Ugrás a tartalomhoz

„HOL ZSARNOKSÁG VAN”

Vasy Géza

Mundus Kiadó

A kollégium

A kollégium

„Éljünk napról napra, alkalmazkodva és mégis függetlenül.”

(1949. III. 20.)

Az irodalmi élet egyik nemes szenzációja volt Fodor András évtizedek óta vezetett naplójegyzeteiből az első – tematikus szempontokból szerkesztett – válogatás, az Ezer este Fülep Lajossal. Most egy másik, ugyancsak tematikus naplókötetet vehetünk kézbe. A Kollégium az Eötvös Kollégium egy fontos szakaszának napról napra követett élettörténete, de a naplóbejegyzések természetesen nemcsak a kollégiumról szólnak az 1947. VII. 8-i és az 1950. IX. 2-i időhatárok között, hanem a naplóíró egész élettörténetét, kapcsolatrendszerét felvázolják, s egy jellegzetes látószögből az egész korról képet adnak.

Fülep Lajos a huszadik századi magyar történelem elhallgattatott szellemei közül az egyik legjelesebb, az övénél nagyobb csend talán csak Bibó Istvánt övezte. Az idős Fülepnek már 1947-ben is menedék volt szinte az Eötvös Kollégium-beli tanárság, s a kor könyörtelenségének logikája működött abban, hogy hamarosan nemcsak Fülepre nem volt szükség itt sem, hanem magára a kollégiumra sem. Még csak néhány éve van annak, hogy indulatos vita zajlott arról, szükség van-e elitképzésre, nem demokráciaellenes-e mindenfajta „elitizmus?”. A demokrácia akkor még a „szocialista demokráciát” jelentette. S bizony ma sem feltétlenül jobb a helyzet, hiszen erősen vitatják például az idegen tanítási nyelvű gimnáziumok létjogosultságát, talán azzal a naiv elképzeléssel, hogy úgyis csak keveseknek lehet része benne, s akkor ez nem lehet a jövő útja.

Ha ma találkozunk a rövidlátás példáival, mennyivel inkább találkozhattunk a szocializmus csikorgóan ostoba vaskorszakában. Hiszen az Eötvös Kollégium alapításától fogva a tanárképzés elitintézménye volt, s az kívánt maradni 1945 után is. Ezt azonban nem sokáig tehette. Előbb csak életidegenségét hánytorgatták fel, főleg a népi kollégisták, s ez alatt elsősorban olyasmit kellett érteni, hogy nem gyűlésekre, felvonulásokra járnak, nem politizálnak, hanem szakmai képzésükkel vannak elfoglalva, úri fiúk. Hamarosan akadtak „házon belül” is olyanok, akik mind jobban elfogadták ezt a szemléletet. A kollégium kommunista fiataljai egyre nagyobb befolyásra tettek szert, átvették a hatalmat, s amikor állami szinten is napirendre került a nyílt hatalomátvétel, ők sem maradtak restek, s élcsapatként részt vettek előbb a kollégium demokratizálásnak vélt felhígításában, majd megszüntetésében is.

Fodor András 1947 őszén lett bölcsészhallgató és kollégista, s három viharos tanév történetét követi nyomon. Három olyan évét tehát, amelynek szomorú következményeit a mai napig sem sikerült teljesen felszámolni, még egy olyan kis szigeten sem, mint az Eötvös Kollégium, amely a nyolcvanas évek közepén megkezdte – megkezdhette – a maga újra feltámadó életét. Az álom száz esztendő helyett csak negyvenig tartott, de nem Csipkerózsikáé volt, bizony mindenki negyven évet öregedett, évtizedek maradtak ki intézmények történetéből, eszmék és gondolatok torzultak el vagy váltak kényszeríven búvópatakká. Nincs varázsütés, ami a merevséget föloldja, senki semmit nem folytathat ugyanott, ahol negyven éve abbahagyta, s királyfi sincs, aki a boldogság birodalmába vezethetne bennünket.

Mégis, az önismeret nélkülözhetetlen része az a múlt, amelyet átéltünk, amelyet szüleink és azok szülei átéltek, amelyről idősebbek és fiatalabbak csak suttogva ejtettek félszavakat legfeljebb, mert a hallgatás már nem számított jó ideje önmagában elítélendő és ellenséges cselekedetnek. A nyolcvanas években aztán egyre többet hallhattunk és olvashattunk erről a múlttá váló félmúltról, az ötvenes évekről, amely már 1947-ben vagy ‘48-ban megkezdődött, s vannak olyan vélemények is, mely szerint lényegében már 1944/1945 fordulóján az ötvenes évek előkészítése folyt a Rákosi-féle párt részéről. Mostanában sok dokumentum jelent meg, sok rehabilitációs eljárás zajlott le, de meggyőződésem, hogy béke a szívekben és az agyakban igazán nem lesz mindaddig, amíg élnek e korszak tanúi, s mivel tanúnak sorolom magamat is 1942-es születésemmel, bizony még évtizedekről van szó. Nem lehet igazán béke, mert a múltat nem lehet igazán meg nem történtté tenni, rossz álomként kidörzsölni a szemünkből, s azonnal elfelejteni.

A fordulat éve táján mindenkitől közvetlen politikai állásfoglalást követeltek meg, hangsúlyozottan olyan ideológiai terepen dolgozó emberektől, mint a tanárok, az egyetemisták. Fodor Andrásék számára hivatalosan csak kétféle lehetőség adódott. Vagy azonosultak a hivatalos ideológiával és annak politikai gyakorlatával, vagy szembehelyezkedtek vele. Az előbbi esetben sem mehettek biztosra, mert könnyen kiderülhetett, hogy az ellenség ügynökei, árulók, de legalábbis megtévedt emberek, akiknek nincs helyük az egyetemen, a szellemi életben. Az utóbbi esetben viszont – hacsak nem emigráltak még idejében – hamarosan az ÁVH karmai között találhatták magukat, s börtönbe, munkatáborba kerültek. Fodor András a maga számára – a mottóként idézett mondatban – azt a köztes megoldást találta meg, amit a magyarság döntő többsége választott, kényszerből, sok évszázados élettapasztalat hagyományozó bölcsességéből: a vészhelyzetben nem a jövendővel kell és lehet igazán törődni, hanem a megmaradással, a körülményekhez alkalmazkodva, de megőrizve a függetlenséget. Persze, amikor e naplóbejegyzés 1949 tavaszán megfogalmazódott, még nem sejthette a húszesztendős diák, hogy miféle, korábban még elképzelni se nagyon lehetséges stációit várná, követelné majd meg e kor hatalma az emberektől: kitől az önfeladást várva, kitől a spicliséget, s mindenkitől a képmutatást. Alkalmazkodás és függetlenség őrlő malomkövei között sok ember roncsolódott szét véglegesen, s akit nem védett jellem és műveltség, nehezen találhatott rá a helyes útra, s ha egyszer eltévedt, még nehezebben tudott tájékozódni.

Fodor András most közreadott naplófeljegyzéseiben éppen ezt tartom a legnagyobb tanulságnak. Nem egy és nem két eset alapján vonható le ez a következtetés. Egy mégoly érett fiatalember se mindig képes önálló ítéletalkotásra, de ha ez az igény megvan és meg is marad benne, tragikus baj kevésbé érheti, tragikus vétséget kevésbé követ el. Akit egy belső hang, belső vezér vezérel a gyönyörű József Attila-megfogalmazás értelmében, az még nem individualista, közösségellenes lesz, ha nem mindig azonosul azzal, amit a vezérfarkasok üvöltenek, a vezérbirkák bégetnek. „A hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezetének” szavát pedig amúgy is megérti és követi a belülről vezérelt, szuverén ember is.

A Kollégium naplófeljegyzései félelmetes és tanulságos dokumentumát adják e lényegében kétféle embertípusnak és e típusok sokféle változatának. S szomorú színjátékát a furcsa metamorfózisoknak. Ahol is az a legmegdöbbentőbb, hogy értelmes, „belülről vezérelt” emberek változnak át, s lesznek farkassá és birkává. Nyilván azért, mert „felismerik” a történelmi szükségszerűséget. A kollégium átalakulásának és megszűnésének szempontjából kulcsfigura például Pándi Pál, akinek sokféle marsallbot volt a tarsolyában húszévesen, mígnem egy hirtelen megvilágosodás hatására a legvadabb kommunisták egyike lett, vezérfarkas, aki levezényli-levicsorogja az első hírhedt kirúgási akciót 1949. IX. 26-án. A Napló ezt jegyzi föl beszédéből:

„– Ilyet még nem pipált az Eötvös Kollégium! – kezdi mellét düllesztve. – És nem dőltek össze a falak, nem dőlt le a könyvtár. De érdemes megnézni, kik szólaltak föl, s kik azok, akik hallgattak. Az utóbbiak kilencven százalékig a régi, még a Keresztúry-rezsim alatt bekerültek társasága. És nem véletlen ez. Mert vajon miért nem szólaltak föl ezek a baráti klikkekbe tömörülő ifjak? Nem azért hallgattak, mintha félnének beszélni, vagy mert nincs jó kifejezési érzékük, mert igenis, a hallgatás is állásfoglalás. Eh, ne kerteljünk! – rándul meg idegesen. Megkérdezhetnénk Lator Lászlót, miért nem hallatta a szavát, amikor megadtuk neki a lehetőséget. Persze Lator László, akit azért tartottunk itt, mert bíztunk a tehetségében, aki tavaly beadta kötetét a Könyvhivatalba, amelyet onnan nagyon helyesen visszaadtak, mert tele volt pesszimizmussal, dekadenciával, ez a Lator László azóta sem fejlődött, s nem véletlen, hogy most is hallgat.

Pattanásig feszült a hangulat, de a szónok, mintha megveszett volna, tovább harapdálja áldozatát, Latort, majd Liptákot, akinél úgymond fasiszta könyvet találtak (volt tanára, Szentkuthy Miklós egyik neki dedikált munkáját!)”

S az ifjúsági gyűlés azonnal ítél, „izzó gyűlöletének” adva hangot, kizárja az idegen elemeket.

Hogy mitől vált Pándi Pál ilyenné, azt a róla megjelent terjedelmes emlékező interjúkötet (Rejtőzködő legendárium) se tudta pontosan megvilágítani, legfeljebb leíró szinten, hiszen abban egyetértés volt, hogy Pándi a több hónapos pártiskoláról visszatérve változott meg ilyen radikálisan, s vált kollégiumi társból inkvizítorrá. A Pándi-interjúkötet kritikáiban többen hitetlenkednek, hogy a zsidóság kérdésköre eleven lett volna Pándiban. Pedig e Napló is ad valamit ehhez, mondván, hogy vaj van a fején Pándinak, aki e Naplóban persze még csak Kardos, s utólagos betoldásként kap helyet az értelmező megjegyzés, hogy mi is volt a baj. Azt emlegették, hogy a kabátja zsebében cionista kapcsolatra utaló levelet találtak, de Kékes tanulmányi osztályvezető megnyugtatta, csak dolgozzon tovább, nem csinálnak ügyet ebből.

(S hogy a nemzedékek élményei hányféleképp kapcsolódnak egymás­hoz, arra példa, hogy még nekem is van élményem erről a Kékesről, 1960-ból, amikor még mindig ő volt az ideológiai védőbástya. Engem abban az évben vettek fel a bölcsészkarra, ám mielőtt még megkezdhettem volna a tanulmányaimat, azonnal kirúgtak, amint valahonnan feljelentés érkezett: egy olyan ember fia, mint apámé, nem lehet tanár. A végzést ez a Kékes írta alá, s amikor bementem hozzá magyarázatért, két mondat után kirúgott. – Aztán évekkel később mégis bölcsész lehettem, Pándi Pált is megismerhettem, már egy másik arcával, de ez nem ide tartozik.)

Én úgy vélem, hogy Pándi Pál valóban kommunista lett a pártiskolán, de olyan, akiben a meggyőződés és a mánia soha nem tudott egyértelmű élességgel elkülönülni. S rátért ő is arra a tévútra, amelyik csakis egyetlen igazságot ismer el, mégpedig nem is azt, ami a marxizmusból–leninizmusból kikövetkeztethető, hanem amelyiket a párt pillanatnyi ideológiai vezérei igaznak tartanak. Egynéhány ember tehát, s azok se Budapesten, hanem inkább Moszkvában székeltek.

Ez a vakbuzgóság előbb-utóbb a valódi igazságot is kétes hírbe hozta, a rokonszenvezőket is eltávolította, így azt a népi és közösségi szemléletű ifjúságot, amelynek Fodor András is tagja volt. Kiélezetten fogalmazva: úgy döntött ő is, barátai is, hogy nem kívánnak oda tartozni, ahol csak egyetlen igazság lehet, ahol Kardos-magatartással lehet csak érvényesülni. S taszította őket az is, hogy a politika lett az isten, az egyetlen, aminek mindent alá kell rendelni. Az 1949-es ünnepélyes évnyitón szintén Pándi hangsúlyozta, hogy a kollégiumban

„nem a tanulásra kell fektetni a fő súlyt, hanem igenis a Társadalmi Szemle, a Tartós békéért!... és a Népszava cikkeinek megvitatására.”

S milyen groteszkül cseng egybe ezzel egy valamivel későbbi bölcsészkari összagitációs értekezlet, ahol egy leányzó azt közli felháborodva, hogy „Olyanok is elolvassák Sztálin elvtárs életrajzát, akik ezt nem érdemlik meg.”, Heller Ágnes pedig azt közli, hogy „Szűnjék meg a szünetekben az elvtelen fecsegés”, „fordítsuk agitációra ezt az időt is”. Hol vagyunk már azoktól a „paradicsomi” időktől, mint amilyen 1948 nyara volt, amikor ragyogó tanévzáró kollégiumi kabarét lehetett készíteni Fodor András gólya úr aktív közreműködésével és egy olyan remek vers-paródiájának az előadásával, mint a Naplóban is közzétett, hosszú, de árulkodó című Az Óbudai Rákosi Mátyás Óvónőképző Andics Erzsébet-csúszdájának fölavatása elé.

Fodor András már csak azért sem lehetett az egyetlen igazság elkötelezett hívévé, mert azonnal átlátta, hogy ez olyan részigazság, amely diktatórikusságával még részérvényességét is megszünteti. Mai szemmel olvasva a Naplót, örömteli élmény, hogy volt, voltak húszéves fiatalok a fordulat éve táján is, akik nem hagyták megszédíteni magukat, akik tisztán tudtak látni annak ellenére, hogy a hatalom kezdetben nem ellenségesen, hanem éppen hogy védően közeledett hozzájuk. Fodor Andrást is szövetségesnek, leendő párttagnak tekintették egy ideig, amint azonban kulcskérdéssé vált a párttagság ténye, mindenki gyanússá vált, ha nem akart belépni. A mai húszéveseknek tanulságos olvasmány lehet az a vonulata is a Naplónak, amelyik a kollégiumi pártéletet mutatja meg – egy kívülálló hézagosságában is sokrétű információi alapján.

A nyitott szemléletű fiatalember nemcsak azt láthatta-tapasztalhat­ta, hogy az emberek sokfélék, hanem azt is, hogy igazsága is sokféle gondolatnak lehet. Fodor Andrásra nagy hatással voltak a népi írók például, mégis így fogalmaz magában egy éles vitát hallgatva: „ha három útról beszélnek, akkor én négyutas kívánok lenni.” Ez az ő igazi „alkalmazkodása”: mindenben megkeresi az értéket, s csupán azt fogadja el, amiben talál is valamennyit. Végigolvasva e naplófeljegyzéseket nem csupán szemléletbeli nyitottságról és jellembeli szilárdságról lelünk kordokumentumot, hanem kezdettől fogva meglepően érett ítélőképességről is. Elismerésre méltó s bizonyos irigységgel is eltölti a mai olvasót, hogy micsoda lehetőségekkel élt – élhetett egy elkomoruló korban is – Fodor András. Fülep Lajos az előző könyvnek volt központi hőse, de szerepe természetesen most is jelentős. A költészet mellett a legelementárisabb élmények zeneiek és festészetiek. Bartók Béla életműve, a rádióhangversenyek és az élőek, az operaházi esték olyannyira főszereplőivé válnak e naplónak, hogy ez már-már tüntetésszámba megy a korral szemben. A Bartók-mű lényegének felismerése, az iránta való következetes, a kor változó felfogásával is szembeszálló hűség egy olyan befoga­dástörténeti feljegyzéssorozatból bontakozik ki, amely nem csupán Fodor András hamar híressé váló – s ekkor keletkezett – Bartók-versének adja meg a keletkezéstörténeti hátterét, hanem lényegi adalék a gyorsuló ütemben torzuló kor rajzához is. Olyanná válik ez a kor, amelyben Bartókot lassan már nem is lehet játszani, amelyben Egry József nem is akar kiállítani már, amelyben egyre több értékes író megjelenését akadályozzák meg, amelyben a szabad gondolat és az azt tovább sugárzó mű mindinkább a pálya szélére, mindinkább illegalitásba szorul.

Ezért lesz a barátság mind fontosabb. Fodor András eleve olyannak mutatkozik a naplóban is, mint aki csöndesen, erőszak nélkül, ám szívósan próbálja szervezni rokon szemléletű emberek baráti körét. Érik itt is átmenetinek bizonyuló és tartós csalódások, a döntőek mégis a szövetségek lesznek: Domokos Mátyással, Lator Lászlóval, Kormos Istvánnal, Sárosi Bálinttal, Varga Hajdú Istvánnal és természetesen Colin Masonnal. S köti szövetség azokhoz az idősebb írótársakhoz, akik fölfedezői, segítői a pályakezdés nehéz útján: Takáts Gyulához, Vas Istvánhoz, Weöres Sándorhoz, Szabó Lőrinchez, a személyesen csak később megismert Németh Lászlóhoz, s tágabban a Válasz íróihoz és természetesen Sárközi Mártához, a fiatalok pótmamájához.

Egy tizennyolc éves fiatalember elhatározta, hogy irodalmár lesz, költő, barátságokat szerző és megtartó ember s szép családi életet élő. Sokkal több mindenhez kellett kényszerűen alkalmazkodnia, mintsem gondolta volna, mégis, annyi évtized távlatából, ha az olvasó a Naplót és a melléje teendő életet és művet mérlegeli, túlzás nélkül állapíthatja meg, hogy Fodor András alighanem boldog ember lehet, hiszen amit ifjan elgondolt, azt túl a hatvanon nagyrészt mint tényt veheti leltárba. A Kollégium akkor meghalt, de élt tovább a szellemisége, olyanokban, mint Fodor András. S a Napló most közzétett ifjúkori fejezeteinek ez is tanulsága.

(1991)

Egy filológiai adalék a naplóhoz

Naplójegyzeteiben Fodor András beszámol arról is, hogy miként készülődtek az Eötvös-kollégisták 1948 koranyarán a tanévzáró kabaré-előadásra. Az ő sok feladata közül a legemlékezetesebb egy versparódia elkészítése volt. Ezt június 15-én írta meg, előadására pedig 19-én szom­baton került sor, Lator László szürrealista versparódiája után, amikor – a napló szerint:

„a szuperrealista biztonságával húzom elő zsebemből a magamét. Intonációmban a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának ízeskedő stílusát, zárt-nyílt e hangjait utánzom:

Az óbudai Rákosi Mátyás Óvónőképző

Andics Erzsébet-csúszdájának fölavatása elé

1

Bele is pukkad a burzsuj!

Megcsináltuk a hároméves tervet.

Egy szusszanás.

A nagybankokat államosítottuk.

Két szusszanás.

Leszámoltunk a jobboldali szociáldemokratákkal…

És most, barátaim,

párttitkárok és költők,

munkások és parasztok,

szellemi dolgozók és üzemek dolgozói,

bérkaszárnyák lakói, munkaversenyek hősei,

a következő láncszem!

Csúszdát avatunk Óbudán!

2

Bevallom, titkos izgalommal nézem,

ahogy az óvónő elvtársak

avatás előtt a csúszda-menti fák közt

vidáman őgyelegnek.

Odaintek az egyiknek keményen:

– Tiéd a csúszda, magadnak csúszkálsz!

Visszakacsint büszkén, ő ezt már tudva-tudja,

csak rajta legyek én is,

mert ez a fordulat éve.

3

Haj, ti MNDSZ-fitymáló, nőellenes fölbujtó erők,

látnátok őket, arcukra van írva:

– Teljesítjük a lecsúszási normát

183 %-ra!

Úgyhogy a fene tudja,

kissé még én is zavarban vagyok, a költő,

ki pedig ugyebár tudatos jövőbe látok,

ezért csak úgy mellesleg lököm oda nekik, hogy

csak így tovább,

a lejtőn nincs megállás!

4

Egy óvónő szomorkodik a fánál.

(A VALÓSÁG kedvéért kell följegyeznem ezt is.)

Figyelmeztetem, hogy a pesszimizmus

jellegzetesen polgári magatartás.

– Nem akarsz csúszni? – kérdem tőle. –

Na és miért nem?

Talán a ruhád félted, a szoknyát? A fenéket,

azt sohase sajnáld, hát

mit gondolsz te, mért van

a PIKOSZ, meg az ÁFOSZ,

ha nem a becsületes

demokratanők kiszolgálására?

5

Búcsúzásképpen még megkérdezem

a csúszda gondnokát,

az öreg Rezek Miska bácsit…

(Hajdan napszámos volt az öreg

a Zichy grófék uradalmán,

aztán gombkötő munkás

a szentlőrinci gyárban,

az egyik fülét Piavénél hagyta,

csak fél tüdeje van,

és második felesége,

(– az előbbitől két fia, négy lánya –,)

…Szóval megkérdezem

az öreg Miska bácsit:

hogysmint éldegél mostanában?

Hát ecsém – szól, miközben pipaszárral

fenegeti a bajszát jobbra-balra –,

a legeeső, hogy államosétsuk az oskolákat,

ótán majd a többirü is beszélünk.”

A naplóban Fodor András beszámolt a kabaré s benne a paródia sikeréről.

Ez utóbbi a korszak és a korhangulat viszonylagos ismeretében érthető, ám annyi évtized elteltével már nagyon kevesen vannak, akik kortársak voltak, s azok is, akik jóval később olvasgattak korabeli folyóiratokat s benne olyan verseket, amelyeket kigúnyol a szerző. Ugyanis nemcsak az akkoriban, a fordulat évében éppen végzetesen elmérgesedő társadalmi viszonyokat csúfolja ki ez a paródia, hanem azt a versíró-szemléletet is, amely igyekezett minél teljesebben azonosulni a vulgár­marxizmus követelményeivel.

Egy május 19-i feljegyzésben szó van a Csillag új számának anyagáról, s benne a mindössze 19 esztendős diák különösen költőietlennek tartja Kuczka Péter verses szövegeit. Meglehetősen közvetlen mintát azonban nem ezek a versek jelentettek. A lelőhely felfedezhető a paródia szövegében is, bár aligha gondolhatunk arra, hogy a végig nagybetűsen szedett VALÓSÁG nem csupán a szocreál szemlélet kulcsszavát jelöli, hanem a korabeli folyóiratot is. Pedig arra is utal e szó. A Valóság 1948 májusi száma hét fiatal költőt mutatott be. Köztük szerepel Kuczka Péter és Juhász Ferenc is. Kuczka verse a

Toll

Barátaim!

Párttikárok és költők

és mindenki, akinek füle van.

Halljátok,

Most a tollamról beszélek,

kezemben van, jól ismerem e fémet.

Tudom, hogy az egész társadalom

a bányásztól a kiskereskedőig,

melósokon és tőkéseken át,

dolgozott rajta és keresett rajta

közvetve vagy közvetlen a világ.

Sokan vagyunk, kik tudjuk ezt,

soknak eszébe se jut.

A holdról írnak verseket

némely úrifiúk.

A lelkük tájairól és még mit tudom miről

írnak és csodálkoznak, hogy ez senkinek se kell.

Képzeljétek el, ha most a holdra bámulunk

a 3 éves tervvel mi lesz?

Ugyan hova jutunk?

Dolgozni kell.

Hirdetni kell a magunk igazát.

Nem tudja, ,mire jó a toll,

akinek kezében még sohasem volt lapát.

Kuczka Péternek ez a verse olvasható volt a következő évben megjelenő első kötetében is, amelynek a címe: Hosszú sor közepén. Abban az időben ilyenfajta verseket írt. Néhány évvel később mindezt megbánta, kinyílt a szeme, kritikusan látta már 1953 után a Rákosi-kort, s mindezért 1956 után félreállították, költőként csak 1989 után térhetett vissza. Kuczka 1923-ban született és műszaki egyetemi végzettsége volt. Juhász Ferenc 1928-as születésű, tehát mindössze 19 éves, amikor a Valóság idézendő versét közölte. Neki is a következő évben jelent meg első könyve, a Szárnyas csikó, de ebben nem szerepel sem ez, sem más bántóan sematikus vers. Ez a pályakezdő kötet ma is vállalható, anyaga benne van a gyűjteményes kiadásokban is.

Boldog beszéd

Papa negyvenkétéves, féltüdeje van.

Azelőtt altiszt volt egy festéküzemben.

Most pamutipari munkás Budapesten.

Jegyezd meg jól e szavakat.

Szereti a bort. De már régen, talán

a háború óta nem is volt részeg.

A többtermelésről sokszor beszélgetek

vele vacsora után, mielőtt lefekszik.

Csóválja a fejét, haragszik érte,

de lassan már kezdi érteni az öreg,

hogy a tőkések mind gazemberek.

Kérdez ezt, azt, fontos dolgokat.

Ilyenkor szivarra gyújt, kék füstfelhő

mögül figyel s kedvesen morog,

mutatok neki Lenin-képet, világhírlapot

és a holnapról boldogan beszélek.

Természetesen még nagyon sok rossz versszöveget lehetne e korból felidézni, s már 1948 tavaszáig is nagyszámú ezekhez hasonló írás jelent meg. Fodor András számára tehát nem csak ez a két szöveg lehetett a minta, de nyilvánvaló, hogy a legközvetlenebb példát a nevetségesen színvonaltalan sematizmusra ezek a versek adhatták. A minta-versek sorsa régóta a feledés, a paródia viszont élvezetes olvasmány a kései utókor számára, hiszen színvonalasan szemlélteti a színvonaltalanságot.

(2004)