Ugrás a tartalomhoz

Héraklész unokái

Kertész István

Mundus Kiadó

14. fejezet - Makedónia a peloponnészoszi háborúban

14. fejezet - Makedónia a peloponnészoszi háborúban

II. Perdikkasz nem volt könnyű helyzetben, amikor nyíltan fellángolt a küzdelem a két hatalmi csoportosulás között. Lázadó fivérét, Philipposzt ugyan sikerült kiűznie Amphaxitiszből, s ezáltal országa keleti részén megszilárdította uralmát, de evvel új ellenséget is szerzett. Philipposz ugyanis Szitalkészhez, az odrüszi thrák birodalom királyához menekült, s megszerezte támogatását. A stratégiai szempontból rendkívül fontos Thermé az athéniak és a velük szövetséges makedón lázadók kezén maradt, ráadásul a Khalkidiké-félszigeten továbbra is Athén volt lépéselőnyben. A Perdikkasz által a konfliktusba beugratott Poteidaia szilárd ostromgyűrűbe került, a kisebb khalkidikéi városokat pedig tetszésük szerint fosztogatták az athéni harcosok.

Egyelőre tehát semmi sem lett azokból a politikai tervekből, amelyek jegyében a makedón király torzsalkodni kezdeti egykori szövetségesével, Athénnal. Éppen ellenkezőleg. Az athéni szomszédság, amelyet ő Amphipoliszra tekintve annyira elviselhetetlenül közelinek érzett, lángcsóváival most még közelebbről perzselte országa testét. És mintha ez se lett volna elég, Thermé elvesztése után újabb vérrög keletkezett országa szívében, Pieriában. Hammond számításai szerint valamikor 432 júniusa és a Thuküdidész által is megemlített 431. augusztus 3-i részleges napfogyatkozás közötti időszakban Methóné városa csatlakozott a déloszi szövetséghez. Ezt a poliszt még jóval korábban az Euboia szigetéről érkező eretriai iónok alapították, és eddig semleges politikát követett. A Therméi-öböl nyugati partján, Püdnától északra fekvő városállam nemcsak az öböl tengeri forgalmát ellenőrizte, hanem földjén futott keresztül a Pieriát Bottiaiával összekötő hadi- és kereskedelmi út. Ezt az utat a város Athénhoz történt csatlakozása után sem makedón seregek, sem Makedóniával kereskedni kívánó görögök nem használhatták többé. Methónéról még érdemes megemlíteni, hogy később e város ostroma közben vette el egy nyíl II. Philipposz jobb szeme világát.

De hát az a 354-es esztendő, amikor Nagy Sándor apja ezt a feladatot is sikerrel megoldja, még igen messze van. 431-ben II. Perdikkasz nem is gondolhatott a polisz bevételére. Kénytelen volt belátni, hogy védekeznie kell. Annál is inkább, mert az ellene kitört lázadást pártoló Szitalkész Athénnal készült szövetségre lépni.

Athén a peloponnészoszi háború kezdetén 18 000 hoplitát és mintegy négyszáz hadihajót állíthatott hadrendbe. Ellenfelei nagyjából 40 000 nehézfegyverzetű gyalogost tudtak felvonultatni vele szemben, ám tengeren feltétlenül gyengébbek voltak nála. A két szövetség stratégiája is ennek megfelelően alakult. Athén a Peloponnészosz tengeri blokád alá vételével és az ottani tengerpart pusztításával, míg Spárta Attika rendszeres feldúlásával próbált döntő csapást mérni ellenfelére. Emellett mindkét fél arra törekedett, hogy a hellén világnak bármely pontján, ahol arra alkalom kínálkozott, kárt okozzon a másiknak, igyekezvén ugyanakkor magához édesgetni az ellenség szövetségeseit. A diplomáciai csatározások tehát épp oly meghatározóak voltak a háború kimenetele szempontjából, mint a fegyveres akciók.

Diplomáciai síkon Athén aratta az első átütő sikert. A híres polisz vezetői úgy látták, hogy az odrüszi thrák királyság jó szövetségesük lehet az Égeikum északi térségeiért vívott küzdelemben. A thrákoknak hatalmas szárazföldi haderejük volt. Szitalkész végszükség esetén 120 000 gyalogost és 50 000 lovast hívhatott hadijelvényei alá. Athén abban bízott, hogy saját területi érdekeit össze tudja egyeztetni az új thrák birodalom aspirációival, és persze arra is számított, hogy a thrák gyalogság alkalomszerű támogatását élvezve némiképp csökkentheti az ellenség erőfölényét a szárazföldi harcokban. Mindezt végiggondolva az athéniak hozzákezdtek Szitalkész „becserkészéséhez”. Először is 431 nyarán hivatalosan proxenoszukká, azaz vendégbarátjukká fogadták a thrák tengerparton fekvő Abdéra egyik jeles polgárát, Nümphodóroszt. Ennek a férfiúnak csak egyetlen olyan érdeme volt, amely méltóvá tette erre a kitüntetésre. Ez az érdem viszont jelentékeny és nyilván formás volt: a leánya. A nagyhatalmú Szitalkész ugyanis éppen az ő leányát vette feleségül. Természetes, hogy az athéniak gesztusától meghatott Nümphodórosz rögtön azon kezdett munkálkodni, hogy szövetséget kovácsoljon veje és az őt kitüntető attikai város között.

Buzgólkodása eredménnyel járt, mire Athénba utazott, hogy tovább erősítse az új szövetség szálait. Többek között a város polgárainak sorába vétette fel Szitalkész fiát, Szadokoszt. Az athéniak persze ezt is készségesen megtették, hiszen vendégbarátjuk cserében kilátásba helyezte a vő harcosainak támogatását. De még egy fontos diplomáciai fejlemény fűződik Nümphodórosz athéni útjához.

Methóné Athénhoz pártolása és az odrüszi királyság ugyanilyen irányú lépése arra kényszerítette II. Perdikkaszt, hogy revideálja a makedón politikát. Erre mutat, hogy első lépésként Szitalkészhez fordult. Nem tudni, milyen ígérettel, netán a makedón birodalomhoz atyja idejében még hozzá tartozó, de gyakorlatilag már régen odaveszett keleti területek felajánlásával, rávette a thrák királyt, hogy ne támogassa többé a hozzá menekült lázadót, Philipposzt. Ezenkívül azt is elérte, hogy Szitalkész békét közvetítsen közte és Athén között. E feladat végrehajtását a már említett Nümphodórosz vállalta. Perdikkasz megígérte az athéniaknak, hogy nem avatkozik többé a Khalkidiké-félszigeten dúló harcokba az ellenség oldalán, sőt hajlandó azonnal katonai támogatást nyújtani az ott küzdő athéni hadvezérnek, Phormiónnak. Cserében Athén felajánlotta, hogy nem, segíti tovább a makedón lázadókat, ezenkívül visszaadta a királynak Thermét.

A thrákokkal kötött szövetség egyik következménye az volt, hogy Athénban bevezették az Artemisszel rokon vonásokat mutató thrák hadistennő, Bendisz kultuszát. Ám ha már a valláspolitikai lépéseknél tartunk, úgy látszik, az új szövetség Athén ellenfeleit egy minden tekintetben negatív tartalmú propaganda terjesztésére ösztönözte. Hogy kifejezésre juttassák, mennyire rosszallják a „barbár” thrák király és a hellén civilizáció egyik központja közötti megegyezést, híresztelni kezdték, hogy Szitalkész atyja, Térész, annak a mitikus thrák fejedelemnek, az Arész hadisten által nemzett Téreusznak a sarja, aki az ősi időkben annyi gyászos bűnt követett el az athéni királyi család nőtagjai ellen.

A monda szerint Pandión athéni király segítséget kapott Téreusz seregétől egy háborúban, majd hálából a segítséget hozónak adta feleségül a leányát, Proknét. A történetet Ovidius is megénekelte:

 

Thrák Tereus azokat szétverte segély-seregével,

s nagyranövelte vitézi nevét e dicső diadalma.

Pandion pedig őt, aki dús és nagyseregű volt,

s nemzetsége Gradivustól eredett, a magastól,

Progne férjéül kiszemelte. De sem maga Juno,

sem Hymenaeus s Gratia sem volt ott lakodalmán;

Eumenisek sírról vett fáklyát vittek előtte,

Eumenisek terítették ágyát, csúnya bagoly szállt

házfedelükre s a nászháznak tetején települt meg.

Hitvessé ez a baljós jel, s ez tette szülővé

Prognét és Tereust. Hanem ujjong Thracia mégis;

ők is hálaimát mondottak, s azt a napot, mely

Pandion lányát a vitézhez fűzte, s amazt is,

melyen Itys született, ünneppé tenni kívánták.

Ennyire rejtve a jó. Titan átvitte öt őszön

már az időt, ötször forgatta meg újra az évet,

hogy Progne hízelegve ekképp szólt férjeurához;

„Hogyha szeretsz, küldj el húgomhoz látogatóba,

vagy pedig ő jöjjön hozzánk; s ígérd meg ipadnak:

visszakerül hamarost; nagy ajándék hogyha húgomnak

látását megadod”…

 
 --(Metamorphoses VI. 424-444.[29])

Prokné a (fordításban: Progne) kérése meghallgatásra talált Téreusznál, de éppen ez okozta a tragédiát. Téreusz ugyanis kedvére akart tenni feleségének, s elment Athénba az asszony húgáért, Philoméléért. A szűz látása azonban felkavarta és bűnös szerelemre lobbantotta a férfit. Magával vitte a leányt, majd thrák földre érve erőszakot követett el rajta. Szegény teremtés átkozódva világgá kiáltotta sógora bűnét, mire az kitépte a szitkokat szóró nyelvét. A meggyalázott és megcsonkított Philomélét Téreusz ezután fogságba vetette, majd visszatérve feleségéhez, az asszonyt húga hamis halálhírével keserítette el. Ám az igazság végül mégis kiszivárgott. A némaságra ítélt fogoly kelmébe hímzett szavakkal közölte nővérével Téreusz gaztettét. Az asszony ekkor bosszúra éhesen kiszabadította húgát, majd segítségével legyilkolta saját fiát, Itüszt. A féktelen férfi e fiú üstben főtt húsát kapta lakomára:

 

Ily lakomához hívja a nő Tereust, a tudatlant,

és hazudik neki oly ünnep-lakomát, min a férj csak

egymaga étkezhet, szolgákat, társakat elküld.

Ősei trónszékén Tereus most egymaga ott ül,

étkezik és a saját húsát halmozza hasába.

S oly nagy az éj az eszében, »Ityst hívjátok« ekképp szól.

Már iszonyú örömét nem képes rejteni Progne,

szörnyű tettének maga óhajt hírnöke lenni.

»Bent van, akit hívogatsz«, így szól. Az néz körül egyre,

s kérdezi, hol van hát? S mikor ismét kérdezi, hívja,

úgy ahogyan szétszórt fürtjét szennyezte a vad tett,

ugrik elő Philomela, Itys vérlépte fejével,

és arcába hajítja; sosem volt akkora vágya

hogy megszólaljon s örömét tanúsítani tudja.

Ekkor a Thrák iszonyú zajjal feldönti az asztalt,

hívja a kígyófürtös nők Styx-völgyi csapatját,

és a befalt tagokat, kebelét kihasítva, akarja

hogyha lehetne kihányni talán, iszonyú lakomáját;

sír, s a szegény fiú gyász-sírjának vallja személyét;

űzi a Pandion két lányát, kardvasa-vonva.

Cecropisok testét vélnéd hogy lengeti tollszárny:

támadt is tolluk. Röpül egy a berek sűrűjébe,

másik eresznek alá, mellén még ott van a gyilkos

tett jele, nem tűnt el, tollán nyoma látszik a vérnek.

Majd maga Tereus is, kit a méreg, a bosszú siettet,

szárnyassá alakult, fejebúbján bóbita buggyant,

csőre pedig valamint kardpenge tolakszik előre:

új neve: banka; az arca előtt mint fegyver a csőre.”

 
 --(VI. 647-674.)

Ez lett hát a szomorú história vége. Téreusz saját fiát falta föl, s mikor emiatt űzőbe vette a gyilkos nőket, azokat is, őt is madárrá változtatták az istenek. Proknéból fülemüle, Philoméléből fecske, míg Téreuszból búbos banka lett.

Ez a véres mítosz igen alkalmas lehetett annak érzékeltetésére, hogyan jár az, aki a thrákok segítségére fanyalodik. Ráadásul a történés önként kínálta a párhuzamot. A mitikus időkben éppúgy Athén itta meg a levét a thrák szövetségnek, amint most is az attikai város bonyolódott ezzel az idegen néppel kétes értékű politikai kapcsolatba.

Hogy mennyire megrémítette Athén ellenfeleit a város Szitalkésszel kötött szerződése, azt éppen ez a régi mítoszból politikai érvet kovácsoló propaganda bizonyítja. Thuküdidész nem is állhatta meg, hogy a Térész és Téreusz közötti rokonítást erélyesen cáfolja:

 

Ennek a Térésznek azonban semmi köze nincs ahhoz a Téreuszhoz, akinek az athéni Prokné, Pandión leánya volt a felesége, hiszen Téreusz nem is ugyanarról a thrák vidékről való, hanem a most Phókisznak nevezett Dauliában élt, ahol akkor thrákok laktak, s ugyanitt követték el az asszonyok is merényletüket Itüsz ellen. A költők is, ha a fülemüléről beszélnek, sokszor dauliai madárnak nevezik. Az is valószínű, hogy Pandión már lánya házassága révén is – már csak a kölcsönös segélynyújtás biztosítása végett is – inkább ezen a közeli vidéken keresett kapcsolatot, és nem a több napi járóföldre fekvő Odrüsziában. Ami pedig Térészt illeti, akinek még a neve sem egyezik emezével, ő volt az odrüszai nép első nagy hatalmú királya.”

 
 --(II. 29.)

A régi mítoszokra történő hivatkozás politikai tettek indoklása végett közhely volt az ókori világban. Xerxész hirdette, hogy Helené elrablása miatt a görögöknek nem kellett volna feldúlniuk Priamosz városát, Tróját, következésképp ő jogosan áll ezért bosszút európai hadjáratával. I. Alexandrosz, aki Xerxész e hadjárata révén növelte meg államát, Héraklész sarjainak dicső tetteire hivatkozott, csakhogy szalonképessé tegye magát a görögök előtt. Egy évszázaddal a peloponnészoszi háború kitörése után Nagy Sándor majd új Agamemnónként indul Ázsia meghódítására, és nem mulaszt el egyetlen olyan alkalmat sem, amellyel a hellén közvéleményt az Iliasz hőseire emlékeztetheti. A mítosz a görögök számára nem mese volt, hanem olyan, egyre alakuló és alakítható hagyományanyag, amely istenek és hérószok történetein keresztül valóságos társadalmi problémákat, történelmi eseményeket és a változó koroknak megfelelően változó erkölcsi alapelveket sugárzott. Ha fantasztikus formában is, de a valóságot tükrözte az egész társadalom számára, amely mindezt komolyan vette, s az ősök tekintélyével alátámasztva adta át az egymás nyomába lépő nemzedékeknek. Mindezt figyelembe kell vennünk, ha e könyv oldalain majd olyan újabb történetek bukkannak fel, amelyek szintén a mítosz politikai célú felhasználását tükrözik.

A peloponnészoszi háború szerteágazó harcait nem tudjuk nyomon követni, hiszen nem is ez a célunk. Csak azokkal az eseményekkel foglalkozhatunk, amelyek Makedónia sorsát formálták, illetve hadművészeti szempontból tanulsággal szolgáltak a jövő makedón hódítói számára. 431-ben, a háború első évében ilyen esemény volt Athén és Szitalkész megegyezése, majd ennek következtében II. Perdikkasz és Athén kibékülése.

Athén részéről tulajdonképpen nagylelkű gesztus volt, hogy a thrák király támogatását megszerezve kiegyezett Perdikkasszal. Nem valószínű, hogy Szitalkész ezt feltételül szabta volna Athénnak a vele történt megegyezéskor. Athén nagyvonalúsága mögött inkább az az óhaj állhatott, hogy Makedónia ne gyengüljön meg túlságosan. A város vezetői már sok mindent megértek, s nyilván jól tudták, milyen hirtelen változhat a mai barát holnap ellenséggé. Ha Szitalkésszel a szövetségesi viszony megromlanék, nem jönne rosszul egy viszonylag ép Makedónia. És még csak túlságosan nagy áldozatot sem kellett hozniuk azért, hogy abbahagyják a Perdikkasz elleni harcot. Igaz, Thermét átadták a makedón királynak, de addigra már Methónét bevonták szövetségi rendszerükbe. Athén tehát továbbra is jelen volt Makedónia központi területén, s közelről felügyelhette elpártolásra mindig hajlamos szövetségesét.

II. Perdikkasz egyelőre nyugton is maradt. Erre intette őt a korinthoszi Ariszteusz vezette peloponnészoszi küldöttség sorsa. 430 nyarán ez a küldöttség előbb Szitalkészhez utazott, hogy az odrüszi királyt rávegye az Athéntól való elpártolásra, valamint azért is, hogy thrák fegyveresek védelme alatt kelhessen át Kis-Ázsiába. Ennek a követjárásnak az volt a célja, hogy megszerezze a perzsa nagykirály, I. Artaxerxész támogatását. I. Artaxerxész a görög földön kudarcot vallott Xerxész fia volt. Atyját 464-ben követte a trónon, de követte egyúttal a hellénektől elszenvedett vereségek terén is. Miután az ő hajóhada szenvedett katasztrofális vereséget 449-ben a ciprusi Szalamisz előtt az athéni flottától, neki kellett a perzsaellenes görögséggel megkötnie azt a birodalma számára hátrányos békét, melynek részletei vitatottak, de amelyben valószínűleg lemondott az Égei-tenger, a Hellészpontosz és a Boszporusz feletti hegemóniáról, elismerve a kis-ázsiai ión városok függetlenségét. A peloponnészosziak joggal várhatták tőle, hogy segíti őket Athén ellen vívott háborújukban.

Perzsiára számítani nem volt éppen logikátlan elgondolás a peloponnészoszi szövetség tagjai részéről. Hiszen Perzsia Athén bukásától a 449–448-as, számára előnytelen béke feltételeinek megszűnését remélhette. De mit ígérhettek ezek az államok Szitalkésznek? Nem sokat. Ráadásul követeik igen alkalmatlan időpontban toppantak be az odrüszi király udvarába. Athén képviselői ugyanis szintén itt tartózkodtak ekkor. Ezek, Learkhosz és Ameiniadész, valószínűleg azért utaztak ide, hogy átadják Szitalkész fiának, Szadokosznak az őt athéni polgárjoggal felruházó határozatot. Természetesen, amint értesültek az ellenséges követek érkezéséről, továbbá arról, hogy Athén számára mennyi veszélyt rejtő szándékkal vágtak útnak, nyomban megtették a szükséges ellenlépéseket. Rávették Szadokoszt, hogy miután a peloponnészosziak elhagyták a thrák királyi udvart, fogassa el őket és adja át az athéniaknak. Így is történt. A póruljárt követeket, ahogy a Hellészpontoszhoz értek, a thrákok foglyul ejtették – így már nem lehetett őket azzal vádolni, hagy megsértették a diplomáciai mentesség szabályait, hiszen nem Szitalkész territóriumán érte a küldötteket az inzultus –, és kiszolgáltatták Learkhosz és Ameiniadész embereinek.

Athénban szokatlanul kegyetlen sors várt a foglyokra. Ariszteusz, aki már addig is sok borsot tört az orruk alá a Poteidaia közelében vívott harcokban, kiváltképp szálka volt szemükben, de magát a követség eredeti célját is ijesztőnek érezték. Perzsia félelmetes ellenségnek ígérkezett ebben az amúgy is kritikus helyzetben, s Athénnak mindent el kellett követnie annak érdekében, hogy a keleti nagyhatalom legalább semleges legyen a háborúban. A kegyetlenség általában a gyengeség, a bizonytalanság jele, amíg a nagyvonalúság az erősek kiváltsága. Az a tény, hogy Ariszteuszt és társait Athénban azonnal, bírásági eljárás nélkül kivégezték, holttestüket pedig szakadékba vetették, arra utal, hogy a város vezetőit komolyan megrémítette az a gondolat, mi lett volna, ha Ariszteuszék utazása sikerrel jár.

Maga Thuküdidész úgy érzi, hogy védelmébe kell vennie az athéniak eljárását, s ezzel érdekes adatot közöl. Miközben ugyanis az athéniakat mentegeti, megismertet bennünket a spártaiak kegyetlenségével, jól megvilágítva így az egész háború kíméletlenségét:

 

Úgy vélték ugyanis, hogy nekik is joguk van a lakedaimóniak által meghonosított módszereket alkalmazni megtorlásként, mert azok, ha elfogtak egy teherhajójával a peloponnészoszi partok mellett utazó athéni vagy az athéniak szövetségeseihez tartozó kereskedőt, kivégezték, és szakadékba hajították. S valóban tény, hogy a háború kezdetén a lakedaimóniak bárkit, aki a tengeren a kezükbe került – akár az athéniakkal szövetséges, akár semleges állam polgára volt –, ellenségnek tekintették és megölték.”

 
 --(II. 67.)

Ilyen körülmények között tehát, amikor mindkét oldalról egyre elszántabb és vadabb lett a küzdelem, II. Perdikkasz egyelőre kénytelen volt nyugton maradni. Annál is inkább, mert 430–429 telén elesett az a Poteidaia, amely Erisz almájaként az egész háborús viszály fellobbanásának egyik fő oka volt. A várost lakói elhagyták, s a falak közé athéni polgárok települtek. Ezt a stratégiai veszteséget a peloponnészosziak úgy próbálták ellensúlyozni, hogy 429 nyarán támadást intéztek az attikai határhoz közel fekvő boiótiai város, Plataiai ellen. Plataiai sohasem fogadta el a Boiótiában döntő befolyást gyakorló Thébai politikai fensőbbségét, inkább Athén szövetségese lett. Így volt ez a görög-perzsa háborúk idején, amikor a perzsabarát Thébai-jal szemben Athént támogatta, s csapata részt vett a marathóni ütközetben. És így volt ez most is, amikor az általános konfliktusban Thébai Spárta, Plataiai viszont Athén mellé állt.

Plataiai ostromát Thuküdidész nyomán részletesen ismerjük. A spártaiak és szövetségeseik sánc- és aknaásással is próbálkoztak, sikertelenül. Miután égő rőzsekötegekkel sem sikerült felperzselniük a varost – viharos felhőszakadás oltotta ki a lángokat –, az ostromlók seregük egy részével elvonultak, ott maradt katonáik viszont zár alá vették Plataiait, amely végül 427-ben megadta magát.

A peloponnészosziak Plataiai elleni támadásával nagyjából egy időben kiújultak a harcok a Khalkidiké-félszigeten és a vele északról határos Bottiké tartományban. Az athéniak hatezer hoplitát és kétszáz lovast küldtek ide, hogy Poteidaia után a többi, velük ellenséges várost is megbüntessék. Első akciójuk a Bottikében lévő Szpartólosz ellen irányult. A polisz környékét elpusztították ugyan, de a közelben fekvő Olünthosz fegyveresei az ostromlott település segítségére siettek. A kibontakozó csatában az athéniak vereséget szenvedtek. Vezéreik elestek, halottaik száma meghaladta a négyszázat.

A Khalkidikén tehát nem sikerült Athénnak újabb sikereket kicsikarnia, ráadásul itteni veszteségeit még újabb gond súlyosbította. Az Épeirosz tartomány déli részén lévő Ambrakia városa előbb a khaonokkal, majd más illír törzsekkel összefogva Spárta támogatását kérte ahhoz, hogy a tőle még délebbre elterülő Akarnaniát, ezt a Korinthoszi-öböl bejáratának ellenőrzése szempontjából fontos vidéket birtokába kerítse. Spárta persze azonnal csapatokat és hajókat küldött a térségbe, hiszen neki is érdeke volt, hogy az athéni gályák az öblöt ne használhassák fel a Peloponnészosz partjait dúló hadműveletekhez.

Plataiai hosszú, de mindenképp a támadók sikerével kecsegtető ostroma, Athén kudarcai a Khalkidikén és most újabb nehézségei a Balkán-félsziget nyugati partjain kissé felpiszkálták II. Perdikkasz lankadó harci kedvét. Lám, kár volt annyira megijednie az athéniaktól! Meg aztán úgy látta, az odrüszi thrákok sem hamarkodják el a hadba lépést. Ilyen gondolatok kavaroghattak a nyughatatlan uralkodó fejében, amikor úgy vélte, egy kis árulást ő is megengedhet magának ebben a felzaklatott világban. Először csak a tőle laza függésben lévő oresztai királyának, Antiokhosznak ezer fegyverese indult el Felső-Makedóniából Akarnania felé, majd titokban, nehogy a vele szövetséges Athén tudomást szerezzen róla, ezer makedón harcost ő is a tett színhelyére küldött.

Az illírek és Ambrakia által indított akció azonban kudarcba fulladt. Akarnania legnagyobb városánál, Sztratosznál az Athénhoz hű akarnaniai csapatok legyőzték az illír-makedón sereget, mire az ambrakiai és peloponnészoszi szárazföldi erők visszavonultak. Athén számára a tengeren is kedvező fejlemények alakultak. A Kriszai-öbölben jókora peloponnészoszi hajóhad gyűlt össze, s az athéniak Phormión vezette flottája az öböl bejáratánál cirkált. Ez utóbbiak erősítésre vártak, s a hajók legénysége eléggé rossz hangulatban volt. Sem a hosszú várakozás, sem az ellenség erőfölénye nem növelte harci kedvüket. Phormión ezért elhatározta, hogy buzdító beszéddel tüzeli fel embereit. Szónoklata, amely Thuküdidész révén maradt ránk, azért is érdekes, mert a hadvezér kifejtette, miért nem támadja meg a szűk öbölben összezsúfolódott ellenséget. A beszédnek ez a részlete, amely kifejti mindazon hátrányokat, amelyek kisebb hajóhad számára a szűk vízfelületen adódnak, nyilvánvalóan az antik közvéleményt tükrözte, s így arra is közvetett bizonyítékként szolgál, hogy annak idején, a 480-as szalamiszi tengeri csatában a hellén flotta valóban nem volt lényeges számbeli hátrányban a perzsa hajóhaddal szemben; ott ugyanis szűk vízfelületen kényszerítette ki Thernisztoklész az összecsapást. Phormión többek között ezeket mondotta:

 

Én, ha rajtam áll, nem kezdek ütközetet az öbölben, s nem is fogok oda behajózni. Mert jól tudom, hogy a kisebb számú, tapasztaltabb és ügyesen mozgó hajóhadnak nem előnyös a szűk hely, ha nagyobb és gyakorlatlan hajókkal kell szembeszállnia. Hiszen itt nincs rá lehetőség, hogy egy hajó, amint kell, orrával oldalba kaphassa a másikat, ha nincs módja rá távolról megfigyelni az ellenséget. S visszavonulni sem tud kellő időben, ha nehéz helyzetbe került, és nincsen lehetőség sem áttörésre, sem visszakanyarodásra, ami éppen a könnyen mozgó hajók sajátos harcmódja szokott lenni, hanem a tengeri ütközet szükségszerűen gyalogos csatává alakul át, s ebben a nagyobb számban lévő hajók kerülnek fölénybe.”

 
 --(II. 89.)

Végül mégis csatára került sor a két flotta között, mégpedig a Phormión által nem kívánatos csatahelynek minősített öbölben, mivel a Naupaktosz kikötőjét fenyegető peloponnészosziak erre kényszerítenék az athéniakat. A változatos küzdelem athéni sikerrel ért véget, mert az öbölben ugyan, amint az várható volt, a peloponnészosziak kerekedtek felül, de később, a nyílt tengeren már az athéni gályák diadalmaskodtak.

Még ugyanezen 429-es év őszén II. Perdikkasznak szembe kellett néznie apró árulása óriási következményeivel. Az athéniak ekkor az izgága királyt a thrák Szitalkész támogatásával igyekeztek megrendszabályozni. Az odrüszi uralkodó ugyanis azért lihegett bosszút makedón kollégája ellen, mert az minden korábbi ígéretéről megfeledkezett. Hiába, Perdikkasz általában csak arra emlékezett, ami neki volt fontos. Olykor meg, úgy látszik, azt is elfelejtette, kihez fűzi hivatalos szövetség. Hát most Athén is, Szitalkész is úgy vélte, fel kell frissíteniük az olykor memóriazavarban szenvedő király emlékezetét. Szitalkész, hogy nagyobb nyomatékot adjon készülő hadjáratának, maga mellé vette II. Perdikkasz időközben valószínűleg elhunyt fivérének, Philipposznak a fiát, Amüntaszt, aki minden jel szerint átvette atyja örökét a trónkövetelés terén.

Az eseményekről ismét csak Thuküdidész ad érdekes tudósítást:

 

Szitalkész, az odrüszai nép területéről elindulva, fegyverbe szólította valamennyi thrákot, aki csak a Haimosz [a mai Balkán] és a Rhodopé-hegységek között le, egészen a tengerig – a Pontosz Euxeinoszig [Fekete-tenger] és a Hellészpontoszig – az ő uralma alatt élt, azután pedig a Haimoszon túl élő getákat s mindazokat a népeket, amelyek az Isztrosz [Duna] folyón innen, többnyire a Pontosz Euxeinosz felé eső területen laktak. A geták és az arrafelé található népek nemcsak szomszédosak a szküthákkal, hanem a fegyverzetük is olyan, mint ezeké; mindnyájan lovas íjászok.

Sokat csatlakozásra szólított fel a hegyekben szabadon élő s rövid kardot viselő thrákok közül is, akiket dioi néven neveznek, s legnagyobbrészt a Rhodopé-hegységben laknak. Ezek közül egyeseket zsoldért fogadott szolgálatába, mások önként csatlakoztak hozzá. Fegyverbe szólította az agrianesz és a laiaioi törzset s mindazokat a paión törzseket, amelyek uralma alatt voltak, s amelyek országának a legszélén laktak. Mert birodalma a laiaioi, az agrianesz és a paión törzsek területéig és a Sztrümón folyóig terjedt...”

 
 --(II. 96.)

A Szitalkész által Makedónia irányába vezényelt sereg, amelyben azok a thrák törzsek harcoltak, amelyek később majd makedón iga alá kényszerülnek, útközben még a zsákmány reményében önként csatlakozó független thrák népek harcosaival egészült ki. Ezzel mintegy 150 000 főre növekedett a Makedóniához közeledő és nagyobbrészt gyalogos haderő.

Makedóniát roppant veszély fenyegette, mivel a támadó ellenség lényegesen nagyobb létszámú harcost tudott mozgósítani, mint a védekezésre kényszerült II. Perdikkasz. A király gondjait ezenfelül még két fontos tényező növelte. Az egyik, hogy Makedóniában igen kevés volt a megerődített hely, ahová a vidéki lakosság visszahúzódhatott volna. Márpedig éppen a csekély városiasodás miatt a lakosok zöme apró falvakban élt. A másik problémát az ellenfél típusa jelentette. Az előző években athéniak is átvonultak makedón földön, s a lábon álló termést ők is elpusztították, valamint a nyájakat ők sem kímélték. De az athéniak előtt elsősorban politikai tervek lebegtek, és végső céljuk semmiképpen sem Makedónia kifosztása volt. A thrákok azonban – kiváltképp a reguláris hadhoz csatlakozó önkéntesek, akiket Thuküdidész „gyülevész tömeg”-nek nevez – zsákmányra éhes farkasként törtek az országra. Jellemző a helyzetre, hogy Athén, amely nem kívánta magát kompromittálni olyasmivel, hogy ezzel a sereggel együtt saját haderejét is Makedóniára szabadítja, megelégedett a felbujtó kevésbé látványos szerepével. Sem hajóhadát, sem gyalogosait és lovasságát nem küldte Szitalkész támogatására, csupán ajándékokat és követeket menesztett a thrákok királyához. Ezeket is azzal a diplomáciai feladattal, hogy beszéljék rá Szitalkészt, a makedónok megfenyítését ne vigye túlzásba, fordítsa inkább haragját a Khalkidiké engedetlen városai ellen.

Szitalkész birodalma délnyugati határvidékén vezette keresztül seregét. Átkelt a Kerkiné-hegységen, amely megfelel a mai Ogra¾dennek, s a mostani macedón–bolgár közös határt szeli át. Amerre vonult, sűrű erdő borította a tájat. Egy korábbi hadjárata során azonban a thrák uralkodó utat vágatott a rengetegbe, így most akadálytalanul érhette el a paióniai Dobérosz városát. Ez a település a Sztrumica folyó völgyének kanyarulatánál épült. Szitalkész seregének vonulási iránya politikai megfontolást takart. A thrák király ugyanis joggal vélhette úgy, hogy Makedónia tartományai közül Amphaxitisz tanúsítja majd a legcsekélyebb ellenállást, mivel ez a vidék valamikor a vele együtt érkező Amüntasz atyjának birtoka volt. Márpedig Amphaxitiszt ebből az irányból lehetett a legegyszerűbben megközelíteni.

Az események igazolták is Szitalkész számítását. A tartomány fontosabb települései közül Gortünia és Atalanté az Amüntasz iránti rokonszenvtől vezetve behódoltak serege előtt, bár Eidomenét rohammal kellett elfoglalnia. Csupán Európusz tudta megőrizni függetlenségét a thrákok útjába eső városias helységek közül. Ha Szitalkész valóban komolyan vette Amüntasz trónigényét, és segíteni akart neki, akkor legalább itt rövid pórázon kellett tartania zsákmányra éhes katonáit. A szabad rablás csak ezután következhetett.

Közvetett bizonyítékként szolgálhat arra nézve, hogy Perdikkasz régebben országa keleti területeivel kapcsolatban tehetett ígéreteket Szitalkésznek, az a körülmény, hogy a thrákok Amphaxitiszból nem Pieriába és Bottiaiába, vagyis Makedónia szívébe, hanem az Axiosztól keletre fekvő Mügdoniába, Krésztóniába és Anthemuszba hatoltak. Itt azután rabolhattak, fosztogathattak kedvük szerint. Persze, mint Thuküdidésztől tudjuk, a makedónok ezt nem nézték tétlenül:

 

A makedónok arra nem is gondoltak, hogy gyalogságukkal csatát kezdjenek ellenük, de a fennsíkon lakó törzsek lovasságával kiegészített lovascsapataikkal, noha számbeli hátrányban voltak, támadásokat intéztek a nagyobb thrák sereg ellen. Ahol rohamra indultak, senki se tudott ellenállni páncélt viselő bátor lovasaiknak, de mivel az a veszély fenyegetett, hogy a nagy tömeg bekeríti őket, s a sokszoros túlerővel szemben hátrányba kerültek, végül abbahagyták vállalkozásaikat, úgy vélve, nem elég erősek hozzá, hogy a nagyobb létszámú sereggel szemben megkockáztassák a küzdelmet.”

 
 --(II. 100.)

A „páncélt viselő bátor lovasok”, akikről az athéni történetíró olyan nagy elismeréssel írt, alighanem a makedón arisztokrácia tagjaiból verbuválódott hetairosz lovasság harcosai voltak. Emlékezünk még I. Alexandrosz közigazgatási reformjára, amelynek lényege többek között az volt, hogy a hetairoszi intézmény továbbfejlesztése részeként birodalma újonnan megszerzett keleti területeit zömmel a hozzá hű makedón arisztokrata családok között osztotta föl. Így akarta az előkelőket érdekeltté tenni a határterületek védelmében. Most aztán lett volna mit megvédeni, csakhogy kevés volt hozzá az erő. Kevés volt még azután is, hogy a thrák csapatok egy részét Szitalkész – Athénnak tett ígéretéhez híven – a Khalkidiké és Bottiké ellen küldte.

Mit tehetett ebben a szorult helyzetben a hajlékony diplomáciára mindig kész II. Perdikkasz? Azt nyilván nem akarta, hogy Amüntasz, a renitens unokaöcs kihasítsa országa stratégiai szempontból legértékesebb darabját. Azt sem tűrhette, hogy Makedónia nagyobb felén állandósuljon az ellenség pusztítása. Valahogyan tehát el kellett intéznie, hogy a thrákok visszatérjenek hazájukba. Mint ahogy annak idején Athén is úgy kezdte el Szitalkész behálózását, hogy közvetítésre alkalmas személyt kerestek a környezetében, akit azután meg lehetett vesztegetni, most ehhez a bevált módszerhez folyamodott a makedón király is. Úgy látszik, hogy Szadokosz, Szitalkész Athén iránti barátságáról nevezetes fia ez idő tájt már halott volt. Ezt bizonyítja, hogy Thuküdidész szerint Perdikkasz Szeuthészhez fordult, aki a thrák király után ekkor a „legnagyobb tekintéllyel bíró” ember volt. Szeuthész unokaöccse volt Szitalkésznak, és az uralkodó halála után, 424-től ő követte az ország irányításában. Perdikkasz ezt a jelentékeny személyiséget kereste meg egy korántsem jelentéktelen ajánlattal. Felajánlotta neki nővére, Sztratoniké kezét s hozzá tekintélyes hozományt. Cserébe azt kérte, hogy Szeuthész bírja rá Szitalkészt serege visszavonására és Amüntasz cserbenhagyására. Szeuthész így is cselekedett, a thrák hadak elvonultak, s a fáma szerint ezúttal Perdikkasz sem szegte meg az ígéretét.

Néhány évnyi viszonylagos szélcsend következett. Perdikkasz óvakodott attól, hogy nyíltabban Athén ellen forduljon, azt pedig eléggé lekötötték saját problémái. 430–429-ben pestis pusztította a várost, s a járvány elragadta az élők sorából a nagy Periklészt. 428-ban Leszbosz szigetének fővárosa, Mütiléné elpártolt Athéntól, s bár kegyetlen megtorlással sikerült visszaterelni a nyájba, a déloszi szövetség épülete megrokkant. 427-ben kapitulált Athén boiótiai szövetségese, az önmagát a perzsák elleni háborúban olyannyira kitüntető Plataiai. A sok csapás után viszont Athén 425-ben végre eredményt is fel tudott mutatni. Csapatai ugyanis Démoszthenész vezetése alatt elfoglalták a Peloponnészoszi-félsziget délnyugati partvidékén, Messzénia tartományban fekvő ősi települést, Püloszt. A térségben ezután bekövetkező események hadtörténeti szempontból meglehetősen érdekesek.

Mivel a spártaiak által szolgasorba taszított messzéniai bennszülöttek, az így nevezett heilóták tömegesen szöktek az athéni kézbe került település védelme alá, Spártában súlyos belpolitikai válságot okozott Pülosz elvesztése. Hogy a kikötőt minél hamarább visszaszerezzék, spártai harcosok, mintegy 420 hoplita, megszállták a vele szemben elnyúló Szphaktéria szigetét. A sziget birtoklásának stratégiai fontosságát az athéniak is gyorsan belátták, ezért úgy határoztak, hogy kiverik onnan a spártaiakat. Evégett Kleónnal az élén – Periklész halála után ő lett a legradikálisabb demokraták vezére – később általában peltasztészeknek nevezett közepes fegyverzetű gyalogosokból álló sereget küldtek azzal a feladattal, hogy Démoszthenész hoplitáival egyesülve űzzék el a spártaiakat Szphaktériáról.

A püloszi kikötő bejáratánál fekvő 3500 méter hosszú és 750 méter széles szigetecske déli részén zöldellő erdő leégett, s e váratlan esemény következtében a spártaiak hadállását a tengerről is jól lehetett látni. A derékhad a sziget közepén táborozott, egy 30 főből álló őrs pedig a sziget déli csúcsán helyezkedett figyelőállásba. Az északi csücsköt nem védték, mivel a természetes akadályok ott amúgy is lehetetlenné tették a partraszállást. Az athéniak a sziget ellen a Kleón érkezése utáni második éjszakán támadtak. Ekkor hajóra ültették seregüket: 800 hoplitát, 800 közepes fegyverzetűt, 800 íjászt és a segítségükre érkezett messzéniaiakat. A 800 athéni hoplita hajnal felé érkezett a sziget déli csúcsához. Az ott állomásozó őrsöt foglyul ejtette, majd állást foglalt, amelynek védelme alatt azután a közepes fegyverzetűek is partra szállhattak. Ez utóbbiakat a hopliták hadrendjétől jobbra és balra előre 200-200 fős csoportokban állították fel, azzal a paranccsal, hogy mihelyt az ellenség támad, azonnal rohanják meg oldalról és hátulról.

Az első ízben Szphaktériánál felbukkanó athéni közepes fegyverzetű gyalogosok később Iphikratész, 4. század eleji athéni hadvezér vezetése alatt, aki ezt a fegyvernemet az athéni seregben igazi rangra emelte, komoly sikereket értek el a spártai phalanx ellen. Róla írta Diodórosz:

 

A görögök... nagy pajzsokat használtak, s ezért csak nehezen tudtak mozogni. Ezért ő [Iphikratész] összeszedette ezeket a pajzsokat, és megfelelő nagyságú könnyű pajzsokat készíttetett, amivel kettős célt ért el: egyfelől kinek-kinek a teste fedve volt, másfelől a könnyű pajzsokat használók, éppen pajzsuk könnyűsége miatt, jól tudtak mozogni. Minthogy pedig ez a használatban beválván, elfogadásra talált, a korábban pajzsukról nehézfegyverzetűeknek nevezetteket azóta a könnyű pajzsról [pelté]… peltasztészeknek nevezték el. A dárdán és a kardon viszont ellenkező változtatást hajtott végre, az előbbit ugyanis másfélszeres, az utóbbit majdnem kétszeres nagyságúra készíttette.”

 
 --(XV. 44.[30])

A körülbelül három és fél méter hosszú dárdával és közel 80 centiméteres pengéjű karddal, bőrvérttel és könnyű, rendszerint félhold alakú pajzzsal küzdő közepes fegyverzetű katona felszerelését és harcmodorát tekintve ugyancsak hasonlított a thrák gyalogoshoz. Ezek után aligha tévedünk, ha Iphikratész újításában a thrák hadművészet hatását fedezzük fel. Ez annál is indokoltabb, mert a felesége thrák volt, Kotüsz király leánya, Thressza. Erről a házasságról egyébként – csak érdekessége miatt említjük, a tárgyhoz nemigen tartozik – egy anekdota is fennmaradt Cornelius Nepostól:

 

„[Iphikratész] egy fiút hagyott hátra, Menestheust, aki Thressától, Cotus király leányától született. Ettől egyszer megkérdezték: atyját vagy anyját tartja-é többre, mire így válaszolt:

– Anyámat!

Amikor ezen mindenki meghökkent, így folytatta:

– Van okom rá, mert apám nem tehetett másképp:

thráknak nemzett, anyám viszont athéninak szült meg.”

 
 --(Iphicrates, 3.[31])

Iphikratész fia bizonyára azért volt büszke athéni voltára, mert sokat tanult atyja polgártársaitól. Nos, az athéniak sem szégyelltek a thrákoktól tanulni, ha éppen úgy hozta a szükség. Eléggé valószínű, hogy a peltasztész harcmodort és fegyvernemet már a peloponnészoszi háború időszakában a velük szövetséges odrüszi thrákoktól vették át. És bár e fegyvernem igazi elterjesztője az athéni seregekben Iphikratész volt, a peltasztészek első színrelépése Szphaktériánál történt. Nézzük tehát, hogyan zajlottak ott az események!

Amikor Epitadasz, a spártaiak parancsnoka értesült a sziget déli csúcsán történt athéni partraszállásról, derékhadával haladéktalanul oda indult. Amikor azonban a mozdulatlanul álló athéni hoplitákat meg akarta támadni, a közepes fegyverzetűek a parancsnak megfelelően oldalt és hátul rájuk törtek, nyilak, dárdák és kövek özönét repítve ellenfelükre. A nehézkes spártai hopliták hiába üldözték a mozgékony athéniakat. Nem tudták utolérni őket, nem is árthattak nekik, amíg amazok távolról is kárt tehettek soraikban. Amikor pedig a hopliták már elfáradtak, a peltasztészek zárt rendben támadtak rájuk. A szétzilálódott spártai hadrend kénytelen volt visszahúzódni a sziget északi vége felé. Itt azonban a mögéjük került íjászok nyilai fogadták őket. Ekkor az életben maradt spártaiak megadták magukat.

A csata legfőbb tanulsága az, hogy bár az athéniak nyomasztó számbeli fölényben voltak, elsősorban mégsem emiatt nyerték meg az ütközetet. Sikerük oka abban rejlett, hogy jól ki tudták használni a hopliták és a könnyebb fegyverzetű peltasztészek együttműködésének, valamint ez utóbbiak rugalmas, de átütő erejű támadásának előnyeit. Ez a példa jól szemlélteti a technika és taktika egymással kölcsönhatásban álló fejlődését is.

G. T. Giffith, J. G. P. Best és a makedón-thrák hadművészet több jeles kutatója úgy gondolja, hogy a Thuküdidész által peltasztészeknek nevezett közepes fegyverzetű gyalogosok még nem azt a típust képviselték, amelyről Iphikratész reformjai kapcsán hallunk, s amely később a makedón gyalogos harcászatra is nagy hatással volt. A 6. és 5. század görög vázáinak festményein a thrák peltasztészek két típusa bukkan fel. Az egyiknél a hosszú lándzsa a támadó fegyver, a másiknál a dárda. A dárdások voltak azok a peltasztészek, akik az Iphikratész nevéhez fűződő intézkedések előtt hatottak a görög harcászatra. Szphaktérián tehát dárdás peltasztészek küzdöttek, s azóta lett e fegyvernem népszerű az athéni seregben. Később kiszorította őket, vagy legalábbis jelentőségüket tekintve felülmúlta a meghosszabbított dárdás, vagyis a lándzsás peltasztész. Ez utóbbi típus általános elterjedése egyes kutatók szerint hatott a hadsereg-reformer II. Philipposzra, aki phalanxának harcosait még ezekénél is hosszabb lándzsával, a majdnem hat méter hosszú szariszával szerelte fel. A thrák módra felszerelt gyalogság önálló fegyvernemként való megjelenése a görög harcászatban, és az a körülmény, hogy ez az önálló akciókra is képes katonatípus szervezetten együtt tudott működni a phalangitákkal, vagyis a phalanxot alkotó hoplitákkal, szintén olyan fejlemény volt a hadművészetben, amelynek gyümölcse igazán II. Philipposz hadvezéri tevékenysége révén érik majd be. Hiszen ő szakít végleg a frontálisan támadó phalanx egyeduralkodó szerepével, s állítja össze hadrendjét egymással jól együttműködő, mégis bizonyos önállóságot élvező olyan egységekből, amelyeknek harcosai más és más fegyvernem kedvező tulajdonságait testesítik meg.

A Szphaktéria szigetén lezajlott ütközetet tehát azért ismertettük, mert olyan mozzanatok figyelhetők meg benne, amelyek szakítást jelentenek az addig nagyrészt a frontálisan támadó phalanxra épült görög taktikával, s ezek az előremutató mozzanatok később II. Philipposz hadművészetének lényegéhez tartoznak. II. Perdikkasz pedig közben örült, hogy erőt gyűjthet a jövő megpróbáltatásaihoz.

Ha ezt tette, okosan tette, mert 424 őszén Braszidasz spártai hadvezérben energikus partnert talált ahhoz, hogy Athén befolyását az Égei-tenger északi partjainál meggyengítse. Az odrüszi thrákok új királya, Szeuthész, lévén, hogy az ő leánytestvérét vette nőül, nem látszott ingatag szomszédnak. A spártaiak viszont mindenképpen ki akarták köszörülni a püloszi csorbát, ezért Braszidasz elképzelése egy északi támadásról, amellyel csapást lehet mérni Athén dél-thrákiai pozícióira, kedvező visszhangra talált a peloponnészoszi vezetők körében. Braszidasz, ez a kiváló stratéga arra gondolt, hogy megfosztja az attikai nagyhatalmat azoktól a hajóépítéshez szükséges nyersanyagoktól, amelyek Éión, Amphipolisz és más városok birtokában főként e területről áramlottak Athénba. Ezenkívül azt sem hagyta ki számításaiból, hogy a célpontul választott vidék nemesfémbányái mennyi hasznot hozhatnak tartós spártai uralom esetén. Braszidasznak jól jött II. Perdikkasz és több khalkidikéi város azon felkérése Spártához, hogy küldjön sereget északra az athéniak kiszorítása végett, és a makedón királynak is kedvezett az a körülmény, hogy akadt Spártában egy ragyogó hadvezér, aki eleve ezt tűzte ki céljául. Így tehát a két szándék egymást erősítette, s ez siettette a megvalósítást.

II. Perdikkasznak persze a spártai segítség megszerzésével különleges céljai is voltak. Úgy gondolta, hogy Braszidaszt nemcsak Athén, hanem a makedón király fősége ellen állandóan lázadó felső-makedóniai fejedelmek ellen is igénybe veheti. Evégből vállalta, hogy Braszidasz hadának ellátási költségeit fele részben ő maga fedezi. Perdikkasz elgondolása reális volt, hiszen a Thesszálián átvonuló peloponnészoszi hadsereg, amely körülbelül 700 hoplita módra kiképzett és felfegyverzett heilótából és ezer nehézfegyverzetű gyalogos zsoldosból állt, a Khalkidiké felé tartva előbb amúgy is Makedóniát ejtette útjába.

Braszidasz serege Makedónia egyik első, görög módra alapított városában, Dionban ütött tábort. Athén pedig levonta a konzekvenciát. Most megtette azt, amit 429-ben stratégiai okokból igyekezett elkerülni: megszakította hivatalosan még érvényben lévő szövetségét Perdikkasszal, és a makedón királyt ellenségének nyilvánította.

Ami azt illeti, II. Perdikkasz nem volt éppen méltatlan utóda a hintapolitikus I. Alexandrosznak. Csak hát az ő politikai ügyessége kevésbé kamatozott ezekben a zűrzavaros időkben. Ez nem annyira az ő hibájából, mint inkább abból a helyzetből fakadt, hogy szövetségeseinek sem volt kiszámítható, előre jósolható politikai vonalvezetése. Mert mi történt Braszidasz Makedóniába érkezése után? Várhatnánk, a spártai vezér mindent elkövetett, hogy vendéglátójának kedvében járjon. Perdikkasz azt kívánta, hogy spártai szövetségese segítsen megfékezni és engedelmességre bírni a nyughatatlan felső-makedóniai fejedelmek egyikét, a lünkésztai felett uralkodó Arrhabaioszt. Braszidasz látszólag engedett a kérésnek, de amikor az egyesült makedón–peloponnészoszi had elérte Lünkésztisz határát, egyezkedni kezdett Perdikkasz ellenfelével, s végül nem volt hajlandó tovább vonulni, hanem visszafordult. A dühös Perdikkasz erre úgy határozott, hogy Braszidasz seregének ellátását nem felerészt fedezi ezután, hanem csak a harmadát. Helyzetén persze ez nem sokat javított. Rá kellett jönnie a keserű igazságra, hogy Spárta sem bízik benne, és Spártának sem érdeke egy erős, egységes Makedónia. Mivel azonban Athén az ellenségének tekintette, egyelőre megmaradt a peloponnészosziak szövetségesének. Persze Perdikkaszt csak annyira lehetett ezután megbízható szövetségesnek tekinteni Spárta oldalán, amennyire eddig az athéniak bízhattak meg benne. Braszidasz ezután tovább vonult, Perdikkasz pedig magára maradt gondjaival.

Gondok persze nem csak őt kínozták. Braszidasz Lakedaimónból, vagyis Spártából történt távozása előtt az ottani államvezetés világraszóló gazságot követett el a szolgasorba taszított földművelők, a heilóták ellen, akik nagy számuk következtében állandóan fenyegették a szabadok uralmát. Az esetről ezeket írta Thuküdidész:

 

Közhírré tették, hogy azok a heilóták, akik azt tartják magukról, hogy a legtöbbre képesek egy háborúban a városért, jelentkezzenek, hogy kiválogassák, majd felszabadítsák őket. Valójában azonban próbára akarták tenni őket, abban a meggyőződésben, hogy aki legjobban óhajtja a szabadságot, férfias önérzetében az fog legelőször rájuk támadni. Ki is választottak mintegy kétezret, s felkoszorúzva körülvezették valamennyit a szentélyekben, mint már szabadokat, nem sokkal később azonban eltüntették őket, és senki se tudta megmondani, hogy melyik milyen módon pusztult el.”

 
 --(IV. 80.)

Ez az epizód élesen világított rá a spártai társadalom egy égető ellentmondására, amely az egyes társadalmi csoportok létszámának egymáshoz viszonyított arányában rejlett.

Már a 7. században egy teljes jogú spártaira három csökkentett jogú szabad, úgynevezett perioikosz (körüllakó) és hét heilóta jutott. Ez az arány a 6. század végéig, ameddig a spártai teljes jogúak közössége megőrizte a legendás Lükurgosz nevével fémjelzett reformokból adódó egyenlőségét, nagyjából változatlan maradt. A perzsák, majd hellén testvéreik ellen vívott háborúik során viszont az egyenlő életmódra kényszerített szabadoknak ez a monolitikus tömbje bomlásnak indult. Sokan meggazdagodtak, még többen elszegényedtek, s ez utóbbiak elveszítették teljes körű polgárjogukat. Egyik utolsó írásában Hahn István találóan állapította meg, hogy Spárta, „az ókor legkövetkezetesebben megvalósított katonai társadalma”, abból a törekvésből fejlődött ki, hogy megvalósítsa „a néhány ezer spártai hatalmát a sok tízezer perioikosz és heilóta fölött”. A teljes jogúak számának csökkenése persze egyre kevésbé tette lehetővé az alávetettek tömeges elnyomását, így komoly veszélybe sodródott maga a „katonai társadalom”. Ezen a veszélyen Spárta éppoly sajátos módon próbált úrrá lenni, mint termelési gondjain. Ez a jelenség persze logikus, hiszen a két probléma szorosan összefüggött. Már a peloponnészoszi háború előzményeinek tárgyalásánál említettük, hogy a földszerző háborúk kényszerű lezárulása után Spárta előtt beszűkült a termelésnövelés megszokott extenzív formájának útja. A termelését tovább növelni képtelen társadalom a fogyasztók, azaz a teljes jogú spártaiak számának csökkentésével reagált a kihívásra. Igen ám, de a teljes jogúak számának csökkenése növelte a kiváltságosok és elnyomottak csoportja közötti aránytalanságot. Ezért, ha már a teljes jogúak, az úgynevezett spartiaták rétegét nem növelhették, hát erőszakosan csökkentették az elnyomottak tömegét. Ezáltal persze tovább csökkent a termelés, tehát még jobban kiéleződtek az ellentmondások, amelyek belülről rágták szét a spártai társadalom építményének gerendázatát. Ez később végső soron előidézte Spárta nagyhatalmi pozíciójának elveszítését. De Lakedaimónban a peloponnészoszi háború idején még nem fogták fel a veszély nagyságát, s azt gondolták, hogy kétezer heilóta lemészárlásával kellőképp demonstrálták az állam elrettentő erejét. Jól jellemzi egyébként a heilóták nehéz helyzetét, hogy társaik pusztulása után még mindig akadt hétszáz jelentkező, aki dacolva a hasonló végzet rémével, inkább jelentkezett Braszidasz seregébe, mintsem tovább tengesse addigi életét.

Mármost Perdikkasz szempontjából miért volt fontos az, amit az előbbiekben taglaltunk? Egyszerűen azért, mert a spártaiak esetében egy önmaga biztonságát is veszélyben érző szövetségesre lelt. Márpedig ha egy szövetséges önmagában sem bízik igazán, akkor még ferdébb szemmel tekint partnereire. De hát mit tehetett a makedón király? Alkalmazkodott a pillanatnyi helyzethez, és segített a legfontosabb dél-thrákiai athéni bázis, Amphipolisz elfoglalásában. Ez volt ugyanis Braszidasz legfőbb célja. Ez a város, illetve a terület, amelyen megalapították, már többször szerepelt történetünkben különféle politikai érdekek összecsapása okaként. Most ezért Thuküdidésszel együtt fussuk át ismét röviden Amphipolisz történetét:

 

Azon a helyen, ahol most a város áll, először a Dareiosz elől menekülő milétoszi Arisztagorasz próbált megtelepedni, de az édónok elűzték. Aztán, harminckét évvel később, az athéniak küldtek ide saját polgáraikból és vállalkozó idegenekből tízezer letelepülni szándékozót, de ezeket a thrákok Drabészkosznál lemészárolták. Huszonkilenc évvel később ismét küldtek ide telepeseket az athéniak, s a település megszervezésével Hagnónt, Nikiasz fiát bízták meg. Ezek elűzték az édónokat, s megalapították a várost azon a helyen, amelyet régebben Kilenc útnak neveztek. Éióntól, a folyó torkolatától érkeztek ide, ahol a tengerparton kereskedelmi központ volt huszonöt sztadionnyira a mostani várostól, amelyet Hagnón Amphipolisznak nevezett el, mivel a kanyarodó folyó két oldalról övezte [amphi magyarul azt jelenti, hogy körbe, mindkét oldalról], s ő a kanyar két szemben lévő pontja között a szárazföldön és a tengeren messzire látszó falat húzatott.”

 
 --(IV. 102.)

Amphipolisz megalapítása volt az alapvető oka annak, hogy Perdikkasz Athén ellen fordult még a peloponnészoszi háború kirobbanása előtt, így most érthető, hogy a király lenyelte a keserű pirulát, ahogy mondani szokták, s mintha mindig is a legnagyobb egyetértésben munkálkodtak volna együtt, erejéhez mérten támogatta Braszidasz akcióját. A Biszaltia déli részén fekvő androszi gyarmatvárost, Argiloszt rábeszélte: lépjen ki a déloszi szövetségből. Ez nemcsak azért volt fontos lépés, mert ezáltal olyan kikötő csúszott ki Athén ellenőrzése alól, amely közel feküdt a Sztrümón torkolatához, hanem azért is, mert annak idején ez a polisz adta a legtöbb telepest Amphipolisz benépesítéséhez. A spártaiak oldalára átállt argilosziak belső árulást készítettek elő Amphipoliszban. Ez ugyan kudarcot vallott, mert Braszidasz nem hatolt be sietve a városba, de ahhoz elég volt, hogy zavart idézzen elő a rémült lakosság körében. Ezt a légkört kihasználva Braszidasz a megadás fejében igen mérsékelt feltételeket szabott, s ez a taktikus lépés meghozta a várt eredményt. Amphipolisz beengedte az ostromló csapatokat, mielőtt Thuküdidész felmentő serege megérkezhetett volna. Éión azonban Thuküdidész, a később történetíróként szerencsésebb athéni vezér segítségével visszaverte a peloponnészosziakat.

Amphipolisz bevétele után megérkezett Perdikkasz is, hogy harcosaival Braszidasz mellé sorakozzon. Együtt indultak tovább dél felé, hogy a Khalkidiké északkeleti földnyelvét, az Aktét birtokba vegyék, és a Thrák-tenger hajózása szempontjából stratégiai jelentőségű terület városait a maguk oldalára kényszerítsék. Szané és Dion (nem azonos a makedóniai Dionnal) kivételével minden város átállt a peloponnészosziakhoz, majd ez utóbbiak sikereik megkoronázásaként még a Khalkidiké középső földnyelvének legfontosabb települését, Torónét is elfoglalták. Perdikkasznak Braszidasz sikereiből azután az a haszna származott, hogy a spártai vezér hálát érzett a szolgálatkész király iránt, ezért hajlandónak mutatkozott némi viszontszolgálatra. Ez abban jutott kifejezésre, hogy 423-ban Perdikkasszal együttműködve mégis megtámadta a lázongó lünkésztiszi fejedelmet, Arrhabaioszt.

Braszidasz, mivel attól tartott, hogy távollétében az athéniak a khalkidikéi városokat megpróbálják visszakényszeríteni a déloszi szövetség aklába – Mendét már ostrom alá is fogták –, gyors hadjáratot tervezett. Ezzel szemben Perdikkasz nem a gyorsaságot, hanem a megnyugtató eredményt részesítette előnyben. E taktikai eltérés miatt azután nagy zavar támadt. Thuküdidész ezt így beszéli el:

 

„... Braszidasz és Perdikkasz együttesen már másodízben támadta meg Lünkosz [Lünkésztisz] földjén Arrhabaioszt. Perdikkasz az uralma alá tartozó makedónok hadseregét s az ott lakó hellének nehézfegyverzetű gyalogságát, míg Braszidasz az ott maradt peloponnészoszi haderő mellett a khalkidikéiek, akanthosziak s az egyes városok erejük arányában kiállított csapatait vezette. Mintegy háromezer nehézfegyverzetű hellén gyalogos s majdnem ezer makedón és khalkidikéi lovas s ezenfelül még nagyszámú barbár tömeg is vonult velük. Mikor Arrhabaiosz országába betörve szembe találták magukat az ellenük felvonult lünkosziakkal, ők is felsorakoztak. Mindkét sereg gyalogsága egy-egy dombot szállt meg, melyek között kisebb síkság volt, ahol először a lovasok indultak rohamra és ütköztek meg. Majd mikor a lovasok után elsőnek harcra készen a lünkoszi gyalogság is leereszkedett a dombról, Braszidasz és Perdikkasz eléjük menve megütközött velük, sokat megöltek, míg a többi a magaslatokra menekült, s ott csendben meghúzódott. A vezérek győzelmi emlékművet emeltettek, majd két vagy három napig vártak az illírekre, akik Perdikkasz zsoldjába szegődve megígérték csatlakozásukat. Ezután Perdikkasz azt kívánta, hogy tétlen várakozás helyett inkább vonuljanak Arrhabaiosz falvai ellen, Braszidasz azonban, aki Mendé miatt aggódott... erre még az illírek megérkezése esetén sem volt hajlandó, hanem szeretett volna inkább visszatérni.”

 
 --(IV. 124.)

Mielőtt a két hadvezér civódásáról és e veszekedés szomorú következményeiről beszélnénk, érdemes Thuküdidész tudósítását alaposan szemügyre vennünk. A II. Philipposz előtti makedón királyok hadseregeit ugyanis meglehetősen ritkán mutatják be harc közben az antik szerzők. Szitalkész 429. évi támadásának ismertetésekor szó esett a makedón páncélos lovasság harci erényeiről. Az Arrhabaiosszal vívott ütközetben a gyalogság is kitett magáért. Különösen figyelemre méltó, hogy ennek a gyalogságnak a soraiban háromezer hellén hoplita, nyilvánvalóan zsoldos, ezenkívül még a Makedóniában letelepedett görögök hasonlóan nehézfegyverzetű gyalogsága főszerepet játszott. Itt a bizonyíték rá, hogy a hellénizálódás a hadsereget is elérte, amennyiben ott a görög harcosokkal együtt nyilvánvalóan gyökeret eresztett a hoplita taktika, s a részben zsoldosokból, részben görög eredetű makedón alattvalókból álló phalanx kivívta helyét a hadrendben. A Thuküdidész által említett „nagyszámú barbár tömeg” valószínűleg thrák peltasztészekre utal. Ezek fegyverzete ugyanis lényegében alig különbözött a bennszülött makedón gyalogosokétól, ezért eredményes együttműködésük alapvető feltételei adottak voltak. Ha utóbbi feltételezésünk helytálló, akkor itt II. Philipposz arcvonal-felépítésének egy érdekes előzményét fedezhetjük fel. Hiszen Nagy Sándor atyjának hadrendjében is egymással együttműködve harcolt a nehézlovasság, a közepes fegyverzetű gyalogság és a phalanx.

A történetíró a Perdikkasz uralma alá tartozó makedónokon kívül megemlít még egy kisebb létszámú makedón lovasságot. Aligha tévedünk, ha a makedón koronától függő felső-makedóniai tartományok lovas katonáit sejtjük ebben a csapatban. E tartományok fejedelmei Arrhabaiosztól eltérően és eltérően a korábban lázadó elimeiai Derdasztól, hűségesek maradtak Perdikkaszhoz. Ha nem így lett volna, nyilván hallanánk az ő engedetlenségükről is.

Végezetül az is kiderül Thuküdidész beszámolójából, hogy a makedón király háromezer görög hoplitát fogadott a zsoldjába, s rajtuk kívül készen állt nagyszámú illír harcos megfizetésére is. Ez utóbbiak sokan lehettek, hiszen az ellenséghez való csatlakozásuk hírére Braszidasz és Perdikkasz egyaránt a visszavonulás mellett döntött. Márpedig számottevő létszámú zsoldossereg foglalkoztatását csak szilárd gazdasági forrásokra támaszkodó uralkodó engedhette meg magának. II. Perdikkasz államférfiúi érettségének bizonyítéka, hogy a belső zűrzavar és az állandósuló külső fenyegetettség közepette is nagyrészt megőrizte a központi hatalom atyjától örökölt gazdasági erejét.

Ami az Arrhabaiosz elleni hadjáratot illeti, a fordulópontot az jelentette, hogy a maradás vagy visszavonulás kérdésében nem tudott egyezségre jutni a spártai vezér és a makedón király. Emiatt feszültté vált a viszonyuk, s következő lépéseiket már nem hangolták össze kellőképpen. Így történhetett, hogy miután értesültek az illír zsoldosok szószegéséről és arról, hogy az ellenséghez pártoltak, akkor ugyan egyetértésre jutottak a visszavonulás tekintetében, de egymástól jókora távolságban táboroztak le hadaikkal, és azt sem egyeztették, hogy másnap mikor indulnak útnak. A sértődöttségből, a szövetségesek közötti súrlódásból mindig az ellenség húz hasznot. Perdikkasz és Braszidasz is súlyos árat fizetett azért, hogy személyes érzelmeik felülemelkedtek a hadvezérre kötelező megfontoltságon. A makedón király táborában ugyanis azon az éjszakán valamilyen oknál fogva pánik tört ki. A zűrzavarban a katonák saját bajtársaikat is ellenségnek nézték, s parancsra sem várva fejvesztetten futni kezdtek az Alsó-Makedóniába vezető úton. Ezzel egyrészt magukat is veszélybe sodorták, mivel a később utánuk eredő ellenséges sereg a megzavarodott tömegben rendet vágott, másrészt szerfölött nagy veszélybe sodorták Braszidasz táborát. Itt ugyanis csak hajnalban vették észre, hogy a makedónok már kereket oldottak, így azután, a peloponnészosziaknak a velük együtt hadba vonult városok csapataival vállvetve, állandó harcban kellett megkezdeniük a visszavonulást. Az ellenség fő erői a győzelem biztos tudatában csaptak le Braszidasz seregére, de a közelharcban tapasztalniuk kellett, hogy a létszámfölényt kiegyenlítheti a jobb fegyverzet és a begyakorlott hatásos taktika. Ezért rövid összecsapás után Arrhabaiosz csapatai parancsot kapuk, hogy érjék be a Lünkésztiszből kivezető szoros, illetve az azt kétoldalt szegélyező domb lezárásával. Az a veszély fenyegette Braszidaszt, hogy körülzárják és fogságba ejtik seregét. A továbbiakban ismét Thuküdidész izgalmas tudósítását idézzük:

 

Braszidasz ezt észrevéve, megparancsolta háromszáz emberének, hogy futólépésben, amilyen gyorsan ki-ki tud, a hadrendet be sem tartva, rohanják meg a dombot, amelyet könnyebben elfoglalhatónak gondolt, s próbálják meg onnan elűzni a már fent lévő barbárokat, mielőtt még nagyobb csapataik bekerítő gyűrűje ideérne. Ezek megrohanva a dombot, elűzték az ott lévőket, s ezután a hellén sereg zöme könnyen folytathatta errefelé vezető útját, mert a barbárokat embereiknek a dombon elszenvedett veresége után félelem fogta el, s nem követték őket tovább, úgy vélve, hogy már elérték a határt, és biztos helyre jutottak. Miután Braszidasz elérte a magaslatokat, sokkal nyugodtabban folytathatta útját, s még aznap elérte Perdikkasz birodalmában az első várost, Arnisszát. Katonái maguk is el voltak keseredve a makedónok váratlan elmenekülése miatt, ezért ha útközben ökrös fogatot vagy elhagyott poggyászt találtak – ami ilyen éjszakai, rémület okozta visszavonulás esetében persze egészen természetes volt –, az állatokat kifogták és levágták, a holmikat pedig eltulajdonítottak. Ekkortól kezdte Perdikkasz Braszidaszt ellenségének tekinteni, s ettől fogva kezdett a peloponnészosziak iránt az athéniakkal szemben addig táplált érzelmei miatt meglepő gyűlöletet érezni, s igazi érdekeivel mit se törődve mindent elkövetett, hogy kiegyezhessen Athénnal, s elszakadhasson a peloponnészosziaktól.”

 
 --(IV. 128.)

Így ért véget a II. Perdikkasz és a peloponnészoszi szövetség közötti együttműködés. A makedón király már másodszor érezte úgy, hogy Braszidasz megszegte ígéretét. Korábban nem volt hajlandó megtámadni Arrhabaioszt, ezúttal pedig csak félmunkát végzett, ráadásul még a makedón területet is fosztogatta. A szövetségese elleni hitszegést II. Perdikkasz csak egyetlen embernek nézte el. Ezt a férfiút történetesen Perdikkasznak hívták...

29. ábra - A delphoi Apollón-szentély madártávlatból

A delphoi Apollón-szentély madártávlatból


30. ábra - Delphoi felülnézetből a színház és az Apollón-templom romjaival

Delphoi felülnézetből a színház és az Apollón-templom romjaival


31. ábra - A delphoi Apollón-szentély maradványai

A delphoi Apollón-szentély maradványai


32. ábra - Aigai romjai

Aigai romjai


33. ábra - Pella, a későbbi makedón főváros romjai

Pella, a későbbi makedón főváros romjai


34. ábra - Héraklész, a dinasztiaalapító bronz képmása

Héraklész, a dinasztiaalapító bronz képmása


35. ábra - Dionüszosz, a mámor Makedóniában kedvelt istene bronz ivóedény díszeként

Dionüszosz, a mámor Makedóniában kedvelt istene bronz ivóedény díszeként


36. ábra - Párducon lovagló Dionüszosz

Párducon lovagló Dionüszosz


37. ábra - Az olümpiai Stadion látképe

Az olümpiai Stadion látképe


38. ábra - Az olümpiai szent völgy az antik építmények maradványaival

Az olümpiai szent völgy az antik építmények maradványaival


39. ábra - Az antik Edessza emlékei

Az antik Edessza emlékei


40. ábra - A Palaisztra Olümpiában

A Palaisztra Olümpiában


41. ábra - Ifjú atléta az ugráshoz használt lendítősúlyokkal

Ifjú atléta az ugráshoz használt lendítősúlyokkal


42. ábra - Amphipolisz romjai

Amphipolisz romjai


43. ábra - Ezüstláda arany koszorúval Amphipoliszból

Ezüstláda arany koszorúval Amphipoliszból


44. ábra - Amphipoliszból előkerült arany fülbevalók

Amphipoliszból előkerült arany fülbevalók


45. ábra - Az antik Mieza romjai. Itt tanította Arisztotelész az ifjú Alexandroszt

Az antik Mieza romjai. Itt tanította Arisztotelész az ifjú Alexandroszt


46. ábra - Alexandrosz és Dareiosz az isszoszi csatában. Mozaik Pompejből

Alexandrosz és Dareiosz az isszoszi csatában. Mozaik Pompejből


47. ábra - A legészakibb vidék, ameddig Nagy Sándor eljutott, Nurek Tdzsikisztánban (Makkay János felvétele)

A legészakibb vidék, ameddig Nagy Sándor eljutott, Nurek Tdzsikisztánban (Makkay János felvétele)


Motiválta persze azért a makedón király magatartását más is. Arra gondolunk, hogy Makedóniának nem sértette annyira az érdekeit az Athénnal történő kiegyezés. Hiszen Athén túlságos megerősödése Dél-Thrákiában valóban veszélyt jelentett a makedón érdekekre nézve, de a spártai térnyerés sem kecsegtetett sok jóval. Az Athéntől árulás révén megszerzett Toróné polgárainak például szabadságot ígért Braszidasz, azt mondva nekik: megláthatják, a jövőben annyival jobban fognak Spártához ragaszkodni, amennyivel Spárta igazságosabb Athénnál. Toróné lakói erre megnyugodtak, de mielőtt még valóban csillapodott volna a hangulatuk, a spártaiak a nyakukra ültettek egy Paszitelidasz nevű fiatalembert, akit azért küldtek ide Lakedaimónból, hogy átvegye az elöljárói tisztet. Amphipoliszban is gondoskodtak róla az „igazságos” spártaiak, nehogy valami hebehurgyán megválasztott helybéli vezető tudatlan és naiv módon veszedelembe sodorja a várost. A peloponnészoszi állam Klearidaszt küldte ide az ügyek irányítására. Spárta ily módon sokkal közvetlenebbül és durvábban avatkozott újsütetű szövetségesei belügyeibe, mint korábban az athéniak. Ezzel már előrevetítette árnyékát az a politikai gyakorlat, amelyet a háború végén a spártaiak tehetséges, de zsarnoki természetű hadvezére, Lüszandrosz honosított meg. Róla írta Plutarkhosz:

 

Mindenütt megszüntette a demokratikus vagy egyéb uralmi rendszereket, s minden városban egy-egy spártai harmosztészt [helytartót] hagyott hátra tíz arkhónnal együtt, akiket az általa szervezett politikai pártok tagjai közül válogatott ki. Egyformán járt el mind az ellenséges, mind a szövetséges városokban... Az arkhónok kiválogatásánál nem volt tekintettel sem nemesi származásukra, sem vagyonukra; a városok feletti uralmat barátainak és bizalmas embereinek adta át, s őket tette meg a jutalmazások és büntetések korlátlan urává... Lüszandrosz soha nem engedte meg, hogy a nép saját dolgainak ura legyen, hanem a városokat a legelvetemültebb és legkegyetlenebb oligarchákra bízta.”

 
 --(Lüszandrosz 13.)

Mindezt végiggondolva a makedón király alighanem úgy vélte, hogy elpártolásakor eben gubát cserélt csupán. Így aztán a két önző és zsarnoki nagyhatalom, Spárta és Athén közül azt választotta ismét, amelyet régi kapcsolataik révén mégiscsak jobban ismert. Baráti jobbját nyújtotta Athénnak, s ez vissza is fogadta szövetségesei közé a „tékozló fiút”. De a megtérésnek ára volt. Perdikkasznak az akkoriban legbefolyásosabb athéni politikus, Nikiasz felszólítására azonnal bizonyítania kellett, hogy elhatározása komoly. (Az addigiak ismeretében aligha követelték tőle, hogy döntése végleges is legyen.) A komoly szándékot azzal kellett igazolnia Makedónia királyának, hogy a véle jó kapcsolatban lévő theszszáliai oligarkhákat rá kellett vennie, ne engedjék át területükön az athéniak által ostromlott khalkidikéi városok felmentésére induló peloponnészoszi hadsereget. Perdikkasz így is cselekedett, így aztán ismét persona grata lett az athéniak szemében.

422-ben a Kleón vezette athéni sereg Amphipolisz ellen vonult. Az athéni vezér követek útján szólította fel szövetségeseit, az odomantoszok thrák törzsének királyát, Pollészt és II. Perdikkaszt, hogy seregeikkel csatlakozzanak az ő hadinépéhez. A város védelmére felvonuló Braszidasz viszont az édónokat hívta segítségül. Ez utóbbiak láthatóan még mindig nem bocsátották meg az athéniaknak, hogy elkergették őket Ennea hodoi környékéről. Ám mielőtt még a két oldal által várt segítség megérkezett volna, Braszidasz és Kleón serege megütközött Amphipolisz falai alatt. Az ütközetben mindkét vezér elesett, a város pedig Spárta birtokában maradt. Braszidaszt nagy pompával temették el Amphipolisz lakói, és ezután évenként megrendezett versenyjátékokkal tisztelegtek emlékének.

Kleón elestét követően Athénban a mérsékelt Nikiasz befolyására felülkerekedtek azok a politikai erők, amelyek békére vágytak az egyre kevesebb dicsőséget hozó háborúskodásban. Spárta is hajlott a békés megegyezésre, s így 421-ben békét kötött egymással a két nagyhatalom. A béke ötven évre szólt, de csak hat évig és tíz hónapig tartó ingatag fegyverszünet lett belőle. Ez idő alatt Athén és Spárta kerülte ugyan a másik fél elleni nyílt támadást, de szövetségeseiket a másik tábor tagjai elleni helyi háborúkban segítve, a gyakorlatban ott ártottak egymásnak, ahol tudtak. A 431 és 421 közötti tíz év szakadatlan háborúskodását tehát nem váltotta föl a zavartalan béke, és a bizonytalan politikai viszonyok között egészen törvényszerűen újabb háború csirázott. Ismét csak Thuküdidész lesz első számú kalauzunk, aki így írt saját magáról és mindarról, ami 421 után bekövetkezett:

 

Az athéni Thuküdidész ezeket az eseményeket is feljegyezte, úgy, ahogy időrendben megtörténtek, téli és nyári időszakok szerint, egészen addig, míg a lakedaimóniak és szövetségeseik megtörték Athén uralmát, és elfoglalták a nagy falakat és a Peiraieuszt. S a háború eddig az időpontig összesen huszonhét évig tartott [404-ig]. S tévedés volna, ha a fegyverszünet közbeeső idejét nem tartanánk háborús időszaknak. Mert ha megnézzük a felsorolt, egymást követő eseményeket, úgy találjuk, hogy az időszakot korántsem nevezhetjük békésnek, amikor – megállapodásukkal ellentétben – egyik fél sem adott vissza és nem kapott meg mindent, amit kellett volna...

Én az egész háborút átéltem, elég érett korban voltam, s megvolt bennem a szükséges belátás, hogy az eseményekről megbízható képet alkothassak. S mivel amphipoliszi hadvezéri tevékenységem miatt húsz évet hazámtól távol kellett eltöltenem, módom volt rá, hogy jól megfigyelhessem a két fél – száműzetésem következtében különösen a peloponnészosziak – hadmozdulatait, s zavartalanul áttekinthessem az eseményeket. Most tehát a tízéves háborúskodás után támadt viszálykodásról, a szerződés megszegéséről s az újra kitört háború eseményeiről fogok beszámolni.”

 
 --(V. 26.)

Szerencse, hogy Thuküdidész a peloponnészosziak hadmozdulatait tudta kiváltképp nyomon követni. Mármint szerencse annak számára, aki szeretné megismerni a makedón történelmet. Természetesen azért, mert az önmagához hűséges Perdikkasz ismét hűtlen lett Athénhoz. 418-ban ugyanis – igaz, hosszú meditálás után – csatlakozott Argosz és Spárta koalíciójához. Thuküdidész szerint azért cselekedett így, mert arra gondolt, hogy „ő maga is eredetileg argoszi származású”. Érdekes, hogy a háború előző éveiben a makedón a uralkodó nemigen foglalkozott sem Argoszszal – e várossal szemben I. Alexandrosz annak idején még barátságtalan tettektől sem riadt vissza –, sem pedig családja eredetével. Úgy látszik, most valamilyen oknál fogva felfrissültek emlékezetében a névrokon előd, I. Perdikkasz trónfoglalásával kapcsolatos históriák. A történésznek persze az a feladata, hogy ezt az okot derítse fel. És ha már azt megmagyarázta, hogy néhány évvel ezelőtt a király miért szakított Braszidasszal, most arra a kérdésre is feleletet kell adnia, miért állt ismét Athén ellenségeinek oldalára.

II. Perdikkasz újabb pálfordulását az a körülmény indokolhatja, hogy 423 után kiszolgáltatott helyzetbe került Athénnal szemben. A khalkidikéi és bottikéi városok, amelyek régebben az ő felbujtására szakítottak az attikai állammal, és ezt az állásfoglalásukat önként azóta sem változtatták meg, most ellene fordultak. Ez fenyegette a délre eső tartományokat, Mügdoniát és Anthemuszt. Keleti szomszédai, a peloponnészosziak ügyét pártoló édónok hasonlóképp ellenszenvvel fogadták azt, hogy 423-ban Athén oldalára állt. Makedónia jóformán magára maradt. A thesszáliai oligarkhák csoportjai ugyan rokonszenveztek II. Perdikkasszal, de a velük való összeköttetés fenntartása végett igen fontos Tempé-völgyet Athén vonta ellenőrzése alá. Amint arról ugyanis a 421–420-as év jegyzékei tanúskodnak, Hérakleion, az egyik legelső hellén mintára szervezett város, amelyet még I. Alexandrosz alapított, tagja lett a déloszi szövetségnek. Márpedig e város birtokában ellenőrizni lehetett a Thesszáliából a Tempé-völgyön át Makedónia belsejébe vezető utat. Ezért is szemelte ki éppen ezt a stratégiai jelentőségű helyet Perdikkasz atyja városalapításra. Pieria és Bottiaia érintkezési területén, tehát Makedónia szívében Methóné kikötője ugyancsak Athén kezében volt, és ugyanez vonatkozott Bormiszkosz városára, amely a Sztrümón medencéjéből Mügdonia felé futó út mentén feküdt. Makedónia körül tehát nem kevés az ellenség, az ország stratégiai szempontból legérzékenyebb pontjain pedig az okkal bizalmatlan nagy hatalmú szövetséges, Athén figyel. És ez az Athén 423 után már korántsem volt olyan nagylelkű, mint egykor Szitalkész inváziója előtt. Régészeti adatok arra utalnak, hogy 423 és 417 tavasza között Makedónia felhagyott az önálló pénzveréssel. Hammond, akinek eredményeire több ízben hivatkoztunk már, ebből arra következtet, hogy Athén mint alárendelt szövetségesének, egyszerűen megtiltotta Perdikkasznak a pénzkibocsátást. Ez a tilalom súlyosan sértette a makedón szuverenitást. Mármost akár elfogadjuk ezt a hipotézist, akár nem, abban mindenképpen megállapodhatunk, hogy Makedóniát régen fosztották meg annyira az önálló cselekvés lehetőségétől, mint ezekben az esztendőkben. És ez egyúttal elégséges okot is szolgáltatott a királynak arra, hogy amint tehette, újfent köpönyeget fordítson.

Hogy Perdikkasz hivatkozása őseinek argoszi eredetére mennyire az adott helyzet által diktált politikai számítás volt csupán, azt az események hamarosan igazolták. Argoszban ugyanis demokratikus fordulatra került sor, aminek hatására a polisz ismét Athén szövetségese lett. Várhatnánk, hogy az argoszi származás lélekemelő tudatában a makedón király kitartott őseinek szülőhazája mellett. Persze esze ágában sem volt ezt tenni. A mítosz fátylával borított múltra csak akkor hivatkozott, ha politikai érdekei így kívánták. Ez pedig most éppen nem volt időszerű.

Makedónia tehát a Spárta és Athén közötti „béke” utolsó évében, 417–416 telén ismét farkasszemet nézett Athén fegyvereivel. Az attikai városnak, úgy látszik, egy évre volt szüksége ahhoz, hogy II. Perdikkasz immár sokadik árulására reagáljon. Ekkor viszont Thuküdidész szavai szerint erélyesen cselekedett:

 

Ugyanezen a télen az athéniak elzárták Makedóniát a tengertől, szemére hányva Perdikkasznak, hogy esküvel megerősített szerződést kötött az argosziakkal és a lakedaimóniakkal, s hogy amikor ők Nikiasz, Nikératosz fia vezetésével meg akarták támadni a thrákiai khalkidikéieket és Amphipoliszt, megtagadta szövetségesi segítségét, a hadjárat elsősorban az ő hibájából hiúsult meg, így tehát ellenségüknek tekintik.”

 
 --(V. 83.)

A történetíró feljegyzéséből kiviláglik: II. Perdikkasz legújabb árulása felbőszítette Athént, ezért Makedónia azzal bűnhődött, hogy a már említett stratégiai fontosságú kikötővárosok, valamint Poteidaia segítségével az elárult nagyhatalom hajóhada blokád alá vette az országot. És mivel addigra Argosz ismét Athén pártjára állt, a makedón király egyetlen reménye Spárta erőteljes fellépése lehetett.

Spártát azonban lekötötte az Athén és szövetségesei részéről fenyegető veszély elhárítása és a 416–415 telén kirobbanó újabb általános konfliktus. A törékeny fegyverszünet összeomlott, és teljes erővel folytatódott a peloponnészoszi háború. Kiváltképp Athén lépett fel igen erőteljesen, II. Perdikkasz legnagyobb bánatára. Attikai hajók Methóné városában athéniakból és makedón száműzöttekből álló lovassereget tettek partra, ez a had pedig rabolni, fosztogatni kezdte Makedónia belső területeit. Spárta gyors segítség helyett a khalkidikéi városokat kérte fel Perdikkasz támogatására. Ezek azonban a jelek szerint már torkig voltak a köpönyegforgató makedón királlyal, mert nyersen megtagadták a segítségnyújtást.

Mit tehetett ilyen körülmények között Perdikkasz? Bármennyire ellenkezett is természetével, kénytelen volt újra elárulni Spártát és Athén mellé állni. Hogy ezt milyen módon cselekedte, azt nem tudjuk, talán Thuküdidész sem tartotta szükségesnek az uralkodó minden egyes politikai lépését a nyilvánosság elé tárni. Csak az bizonyos, hogy 414-ben, amely év eseményeivel kapcsolatban a történetíró utolsó ízben említi a makedón király nevét, Perdikkasz az athéniak oldalán harcolt:

 

„Ennek a nyári időszaknak a végén Euetión athéni hadvezér Perdikkasszal és rengeteg thrákkal Amphipolisz ellen vonult. A várost ugyan nem foglalta el, de néhány háromevezősorossal felevezett a Sztrümónon, s Himeraionban ütve fel főhadiszállását, a folyó felől ostromzár alá vette a várost.”

 
 --(VII. 9.)

Amphipoliszt nem sikerült elfoglalni, de nem sikerült másvalami sem. Jelesül az, hogy Perdikkasz még egyszer elárulja valamelyik szövetségesét. Nem államának helyzete szilárdult meg annyira, hogy erre ne lehetett volna szükség. Jellemében sem következett be olyan hatalmas fordulat, hogy az ilyesmitől visszariadt volna. A magyarázat sokkal egyszerűbb. 413-ban II. Perdikkasz természetes halállal elhunyt. Ugyanebben az évben összeomlott és súlyos tragédiába torkollott Athén szicíliai hadjárata, és ugyancsak ebben az esztendőben spártai csapatok szállták meg az Attika élelmiszer-ellátása szempontjából stratégiai jelentőségű Dekeleia erődjét. Az athéni arkhé, vagyis nagyhatalom gyógyíthatatlan sebeket kapott. Makedónia új királya már egy legyengült Athénnal erősíthette meg a régi szövetséget.



[29] Ez és a következő szemelvény Devecseri Gábor fordítása.

[30] Ritoók Zsigmond fordítása.

[31] Havas László fordítása.