Ugrás a tartalomhoz

„HOL ZSARNOKSÁG VAN”

Vasy Géza

Mundus Kiadó

Lengyel józsef: Igéző

Lengyel józsef: Igéző

Bizonyára szerepet játszott a szocializmus korának mazochizmusa is abban, hogy a hatvanas évek végétől kezdve Lengyel József Igézője bekerült a középiskolai tankönyvekbe. Nem volt egyértelműen kötelező olvasmány, az 1945 utáni irodalom „szabadon választható” alkotásai közé tartozott, s a tanított egy-két-három alkotás között gyakran szerepelt éppen ez a mű. Rövid is volt, egy órácska alatt elolvasható, a túlterhelt diák tehát teljesíthette a feladatot, s közben valóban értékkel találkozott. Olyannal vajon, amely csak a „lezárt” múltat ábrázolta kritikailag? Csak a személyi kultusz koráról volt itt szó? Nyilván nem. Az Igéző maradandóságát a konkrétság és általánosság feledhetetlenül szép aránya biztosítja. Bár már rég nincs követlen politikai izgalma a személyi kultusz leleplezésének, a mű mégis él és hat.

Lengyel József írói útja meg életútja a legkülönösebbek közé tartozik a magyar irodalom történetében. Hatvanéves, amikor önálló kötete idehaza is megjelenik. E hatvan évből harminchatot emigrációban él, egy évtizeddel többet, mint az 1945-ben hazatérő többi tizenkilences. Emigráns éveinek közel a felét munkatáborban, majd kitelepítettként kénytelen leélni. Mindezt tudni kell róla, hogy műveit jobban érthessük. Mert az író számos művében beszél alig álcázottan önmagáról. A közvetlenség gyakran dokumentum- vagy riportszerű formában szólal meg, jó példa erre első regénye, a Visegrádi utca (1929). De ilyen dokumentáló hűségre törekszik az Elejétől végig is. S bár sokféle az átmenet, a közvetlenség és az epikus megformáltság közvetettsége mereven sohasem különül el nála. Leginkább az Igéző-ciklus bizonyítja ezt, amelynek témája épp az a szomorúan nevezetes tizenhét esztendő, amelyet személyes élettapasztalatok nélkül így nem lehet megírni, viszont ezek az élettapasztalatok indokolják, hogy az ábrázolásban is megőrződjön a személyes érdekeltség, az önéletrajziság. Főként azért kell ezt természetesnek tekintenünk, mert első megszólalások ezek egy olyan témakörről, amely mindenképpen a huszadik század emberiség-sokkjai közé tartozik.

A személyi kultusz ábrázolása számos elméleti és gyakorlati problémát vetett fel az ötvenes-hatvanas években. Lengyel József írásaira az a jellemző, hogy belülről és áldozatként élte át és értelmezte az egészet nemcsak az író, hanem az epikai hős is. Belülről, azaz a kommunista mozgalom sodrában megmaradva. Lengyel a KMP alapító tagjai közé tartozott, s letartóztatásáig e mozgalom tevékeny katonája volt idehaza s az emigrációban egyaránt. Életenergiáit a munkatábor megtörhette, de a meggyőződését nem. A legkilátástalanabb élethelyzetben is megmaradt a remény és az oknyomozó emberi értelem, amely hitt a pillanatnyi világ megváltoztathatóságában. Az író gondolkodó hősei sohasem csak máról holnapra élnek, hanem keresik-kutatják az okokat és a lehetőségeket is. A Kicsi, mérges öregúr letartóztatottjai is ezt teszik, bár választ nem találnak kérdéseikre. A munkatáborokban a miért? már nem lehet hangsúlyos, itt a megmaradás a fontos. De vannak, akik számára ez egyúttal kommunistának maradást is jelent, mint az Elejétől végig Ivan Timofeicsének. Később ugyan ő is elpusztult ártatlan áldozatként, de hite szerint ezzel is a szocializmus építéséhez járult hozzá. Ám ha ő nem tudta világosan, az író érzékelteti, hogy ez az áldozat felesleges, a szocializmus számára szükségtelen. Déva vára nemcsak az emberi tragédiák légiója árán épülhet fel.

Nekeresdi György pékmester, akinek följegyzései, visszaemlékezései adják az Elejétől végig epikus keretét, az író alakmása, aki név szerint vagy áttételesen, de többször visszatér az Igéző-ciklusban. Magának az Igézőnek az alaphelyzete voltaképpen az Elejétől végig életútjának egyik epizódja (az 5. fejezete). Az Igézőben ábrázolt élethelyzetnek a folytatása a Reggeltől estig pillanatképe, bár a főalak eredeti foglalkozása itt nem pék, hanem mérnök, építész. Aligha véletlen éppen e két foglalkozás makacs visszatérése az író más műveiben is: a kenyeret adó és az otthont építő ember szimbolikus tartalmak hordozására is alkalmas, azzal különösen, hogy e foglalkozásokat nem űzheti. Az igazi teremtő emberi képességek kibontakozásának megakadályozása is a személyi kultusz kritikai ábrázolását mélyíti el. S az építés, a teremtés és az újjászületés általában is Lengyel életművének központi motívuma.

Az Igéző – egyúttal ciklusnak és egész kötetnek is címet adva 1961-ben jelent meg. A figyelem azonban csak az Elejétől végig megjelenése után (Új Írás, 1963. január) irányult igazán Lengyel József felé. Sorra jelentek meg róla méltatások, tanulmányok, s ezek az Igézőt rendszerint remekműnek minősítik. Az ítélet nem túlzó. 1945 utáni irodalmunk kevés epikai művéről lehet hasonló biztonsággal elmondani ezt. Az eltelt évek sem fakították meg a mű értékeit, sőt mind többet mutattak meg belőlük.

Mikor keletkezett az Igéző-ciklus? Az elemzők sokáig úgy gondolták, hogy Lengyel József írásai nem sokkal megjelenésük előtt íródtak, s a XX., majd főként a XXII. kongresszus hatása érződik rajtuk. Alighanem pontosabb, ha csak a megjelenéssel kapcsolatban említjük a szovjet párt­kongresszusokat. Ma már köztudomású, hogy amíg a Szovjetunióban nem jelenhetett meg a személyi kultuszos témakör, s nevezetesen Szol­zsenyicin, addig ez ügyben Lengyel József előtt is zárva voltak a hazai közlési lehetőségek, és egyes művei később is tilalmi listán maradtak. A Szembesítés például csak 1988-ban jelenhetett meg.

Élete végén egy Simon Istvánnak adott interjúban az író így idézi föl a ciklus keletkezési körülményeit:

„– Hogy bírtad ki akkor ezeket az éveket? Írói értetemben. Nem volt hiányérzeted?

– Azért valamit írogattam. Az a kötet, amelyikkel én hazajöttem, A kulcs, kint íródott. Azonkívül azoknak a novelláimnak a nagy része, amelyeket a lágerről és ilyesmiről írtam, megíródott még ott. Némelyik aztán szó szerint átkerült a kötetekbe, a másikakat átírtam vagy hozzáírtam, mint az Igéző esetében például. Ezeket tulajdonképpen én még kint írtam. [...]

– Nem jutott akkoriban eszedbe, hogy mindez, ami benned van, az elmondatlan marad? Hitted, hogy túljutsz ezen a korszakon?

– Azt se tudnám mondani, hogy hittem, azt se, hogy nem. Egy bizonyos, hogy ezeket a novellákat, amelyeket most már Igéző cím alatt sokan olvastak, sőt részben a Diákkönyvtárban is megjelentek, nagyrészt még Szibériában írtam. Voltak pillanatok, amikor betettem őket egy tejesköcsögbe, és levittem a pincébe, az aludttej mellé. Ez nagyon jó módszer, véleményem szerint. Hát most ezek után, ha azt mondom, hittem, az se igaz, ha azt mondom, nem hittem, az se igaz. De tény az, hogy megírtam őket. Ezt bebizonyíthatom, mert olyan papírra és olyan tintával vannak írva, amilyen papír és tinta itt nem létezik. És hittem egy orosz közmondásban, amely így szól rögtönzött fordításban: Amit a toll megírt, fejsze ki nem irt.”

A hagyaték feldolgozatlansága miatt egyelőre nem tudjuk, az Igézőből pontosan mi készült el Szibériában, s mi az itteni hozzáírás. A mű megértéséhez mégis fontos tudni, hogy nemcsak az élményanyaga, de a megírása is köti Szibériához. Mert ez azt jelenti, hogy Déry Tibor (Niki), Mészöly Miklós (Magasiskola) műveihez hasonlóan Lengyel József is a személyi kultuszban élve írt a személyi kultuszról. Az Igézőt alapvetően meghatározza a kibontakozás, a látható, a „megragadható” történelmi perspektíva hiánya. A történelem helyett itt csupán az emberségnek van távlata. A hiány szükségképpen vezet el a mű befejezetlen befejezéséhez, az alapkérdés megoldatlanságához – akárcsak Dérynél. Amíg személyi kultusz volt, íróilag nem is lehetett a megoldást ábrázolni. Különösen nem Lengyel József élethelyzetében: a kitelepített korlátozott szabadságában. Valószínű, hogy a hozzáírás az Igézőben éppen ezt a zártságot oldja. Ilyen lehet a tanácselnök embersége, Jevszej veresége az epilógusban, s ilyen az egész műnek oldottabb, keserűből szelíddé forduló elégikussága. Nem az elbukást, hanem a megmaradást, nem az elvesző, hanem a megőrző embert állítja az író a középpontba az egész ciklusban. Az ember adott körülményei inkább csak az értékőrzést teszik lehetővé, az értékteremtést alig. Az Igéző Andrásában feszülő belső konfliktus éppen ebből adódik: helyzete miatt csak őrizni tudja saját emberségét s megosztani a hozzá hasonlókkal, a falu emberséges lakosaival, de kisugároztatni másfélékre már nem. Vagyis Jevszejt sem fizikailag legyőzni, sem megváltoztatni nem képes, mert a korlátozott szabadságú ember nem cselekedhet önnön törvényei szerint.

Az Igézőt mondták már kisregény terjedelmű elbeszélésnek, a novella és az elbeszélés közötti átmenetnek s kisregénynek egyaránt. Leginkább az elbeszélés és a kisregény közötti határesetnek tekinthető. Ám az elbeszéléseknél gazdagabb a világa, s bár kiélezett konfliktus csak egy van benne, az epikus részletezés és a megjelenítés regényszerű nyugalma, az alakok közötti gazdag kapcsolatrendszer, illetve az alakoknak az a mélysége, amely nemcsak az ábrázolt életszakaszt, hanem múltjukat és lehetséges jövőjüket is átvilágítja – mind a kisregény felé mutat. Elbeszélésnél – legalábbis hagyományosan – szokatlan az a rendkívül részletezően kibontott helyzet- és alakrajz, ami az Igézőben megfigyelhető. Sarkítva azt is mondhatnánk, hogy ez a mű egy regényexpozíció és egy kiélezett konfliktust bemutató elbeszélés szerves egybeépítése, lezárása pedig a regényexpozíció tartalmának megfelelő epilógus. A szervesség miatt a kettős lezárás – András egyetlen konfliktusáé és egész életsorsáé – eggyé olvad. Alapvetően ez az epikusan kibontott többrétegűség teszi kisregénnyé az Igézőt.

Előzetes történelmi-társadalmi ismeretek nélkül gondot okozhat az egyik réteg, azaz a történet „teljes” megértése. Lengyel József ugyanis a háttérről, amelyet az Elejétől végig oly részletezően bemutatott, itt közvetlenül alig mond valamit. Szó szerint nem tudjuk meg, hogy mikor és hol játszódik András története, s azt sem, kicsoda is voltaképpen a főszereplő. Az utalásokat a ciklus egésze teszi világossá és egyértelművé. Pedig a realista epika általában pontosan elhelyezi térben és időben a cselekményt. Itt annyit tudunk közvetlenül meg, hogy egy nagy erdőség mellett, egy faluban járunk. Kikövetkeztethetjük, hogy a Szovjetunióban: Geraszim, Jevszej, Najda neve erre utal. Azt már az Elejétől végig­ből ismerjük meg, hogy a messzi Szibériában, ahová 1949 húsvét vasárnapján érkezik meg a kitelepített.

„Teljes jogú polgár vagyok [...] választójogom van és minden egyéb. Csak a lakhelyemet, ahová vinni fognak, azt nem hagyhatom el. Mert avval bűntettet követnék el, melyért húszévi börtön jár... [...]

Azért egészen árván nem hagytak bennünket az államvédelem emberei. Telefonáltak a kolhozokba, és rövidesen megérkeztek az elnökök vagy helyettesek, és elkezdtek köztünk válogatni. A mesterembereknek volt leginkább keletje.

Én dacosan kijelentettem, hogy csak csőszködésre vagyok alkalmas. Nagy nehezen, az utolsók közt engem is elvitt egy kolhoz.

De eleinte nem csősz vagyok, hanem szénégető. Olaszul a szénégető carbonari. Hát én nem voltam carbonari, csak szénégető. Elég könnyű megtanulni ezt a mesterséget.

Egy kunyhóban laktunk, én meg egy öreg ember, kinn az erdőn, kilenc kilométerre a falutól. Ételt minden másnap hoztak, vagy – ha szenet fuvaroztunk a falu kovácsműhelyébe, akkor – magunk hoztuk az ételt.

Mesterem és társam, Mihail Mihajlovics, kicsi és jókedvű, szakállas gnóm a földdel lefojtott, füstölgő kupacok tetején. Jól megértjük egymást, mert nagyon különbőzek a szokásaink és természetünk.”

Az Igézőből a cselekmény idejét sem tudjuk poncosan. Az egész mű hangulatából sejteni lehet, hogy a második világháború utáni években járunk, amikor kevés a férfi. Szó esik egy mondatban egy technikai újdonságról:

„A műanyag edényről még csak az újságolvasók beszélnek, azt még jól meg kell majd nézni.”

Ez is a háború utáni éveket idézi.

Mi a funkciója a pontos megnevezéstől való tartózkodásnak? Tudatosan a ciklus többi darabjának az ismeretére hagyatkozott volna az író? Aligha. A tér és az idő konkrétságának hiánya a sztálini kor jellemzésének egyik legfontosabb eszköze. András nem önszántából járt e faluba, nem ő dönti el, hogy hol és mit dolgozik, számára a hatalmas ország térben és időben megragadhatatlan. Hiszen hiába telt le a büntetése, amely bűn nélkül is sújtotta, továbbra is azt csinálnak vele, amit akarnak. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy míg a földgolyón és annak történetében nem akarja hősét pontosan elhelyezni az író, addig a mikrovilág rajzát aprólékosan kidolgozza. Tehát nem tudjuk pontosan, hol járunk, de ahol járunk, az a részlet, az a pillanat rendkívül érzékletes.

Lengyel József az 1920-as években Németországban élt, itt hatott rá az újtárgyiasság irányzata. Ennek eszközeit klasszicizálja évtizedekkel később, amikor a környezetet, a helyzetet újjáteremtő valósághűséggel ragadja meg. A tényekhez, az apró dolgokhoz való ragaszkodásnak elméletileg hasonló okai vannak nála is, mint az újtárgyiasság képviselőinél. Lengyel számára a forradalmi távlat nem eltűnik, hanem a távolabbi jövőbe helyeződik át. S a pokoljárás szelídebb köreihez érkező felnőtt eszmélkedése, az élethez visszavezető utak megragadása a tárgyiasság döntő funkciója. A mindennapi élet aprólékos rajza az értelmes élethez való hatékony visszatérés is. András újra meghódítja a valóságot, a számára új valóságszelet természeti és társadalmi szintjeit. A szibériai erdő és a benne élő emberek nem díszletei András történetének, hanem akkor és ott a leglényegesebb alkotóelemei.

A kis faluban a jövevényt szokásszerűen nevezhetnék nyilván Idegennek is. Mégsem ezt teszik, pedig e megnevezés lényegre tapintó. András valóban idegenként él e világban, miként a nyitó mondatok nyomatékosan hangsúlyozzák:

„Idegen volt és sötét nézésű, túl lehetett már a negyvenen. Papírjai rendben voltak. A vezetéknevét csak a községházán tartották számon. A fiatalabbja András bácsinak szólította, az idősebbje Andrásnak. És az volt a vélemény, kinek mi köze hozzá, hogy ezután itt lakik a faluban.”

András sorsa szinte példázza az egzisztencialista léthelyzetet: belevetve a világba és magányra ítélve, könyörtelenül egyedül van. Az idegen azonban lényétől távolinak, külsőleg ráerőszakoltnak látja helyzetét. S bár okkal mogorva és magának való – hiszen még mindig és átmeneti remények után ismét radikálisabban jogfosztott ember –, mogorvasága a világnak szól, de azonnal oldódik, mihelyt emberi módon közelednek hozzá. A teljes oldódásra persze képtelen az adott léthelyzetben, éppen ezt mutatja be a kisregény. Kettős helyzetét – magányát és közösségvágyát – árulkodóan példázzák a főszereplők elnevezései. Az író teljesen szabadon és egyenrangúan váltogatja az András és az Idegen, illetve a Misa és a Miska alakokat. S míg Andrásnál a néven nevezés és annak hiánya, Misánál a magyar fül számára idegen és a magyaros hangzású becenév váltogatása érzékelteti az otthontalanságérzet és a közösségkeresés egyszerre jelen való feszültségét. Mert ne feledjük: András nemcsak azért Idegen, mert egy számára ismeretlen faluba kerül, hanem azért is, mert évtizedek óta él számára idegen nyelvi közegben. Ezt csak abból tudjuk, hogy neve nem Andrej, hanem András.

Ha pontos tényeket nem is, sok egyebet megtudunk Andrásról az első fejezet végén:

„annyit mások is tudtak, hogy nem magaszántából van itt, de hogy miért, azt ő maga se tudta volna szavakba foglalni. Valahol, valahogy, valami nagy igazságtalanság történt vele, a legnagyobb, mikor igazság válik igaztalanná, és túlnő az emberen. Bűnös ebben a bűntelen, az áldozó az áldozat, aki már csak azt kívánja, hogy sebzett vadként lefeküdhessen a bozótban, csendesen, kihűlőn, szabadon.”

A kisregény szerkezeti elemzése látszatra könnyű feladat. Najda, a vadászkutya megjelenése világosan két részre tagolja a történetet. Az első részben – amelyet regényexpozícióhoz hasonlónak neveztem – András és Miska a főszereplő (1-8. fejezet), a második részben Jevszej és a kutyája is (9-16. fejezet – a fejezeteket sorkihagyással jelzi az író).

Az első rész az otthonra találás kezdeti jeleit mutatja, a második ennek szükségszerű korlátozottságát teszi ismét nyilvánvalóvá. Tovább tagol az Idegen emberi kapcsolatainak az elemzése. Az Idegen a magánytól jut el a magányig. Az 1. és a 2. fejezetben csősz, egyedül élő ember. Mindjárt a 2. fejezetben megjelenik Misa, és rábeszéli, legyen társa a szénégetésben. A további fejezetek (3-8.) kettejük elmélyülő kapcsolatát elemzik. A 9. fejezetben megjelenő Jevszejjel nemcsak a falu egésze tör be radikálisabban a szénégetők világába, de felerősödik a háttér, az ország hangulatának érzékeltetése is. Hiszen nem hermetikusan elzárt faluról van szó. A személyi kultusz tényeiről ők is tudnak, még ha minősíteni nem is képesek e tényeket. Tudják, hogy az Idegen nem önszántából van náluk. Miska egyik fia is fegyőr, de „senkit meg nem bánt”, legalábbis apja szerint. S terjednek a rémhírek: szökött fegyencek járják az erdőt, s az Idegen cimborál velük. E hírt köteles a tanácselnök kivizsgálni. A falusi közösség inkább csöndes kórusként van jelen, az események kommentálójaként. Az Idegen érzelmileg csak Miskával és Jevszejjel kerül igazán kapcsolatba, s a Jevszejt móresre tanító fiatal kocsis is csak epizód marad életében. Pedig a falu bizonyára befogadta volna őt, ha fel tudott volna oldódni. De erre képtelen volt, s ezért, amikor ő lehet az erdőkerülő, nem költözik a faluba, sőt éppen azért akar erdőkerülővé lenni, hogy oka legyen a falutól távol maradni. Az erdőkerülő egyúttal emberkerülő is (15-16. fejezet). Az Idegen magányos élete tehát mintegy keretbe foglalja a kisregényt, amely aztán két további részre tagolódik: egy baráti és egy ellenséges kapcsolat bemutatására. A keret egyúttal a mű expozíciója és epilógusa, amely a leghagyományosabb epikai szabályok szerint elindítja és lezárja a történetet. Egy regényben a baráti kapcsolat-kialakítás egésze inkább csak expozíció lett volna, ebben a műben viszont a tulajdonképpeni téma kibontása (3-8. fejezet).

A 8. fejezetig életportrét kapunk két emberről, akiket előbb a munka, majd a barátság köt össze. A 9-14. fejezet összeütközése megmutatja, hogy a barátság sem képes eredményesen szembeszállni az embertelenséggel. Pedig csak egy kutya életéről van szó, s azt sem tudják megmenteni. (Nemcsak az Idegen, de Misa is sokat tesz a kutya érdekében.) „Valahol, valahogy, valami nagy igazságtalanság történt vele”, azaz Najda kutyával is. Jevszej elhatározza, hogy megöli az őt elhagyó kutyát, s mivel kíméletlen s hatalmi helyzetben lévő ember, meg is teszi, amit akar. Drámai módon ütközik össze vele az Idegen, aki emberségével „megigézte” a kutyát, de nem tudta ugyanezt megtenni Jevszejjel, akin nincs hatalma az emberségnek. Ezért szenved András vereséget.

A kisregény szereplőinek kapcsolataiban egyértelműen elkülönül az értékes és értéktelen. Misa természetes ember, ösztönösen éli mindennapi életét, és ösztönös humanizmusa, a munkavégzés tisztessége megőrzi embernek egy rossz világban is. Nemcsak a munkatársiból kenyeres­pajtásivá formálódó kapcsolat bizonyítja ezt. Beszélgetéseik is megfogalmaznak erkölcsi ítéleteket. Különösen figyelemreméltó a Vércse nevű ló históriája. A csődörös nagyon kegyetlenül bánt vele, s a ló egyszer úgy nekiszorította a falnak, hogy gondozója belepusztult. Ez a példázat a mű fontos helyén, Jevszej első és második megjelenése között hangzik el. A faluban fél éve megtörtént eset a kegyetlen, rossz gazda bűnhődésével, az igazság érvényesülésével bíztat. Elhangzása után érkezik Jevszej, s pár perc múlva keményen belerúg a kutyájába, „büntetésül”. A példázatok erkölcsi igazságszolgáltatása azonban nem mindig valósul meg a gyakorlatban. Misa is kivételnek tekinti Vércse esetét, mert a ló még az embernél is butább, „és tűr, mint egy vértanú”.

Jevszejt már megjelenése pillanatától körüllengi silánysága. Eleinte csak lustának és ügyetlen vadásznak látszik, s ettől még rokonszenves is lehetne. Ám, ha figyeljük az Idegen viselkedését Jevszej megjelenése után, látható, hogy valami titkos érzéke megsúgja: Jevszej gonosz. András ezért viselkedik oly szótlanul és visszafogottan, s elsősorban nem azért, mert Jevszej a fegyveres hatalom képviselője is. (Egészen más, ter­mészetes András viselkedése a tanácselnök megjelenésekor, pedig az sokkal nagyobb hatalommal rendelkezik.) Jevszej deformálódott személyiség, zsarnok, aki egy kutyával is érezteti korlátlan hatalmát. Tenné ezt másokkal is, de hatalma mégiscsak korlátozott. Andrást sem pusztíthatja el fizikailag, „csak” megalázhatja. Az emberi tisztesség hiánya teszi ilyenné, s így lehet a személyi kultusz embertelenségének jelképe.

András a két falubéli között különleges helyzetben van. Körülményei minden lehetőséget megadtak, hogy deformálódjon az embersége. Ő azonban eredményesen küzdött ez ellen. E küzdelem következménye, hogy Jevszejben rögtön az embertelenséget látja, hogy sokszorosan érzékenyebb Misánál, aki csak a hitványságot veszi észre.

Emberi és embertelen ütközőpontján egy vemhes nősténykutya áll. Az ő élete lesz a tét, a hozzá való viszony minősíti a szembenállókat. Meglepő, hogy mennyire rokon a helyzet Déry Tibor Nikijével. A jó gazda és a rossz gazda különbsége, a kutya szabad választása nála is döntő. De Déry mást élez ki: a kutya elveszti jó gazdáját, s ebbe: a szabadság hiányába belepusztul. Najdát viszont közvetlenül az emberi gonoszság öli meg.

Andrásnak lenne oka elég, hogy változtasson eszméin, bár haszna nemigen származna ebből. Legfeljebb az, hogy az ellenséges düh is segítené életben maradni. A bosszú vágya. De ő nem bosszút akar, hanem igazságot. S főleg nem akar ártatlant bántani. Látja nemcsak az áldozatok, hanem az áldozatra kényszerítők hierarchiáját is. Az író az Elejétől végigben széles skáláját ábrázolja a gyenge, a hibázó embereknek, de gonosztevőt, ellenséget alig mutat. Legfeljebb utal rájuk. Ezt a tartózkodást elemi erővel töri át az Igéző. Biztonsággal megteheti, hiszen itt már majdnem egyenrangú lehet a két ember párharca, mert összeütközésük közvetlenül nem függ a személyi kultusztól. András és Jevszej viszonya társadalmi helyzetüket nézve már nem a rab és az őr viszonya, mégha áttűnik ez is kapcsolatukon.

Az Igéző-ciklusban a munkaábrázolások kétarcúságát figyelhetjük meg. Ez annak a következménye, hogy a munka a lágerekben nemcsak az emberi lényeg hordozója, a személyiség megőrzésének eszköze, hanem kegyetlen és embertelen muszáj is. A puszta fizikai lét fenntartása a tét a mostoha természeti körülmények és a rossz élelmezés mellett, s ezért az ügyeskedés, a csalás nem ítélhető el erkölcsileg, sőt szinte kötelessége is az embernek saját megmaradása érdekében. Az Igéző szénégetővé vedlett Andrása viszont egyre önfeledtebben dolgozik. Magának, Misának, a falusi közösségnek. Fizikai léte már nincs veszélyben, a munka már nemcsak kizsarolja, de teremti is őt. S ő is teremthet, formálhatja a világot. Barátot is így talál. Megkövesedett magánya visszaviszi az erdei házhoz, de nemcsak ez: a függetlenséget érezheti az erdőben.

A természet motívuma talán még a munkáénál is nyomatékosabb. Kevés irodalmi alkotásban van ilyen elementáris közvetlenséggel szerepe a természetnek. A társadalomba nem térhet még vissza az idegen, ott nem lehet teljes jogú ember, de a természet visszafogadja, engedi, hogy benne, belőle éljen, hogy általa gyógyuljon. Erejét, ember voltát érezheti így is a Reggeltől estig kaszáló öregembere:

„Bámulni akarja ezt a szépséget, de mellet szorongató világossággal ismeri fel, hogy ez lehetetlen: ami szépség a lelkébe hullik, rögtön halottá merevedik szíve magányosságában. Nincs senki, akinek megmutassa, amit lát, akinek elmondhatná, mit érez.”

Miközben a novella a szépre, a szomorú élethez képest különösen idilli napra emlékezik. A magányos ember a természetben megtalálta a lehetséges harmóniát. Ennek ellenpólusát a lágertörténetekben olvashatjuk, ahol a természet kíméletlen ellensége az embernek, fogolynak, őrnek egyaránt. Az Igéző sem idillt, sem tragédiát nem akar a természetben látni. Magától értetődő e létezési közeg, amely kedves és ellenséges is tud lenni. Ez a dialektikus megjelenítés, a természettel szinte eggyé válva élő ember, a természet és az ember egyszerre való sokféleségének megjelenítése felfokozott gazdagságot és sokrétűséget ad a kisregénynek. Az Idegen tragikus sorsának itt ábrázolt drámája kis epizód csupán az életében, de ez az epizód egyetemes jelentésűvé tágul. A hatalmas erdő nyírfái visszhangozzák sorsát.

A konkrét hely- és időmeghatározás hiányának így még egy eredménye lesz. Az Igéző szimbolikus jelentését hallatlanul felfokozza, mondandóját filozófiai mélységűvé teszi. Többen idézték már Ady Endre verscímét: Ember az embertelenségben az Igéző is.

(1977)