető könyvállomány[439] körüli viták során[440] készültek (E. A. Schmidt 1987). Ezeken a leleteken vehető ki az a jelentésváltozás, melyet a kánonfogalom az ókor óta elszenvedett.

A kánon szó ókori alkalmazásai egytől egyig a konkrét jelentéshez igazodnak. Következésképpen a különféle jelentések szemantikai közös nevezője szempontjából döntően fontos, hogy világosságot teremtsünk a konkrét „kánon” funkciója kérdésében. Úgy látszik, a tektonikus kánon az, ami a szó metaforikus használatainak dologi tárgyként alapjául szolgál. Az architektonikus kánon - vagyis rúd - kulcstulajdonsága, hogy egyenes. A „vezérléc” arra való, hogy a köveket síkban helyezzék el a falban. Az ilyen kánon, ha osztásokkal is ellátják, egyúttal mérőlécként is szolgál: távolságokat ad és szab meg.[441] A kánon tehát legelőször is szerszám, instrumentum. Ilyenként meghatározott célt szolgál. Az instrumentalitás a szó minden ókori használatának gondolati eleme. „A kánon instrumentuma tájékozodásra való, segíti a pontos, vagyis a mérték és vízmérték szerinti építkezést, átvitt értelemben pedig támogatja a norma szerinti cselekvést. A kánon normatív eszköz, nemcsak a „van”-t állapítja meg, hanem a „legyen”-t is előírja. Ezt az értelmet a magyarban a „jelző-”, „irány-”, „zsinór-”, „vezér-” előtagok adják vissza a legjobban: jelzőkaró, irányvonal, zsinórmérték, vezérelv. A kánon arra a kérdésre felel: „Mihez igazodjunk?” Az építőművészetben a kánon azáltal tölti be ezt a rendeltetést, hogy egyenes, és hogy pontosak az esetleg rárótt osztások.

A kánonfogalom ókori alkalmazásait tehát az jellemzi, hogy kivétel nélkül megvan bennük a „mérce” konkrét jelentése.

[...]

A metaforikus vetületnek megfelelően az ókorban az instrumentális szempont volt a döntő. A kánon először is a tájékozódás eszköze volt, lehetővé tette a pontosságot, és biztos támpontokat, irányvonalakat nyújtott. Ezzel magyarázható az ókorban inkább mellékes „tábla” jelentés, amely az egyházi használatnak köszönhetően, szent könyvek listája értelmében, a kánon újkori jelentésspektrumának középpontjába került. Az asztronómusok és a kronográfusok táblázatai az időbeli tájékozódás segédeszközei, instrumentumai. Itt nyilván a földtani vagy a zenei „kánon” fokbeosztásaira, a léptékre és a hangskálára kell gondolni. Ezek a táblázatok kronológiai „skálákat” kínáltak, amelyek asztronómiai egységekből, mint a bolygók keringése, vagy történelmi egységekből - periodikusan visszatérő játékokból, ünnepekből, uralkodási-kormányzati időszakokból - épültek fel. Másfelől viszont alighanem éppen az instrumentális vonatkozás hiánya miatt nem nevezték kánonnak azokat a listákat, amelyekhez a mai kánonfogalom elsődlegesen kapcsolódik: a klasszikus költők, szerzők, szónokok és filozófusok alexandriai és császárkori grammatikusok szerkesztette listákat. Ezekben a listákban semmi kánoni, azaz mintaszerű, mérvadó nincs a szó ókori értelmében. Hiszen ebben az értelemben mindig csak maguk az egyes klasszikusok kánoniak, nem az összességük. Aki szónoklatot tart, az mondjuk Lüsziaszhoz vagy Iszokratészhoz igazodik, de nem a tíz attikai rétor listájához. Összességüket görögül alkalomadtán khórosz, latinul ordo, numerus, index néven emlegették. Így aztán efféle csoportosításokhoz az ókorban nem tapadt a kizárólagosság képzete, és a kizártak sem minősültek „apokrifnak”.[442] Ma viszont „kánonon” mindig csoportot értünk, sosem valami egyedit, legyen szó akár alkotásról, akár szerzőről. Mi tehát az antik szóhasználattal szöges ellentétben kánonnak mondjuk a listát, Lüsziaszt vagy Thuküdidészt azonban nem.

2. Újabb jelentéstörténet

Ha eltekintünk a már az ókorban technikaivá lett és az egyes diszciplínák berkeiben mindmáig módosítatlanul hagyományozott speciális jelentésektől - ide tartozik mondjuk a kánonjog, a művészettudományban a közvetlenül Polüklétoszra visszanyúló arányossági kánon, valamint az angol és a francia történettudományban „canon”-nak nevezett királylisták -, olyan jelentésváltozásnak lehetünk tanúi, amely a metaforikus alapzat átrendeződéséből fakad. Hogyan került erre sor:

A fordulatot a kánonfogalom egyházi használata idézte elő.[443] A „kánon”, vagyis a szent irodalom kötelezőnek elismert készlete körüli viták jó két évszázadon át a SZÓ említése nélkül zajlottak.

Sőt, a kánon - a c. pontban tárgyalt értelmével összhangban - inkább a mózesi törvényt, egyes zsinati határozatokat, vagy éppen hitbeli és életviteli kérdések vezérelvét (kanón tész alétheiasz, regula veritatis, regula fidei) jelentette. A IV. században azonban kötelező érvényű zsinati határozatok („kanónesz”) vetettek véget a vitáknak, és rögzítették a szent és autoritatív szövegállományt. Ezt a listát kánonnak nevezték: nem a d. pont „táblázata” értelmében, hanem azért, mert a c. pont értelmében kötelező érvényű zsinati határozatokat tartalmazott és törvényerővel bírt. Így alakult ki e kettő sajátos összeolvadásaként a listába foglalt szövegkészlet (d.) fogalma, mely kötelező erejű, mindennek alapot vető, életet formáló elvvé (c.) emelkedett - tehát megszületett a szövegkánon eszméje, a szó ma legkonkrétabb, mintegy „szó szerinti” jelentése.

[...]

a. Kánon és kódex

Ha egyelőre eltekintünk az a. jelentésváltozattól, két dolog nyomban kiviláglik az áttekintésből: a kánon fogalma gyarapodott konkrétságban, tartalomban és értékvonatkozásban. Ma a „kánon” szó hallatán először is valamilyen szent iratra vagy kötelező érvényű normára gondolunk, nem vezérlécre vagy vonalzóra. A kánonfogalom elvesztette instrumentalitását, gazdagodott viszont a normativitás, az értékvonatkoztatottság és az általános érvény kategóriáival. Manapság nem neveznénk kánonnak asztronómiai vagy kronológiai táblázatokat, sem mondjuk grammatikai szabályokat, mivel ezekből hiányzik a normativitás és az értékvonatkoztatottság. Arra vonatkoznak, ami van, nem aminek lennie kellene. Következésképpen mi - az ókortól eltérően - különbséget teszünk kánon és szabály közt. A szabályszerűség szükséges föltétele a kommunikációnak, ezáltal a társadalom és az értelemadás minden formájának is. Szabályok mindig és mindenütt léteznek, ahol emberek élnek együtt. Ennek jelölésére honosodott meg a „kódex” fogalma. A „kódex”-szel ellentétben a „kánon” nem valami antropológiai egyetemesség, hanem az egyes kódexeket - például a nyelv grammatikai szabályait - meghatározott alapelvhez, normához, értékalakzathoz fűző átfogó forma különös esete. Legfeljebb egy igen erősen normatív nyelvtan, azaz esztétikailag vagy ideológiailag kötött nyelvszabályozás esetében emlegetnénk kánont. A kánon összefüggésében ugyanis sohasem magától értődő normákról van szó - mint amilyen a grammatikai elfogadhatóság normája -, hanem egy speciális tökéletesség korántsem magától értődő normájáról. Eszerint a kánon amolyan másodfokú kódex: kívülről vagy „fentről”, azaz idegen törvénvek szerinti szabályozás alakjában társul a társadalmi kommunikáció és értelemadás öntörvényű - vagyis „természetesen sarjadt”, evidens - szabályrendszeréhez. Kánonról csak akkor beszélünk, ha az értelemfüggő, elsőrendű kódexek fölé, amelyek mindenfajta társadalmi kommunikációt megalapoznak, egy „értékfüggő, másodrendű kódex” átfogó formája borul.

A polgári törvénykönyv ilyen értelemben nem kánon, az alkotmány viszont igen. Az alkotmány olyan felszámolhatatlannak tekintett s ezáltal mintegy megszentelt alapelveket fogalmaz meg, amelyek minden további törvényhozás alapjául szolgálnak, mivel nincsenek döntési hatalomnak alávetve, hanem maguk alapoznak meg minden döntést. D. Conrad (1987) ezért definiálja a kánont „másodfokú norma”-ként.

b. A megszentelő elv - egységformula vagy öntörvényűség

Ezzel a normák normájához érkeztünk: az absztrakt mérce eredeti jelentése idáig fokozódott. Amikor tehát megszentelő elvről beszélünk, kánont értünk rajta egy mindenre kötelező egységformula értelmében. Ez a kánonfogalom - lásd a „Szabály, norma” című szakaszt - az egyházi nyelvhasználatból származik. Az egyház lépett fel első ízben a mindenkire kötelező és egyúttal kánoni, vagyis az Igazságra alapozott, vitathatatlan tekintély igényével, és kánoni elkötelezettsége monocentrikus kultúrát teremtett. Az ilyen kultúrát egységes orientáció, a kulturális kommunikáció gyakorlatának különféle kódexeit kötelező erővel átfogó és összefűző egységformula jellemzi, amely nem hagy teret sem az önálló gondolkodásnak, sem az autonóm diskurzusnak.

Ezen a ponton kénytelenek vagyunk visszatérni a szó „mérce, kritérium” jelentésváltozatára, hogy felhívjuk a figyelmet az újkori „kánon” egy terminológiai paradoxonára. Hiszen a kánon nemcsak kultúraformáló - és a kultúra egésze fölé boruló - egységformulát jelenthet, hanem az állam, az egyház és a tradíció átfogó tekintélyéből fakadó sajátos rendek alapjaira is vonatkozhat.

A tekintélyi állam valamilyen kánonra, például a szocialista realizmus sztálinista kánonára hivatkozva avatkozik bele - cenzurális szervei útján - a művészek dolgába;[444] a gondolkodás valamilyen kánonra, például a „tiszta ész kánonára” hivatkozva nem vethető alá többé az állam és a vallás gyámkodásának.[445] Az egyik kánon a kulturális heteronómia elve, amely a kulturális gyakorlat egyes területeit felsőbb dogmatikai vagy ideológiai fegyelemnek veti alá; a másik a kulturális autonómia princípiuma, amely speciális diskurzusok differenciálódását serkenti a kultúra összefüggésegészében. Az utóbbi értelemben vett kánon kezeskedik a princípiumok átengedéséért a tekintélyi rendeletek és diktátumok oltalmából a nyilvános felülvizsgáihatóság önállóságába. A normák itt is kánoniak, nem szabad rendelkezés tárgyai; csakhogy nem tekintélyelvűek, hanem racionálisak, nem hatalomra támaszkodnak, hanem nyilvánosságra, felülvizsgáihatóságra és konszenzusra.

Erre a kánonfogalomra épül a tudományok szakspecifikus axiomatikája, általa hitelesíttetnek az új diszciplínák alaptörvényei. Kant a filozófia, J. S. Mill a logika kánonáról beszél; a jogtudomány ismeri a „négyes értelmezési szabály kánonát” (Conrad 1987, 51. o.). Polüklétosz Kánon című céhes írása alighanem komoly lépésként könyvelhető el a kulturális elkülönüléshez és a művészi öntörvényűséghez vezető úton. Minden egyes újabb kánoni norma kiötlésével és tételezésével a filozófia, az etika, a logika, a filológia, a művészet stb. területén egyszerre veszít és nyer a kultúra: újabb és újabb adag összetartástól válik meg, miközben egyre sokrétűbbé és összetettebbé válik.

Az újkori kánonfogalom paradox volta tehát abban rejlik, hogy a kánon egyszerre az öntörvényűség hajtóereje és az egységes tájékozódás motorja. Az ókori és az újkori felvilágosodás a kódexek differenciálásának alapelveként az igazság kánonára, míg a középkori egyház és az újkori totalitarizmus a kódexek egyneműsítésének elveként a tekintély kánonára hivatkozott. Egyik esetben sem egyszerűen normákról van szó - s a kettőben ez a közös -, hanem a normák normájáról, megalapozásról, végső megokolásról, értékvonatkoztatásról, vagyis valamilyen „megszentelő elvről”.

c. A megszentelt szövegállomány - kánon és klasszika

Az egyház a Kr. u. IV. században a szentnek tartott iratok körére használatba vette a kánonfogalmat, amivel döntő jelentéstörténeti bővülés és eltolódás következett be, a szó mai jelentésére is kihatóan. Ettől fogva kapcsolódott a „kánon” szóhoz a szent hagyománykincs ideája - kettős értelemben is „szent”: egyrészt abszolút tekintéllyel és kötelező erővel bír, másrészt érinthetetlenséget parancsol, „sem hozzátenni, sem belőle elvenni, sem rajta változtatni” nem szabad. Az a valami, amit ezután a „kánon” szóval illetnek, természetesen ősibb a IV. századnál. A „szent szövegállományról” már a II. századi őskeresztény egyházban megindult a vita, ami elképzelhetetlen lett volna a zsidó minta és a héber Biblia I-II. században lezárt kanonizációja nélkül.[446] Persze igen eltérnek egymástól azok az elképzelések, amelyek a zsidóságban és a kereszténységben fűződtek a szent szövegekhez kötelező érvény és hagyományozási legitimitás dolgában. A zsidóság számára a szóbeli sugalmazás a perdöntő kritérium,[447] a kereszténység számára meg az apostoliság, más szóval a szemtanúság. A zsidó ember számára. az Írás maga a kinyilatkoztatás, a keresztény számára viszont út egy olyan kinyilatkoztatáshoz, amely örömhír lévén lényegében szóbeli. Ismeretes, hogy az írások kötelező érvényének és hagyomanyozási legitimitásának értelmezésében a katolikus és a protestáns teológia is meglehetősen eltér egymástól. Ám a teológiai és vallástudományi kánonfogalom kellően tág ahhoz, hogy ne csupán efféle különbségeket öleljen fel, hanem bármilyen más szent irodalom szövegállományára is alkalmazható legyen, feltéve, hogy ez utóbbi tekintéllyel bír és sérthetetlennek számít: ilyen a mohamedán Korán, a (hinajána-)buddhista Páli-kánon stb.

Az újkori kánonfogalomban a „szövegkánon” teológiai elképzelése lépett az ókori építészmester „vezérléce” helyébe és vált a szó legkonkrétabb, legérzékletesebb, a képletes alkalmazásokat magyarázó jelentésévé. Többé nem az építészmesterek vezérléce, hanem a teológusok Bibliája ötlik fel bennünk a „kánon” szó hallatán. Szemünkben a kánon egy olyan hagyománykincset biztosít és különít el, amelyhez ugyan nem tapad a szentség fogalma, de mintaszerűség, mértékadóság, normátivitás és értéktelítettség értelmében „klasszikus”. A réginek a tiszteletéről van szó, amely Ázsiában - de persze Egyiptomban is - a különféle őskultuszok velejárója volt, a nyugati hagyományban pedig az antik és modern szerzők intertextuális párbeszédének alakját öltötte. Ha a kánonhoz a tekintélyen alapuló, sérthetetlen hagyománykincs fogalmát társítjuk - ez a hagyománykincs állhat akár szent azaz vallási, akár klasszikus azaz költői, filozófiai és tudományos szövegekből -, közel kerülünk a klasszikus és a vallási kánon funkcionális egyenértékűségének gondolatához.

Mégis, a költészet, a művészet, a filozófia és a tudomány klaszszikus műveit illetően egészen más a gyökere a kánon emlegetés sének. mint a teológia szövegkánonában. Az antik kánonfogalom, mind a művészetek gyakorlásának, mind pedig — és főként - a művészet megítélésének mérővesszeje, kritériuma értelmében, arra a kérdésre felel: „Mihez igazodjunk?” Minden kánon a szépnek, nagynak és jelentősnek a mércéit definiálja. Ezt oly módon teszi, hogy a megfelelő értékeket példaszerűen megtestesítő művekre utal. A klasszika fogalma nem csupán visszafelé, a mérvadónak választott szövegállomány recepciójára tekint, hanem belőle kiindulva előrefele is megnyitja a legitim kapcsolódások horizontját: a „szent szövegállomány” képzetével egyetemben felöleli az ítélkezés és az alkotás vezérlő értékszempontjait, a „megszentelő elv” elképzelését is.

megszentelt szövegállomány:megszentelő elv:
szekuláris szövegek (illetve művek) kánona, kötelező érvénnyel felruházott, életalakító, „nemzeti” szabású hagyományok kizárólagos és válogatott gyűjteménye; az időtlen érvényesség példás és feltétlen követésre méltó megtestesüléseimérce és kritérium az esztétikum területén; az alkotás és az ítélkezés irányvonalai; egy kifinomult rend rendszerspecifikus, „öntörvényű” kötelezettségei

A hagyomány megválogatása, vagyis a recepció aktusa mindig egyúttal egy sajátos értékrend megvallása. A recepció és az értéktételezés kölcsönösen meghatározzák egymást. A kánon fogalma ezért némi joggal vonatkozik egyszerre mindkettőre; terminológiai gyümölcsözősége ebből fakad. Szent szövegek sérthetetlen korpuszának az életalakító, mérték- és irányadó erejét hangsúlyozza, ugyanakkor a művészi alkotás mércéi és értékkötelezettségei kapcsán azokra a művekre is utal, amelyek ezeket az értékeket példaszerűen megtestesítik.

A kánon értelmi kettőssége, amely nem eleve sajátja a fogalomnak, hanem csak a Szentírás kánonát illető teológiai használat folytán vert benne gyökeret, egyúttal ködösít is. A homályosságot kiküszöbölendő, különbséget tehetünk egy tágabb és egy szűkebb fogalomkör közt, vagyis a „kánon” fogalmán belüli különbséget rekurzív módon tovább érvényesíthetjük az elkülönítettek egyikén belül. Tágabb értelemben a hagyomány, szűkebb értelemben a klasszika áll szemben a kánonnal.

[...]

Hagyomány és kánon megkülönböztetésének döntő kritériuma az alternatívák elkülönítése és a kiválasztott elemek körülkerítése. Klasszika és kánon megkülönböztetése szempontjából a kirekesztettek minősítése a döntő. Ami nem klasszikus, azt az elkülönítés korántsem bélyegzi csekélyebb értékűnek, megvetendőnek vagy „eretneknek”. A klasszikus mivolt jegyében alkalmazott cenzúra csakis a tekintély, a követhetőség és a mértékadóság kérdését érinti. Mindenesetre a klasszicista válogatások sohasem értelmezik önmagukat abszolút kötelező érvényűnek. Más korszakok és más iskolák mást választanak ki. A klasszika és a klasszicizmus jegyében zajló kánonalkotás alapvetően módosítható. Minden kornak megvan a maga kánona.[448] Ilyen jellegű eltolódásra persze csak akkor van mód, ha a kirekesztettek is megőrződnek a kulturális emlékezetben, és nem kerülnek a tökéletes kiküszöbölést célzó cenzúra hatáskörébe. Nos, éppen ez jellemző a szűkebb értelemben vett kánonra: a kirekesztettek itt egyúttal diszkriminálódnak is. A keresztény hagyományban ilyen körülmények közt is apokrif iratok elképesztő tömege volt képes fennmaradni (pszeudografikus-apokaliptikus írások a szír, etióp és szláv hagyománykörben, eretnek írások szó szerinti szövege az egyházatyák cáfolataiban), ezzel szemben a rabbinikus hagyomány a nem-kánoni irodalom egészét szisztematikus felejtésre ítélte.



[420] Willem C. van Unnik 1949. A keresztény kánon történetének locus classicusa Athanasziosz 39. húsvéti levele a kánonjegyzékkel. A szent iratok felsorolását a következő mondattal zárja: „Ezek az üdvösség forrásai ... Senki fia ne tegyen hozzá (semmit), é.s el se vegyen belőle (semmit)”. A kánonformula funkcióiról ld. A. Assmann 1989, 242-245. o.

[421] Ebben a szerepkörben először babiloni kolofonokban bukkan fel a formula, mégpedig - akárcsak a Deuteronomiumban - felszólító alakban: „Ne tégy hozzá és ne végy el belőle semmit!”. A „táblák védelmében” (sauvegarde des tablettes) meghozott intézkedésről van szó, ld. Offner 1950. A Deuteronomiummal való párhuzamra Cancik (1970) és Fishbane (1972) is utal.

A formula legősibb előfordulása erről a funkcióról tanúskodik, nevezetesen egy a Kr. e. XIII. századból való hettita szövegben, Mursilis Pestis-imádságaiban. Egy szerződés szövegéről szólva, Mursilis így fogadkozik:

[422] Ezzel szemben H. Cancik (1970, 85. o.) ugyanezt a formulát itt é.s a Deuteronomiumban is „kopistaformulaként” értelmezi. Az A. Assmann összegyűjtötte négy funkciót - hírnökformula, kopistaformula, kánonformula, tanúságformula - meg kell [oldanunk a „szerződésformulával”, mely a formula legősibb funkciója (1989. 242-245. o.).

[423] A kánonformulával az Erra-eposzban találkozunk első ízben záradékként (Fishbane 1972).

[424] Deut 4, 2:13, 1; ld. J. Leipoldt-S. Morenz 1953, 37. o. skk.

[425] Erre a hatodik fejezetben részletesen kitérünk.

[426] A héber Tanakh elnevezés a Biblia három részének rövidítése: T(óra: Pentateuchus) - N(eviim: Próféták) - K(etuvim: hagiográfiai művek).

[427] Ld. A. Goldberg, in. A. és J. Assmann 1987, 200-211. o.

[428] A sémi etimológiát vitatja (megítélésem szerint alaptalan indoklással) Hjalmar Frisk: Griecb. Etymol. Wörterbucb I., Heidelberg, 1973, 780. o. A fogalom történetéhez alapvető munka H. Oppel 1937.

[429] Diels: Vorsokratiker 28B1-2. A kánon szóban forgó jelentésére nézve, a pontosságra (akribeia) törekvés összefüggésében karakterisztikus a következő idézet: „A siker sok-sok számarány függvénye, és mindig valami apróság a döntő”. Polüklétosz Kánonához ld. még H. J. Weber 1986, 42-59. o., mindenekelőtt pedig A. Borbein, „Polyklet”, in. Göttinger Gelebrte Anzeigen 234, 1982, 184-241. o. T. Hölscher (1988, 140. o. skk.) Polüklétosz írásának keletkezését - következésképp a görög művészetelmélet megszületését is - a kor szellemi szituációjával, forradalmi korszakok jellegzetes hagyományvesztésével és a radikálisan leszűkült mozgástérrel hozza összefüggésbe. A mozgástér bővülésével növekszik a tájékozódás igénye; a trónjafosztott hagyomány helyébe a racionálisan megokolt „kánon” lép.

[430] Ld. Oppel 1937, 48-50. o. Galen szerint maga Polüklétosz adta szobrának a Kánon címet, elméletének mintaszerű szemléltetése értelmében. Plinius szerint („Polyclitus [...] doryphorum fecit et quem canona artifices vocant liniamenta artis ex eo patentes veluti a lege quadem”, N. H. 34, 55.) a császárkor művészei titulálták a Doriphoroszt Kánonnak, mivel mértékadó, mintaszerű szobornak tekintették.

[431] Dictiontiaire de l'académie des beaux arts III, 41.

[432] Ld. ehhez Wh. Davis monográfiáját (1989), a téma bőséges irodalomjegyzékével.

[433] Persze különbséget kell tennünk „követhetőség” és „ismételhetőség” között. Az egyiptomi művészet ismételhetőségre épül: a rituális koherencia funkcióterében helyezkedik el, és mentes mindennemű változtatási kényszertől. Ezzel szemben a nyugati művészet követhetőségre, más szóval változtatást feltételező ismétlésre épül. Innét, hogy a klasszikus mű formája nem egyszerűen kötött, hanem egyszerre autonóm és reflexív. Haydn op. 33. vonósnégyesei valóságos kompozícióművészeti traktátusok, Polüklétosz pedig írásos traktátust mellékelt a Doriphoroszhoz.

[434] Oppel 1937,23-25. o.; Elektra 50. o. skk. („Az ész kánona”)

[435] Oppel 1937, 20-23. o. Ld. az euripidészi versláb-méricskélés paródiáját Arisztophanész Békák című darabjában (797 skk.) (Arany János fordítása)

Hoznak vonalzót és mértékrudat 
És összehajtható négyszeg téglamérőt, 
S függőt meg éket; mert Euripides 
Soronkint méri a tragoediát meg.

[436] Pl. Aeschin 14; további adatokért ld. Oppel 1937, 51-57. o.

[437] Oppel 1937, 57-60. o. A kanón Philónnál a Dekalogoszra vonatkozik, nem a Tóra egészére. Mások kanónnak neveznek minden egyes törvényt.

[438] K. Aland 1970,145. o. skk.; A. M. Ritter 1987, 97. o. skk.

[439] A legősibb ismert kánonlista, a Muratori-töredék például úgy definiálja a kánoni könyveket, mint amelyeket „se publicare in ecclesia populo... potest”, vagyis amelyek „a gyülekezetben a nép előtt közzétehetők”, tehát az istentiszteleten felolvashatók.

[440] Ehhez ld. H. Käsemann (1970) gyűjteményes kötetét.

[441] A kanón tész analogiasz: „aránymérce”.

[442] Ezt hangsúlyozza E. A. Schmidt 1987, 247. o.

[443] Oppel 1937,69. o. skk.; Pfeiffer 1970, 255. o. Első előfordulása alighanem Euszebiosz Egyháztörténetében (Hist. Eccl. 6.25,3).

[444] H. Günther, in. A. és J. Assmann 1987, 138-148. o.

[445] K. Wright, in. A. és J. Assmann 1987, 326-335. o.

[446] Z. Leiman 1976; F. Crüsemann 1987.

[447] A „kánon” szónak nincs a héberben megfelelője, csak kanonikus szövegekre vannak kifejezések. Különösen fontos és tanulságos a Javei szinódus megállapítása: a kánoni szövegek „tisztátalanná teszik a kezet”, vagyis érinthetetlenek, akár valami szent tárgyak. Ld. A. Goldberg, in. A. és J. Assmann 1987, 209. o. 4. jegyz.

[448] Erre elsősorban E. A. Schmidt 1987 hívta fel a figyelmet.