Ugrás a tartalomhoz

Integrált gyümölcstermesztés

Soltész Miklós

Mezőgazda Kiadó

9.8. Növényvédelem

9.8. Növényvédelem

9.8.1. Állati kártevők elleni védekezés

Az integrált védekezés megköveteli az ültetvény faunájának állandó figyelését. A kártevő fajok mellett ismerni kell a természetes ellenségeket is. Az almaültetvényekben lehetőség nyílik a hasznos élő szervezetek betelepülésére vagy mesterséges betelepítésére. Ahhoz, hogy ezek fennmaradjanak, bizonyos mennyiségű kártevőt meg kell tűrni, tehát nem szabad fitofág fajok teljes törekedni a kiirtására csak azok gazdaságikár-küszöbérték alatt tartására. A kárküszöbérték az ültetvény és az áru értékét figyelembe véve változhat.

Az integrált védekezés során sok szerteágazó tényezővel kell számolni, mielőtt a kemikáliákhoz nyúlunk. Ez a védekezési forma nagyobb fokú biológiai ismereteket és gondosabb munkát követel, mint a programszerű védekezés. Ismerni kell a készítmények hatásspektrumát (a kártevőfajok, azok különböző fejlődési alakja elleni hatékonyságát, a hasznos élőlényekre gyakorolt toxicitását) és hatástartamát, s a kártevők és hasznos élőlények jelenlétének ismeretében mindig a leghatékonyabbat és a leggazdaságosabbat kell megválasztani.

Nagyon kevés olyan peszticid van forgalomban, ami minden haszonszervezetet teljes mértékben megkímél. Minden esetben azt a – kártevő ellen hatékony – készítményt vagy felhasználási időpontot kell kiválasztani, amellyel vagy amikor a legkevésbé károsítjuk a hasznos élővilágot.

A károsítók és természetes ellenségeik felmérése. A rugalmas, a károsítóhelyzethez igazodó integrált növényvédelemhez pontos receptet nem lehet adni. A permetezések időpontját, az alkalmazandó készítményt mindig az adott ültetvényben található károsítók és haszonszervezetek határozzák meg. Az 1976–80 között 10 hektáros területen végzett integrált növényvédelmi kísérletsorozat eredményei igazolták, hogy csupán a pontos megfigyelésekkel és a forgalomban lévő készítmények közül a leghatékonyabb megválasztásával 20-40%-os inszekticid-akaricid költségmegtakarítást lehet elérni (Molnár és Somogyi, 1983).

Bizonyos időközönként az ültetvényt át kell vizsgálni, s a felvételezések eredményeit naplóban kell rögzíteni. Kevésbé ismert ültetvényben és a kritikus időszakokban gyakrabban végezzünk felvételezéseket (évente 8-10 alkalommal). 9.31. táblázat.

9-31. táblázat - A gyümölcsös átvizsgálására javasolt, feltétlenül szükséges időszakok és a különös figyelmet kívánó kártevők

Az alma fenológiája, illetve a felvételezés időszaka

Kártevő

Rügypattanás-fakadás

kaliforniai pajzstetű

takácsatkák

bimbólikasztó

almalevélmoly (parazitáitsági % is)

Zöld bimbós-piros bimbós állapot

bimbólikasztó

levéltetvek, vértetű

araszolok, bagolylepkék

sodrómolyok

Virágzás

májusi cserebogár

Szirumhullás

levéltetvek

araszolok

sodrómolyok

májusi cserebogár

Május második fele

sodrómolyok

levéltetvek

levélaknázómolyok (parazitáitsági % is)

Június második fele

sodrómolyok

almamoly

kaliforniai pajzstetű

takácsatkák (és ragadozóik) aránya

Július eleje

almamoly

levélaknázó molyok (parazitáitsági % is)

takácsatkák (és ragadozóik aránya)

Július vége

takácsatkák (és ragadozóik aránya)

sodrómolyok

Augusztus közepe

sodrómolyok


Szüretkor a fontosabb, minőséget befolyásoló eseményeket, megfigyeléseket célszerű rögzíteni. A jövő évi védekezési döntések érdekében tanácsos feljegyezni a különböző károsítok által okozott kár mértékét.

A gyümölcsöst átlós irányban kell átjárni (nagy ültetvényben 5-10 hektáronként), s legalább 10 fát megvizsgálni: a kártevők életmódjától és a károsítás időpontjától függően fánként 10 ág, virágzat, hajtás, levél vagy gyümölcs károsodásának, az ott található élő kártevők illetve haszonszervezetek számának meghatározásával. Ahol az ültetvény közelében valamilyen veszélyforrás található, azt az oldalát külön figyelemmel kell kísérni. A különböző csapdákat a várható rajzás előtt 1-2 héttel érdemes kihelyezni, s a rajzáskezdetig 2-3 naponként, majd ezt követően naponta tanácsos ellenőrizni. A szex-feromoncsapdákat körülbelül 1,5 m magasan, a fakorona külső részén úgy kell elhelyezni, hogy azokat a permetezőgéppel vagy egyéb munkaeszközzel ne verjük le. A különböző fajokat fogó szex-feromon- vagy egyéb csapdákat (például illatcsapda) egymástól lehetőleg 30 m-re, de legfeljebb 50 m-re kell kihelyezni.

Kaliforniai pajzstetű (Qadraspidiotus perniciosus COMSTOCK).

Tömeges elszaporodása esetén súlyos kárt okoz. Az erősen fertőzött fák visszamaradnak a növekedésben, termésük apró lesz. Először a fa csúcsi része hal el, majd az egész fa elpusztul. A fertőzött gyümölcs, hajtás és levél felületén a lárvák és a kifejlett egyedek szívogatása nyomán a pajzs körül piros gyűrű, „lázfolt” keletkezik.

Mivel csak az első lárvastádiumban lévő egyedek telelnek át, amelyek fejlődése tavasszal azonos időpontban folytatódik, az áttelelt nemzedék egyedei a különböző fejlődési stádiumokat megközelítőleg azonos időpontban érik el. Ebből adódóan az áttelelő nemzedék hímjei is közel azonos időpontban vannak pronimfa- és nimfastádiumban. Ilyenkor több növényvédő szerrel a pajzs alatt is érzékenyek, ezért, amennyiben erre megfelelő rovarölő szer áll rendelkezésre, egyedszámuk egyszeri permetezéssel is minimálisra csökkenthető. Tekintettel arra, hogy a kaliforniai pajzstetű szűznemzéssel nem szaporodik, az életben maradó nőstények később utódok létrehozása nélkül pusztulnak el. A beavatkozás eredményeként a következő nemzedék egyedszáma minimálisra csökkenthető (Jenser és Sheta, 1972).

A hímek rajzáskezdetét dobozos futtatóval vagy mindkét oldalán vazelinnel bekent fehér színű fogólappal figyelhetjük meg, de szex-feromoncsapdával is megfigyelhető (Kozár, 1975). A hímek rajzáskezdetét követően az áttelelt nemzedéknél 30 nap, a nyári nemzedéknél 25 nap elteltével várható a lárvák megjelenése.

Mint veszélyes károsító, különös figyelmet igényel. Elsősorban megfelelő környezethigiéniával kell törekedni az ültetvény mentességére. Kizárólag kártevőmentes szaporítóanyagot szabad csak telepíteni. A kártevő aktív mozgás útján nagy távolságra nem jut el, mozgása általában csak az adott fára korlátozódik. A szél és a rovarok azonban részt vehetnek terjesztésében. Molnár (1977) megállapítása szerint a gyümölcsös 50 m-es körzetében fel kell számolni a fertőzési gócokat.

A védekezés egyik módja a mechanikai védekezés. Metszéskor az erősen fertőzött ágakat, vesszőket el kell távolítani.

A vegyszeres védekezést a tél végi lemosó permetezésre kell alapozni. Két okból sem szabad kizárólag a lárvák elleni védekezésre hagyatkozni. A nyári permetezések során nehezebb a tökéletes permetléfedettséget elérni, így előfordulhat, hogy a kártevő megtelepszik a gyümölcsön, ami exportotkizáró tényező lehet. Bármelyik készítményhez nyúlunk is a nyár folyamán, a hasznos élővilágot bizonyos mértékben veszélyeztetjük. A rügypattanás előtt vagy rügypattanás idején alkalmazott olajos lemosó permetezés (3%-os Agrol Plus) az áttelelt lárvákat pusztítja el. A vegetációban ez idáig a védekezést a lárvák ellen végezték. Új módszerrel a hímek ellen is lehet védekezni. Ugyanis a juvenil hormonanalógok a pronimfa-, illetve nimfaállapotban kijuttatva meggátolják a hímek normális kifejlődését.

A „zöld” készítmények közül – a sziromhullást követően – a sodrómolyok ellen kijuttatott Insegar 25 WP (fenoxikarb) bizonyos mértékben csökkenti a populációt (Molnárné, 1994b).

Bimbólikasztó (Anthonomus pomorum LINNÉ).

A kártevő lárvája a bimbóban fejlődik. A károsított virágok nem nyílnak ki, s rozsdabarna színükkel jelzik a kártevő jelenlétét. Gyenge fertőzöttség jó virágzás esetén nem túl veszélyes. Azokban az ültetvényekben, melyekben több éven keresztül szelektív készítményeket alkalmaznak a fő kártevők ellen, számítani kell elszaporodására (Jenser és Balázs, 1991; Balázs és munkatársai, 1992). Ha a fakadást követően egy kopogtatási próbában 30-40 bogár van, célszerű védekezni (Zolone 35 EC).

Májusi cserebogár (Melolontha melolontha LINNÉ).

Tömeges rajzás esetén nemcsak fiatal és termő ültetvényeket veszélyeztet, mivel a bogarak előszeretettel fogyasztják a virágzatot és a fiatal termést.

A kártevő elleni védekezés nem egyszerű! Fiatal ültetvényt csak pajortól mentes területre telepítsünk. Nyugat-Európában Beuveria bassiana gombatenyészettel fertőzött árpa kiszórásával (a fasorok közé) és talajba dolgozásával jó eredményt értek el a cserebogárpajorok ellen. Nálunk egyelőre a bogarak elleni védekezés a járható út. A permetezés elvégzése gondos mérlegelést igényel, mivel a bogarak rajzása a gyümölcsfák virágzásának idejére esik. A kritikus egyedszám termő ültetvényben 5-40 bogár fánként, fiatal ültetvényben 0,1 bogár. Permetezni méhkímélő technológiával lehet, az érvényes előírások szerint.

Nagyon régi, de a kisebb kertekben megvalósítható módszer: hajnalban a dermedt bogarak lerázása és összegyűjtése.

Levéltetvek

Egérfüles stádiumtól nyár végéig károsíthatnak. A levélpirosító almalevéltetű (Dysaphis devecta WALKER), az almalevéltetű (Dysaphis plantaginea PASSERINI) és a zöld almalevéltetű (Aphis pomi DEGEER) fordul elő almaültetvényeinkben. Jelentősebb természetes ellenségeik a katicabogarak, a fátyolkák, a zengőlegyek és a fürkészdarazsak (Balázs és Mészáros, 1989; Bozsik, 1992).

A fákon tojás alakban telelő levéltetveket a tél végi permetezés megtizedeli. A permetezés annál hatékonyabb, minél jobb a kijuttatástechnika. Lemosó permetezés esetén az olajos készítmények alaposan befedik a tojásokat, és befullasztják azokat (Agrol Plus – vaselinolaj, Vektafid a – ipari fehér olaj).

A levélpirosító almalevéltetű és a szürke almalevéltetű ellen addig lehet jó eredménnyel védekezni, míg a levelek nem sodródnak be teljesen. Ezért is – valamint a hasznos élőlények védelme végett – célszerű minél korábbi időszakban elvégezni a permetezést. A kora tavaszi időszakban Zolone 35 EC-t alkalmazva egyúttal a lombrágó hernyók és a májusi cserebogár ellen is védekezhetünk (Molnárné és munkatársai, 1992, 1993). Későbbi időszakban javasolható a Pirimor 50 DP.

Balázs és munkatársai (1992) hatévi integrált védekezési tapasztalatai azt mutatták, hogy a foszforsavészteres permetezések kiiktatását követően a D. devecta már az első évben, a D. plantaginea pedig 2-3 év múlva tömegesen jelent meg az ültetvényben. Négy év elteltével az Aphis pomi tömegszaporodását is észlelték. Egy jól időzített Pirimoros permetezés minden esetben elegendő volt ellenük – a Dysaphis fajok ellen tavasszal, az A. pomi ellen júniusban alkalmazva. De volt olyan év is, amikor betelepülő ragadozóik (bödék, fátyolkák) tömeges jelenléte miatt lehetőség nyílt a permetezés elhagyására.

Vértetű (Eriosoma lanigerum HAUSMAN).

A vörösbarna tetvek fehér, vattaszerű váladék alatt szívogatják a fa hajtásait, ágait, törzsét és gyökérzetét. Évente több nemzedékük fejlődik. 1976-ban 11, 1985-ben 9 nemzedéket figyeltek meg például Nyíregyházán (Molnárné, 1985b). A nyílt sebek (metszési felületek) kedveznek a kártevőnek. A vértetű által okozott sebzéseken keresztül az almafaszitkár is támadhat, de a legyengült fákat még a különböző szúbogarak is károsíthatják. Helyes metszéssel és sebápolással, valamint tápanyagellátással mérsékelni lehet elszaporodását. A nagyobb metszési felületeket sebkezelővel célszerű bevonni. A gyökérsarjakat nem szabad megtűrni! A Nyírségben végzett felmérések azt mutatják, hogy – a jégverte területek kivételével – zömmel a hagyományos telepítésű, sűrű lombkoronájú gyümölcsösökben szaporodik fel káros mértékben. Legtöbbször nem a készítmény megválasztása a gond, hanem a megfelelő permetléfedettség biztosítása (Dulinafka és munkatársai, 1986).

A katicabogarak, fátyolkák és egyéb – a levéltetveket is fogyasztó ragadozók – a vértetveket is pusztítják. Ezeket, valamint a minden ültetvényben jelen lévő vértetűfürkészt (Aphelinus mali HALIDAY) kímélni kell (Balázs, 1975).

A hazai vizsgálatok adatai szerint a vértetű populációdinamikájának legjelentősebb korlátozója a vértetűfürkész. Mivel a vértetű talajszint alatt élő egyedeit is képes parazitálni a széles hatásspektrumú inszekticidekkel rendszeresen kezelt ültetvényekben is fennmaradhat (Jenser, 1983). Ezért a szelektív hatású inszekticidek a vértetű egyedszámának növekedését továbbra is jó hatásfokkal szabályozhatják. A vértetűfürkész megfigyelése törzs- vagy ágizolátorban történhet. Tavaszi rajzáscsúcsa általában a sziromhullás időszakára illetve az azt követő napokra esik. Védelme érdekében virágzás előtt – illetve a vértetű gyapjasodása idején – kell permetezni. Molnárné (1979c) az almaültetvényekben alkalmazható és a vértetű ellen hatékony számos inszekticid vizsgálata során a Pirimor 50 WP (pirimicarb) és a Zolone 35 EC (foszalon) készítményeket találta a fürkészekre legkevésbé ártalmasnak. A permetezést a lehető legkorábban végezzük el, mivel a készítmények a ragadozókat (poloskák, zengőlegyek stb.) bizonyos mértékben károsíthatják.

A vértetű elleni sikeres védekezés, illetve az ültetvények mentesen tartása csak a rendelkezésre álló védekezési módok helyes integrálásával lehetséges: a környezetkímélő vegyszeres védekezés mellett fokozott figyelmet kell fordítani a mechanikai védekezésre is.

Almalevél-gubacsszúnyog (Dasyneura mali KIEFFER).

Füvesített vagy természetes füves illetve gyomos kertekben, párás mikroklímájú ültetvényekben fordul elő (Molnárné, 1988a). Lárvája a besodrott levélszél védelmében szívogat. Főleg fiatal ültetvényben veszedelmes, a hajtásnövekedést visszafogja. Az időjárástól függően 3-4 nemzedéke fejlődik.

Fiatal ültetvényben egy károsított hajtás fánként már veszélyes lehet, idősebb termő ültetvényekben nem annyira káros. Védekezésre a Zolone 35 EC (foszalon) a legalkalmasabb, de a Thiodan 35 EC (endoszulfán) is gyéríti.

Almafaszitkár (Synanthedon myopaeformis BORKHAUSEN).

Az utóbbi években Európa almatermesztő országaiban, így Magyarországon is megnövekedett a régebben főként csak a legyengült fák kártevőjeként számon tartott üvegszárnyú almafalepke kártétele. Elterjedését fokozta a gyenge növekedésű (például M–9) alanyok elterjedése és az intenzív koronaformák bevezetése. Az elöregedett ültetvényekben esetenként nagy fertőzöttséget okoz (Jenser és Balázs, 1991). A lárva a kéreg alatt járatokat készít. Rágása nyomán a kéreg sebesedik, s ezzel utat nyit más betegségeknek is.

A lepkék májustól szeptemberig repülnek. Jó kondícióban lévő ültetvény fánként 1-2 hernyót még elbír. Legfontosabb védekezési mód a helyes metszés és faápolás. A nagyobb metszési felületeket sebkezelővel kell bekenni (Le Duc Khanh és munkatársai, 1994). A lepkék rajzása szex-feromoncsapdával (Balázs és Le Duc Khanh, 1992) vagy almacefre illatcsapdával figyelhető (Molnárné in Inántsy, 1992). Hektáronként 5-10 illatcsapda elegendő a lepkék összegyűjtésére. A csapda lehet műanyag vödör, amelybe kétharmad részig almacefrét teszünk. Gondoskodni kell arról, hogy legyen mindig szabad folyadékfelület, amibe a lepkék „belefulladhatnak”.

A hímek nőstényekre találását megzavaró légtértelítéses technika és a különböző szelektív készítmények alkalmazhatóságának vizsgálata folyamatban van.

Almamoly (Cydia pomonella LINNÉ).

A lárva a gyümölcsben magházig hatoló járatot készít, s a magvakat is kirágja. Az érintkezési felületeken gyakran áthatol a szomszédos gyümölcsökbe is. A károsított gyümölcs általában lehull a fáról.

Évente két nemzedéke fejlődik. A két nemzedék gyakran összeolvad, esetenként egy csonka harmadik nemzedéke is lehet. A kártevő megfigyelésének legcélszerűbb módja a szex-feromoncsapdák alkalmazása. 3-5 csapda (a gyümölcsös nagyságától függően) már megbízhatóan alkalmazható. A kritikus egyedszám öt vagy ennél több hím egy hét alatt a csapdák átlagában (Molnárné és Somogyi, 1983).

A kitinszintézist befolyásoló készítményeket (Alsystin 25 WP – triflumuron; Cascade 5 EC – flufenoxuron; Dimilin 25 WP – diflubensuron; Ekos 100 EC – hexaflumuron; Match 050 EC – lufenuron; Nomolt 15 SC – teflubensuron) a kritikus egyedszám észlelése után egy héten belül célszerű kijuttatni, hogy a lerakott tojások kezelt felületre kerüljenek (Molnárné, 1984b, 1987, 1988b, 1994b). A lárvák elleni készítményeket (Bancol 500 SC – bensultap; Zolone 35 EC – foszalon) a lárvakelés időszakára kell időzíteni, ami a kritikus lepkeszám csapdában való megjelenése után 10-15 nappal várható. Ugyancsak a lárvakelés idején juttatjuk ki a baktérium- illetve víruspreparátumokat. Engedélyezettek: Bactucid P, Dipel ES, engedélyezés előtt Carpovirusine (Molnárné és Somogyi, 1995).

Biztató eredményeket értek el a kártevő ellen a hímek tájékozódását megzavaró, szex-feromon konfúziós technikával is (BAJOMI és munkatársai, 1993).

Sodrómolyok (Tortricidae).

Ültetvényeinkben zömmel a többnemzedékes fajok károsítanak (Balázs és munkatársai, 1978; Molnárné és Somogyi, 1981; Mészáros és munkatársai, 1984). Az utóbbi néhány évben az almailonca (Adoxopheyes orana FISCHER VON ROESLERSTAM) a legelterjedtebb. Csapadékosabb nyarakon egyes ültetvényekben a kerti sodrómoly (Pandemis ribeana HÜBNER) és a ligeti sodrómoly (Pandemis heparana DENIS ET SCHIFFERMÜLLER) is gyakori. A dudvasodrómoly (Archips podana SCOPOLI) a sűrű állományú, párás mikroklímájú kertekben károsít előszeretettel (Gál és Kissné, 1982; Molnárné, 1982a; Balázs, 1991a, 1991b).

Az L1–L3 stádiumban áttelelt lárvák a rügyeket odvasítják, később a fiatal hajtásokat összesodorják. Az összesodort hajtásokban a levelek és a virágok rágottak. A nyár folyamán a lárvák – gyakran a gyümölcshöz szőtt levél védelme alatt – a gyümölcsön sekély, de nagy kiterjedésű, szabálytalan folton hámozgatnak.

Évente általában két nemzedékük van, de az almailoncának lehet egy harma- dik is.

Tavasszal, amennyiben 100 virágzatban 2-3 hernyó található, permetezni kell. A takácsatkák ellen alkalmazott Cascade 5 EC a sodrómolyok lárváit is elpusztítja. Az Insegar 25 WP a sodrómolyok fejlett lárvastádiuma ellen hatékony (Molnárné és munkatársai, 1985). A lárvák elhúzódó fejlődése esetén a sziromhullást követő napokban végzett első permetezést 10-14 nap elteltével meg kell ismételni.

Nyár folyamán a lepkék számát csapdázással lehet figyelemmel kísérni. Jelenleg az almailonca és a ligeti sodrómoly hímjeinek befogására szolgáló szex-feromoncsapda van forgalomban, az egyéb sodrómolyokat almacefre-illatcsapdával figyelhetjük meg (lásd almafaszitkár). Ha a szex-feromoncsapdák átlagosan 10 hímet vagy az illatcsapdák 10-20 sodrómolylepkét fognak egy hét alatt, fel kell készülni a nyári nemzedék lárvái elleni védekezésre. Az almailonca elleni védekezési döntések meghozatalában a Metos és a KMS-P készülékek jelzése is segít. A toleranciaérték nyáron 1%-os gyümölcskártétel.

A fiatal lárvák ellen az Ekos 100 EC és az Alsystin 25 WP jó eredménnyel alkalmazható. A Bacillus thuringiensis hatóanyagú készítmények, valamint a Match 050 EC a kísérletek során perspektivikusnak mutatkoztak (Balázs és munkatársai, 1992; Molnárné, 1980, 1994b). A sodrómolyok természetes ellenségei közül jelentősek a különböző fürkészdarazsak. Közülük az egyik legjelentősebb – az Oncophanes lanceolator – rajzása az alma sziromhullás utáni időszakára esik (Molnárné, 1991b).

Balázs (in Jenser és Balázs, 1991) vizsgálatai során a sodrómolyhernyók és -bábok 10-20%-os, egyes esetekben 27-30%-os parazitáltságát figyelte meg. Azt, hogy a természetes ellenségeknek jelentős szerepe lehet a sodrómolyok populációdinamikájának szabályozásában, jelzi, hogy az almaültetvényekben előforduló fajokból közel 50 parazitoid fajt sikerült kinevelnie. Közülük a Macrocentrus linearis (NEES), a M. pallipes (NEES), Pholetesor ater REUTER, Ph. xanthostigma (HAL). Ph. longicauda (WESM.), Meteorus ictericus (NEES) – Braconidae – Calpoclipeus florus WALKER, Habrodytus chrysos WALKER, Eulophus larvarum LINNÉ – Chalcidiodea – Itoplectis maculator (FABRICIUS), Lissonata camplicator AUBERT – Icheumonidae – fajok a legjelentősebbek (Balázs, 1986; Jenser és Balázs, 1991; Osman és Balázs, 1988).

A környezetkímélő készítmények jól időzített alkalmazásával a fürkészdarazsak tevékenységét nagyban elősegíthetjük.

Faunánkban a ragadozó poloskák is jelen vannak, melyek megkímélésük esetén számos sodrómolylárvát elpusztíthatnak. Közülük a Deraeocoris fajok és a Himacerus apterus a legjelentősebbek (Rácz, 1986).

Atkák.

A takácsatkák az 1950–60-es évek folyamán váltak a gyümölcsösök elsőrendű kártevőié. Közülük rendszeresen káros egyedszámban a piros gyümölcsfa-takácsatka (Panonychus ulmi KOCH) fordul elő. A közönséges vagy kétfoltos takácsatka (Tetranychus urticae KOCH), valamint a galagonya-takácsatka (Tetranychus viennensis ZACHER) csak esetenként szaporodik el. A közönséges takácsatka többnyire a nyár második felében jelenik meg. A galagonya- takácsatka már a virágzás körüli időszakban is jelentős károkat okozhat (Jenser, 1969; Molnárné és Kerényiné, 1988). A takácsatkák elszaporodásának több oka is van, amit az integrált növényvédelem kialakítása érdekében célszerű figyelembe venni. Az alma kártevői ellen hatásos, széles hatásspektrumú inszekticidek a takácsatkáknak a gyümölcsösökben előforduló természetes ellenségeit is elpusztítják, és megakadályozzák azok újbóli betelepülését, fennmaradását.

A piros gyümölcsfa-takácsatka és a közönséges takácsatka esetében egyértelműen bizonyítást nyert, hogy amennyiben tápnövényük leveleinek nitrogéntartalma emelkedik, tojásprodukciójuk 50%-kal is növekedhet (Jenser, 1990). Mindkét atkafaj populációi viszonylag rövid idő alatt ellenállóvá válhatnak az akaricidekkel szemben. E tényezők együttesen válthatják ki a takácsatkák rendszeres, káros mérvű elszaporodását.

A piros gyümölcsfa-takácsatka tojás alakban telel át a fák ágainak hónaljában és a termő nyársakon. A két Tetranychus faj a fák kérge alatt vagy az aljnövényzeten telel. Tömeges elszaporodásuk esetén igen veszélyesek. A mozgó alakok mindegyike károsít, a levelek fonákán vagy színén szívogatva. Károsításuk különösen kora tavasszal veszélyes, mivel a hajtások rövidebbek lesznek és gyengébb lesz a terméskötődés. Évente 4-8 nemzedékük fejlődik.

A védekezési döntéseknél, az alkalmazandó készítmények megválasztásánál az előforduló fajok, azok aránya és egyedszáma a döntő. Tél végén meg kell győződni az ültetvény fertőzöttségének mértékéről. A kifejlett alakban telelő fajok esetében 10 db/dm2 törzsrész már veszélyes lehet. (Tavasszal 3 darab atka/levél a kritikus egyedszám.) Ha zömmel ezek a fajok fordulnak elő tavasszal, a védekezést a mozgó alakok ellen hatékony készítményekkel tanácsos elvélgezni. (Omite 57 E – propargit; Torque 55 SC – fenbutalin-oxid (Molnárné és Kerényiné, 1987).

Az 1990-es évektől szinte kizárólag a piros gyümölcsfa-takácsatka fordul elő tavasszal. Ezért az első védekezést e faj ellen kell irányítani. Ha a tél végén 2 m-es ágrészen 500-1000 darab áttelelt tojás található, védekezni kell. (Ahol előző évben 1 db/levél volt a Phytoseidae családba tartozó ragadozó atkák egyedsűrűsége, ott a magasabb érték is megengedett.)

Az áttelelt tojásokat a tél végi permetezéssel kijuttatott olajos készítmények (Agrol Plus, Nevikén: 7% poliszulfidkén + 58% vazelinolaj) „befullasztják”. A tojások ellen hat az Apolló SC (klofentezin) és a Nissorun 10 WP (hexitiazox). Ezeket a készítményeket az alma zöld- vagy piros bimbós állapotában, a lárvakelést megelőzően célszerű kijuttatni (Gál, 1983; Gál és Gálné, 1986). A lárvák ellen hatásos az Andalin DC–25 (flucykloxuron) és a Cascade 5 EC, amelyek kijuttatása a lárvakelés csúcsán optimális (Illés és munkatársai, 1993). Azokban az években, amikor a piros gyümölcsfa-takácsatka vagy a Tetranychus fajok lárvakelése és a molykártevők rajzása egybeesik, a Cascade 5 EC-nek az almamoly és a levélaknázómoly elleni védelmére is számítani lehet (Molnárné, 1989). Júniusban–augusztusban a kritikus egyedszám 5-8 darab atka/levél. A kritikus egyedszám függ a fajtától, az ültetvény típusától, az időjárástól (aszályos nyarakon kevesebb számú atka is súlyosabb kárt okozhat!), de a ragadozó atkák jelenlététől is.

A Zetzellia mali jelenléte esetén, ha a ragadozó atkák és a takácsatkák aránya 1:2-3, akkor a Phytoseidae családba tartozó fajoknál 1:5-8, nem szükséges védekezni. A nyári védekezésben a ragadozó atkákra kevésbé toxikus Omite 57 E vagy Torque 55 SC készítmények ajánlottak (Molnárné és Kerényiné, 1991a).

A nyár folyamán a takácsatkák mellett az almatermésűek levélatkájának (Aculus schlechtendali NALEPA) károsítása is jelentős lehet. A kritikus egyedszám 10-30 darab mozgó alak/levél. Ez a faj – a Tarsinemidae családba tartozó atkákkal együtt – a ragadozó atkák prédája. Ezért a ragadozó atkák jelenléte esetén – főleg ha a takácsatkák egyedszáma alacsony – meggondolandó az ellene való védekezés. (1 db/levél egyedsűrűségű ragadozó esetén 30 db/levél levélatka megengedett.) A levélatka ellen a takácsatkák mozgó alakjai ellen engedélyezett speciális akaricidek a leghatékonyabbak (Molnárné, 1994a).

A takácsatkák legjelentősebb természetes ellenségei. Bozai (1986) felmérése során Szabolcs-Szatmár és Pest megye kezeletlen almaültetvényeiben csaknem 1:1 arányban találta a fitofág és a ragadozó atkákat. Peszticidekkel terhelt almásokban viszont a fitofág atkafajok aránya 99,54% volt, s mindössze 0,46%-ban fordultak elő ragadozó atkák. Kezelt ültetvényeinkben az 1980-as évek második felétől kezdett növekedni a ragadozó atkák aránya, nem a kívánt mértékben (Jenser, 1989; Kerényiné és Molnárné, 1989).

Integrált növényvédelem kialakításakor a széles hatásspektrumú inszekticidek alkalmazásának megszűnését követően a Zetzellia mali egyedei már egy éven belül megjelennek az almaültetvényekben és a takácsatka-népességek hatékony korlátozóivá válnak. A Phytosiidae családba tartozó fajok egyedei csak későbbi időpontban vándorolnak be (Jenser és munkatársai, 1992; Komlovszky és Jenser, 1992).

A Zetzellia mali EWING kímélő növényvédelem esetén hamar felszaporodhat (Balázs és munkatársai, 1992; Jenser és Balázs , 1993; Balázs és munkatársai, 1993). Valószínűleg ez a faj viszonylag jobban tűri a peszticideket és, ökológiai plaszticitása is megfelelő (Molnárné és Kerényiné, 1991a). A takácsatkáktól kisebb testű, tojásdad alakú, narancs- vagy citromsárga színű állatok a levél fonákán, általában a levélerek zugában tartózkodnak. A nőstény nagyobb a hímnél. Zömmel a nőstény telel át a fák kérge és/vagy a rügypikkelyek alatt. Áprilisban–májusban jön elő, és ha meleg az idő, már a piros gyümölcsfa-takácsatka áttelelő tojásait is megtizedeli. Lomha mozgása miatt később is főleg a takácsatka tojásait és nyugvó alakjait pusztítja, de az almástermésűek levélatkája is prédájául szolgál. Évente 3-4 nemzedéke fejlődik. Jelentős, igen hasznos élőlény.

Az előző fajnál általában nagyobb testűek, mozgékonyabbak, ezért „hatékonyabbak” a Phytoseidae családba tartozó ragadozó atkák. Kezelt ültetvényekben csak ritkán találkozunk számottevő egyedszámukkal. Az ország számos almaültetvényében történt felmérés során (Bozai, 1986; Dellei és Szendreyné, 1987, 1989; Gálné, 1992; Kerényiné és Molnárné, 1989; Szabóné és Jenser, 1987), főleg a kezeletlen ültetvényekben találták meg ezeket a fajokat. Közülük a legjelentősebbek: Amblyseius finlandicus OUDEMANS, Typhlodromus perbibus WAINSTEIN et ARUTUNIAN és a Phytoseius macropolis BANKS, ezek kezelet kertekben is előfrodulnak.

A Typhlodromus fajok kifejlett egyedei a takácsatkákkal azonos nagyságúak, testük ovális, körte formájú. Általában áttetsző, fehéressárga színűek, ha takácsatkát fogyasztottak, testnedvük pirosas vagy rózsaszínű lesz. Késő őszig a levél fonákán találhatók. A nőstények telelnek át – gyakran csoportosan – a kéreg vagy a rügypikkely alatt. A piros gyümölcsfa-takácsatka lárváinak kelése idején jönnek elő. A mozgó lárvákat és a kifejlett egyedeket fogyasztják. A nyugat-európai integrált növényvédelmi technológiákban a Typhlodromus pyri SCHEUTEN-t „használják” az atkakártevők ellen. Hazánkban ez idáig nem járt sikerrel külföldi ragadozó atkatörzs almaültetvényekbe való betelepítése, ami valószínűleg az eltérő klímának (főleg a gyakori légköri aszálynak) tudható be.

A takácsatkák jelentős ragadozói lehetnek az atkászbödék (Coccinellidae). Fő képviselőjük a Stethorus punctillum WEISE (Jenser, 1984, 1989). Az apró, 1 mm nagyságú, fekete félgömb alakú bogarat találóan nevezik a németek „golyóbogár”-nak. Ragadozó lárvája szürke, apró, szabad szemmel alig látható. Mind a kifejlett bogár, mind a lárva elsősorban takácsatkákat fo- gyaszt.

Hazai almaültetvényeinkben augusztus végétől a fagyok beálltáig látványos az egyedszáma, mert a rovarölő szerekre érzékeny. Faunánk hasznos elemének kell tekinteni, ami főleg a vegetáció második felében segíthet a takácsatkák elleni védekezésben. Elsősorban azokban az ültetvényekben jelenik meg, ahol a takácsatkák egyedszáma nagy. Ha az atkanépesség egyedsűrűsége fogyasztása eredményeként jelentős mértékben csökken, elhagyja az ültetvényt (Jenser és munkatársai, 1993).

Levélaknázó molyok.

A levélaknázó molyok a tőlünk délre fekvő országok almaültetvényeiben a ’60-as években jelentek meg tömegesen. Nálunk 1971 őszén szaporodott fel a Phyllonorycter (Lithocolletis) blancardella FABRICIUS egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei üzemi ültetvényben (Vojnits és Bodor, 1972; Molnárné, 1972), majd 1972-ben 3500 hektáron okozott igen súlyos kártételt. Az egyéb aknázómolyfajok ekkor még csak a szórvány, kezeletlen kertekben fordultak elő (Molnárné, 1977). Az 1970-es évek elejét követő 10 év alatt a kezelt ültetvényekben öt faj kártétele fordult elő, közülük kettő-három károsítása gyakori. Tömegszaporodásukat, mint azt a fajokkal kapcsolatos populációdinamikai vizsgálatok igazolták, a számukra kedvező időjárási viszonyok mellett (meleg, száraz évek, hosszú ősz, korai kitavaszodás) a széles hatásspektrumú készítmények (szerves foszforsavészterek) használata segítette elő. Ezek gyakori és rosszul időzített alkalmazása, az aknázómolyok populációszabályozásában jelentős szerepet betöltő parazitoidok elpusztítása révén gradációk létrejöttét kiváltó tényező (Balázs, 1983, 1992f; Molnárné és Somogyi, 1983).

A „levélaknázó molyok” csoportosítás nem rendszertani kategória, csupán a különböző családba tartozó fajokat foglalja egységbe az életmód és a kártétel hasonlósága alapján. Általában többnemzedékes fajok, gyors elszaporodásra képesek. Lárváik a levelekben különböző típusú aknát készítenek. Tömeges elszaporodásuk esetén jelentős asszimilációtevékenység-csökkenést és korai lombhullást okoznak, veszélyeztetve ezzel nemcsak az az évi, de a következő évi termést is (Molnárné és Korsósné, 1979). A termésmennyiség 59-63%-ra, a gyümölcsök nagysága felére-egyharmadára csökken, az aszkorbinsav-tartalom 3,6-6,3-szer is kevesebb lehet (Holcsenkov in Balázs, 1992c).

Az 1970-es évek elején megjelent almalevél-aknázómoly (Phyllonorycter blancardella FABRICIUS) és a később – főleg az ország keleti részén – dominánssá váló almalevélfonák-aknázómoly (Phyllonorycter gerasimowi HERING) aknáit nehéz elkülöníteni (Bakó és Seprős, 1987; Molnárné és Seprős, 1989; Seprős és munkatársai, 1989). Biológiájuk, természetes ellenségeik is hasonlóak (Molnárné, 1991c). Megbízhatóan csak a hímek ivarszerve alapján különíthetők el (Hering, 1957).

Ezekben az években – kitinszintézis-gátlók híján – csak az úgynevezett „parazitakímélő” technológiával tudtak a termelők védekezni az almalevél-aknázómoly ellen (Molnárné, 1979b; Balázs, 1981). A forgalomba hozott szerves foszforsavészterek zöme nem adott megfelelő eredményt, a hatékonyabbak is csak igen magas dózisban. Ugyanakkor ezek a készítmények erősen toxikusak a hasznos élőlényekre (Molnárné, 1979a). A parazitakímélő védekezés alapja a kártevő faj domináns parazitoidjainak, azok életmódjának, rajzásdinamikájának ismerete. Ez határozza meg azt az időszakot, amikor a permetezés nem veszélyezteti a kártevő legfontosabb természetes ellenségeit. A gazdaállat és parazitoidja rajzáskezdete, illetve rajzáscsúcsa között rendelkezésre álló idő az – a parazitoid fajtól függően 5-18 nap –, amely erre alkalmas (Balázs, 1984a, 1991a, 1992f; Molnárné, 1979b). Ekkor a gazdaállat már sebezhető, míg bábállapotban lévő parazitoidja védve van. Több parazitoid együttes előfordulása esetén a domináns parazitoid(ok)hoz célszerű igazodni (Balázs, 1983). Környezetvédelmi szempontból is igen fontos, hogy parazitoidjaik, a különböző fémfürkészek (Chalcidoidea) és gyilkosfürkészek (Braconidae) mindenütt ott vannak, ahol gazdaállataik megtalálhatók. A hazai almaökoszisztéma-kutatások során 30 fémfürkész- és gyilkosfürkész-parazitoidot mutattak ki (Balázs, 1981, 1983, 1984b; Balázs és munkatársai, 1984), melyek közül 8-9 faj még az intenzíven kezelt ültetvényekben is gyakori (Balázs, 1984b; Molnárné, 1991c). Közülük 3-4 mindig képes uralkodóvá válni, amit a kártevő elleni védekezés során ki lehet és ki is kell használni. Ezért célszerű gyümölcsösönként megvizsgálni az előző nemzedék által okozott fertőzöttség mértékét (10×100 levél vizsgálata alapján). Ha ez nem haladja meg a 30%-ot, és a levelenkénti aknaszám nem több háromnál, valamint ha a kártevő populációja több mint 30%-ban parazitált Holcothorax testaceipes RATZEBURG fürkészdarázzsal, vagy több fürkészdarázs vegyes populációjával [H. testaceipes RATZEBURG, Sympiesis sericeicornis NEES, S. gordius WALKER, Pnigalio pectinicornis LINNÉ, Tetrastichus ecus WALKER, Pholestesor (=Apanteles) bicolor NEES, Ph. arisba NIXON, Ph. circumscriptus NEES stb.], nem szükséges a kártevő ellen védekezni (Balázs, 1981, 1984a, 1989a, 1989b; Molnárné, 1975).

A hazai tapasztalatok (Jenser és Balázs, 1991) – Celli (1970) megfigyeléseivel egyezően – azt mutatják, hogy magas parazitáltsági százalék (70-90%) esetén gazda hiányában a parazitoidok elvándorolhatnak a területről.

A lepkék rajzása szex-feromoncsapdával (vagy sátorizolátor segítségével) figyelhető meg. Mivel a csapdák 300-500 m-ről is befoghatják a hímeket, a védekezési döntések során figyelembe kell venni az előző generáció által okozott kártétel mértékét, illetve az új generáció által lerakott tojások számát (Molnárné, 1992). A rajzás kezdetén kijuttatott kitinszintézis-gátlók (Alsystin 25 WP, Cascade 5 E, Dimilin 25 WP, Ekos 100 EC, Nomolt 15 SC stb.) kiváló védelmet nyújtanak a kártevő ellen, ugyanakkor nem toxikusak a fürkészdarazsakra (Molnárné, 1984b, 1985a, 1987, 1989). Az egyéb kártevők ellen kijuttatott Bacillus thuringiensis hatóanyagú készítmények a levélaknázó molyok populációját is gyérítik, ugyanakkor a fürkészeket megkímélik (Molnárné és Somogyi, 1995).

Az utóbbi években egyre gyakrabban fordul elő az almalevél-sátorosmoly (Phyllonorycter corylifoliella HAWORTA) is. A védekezési elvek azonosak az előző fajoknál előírtakkal. Balázs (1983) szerint a megfigyelt legnagyobb parazitáltsági érték 16% volt. Az 1992. évben megfigyelt tömegszaporodása idején ez elérte a 35-38%-ot. Parazitoidjai fontossági sorrendben: Sympiesis sericeicornis NEES, S. gordius WALKER, Pnigalio pectinicornis LINNÉ, P. longulus ZETTER, Cirrospilus lyncus WALKER, illetve a gyilkosfürkészek közül a Pholetesor bicolor NEES (Balázs, 1989b, 1992d).

Az almalevél-törpemoly (Nepticula = Stigmella malella STAINTON) főleg a párás mikroklímájú, füvesített, kötött talajú ültetvényekben fordul elő (Molnárné, 1981). Természetes ellenségei elsősorban a különböző fürkészdarazsak: Chrysocaris prodice WALKER, Sympiesis sericeicornis NEES, S. gordius WALKER, pnigalio pectinicornis LINNÉ, P. soemius WALKER és a Pholeletesor bicolor NEES (Balázs, 1992c; Balázs és munkatársai, 1992). Ezek védelme érdekében a rajzás elején kitinszintézis-gátló készítmények alkalmazhatók. Kártételi küszöb: 1-2 akna a levelek 30-50%-án.

A levélaknázó molyok közül ez idáig országosan a lombosfafehérmoly (Leucoptera malifoliella COSTA) okozta a legnagyobb kárt. A század eleji kártételéről Jablonowski (1912), az 1950-es évekből Reichart (1957) számol be. Az 1980-as évek elején dél felől indulva 1-2 év alatt „végigszáguldozta” az országot (Dulinafka, 1983; Ilovai és munkatársai, 1983; Molnárné, 1982b, 1983, 1984a; Szabóné, 1984). A többi aknázómolynál veszélyesebb, mert a lombkárosításon kívül a gyümölcs csészéjéhez és kocsányához szőtt bábbölcsőjével rontja az áru piaci értékét. Az időjárástól függően 2-3 nemzedéke fejlődik.

A lepkék rajzása szex-feromoncsapdával kísérhető figyelemmel. Mivel a kártevő által okozott fertőzöttség gyakran gócos, 5 hektáronként 1 darab csapdát célszerű kihelyezni. Az ültetvény típusától függően, egy hét alatt 50-100 lepke befogása már indokolttá teszi a védekezést. A környezetkímélő készítményeket rajzás elején kijuttatva megkímélhetők a lárvákat és a bábokat pusztító fürkészdarazsak (Dulinafka, 1986; Balázs és Mészáros, 1989; Balázs és munkatársai, 1992).

Legfontosabb ektoparazitoidja a Chrysocharis pentheus WALKER, az endoparazitoidok közül pedig a Pediobius pyrgo WALKER. Gyakori parazitoidjai még: Sympiesis sericeicornis NEES, Pnigalio pectinicornis LINNÉ, Tetrastichus ecus WALKER, Closterocerus trifasciatus WALKER (Balázs, 1989b, 1992a, b, e).

A levélaknázó molyok természetes ellenségei. A molyok lárváit különböző predátorok (például ragadozó poloskák) és parazitoidok pusztíthatják. Legfontosabb populációszabályozó szerepük a fürkészdarazsaknak van. Ezek az integrált növényvédelmi vizsgálatok „megalapozói”, mivel velük kezdték el a környezetkímélő, integrált növényvédelmi kísérleteket.

Nagy szerepük van a Phyllonorycter blancardella FABRICIUS és a Ph. gerasimowi HERING népességének szabályozásában, de a Ph. corylifoliella HÜBNER, a Nepticula malella STAINTON és a Leucoptera melifoliella COSTA természetes ellenségei között is jelentősek lehetnek (Balázs, 1981, 1983, 1991a, 1992d, Dulinafka, 1986; Molnárné, 1975, 1991a). Akár külső, akár belső parazitoidok, lárva állapotban – az aknában – viszonylag védve vannak, legsebezhetőbbek imágóállapotban. A piretroidok, illetve a szerves foszforsavészterek nagy hányada hosszabb ideig – 5-20 napig – is toxikusak a darazsakra. A kitinszintézis-gátlók, az akaricidek és a fungicidek általában veszélytelenek, a Zolone 35 EC és az Unifosz 50 EC (diklórfosz) 2-3 napig káros (Molnárné, 1979a). A Phyllonorycter fajok parazitoidjai közül egyik legjelentősebb a Holcothorax testaceipes RATZEBURG (Chalcidoidae). A kifejlett egyed mintegy 1 mm nagyságú, fénylő fekete színű. Egy-egy gazdaállatban 6-18 egyed fejlődhet ki egyetlen lerakott tojásból. Igen intenzív faj, egy év alatt képes az almalevélmoly gradációját megszüntetni. Nemzedékszáma megegyezik a gazdaállatéval. A gazdaállat lárvájában telel a lehullott levél aknájában. Rajzáscsúcsa 8-18 nappal követi a kártevő rajzáscsúcsát (Balázs, 1983, 1984, 1992; Molnárné, 1979b).

A Sympiesis fajok lárvái külső élősködők. A 2-3 mm nagyságú, fekete fémes csillogású darazsak az előző fajokhoz képest korábban jönnek elő (Balázs, 1983, 1984a, 1984b).

Jelentős – egyes ültetvényekben meghatározó szerepük lehet a gyilkosfürkész-(Braconidae)fajoknak is (Pholetesor = Apanteles circumscriptus NEES, Ph. bicolor NEES). Egy lárva található egy aknázómolylárvában, amely a bábozódás előtt elhagyja a gazdaállatot, s gubót készít az aknában. Nemzedékszáma megegyezik a gazdaállatéval. Kifejlett egyedeik mintegy 2 mm nagyságúak, fekete színűek. Az imágók rajzáscsúcsa 7-15 nappal követi a gazdaállat rajzáscsúcsát (Balázs, 1984b; Molnárné, 1979b).

9.8.2. Növényi kórokozók elleni védekezés

A jelenlegi hazai fajták betegségfogékonyságuk miatt intenzív kémiai beavatkozást igényelnek. Így például az almavarasodásra szinte minden fajtánk érzékeny, míg a lisztharmat a Jonatán magas aránya miatt központi helyet foglal el a növényvédelmi rendszerben. Az erőteljesen terjedő fajták közül az Idared is fogékony mindkét betegségre. Az éves növényvédelmi kezelések elsősorban e két betegség fellépése ellen irányulnak.

Almafalisztharmat (Podosphaera leucitricha Salm. et. El.).

A Jonathan és az Idared fogékony, a Golden Delicious közepesen ellenálló, a Starking típusok ellenállónak tekinthetők, bár nem immunisak.

A kórokozó megtámadja a lombozatot, a virágot és a termést egyaránt. Magyarország éghajlata kedvező a betegség járványszerű fellépéséhez, bár tartósan hideg (–20-25 °C) időjárás nem kedvez a rügypikkelylevelek között telelő micéliumok átteleléséhez.

A védekezés alapja a harmonikus tápanyagellátás, illetve a fák jó kondíciójának biztosítása. A jó kondíciót gyakran az erőteljes hajtásnövekedéssel azonosítják, ami természetesen súlyos tévedés.

A fák megfelelő kondíciója és a mechanikai védekezés – metszés – alapozhatja meg a betegség elleni védekezés sikerét. A fák bizonyos korrezisztenciával is rendelkeznek, mivel a kórokozó elsősorban a növekedésben lévő hajtásokat támadja meg a vitorlaleveleken keresztül. Fogékonyságuk és a kórokozó virulenciája pozitív összefüggésben van. Ezért a védekezés kritikus szakasza a piros bimbós állapottól az intenzív hajtásnövekedés végéig általában (a gyümölcs zöld dió nagyságú állapotáig) tart.

A betegség elleni eredményes védekezés elképzelhetetlen a fertőzött vesszők, rügyek metszéssel egy időben történő eltávolítása nélkül. A fertőzött rügyekben telelő kórokozó ivartalan szaporítóképleteit kémiai úton – rügyfakadás előtt – nem lehet elpusztítani (kontakt készítményekkel azután sem). A tél végi lemosó védekezéssel átütő siker nem érhető el, mivel a maró hatású mészkénlé és a Novenda is csak a fertőzött vesszők felületén található áttelelő képleteket semmisíti meg. Rügyfakadás után kontakt és felszívódó készítmények nyújtanak lehetőséget az egészséges rügyekből fejlődő vegetatív és generatív részek megvédésére. A fertőzött rügyekből fejlődő hajtások „gyógyítása” csak felszívódó, bioszintézist gátló szerek alkalmazásával oldható meg (például Bayleton 25 WP, Systhane 12 EC, Rubigan 12 EC, Topaz 100 EC, Anvil, Trifmin stb.). A védekezés a kórfolyamatra, a fa fejlődésére, fenológiájának változására épül, és az egészséges növényi részek preventív védelmére kell irányulnia. Az intenzív hajtásnövekedés általában virágzás körül kezdődik és körülbelül 8 hétig tart. Ezért az első 2-3 védekezésre megfelelőek a kontakt készítmények (például Nimród 25 EC és bármilyen kénkészítmény). Piros bimbós állapotban, illetve virágzástól már szükség lehet speciális felszívódó készítményekre, melyekkel a védekezést az intenzív hajtásnövekedés végéig 8-10 napos gyakorisággal (4-5 alkalommal) meg kell ismételni.

A nyári – július–augusztus – védekezéseket elegendő 12-14 napos gyakorisággal kontakt készítményekkel végezni. Tehát a kritikus időszakban fogékony fajtánál szükség van „szisztemikus blokk” alkalmazására. Egyes eddigi tapasztalatok és vélemények szerint viszont nincs szükség egyidejű szisztematikus és kontakt kombinációra, elég a „blokkrotáció”.

A permetezések hatékonyságát növeli az esti, éjszakai védekezés, amikor a permetlé nem szárad fel a növény felületén azonnal, hanem tartósan folyadékállapotban maradva jobban kifejti hatását. Ilyenkor kockázat nélkül lehet csökkenteni a permetezéshez szükséges vízmennyiséget is.

A virágzás előtti kontakt blokkban 2-3 védekezésre van szükség egérfül, zöldbimbós és pirosbimbós állapotban (kénkészítmények, Nimród stb.). Virágzástól az intenzív hajtásnövekedés végéig (május–június) szisztemikus blokk keretében 4-6 alkalommal folyamatos védelmet kell biztosítani felszívódó szerekkel. A nyári hónapokban (július–augusztus) 3-4 alkalommal ismét kontakt készítményekre alapozhatjuk a védekezést. Ezzel a védekezési rendszerrel a másodlagos fertőzést minimálisra (10-15%) lehet korlátozni.

Almavarasodás (Venturia inaequalis Cke.).

Kedvező időjárás mellett bármely hagyományos fajta esetében a betegség járványszerű fellépésére lehet számítani, de különösen fogékony a Starking fajtakör. Az eredményes védekezés alapja – hasonlóan az állati károsítókhoz – a megfigyelés. A védekezés időzítéséhez ismerni kell a kórokozó fenológiai állapotát, a szaporítóképleteket, a fogékony növényi részek arányát és a fertőzéshez szükséges ökológiai feltételeket. Nagyobb ültetvényekben ajánlatos saját megfigyelő rendszert kialakítani, de legalább a levélnedvességet és a hőmérsékletet mérni. A kórokozó fejlődése megelőzi a növény fogékony fenológiai állapotának kialakulását. Egérfüles állapotban a lehullott levelekben már érett termőstestek, kiszóródásra képes aszkospórák vannak. A szóródáshoz szükséges csapadék esetén létrejöhet a fertőzés. A védekezés szempontjából nem közömbös a fertőzéshez szükséges levélnedvesség időtartama és ezzel egy időben a levegő hőmérséklete. Ma is jól használható az a Mills (1951) által szerkesztett táblázat, amely a fertőzéshez szükséges levélnedvesség időtartamát és az inkubációs időt mutatja a hőmérséklet összefüggésében.

A levélnedvesség mérésére több műszertípust is használnak: például Lufft, Metos, PAAR–KMSP, BI–OS stb. A fertőzési nyomás erősségét azonban a levélnedvesség időtartamán kívül meghatározza a levegő spórakoncentrációja is. A spóraszóródás ütemét nyomon tudjuk követni a Stefán–Véghelyi-féle fúvató eljárással is.

A hazai tapasztalatok alapján a gyors fenológiai állapotváltás, illetve az intenzív hajtásnövekedés időszakában a megelőzésre kell törekedni (különösen az olyan szuperfogékony fajtákon, mint a Starking fajtakör tagjai). A prevenció ez esetben azt jelenti, hogy egérfüles állapotban „kötelező” réz hatóanyagú szerekkel permetezni (Kuproxat, Champion, Bordóipor stb.), majd zöld bimbós állapottól kontakt rézpótló készítményekkel (például Efuzin, Captan, Delan, Dithane M–45 stb.). Erős fertőzési nyomás mellett piros bimbós állapottól már indokolt lehet szisztemikus növényvédő szer alkalmazása is (például Systhane 12 EC, Score, Punch, Sumi–8 stb.). A szisztemikus szereket (a lisztharmattal ellentétben) varasodás ellen mindig kombinálni kell kontakt készítményekkel. A szisztemikus szerek legeredményesebben blokkszerűen alkalmazhatók, az aszkospóra-szóródás elhúzódásának függvényében. Amennyiben az aszkospórás fertőzést sikerült megakadályozni, vissza lehet térni az elért egészségi állapot fenntartását biztosító, kontakt hatóanyagú védekezésre, a levélnedvesség-mérő készülék jelzései alapján. Nyári hónapokban különösen kellemetlen meglepetést okozhat mélyebb fekvésekben a 8-12 órás erős harmatborítás, ami eső nélkül is megteremti a konidiumos fertőzés feltételeit. Nyári védekezéseknél szem előtt kell tartani azt a követelményt, hogy lehetőleg ne maradjon permetlényom a gyümölcsön, és ne legyen káros a hasznos élő szervezetekre (például ragadozó atkák érzékenysége dithiokarbamátokra és kén hatóanyagú készítményekre stb.).

Gyakori, hosszú nedves periódusokat kiváltó augusztusi esőzések esetén az úgynevezett tárolási varasodás megelőzése érdekében indokolt lehet a védekezés.

Betegségek, amelyek ellen külön nem, vagy csak ritkán szükséges védekezni. Azért fontos megemlíteni ezt a csoportot, mert általában jelen vannak minden ültetvényben. Az utóbbi években rendszeresen alkalmazott 16-18 permetezéssel külön célzott védekezés nélkül is sikerült ezeket a kártételi szint alatt tartani. A veszély növekedését az jelenti, hogy az integrált rendszerben drasztikusan csökkenhet a fungicides kezelések száma, illetve növekedhet a két védekezés közötti intervallum, miközben – kedvező feltételek esetén – felszaporodhat egy lappangó állapotban lévő kórokozó.

A baktériumok közül meg kell említeni a Pseudomonas syringae által kiváltott levél- és gyümölcsfoltosságot, amely légypiszok nagyságú tüneteivel csak csapadékos években hívja fel magára a figyelmet.

A gombás betegségek közül a kéregbetegségekkel szemben legfontosabb a kérgen található fertőző ágensek elpusztítása. Tíz-tizenöt éves ültetvényekben különösen szembeötlő a különböző kezeletlen metszési, fűrészelési sebek rákosodása, ami később a fa részleges, illetve teljes elhalásához vezethet (például Nectria galligena Bers., a Sphaeropsis mallorum Peck. stb.

A lombbetegségek közül időnként és lokálisan a fillosztiktás levélfoltosság (Phyllosticta mali Prill. et. Del.) léphet fel, erős levélhullást okozva. E kórokozó ellen a szerves hatóanyagú szerek kevésbé hatásosak, mint a réztartalmúak, viszont ezek májusban–júniusban erősen toxikusak a legtöbb fajta gyümölcsére (például: Jonathan, Golden Delicious stb.).

Meg kell említeni a magyar almatermesztők által sokáig nem ismert, de potenciálisan rendkívül nagy veszélyt jelentő betegséget, a baktériumos tűzelhalást (Erwinia amylovora Burill), amely már a hazai ültetvényeket is megtámadta. A kórokozó elleni védekezés nagyon nehéz, összetett feladat. Egyik lehetséges módja a késő őszi és a tél végi lemosó permetezés réztartalmú szerekkel.

9.8.3. Vegyszeres gyomirtás

A gyomirtás hatékonysága szempontjából meg kell különböztetnünk a tarackos évelő, egyszikű fajokat, a tarackos évelő kétszikűeket és az egyéves magról kelő egy- és kétszikűeket.

A főbb tarackos egyszikűek közé a tarackbúza (Agropyron repens) és a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a kétszikűek közé az aprószulák (Convolvulus arvensis), a sövényszulák (Calystegia sepium), a mezei acat (Cirsium arvense) és a szeder (Rubus caesius) tartozik. A magról kelők köre sokkal bővebb, a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanquinalis), a fakó muhar (Setaria glauca) és a tavasszal korán megjelenő egynyári perje (Poa annua) mellett nagyobb veszélyt jelentenek a kétszikűek, mint a libatopok (Chenopodium spp.), a disznóparéjfélék (Amaranthus spp.), a betyárkóró (Erygeron canadensis), a parlagfű (Ambrosia elatior) és a keserűfüvek (Polygonum spp.).

Főbb szempontok

  • Minden lehetséges esetben a mechanikai módszert részesítsük előnyben, a vegyszeres gyomirtás csak szükségmegoldás lehet.

  • A gyomirtott sáv minél keskenyebb legyen (max. 50-70 cm).

  • A gyomirtó szer az almára ne legyen káros (fitotoxikus).

  • A gyomirtó szerrel szemben ellenálló fajok szórványos megjelenésénél mechanikai módszert alkalmazzunk.

  • Az integrált programokban általában a levélen keresztül ható gyomirtó szereket részesítsük előnyben.

  • Az évelő gyomoktól a területet még a telepítés előtt tisztítsuk meg, hogy azok legalább az első években ne okozzanak növényvédelmi gondot.

Alkalmazott készítmények. A zömében magról kelő egy- és kétszikű fajokból, valamint tarackbúzából (Agropyron repens) álló gyomállomány ellen jó eredménnyel lehet védekezni a felszívódó Glialkával és a perzselő hatású Finaléval. Mindkét készítmény környezetvédelmi szempontból kedvező megítélés alá esik, a talajban nem halmozódik fel, a talajéletre és a talajvízre nincs káros hatással.

Alkalmazástechnikai szempontból fontos, hogy a gyomok 15-20 cm-nél ne legyenek fejlettebbek, mert így a felső részüket (tenyészőcsúcs) is le tudjuk permetezni. Ellenkező esetben – különösen a Finalénál – csak a gyomnövény levelei hullanak le, de a növekedés nem áll meg. A csapadék gyakoriságától függően 2-3 kezelés szükséges. Amennyiben a Glialkával a tarackbúzát vissza tudtuk szorítani, a magról kelők ellen a szakirodalomban javasolt dózis 60-70%-a is elegendő (1,2-1,4 l/ha glifozát hatóanyag).

A kijuttatásnál fontos még az elsodródásmentes permetezés, mivel mindkét készítmény a fák leveleire jutva komoly károsodást okozhat.