Ugrás a tartalomhoz

Hunok – gepidák – langobardok

Bóna István (1930–2001) [et al.]

JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, Balassi Kiadó

2. A gepidák története és régészeti emlékei

2. A gepidák története és régészeti emlékei

Gepidák Keleti-germán eredetű, a vandálokkal, kivált a gótokkal közeli rokon dialektust beszélő nép. Őstörténetükről, történetükről nem szól saját krónika vagy másféle írásos hagyaték, azt a keveset, amit tudni lehet róluk, néhány késő római–korai bizánci forráson kívül, ellenségeik: a gótok és a langobardok krónikáiból lehet kihámozni. Eredetükről csak zavaros, késői gót mondák emlékeznek meg, ezek nem tagadják a rokonságot, ám megvetően „lusták”-nak csúfolják a gepidákat (gót: gepanta). Nevük a valóságban éppoly öndicsérő volt, mint a gótoké: ’gazdagok, ajándékozók, bőkezűek’ (vö. az angolszász gifdan, német geben). A gótokat és gepidákat Skandináviából származtató Jordanes (Scandza-toposz) a gótok szomszédságában fekvő korai országukat „szigetnek” képzelte (Gepedoios insula), az antikizáló -oios azonban valószínűleg a keleti-germán föld/mező szó eltorzulása, tehát a Gepedoios csak annyit jelent, hogy a gepidák országa/földje. Ez valahol a Visztula vidékén lehetett. A gótoktól is elismert közeli rokonságuk ellenére a gepida törzsi/népi tudat legkésőbb a korai császárkorra kialakult, a gepidák a gótokkal első feltűnésüktől végső pusztulásukig ellenséges viszonyban voltak.

A Kárpát-medence északkeleti szögletében 269 után vetik meg lábukat első név szerint ismert királyuk, Fastida vezetésével. Bár a gepida nép Kárpát-medencei beköltözésének közelebbi időpontja valószínűleg soha nem fog kiderülni, egykorú római forrás és a vizigót/terving hagyomány két oldalról igazolja, hogy ez legkésőbb 290-ig megtörtént. Egy röviddel 291. április 1. után Maximianus császárt dicsőítő beszédben hangzik el, hogy „a gótok másik csoportja, a tervingek (erdőlakók) a taifalokkal szövetségben a vandálok és a gepidák ellen harcoltak” (Mamertinus, Panegyrici Latini III [XI] 17, 1), ti. mivel Maximianusnak sikerült e vad népeket egymás ellen fordítani. A gót hagyomány szerint Fastida király ki akarván szabadítani népét „zord hegyek és sűrű erdők közé bezárt” ideiglenes lakóhelyéről, a rómaiaktól kiürített Dacia békés megosztását kéri Ostrogotha vizigót (terving) királytól. Mivel nem sikerül megegyezésre jutniuk, a Fastida vezette szövetség megtámadja az Ostrogotha vezette szövetséget, és véres csatát vívnak egy gót nyelven ránk hagyományozott „folyó” (Auha = Ahua) és egy gótul megnevezett egykori város (oppidum Galtis) közelében – e földrajzi pontok azonosítási lehetősége mindörökre elveszett, „lokalizálási” kísérleteik tudományon kívüliek. Nincs is rá szükség, mivel a legfontosabbat, a háború célját és színterét megadja a forrás, ez az egykori római Dacia (Jordanes, Get. 98). Fastida kísérlete nem sikerült. Vissza kellett vonulnia országába, amely szemléletes leírása szerint csak a Keleti-Kárpátok koszorúján belül lehetett, a Felső-Tisza, egyesült Szamos, Lápos völgyeiben. E valóban „bezárt” területről a síkságra csak a Tisza és Szamos mentében lehetett kijutni, ám csak a síkvidék pereméig. A Nagyalföldön lakó szarmatákat ugyanis védelme alá vette Róma. Először a tetrarchia építi ki a kvádok, vandálok, gepidák, vizigótok féken tartására az egész Sarmatiát körülzáró belső sáncvonalat, majd Nagy Konstantin kormányzata a szarmata határokat minden irányban kijjebb toló külső sáncvonalat. Ezt csak a Római Birodalom nagy katasztrófája, a hadrianopolisi csata (378) után tudják majd a gepidák áttörni. Eddig az időpontig országuk a külső sánc és a Keleti-Kárpátok között feküdt.

A sáncvonalon kívüli vidékek késő római–kora népvándorlás kori régészeti kutatása még a jövő feladata, az eddigi kevés, többnyire szórványos leletből csak annyit lehet megállapítani, hogy a Kárpát-medence északkeleti szöglete nem volt lakatlan, s a lakosok régészeti kultúrája keleti-germán jellegű volt. Azt, hogy hordozói gepidák voltak, a Tabula Peutingeriana (késő római térkép) árulja el, a Porolissumtól (Mojgrád [Románia]), Dacia északi határbástyájától északra jelzett (ge)piti népnévvel. Történetileg is, régészetileg is megalapozatlanok azok az újabban propagált vélekedések, amelyek a hun kor előtt tagadják a gepidák jelenlétét a Kárpát-medencében, s egy „pánszarmata” elmélet keretében a síksági leleteket mindenütt szarmatának kívánják meghatározni.

Mivel szűk, kevéssé termékeny országukat nem sokkal a hun támadások megindulása előtt sikerült a gepidáknak délnyugaton a Tisza mindkét partján legalább a Körösig kiterjeszteni, nagyon érthető, hogy e termékeny nagy síkságot nem akarták elhagyni. A hun támadások hírére dél felé húzódtak. Amikor Thorismud osztrogót vazallus király a hunok parancsára meghódolásra kényszeríti őket, meghódolnak. Szabadságukat azonban nem adják olcsón, Thorismud elesik a csatában (405/407?). Sorsuk akkor sem fordul válságosra, amikor 424 táján Ruga hun nagyfejedelem átteszi a Hun Birodalom központját a Köröstől délre fekvő Tiszántúlra. Erre az időre a Kárpát-medence „barbár” területein – a Duna–Tisza köze és a Temesköz néhány szarmata csoportján kívül –, a gepidák maradtak az egyedüli korábbi lakosok. Termékeikre a Köröstől délre berendezkedő hun hatalomnak előbb-utóbb szüksége volt. Történetük egészen 447-ig homályban van. Ettől az évtől kezdve helyzetük nagyot változott. Királyukat, Ardarikot Attila valamennyi vazallus királynál többre becsülte, egyedül neki volt joga a birodalmi tanácsban részt venni. „Megszámlálhatatlan” hadseregük a hun birodalom legerősebb gyalogharcos osztagának számított Ardarik vezetésével a Keletrómai Birodalom elleni nagy hadjáratban (447), Attila hadseregének egyik szárnyát alkotta a mauriacumi csatában (451), részt vett az itáliai hadjáratban (452).

Attila halála (453) után Ardarik király vezette az Attila-fiak elleni felkelést, amelyben a legnagyobb erőt „a karddal dühöngő gepida” képviselte, s a végső győzelmet „Ardarik kardja” vívta ki a Nedao folyónál lezajlott csatában (455). Győzelmük után „a gepidák a hunok szállásterületeit erővel maguknak foglalták el, s egész Dacia határát győztesként birtokba vették. A (Kelet)római Birodalomtól erős férfiakként csak baráti (szövetségi) egyezményt, békét és évjáradékot kértek” (Jordanes, Get. 264). A szövetség értelmében az új királyság évi 100 font aranypénz támogatást kapott Konstantinápolytól. A két hatalom már a 450-es évek végén szomszédossá vált, a gepida katonai megszállás délen az Oltig és az Al-Dunáig terjedt.

469-ben a hunok ellen alakult egykori „gepida liga” vezetőjeként a gepida hatalom segítséget nyújtott a pannoniai osztrogótok túlkapásai ellen fegyvert fogó szkír–szvéb szövetségnek, a szövetségesek azonban a Bolia folyó mellett vívott csatában alulmaradtak a gótokkal szemben. A győztes osztrogótok ennek ellenére hamarosan elhagyták az ellenségeikkel körülvett, kifosztott Pannoniát és levonultak a Keletrómai Birodalomba (473). Távozásuk után a gepidák megszállták a Dráva–Száva köze keleti felét, nagyjából az egykori Pannonia Secunda tartományt, s uralmukat a Bácskára is kiterjesztették. Ekkoriban három hatalmi központjukról van tudomásunk. Gepidia királyai, Ardarik és leszármazottai a traianusi Daciában (Erdélyben) székeltek, sírjaik a mai Apahida területén kerültek elő. Valószínűleg volt egy Tisza–Körös–Maros közti udvaruk is, erről a korai időkben nem sokat tudni. Viszont a 6. század közepén Jordanes már a Marisia és Crisia közti földet tekinti országuk centrumának, amelynek belső folyói a Miliare és a Gilpil voltak (Get. 113). A Pannonia Secunda felett uralkodó alkirály, Trafstila Sirmiumban, az egykori nagy császárvárosban székelt, a központok között a kapcsolat laza lehetett. Amikor 488 őszén az osztrogótok Nagy Theoderik vezetésével Moesiából Odoaker itáliai királysága ellen vonultak, Sirmiumot feladta gepida helyőrsége, amely egyedül, a többi gepidáktól nem vagy alig segítve volt kénytelen szembeszállni a túlerőben lévő támadókkal. Az Ulca mocsarakon, illetve folyón átvezető, természettől védett hídnál és átjárónál foglaltak védelmi állást az ókori Cibalae (Vinkovci) és Mursa (Eszék) között. Nagy Theoderiknek azonban súlyos harcok árán sikerült áttörnie állásaikat, a harcban Trafstila alkirály is elesett.

A gótok elvonulása után helyreállt a korábbi állapot, Sirmiumban Trafstila özvegyének régenssége alatt a gyermek Trasarik gyakorolta az uralmat.

Miután hatalmát Itália felett megszilárdította, Nagy Theoderik 504-ben csapatokat küldött „Pannonia Sirmiensis, a gótok egykori hazája” elfoglalására. A Pitzia és Herduin gróf vezetésével betörő gótok meglepték a gepidákat, Trasarik anyját Sirmiumban hagyva egy másik gepida „ductor”-hoz, a Körös–Maros közti gepidák királyához, Gunderithez menekült. Pannonia Secunda és Sirmium gepida lakosai ellenállás nélkül kerültek gót uralom alá. 523-ig békében élhettek, az évben azonban Nagy Theoderik parancsára a Rodanus/Rhone mellé telepítették át őket, mivel a már akkor várható keletrómai támadás miatt kétes hűségű alattvalóknak számítottak.

Az 535-ben Dél-Itália és Dalmácia felől valóban megiduló keletrómai támadás röviddel később (talán 536-ban) valóban visszajuttatja a gepidákat Sirmium és környéke birtokába, e kéretlen közbelépésükkel azonban magukra vonták I. Iustinianus neheztelését. A rossz viszony hamarosan nyílt ellenségeskedésbe csap át. A gepidák 539-ben katonai szövetségre lépnek Bizánc ellen I. Theudebert frank királlyal, s közösen, egyszerre indítanak támadást a bizánci birtokok ellen. Ám míg Theudebert elakad Észak-Itáliában, addig a gepidák sikeresen működnek. Átkelnek a Száván és véres, nagy csatában tönkreverik a Calluc magister militum által vezetett illyricumi keletrómai haderőt. Megszállják Singidunumot (Belgrád), majd uralmukat kiterjesztik Moesia Prima és Dacia Ripensis tartományokra, a mai Észak-Szerbiára és Északnyugat-Bulgáriára, egészen az Olt folyóval szemben fekvő vidékig. Ekkor kerül először uralmuk alá jelentős számú római provinciális lakosság, számos élő város és lakott erőd.

Retorzióként I. Iustinianus megszünteti a 85 éve folyósított évi segély fizetését, s felmondja a szövetséget a gepidákkal. A gepida hódításokat Konstantinápoly nem ismeri el, ám az egyidejűleg több fronton vívott nagy háborúk miatt katonai fellépésre sem képes. A gepidák ellen a pannoniai langobardokat kívánja megnyerni, sikerül is Wacho langobard királlyal barátsági szerződésre lépnie, katonai szövetségre azonban nem. Wacho ugyanis jó kapcsolatokat ápolt a gepidákkal, harmadik felesége, a langobard trónörökös anyja, Elemund gepida király leánya, Ostrogotho volt. Gyökeres fordulat áll be az utolsó Lething-dinasztiabeli langobard király, az ifjú Waldari halála után. A hatalomra kerülő új langobard király, a Gausus nembeli Audoin vállalja a gepidák elleni katonai szövetséget, s már 547-ben felvonul a gepidák ellen. Az Elemund halála (546) után hatalomra kerülő új gepida király, Turisind azonban kerülni igyekszik az összecsapást, már csak azért is, mivel keletrómai beavatkozástól tart. A tényleges összecsapást két alkalommal is (547, 549) sikerül 2-2 éves fegyverszünettel elodáznia, miközben a keletrómaiakat a szövetségesül megnyert kutrigurok támadásának elősegítésével gyengíti (550). A nagy gepida–langobard összecsapásra csak 551-ben került sor. A gepidák vezérük, Torismod trónörökös eleste miatt pánikba estek, s bár súlyos veszteségeket okoztak a langobardoknak, végül is táborukat feladva, menekülve hagyták el a csatateret (az Asfeldet). A békét I. Iustinianus diktálta. A gepidáknak ki kellett üríteniük a Szávától–Dunától délre fekvő római tartományokat, sőt az 509–536 között már a keletrómai Pannonia Secundához számító Bassiana városát és territoriumát is. Az 536–551 közt rómaiaktól elhódított területen talált gepida bepecsételt edények (Viminakion-Szigeterőd, Transdierna, Singidunum), fibulák (Augusta, Ratiaria stb.) és sírleletek (Batajnica [Szerbia], Kumanovo [Macedónia]) történelmi keltezéséhez jó alapokat nyújt ez a békeszerződés. A langobardoknak a status quo alapján kellett kiegyezniük. A szövetségi viszony viszont helyreállt a gepidákkal, visszakapták az évi subsidiumot is. Ennek nyomán a következő, 552. évben a gepidák 400 válogatott harcossal részt vesznek Narses Totila osztrogót király elleni sorsdöntő csatájában. Korabeli kósza hírek szerint Totilát a gepida osztag vezetője, Hasbad sebezte halálra.

A következő 14 év békességben telik el, Gepidia korábbi határai visszaállnak, beleértve Sirmiumot is. 550 táján Jordanes így írja le: „A hajdaniaktól Daciának, aztán Gotiának nevezett országot most Gepidiának hívják, délről a Duna határolja” (Get. 74). 560 körül meghal Turisind, utódja kisebbik fia, Kunimund lett. Kunimund a gepida fővárost Sirmiumba helyezi át, s messze földön híres királyi udvart tart. Kunimund ezüstpénzt veret, hátlapján saját monogramjával előbb I. Iustinianus, majd II. Iustinus nevében, ezek a Kárpát-medence első kora középkori önálló pénzei. Sirmiumban székelt a gepida arianus egyház püspöke is, akinek tevékenységéről – azon kívül, hogy létezett – mit sem lehet tudni. A kereszténység germán arianus változata valószínűleg már a 4. században eljutott a gepidákhoz, nyomai azonban egy-két kereszttől eltekintve felettébb gyérek, valószínűleg nem vált általános néphitté. Mint más korabeli germán népeknél, a gepidáknál is az uralkodó réteg vallása volt, amely egyrészt sokkal jobban megfelelt az eredeti germán vallásnak, mint az ortodoxia, másrészt biztosította e népek önálló „mi-tudatát” a katolicizmust képviselő rómaiakkal szemben. Nem véletlenül hivatkoznak szinte megvetően a gepidák arianus voltára 547-ben a Iustinianus szövetségét kereső langobard követek.

A Duna-vidék békéje egészen I. Iustinianus haláláig (565. november) fennmaradt, az idős császár – ha kellett – komoly áldozatoktól sem riadt vissza a nehezen helyreállított status quo megőrzéséért. Utódja, az egzaltált II. Iustinus (565–578) trónra lépése után sorra felmondta a barbárokkal kötött szövetségeket s beszüntette segélyezésüket. Ezt használja ki a fiatal langobard király, Alboin, aki meglepetésszerűen Sirmium ellen támad. Az Oltnál szlávokkal hadakozó Kunimund csak úgy tudja Alboint megállítani, hogy II. Iustinustól kér segítséget, a segítség fejében felajánlja a keletrómaiaktól katonai okokból vágyva vágyott Sirmiumot. A keletrómai csapatok elűzik a langobardokat, Kunimund azonban képtelen volt ígéretét beváltani. Szembe került a más ügyekből kifolyólag is ismert gepida nagytanáccsal és a trónörökös Reptilával is, a gepida állam vezetői nem voltak hajlandók lemondani Sirmiumról.

Arra a hírre, hogy a langobard Alboin az avar Bajannal szövetségben készül Gepidiát megrohanni, Kunimund újból felajánlja Sirmiumot, II. Iustinus azonban csupán ködös segítséget ígérve vonultatja fel csapatait. A megosztott gepida erők mindkét harctéren vereséget szenvednek. A Szerémségben vagy Szlavóniában Alboin győzi le Kunimundot, a gepida király elesik, lánya, Rosamunda langobard fogságba kerül. Az avarok a bács–szerémi Duna-szakaszon vívott nagy csatában verik meg a másik gepida sereget, s győzelmük után elsőnek érik el Sirmiumot. A várost gepida parancsnoka, Usdibad még idejében átadja Bonos bizánci hadvezér csapatainak, akik a védekezés nagymesterei lévén könnyedén visszaverik Bajan elsietett ostromkísérletét. A sirmiumi gepida csapatok keletrómai szolgálatba állnak, Reptila gepida trónörökös a királyi kincsekkel Konstantinápolyba menekül. Vele megy az utolsó gepida arianus püspök, Trasarik is (567 ősze).

A langobardoktól legyőzött gepidák értesülve hazájuk pusztulásáról a langobardokhoz csatlakoznak, s a következő év tavaszán velük együtt vonulnak Itáliába. Ott külön „Gepida” nevű falvakban (Zibedo, Zebedo) laktak, más részük az Albointól feleségül vett Rosamunda testőrsége lesz. E gepida testőrség jelentős szerepet játszott 572-ben a Rosamunda irányította Alboin elleni felkelésben. Az avaroktól legyőzött, illetve a hadba nem vonult gepidák Gepidia egész területével együtt avar uralom alá kerültek. Az avarok valószínűleg nagy áttelepítéseket végeztek, nagyobb, zárt gepida közösségek fennmaradásáról Erdélyben temetők, a Tisza alsó folyása mentén bizánci írott források tanúskodnak. Kétes, hogy valóban olyan „keserves szolgaságba” jutottak volna, ahogyan azt a 8. század második felében Paulus Diaconus képzelte. Az avarok még csak le sem fegyverezték őket, a keletrómaiak ellen vívott háborúikban egészen Konstantinápoly 626. évi ostromáig nemegyszer hallani gepida egységekről, falvaikban megülték saját ünnepeiket. Maradványaik, ha hihetünk a 870 körül írott Conversio Bagoariorum et Carantanorum című salzburgi egyházi vitairatnak, még a 9. században is éltek a Szerémségben s a vele határos területen. Ennél későbbi említésük azonban nincs, azok a német/szász elméletek, amelyek erdélyi gepida–szász találkozást és „kontinuitást” bizonygatnak, nem egyebek túlfűtött nemzeti hiedelmeknél.

Irod.: L. Schmidt, Geschichte der deutschen Stamme. Die Ostgermanen. München, 19412, 130, 195–206, 223–225, 294, 348–349, 529–546; Sevin, Die Gebiden; P. Lakatos, Quellenbuch zur Geschichte der Gepiden. Szeged, 1973; Bóna, A középkor hajnala; H. Wolfram, Geschichte der Goten. München, 1979, 59–68, 307–321, 396–400; Pohl, Die Gepiden 239–305; Th. Burns, A History of the Ostrogoths. Bloomington, 1984, 19912. 25–30, 65–66, 108–109, 174–179, 190–198; Bóna, MT 294–299; uő, ET 130–134, 138–159; uő, ERT 75–84; A gepidák ariánus vallásáról: K. D. Schmidt, Die Bekehrung der Ostgermanen zum Christentum I. Göttingen, 1939.

Bóna István

Gepida régészeti hagyaték A gepidák legkorábbi (1–3. század) azonosítható régészeti emlékanyaga a gótokéval és más keleti germán törzsekével együtt a Wielbark-kultúrában keresendő, de abból egyelőre még nem választható ki. Írott források (Mamertinus, Jordanes) értelmezése alapján a 3. század utolsó harmadában, a század végén a gepidák már megjelentek a Kárpát-medence északkeleti sarkában, Dacia hegyes-dombos északnyugati előterében és a Tisza felső folyásának vidékén. Ez a terület a 3–4. században vegyes etnikumú. A Tisza-kanyarban előkerült néhány 2–3. századi, biztosan viktoval-vandálnak meghatározható, hamvasztásos rítusú temetőnek a következő évszázadban már nincs folytatása. Az észak–déli és dél–északi tájolású, csontvázas rítussal temetkező új népcsoport női viseletére a félkörös és púpos hátú csontfésűk, vas és bronz aláhajlított lábú fibulák, csatkarikák, bronz karperecek, üveg-, karneol- és kalcedongyöngyök a jellemzők. A férfisírok gyakori mellékletei a germán fegyverzet jellegzetes darabjai: a nehéz kétélű kardok, vas dudoros pajzsok, lándzsák. E – talán több hullámban betelepült – népesség növekvő fontosságát jelzi az itt előkerült 4–5. századi aranypénzek a Kárpát-medencében ekkor szokatlanul magas száma is. Néhány új lelőhely alapján bizonyos az is, hogy ez a régészetileg jól körülhatárolható népcsoport a 4–5. század fordulója után a Tisza vonalát nyugat felé is átlépte.

Jordanes szerint a gepidák fő szállásterülete csak a hunok leverése (455) után került át a Tisza–Maros–Körös közére, amelynek keleti peremén a 4. század második felében, illetve a század végén már megjelent egy olyan leletcsoport, amely eltér a korábbi, szarmata műveltségtől. A férfiak mellett gyakoribbak lesznek a fegyverek (kard, pajzs, lándzsa), a női sírokban fésűk, új típusú fibulák, csatok jelennek meg, s részben új az edényművesség is (Ártánd). Az újabb feltárások alapján valószínű, hogy e tájon jelentős szarmata tömegek érték meg a hun uralom idejét, korábbi kultúrájukból sokat (pl. a temetkezési szokásaikat) megőrizve, illetve beilleszkedve a Dél-Alföldön a 4–5. század fordulóján kialakult sokszínű régészeti műveltségbe. E körön belül a keleti germán eredetű elem(ek) jelenléte nyilvánvaló, de azonosításuk egyelőre nem lehetséges. Nem kellőképpen tisztázottak e csoport kapcsolatai az északkelet-magyarországi hasonló korú leletcsoportéval sem; elképzelhető, hogy mindkettő egy nagyobb kulturális kör – a Csernyahov-kultúra – területéről került a Kárpát-medence keleti felébe.

A történeti és régészeti források alapján nem egyértelmű, hogy a gepidák mikor hódoltak meg a hunok előtt. Ami a meghódolás régészeti tükröződését illeti, az időpontot egy gepida „kincshorizont” (Szilágysomlyó, Ormód, Gelénes) jelzi, más nézet ezt vitatja. Már a hun uralom alatt, illetve az ezt közvetlenül követő időszakban jelentkezett egy főleg gazdag női sírokból álló leletcsoport a Tisza, Szamos és a Körösök felső folyásának vidékén (ezüst lemezfibulák, arany- és borostyángyöngyök, poliéderes végű fülbevalók, ékvéséses csatok, néha fémtükrök), amely a legnagyobb valószínűséggel gepida nemesasszonyok hagyatékának tekinthető (Balsa, Barabás, Timár stb.). Ugyanezen emlékanyag jelenik meg a hunok bukását követő évtizedekben a Körösöktől délre, amikor a gepidák királyságukat kiterjesztik az egész Tiszántúlra és elfoglalják Erdélyt is. Az 5. század utolsó harmadából–6. század első feléből a fent említett területről származó, egységes jellegű leletanyagot a 20. század elején sikerült körvonalazni és gepidának meghatározni (Hampel J., Kovács I.), s a század első felének nagy temetőfeltárásai lehetővé tették e nép régészeti képének pontosabb megrajzolását (Csallány G., Móra F., Banner J., Török Gy., Csallány D.). Az utóbbi néhány évtizedben napvilágra került fontos, nagy lélekszámú temetők anyaga még csak részben publikált, akárcsak a közelmúltban előkerült gepida telepek többsége is. A gepida temetkezések alapján kísérlik meg rekonstruálni a gepida társadalom szerkezetét. A népesség zömét a szabad, félszabad és függő helyzetű, háborúk idején katonáskodó parasztok és családtagjaik tették ki. Kisebb és nagyobb temetőik alapján úgy sejthető, hogy kiterjedt falvaik és vízjárta területek szélein sorakozó apró, tanyaszerű településeik egyaránt lehettek. Írott források nem tartalmaznak a gepidák életmódjára vonatkozó adatokat. A sírokból és a telepeken előkerült sarlók, hombáredények stb. földművelésükről tanúskodnak, s paleozoológiai adatok bizonyítják, hogy szarvasmarhát, lovat, juhot, sertést tartottak. Sok használati és viseleti tárgyuk biztosan a saját, fejlett kézművességük terméke lehetett. A szilágysomlyói, feltehetőleg az 5. század első harmadában földbe rejtett királyi kincsek eredeti őrzési helye valószínűleg helyben volt. A szintén hasonló gazdagságú apahidai és szamosfalvi leletek alapján a gepidák (egyik) királyi udvara az 5. század második felében Kolozsvár környékén sejthető. A kora feudális gepida állam székhelye a 6. század középső harmadában – bukásukig – Sirmiumba került, ezt az uralkodó nevével ellátott saját verésű pénzeik bizonyítják. A gepida királyság területén élő népek anyagi és szellemi műveltsége sok szállal (tárgytípusok, temetkezési szokások) kapcsolódik a germánság többi népéhez, a Kárpát-medencétől az Atlanti-óceánig terjedő, a 6. századra kialakult Meroving-civilizációhoz. Míg a gepida sírokból előkerült néhány tárgy (főleg ékszer, illetve fegyver) a közelebbi és távoli germán népekkel (pannoniai langobárdok, itáliai osztrogótok, skandinávok, türingek, alamannok, frankok) fenntartott személyes kapcsolatokra utal, addig a Bizánci Birodalommal kereskedelmi kapcsolatokat feltételezhetünk (övcsatok, keresztek, gyöngyök stb.).

A romániai kutatás az utóbbi évtizedekben az erdélyi és az alföldi gepida tömb eltéréseit kívánta hangsúlyozni, annak ellenére, hogy ezek egymástól nem mutatnak jelentős eltéréseket: a temetők és leleteik hasonló jellegűek. Az erdélyi terület hegyes határvidék jellegéből adódóan néhány csoport foglalkozása speciális lehetett (bányászat, fontosabb pontok katonai őrzése), illetve néhány gepida közösség itt az őskori földvárakba is betelepült; de sem temetőikben, sem falvaikban nincsen nyoma a feltételezett, romanizált, helybéli lakosság továbbélésének. Mivel írott forrásból tudjuk, hogy a gepidák a Tisza-vidék után Erdélyt is megszállták, elfogadhatatlan feltételezés, hogy az erdélyi, az 5. század utolsó harmadából–negyedéből származó leletanyag nem a gepidáké, hanem az osztrogótoké lehetett.

A gepida–langobard–avar háború pusztítása után a gepida lakosságnak csak maradványai éltek tovább az Alföldön, mint ez néhány közösség esetében régészetileg valószínűsíthető, s hasonló állapítható meg Erdély néhány gepida temetője alapján is.

Irod.: Csallány, Gepiden; Bóna, A középkor hajnala; uő, Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest, 1986; uő, A gepidák királysága. In: ET; Nagy M., Az i. e. I–i. sz. VI. század. In: Hódmezővásárhely története I. 1984, 189–228. Újabban: I. Bóna – M. Nagy, Gepidische Graberfelder am Theissgebiet I. Monumenta Germanorum Archaeologica Hungariae 1. Budapest, 2002.

Tóth Ágnes

Gepida temetkezés és vallási élet A 4. század végén és az 5. század első felében a Felső-Tisza és a Körösök vidékének gepida népességénél a temetkezési szokások nem egységesek: előfordulnak a dél–északi, az észak–déli, nyugat–keleti, kelet–nyugati tájolások különböző változatai, jellemzőek a vaskapcsos-koporsós temetkezések, a fegyvermellékletes sírok stb. A temetkezési szokások helyi előzményei és az 5–6. századi rítusokkal való összefüggéseik még kidolgozatlanok. A hun kor után létesült faluszerű települések temetőiben és az udvarházak melletti kisebb sírszámú temetőkben egységes a nyugat–keleti tájolás, amitől többnyire csak kisebb eltérések figyelhetők meg. Ritkán előfordul a fordított, kelet–nyugati tájolás is (Szentes-Nagyhegy, Kiszombor), melynél felmerült az avar kori keltezés lehetősége, ezt azonban a leletek elemzése még nem igazolta. Általánosan megfigyelhető a gazdagabb sírok nagyobb mélysége; legmélyebbnek a fegyveres férfisírok bizonyulnak. A sírgödrök többnyire nagyméretűek. Egyes temetőkben gyakori a koporsós temetkezés; a koporsós sírok aránya azonban temetőnként változó. A koporsók fajtái: fatörzsből kivájt, faszeges koporsók, vaskapcsokkal összefogott fatörzs koporsók és vaspántos deszkakoporsók. Az étel-italfélét tartalmazó edénymellékleteket általában a lábakhoz, a koporsón kívül helyezték el. Ritkán előfordul az edény számára a sír oldalfalába vájt fülke. A fegyvereket többnyire viseleti összefüggésben temették el; a pajzsokat azonban a koporsón kívül, a sír nyugati végébe állítva vagy a koporsóra fektetve helyezték a sírba. Néhány esetben a sírgödör aljának kiégetését vagy kitapasztását sikerült megfigyelni. A kettős és hármas temetkezés ritka (Kiszombor, Malomfalva-Hula). A fegyveres férfiak mellé olykor a lószerszám egy részét is eltemették (Hódmezővásárhely-Kishomok 1. és 7. sír, Apahida II. sír – vasveretes faládában). Részleges lótemetés és különálló lósír az erdélyi temetőkből került elő. A temetők egy részének szerkezete a pogány hitvilágra utal: megfigyelhető a férfi- és a női sírok csoportjainak elkülönülése. Egyes temetőkben feltűnő az étel-italáldozat gyakorisága (Mezőbánd), a viseletben a pogány Donar-csüngők előfordulása (Kiszombor, Magyarcsanád-Bökény stb.), a bajelhárító amulettek és csüngődíszek jelentős száma. A kereszténységre való áttérés a forrásadatok szerint már a 4. század végén megindult. A leletanyagban a keresztek és a Christogram-jelek az 5. század második felétől mutathatók ki, elsősorban bizánci eredetű tárgyaknál. A gepida művészetben a pogány–keresztény jelképek sajátos szinkretizmusa figyelhető meg, mely a kereszténység elfogadásának és a régi hittel való összeegyeztetésének a nemesi elit által elért szintjét mutatja. Az avar uralom alatt maradt gepida falvak népe a forrásadatok szerint megőrizte szertartásait.

Irod.: Csallány, Gepiden 294–298; Sevin, Die Gebiden 99–107; Bóna, A középkor hajnala 73–76; Pohl, Die Gepiden 283–285.

Nagy Margit

Gepida fegyverzet Az 5–7. századi gepida harcosok fölszerelését támadó- és védő-, könnyű- és nehéz-, valamint távol- és közelharcra alkalmas fegyverekre választhatjuk szét. Rekonstrukciójuknál főleg a fém- (vas- és egyéb) részekre szorítkozhatunk, egyes esetekben a fanyomokra is. Legfontosabb támadó nehézfegyver az ütésre-vágásra-szúrásra alkalmas, 80-100 cm hosszú, 4-6 cm széles, 10-12 cm-es markolatú kétélű kard, a spatha. Formai vonatkozásban figyelembe veendő a váll kiképzése és a penge alakja. Fogóját különböző zárótaggal is elláthatták. Ugyancsak a markolathoz kapcsolódhatott a gyöngycsüngődísz. A kardhüvelyt fából és bőrből készítették, torkolatára és végére (Ortband) néha fémveretet applikáltak. A fegyver fölcsatolására a tokon elhelyezett bujtatókat alkalmaztak, a kardszíjhoz csat, ritkábban szíjvég és veretek járultak. A bal oldalon viselt fegyver szíját a vállon vagy a derékon vetették át. Temetésnél általában erre az oldalra, a bal kar mellé került, de más helyre is tehették. Az egyélű kardok, a scramasaxok mint könnyű vágó- és szúrófegyverek a spathákkal együtt vagy önállóan tűnnek föl a sírokban (ez utóbbi eset a 6. századra jellemző). Az 50-70 cm hosszú, 2-4 cm széles pengéknél szerelékek ritkábban figyelhetők meg. A bal és a jobb oldalon (kettős kardhasználat) egyaránt hordhatták, a temetkezésekben mindkét helyen előfordul. A késői időszakra jellemzők a rövid, 30-50 cm hosszú, 3 cm széles könnyű harci kések, a saxok. A lándzsák, mint a könnyűfegyverzet közel- és távolharcra egyaránt alkalmas szúrófegyverei, gyakori harci eszközök. Pengéjük 20-40 cm hosszú, formájuk, szélességük változó. A korábbi időszakra inkább a zömökebb, a későbbire pedig a nyúlánkabb alak a jellemző. Leggyakoribbak a babér- és fűzfalevélre emlékeztető formák. Temetésnél a köpűvel rögzített csúcsú, kb. 2 m hosszú fegyvert a jobb oldalra, tehát használatával megegyezően tették általában a koporsón kívülre (vagy döfték a sír falába). Az igazi távolharcra (vadászatra is) alkalmas, a könnyűfegyverzethez tartozó íjászfölszerelésre jórészt csak nyílhegyek világítanak rá. Maga a fából készült íj egyszerű, D alakú, 100-150 cm hosszú, lehetett. Az 50-70 cm-es, fa- vagy nádvesszős, tollas nyilakra a csúcsot tüske vagy köpű segítségével erősítették fel. A kovácsok 8-12 cm hosszú, változatos nyílhegyeket készítettek a ritka tűszerűtől a háromszárnyú, a kétélű levél vagy szögletes formán át a szakállas, csavart (tordírozott) kialakításúakig, melyeknek funkciója is más és más lehetett. A nyilak száma az egyes sírokban 1–12 között mozog. A valószínűleg fából és bőrből összeállított nyíltartó tegezre csupán két-három szerelékből, tartozékból következtethetünk (pl. fémpántok). Temetésnél leginkább a harcos jobb oldalára, viselésének megfelelő helyre került. A gepidáknál ritka fegyver az ütésre, vágásra szolgáló balta és a szélesebb szekerce vagy bárd, melyeket szerszámként is használhattak. A védőfegyverzet legfontosabbika a vas-, esetleg más fémszerelékkel készült pajzs. A bal kézzel tartott kerek vagy ovális, 80-100 cm nagyságú pajzs lapja fából és bőrből volt. Erre elöl dudort (umbo), hátul fogót szögecseltek. Az átlag 20 cm nagyságú pajzsdudorok között korábbi a kúpos forma, későbbi a laposabb vagy magasabb, félgömbös megoldású. A fogók általában 50 cm hosszúak, középen kiszélesednek. A pajzsot olykor veretekkel díszítették. Mint a nehézfegyverzet része, leginkább a kétélű karddal együtt fordul elő. Temetésnél a koporsón kívül különböző helyre állították vagy fektették. A sisak értékes, drága védőfegyver volt, csak a legelőkelőbbek szerezhették be. A leletek két típusra utalnak (ezek mellett természetesen lehettek egyszerű bőrsisakok is, ahogyan a pajzsoknál szerelék nélküliek), egyrészt a díszes, vas- és nemesfém részekből konstruált Baldenheim-típusra (Batajnica, Szentes-Berekhát), másrészt a kizárólag vaslemezekből álló változatra (Mezőbánd 10.). A sisak részei a pántos fejvédő, a fülvédő lemezek és a nyakat óvó láncpáncél. A Tisza-vidéki és a szerémségi darabok itáliai vagy Rajna-vidéki műhelyekben készültek, s így egyben a fegyverkereskedelem pregnáns bizonyítékai. A gepida hadseregben a sírleletek alapján a kisszámú teljes fegyverzettel (kard, lándzsa, pajzs) harcoló férfi mellett karddal és pajzzsal, lándzsával és pajzzsal, karddal és lándzsával, csupán karddal vagy csak lándzsával, továbbá kizárólag íjjal küzdők mutathatók ki. A gepida fegyverek fontosabb lelőhelyei: Baráthely, Batajnica, Bocsár, Hódmezővásárhely-Kishomok, Kormadin-Jakovo [Szerbia], Kiszombor, Malomfalva, Marosnagylak, Marosveresmart, Mezőbánd, Szentes-Berekhát, Szentes-Kökényzug, Szentes-Nagyhegy, Szolnok-Szanda, Szőreg.

Irod.: Csallány, Gepiden 258–264; Bóna, A középkor hajnala 62–63; K. Horedt, Bratei. In: RGA II. 1976, 413–414; uő, Dacia 21(1977), 251–268; uő, Moresti. Bukarest, 1979, 190–192; Kovács I., Dolg 4(1913), 265–429; D. Mrkobrad, Archeoloski nalazi seoba naroda u Jugoslaviji. Novi Sad, 1980, 121; M. Roska, Germania 18(1934), 123–130; M. Rusu, Dacia 6(1962), 269–292; Sevin, Die Gebiden 122–124; Z. Vinski, Germania 32(1954), 176–182; D. Dimitrijevic, RVM 9(1960), 5–50.

Cseh János

Gepida viselet A keleti germán női viselet már a hun korban kialakult és nemzetközi divattá vált. Az 5. században a gepida nemesasszonyok sokszögű csüngős fülbevalópárokat, borostyán- és üveggyöngy nyakláncokat (ritkábban antik arany- vagy ezüstgyöngyöket), félhold alakú csüngődíszeket, csontcsüngőket, esetleg bizánci keresztet, kétoldalt a vállon rekeszes-kőberakásos díszű, aranylemezzel borított fibulákat, rekeszes díszű vagy antik gemmás gyűrűket, a derékövön nagy méretű, faragott díszű, ékkőbetétes csatokat viseltek. A használati tárgyak közül a pipereeszközök (kanalak, szűrők, csipeszek), a sugaras hátú fémtükrök és a többnyire kétoldalas csont sűrűfésűk ismertek. Az 5. század középső harmadától a fibulaviselet széleskörővé vált; az inkrusztációs díszű fibulákat felváltották az ezüstlemezből készült, rátétlemezdíszes fibulapárok, melyeket gyakran gyöngycsüngőkkel együtt hordtak. Ugyanekkor elterjedtek a kisebb méretű, öntött, előbb ékvéséses, majd növényi ornamentikával díszített bronz- vagy ezüstfibulák is, melyeket párosával a vállon vagy a melltájékon, egyesével néha deréktájon viseltek. A nagyobb méretű díszfibulák mellett kisebb, funkcionális célú fibulák is előfordultak. A díszcsatokkal záródó derékövekhez gyakran gyöngyökkel vagy fémveretekkel díszített szalagos csüngőket erősítettek, melyeknek végéhez bajelhárító szerepő csiszolt köveket vagy nagyobb szemű gyöngyöket varrtak. Az övhöz szíjazták a tokos késeket, a veretes faszelencéket és ereklyetartókat. A női ruházat anyaga bőr és sűrű szövésű textília volt, de előfordult az aranybrokát szövet is. A férfiviselet kevésbé ismert. Az 5. században a nemesi viselethez ékkővel díszített csatok és tarsolydíszek tartoztak. A kardokat és tőröket rekeszes díszű tokban viselték. Az öv díszcsatjainak felerősítésére a 6. században – valószínűleg frank hatásra – gyakran kerek vagy pajzs alakú díszszögecseket használtak. A kardokat ezüst- vagy bronzveretes tokban tartották; a markolati szíjat mészkő gyöngy díszítette. A legmagasabb rangú harcosok díszes védőfegyverzettel rendelkeztek (pajzsok, sisakok). A mindennapi élethez szükséges használati tárgyakat és a kisebb munkaeszközöket a férfiak az övre erősített tarsolyokban tartották: ollókat, borotvát, fenőkövet, tűzszerszámot, árakat stb.

Irod.: Csallány D., Gyöngycsüngődíszes gepida fibulák. ArchÉrt 1942, 329–331; uő, A szentes-nagyhegyi gepida sírlelet (1939) és régészeti kapcsolatai. ArchÉrt 1941, 127–161; Bóna, A középkor hajnala 37–38; uő, Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei. Szerk. Entz G., Budapest, 1986, 66–76; uő, ET 138–151.

Nagy Margit

Gepida társadalom A 3. század utolsó harmadától a törzsi-nemzetségi szervezetet a legfőbb katonai vezető, a király fogta össze (Fastida). Ezt az időszakot követően egészen a hun-vazallus királyig, Ardarikig a források nem neveznek meg név szerint gepida királyt, ami azonban nem jelentheti a királyság szétbomlását. Az írott források – némiképp ellentmondásos – adatai Ardarik halála után legalább két királyi dinasztia kialakulását sejtetik. Valószínű, hogy a királyság területileg két (esetleg három) részre oszlott. Az erdélyi fejedelmi leletek és a hasonló gazdagságú temetkezésre utaló lelettöredék nyomán felmerült a lehetőség, hogy azok a királyok téli és nyári székhelyeit – regiáit – jelzik. Királyi dinasztiaváltások következtek be az 5. század végén (Elemund) és 546-ban (Thorisind). A királyi hatalom korlátozását és ellenőrzését katonai vezetőkből álló tanács látta el. A gepida társadalom alapja a törzsi-nemzetségi kötelék lehetett, mely valószínűleg a településrendszer kialakulásában is szerepet játszott. Az írásos források ugyan nem szólnak a gepidák életmódjáról, azonban a sokáig defenzív gepida külpolitika megerősíti azt a megállapítást, hogy a gepida gazdaság alapját nem a leigázott lakosság termelésének felélése, hanem saját, paraszti földművelő-állattartó gazdálkodásuk jelentette. A Tisza-vidéki, két-három nemzedéken át használt temetők népességének társadalmi megoszlása – a temetők teljes kirablottsága miatt – biztonsággal nem határozható meg; a jelenleg rendelkezésre álló adatok csak hozzávetőleges becslésnek minősülhetnek. A legmagasabb rangú nemesi réteg tagjai sisakot, díszes aranyveretes fegyvereket viseltek (Batajnica, Hódmezővásárhely-Kishomok, Szentes-Berekhát). A teljes fegyverzetű (kard-pajzs-lándzsa) harcosok és a nemesfém ékszeres asszonyok voltak a rangos szabadok. A rangban utánuk következő réteget a kardos-pajzsos, a kardos-lándzsás és a pajzsos-lándzsás közharcosok jelentették. A fegyveres férfiak legalacsonyabb rangú és legnagyobb számú rétegéhez a könnyűfegyverzetű harcosok, a lándzsások és az íjászok tartoztak. A fegyveres férfisírok aránya Szentes-Nagyhegyen a legmagasabb (a férfisírok 66%-a), ezt követi a szőregi (a férfisírok 61%-a) és a berekháti (56%) temető népe; lényegesen alacsonyabb arányokat mutat Kiszombor (a férfisírok 31%-a), Szentes-Kökényzug (24%) és Hódmezővásárhely-Kishomok (12%). A fegyveresek aránya a társadalmi rétegződés mellett egy-egy település stratégiai helyzetét is jelezheti. A meghatározhatatlan és a melléklet nélküli temetkezések a félszabad és a szolgaréteg sírjainak tarthatók; arányuk Szentes-Berekháton megközelíti a népesség felét (a sírok 47%-a), valamivel alatta marad Szentes-Nagyhegyen (40%), Szőregen (38%), Kiszomborban (30%), legalacsonyabb Hódmezővásárhely-Kishomokon (10%). A sorrend egyben az adatok használhatóságának korlátait is reprezentálja: pl. Szentes-Berekháton a gyermeksírok kiválasztása a leletek alapján nem lehetséges, míg Hódmezővásárhely-Kishomokon a sírok meghatározása a régészeti és az antropológiai adatok figyelembevételével történt.

Irod.: Bóna, A középkor hajnala 58–64; uő, MT 279–299; uő, Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Szerk. Entz G., Budapest, 1986, 70–76; Pohl, Die Gepiden 295–301.

Nagy Margit

Gepida pénzverés Pannonia Sirmiensis italo-gót megszállása (504) és a helyi viszonyok konszolidálódása után Nagy Theoderik parancsára Sirmiumban ezüstpénzt kezdtek verni. A helyi kereskedelem célját szolgáló kisméretű, csekély súlyú (1 siliquas) ezüstök előlapja I. Anastasius, I. Iustinus és I. Iustinianus pénzeinek mellképeit és feliratait követi, hátlapján Theoderik monogramjával. Az osztrogótok elűzése (536) után a gót Pannonia Sirmiensis urai a gepidák lettek, akik 550 körül Sirmiumba helyezték át királyi székvárosukat. Két-három évvel később – minden bizonnyal a helyi gót előzményekre támaszkodva – felújítják a pénzverést. Az alig 1 siliquas (0,88–0,95 g) súlyú, átlagban 15 mm átmérőjű ezüstök előlapjai I. Iustinianus és II. Iustinus mellképeivel és hibás felirataival készültek, hátlapjukon (egyetlen, töredékes talán? Turisind monogram kivételével) Kunimund király monogramjával. Kunimund veretei a Kárpát-medence első önálló kora középkori pénzei. Szűk körben terjedtek el: Teotoburgium (Dalj [Horvátország]), Sirmium (Sremska Mitrovica [Szerbia]), Burgenae (Novi Banovici [Szerbia]) és Certissa (Stribnici) antik városok területén került elő eddig mindössze 11 példány. Gepida „pénzforgalomról” tehát csak a Keletrómai Birodalom határán fekvő, félig-meddig még élő antik területeken lehet számolni az 552–567 közötti másfél évtizedben. A gepida pénzek különös ismertetőjegye a hátlap erőteljes halszálkamintás keretezése.

Irod.: J. Brunsmid, Die Münzen des Gepidenkönigs Kunimund. Numismatische Zeitschrift 17(1924), 1–5; F. Stefan, Die Münzstatte Sirmium unter der Ostrogoten und Gepiden. Halle, 1925, 298 t. 1–10; I. Meixner, Nepoznati novac gepidskog kralja Kunimunda. Numizmaticka vijesti 3(1956), 5; Z. Demo, Arheoloski Vestnik 32(1981), 454–481, 3. t. 65–69.

Bóna István

Gepida kovácsmesterség Az 5–7. századi gepida kovácsok és ötvösök (a két mesterség a korai népvándorláskorban szorosan összefüggött) készítményeivel lépten-nyomon, sír-, telep- és kincsleletekben egyaránt találkozunk, hiszen a megmaradt tárgyi emlékanyag zöme, legfontosabb darabjai az ő kezeik alól kerültek ki. A különböző ékszerektől, viseleti tartozékoktól (fibulák, fülbevalók, hajtűk, karperecek, gyűrűk, az övgarnitúrák részei; csatok, veretek, szíjvégek, csüngődíszek; stb.) a fegyvereken (spathák, scramasaxok, saxok, lándzsák, nyilak, harci balták, pajzsok, sisakok) át a mindennapi élet szerszámaiig, eszközeiig (ollók, kések, vonókések, csiholók, árak, tűk, pinzetták, sarlók, harpunák, lakatok stb., valamint koporsókapcsok) és a lószerszámokig (zablák, veretek stb.) terjedt tevékenységük köre. A gazdasági élet, az anyagi kultúra letéteményesei voltak, a társadalom megbecsült tagjai, egyben fegyveresei is. Néhány településen (pl. Tiszafüred, Mezőszopor) a salak- és vassalakleletek utalnak valamilyen fémipari tevékenységre. A vasat erdélyi lelőhelyekről, alföldi gyepvasércből és használhatatlanná vált tárgyak beolvasztásából nyerték. A színes- és nemesfémek körében az arany forrása egyrészt ugyancsak Erdély, másrészt érmék (pl. bizánci solidusok) összeolvasztása volt. Az ezüsthöz és a bronz előállításához szükséges anyagokhoz (réz, ón, antimon) a településterületen belül, de zömmel azon kívül juthattak hozzá, ahogyan az ékkövekhez (pl. almandin) is, kereskedelem útján. Gepida kovács- és ötvösszerszámok három helyről, Csongrádról, Malomfalváról (szórványleletként kalapács és fogó), valamint Mezőbándról ismertek. Az utóbbi temető 10. sírja földúltsága ellenére is gazdag volt szerszámokban. A mester készletéből fogók, üllő, kalapácsok, hidegvágó, szegfejelő, lendkerekes fúró, lyukasztó, egyéb fúrók, poncolóvésők, dróthúzó és fenőkövek maradtak meg. A 6. század második felében dolgozott. (A frankoknál Herouvillette-ben, a türingeknél Schönebeckben, a langobardoknál Brnóban, Poysdorfban került elő ötvös-kovács sír.) Mivel a gepida fémtárgyakon technikai-technológiai vizsgálatok még nem történtek, keveset tudunk az ötvös-kovácsok munkamódszereiről, fogásairól stb. Vonatkozik ez elsősorban a vastárgyakra, különösen a fegyverekre. Általánosságban és összességében a Meroving-kori régészet eredményei alapján tájékozódhatunk.

Irod.: Bóna, A középkor hajnala 41–42, 44; K. Horedt, Moresti. Bukarest, 1979, 148, 150; A. Knaack, in: Die Germanen II. Szerk. B. Krüger, Berlin, 1983, 128–139; Kovács I., Dolg 4(1913), 265–429; R. Seyer, in Die Germanen II. i. m. 173–205; J. Werner, EMS 38(1970), 65–81; B. Arrhenius, Merovingian Garnet Jewellery. Stockholm, 1984.

Cseh János

Gepida ötvösség Jelentőségét és a gazdaságon belül elfoglalt szerepét a szilágysomlyói I. kincs arany nyakláncán függő ötvösszerszámok (fogók, üllők, kalapácsok, vésők, reszelők) is jelzik. Az arany ékszerek készítésénél a 4–5. században elsősorban a préselt (trébelt) technikát kedvelték; öntést csak a nagyobb igénybevételnek kitett tárgyak (csatok, karperecek) vagy díszítésrészletek esetében alkalmaztak. A fibulákat részekből, forrasztással állították össze, felületüket aranylemezekkel borították. Az illesztési felületeket eltakaró lemezborítás a díszítés alapjául is szolgált. Az ékszereknél a munkaigényes applikált díszítéseket részesítették előnyben, elsősorban az inkrusztációt (domború vagy sík csiszolású kövekkel, különálló rekeszekben vagy a felületet folyamatosan borító, geometrikus osztású rekeszfalakkal), az emailberakást, a granulációt, a rovátkolt és fonott drótdíszítést, a keretezett granulációt, a rovátkolt drótból hajlított vonalmintákat stb. Különleges díszítőtechnikák: a felületre utólag forrasztott, préselt díszítősorok (elsősorban kymationsor) és poncolással, kőberakással díszített, préselt figurális díszek; a teljes felület sodort aranydróttal való borítása (Szilágysomlyó, I. és II. kincs). Az 5. század közepén és második felében a gepida ötvösség munkái a Kárpát-medence germán művészetének legszebb alkotásai közé tartoztak. Az ékszerek méretének megnövelése új előállítási mód alkalmazásával és a díszítéstechnika egyszerűsítésével járt. Az aranyművességben is előtérbe került az öntés és a felület nagy részének rekeszes kőberakása. Az erdélyi ötvösműhelyek jellegzetes díszítésmódjai: almandingolyócskákból álló keretdíszek, ötszögű (sejt formájú), pikkely és rozetta formájú rekeszbetétek, hullámvonalas és omega formájú rekeszfalak. Préseléssel készült aranylemezeket alkalmaztak vastárgyak díszítő borításánál (zabla, lándzsavég). A Tisza vidékén unikálisnak számít a vasalapra forrasztott aranyrekeszes-almandinberakásos díszű csat, mely frank és alamann ötvöskészítményekkel mutat kapcsolatot (Szentes-Berekhát 181.).

Az ezüst- és bronztárgyak többségét öntéssel állították elő. Az ezüst ékszerek felületét az 5. század első harmadától inkrusztációs díszű aranylemezekkel borították (Szilágysomlyó, II. kincs, ezüst alapú fibulák); később az ékkőberakásos vagy préselt mintázatú rátétlemezek csak a fibulák meghatározott részeire kerültek (a kengyel tövének illesztéseihez, a rugólemez széleire és közepére). A gepida ötvösség leggyakoribb ékszereit, a faragott díszű, ún. „relief-fibulákat” és a nagyobb méretű övcsatokat ezüstből, ritkábban bronzból öntötték. Az öntéshez szükséges eredeti modell keményfából, csontból, ólomból vagy bronzból készült; skandináv példák nyomán lehetséges, hogy egy-egy darab modelljét több különálló rész összeillesztésével állították össze. Az öntés az antik viaszelvesztéses eljáráshoz hasonló lehetett: az eredeti modellt agyagformába nyomták, a formából viasz- – vagy párhuzamok szerint – ólommodellt készítettek, amit agyagba burkoltak, és kiégetés után erről kapták meg az öntőformát. A fibulapároknál a formálható anyagú köztes modellen végzett javításokról a két példány mintáinak kisebb eltérései tanúskodnak. A nyersöntvényt utánvésik, csiszolják, reszelik, a hátlapon elkészítik a tőszerkezetet, stb. Öntés után alkalmazott díszítések: öntött vagy mélyített rekeszekben domború vagy lapos kőberakások (recézett alátétlemezekkel), poncolás (mandula-, háromszög-, félhold- és körformák), ezüst- és niellóberakások (pont-, háromszög-, hullámvonal-, kör- és fonatminták), végül a felület vékony aranybevonata (tűzaranyozás). A préselt fémmegmunkálási technikát főként a szerves alapanyagú tárgyakat díszítő lemezek esetében alkalmazták, pl. a fegyvertokok díszítőpántjainál és vereteinél, a női viselet szalagos csüngődíszeinél, szelenceborításoknál stb.

A vas övveretek és csatok gyakori díszei a kerek fejű bronzszögek és a rovátkolt drótból készült keretezés. A vas övgarnitúrák tausírozott díszítésének előzményei a gepida ötvösség gyakorlatában már az 5. században is megtalálhatók (háromszög és pont formájú ezüstberakások).

Ötvössírok: a csongrád-kenderföldeki temető ötvösmestereinek szerszámai az 5. század első feléből: üllő, hosszú nyelű vas fogók, kalapácsok. A mezőbándi 10. sírban eltemetett mester a 6. század középső harmadában dolgozott; készletéből vasfogók, üllő, kalapácsok, szegfejelők, poncolóvésők, hidegvágó, dróthúzó, lendkerekes fúró, szurok, fenőkövek, fém nyersanyagdarabok maradtak meg. Az ötvösmester valószínűleg teljes fegyverzetű harcosok közé tartozott; kiemelkedő társadalmi rangját vassisakja jelzi. A gepida ötvösség technikai eljárásainak egy részét az avar ötvösök is alkalmazták (öntés, vas övgarnitúrák készítése, préselt-bordázott szalagdíszek, egyes díszítésmódok); a kapcsolat vizsgálatánál azonban nem hagyható figyelmen kívül a bizánci ötvöseljárások és díszítőtechnika átvétele.

Irod.: Fettich N., A szilágysomlyói második kincs. Budapest, 1932; uő, Bronzeguss und Nomadenkunst. Prag, 1929; uő, Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. Budapest, 1951; László Gy., A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1970, 71–82; Bóna, A középkor hajnala 42–43; M. Párducz, Archaologische Beitrage zur Geschichte der Hunnenzeit in Ungarn. Acta ArchHung 11(1959), 371–372; Kovács I., A mezőbándi ásatások. Dolg 4(1913), 284–296, 381–382.

Nagy Margit

Gepida sasos csatok A nemesasszonyok 6. századi viseletéhez tartozó, nagyméretű díszcsatok egyik csoportja. Jellemzőjük az ovális, széles csatkarika, a karika szélére hajló tövis, a négyszögletes, öntött csatlemez, melyhez a karikával ellentétes oldalon sasfej járul. A lemez szélein, közepén és a sasfej szeménél kőberakásokat alkalmaztak. A csatkarikát és a lemezt rövid összekötőlemezzel rögzítették. A szíjra való felerősítést a lemez sarkainál és a sasfejen elhelyezett szögek szolgálták. A gepida sasos csatok három fő típusa különböztethető meg (megjegyzendő, hogy a díszítések variációi mindhárom csoportban előfordulnak).

1. A Tisza-vidéki csattípusnál a lefelé néző sasfej ívelt oldalú, trapéz formájú nyakkal kapcsolódik a csatlemezhez. A lemez belső díszítése tektonikus négyzetekből áll, melyet kötélfonatminta és bordázott sávok kereteznek. A lemezek közepén poncolással vagy kőberakással hangsúlyozott keresztábrázolások találhatók (Szentes-Nagyhegy 15. és 77.; Szolnok-Szanda 145.; Hódmezővásárhely-Kishomok 77. csatja – utóbbi közepén vésett sugaras díszítés). A Tisza-vidéki csoporthoz tartoznak a knini (Knin-Greblje 50. [Horvátország]) és a kosevói (Alt-Kossewen 386. [Lengyelország]) példányok.

2. Az erdélyi típus madárfejeinél a nyak téglalap alakú, belső oldalán rövid kiszögellésekkel. A madárfejek lefelé nézőek (Maroscsapó/Cipau [Románia], Valentine-Arnesp [Franciaország], Szentes-Nagyhegy 64., csatkarika; Aradka/Aradac-Mecka [Szerbia], csatkarika), egyetlen kivétellel (Szamosjenő/Fundatura [Románia]). Az erdélyi gepida sasos csatok lemezei spirálinda-motívumos díszűek; a díszítés diagonális beosztású. A csatkarika szembenéző állatfejekben végződik.

3. A Tisza-vidéki és az erdélyi típusok közti átmenet formáját képviselik a Duna menti gepida sasos csatok, melyeknél a madárnyakak rombusz alakúak, olykor ívelt oldalúak, a csatlemezek spirálinda-motívumos díszűek. (Észak-Szerbia, Kubin/Kovin [Szerbia], Iatrus [Bulgária]). A sasfejes csatok időrendi helyzete a legutóbbi időkig vitatott volt, miután krími eredetük – a Suuk Su-i temető leletei alapján – biztosnak látszott. A Tisza-vidéki gepida sasos csatokat a dél-oroszországi forma helyi változatának tartották és az avar kori gepidák hagyatékához sorolták. Az önálló Tisza-vidéki műhely a szolnok-szandai és az alt-kosseweni csattal kapcsolatban vetődött fel. A gepida sasos csatok Tisza-vidéki csoportjának helyi gyártása a hódmezővásárhely-kishomoki példány alapján igazolódott. A dél-oroszországi csatok tipológiájának részletes kidolgozása határozottan bizonyította a sasfejes csatok kialakulásánál a gepida ötvösség prioritását. A csatok díszítése kétségtelenül apotropaikus jellegű; viseleti szerepük az itáliai keleti gót díszcsatokéhoz hasonló.

Irod.: M. Rusu, Pontische Gürtelschnallen mit Adlerkopf (VI–VII. Jh. n. Z.) Dacia 3(1959), 485–522; Csallány, Gepiden 321–324; J. Werner, Slawische Bügelfibeln des 7. Jahrhunderts. Reinecke-Festschrift 1950, 167; Z. Vinski, Adlerschnallenfunde in Jugoslawien. Liber Iosepho Kostrzewski. 1968, 314–325; Bóna, A középkor hajnala 50–51; uő, Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK XXVII(1978), 135–136; A. K. Ambroz, Bolsaja prjazka iz skalistinskogo mogil’nika (sklep 288). SA 1980, 256–261; uő, Osnovy periodozacii juzno-krimskih mogil’nikov tipa Suuk Su. In: Drevnosti Slavjan i Rusi, 1988, 5–12; Nagy M., A gepida királyság. In: Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely 1984, 225–227.

Nagy Margit

Gepida fibulák A Tisza–Körösök–Maros vidékén a 4. század végi–5. század eleji viseletben a római fibulatípusok dominálnak: leggyakrabban a T formájú bronzfibulák és a nagyméretű, aláhajtott lábú, felcsavart kengyeldíszű bronz- és vasfibulák fordulnak elő (pl. Csongrád-Kenderföldek). Az elsősorban funkcionális célú, kiegészítő szerepű római típusú fibulák 5. század első felére keltezhető, különleges díszítésű példányai: kiszélesedő tűlemezű vasfibulán háromszög alakú ezüstberakás (Tápé-Lebő 2.); kéttagú, egyenes tűlemezű fibulán vésett rácsmintás dísz (Csongrád-Kettőshalmi-dűlő). A római fibulaformákat folyamatosan használták a 6. század végéig; így vasfibulák nagy számban kerültek elő a gepidák hun kor utáni alföldi és erdélyi szállásterületeiről. A bronzból készült példányok között előfordulnak keskeny tűlemezű, kéttagú formák (Szentes-Berekhát 106.) és felcsavart kengyeldíszű, aláhajtott lábú, ún. illyricumi–bizánci bronzfibulák is (Hódmezővásárhely-Kishomok 23., Kiszombor 146.). A keskeny tűlemezű, kéttagú forma ezüst változata az 5. század második felében is előfordul (Szentes-Berekhát 148.). A késő római hagymagombos fibulatípus – a keleti és nyugati gót párhuzamokhoz hasonlóan – a gepidáknál is fejedelmi leletekből ismert: ónixköves változatban (Szilágysomlyó, II. kincs), áttört díszítéssel (Apahida, I.). Másodlagos felhasználás után, valószínűleg talált tárgyként eredeti késő római fibula is kerülhet gepida sírba (Szőreg 39.). A 4. század végén a gót és a gepida viseletben egy időben terjedtek el a rugólemezből és tűlemezből, valamint az ívelt kengyelből álló lemezfibulák. A rugólap leggyakoribb változatai gepida területen: háromszög formájú (Tápé-Lebő, Mártély), félkorong alakú (Fábiánsebestyén, Csongrád-Kettőshalmi-dűlő, Hódmezővásárhely-Sóshalom, Szendrőlád), egyenesen levágott oldalú, lécdíszes (Gyula környéke, Mezőkaszony-Barabás, Tiszalök). A rugólemez hátlapján lévő rugótengely végének gombjait a későbbi darabokon funkció nélküli díszgombokká alakították és többnyire állatfej formájúra mintázták meg. A lemezfibulák kengyele erősen ívelt, középen élesen kiemelkedő („gerincelt”). A tűlemez általában rombusz formájú, szélei felé kissé lehajlított („tetőszerű”). A tűlemez formája a fibula jellemző részlete; a lemez legnagyobb kiszélesedésének helye, illetve a felső rész és a láb(tű)lemez egészének aránya a fibulák időrendi csoportosításának alapja. Fontos kronológiai szempont a fibulák mérete is: a 4. század végi–5. század első feléből származó fibulák többnyire kis méretben (6–12 cm), egyszerű díszítéssel készültek, pl. poncolás (Tápé-Lebő 2.); megjelenik a kengyel két végének illesztésénél a rovátkolt drótdísz (Csongrád-Kenderföldek 111.). Az 5. század középső harmadától a lemezfibulák méretét megnövelték (12–17 cm), aranyozott ezüst vagy réz díszítőlemezeket helyeztek el a rugólapon és a kengyel két végénél, melyek az illesztéseket és az öntéshibákat eltakarták. A rugólemezlapon előfordul az egyirányú vagy ellentétes irányú madárfejekből álló díszlemez (Tiszalök, Mezőkaszony-Barabás). A kengyel végeinél lévő díszlemezek háromszög alakúak vagy íveltek, olykor kőberakásos díszűek (Perjámos, Balsa), vésett pikkelymintásak (Tiszalök, Mezőkaszony-Barabás), indadíszesek (Gyula környéke, Kiskunfélegyháza), palmetta mintázatúak (Székely, Makó, Csongrád) vagy ennek egyszerűbb utánzatai (Hódmezővásárhely-Sóshalom). A lemezfibulák legkésőbbi példányait az öntött „relief-fibulák” díszítésmódjainak átvétele (kőberakások a láb[tű]lemez szélein, spirálindás díszítés), a fej(rugó)lap sugarasan elhelyezett gombjai és a nagy méret jellemzik (Nagyvárad/Oradea [Románia] – hossza 29,2 cm). A lemezfibulák egyik speciális változata az arisztokrácia számára készített, aranylemezzel borított, rekeszes kőberakásokkal díszített fibulák csoportja, melyeknek a 4. század végétől az 5. század középső harmadáig összegyűlt példányai a szilágysomlyói II. kincsben találhatók. A szilágysomlyói fibulák az inkrusztációs díszfibulák teljes fejlődési sorát mutatják be; a legkésőbbi, legnagyobb méretű példányok díszítése a lemezfibulák rátétlemezes díszeihez kapcsolódik, tehát a rekeszes kőberakásos díszű fibulák és a lemezfibulák bizonyos csoportjainak gyártása az 5. század első felében párhuzamosan folyt. A szilágysomlyói kincs korábbi fibulatípusait a gepida szállásterület kisebb méretű aranyfibulái is képviselik (Gelénes, Völc). A lemezfibulák kisméretű, egybeöntött utánzatai, archaizáló formaként az 5–6. században is előfordulhatnak, feltehetően díszfibulák mellett, funkcionális céllal, vagy olcsó ékszerként („Bökénymindszent”, Kiszombor 131., Mezőszopor/Soporu de Cimpie [jud. Cluj, Románia]).

A vésett vagy faragott díszű, öntött „relief-fibulák” gyártása – eddigi ismereteink szerint – az 5. század középső harmadában kezdődött. Az öntött fibulák fejlett formáinak keltezése a síregyüttesek komplex értékelésén alapulhat. A fibulákat a félkörös vagy négyszögletes rugólap, az egybeöntött gombok, a kevéssé ívelődő kengyel, az egyenes vagy rombikusan kiszélesedő tűlemez jellemzi. A tűszerkezet a hátlapon az egybeöntött tengelytartó lemezre és a tűtartó lemezre szerelt (többnyire vasból készült) rugóból és tűből áll. A gepida öntött relief-fibulák főbb típusai: egyenes tűlemező fibulák, madárfejes („Bökénymindszent”), állatfejes és kőberakásos (Szarvas) vagy rovátkolt díszű tűlemezzel (Szentes-Berekhát 249.). Kis méretük miatt valószínűleg díszfibulák mellett használt, kiegészítő ékszerek.

Spiráldíszes, rombikus tűlemező fibulák: aranyozott ezüst vagy bronz ékszerek, felületükön hangsúlyozott növényi mintával; a rugólemez gombjai és a tűlemez vége állatfejes díszű. Három- és ötgombos változatban, ritkán hét gombbal (Kisselyk/Seica Mica [Románia]) készültek gepida területen. A nagyméretű, egyedi díszítésű példányok (Kolozsvár-Kardosfalva, Erdély, Bereg megye, Nagyvárad, Szőreg 19., Szolnok-Szanda stb.) feltehetően megelőzik a kisebb, sorozatban gyártott darabokat (Kistelek, Tiszaroff, Szentes-Kökényzug 29., Csongrád-Kettőshalom, Szentes-Kökényzug 56. stb.). A fibulacsoport az osztrogót fibulákkal mutat rokonságot. A spirálindadísz végletesen leegyszerősített formája az apró S formájú minta vagy a vonal-kör minta (Szentes-Nagyhegy 5. és 64.). Különleges díszítésmódok: teljes madáralak a tűlemez alsó végénél (Magyarország), szembefordított madárfejek a tűlemezen (Nagyvárad/Oradea), cikáda formájú kőberakás a tűlemez állatfejének helyén („Bökénymindszent”, Szentes-Nagyhegy 8.), a rugólemez madárfejekből álló gombdísze („Bökénymindszent”). Előfordul a négyszögletes rugólap is (Tiszafüred, Bocsár/Bocar [Szerbia]).

A vésett geometrikus díszű, rombikus tűlemező fibulacsoport a lemez rombusz- vagy rácsmintás díszítésével tér el; a rugólapon szembeforduló indadísz van. A rugólap három- vagy ötgombos, a gombok simák, állatfejet csak a tűlemez végén alkalmaztak. A típus a gepida női viselet leggyakoribb ékszere (pl. Kiszombor 88., „Bökénymindszent”, Törökszentmiklós, Malomfalva/Moresti-Hula 73., Hódmezővásárhely-Gorzsa 94., Szentes-Kökényzug 49. és 56. stb.).

A pontkörös díszű fibulák a gepida fibulák későbbi csoportját jelentik. A felületet borító pontkörök vagy koncentrikus körök a növényi mintát helyettesítik; az állatfejek eltűnnek a fibulákról. A csoport legnagyobb méretű példányának cikáda formájú kőberakása a spiráldíszes fibulákkal való közvetlen kapcsolatot mutatja (Szőreg 29.). Három- és ötgombos változata és négyszögletes rugólemezű formája is előfordul (Szentes-Berekhát 202.). A gepida fibulák fejlődését különböző külső hatások érték: osztrogót jellegű ékszerek, pl. a sas formájú fibulák (Bereg megye, Szentes-Berekhát 61., Malomfalva-Hula 50.) és egyes fibulák díszítésrészletei; türing hatást mutat a fecskefark formájú tűlemez (Biharkeresztes-Ártánd-Nagyfarkasdomb 182.); közép-skandináviai és észak-európai kapcsolatra utal a gepida területen szokatlan fibulaformák és az 1. germán állatstílus együttes megjelenése (Szentes-Nagyhegy 77., Szolnok-Szanda, 124.); frank jellegű ékszer a szirmos díszű korongfibula (Hódmezővásárhely-Kishomok 77.); langobard ékszernek tartható az üvegberakásos S-fibula (Szőreg XI.).

Irod.: Csallány, Gepiden 264–269, 381–382; M. Párducz, Die ethnischen Probleme der Hunnenzeit in Ungarn. StudArch 7. Budapest, 1959, 422–438; I. Kovrig, Nouvelle trouvailles du Ve siecle découvertes en Hongrie. Acta ArchHung 10(1959), 209–225; J. Werner, Studien zu Grabfunden des V. Jahrhunderts. SlArch 7(1959), 422–438; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK 27(1978), 123–170; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 793–811; G. Haseloff, Die germanische Tierornamentik der Völkerwanderungszeit. Berlin–New York, 1981, 701–705; A. K. Ambroz, O dvuhplastincatyh fibulah s nakladami. In: Drevnosti epohi velikogo pereselenija narodov VI–VIII vekov. Moskva, 1982, 107–121.

Nagy Margit

Gepida fazekasság A Felső-Tisza-vidéken a 3. század végétől jelentkezik egy olyan leletcsoport, amelynek etnikus hovatartozása ma vita tárgya ugyan, de amelynek kerámiájában határozott germán vonások ismerhetők fel. Ilyen a kettőskónikus, széles szájú táltípus, kézzel formált germán előképek korongolt változata, s néhány bekarcolt díszű, hosszabb nyakú, hasasodó pohárforma. A 2. század végétől a 4. századig (a pontos felső időhatár ismeretlen) szintén a Felső-Tisza-vidéken terjedt el az ún. beregsurányi típusú fazekasáru (a kor divatját, a provinciális formát és mintázatot utánzó, szürke, korongolt edények). A kutatás mai álláspontja szerint az ilyen, nagy vásárlókör számára dolgozó központok nem etnikus jelenségek, tehát áruikat – a források tanúsága szerint is – többféle eredetű népcsoport egy időben vásárolhatta. Ugyanezen a területen tűnnek fel az ún. murgai típusú (perem alatti párnatagból induló fülű, besímított díszű) korsók különféle variációi: a Csernyahov-kultúrából származó, hosszú nyakú, élesen hasasodó típustól a szarmata gyökerű, tojástestű, széles szájú változatig. Ennek a korsótípusnak a Kárpát-medencébe való kerülését a kutatók a gepidákhoz kapcsolják. Az 5. század közepe után a gepida szállásterület áthelyeződött és jelentősen kiszélesedett. A új – korábban főleg szarmata, majd hun lakosságú – területek római–barbár kerámiája nagy hatással volt a beköltözőkre: a gepidák ekkor vették át az itt már a 4–5. század fordulóján megjelent szürke, szemcsés, korongolt házikerámiát. A gepida kerámia az 5. században is mutat a Csernyahov-kultúrára jellemző vonásokat (kannelúrázott korsók, erősen kihajló peremű, csonkakúpos testű tálak), ezek a jellemzők a század második felére elhalványodnak. E kerámiaművesség sok szállal kapcsolódik a Duna-vidék, s általában a Kárpát-medence egyéb területének fazekasságához (pl. a murgai korsók általános használata). A díszkerámiában a gazdag besimított díszítés feltehetőleg a Kárpát-medence más területein is a Csernyahov-kultúrából származik, de a gepidáknál a dél-alföldi szarmata műhelyek hatása válik jellemzővé. Az 5. század második felében és a 6. század első felében a Kárpát-medence keleti felében (Erdélyt is ideértve) meglehetősen egységes kerámiaművesség alakul ki. Ez nem jelent uniformizáltságot, mivel sorozatáruval alig találkozunk: e nagy területet sok kisebb-nagyobb, az aktuális divatot követő műhely láthatta el termékeivel. A temetők és a telepek kerámiaanyaga természetszerűleg egymástól kissé eltérő. A sírokba főleg poharak, bögrék, néha korsók, palackok, ritkábban kisebb tálak kerültek, míg a főzőfazekak, a fedők, a nagyobb tálak s a hombáredények természetesen a telepekről ismertek. Anyagában és díszítésében egyaránt jól elválik egymástól a csak evésre-ivásra, tálalásra készült „asztali készlet” („díszkerámia”) és a főzésre használt ún. „házikerámia”. Míg az előbbi anyaga alig szemcsés, gondosan iszapolt, az utóbbit durva homokkal, kisebb-nagyobb kavicsszemcsékkel, néha samottal soványították. Az előbbi mindig gyorskorongon, az utóbbi egy része kézikorongon készült. Csak a díszedényeken szerepel a besimított, illetve bepecsételt díszítés, az edény szürke, fekete, néha okkerszínű felületén; a szürke, ritkábban pirosas-rózsaszínes házikerámiát fésűvel készített egyenes vagy hullámvonalkötegek díszítették. A díszedények egyenletesre, a házikerámia egyes darabjai pedig néha foltosra égtek a fazekaskemencében. Az utóbbi többségét különböző méretű fazekak és bögrék teszik ki: kihajló peremű vagy hengeres nyakú edények, gömbös vagy vállban szélesebb testtel. Előfordul néhány díszítetlen, félgömbölyű vagy kúpos testű, kavicsos anyagú tál is. A hombárok között csak az 5. században volt besimított mintázatú, a 6. századiak már szemcsés anyagúak; szürkék és pirosak, mindig fésűs hullámkötegekkel díszítettek. A díszkerámia formái közül a füles korsók, kancsók szürke-fekete testét polírozott felület vagy háló-, zegzug-, fenyőmintás besimítás szépíti. Gepida területen (az 5. század elején a Felső-Tisza-vidéken, majd az egész gepida szállásterületen) készülhetett, máshonnan nem ismert a díszpoharak élesen kettőskónikus, vízszintes bordákkal-sávokkal tagolt testű, besimított csoportja. A poharak másik csoportja, a körte formájú, besimított díszítésűek a hasonló korú pannonia langobard keramikának is jellegzetes formái. A bepecsételt díszítés talán késő római előképekre vezethető vissza, csakhogy a 4. és 6. század között egyelőre nem ismerjük az összekötő láncszemeket. A gepidák által használt díszedények túlnyomó többsége is gepida földön készülhetett (Törökszentmiklós). Eme antik hagyományú fazekastermékeket magas színvonalon dolgozó műhelyekben készíthették, de alig találni teljesen hasonló darabokat (eddig két-két edényen fordult elő azonos pecsétlőből származó mintázat). A jóval gyengébb minőségű, kézzel formált bögrék, kisebb-nagyobb „általános népvándorlás kori” formák: közülük a telepeken találtaké még kisebb számú, mint a sírokból előkerülteké – a mindennapi életben alig használták őket. A gepida királyságnak és településeinek elpusztultával a gepida fazekasság is eltűnt, az alföldi avarság nem folytatta kerámiaművességüket. A kora avar kori szürke, korongolt kerámia és a gepida szürke fazekasáru között nem találni kritikát kibíró kapcsolatot. A formákban és díszítésekben gazdag gepida fazekasságnak csak egyetlen olyan terméke van – a bepecsételt, körte formájú típus –, amelyhez igen hasonló darabok kerültek elő egyetlen dunántúli lelőhely (Kölked) kora avar kori leletanyagában, egyelőre nem tisztázott jellegű kontinuitás (gepida vagy langobard műhelyhagyományok?) eredményeképpen.

Irod.: Csallány, Gepiden; Nagy M., Régészeti adatok a Közép-Tisza-vidék V–VI. sz.-i történetéhez. Doktori disszertáció. ELTE Kézirat, 1970; Bóna, A középkor hajnala; B. Tóth Á., Gepida telepek az Alföldön. Doktori disszertáció. ELTE Kézirat, 1983; Cseh J., Adatok Kengyel környékének 5–6. századi települési viszonyaihoz. ArchÉrt 113 (1986), 190–205; uő, Gepida fazekaskemence Törökszentmiklóson. ArchÉrt 117(1990), 223–240; uő, Korai népvándorlás kori telepleletek Kengyel határában. Zounuk 7(1992), 9–33; Simoni, K., VAMZ 10–11(1977–78), 209–233.

Tóth Ágnes

Gepida csontművesség Megmunkálási technikák: csiszolás, faragás, fűrészelés, vésés. A leggyakoribb tárgy az állati lapockacsontokból készített fésű. A 4–5. században a késő római háromszög fogólemezű, illetve a keleti germán „púpos hátú” formákat készítették; az 5–6. században a kétoldalas, különböző sűrűségű fogakkal ellátott fésűk váltak általánossá. A Tisza-vidéki temetőkből közel 500 db csontfésű került elő. Az egyoldalas, tokos fésű gepida területen ritka. Az átlagosan 10-15 cm hosszú, 3-5 cm széles sűrűfésűket három, sima lappá csiszolt, több egymáshoz illesztett részből álló lemezből készítették. A lemezeket elkalapált fejű lágyvas vagy bronzszegecsekkel erősítették össze. A fogak kifűrészelése – a középlemezeken megfigyelhető fűrésznyomok szerint – a három lemez összeállítása után történt. A többnyire kiemelkedő gerincű középlemezek a fésű teljes hosszánál rövidebbek és többnyire vésett vagy csiszolt díszítésűek. A díszítést általában a fésű összeállítása előtt vitték rá a lemezre. A leggyakoribb díszítőminták: párhuzamos és folyamatos zsinórvonalak, fonatminták, félkörívek, hullámvonalak, hálóminták, háromszögek, ékminták, pikkelyminták, koncentrikus körök. Különösen gazdag a kiszombori temető fésűinek (78 db) mintakincse. A gepida csontművesség egyéb tárgyai: díszített tarsolyzár (Kiszombor 247.), megmunkált teknősbékapáncél (Szentes-Nagyhegy 83.), prizma formájú csontcsüngők (pl. Kiszombor 131. és 279.), csonttűk (pl. Szentes-Kökényzug XVI.). Biharon (Biharea [jud. Bihor, Románia]) és Tiszafüreden fésűkészítő mester műhelye került elő.

Irod.: Török Gy., A kiszombori germán temető helye népvándorláskori emlékeink között. Dolgozatok 12(1936), 124–127; Csallány, Gepiden 383–384, Taf. 261–268; Sevin, Die Gebiden 118–120; Bóna, ET 141; Bihar: S. Dumitrascu, Crisia 12(1982), 107–121; 15 (1985), 61–96.

Nagy Margit

Gepida–bizánci kapcsolatok Az írott források szerint a nedaói csatától (455) a gepidák leveréséig – kisebb megszakítással – folyamatos gepida–bizánci kapcsolatok régészeti emlékeit a bizánci császári udvarból származó méltóságjelvények, luxusékszerek, a gepida kereszténység emlékeinek jelentős része, valamint az olcsó kereskedelmi árucikkek és a pénzek jelentik. Az apahidai I. sírlelet császári ajándéknak tartható, áttört díszítésű (kereszt és leveles inda) hagymagombos aranyfibulája, monogramos gyűrűi, antik ezüstkorsói (kézmosókészlet darabjai) bizánci ötvösműhelyekben készültek. A gepida kereszténység egyik legszebb emléke, a kolozsvár-szamosfalvi kőberakásos díszű aranykorong – nyaklánc csüngődísze – szintén Földközi-tenger-vidéki aranyműves munkája. Antik eredetű a szamosfalvi kincslelet gemmás aranygyűrűje is. Egyszerűbb kivitelű bizánci kereszt hegyikristállyal díszítve, Kiszomborról (350.) ismert; a bizánci kereskedelem sorozatárui közé tartozik egy zománcberakásos bronzcsat kereszttel díszített kerete Szentes-Berekhátról (145.). A csongrád-kettőshalmi bizánci csat aranyozott bronzlemezén kereszt és galambpár ábrázolás látható. A késő antik–bizánci jellegű tárgyak közé tartoznak az aláhajtott lábú, felcsavart kengyeldíszítésű, vésett vonalmintás bronzfibulák is (Hódmezővásárhely-Kishomok 23.). A császárság Duna menti erődjeiből kerültek a gepidákhoz a 6. század középső harmadától a kereszttel és félholddal díszített, ún. Sucidava-típusú csatok (Szentes-Kökényzug 64., Szentes-Nagyhegy 29., Szőreg XI., 103., Pécska, Hódmezővásárhely-Kishomok 65. stb.), a pont-vonal díszes, áttört csatok (Magyarcsanád-Bökény 9.) és szíjvég (Magyarcsanád-Bökény „D”) és a keskeny lemezű tarsolycsatok, a hozzájuk tartozó szíjvégekkel (Tiszaderzs, Hódmezővásárhely-Dilinka). 6. századi bizánci csattípus helyi utánzatának tartható az oroszlánfigurával díszített magyarcsanád-bökényi bronzcsat. A használati tárgyak közül bizánci készítésűek az ivókészletek talpas üvegserlegei (Kiszombor 88.). A hun kor utáni bizánci pénzforgalom a gepidák alföldi szállásterületein kevés nyomot hagyott: 1 bizonytalan meghatározású érem az 5. század második feléből (Magyarcsanád-Bökény A sír); 2 I. Anastasius (491–518)-érem (Kiszombor 40., Szőreg XII.) és 3 I. Iustinus (518–527)-érem (Hódmezővásárhely-Gorzsa 51., Tiszafüred és Tiszaigar). A bizánci érmek ritkasága azonban az obulusmellékelés elhagyását is jelezheti. Az erdélyi gepida területeken a II. Theodosius (408–450)-veretek kerültek elő a legnagyobb számban (19 db és 1 db barbár utánzat); a későbbi veretek ritkábbak: 1 I. Leo (454–474); 2 Zeno (472–491) és 3 I. Anastasius (491–518) és I. Iustinus (518–527)-érem, míg a 7 I. Iustinianus (527–565)-arany egy része már avar kori is lehet.

Irod.: Csallány D., A bizánci fémművesség emlékei I. AntikTan 1(1954), 101–126, II. Acta ArchHung 4(1956), 261–291; Csallány, Gepiden 354–355; K. Horedt, Neue Goldschatze des 5. Jahrhunderts aus Rumanien. Studia Gothica 25(1970), 106–107; C. Preda, Circulatia monedilor bizantine in regiunea Carpato-Dunareana. SCIV 23(1972), 375–415; Bóna, ET 138–164.

Nagy Margit

Gepida továbbélés A gepida továbbélés a témakör egyik megfogalmazása, ugyanígy beszélhetünk Erdély korai avar kori gepidáiról vagy erdélyi gepida enklávéról is. Exponált az említett terület, mivel emlékanyag csak innen ismert. A Gepida Királyság 567–568. évi összeomlása utáni időszakból régészetileg sem a Tisza-vidéken, sem pedig a Szerémségben, Észak-Szerbiában és Olténiában nem mutatható ki gepida népelem. Ugyanakkor azonban kétségtelen, hogy léteztek gepida közösségek az Avar Kaganátus alatt, a történeti adatok alapján az egykori Gepidia déli részén bizonyosan. Mint alávetett etnikum – régészetileg megfogható, önálló élet nélkül – anyagi kultúrában (pl. viseletben) asszimilálódva, de egyben el is szegényedve élhettek. Ugyanakkor az erdélyi gepida enklávéról megállapítható, hogy a Maros–Küküllők vidékén az 5. század közepétől a 7. század második feléig töretlen, kontinuus a keleti germán népesség jelenléte, anyagi kultúrája, gyakran lépést tartva a Kárpát-medencében és a nyugati meroving világban megfigyelhető változásokkal, korszakokkal is. Mivel a 6–7. századi telepkerámiában a klasszikus gepida agyagipar mellett az avar és a szláv edényművesség nyomai is pregnánsan jelentkeznek, az emlékanyagnak – habár időben idetartozó – ez a része témánk szempontjából, az etnikai meghatározást tekintve csak föltételesen jöhet szóba. Amire inkább lehet támaszkodni, az öt, publikált vagy csak ismertetett temető Erdély szívében. Ezek a Maros (Mezőbánd, Marosvásárhely, Marosnagylak, Marosveresmart) és a Nagy-Küküllő (Baráthely) völgyében helyezkednek el. Az újabb nagy sírmezők (Marosnagylak és Baráthely) teljes közzététele még várat magára. A kerámiában a korábbi évtizedekből ismert gepida technika pregnánsan jelentkezik (pl. körte alakú bögrék bepecsételt és besimított díszítéssel, kiöntőcsöves kerámia, fésült ékítésű fazekak). A fegyverzetben (spatha, sax, lándzsa, nyílcsúcs, pajzs, sisak) jellegzetes gepida elemek dominálnak, esetenként korai avar és nyugati germán formai jegyekkel. A fibulaviselet visszaszorul, ugyanakkor előtérbe kerülnek a poncolt és vésett díszítésű, olykor nyugati típusú, többrészes övgarnitúrák, vas övveretek (néha tausírozással). Megjelenik a fogazásos 2. germán állatstílus, csaton és gyűrűn. A férfi és női viselet terén (csatoknál, fülbevalóknál, gyöngyöknél, gyűrűknél, stb.) olyan jelenségek tűnnek föl, amelyek az avar, a bizánci és a szláv világ felé mutatnak. A leletek megítélésénél a helyi műhelyek tevékenysége mellett a kereskedelmi forgalom (pl. a bizánci területekkel) és a népesség-áttelepítés (az Avar Kaganátus belpolitikája) egyaránt fölmerül. Az egyszer használati eszközök (pl. csontfésűk, ollók, vonókések) a korábbi időszak leleteivel egyeznek. Gyakoriak a kereszténységre utaló jelenségek. Néhány temetőben ló- vagy lovastemetkezések tűnnek föl (lócsontok, zablák, kengyelek, lószerszámok). Az avar etnikumra mutató leletek a 7. század első és középső harmadára tehetők. Ugyanakkor a temetők korai időszakát fémjelezheti egy obulus, I. Iustinianus (527–565) bronzérme Baráthelyen. A kora középkori bizánci (Theophylaktus Simokatta, Theophanes stb.) és nyugat-európai – Karoling-kori – történeti munkák, krónikák, évkönyvek stb. (pl. Paulus Diaconus, Conversio) a 8–9. század fordulójáig több esetben megemlékeznek a gepidákról. Az összeomlást követően sokan menekültek bizánci fönnhatóság alá, vagy csatlakoztak az Itáliába vonuló langobardokhoz. 600 körül bácskai gepida falvakról(?) hallunk Priskos avarellenes hadjárata kapcsán, 626-ban kontingensük ott volt a Bizáncot ostromló avar haderő soraiban. A 8–9. század fordulójára vonatkoztatható adat a Szerémség térségében említi egy csoportjukat.

Irod.: Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK II. 27(1978), 123–170; uő, ET 162–164; Csallány, Gepiden 14–15; K. Horedt, Dacia 21(1977), 251–268; Kovács I., Dolg 4(1913), 265–429; uő, Dolg 6(1915), 278–296; P. Lakatos, AASzeg 17(1973); M. Roska, Germania 18(1934), 123–130; Sevin, Die Gebiden 176–202.

Cseh János

Germán brakteáták Kerek, vékony nemesfém lapból (bractea) készített, pénzt utánzó, egyoldalú veretek. A népvándorláskorban nyakban függve, gyöngysorba fűzve viselik őket, néha több darabot is egyszerre. Anyaguk főleg arany, amelynek romolhatatlan tisztasága fokozza az amulettként hordott ékszer védőerejét. Az 5–6. századi példányokat zömmel az északi germánok készítették és viselték, fő elterjedési területük Dél-Skandinávia. A brakteáták előképéül a főleg a 4. századból származó, barbár előkelőknek ajándékozott római császármedaillonok, illetve ezek északi utánzatai szolgáltak. Az éremképet a germánok saját stílusukban fogalmazták át, a körirat elmaradt vagy latin betű-imitációkkal, illetve rúnás felirattal pótolták; egyszerű gyöngyözött vagy bonyolult, több sávban geometrikus mintával díszített kerettel övezték. E több mint száz éve alaposan kutatott ékszerfajtának négy alapvető éremképtípusa ismert; az isten- és állatalakok ma már nagyobbrészt feledésbe merült mitológiai történeteket illusztrálnak. A gepida korból, illetve területről (Debrecen környéke) északi eredetű példányokat ismerünk. Ezek a Dél-Skandináviában készült brakteáták az ún. C típusba tartoznak, rajtuk a római császári gyöngyös diadémra emlékeztető fejékű varázsló isten, Odin-Wotan egy bikaszarvas, szakállas lovat gyógyít; a középső képmező körül rúnás cartouche látható. Ez az emlék a 6. század első felére keltezhető, akárcsak a pannoniai langobard temetőkben fellelt példányok. A várpalotai temető 21. sírjából származó brakteátán a trónon ülő, madársapkát viselő, farkast etető Odin-Wotan látható, hollója társaságában. A sír további 3 brakteátáján szalagos testűvé stilizált fantáziaállatokat láthatunk; az Odin-Wotant elnyelő szörnyetegeket sejtik bennük. (További, langobard területen előkerült brakteáták: Saratice, Schwechat). A poysdorfi 4. sír példánya anyagösszetételében és képi megfogalmazásában egyaránt eltér az átlagos, északon készült daraboktól.

Irod.: H. Shetelig, PZ 7(1915), 79–80; M. Mackeprang, De Nordiske Guldbrakteater. Aarhus, 1952; E. Munksgaard, B. Arrhenius, H. Roth, K. M. Nielsen, K. Hauck, Brakteaten. RGA III(1978), 337–401; Bóna, A középkor hajnala 56; uő, Acta ArchHung 7(1956), 212–213.

Tóth Ágnes

* * *

Apahida (jud. Cluj, Románia) A Kis-Szamos nagyívű könyökének térsége, közelebbről a falu belterülete és határa bővelkedik népvándorlás kori, különösen 5–6. századi leletekben. Ezek topográfiai és kronológiai szempontból szorosan összefüggenek a kolozsvári lelőhelyekkel (pl. Szamosfalva). Az 5. század második felében Gepidia exponált helye, királyi központ volt. Emellett „köznépi” temetkezésekre is vannak adatok.

1. I. fejedelmi sírlelet. A falu délkeleti részén 1889. július 12-én kavicskitermelés közben bukkantak rá. A megfigyelések alapján a halottat vaskapcsos koporsóban temették el kb. 2 m mélyen. A királysírban gazdag insigniák, personáliák és mellékletek voltak. Ez utóbbiakat edények, illetve rájuk utaló leletek alkotják. A halott mellé két egyforma, bacchikus jelenetekkel díszített bizánci ezüstkancsót tettek. Faedény(ek)hez tartozhatott egy rekeszdíszes foglalat és applikációsorozat. Ezek és az alábbi tárgyak aranyból készültek. Talán valamilyen fejdíszhez(?) kapcsolódhatott a 6 db rekeszes, vadkanfejes csüngő. A köpenyt egy áttört tűlemezű, hagymagombos fibula fogta össze, illetve ékítette, föltehetően a vállon. Az övet nagyobb rekeszes, ékkőberakásos csat zárta, egy hasonló, kisebb csat a lábbeli része lehetett. Az uralkodó karján/csuklóján súlyos, kiszélesedő végű karperecet hordott, ujjain pedig három gyűrűt (vésett keresztekkel, monogrammal és OMHARIVS névvel) viselt.

2. II. fejedelmi sírlelet. A temetkezés (1968 októberében, illetve 1969 februárjában), az I. fejedelmi sírtól délre, 500 m-re – földmunkánál – került elő. 1969-ben sikerült a meg nem bolygatott részt in situ föltárni. A nyugat–keleti tájolású, 160-180 cm mély sírgödörben a halottat ácsolt koporsóban temették el. Az emlékanyag a kora középkori Európa egyik leggazdagabb leletegyüttese. Zömmel viseleti tárgyak, lószerszámzat, fegyverzet, egyéb mellékletek, döntő többségük rekeszdíszes arany ötvösmunka. Az övhöz csatok, veretek és szíjvégek tartoztak, a tarsolyt pompás fedél borította. A lábbelikhez ugyancsak csatok és szíjvégek járultak. A halott jobb oldalához csiszolt üvegpohár került, ide helyezték a kardot is. A spatha hüvelyére veretet és bújtatót applikáltak, függesztőszíját csat zárta. Egy hüvely lándzsa- vagy zászlópapucs lehetett. A sírból nagyszámú, nehezen meghatározható rendeltetésű tárgy (gombok, veretek, almandinok stb.) került elő, egy részük nyilvánvalóan a viselethez tartozott. Játék lehetett egy korongsorozat. A király lábához vaspántos ládát helyeztek, ebből kerültek ki a lószerszámok. A zablákat aranylemezzel borították, a nyereg, a kantárzat és a farhám is gazdagon volt díszítve csatokkal és veretekkel, s talán ide sorolható a két pompás sasfigura.

3. III. fejedelmi sírlelet. 1978-ban a két fejedelmi sír között, másodlagos/harmadlagos lelőhelyen került elő egy olyan nagyméretű, rekeszes-ékkőberakásos aranycsat, amely az előző temetkezések övcsatjainak rokona. Kérdés, vajon azok valamelyikéből származik-e, vagy pedig egy harmadik királysír emléke.

4. Rettegi-telek. Az 1880-as években előkelő női temetkezésre leltek, melyből poliéder gombos arany fülbevalópárt ismerünk (formája révén gyakori, anyagát tekintve ritkább). Kora az 5. század második fele.

5. Ugyancsak 19. századi egy másik női síregyüttes a község térségéből: poliéder gombos ezüst fülönfüggők, egyszerű bronz karperec, bronz övcsat. A leletek az 5. század második felére, az 5–6. század fordulójára mutatnak.

6. Az 5. század második felére, a 6. század első felére tehető egy ismeretlen lelőhelyű, besimított díszítésű gepida edény.

Irod.: Finály G., Az apahidai lelet. ArchÉrt 9(1889), 305–320. Fettich N., A szeged-nagyszéksósi 43–45; K. Horedt – D. Protase, Das zweite Fürstengrab von Apahida. Germania 50(1972), 174–220; J. Werner – K. Horedt, Apahida, RGA I, 365–367; S. Matei, ActaMN 19(1982), 387–392; Bóna, ET 146–149; uő, ERT 79–80; Csallány, Gepiden 222–223; az edény: Csallány G., ArchÉrt 27(1907) 181.

Cseh János

Audomharjis/Omharius Az apahidai 1. királysírban nyugvó keresztény gepida fejedelem aranygyűrűjének latin felirata, amelyet az egybeírt (ligált) R és I betűkre nem figyelve egy évszázadig értelmetlenül olvastak („Omharus”). A név második tagja az ógermán *harjaz, illetve gót harjis (nominativus és genitivus) jelentése: ’sereg’. Számos népvándorlás kori germán király és seregvezér összetett nevének a része, pl. Chlot-harius = Lothar frank király. Amennyiben a ligatúrát ir-ként olvassuk, akkor is korrekt gót szót kapunk, hairus ’kard’. A név eredeti, teljesebb első tagja a sír monogramos pecsétgyűrűjén kibetűzhető AVD szóval kezdődik, ami az auda ’boldogság-üdvösség’ szónak értelmezhető. A király teljes neve tehát körülbelül ’a sereg üdve’ lehetett. Az Om szókezdet, illetve om szótag azonban mindkét esetben megfejthetetlen.

Irod.: Bóna, ET 147; uő, ERT 79–80.

Bóna István

Baráthely (Paratély, Bratei, Brateiu, Breitau, Pretai [jud. Sibiu, Románia]) Erdély kora középkori (3–6. század közötti) régészetének egyik fontos lelőhelykomplexuma a Medgyestől keletre elhelyezkedő falu északkeleti határában, attól 2-3 km-re, a Nagy-Küküllő bal parti első teraszán, kb. 1000×600 m nagyságú területen. Az első leletek még a 19. század második felében, vasútépítés során kerültek elő. A lelőhelyegyüttes kutatása 1959-ben kezdődött, a terepbejárással és leletmentéssel egybekötött föltárások az 1970-es évek végéig tartottak.

1. Az 5. századra tehető négy, leletekben gazdag temetkezés bronzfibulákkal, ezüst fülbevalókkal, gyöngyökkel, megvastagodó végű karperecekkel, poliéder gombos aranytűkkel és edényekkel. (A gepida betelepülés emlékei.)

2. 1. számú település (1960, 1961–1964, 1970). Mivel a közöletlen telep az adatok szerint kétrétegű (3–4. századi vizigót és 5–6. századi gepida), ismertetésük mindkettőre vonatkozik. A lelőhelyen 36 (1973-as adat) négyszögletes, 3-4 m nagyságú kunyhógödör került elő, esetenként kőtűzhellyel, illetve kőkemencével (ld. Maroscsapó). Mellettük szabadtéri kemencéket és tűzhelyeket is föltártak, köztük egy fazekaskemencét. A háztartások edénykészletében a durva keramikával szemben a korongolt áru dominál, mely szemcsés, kannelúrázott és fésült fazekakból, továbbá besimított és pecsételt díszítésű edényekből áll. A viseleti és használati tárgyak között fibulák, fülbevalók, csatok, fésűk, üvegedények, orsógombok, sarlók, kések, malomkövek vannak, nyílcsúcs is előkerült. A szomszédos 2. számú településen is voltak gepida telepnyomok, ezek hosszan elnyúló sávra utalnak. Az emlékanyag kora az 5–6. század.

3. 1969-ben három, a 6. század első felére tehető gepida sírt mentettek meg, amelyekből pontkördíszes fibulák (vö. Magyarcsanád-Bökény, Malomfalva, Szentes-Berekhát, Szőreg), csatok, gyöngyök, csontfésűk és edények kerültek ki. Az egyik temetkezésben torzított koponyát leltek.

4. 2. számú település. Nagy területre terjed ki, nyomai az 1. számú településen is előfordulnak. A földbe mélyített, tűzhelyes-kemencés házakból zömmel durva kerámia (fazekak), mécsesek jöttek a fölszínre, de korongolt, szürke, fésült edények is előfordultak (valamint: csontfésűk, malomkövek).

5. 3. számú temető (1960, 1965–1969). A jórészt kirabolt sírmező 298 nyugat–keleti tájolású temetkezést foglal magában, közte ló-, illetve lovassírokat is. A fegyverzet: kardok (spathák), lándzsák és nyílcsúcsok. A viseleti tárgyak: fibulák, diadém (au repoussé), fülbevalók, gyöngyök, nyakdíszek, csüngők, gyűrűk, fésűk, valamint csatok és övdíszek. A használati eszközök: csiholók, kések stb. A sírkerámiában korongolt, pecsételt és besimított, továbbá karcolt díszítésű edények (bögrék stb.), kiöntőcsöves korsó, valamint durva edények fordulnak elő. Összességében dominálnak a harcos sírok, sok a bizánci típusú lelet (pl. ékszerek és övek), a keresztény tárgy (ereklyetartók, keresztek), illetve elem (kereszt csatokon, edényeken). Obulusra is van adat. Erdély legnagyobb gepida temetője a 6–7. századra datálható, egykorú a közelben elhelyezkedő 2. számú településsel.

Irod.: R. Florescu, Brateiu. In: Dictionar enciclopedic de arta veche a Romaniei. 1980, 67; R. Harhoiu, Brateiu. In: Dictionar de istorie veche a Romaniei. Szerk. D. M. Pippidi, 1976, 99–102; K. Horedt, Bratei. In: RGA II. 1976, 413–414; I. Miclea – R. Florescu, Daco-romanii II. Bucuresti, 1980; I. Nestor, RRH 3(1964), 383–423; uő, Bratei. In: Enzyklopadisches Handbuch zur Ur- und Frühgeschichte Europas 1. Szerk. J. Filip, 1966, 159–160; uő, Magazin istoric 1(1967), 64–69; I. Nestor – E. Zaharia, MCA 10(1973), 191–201; D. Popescu, Dacia 17(1974), 193; E. Zaharia, Dacia 15(1971), 269–287; uő, ArchParis 91(1976), 40–45; Bóna, ET 182; L. Barzu, Monumente germanice descoperite la Bratei. SCIVA 37(1986), 89–104; uő, Gepidische Funde von Bratei. Dacia 35(1991), 211–214.

Cseh János

Batajnica (Srijem/Szerémség zemuni/zimonyi kerület [Szerbia]) Feldúlt gepida nemesi sírból származó leletek: négy aranyozott bronzpánttal összefogott ún. baldenheimi típusú sisak pikkelymintás arcvédő lemezzel és nyakszirtvédő láncpáncél maradványaival, kétélű kard töredéke, sérült kúpos pajzsdudor, erős gerincű vas lándzsacsúcs, nagykarikás vaszabla nagyobb része és jellegzetes késő gepida, bütykökkel és bepecsételéssel díszített csupor. A fegyverek, kivált a korongolt edény gepida nemes – eredetileg talán lovas – temetkezési mellékletei, amelyek a történeti és régészeti adatok alapján az 536–551 közötti másfél évtizedre keltezhetők.

Irod.: Z. Vinski, Ein Spangenhelmfund aus dem östlichen Syrmien. Germania 72(1954), 176–182; uő, Grobni nalaz iz okolice Batajnice – Ein Spangenhelmgrab aus der Gegend von Batajnica. Situla 2(1957), 3–27, 43–49.

Bóna István

Bökénymindszent (Csongrád megye) Gepida temető szórványleletei, melyeket 1881-ben a Tisza-gát Szentes-Bökénytől Mindszentig tartó szakaszának építésekor találtak. A lelőhely a zalotai gátőrház előtti magasparton volt, melyet később Magyartéshez csatoltak, ezért a helyes lelőhelymegnevezés: Magyartés, Zalotai-oldal; a szakirodalomban azonban a leleteket Bökénymindszent „lelőhellyel” ismerik. A gazdag 5–6. századi temetőből egy pár indadíszes fejű, aranyozott ezüstfibula, egy pár madárfejekkel díszített aranyozott bronzfibula, egy pár üvegberakásos lábú aranyozott bronzfibula, egy pár háromszögletes fejű ezüstfibula, két kisméretű ezüstfibula (madárfejes lábú és lemezes testű), ezüsttükör, félhold és balta alakú bronzcsüngők, ezüst- és bronzcsatok, gyöngyök, fésűtöredékek, besimított díszű agyagpohár és bordázott falú edény került a Magyar Nemzeti Múzeumba. A gepida leletekkel együtt rozetta formájú avar lószerszámvereteket is begyűjtöttek.

Irod.: Pulszky F., Bökény-mindszenti lelet. ArchÉrt 1(1881), 201–210; Hampel, Alterthümer II. 68–70, III. Taf. 56; B. Salin, Die altgermanische Thierornamentik. Stockholm, 1904, 27–32, Fig. 57; Csallány, Gepiden 40–43, Taf. 47, 106–110; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 788, Taf. 267, 69, 9, 803, Taf. 268, 12, 33, 875, Taf. 274, 72, 36.

Nagy Margit

Csapó (Maroscsapó, Csapószentgyörgy, Cipau, Sfintu Gheorghe [jud. Mures, Románia]) 5–6. századi gepida lelőhelyek és leletek:

1. Girle/Patakok. A községtől délnyugatra 1952–1960 között kb. másfél hektárnyi területen a 6. század első felére tehető gepida telep, 11 négyszögletes, oszlopszerkezetes veremház és 6 gödör. A közelben 3-4 sír is napvilágot látott (az egyik női temetkezés volt, pompás sasfejes csattal és torzított koponyával).

2. Ingrasatoria/Hizlalda. 1953–1957. A kora népvándorlás kori településtől 150–400 m-re 9-12 sírból álló, hasonló korú temetőt tártak föl (leletek: pecsételt edény, bronz- és vascsatok, kétsoros csontfésű, kések, vonókések, nyílhegyek két fajtája, torzított koponyák stb.).

3. Sfintu Gheorghe/Szentgyörgy. 1952–1960 között Csapótól északnyugatra, a Pe Ses/Ülés nevű határrészen egy 6. századi gepida telep 3 gödörházát (kőtűzhelyes kunyhók, ilyenek állítólag Baráthelyen is előkerültek) ásták ki fésült díszű fazekakkal és kiöntőcsöves edénnyel.

Irod.: K. Horedt, SCIV 6 (1955), 661–662; M. Rusu, Pontische Gürtelschnallen mit Adlerkopf. Dacia 3(1959), 486–488; N. Vlassa – M. Rusu – D. Protase – K. Horedt, ActaMN 3(1966), 402–407; W. Wolski – D. Nicolaescu – Plopsor, SCA 9(1972), 3–13; Bóna, ET 218, 225.

Cseh János

Érdengeleg (Dengeleg, Dindesti [jud. Satu Mare, Románia]) Az érmelléki falu belterületén 1966-ban nem hiteles körülmények között magányosan eltemetett, előkelő gepida nő sírja látott napvilágot. Ruháját egy-egy olyan nagyobb ezüst „lemezes” fibula ékítette, illetve fogta össze, amilyenek pl. a barabási és a nagyváradi asszonyoknak is voltak. A nyakfüzér része lehetett néhány üvegpaszta gyöngy és fémcsövecske. A deréköv csatolására szolgált egy bordázott ezüstcsat. A sírba mellékletként bordás díszű fehérfém tükör és nagyobb, fazékszerű edény került. A temetkezés az 5. század középső évtizedeire tehető. A környék kora középkori emlékanyagát gyarapítja a szakirodalomban csak említett 5–6. századi telepkerámia.

Irod.: I. Németi, ActaMN 4(1967), 499–507; M. Rusu, AIIA 3(1960), 7–25; Bóna, ET 210.

Cseh János

Érmihályfalva (Valea lui Mihai [jud. Bihor, Románia])

1. Nyugat–keleti tájolással eltemetett előkelő harcos maradványai. Felszereléséből ránk maradt egy kétélű egyenes spatha, borostyán díszkoronggal és ezüst tokszájjal díszített hüvellyel. E díszkardcsoportot az 5. század harmadik negyedére keltezik, fő elterjedési területe alamann és rajnai frank területre esik; hasonló korú és eredetű a Kárpát-medencében még egy komáromi spathahüvely is. Az érmihályfalvi harcosnak 52 cm hosszú harcikése is volt. A laposfejű ezüstszögekkel kivert, széttört vasdarabokból korábban vassisakot, ma pajzsdudort rekonstruálnak. A bronzcsat tövisét téglalap alakú gránátbetétes rekesszel látták el. A kisebbik ezüstcsat az öltözethez vagy a kard szíjazatához tartozhatott. A halott obulust is kapott: II. Theodosius 443-ban vert solidusának barbár utánzatát. Az 5. század közepét követő évtizedekre keltezhető temetkezés közelében 3 további sír esett legújabb kori bolygatás áldozatául.

2. A Krizsán-féle telken 1935 és 1941 között több ízben kerültek elő sírok. A nyolc temetkezés nagyobb része – az egyszerűbb leletek alapján – az 5. század első felében élt kis gepida településhez tartozhatott (nyitott ezüstkarikák a fejnél, poliéder gombos bronz fülbevalók, kétoldalas csontfésűk, üveggyöngy nyakékek, vascsat, korongolt bögre).

Irod.: Roska M., Az érmihályfalvai germán sír. ArchÉrt 44 (1930), 229–32; Andrássy E., Népvándorláskori temető Érmihályfalván, KEMER 4(1944), 91–94; Bóna I., Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest, 1986 140; W. Menghin, Das Schwert im Frühen Mittelalter. Stuttgart, 1983, 155–156, 186.

Tóth Ágnes

Gáva (Szabolcs-Szatmár megye) 1909-ben fedezték fel a 2 m mély női sírt. A kiemelkedően gazdag leletek közül elkallódott egy tömör arany karperec. Megmaradt az egyedülálló méretű, több mint 30 cm hosszú, ékvéséssel, bonyolult spirálmintával díszített, bikafejes, kerek gránátrekeszes, ezüstből öntött, aranyozott fibulapár, valamint egy szintén ékvéséses spirálmintás, almandinbetétes övcsat, amelynek ötszögű testén emberi maszkot ábrázoltak, s végét madárfejjel díszítették. A maszkos csatok Gávától Kiskunfélegyházán, Dombóváron át az itáliai Aquileiáig és Acquasantáig elterjedtek, s egyezéseik miatt egyazon ötvösműhely termékeiként tarthatók számon. A fibula viszont egyedi készítmény; arányaiban a korábbi lemezes fibulákat követi, a hasonló korú répcelaki, zsibót-domolospusztai példányok formája, spirálrendszere más. A gávai leletben több nyaklánc volt: egy nagyobb ékkőberakásos és egy kisebb, késő antik aranygyöngyökből kétféle: félhold és levél alakú, kőbetétes csüngővel, és borostyángyöngyök. A rekeszes aranygyöngyök jó megfelelői gepida fejedelmi környezetben, Szamosfalván találhatók; a lunula szinte pontos mása Nagyváradról származik. A gávai nemesasszony felszereléséhez hozzátartozott a szokásos ezüst piperekészlet: a szűrő- és fülkanál, a csipesz is. A Gáván eltemetett gepida nemesasszony ékszereinek egyik része (gyöngyök, csüngők) az 5. század harmadik negyedében az erdélyi fejedelmi központ környezetében készülhetett. Fibulája és övcsatja italo-pannon stílusjegyeket visel magán, és az 5. század harmadik negyedéből származik, ma korukat inkább a század második felére–utolsó harmadára teszik.

Irod.: Jósa A., A gávai gót lelet. MKÉ 4(1910), 222–230; Hampel J., A gávai sírlelet. ArchÉrt 31(1911), 135–147; Bóna I., Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest, 1986, 73–74, 89.

Tóth Ágnes

Gencs (Ghenci, jud. Satu Mare [Románia]) Az érmelléki falu környékéről, az Akasztódombról (Movila Spinzuratorii) két alkalommal kora népvándorlás kori, gepida sírleletek jutottak múzeumba. 1966-ban 1,5 m mélyen fegyveres férfi temetkezésére leltek, melyből jellegzetes könnyű, egyélű kard (scramasax) és serleg alakú, bordás díszű üvegpohár került elő. A harcossír leletei az Érmihályfalva–Nagyvárad–Barabás-körrel rokoníthatók. 1968 őszén az előző temetkezés közelében egy nyugat–keleti tájolású, ugyancsak 1,5 m mély női sír napvilágra került. Viseletéhez két rekeszdíszes bronz fülbevaló, néhány üvegpaszta és borostyángyöngy s a mell tájékán egy kisméretű ezüstfibula tartozott (hasonló ruhakapcsoló tűt pl. Erdőkövesdről ismerünk). A temetkezőhely az 5. század középső évtizedeiben létező kisebb telepre, udvarházra vall.

Irod.: I. Németi, ActaMN 4(1967), 499–507; uő, Satu Mare 1(1969), 121–124; Bóna, ET 141.

Cseh János

Hódmezővásárhely (Csongrád megye) Sóshalomról az 5. század középső harmadára keltezhető női sír került elő, ezüst lemezfibulákkal, vésett díszű, aranyozott ezüstcsattal, borostyángyöngyökkel, csontfésűvel, bronztükörrel. A legjelentősebb gepida lelőhely a hódmezővásárhely-kishomoki temető. A Hód-tó északkeleti oldaláról, a dilinkai határból nagy sírszámú gepida temető szórványleletei ismertek. A kisebb, tanyaszerű telepek temetői közé sorolható a solt-paléi (6 sír) és a Katona István halmán előkerült temető (32 sír). A gorzsai Kiss-tanyánál Banner János 1930-ban újabb gepida temetőt tárt fel (32 sír), melyet I. Iustinus (518–527) aranysolidusa keltez.

Irod.: J. Banner, Der gepidische und slawische Friedhof von Hódmezővásárhely-Gorzsa. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 63(1933), 375–380; Csallány, Gepiden 122–130, Taf. 159, 160, 224–225, 227–234, 267, 253, 279; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 803, Taf. 268, 12, 31; Nagy M., Az i. e. I.–i. sz. VI. század. In: Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely, 1984, 218–226.

Nagy Margit

Hódmezővásárhely-Kishomok (Csongrád megye) Az egyetlen közel teljesen feltárt 6. századi gepida temető (Móra F. 1928, Bóna I.–Nagy M. 1966–1969). A temető körhöz közelítő ovális területén 109 temetkezést lehetett rögzíteni, az elpusztultakkal s fel nem tártakkal együtt sem lehetett több 120 sírnál. A sírok több mint felét feldúlták, kirabolták, a megmaradt leletek többsége kétoldalas csontfésű, vascsat, vaskés és edény, a nagyobbrészt besimított-bepecsételt díszítésű keramika 35 sírban fordult elő, három ízben két edény együtt. A nyugat–keleti irányban fekvő halottak közül a legkorábban eltemetett jelentősebb személyek a hagyományos germán, fatörzsből kivájt koporsóban nyugodtak (5-7 eset), később a rangos férfiakat vaskapcsokkal összefogott deszkakoporsóba temették (15 eset). Vaspántos koporsóban temették el Gepidia eddig ismert legrangosabb nemeseit is (1. és 7. sír) 5-5 nagy aranyozott gombbal díszített pajzsdudorral és hasonló pajzsfogóval felszerelt pajzsokkal, kardokkal, lándzsákkal, díszes övekkel, sírjukban vagy közelükben lovukkal. A fegyveres réteget (egy elpusztult pajzsdudoros, lándzsás harcoson kívül) csak 2 kardos-lándzsás és 1 lándzsás temetkezés képviselte. A felékszerezett nők száma sem volt több 4-5-nél, ékszereikből sasos csat, egyszerűbb fibulák, frank korongfibula, szűrőkanál, bronzcsatok, gyöngyök maradtak meg a dúlás után. A temetkezők többsége eredetileg is a közép- és alsó rétegbe tartozott, a 2 áttört bizánci bronzcsat is átlagos viseleti tárgynak számít. A temetőben egy feldúlt korai avar jellegű lovassír (49.) és 4 további avar jellegű temetkezés volt, ezek vagy preavar kutrigurok, vagy a temetőt az avar hódítás után is használták egy ideig.

Irod.: Csallány, Gepiden 130–136, 220–225. t.; Bóna, A középkor hajnala 62, 100–101, 4. rajz, 8, 14, 17, 19–21. kép; Nagy M., A gepida királyság. In: Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely, 1984, 223–224, 15–16. ábra, 40–43. kép; Az új ásatások eredményei közöletlenek. Előzetes jelentései: ArchÉrt 94(1967), 226; 95(1968), 133; 96(1969), 258–259 (Bóna I.); 97(1970), 313 (Nagy M.).

Bóna István

Kisköre-Papp-tanya (Heves megye) A Tisza jobb partján a legészakibb 6. századi gepida temető (Szabó János Győző 1974). Tanyabokorhoz 10 kirabolt temetkezés tartozott. A családi temetőben a megmaradt edények és bronzcsatok alapján a gepida kor legvégéig, az avar kor elejéig temetkeztek.

Irod.: Közöletlen. Előzetes jelentése: ArchÉrt 102(1975), 304 (Szabó J. Gy.).

Bóna István

Kisselyk (Seica Mica, Kleinschelken [jud. Sibiu, Románia]) A Nagy-Küküllő menti falu térségéből gepida és avar leleteket egyaránt ismerünk.

1. 1856 tavaszán a helység és Mikeszásza között a Nagy-Küküllő partján 80-100 db aranyéremből álló kincsre bukkantak. A solidusok II. Theodosius (408–450) és I. Iustinus (518–527) uralkodása közötti évtizedekből származnak, ami alapján elrejtését a 6. század második negyedére lehet tenni. Az is föltételezhető, hogy a 40-es évek belpolitikai-hatalmi küzdelmeinek emléke.

2. Steinweg/Kőút. Itt 1856 augusztusában egy gepida nő temetkezésére leltek. Remek ötvösmunka az aranyozott ezüst, egész felületén ékvéséses-indadíszes, ékkőberakásos rekeszekkel készült hétgombos, nagyobb méretű fibula, nem kevésbé az ugyancsak arany, rekeszdíszes-kosaras fülbevaló. Az ékszerek kora az 5. század második fele, esetleg az 5–6. század fordulója.

3. Várdomb/Cetate. 1962-ben a település és Kiskapus között található lelőhelyen, a bronzkori–vaskori erődítés területén 6. századi gepida telep nyomai kerültek elő. Egyetlen kunyhó alapját tárták csak föl, jellegzetes a szórvány kiöntőcsöves kerámia (telepen még: Malomfalva, Maroscsapó, Kisgalambfalva, Bözöd stb.).

Irod.: K. Horedt, SCIV 14(1964), 187–204; uő, in: Siedlung, Burg und Stadt. Szerk. K. H. Otto – J. Herrmann, Berlin, 1969, 129–399; uő, Germania 25(1941), 121–126; Bóna, ET 142, 152, 158 és 171. A lelőkörülményekről uő, Acta ArchHung 33(1981), 384–385.

Cseh János

Kiszombor (Csongrád megye) A község délnyugati határában, a Nagyhalom-dűlő és az óbébai kövesút között Móra Ferenc 1928-ban 426 sírt tárt fel, melyekből 144 sír gepidának határozható meg („B” temető). A gepida sírok az 5. század második felétől a 6. század középső harmadáig keltezhetők; a 40. sírból I. Anastasius (491–518) aranysolidusa került elő. Gyakori a koporsós temetkezés, főként a temető keleti részében (11 sír). A férfiak fő fegyvere a széles pengéjű, hosszú nyelű lándzsa volt (9 sír). A fegyvertelen férfisírokban gyakran előfordul a csontfésű, a vaseszközök közül az olló és a sarló is. A női sírok ékszerei között, a helyi ötvöskészítmények mellett, frank vagy türing kapcsolatra utaló fibula is előfordul (247.). Feltűnő az edénymellékletek csekély száma és az edények egyszerű bekarcolt díszítése. A temetőből a pogány germán hitvilágra (Donar-csüngők) és a kereszténységre utaló tárgyak (bizánci bronzkereszt) egyaránt előkerültek. Az antropológiai anyagban uralkodó a nordikus rassz. Mesterséges koponyatorzítást 21 esetben állapítottak meg.

Irod.: Török Gy., A kiszombori temető helye népvándorláskori emlékeink között. Dolg 12(1936), 101–107, 44–46 t.; Bartucz L., A kiszombori temető gepida koponyái. Dolg 12(1936), 178–203; Csallány, Gepiden 169–193, Taf. 111–156; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 734, Taf. 261, 264 – téves keltezésekkel.

Nagy Margit

Kolozsvár-Szamosfalva (Cluj-Someseni [jud. Cluj, Románia]) 1963-ban a Kis-Szamos északi teraszán kertásás közben alig 40 cm mélységben talált, fületlen fazékban elásott aranykincs. Az edény megsemmisült, a benne talált aranyakból is több elveszett, mások töredékessé-csonkává váltak.

A lelet fődarabja egy sok aranyhuzalból összefonott, állatfejekben végződő nyaklánc, amelynek csak a mellre lefüggő végei maradtak meg. Ennek a nyakláncnak volt a függődísze egy 7 cm átmérőjő, dobozszerű korong, hátlapján aranylemezzel, előlapján rekeszekkel lezárva. Díszítése préselt, illetve áttört egyenlő szárú görög kereszt – az egykori tulajdonos vallását jelző ékszer keletrómai munka. Egy másik nyakláncnak jelenleg 23 db-ja van meg: ékkövekkel díszített arany csőgyöngyök, sokszögű, ékkő berakásos gyöngyök, félhold alakú rekeszes csüngők és sajátos alakú rekeszdíszes csüngők. Az utóbbi csüngők formai rokona a kincs 3 db aranygyűrűje, míg a negyedik, nagyméretű, férfikézre való aranygyűrű gemmával ismét antik munka. A gepida tulajdonos királyi rangját a kincs üreges arany nyakperece, tömör arany karperece, rekeszdíszes négyszögletes szorítólemezes aranycsatja jelzi. A kihullott ékkövekből és az aranytöredékekből további ékszerekre lehet következtetni.

A maradványaiban is 617 grammot nyomó kincs keletrómai készítményekből, 5. századi nemzetközi ékszerekből (a gyűrűk és a második nyakék néhány csüngője), valamint az apahidai királyi műhely készítményeiből (ékköves csőgyöngyök, csatok) tevődik össze, és egy gepida király vagy herceg tulajdona lehetett. Elrejtésére a történelemből ismeretlen belső hatalmi átrendeződés alkalmából kerülhetett sor az 5–6. század fordulóján. Elásásával egy időben megszűnik a lelőhelytől alig 4 km-re keletre lévő apahidai királyi temetkezőhely használata is.

Irod: K. Horedt – D. Protase, Ein völkerwanderungszeitlicher Schmuck aus Cluj-Someseni (Siebenbürgen). Germania 48(1970), 85–98; Bóna, ET 148–149.

Bóna István

Magyarkapus (Nagykapus, Capusu Mare [jud. Cluj, Románia]) A Kapus patak völgyében fekvő falu körzetében két helyen kerültek elő gepida megtelepedésre utaló leletek.

1. A Kenderáj/Cinepiste nevű részen lévő temetőből már az 1940-es években jutottak múzeumba leletek, majd 1951 nyarán 4 elpusztult sírral együtt 19 temetkezést tártak föl. A keletelt, zömmel sorokba rendeződő, kirabolt sírok között öt ponton lócsontok is voltak. (Hasonló jelenségre legközelebb az újősi II. temetőből hozhatunk analógiát, de előfordul a Tisza-vidéki gepidáknál is – pl. Törökszentmiklós, 1982). Koporsónyomokat is megfigyeltek. Az egyik halott koponyája torzított volt, gepida környezetben jól adatolható szokásként. Az emlékanyagból íj-nyíl tartozékai (nyílcsúcsok), viseleti (csontfésű, csat, gyöngyök) és használati (lakat, tőr, kés és egyéb apróságok) tárgyak és egy edény az, ami megmaradt. A temetőhöz tartozó falu a 6. század első felében létezett.

2. A határ egy másik pontján, a községtől keletre az 1970-es évekből ugyanerre az időszakra, de talán néhány évtizeddel korábbra tehető sírleletekre van adat. A fibulák közül az egyik (fecskefarokszerű kialakítása révén) a gepida ékszerek sorában egyedülálló, a türing fibulák egy csoportjával mutat kapcsolatot.

Irod.: K. Horedt, SCIV 3(1952), 312–317; I. Russu – I. Roth, Probleme de Anthropologie 2(1956), 7–39; K. Horedt, Dacia 21(1977), 256, 267–268.

Cseh János

Malomfalva (Moresti [jud. Mures Románia]) Az 1951–1956 közötti ásatások három vonalból álló földsánc-árok rendszert, gepida települést és temetőjét hozták napvilágra. A 37 földbe mélyített, cölöpös szerkezetű, tűzhely nélküli putri esetleg gazdasági melléképület is lehetett. A lelőhelyen két avar kunyhót is feltártak (8. és 35.). A telepről a gepida kutatás számára igen fontos, gazdag kerámia- és használati eszközanyag került elő. A részben kirabolt, 81 síros, csoportos szerkezetű temetőtől távolabb is találtak két – korábbi? – gepida sírt, s ezek egyikében – mint a nagy temető egyik sírjában is – torzított koponyás halott feküdt. A sírmező gazdagabb (fegyveres, illetve fibulás) és a szegényebb sírjai között nem igazolható etnikai különbség. Az ásatók a komplexumot a 6. század első felére keltezték. Mind a telep, mind a temető főbb lelettípusainak igen jó párhuzamait ismerjük a Tisza-vidéki gepida emlékanyagból.

Irod.: D. Popescu, Das gepidische Graberfeld von Moresti. Dacia 18(1974), 189–238; K. Horedt, Moresti I. Bukarest, 1979.

Tóth Ágnes

Marosvásárhely (Tirgu Mures, Neumarkt [jud. Mures, Románia]) A város térségének korai és késő népvándorlás kori történetére az alábbi sír- és telepleletek vetnek fényt.

1. Régi téglagyár/Fabrica veche de caramizi. Az 5. század első felére keltezhető sírokból nyúlánk, besimított díszítésű hun kori füles korsók és üvegpohár.

2. Kombinát/Combinat. 1974–1975-ben a várostól nyugatra, egymástól több száz méter távolságra két temetkezés került elő kelet–nyugati és nyugat–keleti tájolással. Az előbbi melléklete egy simított ékítésű, tipikus hun kori korsó és egy agyagpohár volt, melyeket a halott feje mellé helyeztek (továbbá: viseleti tárgyak maradványai). Az utóbbiban a koponya mellett csontfésűt(?) leltek, kora így az 5–6. század.

3. Gazdag 5. századi temetkezésre utal a város környékéről származó, megvastagodó végű arany karperec (pl. Apahida, Csépán).

4. Egy ismeretlen lelőhelyű, besimított díszítésű bögre 6. századi gepida sírból való.

5. Megyeháza. A telken 1909–1910-ben 6 nyugat–keleti tájolású, kirabolt gepida temetkezés került föltárásra. A három fegyveres sírban hosszú, nyúlánk lándzsákat és háromélű, valamint kétélű, szakállas nyílhegyeket leltek (ld. Mezőbánd). Egy piramis alakú függesztőgomb kardra utal (vö. Marosnagylak). Az övek és a tarsolyok részei voltak a különböző méretű egyszerű és lemezes csatok, a veretek és a szögecsek. Használati tárgy jóformán csak a kés. Két sírba korongolt fazekat helyeztek, másik két esetben a halottat vaskapcsos koporsóba temették. Az emlékanyag a 6. század második felére és a 7. század első felére datálható.

6. A város határából Maurikios (582–602) bizánci császár „könnyű” solidusa ismert.

Irod.: K. Horedt, SCIV 6(1955), 672, 675; A. Zrinyi, Marisia 6(1976), 148–149; M. Petica, Marisia 6(1976), 697–700; K. Horedt, Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens. Bukarest, 1958, 93; Kovács I., Dolg 6(1915), 278–296; Csallány, Gepiden 204–205; Bóna, ET 137, 168.

Cseh János

Marosveresmart (Veresmart, Unirea-Veresmort, Unirea [Veresmort jud. Alba, Románia]) A falu körzetének korai népvándorlás kori, gepida megszállását két lelőhely reprezentálja.

1. Az utóbbi években magányosan eltemetett harcos sírjára leltek, melyből háromélű nyílcsúcsok és torzított koponya került elő. Az 5. század középső évtizedeire, a század második felére datálható.

2. 1914 májusában a Bethlen-kertben tárták föl Erdély egyik legfontosabb 6. századi gepida temetőjét, 19 zömmel kirabolt, nyugat–keleti tájolású sírt. Négy sírban nehézfegyverzetű harcos nyugodott, fölszerelésük két esetben a teljes fegyverzetet reprezentálja (kard, lándzsa, íj-nyíl és kard, íj-nyíl, pajzs). A másik két sírban csupán kard, illetve pajzs volt. A kardok (spatha), a pajzsok (umbo) és a lándzsa a Tisza-vidékről ismertekkel egyeznek, a nyílcsúcsok között az egyszerű kétélű mellett a szakállas forma is előfordul. Az egyik pallos szerelékéhez csat, szíjvég és függesztő tartozott. A harcosok mellett csak egyetlen gazdagabb női sír került elő (fülbevalók, övgarnitúra, gyöngyök stb.). A viseleti és használati tárgyak (csatok, szíjvégek, csontfésű, fülkarikák, tarsolykészlet) közül kiemelkedő jelentőségűek a tausírozott díszítésű vas övveretek. Még a föltárás előtt került elő két korongolt edény. A halottat néhány esetben vaskapcsos koporsóban temették el. Az emlékanyag a 6. század második felére, esetleg a 6–7. század fordulójára tehető.

Irod.: M. Roska, Das gepidische Grabfeld von Veresmort-Marosveresmart. Germania 18(1934), 123–130; Csallány, Gepiden 200–203; G. Bakó, SCIV 24(1973), 643–651; Bóna, ET 145.

Cseh János

Medgyes (Medias, Mediasch [jud. Sibiu, Románia]) A Nagy-Küküllő menti város térségének korai népvándorlás kori (5–7. századi) történetére vonatkozó régészeti leletek:

1. A gepida betelepülés évtizedeire, az 5. század közepére, második felére tehető egy bizonytalan lelőhelyű (Dél-Erdély egy másik pontja), tordírozott, rekeszdíszes arany fülbevaló (vö. Békéscsaba, Perjámos), amely előkelő nő temetkezésére utal.

2. Teba. 1961-ben és 1975-ben 3-4 sírból álló temetkezőhely került elő, amely az 5. század második felére datálható. Egy közeli tanyaszerű szállás emléke. Főként viseleti tárgyak: poliéder gombos ezüst fülbevalópár, kétoldalas sűrűfésű, színes üvegpaszta és borostyángyöngyök, gyűrű ékkőberakással (analógia: Szolnok-Zagyvapart, 1986). Egy ezüst késnyélborítás(?) is fölszínre került (hasonló pl. Apahidán a II. fejedelmi sírban).

3. Valea Lunga/Hosszúvölgy. 1973–1975. A város keleti határában terepbejárás során 5–6. századi kerámiával keltezett telepet lokalizáltak.

4. Pe Cetate/Várdomb. A településtől északkeletre 1958-ban végzett ásatás a vaskori erődítés területén 6–7. századi gepida emlékanyagot is fölszínre hozott (gepida telepnyomok korábbi, bronzkori–vaskori földvárakban: Kisselyk, Kisgalambfalva, Malomfalva).

Irod.: K. Horedt, Völkerwanderungszeitliche Funde aus Siebenbürgen. Germania 25(1941), 122–123; M. Comsa – D. Ignat, Graber aus dem 6. Jh. in Medias. Dacia 15(1971), 349–351; Gh. Anghel – M. Blajan, Apulum 15(1977), 294; I. Nestor – E. Zaharia, MCA 7(1960), 176.

Cseh János

Mezőbánd (Bánd, Band, Bandu de Cimpies [jud. Mures, Románia]) A Mezőség déli részén, Marosvásárhely közelében a Kapus patak mentén a Felhágó-dűlőben került föltárásra 1906–1907-ben Erdély legnagyobb publikált gepida sírmezeje, 178 (187) temetkezéssel. A közel teljesen kirabolt temető két oldalán lócsontokat és olyan leleteket (fülbevaló, boglár, botvég) tartalmazó sírok helyezkedtek el, amelyek már a korai avarok megjelenését jelzik. A harcosok fegyverzetére a hosszú, nyúlánk lándzsák és a változatos formájú (háromélű, kétélű és szakállas) nyílcsúcsok utalnak. Az ötvös-kovács sírjában (10.) lelt pántos vassisak az egyetlen ilyen a gepida emlékanyagban. Kard tartozéka lehetett egy függesztőgomb. Az ékszerek, viseleti tárgyak sorában egyszerű fül- és hajkarikákat, gyűrűt (avar kori 2. állatstílussal díszítve), hajtűket (stylus) és üvegpaszta gyöngyöket találunk. Az övekhez egyszerű és lemezes pajzstüskés csatok, négyszögletes veretek és szíjvégek tartoztak, olykor poncolt díszítéssel. A használati eszközöket, szerszámokat a kétoldalas csontfésűk (közöttük vasból készült is), szőrcsipeszek (pinzetta), orsógombok, vonókések, egyszerű és fémpántos kések, valamint tarsolyban tűzcsiholó készségek alkotják. Különleges két bronzveretes faszelence (ereklyetartó) és egy lakat. Gyakori az edénymelléklet, formai szempontból fazekak, bögrék, korsó, palack stb. Az edényeket fésüléssel, pecsételéssel és besimítással díszítették. Néhány esetben a halottat vaskapcsos koporsóban temették el. A sírmező a 6. század második felére és a 7. század első felére datálható.

Irod.: Kovács I., A mezőbándi ásatások. Dolg 4(1913), 265–429; Bakó G., ArchÉrt 87(1960), 22–31; K. Horedt, in: RGA II. 28–30; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK II. 27(1978), 123–170.

Cseh János

Nagyszentmiklós (Sinnicolau Mare [jud. Timis, Románia]) Az Aranka-melléki település környékéről kora és késő népvándorlás kori leleteket egyaránt ismerünk. 1895-ben Keresztúr-pusztán, a téglagyár területén gepida sír(ok) került(ek) elő, a leletek női temetkezés(ek)re vallanak. Tisza-vidéki ötvöskészítmény a három kisméretű, aranyozott ezüst, háromgombos, vésett indadíszes fibula, melyek közül kettőt ugyanazzal az öntőmintával is készíthettek. Különleges a kerek fejű, rekeszes-almandinos aranygyűrű, melyhez hasonlók fejedelmi, gazdag nemesasszonyi temetkezésekben és kincsleletekben fordulnak elő (pl. Bakodpuszta, Beregvidék, Szamosfalva). A sírok kora az 5. század második fele, az 5–6. század fordulója.

Irod.: Milleker B., Délmagyarország régiségleletei a honfoglalás előtti időkből II. Temesvár, 1898, 171–172; Csallány, Gepiden 194–195; Bóna, ET 193.

Cseh János

Segesvár (Sighisoara, Schasburg [jud. Mures, Románia])

1. A Magyar Nemzeti Múzeum 1904-ben vásárolta meg a sír mellékleteként előkerült tömör, poliéderes végződésű arany fülbevalópárt és az ovális testű, bordázott tövű, ráhajló peckű ezüst övcsatot. Ez a fülbevalótípus az 5. századi keleti germán női viselet szokásos része. A nagyszámú szerényebb példány ezüstből, bronzból készült, de előfordulnak aranyból másutt is (Kolozsvár, Aquileia, Dél-Itália). Egyes vélemények szerint a Pontus vidékéről a népvándorlás hullámaival jutottak volna a Kárpát-medencébe; de mivel a 4–5. század fordulójáról származó pannoniai, noricumi római temetőkben már előfordul, míg a Csernyahov–Marosszentanna-kultúra területéről nem ismert, inkább római örökségként számolhatunk vele. A segesvári fülbevalópárt az 5. század második felében gepida nemesasszony viselhette.

2. A „Bajendorf”-ban 1905–1910 között csontváz részlete került elő. A holttestre a temetéskor elszenesedett árpaszemeket szórtak. Bronz fülbevalópár volt az egyetlen előkerült melléklet: a nagyméretű karikát és a szokatlan módon diagonálisan álló kocka-végződést egybeöntötték. A kocka üregét masszával töltötték ki, külső oldalán pedig csontlappal fedték. Mérete, a kocka elhelyezése és díszítése miatt ez nem az 5. század első feléből jól ismert Csákvár–Szabadbattyán-típusú fülbevalók rokona, hanem a helybéli, 5. századi drágább darabok késői, 6. századi (első fele?) utánzatának tekinthető.

Irod.: Csallány, Gepiden 198; K. Horedt, Völkerwanderungszeitliche Funde aus Siebenbürgen. Germania 25(1941), 121–126; uő, Dacia 21(1977), 251–268.

Tóth Ágnes

Szamosjenő (Kisjenő, Fundatura, Ineu [jud. Cluj, Románia]) A pompás sasfejes csatot 1906. november 7-én vásárolta meg a kolozsvári múzeum, amelyet a középkori gyűjteményben csak 1949-ben azonosított Entz G. mint népvándorlás kori leletet. Az öntött ezüst, aranyozott ékszer két részből áll, az ovális, madárfejekkel záródó keretből (a tüske hiányzik) és a négyszögletes, szokatlan módon balra néző sasfejjel koronázott övszorítóból. Felületének díszítésénél ékvéséses spirálisokat és zegzugvonalakat, poncolást, niellót és cloisonné technikát (rekeszek, almandinok) alkalmazott az ötvös. Föltűnően széles övet zárt. Női temetkezésre vall, ahogyan egyetlen erdélyi testvére, a maroscsapói is. A csat Pontus-vidéki vagy helyi gepida műhelyben készült a 6. század középső évtizedeiben.

Irod.: M. Rusu, Pontische Gürtelschnallen mit Adlerkopf. Dacia 3(1959), 458–507; Bóna, A középkor hajnala 50–51; uő, ET I. 155.

Cseh János

Szelindek (Slimnic, Stolzenburg [jud. Sibiu, Románia]) A község Sarba/Stempen elnevezésű határrészén 1972-ben hiteles körülmények között nyugat–keleti tájolású, 1 m mély női temetkezésre leltek. Füleiben olyan tömör poliéder gombos ezüst fülbevalókat viselt, amelyből egész sorozatot ismerünk Erdélyben, de az Alföldön is. A fölsőruhát a vállon és a mell fölött kétoldalt egy-egy aranyozott ezüst, háromgombos, ékvéséses-indadíszes, madárfejes fibula kapcsolta össze, illetve ékítette (műhely-párhuzamai: Bökénymindszent és Szabadka). A nyaklánc 170 db színes üveggyöngyből állott. A bőr- vagy szövetövet egyszerű, ovális vascsat fogta össze. A talán fásliszerű lábbelikhez két-két ezüstdrót tartozott a lábszáraknál. A medencéről egy kettős kónikus orsógomb is előkerült. A temetkezés tanyaszerű gepida szállás emléke az 5. század második feléből.

Irod.: I. Glodariu, Ein Grab aus dem 5. Jahrhundert in Slimnic. Germania 52(1974), 483–489; Bóna, ET 145.

Cseh János

Szentes (Csongrád megye) Tisza–Veker–Kórógy által határolt területe az 5–6. századi gepida királyság központi részéhez tartozott. A szentesi határ legjelentősebb gepida temetői: a berekháti, a nagyhegyi és a kökényzugi temetők; jelentősebb lelőhelyre utaló szórványleletek a zalotai határrészből, Bökénymindszent megnevezéssel ismertek. A város belterületén, a Kurca-ér partján gepida sírok kerültek elő (Petőfi u.). A gógányparti határ 1903-as szórványleletei valószínűleg a berekháti temetőhöz tartoztak. A tiszai átkelőhely folyamatos lakottságára utalnak a Szentes környéki szórványleletek: Fábiánsebestyén (ezüstfibula), Csongrád-Kettőshalmi-dűlő (aranyozott ezüst fibulapár és bronzlemezes ezüstcsat), Kunszentmárton-Péterszög (pontkörös díszű bronzfibula).

Irod.: Csallány, Gepiden 376; Sevin, Die Gebiden 107–118.

Nagy Margit

Szentes-Berekhát (Csongrád megye) Az alföldi gepida királyság eddigi legnagyobb lelőhelye a város déli határában, a Tisza mellékágaitól körülvett Kontra-tó és a Bereklapos melletti szentes-berekháti partoldalon feküdt. Az első leleteket 1897-ben találták; a temető feltárását 1898–1930 között Csallány Gábor végezte. Összesen 306 sír és nagy mennyiségű, sírszám nélküli szórványlelet került elő. Valószínűleg a temetőhöz tartoznak azok a szórványleletek is, amelyeket a Gógánypartról Farkas Sándor gyűjtött be 1903-ban. A szentes-berekháti temető népének vezetői a teljes fegyverzetű, kardos-pajzsos-lándzsás harcosok közé tartoztak. A közharcosokat a kardos, lándzsás és íjász fegyveresek alkották. A temetőben a fegyveres férfisírok aránya magas (a férfiak 56%-a), ugyanakkor igen jelentős a legszegényebb, melléklet nélküli sírok aránya is. A népesség társadalmi-vagyoni helyzetének értékelését azonban az egész temetőre kiterjedt sírrablás erősen gátolja. A legmagasabb rangú fegyveres férfiak itáliai osztrogót fegyverműhelyekben készült, aranyozott bronzsisakot viseltek (Baldenheim-típusú sisaktöredékek). A férfiviselet tárgyai közül említésre méltók a rekeszes kőberakással díszített csatok. A női sírok ékszereiből az ezüstből és bronzból öntött, kisméretű fibulák maradtak meg. A temetőt az 5. század második felétől a 6. század középső harmadáig használták.

Irod.: Csallány G., Régi germán sírmező a szentesi határban. ArchÉrt 23(1903), 14–22; 24(1904), 153–170; Csallány D., Népvándorláskori leletek Szentes-Berekhátról. ArchÉrt 1941, 119–124; uő, Gepiden 67–104, Taf. 48–106; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK 27(1978), 124–133; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 733–734, Taf. 261, 21–22, 84, Taf. 269, 12, 35, 1275–1278 – téves, túl késői keltezésekkel.

Nagy Margit

Szentes-Kökényzug (Csongrád megye) A Körös déli partján, a Tisza–Körös torkolatánál fekvő, 74 sírból és szórványleletekből álló gepida temető, melyet Csallány Gábor tárt fel 1932–1934 között. A temető népe halászatból és állattartásból élő közösség lehetett, mely az 5. század második felétől a 6. század első harmadáig élt Szentes-Kökényzugon. A fegyveres férfiak a kardos-lándzsás és az íjász harcosok közé tartoztak (5 sír); használati tárgyaik közt a juhnyíró olló és a vasszigony is megtalálható. Az ékszeres nők (6 sír) sírjaiban az egyszerűbb, olcsóbb ezüst- és bronzfibulák maradtak meg. A fibulapárokat a vállra tűzve, gyöngycsüngős díszítésekkel hordták. Koporsós sírt egy esetben figyeltek meg. A temető edényanyagából a pecsételt kerámia hiányzik.

Irod.: Csallány, Gepiden 24–29, Taf. I–XXI; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 732, Taf. 261, 64, 19, 751–752, Taf. 263, 66, 4–5, 760, Taf. 264, 67, 11, 774, Taf. 266, 68, 17; B. Schmidt, Reihengraber und ihre historische Interpretation. In: Römer und Germanen in Mitteleuropa. Berlin, 1975, 203.

Nagy Margit

Szentes-Nagyhegy (Csongrád megye) A Veker-ér déli partján, a szentes-nagyhegyi magasparton Csallány Gábor 1930–1941 között szarmata, gepida és avar temetőt tárt fel. A 79 sírból és több szórványleletből álló gepida temető – kirabolt és melléklet nélküli sírjai ellenére – az 5–6. századi gepida királyság egyik jelentős lelőhelye. A fegyveres férfisírok aránya magas (a férfiak 61%-a). A korabeli sírrablás következménye, hogy az ékszeres nők aránya lényegesen alacsonyabb (a nők 38%-a). A férfiak többségét íjjal és nyíllal (9 sír) vagy lándzsával temették el (6 sír); a teljes jogú szabadok a kardos-pajzsos és a lándzsás-pajzsos harcosok. A szabad asszonyok viseletéhez borostyán- és üveggyöngy nyakláncok, aranyozott bronz- vagy ezüstfibulák és ezüstveretes szalagok tartoztak. A temető kiemelkedő leletei a 15. és a 77. sír nemesasszonyainak sasfejes övcsatjai és a 84. sírban eltemetett nő skandináviai eredetű egyenlő karú fibulája, melyet az 1. germán állatstílus klasszikus állatfiguráival díszítettek. A 29. sír Sucidava-típusú bizánci csatja és címer formájú szíjvége alapján a temetőt a 6. század második harmadában is használták.

Irod.: Csallány G., Jazyg és germán leletek a szentesi múzeumban. Dolg 8(1932), 155–163, 49. t.; Csallány D., A szentes-nagyhegyi gepida sírlelet (1939) és régészeti kapcsolatai. ArchÉrt 1941, 127–161, 34–39. t.; uő, Gepiden 44–65, Taf. 22–48, 250, 252; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 734, Abb. 43, Taf. 261, 64, 23; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK II. 27(1978), 131–136.

Nagy Margit

Szolnok-Szandaszőlős-Repülőtér Gepida temető. Az 1952–1953., 1955. években az Alföldről eddig ismert legnagyobb kora középkori gepida temető 222 sírját sikerült itt megmenteni, valamint további 15 sírból leleteket összegyűjteni (Kaposvári Gyula, Kovrig Ilona, Szabó János Győző), ezzel azonban a temető nincs feltárva. A temetőt a gepidák közvetlenül a hunok felett aratott győzelmük után nyitották és az avar hódításig használták (455–567). Valamennyi sír keletelt, számos halott vaskapcsos koporsóban nyugodott. A kiterjedt sírdúlás ellenére a temető a gepida királyság teljes és sokoldalú emlékanyagát őrizte meg, amelyből a remekbe készült ékvéséses, bepecsételt, besimított és hullámvonaldíszes edényeken és számos fegyveren kívül a 91. sír Odoaker kori fibulája, a 73. sír germán 1. stílusú import fibulája és a 154. sír sasfejes csatja emelkedik ki.

Irod.: Közöletlen. Előzetes ismertetései: Kovrig I., in: Magyarország régészeti leletei, Budapest, 1957, 301–312; Csallány, Gepiden 211–212. – az utóbbi hibás adatokkal.

Bóna István

Szőreg-Téglagyár (Csongrád megye) 160 sírból és több szórványleletből álló temető. A sírok többsége gepida (118 sír), kisebb számban avar kori (39). A téglagyári telep és a kübekházi országút mellett agyagkitermeléskor sírokból származó szórványleletek kerültek elő, ezek hitelesítésére 1902-ben Reizner János kutatóárkokkal átvizsgálta a területet (I–VII. sír). A temető sírjai a folyamatos agyagkitermelés miatt a következő években is pusztultak (VII–XXX. sír). Említésre méltó a XII. sír, melyben I. Anastasius (491–518) ezüstérméjét találták. 1942-ben a szőregi vasúti megállótól délre, a kübekházi országút és az ezzel párhuzamos téglagyári dűlőút között Csallány Dezső 130 sírt talált, ezzel a gepida temető megmaradt részét valószínűleg teljes egészében feltárta (Szőreg, „A” temető). Az agyagos partoldalon a sírok északnyugat–délkelet- tengely körül, mintegy 100×60 m-es területen kerültek elő. A gepida temető déli és nyugati szélén avar kori sírok találhatók (köztük 20 fülkesír). A temető népe a gepida királyság védelmi és kereskedelmi feladatait láthatta el az 5. század második és a 6. század első felében a Tisza–Maros torkolatánál. A fegyveres férfisírok aránya jelentős; ezek a sírok a temető középső tengelyében feküdtek (15 sír). A legmagasabb rangú harcos (128.) teljes fegyverzettel rendelkezett (karddal, pajzzsal és lándzsával), a fegyveres férfiak többsége a kardos vagy a lándzsás harcosok közé tartozott. A hosszú, kétélű kardok markolatának végét díszítő gomb zárta le; a markolathoz hengeres mészkő gyöngyöt erősítettek. A fém ékszereket és borostyángyöngyöket viselő asszonyokat a fegyveres férfiak közelében temették el. Viseleti tárgyaik szerint a pannoniai langobardokkal (S formájú fibula) és a Duna-menti bizánci kereskedőkkel (rögzítőfüles bronzcsatok) egyaránt kapcsolatban lehettek. A temető legjobb minőségű ékszere egy aquileiai típusú spirálindadíszes aranyozott ezüstfibula (19.). Az italo-germán ékszerművesség kedvelt formáját feltehetően gepida ötvös készítette az 5. század második felében, majd a fibula hosszú használat után, kopottan került a sírba. A temető másik jelentős ékszere a 29. sír üvegberakásos lábú, pontkörös díszű bronzfibulája, mely a gepida területen készített hasonló ékszerek közül a legkorábbi példánynak tartható. A temető agyagedényei többnyire a gazdagabb sírok mellékletei; a pecsételéssel vagy besimítással díszített darabok a fegyveres férfisírokból vagy az ékszeres női temetkezésekből kerültek elő. A 23. kardos férfisír kiöntőcsöves edényét besimítás és háromféle pecsételt minta, valamint kereszt formájú karcolat díszíti. A temető legkésőbbi gepida sírjai a délkeleti oldalon találhatók (köztük a bolygatott 103. és 11. lovassírok). Az észak–déli irányítású avar sírok ásásakor egyes gepida temetkezéseket megbolygattak. A gepida temető sírjainak jelentős része – az avar koriakkal együtt – módszeres sírrablásnak esett áldozatul.

Irod.: Csallány, Gepiden 146–168. Taf. 105, 161–188, 207, 260–263, 267, 281; Bóna, A középkor hajnala 100, 7. kép; Nagy M., A gepidák kora (454–567/568), Szeged története I, 1983, 158–162, 27. kép.

Nagy Margit

Tiszafüred (Szolnok megye, tiszafüredi járás) A Közép-Tisza-vidéki város környéke az alföldi gepida településterület – Szentes, Hódmezővásárhely és Szolnok mellett – leletekben leggazdagabb térsége.

1. 1895-ben a Vasútállomás (Lipcsey-téglavető) előkelő gepida nő észak–déli irányú, kb. 1 m mély temetkezésére leltek. Ruháját különleges, aranyozott bronz, ékvéséses, ékkőberakásos, négyszögletes „fejű” fibula fogta össze és ékítette. Műhely-párhuzamát a bocsári/bocari temetőből ismerjük. Áttört korongos, madárfejes, rekeszes ezüstbrossa is volt, melynek kapcsolatai a langobardok és tovább az alamannok, frankok felé vezetnek. Karjain/csuklóin megvastagodó végű, vésett díszű, súlyos ezüst karpereceket viselt. A leletegyüttes egy közeli udvarházat jelez az 5–6. század fordulóján.

2. Ugyancsak gazdagabb női temetkezésre utal egy (ismeretlen lelőhelyű) 1907-ből származó aranyozott ezüst, ötgombos, spiráldíszes, almandinberakásos fibula. Korban is megfelel az előző sírnak, mivel az 5. század végére, a 6. század elejére datálható.

3. Nagyobb gepida temetőre utalnak a századfordulóról való, ismeretlen lelőhelyű emlékek, így két D alakú bronzcsat, vas szőrcsipesz (pinzetta), kétsoros fésű és három korongolt, besimított díszítésű bögre. A 6. század első felére keltezhetők.

4. Nagykenderföldek. 1975–1976-ban a várostól keletre 20 kirabolt, nyugat–keleti tájolású, a 6. század első felére tehető sír került föltárásra. A fegyverek: kard, lándzsa, pajzs és nyilak. A viseleti és használati tárgyak: gyöngyök, fésűk, csatok, orsók stb. A kerámia pecsételt és besimított díszítésű.

5. Külsőfokpart 28/A. és 30. 1969-ben a lelőhelyen gepida település objektumait, 3×3 m-es, négyszögletes, földbe süllyesztett házát, nagyobb méretű gödrét tárták föl. Az emlékanyagban durva és korongolt (házi- és dísz-)kerámia, valamint egyéb leletek (agancs, orsó stb.) találhatók.

6. A város nyugati szélén a Morotvaparton 1984–1985-ben a 6. század első felére keltezhető település részletét leletmentették. A föltárt/megfigyelt 9-10 kunyhó (átlag 10 m2-es alapterülettel), három verem és egy szabadtéri tűzhely(?) 250-300 m hosszú területen helyezkedett el magányosan vagy tömböket alkotva, reprezentálva ezzel a tanyacsoportos vagy csoportos települési formát. A kerámiában a durva fazekakkal szemben a korongolt, szemcsés és fésült, valamint bepecsételt és besimított díszítésű fazekak, bögrék stb. domináltak. Említésre méltó a csontmegmunkáló műhely és szövőház.

Irod.: Csallány, Gepiden 217–218; Fodor I., Rég Füz I. 29 (1976), 61; Bóna I., Rég Füz I. 23 (1970), 54–55; uő, A középkor hajnala 27; Cseh J., A koranépvándorláskori (gepida) telep. Régészeti ásatások Tiszafüred-Morotvaparton. Szolnok, 1991, 157–226.

Cseh János

Tiszafüred-Nagykenderföld (Jász-Nagykun-Szolnok megye) Gepida temető. 1975–1976-ban 20 gepida temetkezést sikerült itt feltárni, egy részben elpusztult, részben feltárhatatlan temetőből. A jómódú közösség feldúlt sírjai gazdag késő gepida kerámiát szolgáltattak.

Irod.: Közöletlen. Előzetes jelentései: ArchÉrt 103(1976), 300 (Fodor I.), 104(1977), 269 (Bóna I.).

Bóna István

Törökszentmiklós (Szolnok megye, szolnoki járás) A város térségében népvándorlás kori gepida leletek:

1. Bartapuszta. 1932-ben a várostól délkeletre valószínűleg sírból korai népvándorlás kori ovális, vésett díszítésű bronz övcsat került elő.

2. Téglagyár. A helység keleti szélén 1940 júniusában temetkezésekre bukkantak, a leletek jó része női sír(ok)ra utal. A két aranyozott ezüst, három- és ötgombos, vésett (Kerbschnitt) díszítésű, indamintás fibula tipikus Tisza-vidéki ötvösmunka. A nagyobbik ékszer a meroving régészetben Hahnheim-típusnak nevezett csoportba tartozik, testvéreit pl. Hódmezővásárhelyről és Magyartésről ismerjük. A kisebbik ruhakapcsoló tű jóval gyakoribb forma Gepidiában. A leletegyütteshez még két ovális bronzcsat (öv vagy tarsoly zárására), bronzcsüngő, pikkelymintás lemez, két borostyángyöngy, két kettős kónikus orsógomb, egy kétoldalas csontfésű és két fenőkő tartozik. Kora a 6. század első fele és középső évtizedei.

3. Batthyány u. 54/A. Korábban előkerült leletek nyomán 1982 októberében 7 nyugat–keleti tájolású gepida temetkezés (közte egy lósír lándzsával) látott napvilágot. A női, férfi- és gyermeksírokból besimított díszítésű bögrék, csüngődíszes bronz fülönfüggő, csont sűrűfésű, ovális bronz és vas öv- és egyéb csatok és tarsolykészlet (kés, csiholó, kova) került elő. Koporsónyomokat is sikerült megfigyelni. A nagyobb temetőre valló leletek a 6. század középső évtizedeire keltezhetők. Föltételezhető, hogy innen való három, a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő edény az 1880-as évek közepéről.

4. Erdős u. 50. 1980–1982. A város északnyugati részén, az előző lelőhelytől délnyugatra, 150-200 m-re a sírokkal egykorú fazekasmedencére bukkantak (ld. még Szelevény és Szolnok-Zagyvapart). A feltűnően gazdag leletanyagot nagyobb méretű edények, füles korsók és kiöntőcsöves kerámia alkotja olyan besimított és különösen bepecsételt díszítéssel, amelynek pontos analógiái vannak a temető sírkerámiájában.

Irod.: Csallány, Gepiden 214, 237, 242–243; Cseh J., in: A Nagykunság régészeti emlékei. Szolnok, 1984, 10; uő, Gepida fazekasmedence Törökszentmiklóson. ArchÉrt 117(1990), 223–240.

Cseh János