Ugrás a tartalomhoz

Integrált gyümölcstermesztés

Soltész Miklós

Mezőgazda Kiadó

7.2. A kártevők elleni védekezés

7.2. A kártevők elleni védekezés

A széles hatásspektrumú inszekticidek rendszeres alkalmazása az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején a gyümölcsösökben az akkor súlyos károkat okozó ízeltlábú fajok elleni védekezést megoldotta. Az addig jelentős kártevőként számon tartott rovarok, mint pl. az almamoly, a szilvamoly, a gyümölcsdarazsak, a kaliforniai pajzstetű egyedszáma minimálisra csökkent, vagy a kártételi küszöbérték alá süllyedt. Ennek ellenére a kártevők elleni kémiai védekezés kényszere fokozódott, ugyanis ezekben az agrobiotópokban olyan ízeltlábú fajok szaporodtak el káros mértékben, amelyek túlnyomó többsége előzőleg a gyümölcsösökben csak kis egyedszámban, szórványosan vagy egyáltalán nem fordult elő.

A kérdéssel foglalkozó nagyszámú közlemény szerzőinek többsége szerint ennek elsősorban az az oka, hogy a gyümölcsösökben a kártevők parazitoidjainak, ragadozóinak egyedszáma minimálisra csökkent vagy elpusztult.

Hazai vizsgálatok is igazolják, hogy több növényevő ízeltlábú faj populációdinamikáját oly mértékben befolyásolják az agrobiotópban termesztett növények tulajdonságai valamint az alkalmazott agrotechnika közvetett hatásai, hogy azok a kémiai védekezés szükségességét és jellegét is módosíthatják.

Takácsatkákkal valamint a körtelevélbolhákkal végzett vizsgálatok alapján megállapították, hogy az ún. jól kezelt üzemi vagy kereskedelmi gyümölcsösökben a széles hatásspektrumú rovarölő szerek mellékhatásaként a ragadozó és parazitoid fajok szerepe nem érvényesülhet, miközben a növény kondíciója a kártevők számára kedvezően alakul. E tényezők együttes hatásaként az ültetvényekben olyan ízeltlábú növényevő fajok populációi szaporodtak el káros mértékben, amelyek

  • a termesztett növény fokozott mérvű tápanyag-ellátottságából adódó közvetett vagy közvetlen hatásokat képesek hasznosítani;

  • az alkalmazott inszekticidekkel és akaricidekkel szemben rövid idő alatt ellenállóvá válnak;

  • tojásprodukciójuk magas;

  • évente több nemzedékük fejlődik ki.

Mindebből következik, hogy egyes ízeltlábú fajok káros mérvű elszaporodása nemcsak természetes ellenségeik hiányára vezethető vissza, hanem abban nagy szerepe van a termesztett növény tulajdonságainak, az alkalmazott agrotechnika különböző jellegű hatásainak, a rovar- vagy atkafaj szaporodóképességének. Ebből adódóan a peszticidek túlzott mértékű felhasználását csak több tényező együttes hatását érvényesítve, az integrált növényvédelem alkalmazásával lehet csökkenteni.

Az integrált növényvédelem kialakításakor a kártevők elleni védekezésben a kémiai, a biológiai és az agrotechnikai védekezési módszerek együttes, harmonikus alkalmazására kell törekedni. Kellő körültekintéssel, az ökológiai alapok ismeretében ezek kedvező hatásainak együttes érvényesülése biztosítható. A kémiai, biológiai és agrotechnikai tényezők mindenkori aránya több tényezőtől – pl. az ültetvény biodiverzitásának mértékétől, a tápnövény milyenségétől, az agrotechnikai módszerek hatásától – függően változik.

A kémiai védekezéssel szemben támasztott követelmények. A kártevők természetes ellenségeiről, azok populációszabályozó tevékenységéről az elmúlt évtizedekben összegyűlt hatalmas, szinte alig áttekinthető ismeretanyag hasznosítására a széles hatásspektrumú inszekticidek rendszeres alkalmazása esetén alig van lehetőség. Több kártevő természetes ellenségeinek, parazitoidjainak fenológiáját, populációdinamikáját ismertük meg. Nagyszámú adat áll rendelkezésünkre arra vonatkozóan is, hogy a természetes ellenségek közül melyek a gyakoriak, mikor, milyen körülmények között, mennyire hatékonyan képesek a kártevők szaporodását szabályozni.

A kártevők és parazitoidjaik repülési idejének ismeretében jól meghatározható az az időpont, amikor a parazitoidok kímélése mellett a kártevők ellen eredményesen lehet védekezni. Jó példa erre, amikor pontos megfigyelések alapján úgy időzítették a permetezést, hogy az aknázómolyok ellen védelmet nyújtson, ugyanakkor azok parazitoidjait megkímélje (Balázs, 1983, 1992). Ennek gyakorlati kivitelezése az esetek többségében azért ütközik akadályba, mert igen idő- és munkaigényes megfigyeléseket igényel, valamint mert az egy vagy két kártevőre és azok parazitoidjaira vonatkozóan megállapított időpontban széles hatásspektrumú inszekticiddel végrehajtott permetezés óhatatlanul más fitofágok természetes ellenségeit is elpusztítja.

A széles hatásspektrumú inszekticidek rendszeres alkalmazása esetén a gyümölcsfajták kártevőkkel szembeni ellenálló képességének vagy fogékonyságának hatása fedve marad, jobb esetben is csak másodlagos szempont lehet.

A szelektív inszekticidek ipari méretű előállítása az integrált növényvédelem kialakításának fontos eleme. Ide tartoznak a rovarnövekedés-szabályozó készítmények, a Bacillus thuringiensis-preparátumok, valamint olyan készítmények, mint pl. a pirimikarb. Ezek a készítmények csak egyes ízeltlábú fajokra, illetve a fajok szűkebb csoportjára, azok meghatározott fejlődési stádiumában hatnak. Viszonylag szűk faj- és stádiumspecifikus hatásuk van.

A diflubenzuron hatóanyagú Dimilin hatásos az almamoly, az aknázómolyok valamint a körtelevélbolha ellen. A fenoxikarb hatóanyagú Insegar a sodrómolyok, az almamoly és bizonyos mértékben a kaliforniai pajzstetű ellen fejti ki hatását. A diflubenzuron a tojás- és az első lárvastádiumban lévő egyedek, a fenoxikarb az idősebb, harmadik és negyedik lárvastádium végén hatásos.

Esetenként kombináltan használják a széles hatásspektrumú valamint a szelektív hatású inszekticideket, amik olykor rövid távon gazdaságosnak és hatásosnak bizonyulnak, ugyanis így több, nehezen leküzdhető kártevő, pl. aknázómoly és körtelevélbolha ellen hatásosan lehet permetezni. Ezekben az esetekben azonban nem érvényesül a szelektív hatású inszekticidek természetes ellenségeket kímélő hatása, ami hosszú távon a permetezések számának csökkentését tenné lehetővé.

A szelektív hatású inszekticideket faj- és stádiumspecifikus hatásuk miatt tehát csak egyes kártevők meghatározott fejlődési stádiumában lehet célszerűen használni, pontos megfigyelések alapján.

Napjainkban a kártevő lepkék többségének repülési ideje szexferomoncsapdával biztonságosan megállapítható. A szexferomon-csapdák által fogott hímek száma alapján biztonságosan meghatározható, hogy mikor, mely faj egyedei ellen szükséges védekezni.

A szelektív hatású inszekticidekkel a gyümölcsös kártevői ellen biztonságosan védekezni csak úgy lehetséges, ha több különböző típusú készítmény áll rendelkezésre, és azokat a szükségnek megfelelően lehet alkalmazni. Amennyire nem volt érdemes korábban a gyümölcsösökben a specifikus hatású Bacillus thuringiensis-készítményeket alkalmazni, annyira szükség van erre az integrált növényvédelem keretei között. Ahol széles hatásspektrumú inszekticidekkel védekeznek, ott nem sok értelme van közülük egy faj egyedei ellen specifikus hatású készítményt is alkalmazni. Ugyanakkor, ahol a kártevők többsége ellen több különböző specifikus hatású készítménnyel védekeznek, és ennek alapján számítanak a gyümölcsösbe betelepülő, ott fennmaradt természetes ellenségek tevékenységére, ott a széles hatásspektrumú inszekticidek már károsítják a parazitoid és ragadozó együtteseket. Például a szüret előtti időszakban – amikor diflubenzuronnal, fenoxikarbbal az élelmezés-egészségügyi várakozási idő miatt már nem szabad permetezni – az almamoly, az almailonca ellen az ún. BT-(Bacillus thuringiensis-)preparátumok, mint pl. a Dipel, Thuricid HP, Risecticid WP eredményesen alkalmazhatók, anélkül, hogy a kártevők természetes ellenségeinek fennmaradását veszélyeztetnénk. A tavaszi időszakban a csak levéltetvek ellen hatásos pirimikarb alkalmazása felel meg az integrált növényvédelem követelményeinek. A takácsatkák ellen, amíg arra szükség van, a ragadozó atkákat kímélő készítményeket, a brompropilat (Neoron 50 EC), fenbutatin-oxid (Torque 55 SC), hexitiazox (Nissorun 10 WP), klofentezin (Apollo SC) célszerű alkalmazni.

A szelektív inszekticidek rendszeres alkalmazásának óhatatlan velejárója, hogy a gyümölcsösben korábban károkat okozó rovarok újból megjelennek. Ez többek között azért is jelentős nehézséget okoz, mert ellenük kénytelenek vagyunk széles hatásspektrumú készítményekkel védekezni. Ebben az esetben az ún. zöld és sárga jelzésű készítményekkel kell permetezni.

Ezen a téren még kevés tapasztalat áll rendelkezésünkre. Arra kell törekednünk, hogy a kártevők elszaporodását olyan készítmények igénybevételével oldjuk meg, amelyek a már betelepedett természetes ellenségeket a legkevésbé károsítják, mint pl. a heptenofosz (Hostaquick 50 EC) és a diklórfosz (Unifosz) hatóanyagú készítmények.

Biológiai módszerek. Alkalmazásuknak a kártevők elleni védekezésben több ezer éves múltja van, a tudományos irodalomban azonban erről először Linné tett említést. Tőle származik az a megállapítás, amely szerint ,,amióta az ember megfigyelte, mennyi kárt tesznek a rovarok, sokféle módot eszelt ki irtásukra, de még senki nem gondolt arra, hogy a rovarokat rovarokkal irtsa. Minden rovarnak megvan a maga oroszlánja, mely üldözi és irtja. A növények megtisztítása céljából ezeket a ragadozó rovarokat kellene megszelídíteni és óvni.” (Jermy, 1967).

Biológiai védekezési kísérletet első alkalommal 1840-ben hajtottak végre. Azóta igen nagyszámú megfigyelést végeztek a kártevők természetes ellenségeivel kapcsolatban, és ma már alig áttekinthető tömegű adat áll rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy a ragadozók és parazitoidok miként és milyen mértékben alkalmazhatók a kártevők elleni védekezésben.

A kártevők természetes ellenségei alkalmazásának egyik lehetősége a távoli kontinensről behurcolt kártevők természetes ellenségének vagy ellenségeinek betelepítése. Ennek számos igen jó, de igen sok sikertelen kísérlete ismert. A jó példák között érdemes megemlíteni a vértetű (Eriosoma lanigerum) egyik fontos parazitoidjának, a vértetűfürkésznek (Aphelinus mali) betelepítését követően szerzett tapasztalatokat.

Az Észak-Amerikából behurcolt vértetű a századfordulón és azt követően kipusztulással fenyegette az európai almaültetvényeket. Akkoriban nem volt olyan kémiai védekezési eljárás, amellyel káros mérvű elszaporodását biztonságosan meg lehetett volna akadályozni. Az egyik jó megoldásnak ígérkezett természetes ellenségének betelepítése. A vértetűfürkészt Észak-Amerikából először Olaszországba, majd onnan 1926-ban Magyarországra is betelepítették. Kezdetben a Kertészeti Tanintézet gyümölcsösében szaporították és küldték szét az almatermesztéssel foglalkozó vidékekre. Rövid időn belül a kártevő hatékony parazitoidjának bizonyult (Jeszenszky, 1926). Ennek eredményeként a vértetű visszaszorult, kártétele csökkent. Amíg az almamoly ellen arzéntartalmú készítményekkel védekeztek, csak jelentéktelen mértékben fordult elő, számottevő kárt nem okozott. Amint az almamoly elleni védekezés lehetőségei megváltoztak, és az arzéntartalmú készítmények helyett a hatékonyabb, klórozott szénhidrogének (DDT) alkalmazása vált általánossá, a vértetű újra káros mértékben elszaporodott. Ugyanis a DDT hatóanyagú inszekticidek a vértetűvel szemben hatástalanok, ugyanakkor a vértetűfürkészt elpusztítják. Így a vértetű elleni védekezés szükségessége újból előtérbe került (Szalay–marzsó és Jenser, 1959). A szerves foszforsavészter-készítmények többsége a vértetű ellen is hatékony. Ezek a készítmények azonban a vértetűfürkészt is elpusztítják, így abban az esetben, ha az inszekticidek hatása valamilyen oknál fogva, esetleg termesztéstechnikai hiba miatt nem érvényesül, a vértetű a rendszeres kémiai védelemben részesített gyümölcsösben is káros mértékben elszaporodik.

Vértetűfürkész-egyedek a talajszint alatt élő vértetű-kolóniák egyedeiben is élnek, így a széles hatásspektrumú készítmények rendszeres alkalmazása ellenére is fennmaradhattak a hazai gyümölcsösökben (Jenser, 1983).

Az integrált növényvédelem keretei között használatos rovarnövekedés-szabályozó készítmények (diflubenzuron, fenoxikarb stb.) a vértetű ellen hatástalanok, káros mérvű elszaporodását az ültetvényben fennmaradt vértetűfürkész-populációk mérsékelhetik. Ennek mértéke természetesen függ a nemes- és alanyfajta fogékonyságától is.

Parazitoid vagy ragadozó faj tömeges tenyésztése, laboratóriumban vagy erre alkalmas szabadföldi területen, és ezek betelepítése a biotópba valamely kártevő elleni védekezés céljából, a biológiai védekezés egy másik lehetősége.

A hazai gyümölcsösökben is előforduló tojásfémfürkészek (Trichogrammatidae) nőstényei tojásaikat a molylepkék tojásaiba helyezik. Közülük a Trichogramma cacoeciae és a T. embriophagum fajok laboratóriumi tenyésztését több helyen eredményesen megoldották. Tömeges kibocsátásuktól az alma-, a szilva- valamint a sodrómolyok elleni hatékony védelmet reméltek, ami azonban különböző, jelenleg kellően még nem tisztázott okok miatt elmaradt (Jermy, 1967).

A takácsatkák, elsősorban a piros gyümölcsfa-takácsatka (Panonychus ulmi Koch) ellen is próbálkoztak ragadozóik pl. a Typhlodromus pyri betelepítésével, sok esetben kedvező eredménnyel.

A betelepítésre alkalmasnak bizonyult ragadozó atkafajok egyik fontos tulajdonsága, hogy populációik rövid időn belül ellenállóvá válhatnak a különböző inszekticidekkel és akaricidekkel szemben. Ezért a foszforsavészter hatóanyagú készítményekkel rendszeresen permetezett ültetvényekben, akaricidekkel és inszekticidekkel szemben rezisztens takácsatka-populációk elleni védekezésre is megfelelőek. A T. pyri-t Észak- és Nyugat-Európában több helyen is eredményesen telepítették gyümölcsösökbe. Magyarországon ez többszöri próbálkozás után is sikertelen maradt.

Az őshonos ragadozók és parazitoidok védelme a biológiai védekezés egy további fontos módja, amelynek az integrált növényvédelem keretei között különösen nagy jelentősége van.

A hazai vizsgálatok adatai szerint Magyarországon a gyümölcsösökbe igen nagy számban telepedhetnek be a környezetből az ízeltlábú fajok egyedei, közöttük nagy számban fordulnak elő ragadozók és parazitoidok (Mészáros és mtsai, 1984; Jenser és mtsai, 1992).

A hazai felvételezések és kísérletek eredményei jó példáit szolgáltatják annak, hogy az integrált növényvédelmi program szerint a természetes ellenségek egyedei fennmaradnak, szaporodnak, a kártevő fajok populációdinamikáját hatékonyan befolyásolják. Ennek eredményeként több kártevő egyedszáma oly mértékben csökkenhet, hogy 2-3 év múltán ellenük már nem szükséges inszekticideket alkalmazni. Ugyanakkor adataink szerint a kártevők viszonylag nagy részének egyedszámát természetes ellenségeik nem képesek a kártételi küszöbérték alá szorítani, folyamatosan alacsony szinten tartani.

A tojásfémfürkészek előfordulásának mértékéről pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre. Minden bizonnyal gyakran vannak jelen a gyümölcsösökben, ahol a gyümölcs- és sodrómolyok tojásait eltérő mértékben parazitálják, tagjai a kártevők populációdinamikáját szabályozó parazitoidegyütteseknek. Esetenként magas arányban, 80–90%-ban is parazitálhatják a sodrómolyok tojásait.

A sodrómolyok hernyóit nagyszámú fürkészdarázsfaj egyedei parazitálhatják, azonban a parazitált hernyók aránya általában 10–20% között ingadozik, ritkán emelkedik 30%-ig. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a parazitoidok tevékenysége mellett a kártevők visszaszorítása érdekében szükség van az inszekticidek esetenkénti alkalmazására is. Ilyenkor különösen vigyázni kell arra, hogy az alkalmazott inszekticidek a gyümölcsösben előforduló kártevők természetes ellenségeit ne veszélyeztessék.

A gyümölcsösökben káros mértékben elszaporodó aknázómolyok – mint a Phyllonorycter blancardella, Ph. corylifoliella, Nepticula malella – hernyóit a fürkészdarázsfajok egyedei 30–40%-ban, esetenként 80%-ban is parazitálhatják. Az aknázómolyok nagymértékű elszaporodásának elsőrendű oka az volt, hogy a gyümölcsösökben rendszeresen használt ill. részben ma is használatos szerves foszforsavészter hatóanyagú inszekticidek ellenük kevésbé voltak hatásosak, ugyanakkor parazitoidjaik betelepülését és fennmaradását megakadályozták, miközben a lomb állapota a szaporodásukra kedvező volt.

A szelektív hatású inszekticidek a fürkészdarazsakat kímélik, így ezek alkalmazása esetén a parazitoidok az aknázómoly-populációk egyedszámát a kártételi küszöbérték alá csökkenthetik.

A takácsatkák a széles hatásspektrumú inszekticidek rendszeres alkalmazása előtt a gyümölcsösökben csak szórványosan fordultak elő, számottevő kárt nem okoztak. Az 1950-es években a klórozott szénhidrogének, majd a szerves foszforsavészter hatóanyagú készítmények rendszeres használatát követően eleinte több faj, végül túlnyomórészben a piros gyümölcsfa-takácsatka (Panonychus ulmi) és a közönséges takácsatka (Tetranychus telarius) okozott súlyos károkat. Szaporodásuk megakadályozása érdekében újabb és újabb akaricideket kellett alkalmazni.

Túlszaporodásuk egyik fontos okának bizonyult természetes ellenségeik hiánya. Amint az a magyarországi gyümölcsösökben is tapasztalható, a takácsatkák populációdinamikáját több ízeltlábú faj egyedei is szabályozhatják. Tapasztalataink szerint a széles hatásspektrumú inszekticidek alkalmazása esetén a takácsatkák ragadozói nem, vagy csak kivételesen és kis egyedszámban fordulnak elő.

Azokban az ültetvényekben, amelyekben a növényvédőszer-használatból adódóan a takácsatkák egyedszáma magas, nyár végén–ősz elején az atkászböde (Stethorus punctillum) és a ragadozó poloskák közül az Orius fajok egyedei jelenhetnek meg. A széles hatásspektrumú készítmények alkalmazásának abbahagyását követően, amíg a takácsatkák egyedszáma magas, ezek a ragadozók is jelen vannak, de amikor a takácsatkák egyedszáma csökken, elhagyják a gyümölcsöst. A szelektív hatású inszekticidek rendszeres alkalmazásának kezdeti szakaszában a ragadozó atkák közül először a Zetzellia mali fordul elő nagy egyedszámban, és rövid időn belül a takácsatka-populációk hatékony szabályozója lesz. A ragadozó atkák e szerek alkalmazását követően a második-harmadik évben telepednek be. Fennmaradásuknak, populációszabályozó tevékenységüknek egyik fontos feltétele, hogy a gyümölcsösben a takácsatkák mellett olyan más atkafajok, mint pl. a Tydeidae fajok is jelen legyenek, amelyek a ragadozóknak másodlagos táplálékforrásul szolgálhatnak, azok fennmaradását olyan időszakban is biztosíthatják, amikor a fitofág atkák egyedszáma ehhez nem elégséges.

A körtelevélbolha (Cacopsylla pyri) az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején, a klórozott szénhidrogének rendszeres alkalmazásával egy időben vált kártevővé. A levélbolhafajok leghatékonyabb természetes ellenségei körülményeink között is a ragadozó poloskák (Anthocoris spp.). Mellettük a katicabogaraknak is nagy jelentőségük van. A szerves foszforsavészter-készítményekkel permetezett gyümölcsösökben számuk minimális. Ahol szelektív inszekticideket alkalmaznak, ott a ragadozók is megtelepednek, és együttesen fejtik ki hatásukat.

A levéltetveknek a gyümölcsösben számos természetes ellensége fordul elő. Legfontosabbak a virágpoloskák (Anthocoridae), a zöld fátyolkák (Chrysopidae), a katicabogarak (Coccinellidae), a zengőlegyek (Syrphidae) fajai. Egyedsűrűségük többek között függ a gyümölcsös környezetének növényzetétől, az ott előforduló ízeltlábú-populációk együttesétől, a gyümölcsösökben alkalmazott növényvédő szerektől, a gyümölcsösben lévő levéltetű-populációk egyedsűrűségétől, azok megoszlásától. Mint az afidofágok általában csak a levéltetvek elszaporodását követően jelennek meg, telepednek be, ezért populációszabályozó tevékenységük csak késéssel érvényesül. Tavasszal rendszerint csak kis egyedszámban fordulnak elő, ekkor az esetek többségében szükségessé válhat a levéltetvek ellen valamilyen inszekticiddel permetezni. Az integrált növényvédelem követelményeinek megfelelően olyan szelektív hatású készítményt célszerű alkalmazni, mint a pirimikarb hatóanyagú Pirimor, amely a levéltetvek ragadozóit nem, vagy csak kis mértékben veszélyeztetni.

A gyümölcsösökben nagy számban fordulnak elő az általános, ún. generalista ragadozók, mint pl. a fülbemászók (Dermaptera), a futóbogarak (Carabidae) a holyvák (Staphylinidae), a katicabogarak (Coccinellidae), a pókok (Areneae), amelyek a gyümölcsfák különböző kártevőivel táplálkoznak.

A közönséges fülbemászó (Forficula auricularia) mindenevő, élő növényi részeket is fogyaszthat, ugyanakkor számos kártevő rovar ragadozója. A levéltetveken, a pajzstetveken kívül az almamoly és a vértetű egyedszámát jelentősen visszaszoríthatja (Nagy és Szentkirályi, 1989).

A futóbogarak a hazai felvételezések (Mészáros és mtsai, 1984) szerint gyakoribbak, mint ahogyan azt korábban vélték. Különböző rovarok lárváival, bábjaival egyaránt táplálkoznak. Elsősorban a talajban bábozódó fajok egyedeit pusztítják.

A többségükben igen apró termetű holyvák gyakran észrevétlenek maradnak. Jó repülők, így viszonylag gyorsan betelepedhetnek az ültetvényekbe, ahol apró rovarokkal, azok tojásaival, lárváival és atkákkal táplálkoznak.

A katicabogarat elsősorban mint a levéltetvek természetes ellenségét ismerjük, azonban más kártevőknek, mint pl. a körtelevélbolhának is egyik jelentős ragadozója.

Az itt leírtak is jól demonstrálják, hogy – néhány esettől eltekintve – a gyümölcsösökben kártevőként elszaporodó ízeltlábú fajok populációdinamikáját nem egy ragadozó vagy egy parazitoid faj, hanem több faj populációinak együttesei szabályozzák. Ezen belül az egyes fajok aránya, azok hatékonysága több tényezőtől függően változik. Tehát nem egy-egy ragadozó vagy parazitoid, hanem az egész populációegyüttes védelmét kell biztosítani ahhoz, hogy a növényevő fajok káros mérvű elszaporodását megakadályozzuk.

A biológiai védekezés lehetőségeit figyelembe véve számolnunk kell azzal, hogy a gyümölcsösben előforduló több növényevő ízeltlábú faj természetes ellenségeinek faj- és egyedszáma alacsony, ezért gazdaállataik illetve a táplálékukul szolgáló állatok káros mérvű szaporodását rendszerint nem képesek megakadályozni. Így pl. a recés levélpoloska (Stephanitis pyri), a kaliforniai pajzstetű (Quadraspiodiotus perniciosus), a cserebogarak (Melolonthidae), a levélbarkók (Phyllobius spp.), a bimbólikasztó ormányos (Anthonomus pomorum), a kis téliaraszoló (Operophtera brumata), az üvegszárnyú almafalepke (Synanthedon myopaeformis), a kéregmoly (Enarmonia formosana), az almamoly (Cydia pomonella), a szilvamoly (Grapholita funebrana), a keleti gyümölcsmoly (Grapholita molesta), a barackmoly (Anarsia lineatella), a cseresznyelégy (Rhagoletis cerasi), a körtedarázs (Hoplocampa brevis), az almadarázs (H. testudinea), a szilvadarazsak (H. flava és H. minuta) ragadozói és parazitoidjai kevésbé ismertek, illetve ezeknek a faj- és egyedszáma annyira alacsony, hogy gazdaállataik populációdinamikáját nem képesek szabályozni. E kártevők ellen kénytelenek vagyunk inszekticideket alkalmazni.

Az integrált növényvédelem követelményeinek megfelelően ezeket a védekezéseket úgy kell megoldani, hogy az alkalmazott növényvédő szerek a kártevők természetes ellenségeiket lehetőleg ne, vagy csak minimális mértékben veszélyeztessék. Ezekben az esetekben szelektív hatású inszekticideket indokolt kijuttatni, ezek hiányában a szerves foszforsavészter-készítmények közül azokat célszerű választani, amelyeknek a hatóideje rövid, mivel ezek viszonylag kevéssé veszélyeztetik a gyümölcsösökben élő természetes ellenségeket (Bognár, 1962; Deseő és mtsai, 1971; Balázs és mtsai, 1995).

A biológiai védelem feladata olyan lehetőséget megteremteni, hogy a gyümölcsösben fennmaradt vagy annak környezetéből betelepülő ragadozó- és parazitoidpopulációk fennmaradjanak, és így a fitofág populációk dinamikáját olyan mértékben tudjuk szabályozni, hogy azok egyedszáma ne fluktuáljon szélsőséges értékek között, egyedszámuk tartósan a kritikus szint alatt maradjon, ne emelkedjen a kártételi küszöbérték fölé.

A szelektív inszekticidekkel védett gyümölcsösben újból megjelennek és káros mértékben elszaporodnak olyan, régebben kártevőként számon tartott rovarok, mint pl. a gyümölcsdarazsak (Hoplocampa spp.), különösen a körtedarázs (H. brevis), a bimbólikasztó ormányos (Anthonomus pomorum) és a recés levélpoloska (Stephanitis pyri). A jelenleg forgalomban lévő szelektív inszekticidek ellenük hatástalanok, ezért kártételük megakadályozása érdekében újabb széles hatásspektrumú inszekticidet kell választani.

Újból emelkedik a kaliforniai pajzstetű egyedszáma, több helyen elérte a veszélyességi küszöbértéket. Ez annyiban tér el az előbb említett esetektől, hogy egy szelektív hatású inszekticid, az Insegar (fenoxikarb) jól időzített alkalmazásával káros mérvű elszaporodása mérsékelhető, de ugyanakkor igénybe kell venni a tél végi permetezések (DNOC, mészkénlé, gyümölcsfaolaj) által biztosítható védőhatást is. Kártételének megakadályozása érdekében kénytelenek vagyunk széles hatásspektrumú inszekticideket választani, azonban számolni kell azzal, hogy ezen készítmények újbóli bevonása a gyümölcsösben kialakult hasznos ízeltlábú-populációegyütteseket is károsítja. Éppen ezért el kell dönteni, hogy valóban szükséges-e ellenük védekezni, és ha igen, akkor mely időpontban.

A másodlagos vagy potenciális kártevők elleni védekezés szükségességének megállapítására többféle megfigyelési módszer (színcsapdák, a fertőzött levelek, virágok számbavétele, kopogtatás) egyidejű alkalmazására van szükség.

A gyümölcsfajták szerepe. A fajtáknak a kártevőkkel szembeni érzékenysége, ellenálló képessége egyike azon tényezőknek, amelyek az integrált növényvédelem lehetőségeit messzemenően befolyásolhatja, és ami esetenként valamely súlyos probléma megoldását is eredményezheti. Ezért ideális lenne a kórokozókkal és kártevőkkel szemben egyaránt ellenálló fajta termesztése. Nincs realitása olyan fajta előállításának, amely a különböző termesztési igényeknek (pl. megfelelő virágzási és érési időpont, növekedési erély, koronaforma), továbbá a piaci igényeknek megfelelő méretű, színű, konzisztenciájú, jól tárolható és szállítható gyümölcs, és amely mindamellett a kártevőkkel és kórokozókkal szemben egyaránt ellenálló. A fajta termeszthetőségét alapvetően befolyásoló, valamely nehezen leküzdhető károsító, pl. vírusbetegség elleni ellenálló képesség kialakítása a célszerű. Ugyanakkor fontos követelmény a valamely károsítóval szemben fokozottan érzékeny hibridek, fajtajelöltek kizárása a nemesítés során, vagy az ilyen fajták mellőzése a telepítéskor.

A kártevővel szembeni ellenálló képesség hasznosításának klasszikus példája a szőlőgyökértetű (Viteus vitifolii) elleni védekezés egyik megoldása. Ennek az Észak-Amerikából az 1860-as években behurcolt rovarnak a kártétele az eurázsiai szőlőültetvényeket teljes kipusztulással fenyegette, a szőlőtermesztés megszűnésének veszélyét jelentette. Ellene különböző módszerekkel, többek között szénkénegezéssel próbáltak védekezni, azonban ezeknek az eljárásoknak a hatása nem volt kielégítő. A megoldást a szőlőgyökértetűvel szemben ellenálló amerikai fajták alanyként való alkalmazása jelentette, ami egyúttal az intenzív kémiai talajkezelés szükségességét is megszüntette.

A vértetű (Eriosoma lanigerum) behurcolását követően az európai almatermesztés létét veszélyeztette. Ellene különböző kémiai eljárásokat dolgoztak ki és alkalmaztak, azonban ezek nem nyújtottak elegendő védelmet. A vértetűfürkész az esetek többségében eléggé hatékony volt, de fontosnak bizonyult az almafajták fogékonyságának és ellenálló képességének tanulmányozása is. Túlérzékeny, érzékeny, de ellenálló fajtákat is találtak. Az ellenálló képesség az esetek többségében nem esett egybe a gyümölcs jó minőségével. A vértetű életmódjának beható tanulmányozása során ismertté vált, hogy közép-európai viszonyok között hidegebb teleken, –21 °C és –32 °C hőmérsékleti viszonyok között, a fa föld feletti részén élő vértetű-kolóniák egyedei elpusztulnak. Ilyen esetekben a populáció fennmaradását a talajszint alatt, a gyökérnyaki részeken valamint a gyökéren élő egyedek biztosítják, ezek az újbóli fertőzés forrásai (Jankce, 1929, 1937; Ehrenhardt, 1939, 1941). Ezért a vértetűvel szembeni ellenállóság kérdésével foglalkozók érdeklődésének előterébe az alanyfajták fogékonysága közötti különbségek kerültek. Ezek érzékenységét, ellenálló képességét elsősorban Angliában tanulmányozták, amikor is 18 alanyfajta érzékenységét, ellenálló képességét vizsgálták meg. Ezekből nyolc, közöttük az M–4 érzékenynek, öt, közöttük az M–9 rezisztensnek vagy kevésbé érzékenynek és kettő immúnisnak bizonyult (Staniland, 1923). A későbbiekben a vértetűvel szemben immúnisnak bizonyult Northern Spy fajtával végzett keresztezésekből származó hibridekkel egy újabb sorozatot (Malling-Merton) állítottak elő, amelyből sok hibrid a vértetűvel szemben ellenállónak bizonyult (Tydeman, 1935).

A kaliforniai pajzstetű (Q. perniciosus) a gyümölcstermesztés egyik jelentős kártevője, amely számos növényfajon képes fennmaradni, szaporodni, ugyanakkor az egyes gyümölcsfajok fajtáinak érzékenysége között jelentős eltérések vannak. Az alma és a ribiszke pl. igen fogékony, viszont a kajszin nagyon ritkán fordul elő. Az almafajták közül a Londoni Pepin erősen, a Téli arany parmen és a Jonathan közepesen, míg a Húsvéti rozmaring csak kismértékben fogékony. A Nesztrec moldvai almafajta ellenálló. A körtefajták fogékonysága közötti különbségekre vonatkozóan kevés adat áll rendelkezésünkre. Közülük a Kieffer körte bizonyult ellenállónak.

A meggyet a kevésbé fogékony fajok között tartják számon, ugyanakkor az elmúlt évtizedekben előállított fajták ellenálló képessége között határozott különbségek vannak. Közöttük az erősen fogékonyak és teljesen ellenállóak egyaránt előfordulnak (Jenser és Sheta, 1969). Az őszibarackfajták között hasonlóképpen előfordulnak jelentős eltérések. Kevésbé fogékony a Condor, a Szöghy duránci, fogékonyak a Biancona, a Gloria Lyon, a Späth Wood. A szilvafajták között is hasonló különbségek adódnak.

A kaliforniai pajzstetű a legfontosabb kártevők közé tartozik. Ellene az almaültetvényekben intenzív kémiaiszer-alkalmazással lehetett védekezni. A csonthéjasok, az őszibarack, a cseresznye és a meggy esetében a kémiai védekezés lehetőségei korlátozottak. Az integrált növényvédelem keretei között ez a kártevő különös figyelmet érdemel, kártételének megakadályozásában a különböző specifikus megoldások mellett a toleráns vagy ellenálló fajták termesztésének van jelentősége. A fajták ellenálló képességének ill. fogékonyságának ismeretében a kémiai védekezés hatékonysága, megbízhatósága nagymértékben növelhető.

A körtelevélbolha, – közép-európai viszonyok között – a füstösszárnyú körtelevélbolha (Cacopsylla pyri) elleni védekezésben nagy előnyt jelentene az ellenálló vagy legalábbis kevésbé fogékony fajták termesztése. A jelenleg termesztett fajták fogékonyságának mértéke között eltérés található. Bognár és Búza (1976) szerint a Vilmos-körte, a Madame Favre, a Bosc kobak, az Esperen bergamott és a Diel vajkörte fogékonyak. Hazai megfigyelések szerint a Nyári Kálmán-körte ellenállónak bizonyult.

A piros gyümölcsfa-takácsatka szaporodásának mértéke a különböző almafajtákon határozottan eltérő mértékű. Viszonyaink között erősen fogékony a Fertődi téli, az Idared, a Red Rome, a Royal Red Delicious, a Starking, a Topred Delicious, a Staymared, a Téli arany parmen; közepesen fogékony a Jonathan, a Jonagold; kevéssé fogékony a Gloster, a Golden Delicious, a Granny Smith; nem fogékony a Kubany. Ezek a különbségek a kémiai védekezés szükségességének megítélésében is számításba vehetők.

A kártevőkkel szembeni érzékenység mellett a csökkentett számú kémiai védekezés hatékonyságának megőrzése szempontjából érdemel figyelmet az egyes fajták és a kártevők fenológiájának egybeesése ill. eltérése.

A körte és a szilva termésének mennyiségét nagymértékben veszélyeztető kártevők a körtedarázs (Hoplocampa brevis) és a szilvadarazsak (Hoplocampa flava és H. minuta). Imágóik rajzása virágzás előtt kezdődik. Az érési táplálkozást követően a körte- és az almadarazsak tojásaikat a virágba, a nektáriumba; a szilvadarazsak a csészelevelek cimpáiba süllyesztik. Kártételüket a virágzás előtti vagy az utáni permetezésekkel lehet megakadályozni. A virágzás utáni permetezés akkor lehet eredményes, ha azt közvetlenül a sziromhullást követően hajtják végre. Amennyiben a telepítés jellegéből adódóan a korábban virágzó fajták permetezésére csak későbbi időpontban kerülhet sor, a kijuttatott inszekticid hatékonyságának csökkenésével kell számolni. Minden bizonnyal ez az egyik oka annak, hogy a korábban virágzó fajták nagyobb mértékben fertőződnek. Ezért célszerű ezeknél virágzás előtt is védekezni olyan időpontban, amikor azt az ültetvényben lévő legkorábban virágzó fajták nyílásának ideje lehetővé teszi.

A kaliforniai pajzstetű elleni védekezés egyik lehetősége a csonthéjas-, elsősorban a cseresznye-, meggy- és őszibarack-ültetvényekben az előbáb- és a bábállapotban lévő hímek elpusztítása. Ennek kivitelezésére ott nyílik lehetőség, ahol a kaliforniai pajzstetű előbáb- és bábstádiumainak kialakulása a későn virágzó fajták nyílási idejét is megelőzi.

A fajták különböző érési ideje sok esetben a legnagyobb akadály lehet.

A keleti gyümölcsmoly (Laspeyresia molesta) egyike azoknak a több táp- növényű kártevőknek, melyek az egész évben rendszeres kémiai védelemben részesített gyümölcsösben – elsősorban az őszibarack-ültetvényekben – a szüret időszakában is megjelenhetnek, és amennyiben a közép- és késői érésű fajták kémiai védelme nem oldható meg, a gyümölcs megfelelő értékesítése lehetet- lenné válik.

A kaliforniai pajzstetű áttelelt nemzedékének lárvái június–július, a nyári nemzedék lárvái június végétől kezdődően a kora őszi fagyokig folyamatosan jelennek meg. Napjainkban, a rendszeres kémiai védelem következetes megvalósítása mellett, leküzdése a télialma-ültetvényekben okozza a legkevesebb nehézséget. Körteültetvényekben, ahol a fajták érése többnyire a Clapp kedveltjével kezdődik, a nyári nemzedék lárvái ellen a vegyes telepítésű ültetvényben már csak korlátozott mértékben lehet védekezni. Ennél súlyosabb helyzet alakulhat ki a több fajtából álló, vegyes telepítésű őszibarack-ültetvényekben, amelyekben a nyári nemzedék lárvái ellen gyakorlatilag lehetetlen védekezni. A cseresznye- és meggyfajták egy részénél az áttelelt nemzedék lárváinak megtelepedése sem akadályozható meg inszekticidek alkalmazásával. A korai érésű cseresznyefajták érése viszont megelőzi az áttelelt nemzedék lárváinak kifejlődését.

A szilvapajzstetű (Sphaerolecanium prunastri) gyakori káros mérvű elszaporodásának egyik oka, hogy az első fejlődési stádiumban lévő lárvák ellen a különböző időpontokban érő fajták miatt nem lehet rendszeresen rovarölő szereket alkalmazni.

Az előzőekben ismertetett több szempont együttesen indokolja, hogy a gyümölcsösök telepítésekor a fajták elhelyezése olyan legyen, hogy amennyiben szükséges, azok kémiai védelmét egymástól elkülönítetten is megoldhassuk.

Az agrotechnika szerepe. Az alkalmazott agrotechnika a kártevők egyedszámának változását, az adott számú egyed kártételének mértékét is befolyásolhatja.

A gyümölcsös talajának megfelelő előkészítése, amint arra az előző fejezetben foglaltak is utalnak, az eltelepített fák megfelelő fejlődésének alapvetően fontos előfeltétele. Ennek biztosításával több gyengeségi kártevő elszaporodása is megakadályozható. A gyengeségi kártevőkkel kapcsolatban szükséges megemlíteni, hogy a szúbogarak megtelepedése, elszaporodása az ültetvényben alapvető hibákra, a fák gyenge növekedésére utal. Ennek oka lehet az ültetvény kedvezőtlen, nem megfelelő helye, a gyökérzet nem kielégítő fejlődése. Ez utóbbi valamely gyökéren élő kártevő vagy gomba jelenlétére is utalhat.

A gyümölcsösök telepítésére kijelölt területen előforduló talajlakó kártevők egyedszámát az esetek többségében előzetesen felmérik, vagy legalábbis azok száma felmérhető, és a szükséges védekezés időben elvégezhető. A súlyosabb gondot a telepítés után megtelepedő kártevők okozhatják, amelyek esetenként az idősebb ültetvényeket is képesek tönkretenni. A jelenleg rendelkezésre álló növényvédő szerekkel a gyökérzeten táplálkozó rovarlárvák, elsősorban pajorok ellen nem, vagy csak nagyon körülményesen és költségesen lehet védekezni. A célszerű megoldás a cserebogarak tojásrakását megakadályozni, vagy legalábbis mérsékelni. Erre a célra inszekticideket nem, vagy csak erős megkötöttségekkel lehet alkalmazni, mert a védekezés időpontja rendszerint egybeesik a gyümölcsfák virágzásával. Ebben az esetben előnyösebbnek ígérkezik az agrotechnikai módszerek alkalmazása. A gyümölcsfák gyökérzetét az esetek többségében a májusi cserebogár (Melolontha melolontha) pajorjai károsítják. A tojásrakó nőstények a sűrű növényzetű vagy a teljesen növénymentes területeket elkerülik. Előszeretettel keresik fel a fákkal, bokrokkal határos, napsugárzásnak kitett, felmelegedő talajú területeket (Reichart, 1958). Tojásrakásra tehát a ligeterdőhöz hasonló jellegű, gyomos ill. szándékosan aljnövényzettel fedett gyümölcsösöket előnyben részesítik. A tojásrakás mértéke csökkenthető, ha ebben az időszakban az ültetvény gyommentes vagy legalábbis a sorokat nem fedi aljnövényzet. Amennyiben az ültetvény talajában a pajorok száma magas, számolni kell azzal, hogy a pajorok megoszlása természetszerűleg a növények, a gyümölcsfák és a lágy szárú növények gyökérzetének elhelyezkedésétől függ, azok között oszlik meg. Olyan helyeken, ahol a talajt hosszabb időn keresztül aljnövényzet fedte, egy totális gyomirtás után a pajorok a gyümölcsfák gyökerére húzódnak.

Annak megítélésénél, hogy a gyümölcsöst mennyiben érdemes füvesíteni, ill. abban az aljnövényzetet bizonyos mértékig meghagyni, az újabb elképzeléseknek megfelelően abba esetleg virágzó növényeket vetni, több különböző szempontot szükséges figyelembe venni. Ezeket ehelyütt a növényvédelem nézőpontjából kívánjuk megítélni.

A gyümölcsös részleges füvesítésével kapcsolatos hazai tapasztalatok termőtájanként változóak. Feltétlenül előnyös a sorközök füvesítése a fasorok egyidejű gyommentesen tartásával, ott ahol ezt a csapadékviszonyok lehetővé teszik. Az ilyen ültetvényekben esős időszakban a permetezéseket nagyobb valószínűséggel lehet az optimális időpontban elvégezni. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy ez a füvesített terület a mezei pocok megtelepedésére, szaporodására kedvező feltételeket biztosít.

Az elmúlt években több helyen is tanulmányozták, Magyarországon a Növényvédelmi Kutató Intézet munkatársai vizsgálták, hogy a gyümölcsösben lévő virágzó növények mennyiben segíthetik elő az integrált növényvédelem kialakítását, vagy jelenlétük mennyiben okoz nehézséget. Tény, hogy több növényfaj virágai is kedvező táplálkozási feltételeket biztosítanak a fürkészdarazsak imágóinak, aminek eredményeként azok élettartama meghosszabbodik, tojásprodukciójuk növekszik. A lágy szárú növényeken élő fitofágok az esetek többségében a gyümölcsfákat nem károsítják, ugyanakkor a gyümölcsfákon élő kártevők természetes ellenségei számára táplálékforrásul szolgálnak.

Tapasztalataink szerint azonban a gyümölcsösben virágzó felületek létrehozása számos nehézségbe ütközik. Lényeges, hogy az ilyen ültetvényben csak méhkímélő technológia keretében szabad inszekticideket kijuttatni. Ennek a feltételnek a jelenlegi szerválaszték mellett kereskedelmi ültetvényben csak nehézségek árán, vagy egyáltalán nem lehet eleget tenni. A virágzó felületet több növényfajnak kell alkotnia ahhoz, hogy a virágzás folyamatos legyen, és ezáltal biztosítsa a kívánt hatást. A jelenlegi feltételek mellett ez a két szempont is olyan követelményeket jelent, amelyek miatt elméletileg bármennyire is előnyösnek tűnik ez a megoldás, gyakorlatilag egyelőre nem kivitelezhető.

A tápanyagellátás a növény tápanyagtartalmát olyan mértékben módosíthatja, amely az egyes ízeltlábú fajok fennmaradásának, szaporodásának mértékét jelentősen befolyásolhatja. Ezek közül a legjelentősebb változásokat a nagy adagú műtrágyák válthatják ki.

A nitrogén-műtrágyázás hatására a gyümölcsfák leveleinek összes nitrogéntartalma emelkedik. A hazai vizsgálatok adatai szerint, amíg a kezeletlen almafák leveleinek összes nitrogéntartalma 1,5%, a házikertekben lévő fák esetében 1,8–2% körül ingadozik, addig a nitrogénműtrágyával jól ellátott kereskedelmi gyümölcsösökben ez az érték 2,3–2,8% lehet, esetenként eléri a 3%-ot. Szabadföldi és laboratóriumi vizsgálatok eredményei egyaránt bizonyították, hogy ha a gyümölcsfák leveleinek összes nitrogéntartalma a fentiekben jelzett magasabb értékeket tartalmazza, egyes takácsatkafajok, mint pl. a piros gyümölcsfa-takácsatka (Panonychus ulmi), a közönséges takácsatka (Tetranychus telarius) tojásprodukciója mintegy 50%-kal emelkedik (Rodriguez, 1958; Vrie és Boresma, 1970; Wermelinger et. al., 1985). A hazai vizsgálatok adatai is bizonyítják, hogy a gyümölcsösökben jelenleg súlyos károkat okozó piros gyümölcsfa-takácsatka csak kis egyedszámban, szórványosan vagy egyáltalán nem fordul elő, és nem szaporodik káros mértékben olyan gyümölcsfákon, amelyek leveleinek nitrogéntartalma alacsony. A gyümölcsfák fokozott nitrogénellátottsága az egyik fő oka annak, hogy a gyümölcsösökben a közönséges takácsatka és főleg a piros gyümölcsfa-takácsatka kártevővé vált.

Van de Vrie és Boresma (1970) vizsgálatai szerint egy ragadozó atka, a Typhlodromus potentillae egyedszáma követi a magas nitrogéntartalmú leveleken élő piros gyümölcsfa-takácsatka egyedszámának emelkedését, így képes annak populációdinamikáját szabályozni.

A füstösszárnyú körtelevélbolha nőstényei tojásaikat a körtefa növekedésben lévő hajtásainak fiatal leveleire rakják. Ugyanazon fán belül a záródott és növekedésben lévő hajtások közül a tojások 84–99%-át a növekedésben lévő hajtásokra helyezték. Ezek a hajtások a lárvák fejlődésének feltételeit jobban biztosítják, tekintettel arra, hogy azok elsősorban a zsenge növényi részeken képesek fejlődni. A vadkörtén, az elhagyott gyümölcsösben, tápanyagellátásban nem részesített fákon a hajtásnövekedés a nyár közepén megszűnik. Így a levélbolhák számára kedvező feltételek legalábbis részben hiányoznak. Ezzel szemben a tápanyagellátásban részesített fák esetében a tojásrakásra, a lárvák fejlődésére kedvező hajtások a nyár végéig rendelkezésre állnak, ami biztosítja tömeges elszaporodásuk feltételeit a vegetációs időszak túlnyomó részében. Tapasztalataink szerint az olyan körteültetvényekben, ahol a hajtásnövekedés a nyári időszak elején leáll, a körtelevélbolha egyedszáma minimális.

A levéltetvek, a levélbolhához hasonlóan, a növekedésben lévő hajtásokon szaporodnak. Azokban az ültetvényekben, ahol a tápanyagellátásból adódóan a hajtás növekedése a vegetációs időszak végéig folyamatos, azok a levéltetűfajok, amelyek nyáron nem hagyják el fás szárú gazdanövényüket, pl. a zöldalma- levéltetű (Aphis pomi) az alma- és körteültetvényekben a nyár folyamán is káros mértékben fordulhatnak elő. A széles hatásspektrumú inszekticidekkel rendszeresen permetezett gyümölcsösökben a levéltetvek – többek között a zöldalma- levéltetű – számottevő egyedszámban nem fordulnak elő. Ahol szelektív inszekticideket alkalmaznak, ott a betelepülő egyedek fennmaradhatnak, a növekedésben lévő hajtások szaporodásukhoz kedvező feltételt biztosítanak. Ezért ellenük időközönként permetezni kell.

Az üvegszárnyú almafalepke jelentőségéről kialakult véleményt az elmúlt évtizedekben szerzett tapasztalatok alapján módosítanunk kellett. Számos szerző közlésével megegyezően Reichart (1953) és Balás (1966) is a legyengült, beteges fákon elszaporodó fajnak tartotta. Balás (1966) hangsúlyozta, hogy a gondozott, ép kérgű, egészséges fák mentesek ettől a kártevőtől. Cherestian és Lavy (1966) közléseiből arra lehet következtetni, hogy Franciaországban már korábban is jól kezelt, termőkaros almaültetvényekben védekeztek ellene. Az 1960-as évek végén hazánkban az erősen metszett termőkaros almaültetvényekben figyeltek fel káros mérvű elszaporodására. A külföldi és a hazai kártételek közös jellemzője, hogy az üvegszárnyú almafalepke rendszeresen metszett, de egyébként ép kérgű, egészséges fákon szaporodott el. Hernyói a nagyobb metszési felületek szélén kialakuló kambiumban fejlődnek. Az M–9-es alany törpésítő hatásának fokozása érdekében a szemzést a talaj felszíne felett 20–30 cm magasan végzik. Az alanynak a talajszint fölé került tápanyagtorlódásos szakasza az üvegszárnyú almafalepke hernyói fejlődésére kedvező feltételeket biztosít, ezért nagy számban fordulnak elő. Így ez a korábban gyengeségi kártevőnek tartott lepke az intenzív almaültetvények egyik fontos kártevője lett (Dickler, 1984; Castellari, 1987).

Az üvegszárnyú almafalepkének – jelenlegi ismereteink szerint – természetes ellenségei csak minimális mértékben vagy egyáltalán nem fordulnak elő. Kártételének megakadályozása érdekében kémiai védekezési módszereket kell alkalmaznunk. Az újabb kísérletek eredményeként Dimilinre alapított, az integrált védekezésbe illeszthető eljárást alakítottak ki (Balázs és mtsai, 1995).

Az említett példák jól demonstrálják, hogy a fajta megválasztása, az alkalmazott agrotechnika az ízeltlábú fajok szaporodásának mértékét hatékonyan befolyásolhatja. E tényezők figyelembevétele az integrált növényvédelem fontos elemét jelenti.