Ugrás a tartalomhoz

Francia diplomáciai iratok 3. 1920.1921

Ádám Magda, Ormos Mária, Barabás József (translator) (2007)

Révai Digitális Kiadó

1921. április

1921. április

J. CAMBON, A NAGYKÖVETEK TANÁCSÁNAK ELNÖKERAZNOVSZKYNAK, A MAGYAR MEGBÍZOTTNAK

iratszám: 103

irat típusa: Szám nélküli levél

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1921. április 1.

Elnök Úr!

A nagykövetek tanácsában képviselt szövetséges hatalmak nevében van szerencsém közölni önnel a tanács ma elfogadott, következő nyilatkozatát, arra kérve önt, hozza azt haladéktalanul kormánya tudomására:

„A Magyarországon zajló események arra kényszerítik a szövetséges nagyhatalmakat, hogy fölhívják a magyar kormány és a magyar nép figyelmét az 1920. február 4-i nyilatkozatukban[309] foglaltakra. A szövetségesek – ragaszkodva az ebben a nyilatkozatban megfogalmazott elvekhez – kötelességüknek tartják ismételten leszögezni, hogy egy Habsburg visszatérése a trónra a békét alapjaiban ingatná meg, ezért ők ezt sem elismerni, sem eltűrni nem tudják.

A szövetséges hatalmak arra számítanak, hogy a magyar kormány – tudatában a helyzet súlyosságának, amit a volt uralkodó visszatérése Magyarország trónjára idézne elő – hatékony intézkedéseket foganatosít annak érdekében, hogy meghiúsítsa e kísérletet, melynek akár pillanatnyi sikere is végzetes következményeket hozhat Magyarországra.”

Fogadja, Elnök Úr, legmélyebb tiszteletem kifejezését.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Hongrie vol. 36, f. 157.

PH. BERTHELOT, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FŐTITKÁRA A FRANCIA KÜLÜGYI KÉPVISELŐKNEK

iratszám: 104[310]

irat típusa: … sz. távirat[311]

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1921. április 2. 20 óra 30

Mindenkinek, kivéve Varsót: A következő táviratot intézem a varsói francia követnek:[312]

Mindenkinek: Kormánya utasítására, a román követ[313] fölkereste a politikai ügyek igazgatóját[314], és a következőkről tájékoztatta:

A budapesti román követet utasították, hogy csatlakozzon szövetséges kollégáihoz,[315] és jelentse be: fölszólítást kapott, hagyja el az országot, ha nem vetnek azon nyomban véget Károly király próbálkozásának.

Ghika herceg azt is elmondta, hogy Take Ionescu /Jonesco/ a lépésről értesítette a lengyel kormányt, kifejezve azon óhaját, hogy Varsó is hasonlóképpen járjon el. Ennek kapcsán a párizsi román követ meglepetésének adott hangot, mivel az érdekelt szövetséges kormányok közül mind ez ideig a lengyel kormány az egyedüli, amely nem fejezte ki rosszallását I. Károly kísérlete miatt.

Figyelembe véve a francia, angol és olasz kormány együttes föllépését, amely a nagyköveti tanács határozatában[316] fogalmazódott meg, hasonlóképpen a budapesti cseh, jugo

szláv és román diplomáciai képviselő tiltakozását, kérem, közölje Sapieha herceggel, hogy Lengyelország tartózkodása nemtetszést váltana ki.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Roumanie vol. 35, ff. 88–89.

FOUCHET BUDAPESTI FRANCIA FŐBIZTOS BRIAND FRANCIA MINISZTERELNÖKNEK ÉS KÜLÜGYMINISZTERNEK

iratszám: 105

irat típusa: 109. sz. irat

keltezési hely: Budapest,

keltezési idő: 1921. április 4.

65–78. sz. távirataimból[317] Nagyméltóságod már megismerhette, milyen viszontagságokon ment keresztül Magyarország húsvét napjától, március 27-től kezdve, amikor is az Osztrák–Magyar Monarchia volt császára – mindenféle előkészítés, sőt leghűségesebb híveinek előzetes értesítése nélkül – arra tett kísérletet, hogy uralkodóként bevonuljon a budavári palotába. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért ezennel röviden összefoglalom a történteket.

Március 23-án, nagyhét szerdáján a miniszterelnök[318] vadászni ment Sigray grófhoz, akinek a kastélya Szombathely közelében fekszik. Tehát már 48 órája ott tartózkodott néhány barátja, valamint Grandsmith budapesti amerikai megbízott társaságában, amikor a 26-áról 27-ére virradó éjszaka közepe táján rendkívül fontos ügyben váratlanul Szombathelyre kérették.

Azonnal fölkelt, és Sigray gróffal autón Mikes püspökhöz hajtatott, ahol jelenlétét nélkülözhetetlennek mondták. Belépve, hirtelen Károly királlyal találta magát szembe, akinek

Teleki gróf közlése szerint – sikerült magát Mikes püspököt is alaposan meglepnie. Ezt egyébként az erről a vidékről származó vallás-és közoktatásügyi miniszter, Vass kanonok is határozottan állítja, aki a húsvéti ünnepek alkalmából utazott haza rövidebb időre.

A király Erdődy gróffal érkezett. Ruháját belepte a por, kissé nyugtalannak, ám határozottnak tűnt. Teleki gróffal nyomban közölte, azért jött, hogy visszavegye királyságát; őt megerősíti miniszterelnöki tisztségében, és rövidesen továbbutazik Budapestre.

Erre föl Teleki gróf kifejtette az uralkodónak, mennyire képtelen vállalkozásba fogott, hiszen ha ragaszkodik terve végrehajtásához, úgy azt kockáztatja, hogy az országot azon nyomban idegen csapatok rohanják le. Kérve kérte, forduljon tüstént vissza Ausztriába, nehogy egy csaknem bizonyosan bekövetkező katasztrófába sodorja Magyarországot. Hogy rábírja a visszautazásra az uralkodót, a többi néhány jelenlevővel együtt esküvel fogadta, szigorúan titokban tartja az egész kalandos vállalkozást. A király hajthatatlan maradt. Hajnali öt óra körül járt az idő.

A megingathatatlan királyi akarat láttán Teleki gróf – mivel a kormányzónak ilyen korai időpontban nem telefonálhatott, meg attól is tartott, valamiképpen híre megy az eseménynek – úgy döntött, maga is Budapestre autózik, remélve, hogy nagy teljesítményű kocsijával maga mögé utasítja a királyt. Ám mivel útközben baj történt a motorral, azonkívül sofőrje sem ismerte ki magát a távolságot lerövidítő mellékutakon, csak 3 óra felé érkezett meg Budapestre. Habsburg Károly pedig már délután egykor a budai várban volt.

Horthy tengernagy családjával éppen asztalhoz ült, amikor egy szárnysegéd bejelentette a király érkezését. „Ön biztosan részeg!” – mondta erre a tisztnek. A termet elhagyva azonban maga is meglátta a királyt, aki, miután a – természetesen lezárt – lakosztályát követelte, egész egyszerűen a kormányzói lakosztályba kísértette magát, ahol arra kérte a kormányzót, hogy azon nyomban adja át neki a hatalmat.

Horthy tengernagy különösen nehéz helyzetben találta magát. A kormányzó – aki Ferenc József császár gondoskodásának köszönhetően végezhette el a katonai iskolát, majd a császár szárnysegédje volt, valójában a legitimizmus odaadó híve, ugyanakkor nagyon is tisztán látja, milyen roppant veszéllyel járhat a király meggondolatlan cselekedete – két lehetőség közül választhatott: vagy szembeszáll uralkodójával, vagy megszegi az alkotmányban rögzített kötelességét, és talán jóvátehetetlenül hazája vesztét okozza. Azzal az éleslátással, amely esetenként a tiszta lelkiismeretű emberek sajátja, ennek az inkább közepes tehetségű, ám becsületes és felelőssége tudatában levő férfinak megvolt hozzá a bátorsága, hogy szembeszálljon annak a személynek a határozott parancsaival, aki az ő szemében az isteni jog szerint addig a pillanatig Magyarország ura marad, ameddig nem látja el királyi kézjegyével a lemondási nyilatkozatot. Újfent elsorolta Teleki gróf összes érvét, és sürgősen magához kéretett egynéhány legitimista vezetőt, közöttük Andrássy grófot, hogy csatlakozzanak hozzá és támogassák. Rajtuk kívül, a titkos katonai hatalom képviseletében, eljött még Gömbös, Prónay és Ostenburg kapitány is, akiknek a meghívása egyébként egy ilyen alkalommal, úgy vélem, találóan jellemzi az itteni gondolkodást és az ország társadalmi viszonyait. Így álltak a dolgok, amikor megérkezett Teleki gróf. Heves vitatkozás után végül abban állapodtak meg, hogy a király haladéktalanul visszaindul Ausztriába. Erre ő határozott ígéretet tett, és két fiatal tiszttel gépkocsiba szállt, miután visszautasította Teleki gróf társaságát, aki fölajánlotta, hogy elkíséri a határig.

A miniszterelnök ekkor ismételten tanúbizonyságát adta a tőle megszokott helyzetfölismerő képességnek, hiszen rögtön átlátta, mi áll e visszautasítás mögött, és késedelem nélkül a király nyomába eredt, akinek kitalálta titkos szándékát, hogy nem kívánja elhagyni az országot. Úgy is történt: Habsburg Károly, rosszullétre hivatkozva, ismét megállt Szombathelyen. Még e pillanatban is ott tartózkodik, amikor e sorokat írom, noha rövidesen már elérkezik továbbindulásának az ideje.

Az összes fölsorolt részletet első kézből szereztem: vagy Horthy tengernagytól, vagy Teleki gróftól, vagy Khuen-Héderváry gróftól, akiknek minden szava egybevág.

Brit[319] és olasz[320] kollégámmal 28-án úgy döntöttünk, fellépünk a királyság kormányzójánál, hogy a leghatározottabban világossá tegyük a szövetségesek abbeli elhatározását, hogy nem tűrik el Károly király visszatérését. Jóllehet a magyar kormány őszintének látszik, azt nem lehetett teljes bizonyossággal kizárni, hogy végül nem fog meghajolni a királyi akarat előtt. Másfelől pedig az sem volna helyénvaló, ha egy nagyon bizonytalankodó, de egyébként láthatóan már a helyes úton haladó kormányt kizökkentenénk valamilyen alkalmatlan időben tett fenyegetéssel, okot szolgáltatva ezzel az érzésem szerint csupán kényszerűségből megzabolázott legitimista szenvedélyek fölkorbácsolására. Ezért határoztunk úgy, hogy először rangidős kollégánk, Hohler, mindannyiunk nevében egyedül tesz egy baráti demarsot. Szükség esetén azután ezt egy másik követheti, amelyen immár mindhárman jelen leszünk.

Ez utóbbira azonban nem kellett sort keríteni. Horthy tengernagy ugyanis éppen akkor kéretett magához engem, amikor Hohlert fogadta, így az alkalom magától kínálkozott, hogy kifejtsem a magam álláspontját, és alátámasszam a kollégám által mondottakat. Amikor Vinci gróf, az olasz ügyvivő este értesült arról, hogy a kormányzó hívatott, úgy vélekedett, helyesen cselekszik, ha ő is fölmegy a Várba, és beszámol arról, hogy kormánya álláspontja megegyezik a londoni és párizsi kabinet fölfogásával.

A kormányzó igen nyugtalan lelkiállapotban fogadott. Látható volt, lelkifurdalás vagy inkább valódi fájdalom gyötri amiatt, hogy két esküje közül az időben korábbit föláldozta a későbbiért, azért, amelyet az országgyűlés előtt tett, és amelyet – kizárólag politikai okok miatt – a másik elé helyezett. Azonban Horthy tengernagynál a hazaszeretet győzedelmeskedett, és meg is mondtam neki, mennyire örülök annak, hogy ilyen jól megértette, melyek hazája igazi érdekei.

Főként azért kéretett, hogy beszámoljon bizonyos dolgokról, amelyeket a király mondott neki. Károly azt állította, hogy Nagyméltóságod személy szerint támogatja a Habsburgok visszatérését Budapestre, és ezt egy harmadik személy által tudatta is vele, akinek a kilétét egyébként nem volt hajlandó fölfedni.

A minisztérium 97. sz., február 18-án kelt sürgönyében[321] található utasítások alapján nem volt nehéz biztosítanom a kormányzót arról – amiről egyébként maga is meg volt győződve –, hogy a királyt minden bizonnyal félrevezették, és a francia kormány minden körülmények között tartja magát a szövetséges hatalmak 1920. február 4-én tett nyilatkozatához,[322] amelyet legutóbb még a nagykövetek tanácsa is megújított. Mivel arra kért, adjak a kezébe olyan fegyvert, amelynek segítségével egyszer s mindenkorra fölnyithatja uralkodója szemét, fölajánlottam neki, hogy azon nyomban levelet írok a külügyminiszternek,[323] amelyben a lehető legvilágosabban megfogalmazva megismétlem a francia kormány azon elhatározását, hogy fönntartás nélkül csatlakozik az antantnak a Habsburguralkodóház visszatérését ellenző, közösen hozott döntéséhez. A levelet két óra múlva Andrássy és Bethlen gróf Szombathelyre vitte, hogy ott a királynak átadva, megpróbálják Károlyt jobb belátásra bírni.

Azonban az iromány láthatólag nem ingatta meg a gyermeki makacsságát talán csipetnyi rosszhiszeműséggel tetéző uralkodót, hiszen a magyar kormány és a volt király között Szombathelyen folyó végeérhetetlen alkudozások közben Teleki gróf két alkalommal is fölkért, tegyem tiszteletemet a királynál, és próbáljam rábírni a dolgok realistább szemléletére. A kérést – a Nagyméltóságod előtt már ismert okok miatt – mindkét esetben elhárítottam. Ezek:

1. egy ilyen lépést külön fölhatalmazás nélkül nem lehet megtenni; 2. közbenjárásomat az uralkodó eltávozását követően egészen biztosan fölhasználták volna Franciaország ellen, amelyet a német propaganda a trianoni békeszerződés legfőbb felelősének igyekszik föltüntetni; 3. egy ilyen közbenjárás – Teleki, Andrássy, Bethlen, Sigray gróf és mások hiábavaló próbálkozásai után – valószínűleg nem hozott volna sikert, a kudarc pedig még tovább bonyolította volna a helyzetet, és az eredménytelenséget sokan esetleg nagyon is valóságos, kézzelfogható tényeknek tulajdonították volna. A minisztérium 108. sz. táviratát[324] szem előtt tartva csupán abba egyeztem bele, hogy egy, a miniszterelnöknek írt levélben megerősítem: Nagyméltóságod ismételten „koholmány”-nak minősített minden neki tulajdonított, a francia kormány által nyíltan követett politikával ellentétes kijelentést.

Végre tegnap, április 3-án Hohler, Vinci gróf és jómagam fölkerestük a miniszterelnököt, hogy átadjuk neki a nagyköveti tanácsnak a minisztérium 121. sz. sürgönyében[325] továbbított újabb jegyzékét. Teleki gróf – aki a párizsi magyar képviselő révén már ismerte a jegyzéket – azt tökéletes nyugalommal fogadta, hiszen amúgy is teljesen egyetértett velünk. Újabb demarsunkról késedelem nélkül távirati értesítést küldött Szombathelyre.

A föntiek alapján, úgy hiszem, Nagyméltóságod valamelyes képet kialakíthat magának az elmúlt napok magyarországi eseményeiről. Ezek egyik helyszíne Szombathely, ahol a király megmakacsolja magát, és nem hajlandó elutazni, egyik pillanatban a legképtelenebb állítások valódiságára, a másikban pedig betegségre hivatkozva; a másik pedig Budapest, ahol a kormány fűhöz-fához kapkod, hogy megnyugtassa a közvélemény, és fönntartsa a fegyelmet a hadseregben. Eközben a fővárosban légből kapott híresztelések terjengenek arról, hogy a király – a kormányhoz mindennek ellenére továbbra is hűnek mondott – Lehár tábornok hadosztálya élén Budapest ellen indul, vagy arról, hogy a király inkognitó Budapestre érkezett, és másnap katonai puccsot fognak kirobbantani. Olyan hírek is lábra kaptak, hogy a szerbek a határ átlépésére készülnek, de ezt az állítást cáfolta előttem a szerb követ,[326] aki – mély bölcsességről téve tanúságot, és őszintén törekedve arra, hogy semmi olyat ne tegyen, amivel zavart keltene – az egész ügy lefolyása alatt mindvégig kapcsolatot tartott a szövetséges főbiztosokkal.

Azt kijelenthetjük, hogy a nyugtalanság mindenütt jelen volt; a katonaságnál helyenként minden bizonnyal kisebb zavargásra is sor került, hiszen nem valószínű, hogy a csapatok megőrizték volna teljes nyugalmukat, és ilyen értelmű jelentést nem is kaptam: mindazonáltal a zavargásokra sincs semmi bizonyítékom. Azt mindenesetre biztosan állíthatom, hogy Budapest lakossága meglepően közönyösnek mutatkozott. Ez utóbbi észrevétel kapcsán bátorkodom még néhány percre igénybe venni Nagyméltóságod figyelmét.

Az ember elgondolkozhatott azon, vajon a Magyarország trónját követelő két Habsburg – tehát a törvényes uralkodó és József főherceg – közül melyik képes a közvélemény érdeklődését jobban magára vonni. Mivel tisztában voltam azzal, hogy Károly király támogatói mindenekelőtt a főnemesség köréből kerülnek ki, én a magam részéről inkább József főherceget tettem volna az első helyre, még annak ismeretében is, hogy személyisége nem igazán magával ragadó. Nem föltételezem ugyanis, hogy a jelenleg az ország többségét képviselő kisgazdapártban élvezett valódi népszerűsége ellenére a magyar nép pusztán az iránta érzett szeretetből akárcsak a legcsekélyebb veszélynek is kitegye hazáját. Ám még e csaknem-közönyt is túlszárnyalja az a szinte tökéletes közömbösség, amely Károly személyét körülveszi. A budapesti lakosok, mihelyt ismertté vált előttük, nyíltan elítélték a király vakmerő lépését; és ha bizonyíték kell erre, azt az országgyűlés április elsején tartott ülésén történtek szolgáltatják, melyekről külön levélben számolok majd be Nagyméltóságodnak. A magyar képviselőház két egymást követő határozati javaslatban is egyértelműen IV. Károly visszatérése ellen foglalt állást: az egyik egyhangúlag mond nemet mindennemű államcsínykísérletre, a másik pedig, amelyet a kellő többséggel fogadtak el, Horthy tengernagynak fejezte ki köszönetét.

Amint már több ízben hangoztattam, Magyarország népessége mindenekelőtt magyar, sokkalta jobban magyar, mint legitimista és németbarát. Ezért – hibái ellenére, melyek a magyarokat félig nyugati, félig balkáni nemzetté tették – nem szabad hagynunk, hogy országukban érvényesüljön a német befolyás, amely, ha szabadjára engedjük, újra magához édesgeti, és néhány esztendő leforgása alatt – a saját hasznára – a maga oldalára állítja e népet.

Szombathelyen a király kalandos vállalkozása a végéhez közeledik. A budapesti kormány orvost küldött a dunántúli városba, hogy kikúrálja az utolsó pillanatban elképzelt alkalmi kórból ezt a nagyra nőtt koronás gyermeket. Úgy tudni, a Svájcba való utazását célzó tárgyalások Ausztriával a végső szakaszba léptek. Tegnap az uralkodó írásban megígérte, hogy elhagyja az országot. A miniszterelnök elküldte szalonkocsiját, amelyben a kárpitosok már 48 órája szorgoskodnak, hogy még utolszor kicsinosítsák azt a vasúti kocsit, amely elviszi Habsburg Károlyt. Utoljára még, a rövid utazás idejére, a dicsőség – igaz, csak talmi – fénye fogja övezni tehát az európai történelem egyik legnevesebb uralkodócsaládjának elfajzott, legyőzött és kicsit nevetséges ivadékát.

Ui. Nagyméltóságod tájékoztatására csatoltan megküldöm annak a hivatalos közleménynek lefordított másolati példányát, amelyet a magyar kormány a március 30-i lapokban tett közzé.

A MAGYAR KORMÁNY MÁRCIUS 30-ÁN KÖZZÉTETT HIVATALOSKÖZLEMÉNYE KÁROLY KIRÁLY BUDAPESTI ÚTJÁRÓL

IV. Károly király a 29-éről, szombatról 30-ára, vasárnapra virradó éjjel[327] fél 12-kor váratlanul Szombathelyre érkezett, és megszállt [a] püspöki palotában.

A vallás-és közoktatásügyi miniszter, Vass kanonok – aki azért utazott a városba, hogy egyházi szertartásokon vegyen részt – azonnal táviratozott Teleki grófnak, aki az ünnepeket Sigray gróf kormánybiztos ivánci kastélyában kívánta családjával együtt tölteni, kérve a kormányfőt, hogy siessen Szombathelyre.

A miniszterelnök hajnali 2 órakor kapta meg az értesítést, és napkeltekor érkezett meg Sigray gróf kormánybiztos társaságában Szombathelyre, ahol tájékoztatták a király jöveteléről.

Teleki gróf meg akarta előzni a 8 órakor útra kelő királyt, ezért reggel 7-kor Vass miniszterrel gépkocsin Budapestre indult, hogy a kormányzót a szükséges tájékoztatásban részesítse. Azonban motorhiba miatt csak a király után érkezett Budapestre.

A király azon nyomban Horthy Miklós kormányzóhoz sietett, és hosszas megbeszélést folytatott vele. A kormányzó az ország érdekeit hangsúlyozva meggyőzte arról, hogy el kell hagynia az országot. Az uralkodó hamarosan el is utazott a fővárosból anélkül, hogy bárki mással kapcsolatba lépett volna.

A király megjelenése miatt előállt nehéz helyzet megoldására a kormányzó megbeszélésre hívta össze a kormány tagjai, valamint a politikai pártok vezetői közül azokat, akik az ünnepeket Budapesten töltötték. Az értekezlet teljes megelégedéssel vette tudomásul a kormányzónak az ügy elrendezésére az ország érdekében tett eljárását.

A kormány Budapesten tartózkodó tagjai a kormányzó vezetésével tartott több tanácskozásuk eredményeképpen egyetértésre jutottak a foganatosítandó intézkedéseket illetően, és lépéseket tettek annak érdekében, hogy a király szabadon utazhasson át idegen államok területén.

Az erre vonatkozó biztosítékokra a király Szombathelyen várakozik, ahol Teleki gróf miniszterelnök személyesen gondoskodik a király biztonságáról, és ügyel arra, hogy látogatása minden vonatkozásban megőrizze magánjellegét.

Eddigi megállapításaink értelmében a király útjáról semmilyen magyar tényezőnek nem volt előzetes tudomása, és az arról való döntést felelőtlen elemek befolyásának kell tulajdonítani.

Az egész országban teljes a nyugalom.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Hongrie vol. 34, ff. 70–78.

COUGET PRÁGAI FRANCIA KÖVET BRIAND FRANCIA MINISZTERELNÖKNEK ÉS KÜLÜGYMINISZTERNEK

iratszám: 106

irat típusa: 83. sz. irat

keltezési hely: Prága,

keltezési idő: 1921. április 6.

A volt császár, Károly restaurációs kísérlete – annak ellenére, hogy nyilvánvalóan elbukott – politikai téren meglehetősen kellemetlen következményeket von maga után.

A brucki értekezlet jótékony hatása kétségtelenül semmivé lett. A múlt pénteken Beneš a szenátusban kijelentette, hogy Károly vállalkozásának komoly politikai háttere van, és minden bizonnyal befolyást fog gyakorolni a jövőben a Magyarország és Cseh–Szlovákia között fönnálló kapcsolatokra.

Bruck jelentős állomás volt a két ország közötti közeledés útján. Cseh–Szlovákia bizonyságát adta: valóban együtt kíván működni Magyarországgal, és olyan kérdésekről folytattak baráti légkörben tárgyalásokat, amelyek ez utóbbi ország számára egyebek mellett a pénzügyek szempontjából különös fontossággal bírnak.

A múlt héten történt események azonban mindezt kérdésessé tették, és újjáéledt a Magyarországgal szembeni gyanakvás. Beneš határozottan föllépett a magyar hivatalos körök azon újabb próbálkozásával szemben, hogy a Habsburgok restaurációját magyar belügyként tüntessék föl, és emlékeztetett arra, hogy a nagykövetek tanácsa két ízben is állást foglalt az efféle törekvések ellen. Cseh–Szlovákia minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy a Habsburg-restauráció kérdését egyszer s mindenkorra lezárják, és a brucki tárgyalások folytatásáról csak akkor lehet szó, ha a helyzet e tekintetben egyértelműen tisztázódik.

Most, hogy a válság megoldódott, a cseh lapok egyhangúan annak örvendeznek, hogy az események alkalmat adtak a kisantantnak életképessége bizonyítására, és igazolták: szükség van arra a biztosítékra, amelyet a kisantant képvisel bármilyen támadó jellegű magyar megnyilvánulással szemben.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Tchécoslovaquie vol. 45, ff. 191–192.

COUGET PRÁGAI FRANCIA KÖVET BRIAND FRANCIA MINISZTERELNÖKNEK ÉS KÜLÜGYMINISZTERNEK

iratszám: 107[328]

irat típusa: 51. sz. távirat

keltezési hely: Prága,

keltezési idő: 1921. április 7. 12 óra 20 (Érkezett: április 7. 14 óra 50)

Beneš arról tájékoztatott, hogy a magyarországi események miatt fölháborodott Take Ionescu /Jonesco/ fölajánlotta egy olyan katonai egyezmény és egy olyan hivatalos szövetségi megállapodás megkötését Cseh–Szlovákiával, mint amilyet ez az ország Jugo-Szláviával korábban már aláírt.

Beneš találkozót javasolt Take Ionescunak, amelyet állítólag a jövő héten a közös határon fognak megtartani.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Tchécoslovaquie vol. 65, f. 212.

BRIAND FRANCIA MINISZTERELNÖK ÉS KÜLÜGYMINISZTER DAESCHNER BUKARESTI FRANCIA KÖVETNEK

iratszám: 108

irat típusa: 296. sz. irat. Titkos

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1921. április 9.

Válaszul az ön 133. sz., április 5-én kelt táviratára.[329] Pesten semmilyen efféle természetű szerződés nem köttetett, sem tavaly július 23-án, sem más alkalommal.[330] A francia kormány soha semmilyen politikai egyezmény megkötését nem tervezte Magyarországgal. A Take Ionescu által bemutatott irat hamisítvány.

Ebben a vonatkozásban – a magyar kormánynak az általa jóváhagyott, bizonyos gazdasági ügyletekkel kapcsolatos opciók megadása alkalmával tett nyilatkozatot leszámítva – nem létezik semminemű más dokumentum. Ezt a Magyarországgal való békeszerződéshez mellékelt kísérőlevél[331] alapján megfogalmazott nyilatkozatot tavaly június 22-én a 653. és a 654. sz. táviratokban[332] küldtem meg önnek, egyidejűleg a 644–652. sz. sürgönyökkel,[333] amelyben a nyilatkozat kiadásának indítékát és célját tettem világossá az ön számára. Ön akkor azt az utasítást kapta, hogy avassa be a román kormányt a francia kormány gazdaságpolitikájába, és tárja föl előtte, hogy az milyen erővel és milyen irányban kíván hatni.

Kérem tehát, hogy a leghatározottabban erősítse meg Take Ionescunak, hogy a parlamentben elhangzott cáfolata teljes mértékben megalapozott volt.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Hongrie vol. 60, f. 220.

BÁNFFY MAGYAR KÜLÜGYMINISZTERA NAGYKÖVETEK TANÁCSÁNAK

iratszám: 109

irat típusa: 1031. sz. levél

keltezési hely: Budapest,

keltezési idő: 1921. április 19.

Elnök Úr!

Öt hónap telt el azóta, hogy a szövetséges és társult hatalmak kényszerítő intézkedésekkel való fenyegetőzésének engedve a magyar kormány végül rászánta magát a trianoni békeszerződés törvénybe iktatására.

A magyar kormány eme végső döntését kizárólag a békevágyából fakadó törekvéseknek engedelmeskedve, valamint az anyaországtól elszakított hárommillió magyar sorsa fölött érzett aggodalmának szorító nyomása hatására hozta meg.

A Magyar Királyság kormánya hibázott, amikor olyan hiú reményekkel áltatta magát, hogy a békeszerződés országgyűlési jóváhagyásával megszűnik a gyűlölködés Közép-Európában, a rend, a nyugalom, az igazság lesz úrrá a térségben, és a győzők kényének kiszolgáltatott, üldözött magyar kisebbségek ezentúl elviselhető körülmények között, anyagi, társadalmi és vallási téren akadálytalanul fejlődve élhetnek.

Ám ebben a magyar királyi kormány alaposan tévedett. Pedig a legnagyobb hálával eltelve vette tudomásul a nagyköveti konferencia határozatát, amely szerint a Nemzetek Szövetségének továbbítják a magyar nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban megfogalmazott panaszait. Ugyancsak hálával értesült arról, hogy a Nemzetek Szövetsége úgy döntött: védőszárnyai alá veszi a nemzeti kisebbségeket. A Nemzetek Szövetségének Tanácsa 1920. november 29-i ülésén jelesül úgy határozott, hogy a Jugo-Szláviában és Cseh– Szlovákiában élő kisebbségeket helyezi védelem alá. Ugyanakkor a Tanács úgy vélekedett, nem szükséges a védelmet a romániai magyar kisebbségekre kiterjeszteni, arra hivatkozva, hogy a Románia és a szövetséges főhatalmak között megkötött kisebbségvédelmi szerződés csak akkor lép életbe, ha a trianoni szerződést három nagyhatalom ratifikálja.

A magyar kormány le kívánja szögezni, hogy az idegen uralom alá került magyar nemzeti kisebbségek sorsa a ratifikálás ellenére csak még rosszabb lett. A szigorúan ellenőrzött kisebbségek nem gyakorolhatják legalapvetőbb jogaikat, és nem élhetnek szabadságukkal.

E pillanatban a Magyar Királyság kormánya nem kíván semmiféle tiltakozást megfogalmazni. Nem akarja az utódállamokat felelőssé tenni azokért a csapásokért, amelyek a magyar kisebbségeket sújtják. Nem áll szándékában, hogy vádat emeljen a prágai és a bukaresti kormány ellen, amelyeknek utasításai gyakran különös módon megváltozva, meghamisítva, eltorzítva érkeznek meg az elcsatolt területek tisztviselőihez. Vagy talán azt kell föltételeznünk, hogy hatalmas szakadék tátong az említett kormányok szavai és a tettei között? Ami a belgrádi kabinetet illeti, az továbbra is abban leli kedvét, hogy mindennel szemben a legszigorúbban föllép, ami magyar.

Mindazonáltal a magyar királyi kormány terjedelmes jegyzéket állított össze a sérelmekből, amelyet a Nemzetek Szövetsége elé terjeszt majd, ha a szervezet hajlandó lesz a panaszokat meghallgatni.

A mostani alkalommal a magyar kormány mindössze egyetlen általános jellegű észrevételt szándékozik a nagykövetek tanácsának tenni, és arra megoldást kíván javasolni.

Íme az észrevétel:

A kisebbségi előírások betartásától vonakodó állam – a kellemetlen következményeket elkerülendő – e jogtalanságot még azzal tetézi, hogy megakadályozza a nemzeti kisebbségeket abban, hogy a Nemzetek Szövetségénél panaszt tehessenek.

Ekképpen járnak el a románok, a jugo-szlávok és a csehek, amelyek mindannyian szétverik a kisebbségeknek biztosított jogok érvényesítése céljából létesült szervezeteket, szövetségeket, csoportokat. Az Erdélyben nemrég alakult „Magyar szövetségnek” a román hatóságok nem engedélyezték, hogy alkotmányozó gyűlést hívjon össze. Így számolnak föl minden cselekvési lehetőséget, így fojtanak el minden eszmei mozgalmat.

A helyzet orvoslására a magyar kormány azt javasolja, hogy ideiglenes jelleggel, ameddig a kedélyek megnyugodnak, azokat az államokat, amelyeknek állampolgárai idegen uralom alá kerültek, föl kellene jogosítani arra, hogy az elcsatolt népesség nevében a Nemzetek Szövetségénél föllépjenek. Abban az esetben, ha valamely államnál a kisebbségek iránt vállalt kötelezettségek megsértését állapítja meg, a Szövetségnek joga lenne büntető intézkedéseket foganatosítani, tehát a helyszínen minden kisebbségi jogsértésre kiterjedő vizsgálatot kezdeményezni anélkül, hogy az érdekelt államot előzetesen erről értesítené.

A magyar kormány nevében tisztelettel kérem önt, Elnök úr, hogy tegye megfontolás tárgyává eme indítványt, és ha helyénvalónak találja, terjessze a Nemzetek Szövetsége elé.

A magyar kormány reméli, hogy a nemes eszméket, amelyek a Nemzetek Szövetsége megalakításakor meghatározó szerepet játszottak, nem fogja megcáfolni a gyakorlat, továbbá hogy az igazság mérlegén – legyen szó államokról vagy egyénekről – a legkisebbek és a leggyöngébbek joga ugyanannyit nyom, mint a legerősebbeké.

E meggyőződéstől áthatva ragadom meg az alkalmat és kérem, Elnök úr, fogadja legmélyebb tiszteletem kifejezését.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Hongrie vol. 63, ff. 20–23.

COUGET PRÁGAI FRANCIA KÖVET BRIAND FRANCIA MINISZTERELNÖKNEK ÉS KÜLÜGYMINISZTERNEK

iratszám: 110[334]

irat típusa: 95. sz. irat

keltezési hely: Prága,

keltezési idő: 1921. április 19.

Úgy látszik, egyelőre nem tartják meg azt a találkozót, amelynek tervéről 51.[335] és 54.[336] sz. táviratomban számoltam be. A kezdeményező Take Ionescu /Jonesco/ állítólag Jugo-Szláviát is be akarta vonni a megbeszélésekbe, azonban az ennek érdekében folytatott belgrádi tárgyalásai során tapasztalt bizalmatlanság és a fölmerült aggályok végül is kudarchoz vezettek.

Románia tehát állítólag egy ugyanolyan egyezményt kötött Cseh–Szlovákiával, mint amilyen Bukarestet Jugo-Szláviához köti,[337] amennyiben ez is rendelkezik arról, hogy a két fél segítséget nyújt egymásnak egy harmadik fél támadása esetén. Ez a segítségnyújtás elsősorban azt kívánja megakadályozni, hogy Magyarország csatlakozzék a támadóhoz, vagyis még arra az esetre is érvényes, ha Oroszország indítana támadást Románia ellen.

Valódi hármas szövetségről így tehát még nem beszélhetünk, azonban Cseh–Szlovákiát ugyanazon kötelékek fűzik Romániához, mint Jugo-Szláviához, Prága pedig úgyszólván kapocsként köti össze e két országot.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Tchécoslovaquie vol. 65, f. 215.

FÖLJEGYZÉS A MAGYARORSZÁGI FRANCIA POLITIKÁRÓL

iratszám: 111[338]

irat típusa: Szám nélküli följegyzés

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1921. április 20.

A trianoni békeszerződés aláírását megelőző hetekben a nagyhatalmak a békefeltételekkel szemben erős ellenállást kifejtő magyar kormány hajlandóságát igyekeztek kipuhatolni. Ezt az ellenszegülést – a francia kormány értesülései szerint – nemcsak a Magyarországra kényszerített területi áldozatok váltották ki, hanem még tovább növelte a magyarok azon félelme, hogy az egykori monarchia gazdasági rendszerének szétzúzásával hazájuk ugyanolyan bizonytalan állapotok közé jut, mint Ausztria.

Ez a helyzet nem kerülte el a különböző szövetséges kormányok figyelmét, és tudomásunk volt arról, hogy a szövetséges országok bizonyos vállalatai hajlandóságot mutatnak arra, hogy gazdasági és pénzügyi segítséget nyújtsanak Magyarországnak. Ám a budapesti kormány mindenekelőtt a helyzeténél és törekvéseinél fogva a legelfogulatlanabb Franciaország támogatására tartott igényt. Megkeresett tehát bizonyos francia ipari és pénzügyi csoportokat, és kilátásba helyezte, hogy igen jelentős nagyságrendet képviselő gazdasági ügyletekre fog opciókat nyújtani, ha ily módon megnyerheti a francia kormány jóindulatát. A maga részéről a francia kormány úgy vélekedett, hogy a legjobban úgy járulhat hozzá a Magyarországon dúló politikai indulatok lecsillapításához, ha támogatja az ország talpra állását. Ezért bátorította azokat a tárgyalásokat, amelyeket bizonyos francia csoportok a magyar államvasutak üzemeltetésére, a budapesti kikötővel kapcsolatos munkálatok elvégzésére stb. adandó opció megszerzése érdekében kezdeményeztek.

A magyar kormány olyan nyilatkozatot kért a francia kormánytól, amelyben utóbbi jóindulatáról biztosítaná a budapesti kabinetet. Az opció aláírásának napján egy nyilatkozatot nyújtottak át a magyar megbízottnak, amelyben a francia kormány abbeli hajlandóságát fejezte ki, hogy elősegíti a Magyarország és szomszédai között fönnálló kapcsolatok javítását, többek között jóváhagyja, hogy baráti tárgyalások kezdődjenek közöttük azzal a céllal, hogy az érdekelt felek között – mindannyiuk közös megelégedésére – az ellenségeskedés minden okát fölszámolják. (A nyilatkozat szövege mellékelve.)[339]

A nyilatkozat megértéséhez emlékeztetni kell arra, hogy a szövetséges kormányok a végleges békefeltételek, illetve a magyar észrevételekre adott válasz átadásakor egy „kísérőlevelet”[340] is átnyújtottak a magyaroknak, amelyben leszögezték,

1. hogy továbbra is a békeszerződésben meghúzott határok az érvényesek;

2. hogy a határmegállapító bizottságok mindazonáltal jelentést készíthetnek a Nemzetek Szövetsége Tanácsának (ha úgy ítélik meg, hogy egy adott szakaszon a békeszerződés rendelkezései etnikai vagy gazdasági igazságtalanságot eredményeznek, amelynek megszüntetése mindenkinek érdekében áll);

3. hogy ebben az esetben a Nemzetek Szövetségének Tanácsa – valamelyik érdekelt fél kérése esetén – fölajánlhatja jószolgálatait abból a célból, hogy az eredeti határvonal kiigazítását illetően békés megegyezésre jussanak azokon a szakaszokon, ahol a kiigazítást a határmegállapító bizottság szükségesnek tartja.

A francia kormány kizárólag a kísérőlevélben meghatározott feltételek mellett kötelezte el magát föllépésre, tehát abban az esetben, amikor egy közös megelégedésre létrejövő megoldás érdekében tett, békés megegyezést szolgáló erőfeszítésről van szó, amelyik vagy valamilyen etnikai, illetve gazdasági igazságtalanság orvoslását, vagy a kisebbségek védelmét biztosító rendelkezések kiegészítését célozza. Hasonlóképpen támogatja a francia kormány a Magyarország és szomszédai közötti tárgyalások megkezdését, amelyek eredményeképpen igazságos módon rendeznék kölcsönös gazdasági kapcsolataikat.

A francia nyilatkozat mindössze ezeket foglalta magában. Egyes magyar pártok próbálkoztak azzal, hogy belpolitikai céllal félremagyarázzák az állásfoglalást, és elhitessék, Franciaország szövetségeseivel szemben Magyarországot támogatja. Ez egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Franciaország mindig is kizárólag a magyar gazdaság talpra állításának a lehetőségét vizsgálta – amint ezt Ausztria esetében is tette –, de csakis a szomszéd szövetséges államokkal való legteljesebb egyetértésben.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Hongrie vol. 60, ff. 228–229.

BRIAND FRANCIA MINISZTERELNÖK ÉS KÜLÜGYMINISZTERA FRANCIA KÜLÜGYI KÉPVISELŐKNEK

iratszám: 112[341]

irat típusa: … sz. távirat[342]

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1921. április 27.

A bécsi francia követ[343] arról tájékoztatott, hogy az osztrák kancellár[344] néhány héten belül módot ad rá, hogy a parlament megszavazzon egy olyan törvényt, amely lehetővé teszi népszavazás kiírását a Németországhoz való csatlakozás tárgyában. Véleménye szerint ez legföljebb elméleti jelentőségű megnyilatkozás lesz, és az antanthatalmak amúgy is semlegesíthetik, ha nyomást gyakorolnak Németországra, és ha leszögezik a kérdésben elfoglalt álláspontjukat a Nemzetek Szövetségében.

Másfelől doktor Mayr a pángermánok támogatását igyekszik megszerezni, azt igyekezvén elhitetni, hogy legelőször is hiteleket kell szerezni az újjáépítéshez, és hogy az anschluss kérdése egészen biztosan csak azután fog majd fölmerülni.

Kétségtelen, hogy ez a kétértelmű magatartás fölöttébb megnehezíti a dolgokat. A nagyhatalmak ugyanis veszélynek teszik ki magukat, ha hagyják, hogy az osztrák parlament megszavazza a Németországhoz való csatlakozásról szóló népszavazást lehetővé tevő törvényt. Lefevre-Pontalis javaslata szerint az utódállamokat kellene fölbujtani arra, hogy félemlítsék meg Ausztriát.

Úgy gondolom, helyes volna fölhívni ezen államok figyelmét doktor Mayr magatartására, ám anélkül, hogy cselekvésre bíztatnánk őket, és egyben anélkül, hogy abban megakadályoznánk őket. Az ellenben föltétlenül szükségesnek látszik, hogy Franciaország, Anglia és Olaszország éljen a békeszerződésben biztosított jogával, és szólítsa föl bécsi képviselőit, lépjenek föl közösen a kancellárnál, és követeljenek tőle határozott ígéretet arra nézve, hogy ellenszegül a kérdéses törvény megszavazásának, különben annak teszi ki magát, hogy a nagyhatalmak megvonják tőle támogatásukat.

Kérem, járjon közbe annál a kormánynál, amelyhez megbízólevele szól, adjon ilyen értelemben utasítást ausztriai követének.

[Bécsnek, Prágának, Belgrádnak, Washingtonnak, Varsónak és Bernnek, Bukarestnek, Budapestnek, Brüsszelnek, Madridnak:]

Tájékoztatásul megküldtem önnek az alábbi táviratot, amelyet a londoni és római francia nagykövethez intéztem.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918–40. Autriche vol. 72, f. 158.



[309] Az FDI 2. kötetében, a 78. sz. alatt közölt irat.

[310] A táviratot elküldték Londonba (1118. sz.), Rómába (894. sz.), Washingtonba (696. sz.), Berlinbe 618. sz., futárpostával), Brüsszelbe (313. sz., futárpostával), Madridba (174. sz., futárpostával), Bernbe (147. sz., futárpostával), Varsóba (443. sz.), Prágába (194. sz.), Bukarestbe (262. sz.), Bécsbe (208. sz.), Belgrádba (257. sz.), Budapestre (131. sz.), Münchenbe (74. sz., futárpostával).

[311] Lásd az előző lábjegyzetet.

[312] F. Panafieu.

[313] Ghika herceg.

[314] E. Peretti de la Rocca.

[315] M. Fouchet, Th B. Hohler és Castagneto herceg.

[316] A nyilatkozat szövegét lásd a föntebb, 104. sz. alatt közölt iratban

[317] A föntebb, 100. sz. (65–68. sz. táviratok) és a DDFBC III. kötetében a 220. sz. (71. sz. távirat) alatt közölt irat, a többit nem közöljük.

[318] Teleki P.

[319] Th. B. Hohler.

[320] Castagneto herceg.

[321] A DDFBC III. kötetében a 201. sz. alatt közölt irat.

[322] Az FDI 2. kötetében, a 78. sz. alatt közölt irat.

[323] Gratz G.

[324] A föntebb, 101. sz. alatt közölt irat.

[325] A kötetben nem közölt irat.

[326] Milojević.

[327] Valójában 24 órával korábban.

[328] Az irat másolatát elküldték a londoni, római, belgrádi, varsói, budapesti, bécsi, bukaresti, athéni, szófiai francia külügyi képviselőnek.

[329] A DDFBC III. kötetében a 228. sz. alatt közölt irat.

[330] Április 5-i sürgönyében a bukaresti francia követ arról számol be, hogy a bukaresti parlamentben – kérdésre válaszolva – Take Ionescu román külügyminiszter határozottan cáfolta, hogy Franciaország és Magyarország között titkos politikai jellegű szerződés volna érvényben. Ugyanakkor átadta Daeschnernek egy Pesten, 1920. július 23-án, Fouchet által aláírt szerződés másolatát, amelyben Franciaország támogatását ígéri Magyarországnak a Monarchia utódállamaival fönnálló országhatárainak ezen államok kárára történő módosításához, szükség esetén katonai segítségét is kilátásba helyezve. Daeschner megjegyzi, hogy e szerződést a magyar vasutakra vonatkozó megállapodást követően írták alá.

[331] Az FDI 2. kötetében, a 119. sz. alatt közölt irat.

[332] Az FDI 2. kötetében, a 152. sz. alatt közölt irat.

[333] Az FDI 2. kötetében, a 151. sz. alatt közölt szám nélküli irat.

[334] Az irat másolatát elküldték a londoni, római, belgrádi, varsói, budapesti, bécsi, bukaresti, athéni, szófiai francia külügyi képviselőnek.

[335] A föntebb, 107. sz. alatt közölt irat.

[336] A kötetben nem közölt irat.

[337] Románia Jugo-Szláviával, később a csehszlovák–román egyezmény aláírása után egyezett meg. A csehszlovák–jugoszláv analógiájára készült szerződés csak abban tért el, hogy a trianonin kívül a neuillyi béke védelmére is kötelezte a szerződő feleket.

[338] A följegyzés a Quai d’Orsay-n készült.

[339] A melléklet nem szerepel a kötetben. A nyilatkozat szövegét lásd az FDI 2. kötetében, a 151. sz. alatt közölt iratban.

[340] Az FDI 2. kötetében, a 119. sz. alatt közölt irat.

[341] A táviratot elküldték Londonba (1400–1401. sz.), Rómába (1202–1203. sz.), Bécsbe (303–304. sz.), Belgrádba (343–344. sz.), Varsóba (542–543. sz.), Prágába (260–261. sz.), Washingtonba (926–927. sz.), Bernbe (184–185. sz.), Budapestre (172–173. sz.), Madridba (241–242. sz.), Bukarestbe (339–340. sz.), Brüsszelbe (445–446. sz.).

[342] Lásd az előző lábjegyzetet.

[343] P. Lefèvre-Pontalis.

[344] M. Mayr.