Ugrás a tartalomhoz

Francia diplomáciai iratok 2. Trianon 1919.1920

Ádám Magda, Ormos Mária, Barabás József (translator) (2007)

Révai Digitális Kiadó

1920. január

1920. január

PH. BERTHELOT, A FRANCIA KÜLÜGYMINISZTÉRIUM POLITIKAI ÉS KERSKEDELMI ÜGYEINEK IGAZGATÓJA AZ EURÓPAI FRANCIA KÖVETEKNEK

iratszám: 69[279]

irat típusa: Szám nélküli távirat. Bizalmas.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. január 2. 20 óra 45.

Mindenkinek, kivéve Prágát. - A prágai francia követhez[280] a következő táviratot intéztem:

Mindenkinek. - Jól tudom, a magyarok arra készülnek, hogy a békekonferencia színe előtt visszaköveteljék az utóbbi által a szövetséges államoknak juttatott területek jó részét. Avval is tisztában vagyok, hogy bizonyos angol hivatalos körök - elsősorban a külügyminisztériumon kívül - sajnálatos módon igyekeznek a magyarok kedvébe járni.

Amint azt korábban már közöltem önökkel, a francia kormányzat a maga részéről határozottan elutasítja, hogy a békekonferencia megváltoztassa döntéseit, amelyeket hosszú időn át érlelt, és amelyek a kérdés minden vonatkozását figyelembe vették. Erről biztosíthatják mindazokat, akikkel érintkeznek.

Sajnálatos módon lehetetlen megakadályozni az illetéktelen személyek elszólásait, de örömömre szolgálna, ha a szükséges intelmekkel ellátnák a Csehországba látogató franciákat.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Hongrie vol. 46 f. 83.

BENEŠ, CSEHSZLOVÁKIA KÜLÜGYMINISZTERE OSUSKY PÁRIZSI CSEHSZLOVÁK KÖVETNEK

iratszám: 70[281]

irat típusa: Szám nélküli irat.

keltezési hely: Prága,

keltezési idő: 1920. január 6.

Tekintettel a magyar küldöttséggel folytatandó párizsi tárgyalások közeledtére, kötelességemnek tartom, hogy kifejtsem önnek álláspontunkat néhány kérdésben, amelyek a megbeszélések napirendjére kerülhetnek a francia fővárosban.

Azon megfontolásból, hogy a tárgyalásokon semmiféle bonyodalom sem lépjen föl, valamint azért, hogy a cseh-szlovák kormány tökéletes összhangban működhessen együtt a szövetséges és társult kormányokkal, nagyon fontosnak tartom, hogy önt e kérdésekbe beavassam.

A szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa 1919. június 12-én kelt levelében[282] ismertette a csehszlovák küldöttséggel a csehszlovák állam és Magyarország közötti határ tárgyában hozott döntését. Ez a levél egyúttal pontosan és részletesen kijelöli a köztársaságunk és Magyarország között húzódó határvonalat. E kijelölés megfelel annak a vonalnak, amelyet a csehszlovákok megszállva tartanak, és amelyet a maguk részéről a két állam közötti végleges határnak tekintenek. Szabad legyen hozzátennem, hogy ebben a Stephen Pichon által aláírt, június 14-én kelt levél a következőképpen fogalmaz:

"Van szerencsém közölni önnel, hogy a szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa június 12-ei ülésén a csehszlovák állam és Magyarország között megállapítandó határvonal tárgyában a következő határozatokat hozta:"

Amint látja, a Legfelsőbb Tanács 1. határozatokat hozott és 2. határvonalról beszél, tehát korántsem ideiglenes jellegű demarkációs vonalról van szó. Nem véleményt vagy nézetet fogalmazott tehát meg, hanem nagyon is végleges döntést hozott.

A Legfelsőbb Tanács 1919. augusztus 8-án kelt, a békekonferencia főtitkára[283] által aláírt második levelében[284] a Románia és Csehszlovákia közötti határvonal tárgyában hozott határozatait hozta tudomásunkra.

Ebben a levélben szóról-szóra a következő áll:

"Van szerencsén közölni önnel, hogy a szövetséges és társult hatalmak Legfelsőbb Tanácsa tegnapi ülésén úgy határozott, hogy a csehszlovák állam és Románia közötti határ a következőkben leírt vonalat fogja követni:"

Az előbbi, a Magyarország és Csehszlovákia közötti határ kapcsán leírt okfejtés a Legfelsőbb Tanács ezen újabb határozatára nézve is érvényes. Szabad legyen még ehhez hozzátennem, hogy e döntés meghozatala előtt, még június hó elején, a csehszlovák küldöttséget a Legfelsőbb Tanács (az öt külügyminiszter) elé idézték, és ezen alkalommal a békekonferencia nevében Pichon - miután ismertette egyrészt a Csehszlovákia és Magyarország, másrészt a Csehszlovákia és Románia közötti határvonal tárgyában hozott határozatok szövegét - megkérdezte a küldöttséget, hogy elfogadja-e a Legfelsőbb Tanács ezen döntését. A csehszlovák küldöttség - rövid tanácskozás után - kijelentette, hogy elfogadja a döntést, majd ezt követően a Legfelsőbb Tanács (a Négyek Tanácsa) megerősítette az öt külügyminiszter döntését, és közölte velünk a föntebb idézett határozatot.

Következésképpen a csehszlovák küldöttség a Magyarország és Csehszlovákia közötti területi kérdést végérvényesen lezártnak tekinti. Ez olyan jogi alap, amelyről a csehszlovák kormányzat soha többé nem térhet le, és a csehszlovák nemzetgyűlés a versailles-i békeszerződés, valamint a saint-germaini békeszerződés becikkelyezésekor a föntebb ismertetett eljárásra és ezen jogi alapra való tekintettel hagyta jóvá a Legfelsőbb Tanács június 12-én,[285] illetve augusztus 7-én[286] kelt határozatát.

Figyelembe véve e körülményeket, a csehszlovák kormány erre a jogi alapra helyezkedik, és a területi kérdést illetően mindennemű vitát teljességgel kizártnak tart a magyarokkal folytatandó párizsi béketárgyalások során.

Ezt az álláspontunkat volt szerencsém a jugoszláv kormánnyal ismertetni. A szerb-horvát-szlovén királyság kormányzata teljes mértékben osztja véleményünket. A szövetséges kormányok - úgy hisszük - fönt említett határozatukkal szavukat és aláírásukat adták, ezért bármilyen újabb vita minden, Ausztria-Magyarországgal kapcsolatban elért eredményt veszélybe sodorna - még magát a saint-germaini békeszerződést[287] is.

Az Ausztriával aláírt saint-germaini békeszerződés valóban tartalmaz néhány - a magyar határra vonatkozó - döntést. Szükségesnek láttam, Követ úr, hogy föltárjam ön előtt ezt a jogi szempontot, amely a csehszlovák küldöttségnek kiindulópontul szolgál a magyarokkal folytatandó béketárgyalásokkal kapcsolatban.

Evvel a legkevésbé sincs szándékomban a békekonferencia legfelsőbb jogát csorbítani, amit részünkről - ahogy eddig - most is maradéktalanul elismerünk. Azt sem óhajtom állítani, hogy a szövetségeseknek nem áll jogukban, hogy a magyar kérdést tüzetesen megvizsgálják, és hogy a magyarokkal szemben saját politikát alakítsanak ki. Mindössze azokra a körülményekre szeretnék emlékeztetni, amelyek között a föntebb említett határozatok megszülettek.

A magyarok - a világháború valódi kirobbantói - a későbbiekben különös hevességgel lázadtak föl a szövetségesek ellen, éppen akkor, amikor minden szomszédjuk méltányos és a kívánalmaknak megfelelő magatartást tanúsított a békekonferencia iránt. Ők éppenséggel a háború tüzét szították Közép-Európában, és megakadályozták a gyors békekötést. Közép-Európát szüntelen forrongásban tartották. A szövetségesek e veszély elhárítása és a várva várt béke helyreállítása érdekében arra kényszerültek, hogy a magyarokkal szomszédos államokkal megtárgyalják a határok kérdését, abból a célból, hogy elszigeteljék és körülzárják a maguk körül minden irányban ellentéteket szító magyarokat. Végül a magyarok szomszédaival valamiféle kétoldalú döntésre jutottak a határok kérdésében. A velünk folytatott megbeszéléseket követően pedig a szövetségesek meghozták határozatukat.

Fölfogásunk szerint bennünket kötnek ezek a döntések, ám a csehszlovák kormányzat úgy tartja, hogy a szövetséges kormányokat is kötelezik. Amint már föntebb rámutattam, a csehszlovák kormányzat úgy határozott: ezt az egyedüli igaz és valóságot tükröző jogi álláspontját soha többé nem fogja megváltoztatni.

Egyébként ezt a kérdést előre megoldottnak tekintem, Követ úr. E vélemény annyira természetes, hogy senkit nem lephet meg, hiszen jogi szempontból ez az egyedül igaz és az egyedül ésszerű fölfogás. Voltaképpen arról is meg vagyok győződve, hogy ezen álláspontunk minden szövetséges és társult küldöttség meggyőződését tükrözi, ám - a lehetséges félreértések elkerülése végett - szükségesnek tartottam hogy a magyarokkal folytatandó tárgyalások küszöbén önnel is megismertessem.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Tchécoslovaquie vol. 44, ff. 224-226.

A MAGYAR KÜLDÖTTSÉG MELLÉ RENDELT HENRY-FÉLE ÖSSZEKÖTŐ CSOPORT JELENTÉSE A BÉKEKONFERENCIA FŐTITKÁRSÁGÁNAK

iratszám: 71

irat típusa: 15. sz. beszámoló. Bizalmas.

keltezési hely: Neuilly-sur-Seine,

keltezési idő: 1920. január 10.

Neuilly-sur-Seinbe való megérkezésének másnapján, január 8-án Apponyi gróf, a magyar küldöttség elnöke, bemutatta Henry alezredesnek és összekötő csoportja tisztjeinek a küldöttség nevezetesebb tagjait, azaz 15 személyt.

Ezt követően, január 10-kén délelőtt pedig Henry alezredes tette tiszteletét Apponyi grófnál, aki szívélyes szavakkal köszönte meg a látogatást.

Ezen látogatás alkalmával - amely mintegy háromnegyed órát tartott - a magyar küldöttség elnöke - kizárólag félhivatalos jelleggel - a következő kijelentéseket tette:

"E szállodába bezárva semmi hasznosat sem tehetek - jelentette ki. Ha valami életképes dolgot akarunk létrehozni, mindkét félnek meg adni a szót. Jelenleg a hatalom az antanté, ám ha megkötjük a békeszerződést, annak következményei lesznek, amelyek ellen a hatalom már semmit sem ér. A német békeszerződés teljesíthetetlen föltételeket tartalmaz. Természetesen nem Elzász-Lotaringiáról - amelyik egy kaland Németország történelmében - és nem a többi területi engedményről beszélek; egy hatvanmilliós népet úgysem lehet megsemmisíteni. Bizonyos gazdasági és pénzügyi föltételekre gondolok.

Az ezeresztendős Magyarország fontos egyensúlyi tényező; ennek az országnak a nevében kellene az antantnagyhatalmak vezetőivel beszélnem. Ám mivel a mind ez ideig érvényes protokoll erről másképp határozott, a kérdést figyelmen kívül hagyom.

Okkal vagy ok nélkül, az egész Magyarország - a szocialista szélsőbaltól a reakciós szélsőjobbig - belém vetette bizalmát. Hogy helyesen tette-e? - vagy jobb lett volna, ha más képviselőt választ? - nem tudom. Németországgal kötött szövetségünk védekező jellegű volt, és Oroszország ellen irányult, és én támogattam e szövetséget. De 1914-ben olyannyira nem sejtettem, mi készül, hogy a háború családommal együtt Oostendében ért. Nyilvánvaló, ha valamit is gyanítok, nem mentem volna oda. Hazatérve tudomásul vettem a tényeket, és azon igyekeztem, hogy helytállásra buzdítsam honfitársaimat; senki sem tehet nekem szemrehányást, amiért - ugyanúgy, mint minden jó francia vagy más országbeli hazafi - a dolgomat végeztem.

Akárhogyan áll is a dolog, mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy hazám ügyét védelmezzem, még akkor is, ha csak töredékét érem el annak, amit szeretnék. Hivatalosan semmit sem tudok a békeföltételekről. Azonban az a mód, ahogyan Magyarország egy részét megszállva tartják, azt sugallja, hogy számoljak a területi kérdés fölvetésének lehetőségével. A fegyverszüneti megállapodásban kizárólag katonai megszállásról volt szó. Ennek ellenére a megszállt területeken a kormányzati gépezetet is a megszállók vették kézbe, amiből következtetni lehet e területek jövőjére. Magyarország területének csaknem kétharmad részét, lakosságának pedig több mint a felét elveszítheti.

Szeretnék most azonnal Clemenceau úrnak írni, hogy megértessem magam vele. Franciául és angolul írnám meg a levelet, és az volna a kívánságom, hogy Lloyd George úr és Nitti úr is megkapja, hasonlóképpen az amerikai[288] és a japán[289] követ. Nem szeretném azonban megszégyenítésnek kitenni magam."

Henry alezredes megjegyzése: a "megszégyenítés" szót kiejtve Apponyi gróf némiképp zavarba esett, noha én meg sem rezzentem, majd azonnal hozzátette: nem akar megsérteni avval, hogy olyasmit sejtessen velem, mintha ő egy ilyen lehetőségtől tartana, és különben is - folytatta - tíz perc elég volna neki ahhoz, hogy Clemenceau úrral egyetértésre jusson; majd ezek után még a következőket mondta:

"Nem magamról van szó. Ugyanúgy, ahogy a katona veszély esetén nem futamodik meg a csatamezőről, nehéz pillanatokban az államférfi is a hazájának kell, hogy éljen. Azonban azt nem szeretném, hogy hazám tekintélyén csorba essen.

A józan emberek minálunk támogatják a békeszerződés aláírását, noha jól tudják, hogy szigorú föltételekre számíthatnak. Ugyanakkor fölösleges, mi több, veszélyes volna ezeket mindenféle zaklatással tetézni, megnehezítve ekképpen a végrehajtást a kormány számára.

Még valamit mondanék önnek: azt szeretném, ha a mi esetünkben pontosan ugyanazon protokoll szerint járnának el, mint a többiek esetében. Nem akarom azt olvasni az otthoni lapokban, hogy Renner többet kapott, mint mi."

Henry alezredes megjegyzése:

Tehát a föntieket összefoglalva Apponyi gróf:

  1. szeretne Clemenceau-nak levelet írni, de habozik, mert tart a választól;

  2. kéri, hogy a magyar küldöttség esetében szigorúan a protokoll szerint járjanak el.

Egyébiránt úgy vélem, hogy kijelentései mintegy válaszul szolgálnak a "Journal des débats" 1920. január 10-én megjelent "A magyar békeszerződés" című vezető cikkére, mert az újság beléptemkor dolgozószobája asztalán hevert.

levéltári jelzet: AD.Actes de la Conférence de la Paix, vol. 138, ff. 107-110.

GRENARD BELGRÁDI FRANCIA ÜGYVIVŐ PICHON FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK

iratszám: 72[290]

irat típusa: 13. sz. távirat.

keltezési hely: Belgrád,

keltezési idő: 1920. január 12.

Sokan, akik Bécsből érkeztek ide, arról tájékoztatnak bennünket, hogy e város politikai és parlamenti körei jelen pillanatban rendkívül belefeledkeztek bizonyos közép-európai politikai szövetségekről szóló latolgatásokba.

Úgy tudni, két tervről beszélnek, melyek közül állítólag az egyiket Anglia, a másikat Olaszország támogatja.

Egyfelől a bécsi gyáriparosok egy része, valamint az osztrák szocialista párt egésze az Ausztria és Cseh-Szlovákia - továbbá, mintegy kiegészítésképpen Jugo-Szlávia - közötti legszorosabb gazdasági szövetsége mellett kardoskodik. E szövetséget azért hoznák létre, hogy talpra állítsák a bécsi ipart, és javítsák a korona árfolyamát. A megalakulást célzó első tárgyalásokat már meg is tartották Párizsban, Beneš és az osztrák ügyvivő, Eichhof vezetésével. Hozzáteszik még, hogy e megbeszéléseket tisztán politikai területre is kiterjesztették, és jelenleg is egyidejűleg folytatódnak Bécsben és Prágában.

A másik elképzelés szerint Ausztria, Magyarország és Románia gazdasági szövetségre lépne, amely egyfelől Olaszországra, másfelől Németországra támaszkodna. Az ebbe a tömörülésbe beszorított, minden oldalról körülvett Cseh-Szlovákia kénytelen lesz gazdasági okokból csatlakozni ehhez az alapvetően Jugo-Szlávia ellen irányuló politikához.

Megelégszem avval, hogy e híresztelésekről - merőben szíves tájékoztatására - abban a formában számoljak be, ahogy Belgrádba érkeznek. Az Sz-H-Sz-királyság kormányának korábban már több ízben részletesen kifejtettem Franciaország álláspontját értésére adva: csak rajta áll, hogy a föntebb jelzett második számú elgondolást - Olaszországgal egyetértésre jutva - a képzelet birodalmába utalja.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Yougoslavie vol. 46, f. 122.

FÖLJEGYZÉS CLEMENCEAU, LLOYD GEORGE, LORD CURZON, BONAR LAW, PICHON, HUGH WALLACE, NITTI, MACUI ÉS APPONYI GRÓF MEGBESZÉLÉSÉRŐL

iratszám: 73[291]

irat típusa: I.C.P. 19. sz. följegyzés. Szigorúan bizalmas - Titkos.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. január 16.

CLEMENCEAU. - A magyar küldöttség vezetőjét illeti a szó.

APPONYI gróf[292] - Igen tisztelt elnök úr, uraim! Még egyszer köszönetet mondok azért, hogy alkalmat adtak nekünk a fölszólalásra. Én valójában vitát szerettem volna, ami - nézetem szerint - egyedül nyújt lehetőséget arra, hogy a bennünket érdeklő bonyolult dolgok megértéséhez és világos ismeretéhez eljussunk. Ám mivel a Legfelsőbb Tanács erre vonatkozóan már kinyilvánította akaratát, kényszerűen meghajlok előtte. Elfogadom tehát a helyzetet, amely elé állítottak, és - hogy ne vegyem túlságosan igénybe drága idejüket - egyenesen a tárgyra térek.

Tegnapról mára hivatalosan megismertük a békeföltételeket. Érzem a felelősség roppant súlyát, amely e pillanatban rám nehezedik, amikor Magyarország részéről az első szavakat ki kell ejtenem e föltételekről.

Habozás nélkül, teljes őszinteséggel kijelentem önöknek, hogy a békeföltételeket úgy, ahogy önök voltak szívesek nekünk átadni őket - bizonyos alapvető módosítások nélkül - hazám számára elfogadhatatlannak tartjuk. Világosan látom, és tökéletesen tudatában vagyok azoknak a veszélyeknek és bajoknak, amelyek e békeszerződés megtagadásából származnának. Mégis, ha az országot olyan helyzetbe állítanánk, hogy választania kellene a jelen formában történő elfogadás vagy az aláírás megtagadása között, úgy lényegében azt a kérdést kellene föltennie magának: nem jobb-e, ha inkább öngyilkos lesz, hogy elkerülje a halált?

Szerencsére itt még nem tartunk. Önök fölszólítottak bennünket, hogy tárjuk elő észrevételeinket. Ezek közül volt szerencsénk néhányat még a békeföltételek kézhez vétele előtt önöknek átnyújtani. Biztosak vagyunk abban, hogy a már átadott észrevételeinket - hasonlóképpen azokhoz, amelyeket csak ezután fogunk előterjeszteni - a helyzet komolysága által megkövetelt lelkiismeretes és alapos vizsgálatnak vetik alá. Ez esetben remélhetjük, hogy meg tudjuk győzni önöket. Annál is inkább reméljük, mert sem most, sem később nem szándékozunk érzelmeinket haszontalan módon a nyilvánosság elé tárni, vagy kizárólag a védelmünkre bízott sajátos érdekek szempontjait képviselni. Olyan közös alapot keresünk, amelyen létrejöhet a kölcsönös megértés. És ezt az alapot, uraim, már meg is találtuk: mégpedig a nemzetek közötti igazságosság és a népek szabadságának magasztos elveiben - amelyeket a szövetséges hatalmak oly fennen hirdettek -, valamint a béke, az egyensúly és Európa újjáépítésének közös és magasabb érdekeiben.

Ezen elvek és érdekek szempontjából tartjuk helyesnek a nekünk átadott békeföltételek vizsgálatát.

Már első látásra óhatatlanul megdöbbent bennünket ezek rendkívüli szigorúsága.

Megdöbbenésünk okai a következők:

Kétségtelen, hogy a többi hadviselő félnek - Németországnak, Ausztriának, Bulgáriának - is meglehetősen kemény föltételeket szabtak. Egyetlen föltétel sem tartalmazott azonban e nemzetek fönnmaradását olyan alapvető mértékben befolyásoló területi változtatásokat, mint amilyeneket ránk akarnak kényszeríteni.

Magyarország elveszítené ugyanis területének kétharmad és népességének csaknem kétharmad részét - az országból megmaradó terület pedig a gazdasági jóléthez szükséges csaknem minden föltételét. Mert e mindenben hiányt szenvedő központi rész - elszakítva a távolabbi területektől, ahol az ország kőszénkészletének, ásványi kincsinek, sóbányáinak, épületfájának, ásványolajának, földgázkészletének, munkaerő-feleslegének, az állatállományt tápláló alpesi legelőinek legjava található -, tehát ez a központi rész - amint említettem - meg volna fosztva a gazdasági fejlődés minden erőforrásától és eszközétől, miközben a termelés fokozását kívánnák tőle. Ilyen súlyos és kivételes helyzet láttán fölmerül a kérdés: vajon ez a Magyarországra kényszerített rendkívül könyörtelen bánásmód a föntebb említett elvek és érdekek miféle értelmezéséből következik?

E kérdést - a lehető legrövidebben - az imént előhozott nagy eszmékből és magasabb érdekekből kiindulva fogom tárgyalni.

Talán Magyarországgal szemben hozott ítéletről van szó?

Önök, uraim, akiket a győzelem a bírói méltóságba emelt, önök kimondták egykori ellenségeiknek, a központi hatalmaknak a bűnösségét, és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Ám legyen! Azonban úgy vélem, ebben az esetben a megtorlásnak arányosnak kellene lenni a bűn súlyával, és mivel a legszigorúbb és puszta létét is fenyegető békeföltételekkel éppen Magyarországot büntetik, azt gondolnánk, hogy az összes többi közül ezt az országot találták a legbűnösebbnek. Márpedig uraim - anélkül, hogy kimerítően megvizsgálnánk a kérdést, amelyre vonatkozóan okmányokat fogunk önök elé terjeszteni - az első látásra nyilvánvalónak tűnik, hogy ezzel az ítélettel nem sújthatnak egy olyan nemzetet, amelyik a háború kitörésekor nem volt teljes függetlenségének birtokában, amelyik csak korlátozott befolyással rendelkezett, és amelyik - a közelmúltban nyilvánosságra hozott okmányok tanúsága szerint - e befolyását éppen a háborúhoz vezető intézkedések megakadályozásának érdekében vetette latba.

Ám főleg azért nem hiszem, hogy ez esetben ítéletről beszélhetünk, mert bármely ítélet eljárást föltételez, amelynek során minden felet azonos kondíciók mellett hallgatnak meg, és ők érveik kifejtésére azonos lehetőséget kapnak. Magyarországot azonban nem hallgatták meg, következésképpen nem lehetséges, hogy a békeföltételeket ítéletnek tekintsük.

Vagy talán a nemzetek közötti igazságosság elvének olyan irányú alkalmazásáról volna szó, uraim, hogy azon államok helyett, amelyekben - mint Magyarországon is - több nyelv van használatban - olyan új alakulatokat hozzanak létre, amelyekben a terület igazságosabban oszlik meg a különböző nemzetiségek között, és így mindegyikük teljesebb szabadságot élvezhet? Ám - a tényeket megvizsgálva - ebben az esetben is kénytelen vagyok kétségbe vonni, hogy a szóban forgó lépéseknek ez volna az indítéka.

Először is annak a 11 000 000 léleknek, akiket el akarnak szakítani Magyarországtól 35 százaléka - vagyis a mi ügyünk szempontjából legkevésbé kedvező számítást alapul véve három és fél millió fő - magyar. Hozzájuk adva a körülbelül egy és negyedmilliónyi németet, összesen 45 százalékot kapunk. Ezek nem csak hogy nem járnának jól a faji elv újbóli érvényesítésével, pontosan ellenkezőleg: szenvedés jutna nekik osztályrészül. Föltételezve tehát - amitől én távol állok -, hogy a fönnmaradó 55 százalékra nézve a faji elv alkalmazása igazságosabb helyzetet teremtene, mint amilyen a történelmi Magyarországon jutott nekik, még mindig a népességnek csaknem a felét szakítanák el, akikre nézve ez az elv nem vonatkozik, vagy ha mégis, úgy éppen a hátrányukra.

Márpedig én úgy gondolom, hogy az elvet - ha itt egyáltalán elvről van szó - minden, a békeszerződés által érintett félre egyenlő módon kellene alkalmazni.

De van még itt más is. Szemügyre véve a régi Magyarország romjain létrejött, területükben gyarapodott államokat, azt találjuk, hogy faji tekintetben csaknem mindegyikük legalább annyira, vagy még jobban megosztott, mint az egykori Magyarország.

Nincs szándékomban önöket most avval fárasztani, hogy felsorolom a számokat, amelyeket egyébként megtalálnak az általunk e tárgyban benyújtandó okmányokban. De addig is, míg megismerik őket, kérem, fogadják el állításomat, hogy figyelemmel kísérhessék a következtetéseket, amelyeket bátorkodom belőle levonni.

Nem látom be tehát, hogy mit nyerne a faji elv, az egységes nemzet elve ezen a földaraboláson. Én egyetlen következményt tudok megnevezni anélkül, hogy evvel bárkit - akár csak a legkisebb mértékben is - meg akarnék sérteni. Mindössze egy tényt kívánok megállapítani. Ez a következmény pedig az volna, hogy a nemzeti hatalmi fölény olyan fajtákhoz kerülne, amelyek - legalábbis az esetek többségében - jelenleg alacsonyabb műveltségi szinten állnak.

Engedjék meg, hogy a következő számokat önök elé tárjam:

A magyarok közül az írni-olvasni tudók aránya 80%; a magyarországi németek körében 82%; a románoknál 33%, a szerbeknél pedig 59 egész valahány tized, csaknem 60%.

Ha az uralkodó osztályokat tekintjük, ha azokat vesszük, akik gimnáziumi tanulmányokat folytattak, akik letették a francia bakkalaureátusnak megfelelő vizsgát, akkor azt látjuk, hogy az ilyen tanulmányokat elvégzők és a bakkalaureátusnak megfelelő fokozatot megszerzők 84 százaléka magyar, noha a teljes lakosságon belüli arányszámuk 34 százalékot tesz ki; 4 százalékuk román, holott a teljes lakosságnak 16 százalékát teszik ki; és 1 vagy 2 százalékuk szerb, miközben az összlakosságnak 25 százalékát alkotják.

Ismétlem, hogy ezeket a megállapításokat anélkül teszem, hogy bárkit a legkisebb mértékben is meg akarnék sérteni. A bemutatott helyzet pedig azon egyszerű oknál fogva alakult ki, hogy ezek a nemzetek - történelmük szerencsétlen fordulatainak következtében - később léptek be a pallérozott nemzetek családjába. Ugyanakkor ez a tény tagadhatatlan. Ennélfogva úgy vélem, hogy a nemzeti hatalmi fölénynek egy alacsonyabb szintű műveltség képviselőire való ruházása korántsem közömbös az emberiség magasztos kulturális érdekei szempontjából. Erre nézve már most is vannak bizonyítékaink. Szomszédaink, akik területünk egy részére igényt tartanak, már legalább egy éve magukhoz ragadták azokat. Katonai megszállásukra - a fegyverszüneti egyezmény értelmében - joguk volt, azonban ők az egész államgépezetet kézbe vették. Ennek már látjuk a következményeit. Külön okmányt fogunk önöknek beterjeszteni, amelyben a szemük elé tárjuk mindazon - kulturális értékekben véghez vitt - rombolást, amely ebben az esztendőben történt. Megtudhatják majd belőle, hogy két szép egyetemet is leromboltak: a magyar műveltség ősi központjában, Pozsonyban lévőt, valamint az attól kissé újabb keletűt, a kolozsvárit /Koloshwar/, melyek mindegyike megfelelt napjaink legmagasabb tudományos elvárásainak. A tanárokat elűzték, és szeretném, ha látnák, kiket tettek a helyükre. Fölhívom önöket, küldjenek ki tudósokból álló bizottságokat, hogy a valós helyzettel tisztába jöhessenek, és elvégezhessék az összehasonlítást. Mégiscsak lehetetlenség, hogy ezek a történelmi múltra visszatekintő egyetemek és egyetemi karok így eltűnjenek, és bárkikkel fölváltsák őket. Az újonnan jöttek képtelenek ugyanis átvenni e nagytekintélyű művelődési intézmények szerepét.

Hasonló a helyzet a kormányzati gépezet egészével, minden tanári testülettel - tekintet nélkül arra, hogy alap-, közép- vagy felsőfokú intézményről van szó.

A románok által megszállt részeken már most több mint 200 000 gyerek csavarog az utcán, akik tanítók híján semmiféle oktatásban nem részesülnek, hiszen a magyar tanítókat eltávolították, ám helyettük senkit nem tudtak állítani.

Úgy hiszem, uraim, hogy az emberiség magasabb érdekeit tekintve nem lehet közönnyel vagy elnézéssel szemlélni a nemzeti hatalmi fölény átruházását olyan fajokra, amelyek - jogosítsanak föl bármilyen reményekre a jövőt illetően - ma még a műveltség alacsonyabb fokán állnak.

Láthattuk már az előbb, hogy vélhetőleg nem ítélethozatalból ered a Magyarországot sújtó szigor.

Láthattuk azt is, hogy a nemzetiségi elv azon semmit nem nyer.

Vajon elképzelhető, hogy a nemzetek szabadsága nevében cselekedtek?

Ez esetben - úgy tűnik -, hogy egy bizonyos föltételezésből indultak ki. Mégpedig abból a föltételezésből indultak ki, hogy a Magyarországon élő nem magyar népek szívesebben laknának egy, a fajtestvéreikhez tartozó állam bizonyos részén, minthogy magyar uralom alatt a magyar állam polgárai legyenek.

Ez szép is volna így, azonban puszta föltételezésről van szó. És ha már a föltevések útjára lépünk, bátorkodom fölhívni a figyelmüket arra, hogy a vele szemben álló föltételezés pedig arra a 45 százalékot kitevő magyarra és németre érvényes, akiket az új államokhoz csatolnának, és akikrõl ugyanolyan jogcímen tehetjük föl, hogy inkább a ....[293] tagjai kívánnak maradni, minthogy helyet változtassanak. De vajon miért indulnánk ki föltevésekből? Miért kellene föltételezésekre hagyatkozni, amikor rendelkezésünkre áll egy rendkívül egyszerű eljárás, egy páratlan eszköz, egy olyan eszköz, melynek alkalmazását a dolgok tisztázása érdekében fennhangon kérjük, és ez a népszavazás.

A Wilson elnök által olyan kifejezően megfogalmazott magasztos elv nevében - mely szerint egyetlen embercsoportot, a népesség egyetlen részét sem szabad megkérdezése nélkül - mint valamely akarat nélküli nyájat - egyik államtól egy másikhoz csatolni, e fennkölt eszme nevében - amely egyébként a józan ész és a közerkölcs egyik sarkigazsága - kérjük, követeljük a népszavazást hazánk azon részei számára, amelyeket követelnek tőle, és kijelentem: előre alávetjük magunkat az eredménynek, bármi legyen is az. Természetesen azt kérjük, hogy a népszavazást olyan föltételek mellett tartsák meg, hogy annak legteljesebb szabadsága biztosítva legyen.

Ez a népszavazás megrendezése annál is inkább szükséges, mivel a magyar nemzetgyűlés - amely legfelső fokon dönteni hivatott az önök által javasolt békeföltételekről - csonka lesz. A megszállt területek lakosságát ugyanis senki sem fogja képviselni. Márpedig egyetlen kormány, egyetlen nemzetgyűlés sem lesz jogosult - sem jogi, sem erkölcsi szempontból - arra, hogy olyan emberek sorsa fölött döntsön, akiknek ott nincs képviselete. Egyébiránt a békeszerződésben ide vonatkozólag találhatók olyan kifejezések, amelyek - úgy tűnik - az efféle nehézségekre figyelmeztetnek. A következő áll benne: "Magyarország, amennyiben rajta áll, lemond...". Körülbelül ezek a békeszerződés szavai. Valóban nem érezzük magunkat följogosítva olyan döntések meghozatalára, amelyek akár jogi, akár erkölcsi kötelezettséget rónának a népesség azon részeire, amelyek nem rendelkeznek képviselettel a nemzetgyűlésben.

Ismétlem: ez alapjában véve a legfőbb kérésünk, amit a békekonferencia elé terjesztünk. Ha egykori területünk, a történelmi Magyarország védelmében fölsorakoztatott érveinket nem tartják kellőképpen megalapozottnak, ha egyiküket sem ítélik bizonyító erejűnek, akkor azt mondjuk önöknek: kérdezzék meg az érdekelt népességet, forduljanak azokhoz, akik érintettek a kérdésben. Előre alávetjük magunkat az ítéletnek, amit hozni fognak.

Márpedig, ha mi erre az álláspontra helyezkedünk, és ha ellenfeleink nem merészelik követeléseiket és törekvéseiket ettől a népítélettől függővé tenni, akkor megkérdezem önöktől: vajon kinek a javára tűnik kedvezőnek a föltételezés?

Van egy másik szempont is, amelyből vizsgálhatjuk a népek önrendelkezési jogának elvét. Elképzelhető olyan állítás, mely szerint a nemzeti kisebbségek szabadságát és jogait az új államok területén jobban tiszteletben tartják majd, mint azelőtt Magyarországon.

Nem kívánok ez alkalommal önök előtt arra a perre hivatkozni, amelyet a nem magyar népek állítólagos magyarországi elnyomásának ügyében ezen ország ellen indítottak. Mindössze annyit szeretnék önöknek elmondani: nagyon örülnénk annak, ha a tőlünk elszakított területeken magyar testvéreink mindazon jogokat és mindazon érvényesülési lehetőségeket megkapnák, amelyekkel nem magyar polgártársaink Magyarországon rendelkeztek.

Erre a kérdésre azonban célszerű volna még visszatérni. Nincs megbízásom arra ugyanis, hogy most beszéljek róla. Egyébként módom sem volna rá, tekintettel arra, hogy nem állnak rendelkezésemre a nélkülözhetetlen okiratok, de készen állok bármikor és bárhol részletesen megvizsgálni. Csupán annyit említek meg, hogy a nemzetiségi politika az egykori Magyarországon - még ha ezerszer rosszabb is lett volna, mint ahogy legádázabb ellenségeink maguk állítják - még mindig összehasonlíthatatlanul jobb volt annál, ami a szomszédaink és csapataik által megszállt területeken folyik.

Egy egész sor okiratot fogunk, uraim, önök elé terjeszteni különösen azokra a tényekre vonatkozóan, amelyek Erdélyben történnek. Minden értesülést, amihez evvel kapcsolatban hozzájutottunk, alapos vizsgálatnak vetettünk alá. Noha a három erdélyi keresztény egyház - a katolikus, a református és az unitárius egyház - vezetői tanúbizonyságát is megkaptuk, mégsem kívánjuk - nem kívánhatjuk -, hogy puszta állításunknak hitelt adjanak, hiszen a kijelentésekkel más kijelentések szegezhetők szembe. Azt kérjük azonban önöktől, hogy a helyszínen győződjenek meg arról, mi történik, és mielőtt végső döntésüket meghoznák, küldjenek oda egy szakértő bizottságot, amely meggyőzi önöket arról, ami történik a jelzett térségben.

Egyedül mi követeljük, uraim, hogy a dolgokra fény derüljön, egyedül mi nem akarunk más döntéseket, mint amelyek a kérdés teljes ismeretéből fakadnak. Még arra is kérjük önöket, hogy abban a végső esetben, ha területi változtatásokat fognak ránk kényszeríteni, a kisebbségek védelmére hatékonyabb és pontosabb szabályzatot vezessenek be, mint amilyet a nekünk átadott békeszerződés-tervezet tartalmaz. Úgy ítéljük meg ugyanis, hogy a tervezett biztosítékok teljességgel elégtelenek, ezért hathatósabbakat kívánunk, amelyek alkalmazására minden föltétel nélkül készen állunk az összes Magyarországon maradó nem magyar népességre nézve. Erre nézve képviselőikkel teljes megegyezésre jutottunk. Azonban szomszédainktól, akiknek saját fajtájuk iránt érzett buzgalmuk minden bizonnyal túlszárnyalja a mienket - hitünk szerint - nehéz lesz hatékony biztosítékokat kapni. Jelenlegi tapasztalataink azt mutatják, hogy e téren igen nagy nehézségekre kell számítani. A román csapatoknak a demarkációs vonalig történő visszavonása kérdésében - amit kértünk, és aminek teljesítését kormányunk még a békeküldöttség Párizsba küldésének föltételéül is szabta - a szövetséges hatalmak oly erélyesen léptek föl Romániával szemben, hogy lehetetlennek látszott, hogy a követelést utóbbi nem teljesíti. Pedig mégis így történt. Megértik tehát, hogy milyen aggodalommal tekintenénk fajtestvéreinkre, ha ők ez alá az idegen uralom alá kerülnének.

Most, hogy végére jutottam az elvek fölsorolásának, és megállapíthattam, hogy sem a nemzetek közötti igazságosság elvéből, sem a nemzetiségi elvből, sem a népek szabadságának elvéből nem vezethetők le a békeföltételek, amelyeket ránk akarnak kényszeríteni, az vetődött föl bennem, hogy talán a fejtegetésem elején említett magasabb érdekek: a béke, az egyensúly és Európa újjáépítésének érdeke sugalmazta őket.

Uraim! A magyar kérdés korántsem olyan jelentéktelen része ezen általános kérdésnek, mint ahogy arra a statisztikai adatokból következtetni lehetne.

Ez a terület, amely Magyarország volt, és jogilag még ma is az, évszázadok óta rendkívül fontos szerepet játszott Európa - főképpen Közép-Európa - békéjének és biztonságának fönntartásában. A magyar honfoglalás és a magyarok keresztény hitre térése előtt ezen a területen nem honolt béke, sem biztonság; egymást követték a legkülönfélébb barbár népek betörései. Biztonságról csak azt követően beszélhetünk, hogy fölépült a magyar védővonal. Az egyensúly és a béke általános érdekei szempontjait tekintve fontos, hogy a zavargások fészke - Kelet-Európa - ne nyerjen tért, és hogy e forrongás ne hatolhasson el Európa szívéig. A Balkán-félszigeten - melynek történelmi fejlődését a török megakasztotta - az egyensúly mind a mai napig nem állt helyre. Adná az ég, hogy ez mielőbb bekövetkezzen. Meghatározó jelentősége van tehát annak, hogy e viszálykodások, amelyek oly gyakran keltettek nyugtalanságot Európában, amelyek korábban már több alkalommal a háború küszöbére sodortak bennünket, ne terjedhessenek tovább.

A történelmi Magyarország betöltötte az egyensúly, az állandóság megõrzésének feladatát, amikor fönntartotta Európa békéjét a keletrõl támadó közvetlen veszélyekkel szemben. És cselekedte ezt tíz évszázadon keresztül, amire szerves egysége tette képessé. Ennek az országnak... - Élisée Reclus-t, a híres francia földrajztudóst idézem - ennek az országnak a földrajzi egysége a legtökéletesebb Európában. Folyói, völgyei mind a végektől a központ felé tartanak, rendszerük olyan egységet alkot, amelyet csak osztatlan hatalom igazgathat. Hasonlóképpen tökéletesen valósul meg az egyes országrészek egymásrautaltsága, hiszen míg a középső terület hatalmas mezőgazdasági üzem, a környező vidékeken minden megtalálható, ami a mezőgazdaság fejlődéséhez szükséges.

Európában a történelmi Magyarország rendelkezik tehát a legtermészetesebb földrajzi és gazdasági egységgel. Területén belül sehol sem húzhatók természetes határok, egyetlen rész sem szakítható ki belőle anélkül, hogy a többi ne lássa kárát. Éppen ezért őrizte a történelem meg ezt az egységet egy évezreden keresztül. Semmi kifogásom az ellen, ha önök nem fogadják el a történelmet egy jogi építmény alapjául szolgáló elvként, ám tanúságát, ha tíz évszázadon át ugyanazt hangoztatja, nem utasíthatják el. Általa nem a véletlen, hanem éppen a dolgok természete nyilvánul meg. Az egyetlenegy faji egységet kivéve, Magyarország a szerves egység minden föltételével rendelkezik.

Ahogyan az imént rámutattam, a békeszerződés pontjai alapján Magyarország romjain létrehozandó egyetlen államban sem lesz meg az egységnek azon egyedüli eleme, amelyet Magyarország nélkülöz, vagyis a faji egység. És tegyük hozzá: nem lesz meg a többi sem. Az ekképpen megalakított államok átvágnák a természetes földrajzi határokat, akadályoznák a jótékony hatású belső vándorlást, amely a munkaerőt a legkedvezőbb munkaalkalmak felé irányítja, elszakítanák a hagyományok fonalait, amelyek végeredményben kialakították az évszázadokon keresztül együtt élők lelki közösségét, akik ugyanazokat a csapásokat szenvedték el, ugyanazon győzelmekben, sikerekben, szenvedésekben osztoztak. Vajon nem kell-e tehát attól tartanunk, hogy a sziárd helyzet biztosítéka helyébe újabb és újabb tűzfészkeket hoznak létre, mert e tekintetben nem szabad áltatni magunkat. Ezeket az új államalakulatokat jóval veszélyesebb irredentizmus aknázná alá, mint amilyent Magyarországon fölfedezni véltek, mint amilyen bizonyos értelmiségi körökben valóban megvolt, anélkül azonban, hogy a tömegekre hatást gyakorolt volna. Az új alakulatokat olyan nemzetek irredentizmusa ásná alá, amelyek azt éreznék, hogy nemcsak idegen hatalomnak, hanem egy, a mienknél alacsonyabb szintű kultúra uralmának vannak alávetve. Márpedig ez a dolog lényegéből adódó lehetetlenség. Végső esetben elképzelhető, hogy akár egy magasabb műveltségi fokon levő nemzeti kisebbség hatalmat gyakoroljon egy alacsonyabb szintet képviselő többség fölött, ám az, hogy egy alacsonyabb műveltségi szintre eljutott kisebbség vagy igen csekély többség uralkodjék egy magasabb rendű kultúrával rendelkező többség fölött, elérje annak önkéntes behódolását, erkölcsi beolvadását, nos uraim, ez a dolog lényegéből fakadó lehetetlenség.

Előszeretettel gyanúsítanak meg bennünket avval, hogy erőszakkal akarjuk mindazt fölszámolni, ami az elfogadásra váró megoldások közül számunkra nem megfelelő. Nos, uraim, távol áll tőlünk, hogy efféle esztelen terveket melengessünk. Mi mindent a nekünk támaszt adó igazságok és elvek erkölcsi erejétől várunk, és mindent, amit nem tudunk elérni ma, a Nemezetek Szövetség békés közbenjárásától reméljük, mely szervezetnek egyik célja a békére nézve veszélyt jelentő nemzetközi rendezések fölülvizsgálata.

Ezt csak azért jegyzem meg zárójelben, nehogy fenyegetésnek vegyék szavaimat - ami részemről nemcsak gyerekes, hanem hiábavaló is volna -, és kijelentem önök előtt, uraim, hogy az afféle mesterséges megoldásokkal, mint amilyeneket a békeszerződésben találunk, Európának ezen a világbéke szempontjából oly fontos és oly sokat szenvedett részében a politikai helyzetet bajosan lehet nyugalmi állapotba hozni. Közép-Európát csak a mi tájainkon uralkodó egyensúly óvhatja meg a kelet felől szüntelenül fenyegető veszélyektől.

Európa gazdaságát is újjá kell építeni. Azonban elképzelhetetlen, hogy ezek az új államalakulatok ne akadályozzák a fejlődést. Már rámutattam azon káros hatásra, amelyet a Magyarországon maradó területek gazdaságára szükségszerűen gyakorolni fognak. Ám minden elszakított területen ugyanez lesz a helyzet, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy alacsonyabb minőségű közigazgatás, alacsonyabb kulturális szinten álló kormányzás alá kerülnek, továbbá mert elszakítják őket azon szerves egység többi részétől, amelyekkel egységben képesek a fejlődésre, de amelyek nélkül pangásra, sőt - minden valószínűség szerint - hanyatlásra vannak kárhoztatva.

Európának társadalmi békére van szüksége. Önök jobban ismerik nálam azokat a veszélyeket, amelyek fenyegetik ezt a békét. Önök jobban tudják, mint én, hogy a háború következményei zavart okoztak az emberek fejében, hasonlóképpen a gazdasági élet föltételrendszerében. Szomorúan tapasztalhattuk, hogy a fölforgató pártok térnyerését elsősorban a társadalom erkölcsi erejének megroppanását kiváltó tényezõk tették lehetõvé, vagyis mindaz, ami fölfokozza a nemzeti érzést, de mindenekelõtt a munkanélküliség szülte...[294] nyomorúság. Ha Európának ebben, a bolsevizmus még mindig izzó tűzfészkéhez oly közel eső részében megnehezítik a munka föltételeit, ha úgy járnak el, hogy még nehezebb legyen fölvenni a termelőmunkát, akkor csak súlyosbítják a társadalmi békére leselkedő veszélyeket. A járványok, kiváltképpen az erkölcsöket támadó járványok ellen nincs védekezés.

Mondhatnák, hogy mindeme tetszetős elmélettel egy igen fontos tényező áll szemben: a győzelem és a győzelem által megszerzett jogok. Evvel, uraim, mi is tisztában vagyunk. Elegendő politikai realizmussal bírunk ahhoz, hogy számoljunk e tényezővel. Tudjuk, mi a tartozásunk a győzelemmel szemben. Készek vagyunk a vereségünkért járó váltságdíjat kifizetni. De vajon ez az egyetlen építkezési elv? Vajon most az erőszak volna az egyedüli alap, amire építeni lehet? Az anyagi erő volna az a kizárólagos hatalom, amely összetartja azon építményeket, amelyek már düledeznek, noha építésük még be sem fejeződött? Ez esetben Európára bizony igen szomorú jövő vár. Nem hisszük, uraim, hogy a győztes nemzetek így gondolkodnának, hiszen nem ezt találjuk az önök nyilatkozataiban, amelyekben meghatározták az eszméket, melyek győzelméért harcoltak, a háborús célokat, melyeket maguk elé kitűztek.

Ismétlem: nem hisszük, hogy a most győztes nagy nemzetek ekképpen gondolkodnának. Kérem, ne vegyék zokon, ha a győztes Franciaországon, Anglián, Olaszországon túl - hogy csak az európai nemzeteket említsem - fölrémlik előttem egy másik Franciaország - amely mindig a nemes törekvések előharcosa és a nagy eszmék szócsöve volt -, egy másik Anglia - minden politikai szabadságjog szülőanyja -, egy másik Olaszország - a reneszánsz, a művészetek és a szellemi fejlődés bölcsője. És ha méltatlankodás nélkül vetem alá magam a győztes törvényének, akkor e másik Franciaország, e másik Anglia, e másik Olaszország előtt hajtok készséggel fejet, mert örömest fogadom őket mestereinknek és tanítóinknak. Uraim, annyit szeretnék önöknek mondani, ne tegyék kockára azt a jelentős erkölcsi befolyást, amire joguk van, az erő túlzott hangsúlyozásával, amely erő jelenleg az önök oldalán van, ám ez a helyzet változhat. Hagyják meg inkább érintetlenül örökségük ezen legszebb részét!

A bennünket körülvevő minden nehézség, minden félreértés, minden akadály ellenére, amelyet elénk gördíteni igyekeznek, bizakodással indulunk el azon az úton, amely a békemű megalkotásában való részvétellel végre megnyílt előttünk, és amin részünkről a legteljesebb jóhiszeműséggel fogunk munkálkodni. Bízunk az önök által meghirdetett eszmék őszinteségében. Sértést követnénk el önökkel szemben, ha másképpen gondolkoznánk. Bízunk azon erkölcsi tényezők erejében, amelyekkel ügyünket akarjuk azonosítani, és csak azt kívánhatom önöknek, uraim, hogy fegyvereik dicsőségét múlja fölül a béke dicsősége, amelyet önök a világnak adnak.

Már csak néhány szót szeretnék önök előtt, uraim, szólni.

Nyilván belátják, hogy nem tehettem részletes vizsgálat tárgyává a nekünk fölajánlott szerződéstervezetet. Azért beszéltem egyedül a területi kérdésről, mert valójában az összes többit magában foglalja. Föl szeretném hívni azonban figyelmüket néhány olyan pontra, amelyek megoldását rendkívül sürgősnek tartom.

Legelőször is itt van egy emberiességi kérdés: a hadifoglyok kérdése.

A hadifoglyok hazaszállítása a békeszerződés értelmében csak a béke törvénybe iktatása után történhet meg. Kérem önöket, uraim, tekintsenek el ezen előírástól, amely annyi ártatlan családnak okoz szenvedést.

A szerencsétlen szibériai hadifoglyok ügyében külön kérelemben fordultunk a Legfelsőbb Tanácshoz. E kérdés megoldása érdekében az önök jóságára és emberiességére hivatkozom. Ezek olyan érzések, amelyeknek még háborús időkben is a politika fölött kell állniuk. Hasonlóképpen megjegyzést szeretnék tenni a pénzügyeket illető cikkelyekre vonatkozóan.

Úgy vélem, nem vették kellő súllyal tekintetbe Magyarország különleges helyzetét. Pedig nemcsak két forradalmat, hanem a bolsevizmus négy hónapon át tartó pusztítását és a több hónapos román megszállást is el kellett szenvednie. Ilyen körülmények között képtelenség, hogy a békeszerződésben megfogalmazott pénzügyi és gazdasági rendelkezéseknek eleget tegyünk. Ha a győztes államok polgárai által részünkre folyósított összes hitel a békeszerződés aláírása pillanatától követelhetővé válik - amint ez a szerződésben áll -, akkor fizetésképtelenséget, csődöt kell jelentenünk, amelynek visszahatását a győztes országok is minden bizonnyal érzékelnék. Csakugyan sok hitelezőnk van az önök országaiban. Ha haladékot kapunk, visszafizetjük pénzüket, ám ha a követelések azonnal behajthatóvá válnak, akkor erre képtelenek leszünk.

Követelik továbbá tőlünk - és ez mutatja, milyen hasznos lett volna, ha korábban hallgatnak meg bennünket -, hogy vasércet szállítsunk Ausztriának. Ez nem áll módunkban, tekintettel arra, hogy magunk is behozatalra szorulunk.

Az épületfával ugyanez a helyzet.

Kérem önöket, hogy e részleteket avval a jóindulatú megfontolással vizsgálják meg, amelyet az önök több félhivatalos képviselője számunkra kilátásba helyezett.

Mielőtt mondanivalómat befejezném, szeretném megköszönni önöknek, uraim, hogy szót kaptam, és hogy előadásomat oly jóakaratú és odaadó figyelemmel kísérték.

Apponyi gróf beszédét néhány olaszul elmondott szóval egészítette ki, melyeknek fordítása a következő:

Mondanék még néhány szót olaszul, hogy kifejezzem az olasz nemzet iránt érzett mély tiszteletünket. Az olasz és a magyar vér nem mindig az egymással szemben álló táborban ömlött; folyt az olyan csatamezőkön is, ahol a két nemzet vállvetve küzdött a régi igazságtalanságok ellen, a szabadságért.

Ezen emlékek védelme alá helyezem magam, hogy elnyerjem Olaszországtól mindazt a támogatást jogos észrevételeinkhez - ha jogosnak találják őket -, amelyet az igazságosság elvei és Európa érdekei megkívánnak.

CLEMENCEAU. - Önök, tisztelt uraim, a magyar állam meghatalmazott képviselői, láthatták, milyen figyelmesen követtük az elhangzott előadást.

Minden érvet, amely elhangzott előttünk, figyelmesen meg fogunk vizsgálni. Be kell azonban látniuk, hogy egy egyoldalú beszámoló alapján nem hozhatunk döntést. Kötelességem tehát önöket emlékeztetni arra, hogy írásban átadtuk önöknek a békeszerződés szövegét, amit önöknek ajánlunk. Várjuk válaszukat, hogy döntést hozhassunk. A békeszerződés tanulmányozására kéthetes határidőt adtunk. Reméljük, hogy ez az idő elegendő lesz arra, hogy összegyűjtsék az okiratokat, amelyeket nekünk beterjeszteni szándékoznak, és megfogalmazzák észrevételeiket, amelyeket esetleg megtenni kívánnak. Örömünkre szolgálna, ha biztosítanának arról, hogy válaszukat a két hét határidő leteltével megkapjuk.

APPONYI GRÓF. - Igen tisztelt elnök úr! Ezt nem ígérhetem határozottan, de minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni. A békeszerződés minden apró részletét tanulmányoznunk kell, és minden bizonnyal Budapestre is el kell utaznunk. Szükség esetén néhány napos haladékot kérünk, ám arra fogunk törekedni, hogy ez a haladék ne legyen nagyon hosszú.

Ami leginkább a szívünkön fekszik, az a népszavazás kérdése azoknak a lakosoknak az esetében, akiket el akarnak szakítani Magyarországtól, valamint szövetségközi bizottságok kiküldése a megszállt területekre, hogy önök is meggyőződhessenek arról, milyen állapotokat teremtett az egyéves megszállás.

CLEMENCEAU. - Senki nem kér szót?

Az ülést berekesztik.

Az ülést 16 óra 10 perckor rekesztik be.

levéltári jelzet: BDIC, Dossier Mantoux, cote F° Δ 234 Rés.

PAŠIĆ, A SZERB-HORVÁT-SZLOVÉN KIRÁLYSÁG KÜLDÖTTSÉGÉNEK ELNÖKE CLEMENCEAU-NAK, A BÉKEKONFERENCIA ELNÖKÉNEK

iratszám: 74

irat típusa: 5346. sz. levél.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. január 18.

Elnök úr!

A szerb-horvát-szlovén küldöttség megkapta a Magyarországgal kötendő béke föltételeinek szövegét, amivel kapcsolatban a következőket bátorkodik Nagyméltóságod tudomására hozni:

1.) A szerb-horvát-szlovén küldöttség 1919. november 27-én kelt jegyzékében[295] fölhívta a figyelmet arra, hogy Szent István koronájának országai - melyek közé a horvát-szlavón királyság is tartozott - nem egyszerű, hanem összetett államot alkotnak. A küldöttség e tényből kiindulva néhány javaslatot terjesztett elő, kérve azok jóindulatú figyelembevételét a Magyarországgal kötendő béke föltételeinek szövegezése alkalmával.

A magas békekonferencia azonban nem vette figyelembe e javaslatokat, és a magyar küldöttségnek az említett föltételeknek az Ausztriával megkötött béke föltételeivel teljes mértékben megegyező alapon kidolgozott szövegét nyújtotta át, holott az egykori Ausztria egyszerű és nem összetett állam volt. Mivel ez az alapvető különbség igen nagy gyakorlati jelentőséggel bír - főképpen a pénzügyekre vonatkozó cikkelyeket illetően -, kénytelenek vagyunk e vitathatatlan jogi és politikai tényre ismételten fölhívni a békekonferencia figyelmét.

Jogszerű kétoldalú szerződések és kiváltképp egy - az Ausztria és Szent István koronájának országai (királyságai) közötti kapcsolatokra vonatkozóan az egész kettős monarchiára érvényes kiegyezéshez hasonló - kiegyezés (az 1868. évi[296]) értelmében a "magyar királyság" (vagyis a tulajdonképpeni Magyarország)[297] és a "horvát-szlavón királyság" egy fölsőbb rendű politikai közösségben egyesült. Ez az államközösség a "Szent István koronájának országai (királyságai)" volt, amelyet a "magyar korona országainak (királyságainak)" vagy egyszerűen "Magyarországnak" is neveztek. Tekintve, hogy e közösség a két önállóan létező államalakulat valóságos uniójaként állt fönn, bizonyos ügyek, szervezetek és pénzügyek a szövetséget alkotó két államban közösek voltak (a kiegyezés 6., 7., 8., 9. szakasza).

A közös ügyek intézése a budapesti központi közös kormányzat (43., kk szakasz) és a magyar korona minden királyságának közös országgyűlés (31. szakasz) hatáskörébe tartozott.

Ami a közös pénzügyeket illeti, ezekhez a két fél egyformán járult hozzá, és részesedésüket időről időre külön szerződésben határozták meg, mégpedig ugyanazon jövedelmek alapján, mint amelyek egyrészt Ausztria, másrészt a magyar korona országai közös költsége megállapítására szolgáltak, és amelyeket az osztrák békeszerződés 203. cikkelyének függeléke, valamint a Magyarországgal kötendő béke föltételeinek 186. cikkelyéhez rendelt függelék tárgyal.

Ezeken kívül mind a magyar királyságnak, mind a horvát-szlavón királyságnak megvoltak a saját és külön államügyei, melyeket saját kormányaik és parlamentjeik intéztek, hasonlóképpen azok a pénzügyek, melyekkel külön-külön foglalkoztak (47., kk szakasz). Magától értetődik, hogy a közös nemzeti vagyonon kívül mindkét királyság saját nemzeti vagyonnal is rendelkezett (a kiegyezés 8. szakasza).

Így áll tehát a valóságos jogi helyzet, és ragaszkodunk ahhoz, hogy ezt számításba vegyék, különösen ami az államadósság fölosztásának és az állami javak visszavásárlásának kérdését illeti.

Hivatkozva 1919. november 27-én kelt jegyzékünk[298] részleteire és ezen jegyzékhez csatolt függelékekre,[299] arra kérjük a magas békekonferenciát, hogy vegye be a magyar békeszerződés szövegébe az itt mellékelt függelékben[300] fölsorolt cikkelyeket.

2.) A küldöttség előterjesztéseiben kimutatta, hogy az osztrák békeszerződés 27. szakaszának 2. bekezdését a gyakorlatban nem lehet alkalmazni, mivel 1918 szeptember-októberében sem a szerb királyságban használatos dinárt, sem a szerb-horvát-szlovén királyság fölülbélyegzett koronáját nem jegyezték a genfi tőzsdén. A küldöttség ezért kérte, hogy fogadják el a kérdéses rendelkezés általa javasolt értelmezését, vagy ennek visszautasítása esetén vegyenek be a magyar békeszerződésbe egy olyan rendelkezést, amelyet a gyakorlatban végrehathatónak tartunk. Ez abból állna, hogy az eredeti pénznemben kifejezett adósságot a genfi tőzsdén 1918 szeptember-októberében érvényes középárfolyamon svájci frankra számítanák át, majd átváltanák arra a pénznemre, amelyikben a fizetés történik, mégpedig a visszafizetés napján érvényes árfolyammal számolva. A Magyarországgal kötendő békeszerződés tervezete mindezek ellenére a 254. szakasz 2. bekezdésében egyszerűen átveszi az osztrák békeszerződés 271. cikkelyében foglalt rendelkezést, amelynek alkalmazhatatlan voltát már kimutattuk.

A Legfelsőbb Tanács bizonyára nem kíván egy békeszerződésbe gyakorlatilag végrehajthatatlan előírásokat fölvenni, ezért kérjük, hogy vegyék figyelembe javaslatunkat.

3.) 1919. október 4-ei[301] és 1919. november 11-ei[302] jegyzékeikben, továbbá a kiegészítő följegyzésekben, valamint személyes közbenjárásai alkalmával a küldöttség minden kétséget kizáróan bizonyította azon kérésének megalapozottságát, amely a pécsi kőszénbányák művelésének öt éves időtartamra szóló átengedésére vonatkozik a szerb-horvát-szlovén királyság kormánya számára. Magyarország anélkül átengedheti a bányákat a jelzett időtartamra, hogy ez közlekedésében és iparában zavart okozna, míg ellenben, ha bennünket megfosztanak a bányák kiaknázásának lehetőségétől, az a mi királyságunk és nevezetesen közlekedési eszközeink számára - amelyek egyébként nemzetközi feladatokat is ellátnak - valóságos összeomlással járna.

1919. december 22-én kelt jegyzékében a küldöttség igényeit a lehető legalacsonyabb szintre szállította le, amely - nézete szerint - nem lehet kisebb, mint a bányák össztermelésének 60 százaléka, valamint kérte, hogy a jóvátételi bizottság végrehajtó szerve a kormányunk által kinevezett külön hatóság legyen.

A Magyarországgal kötendő békeszerződés tervezete az V. sz. függelék I. szakaszának utolsó - "Jóvátételi kikötések" című - bekezdésében azonban föntiekkel ellentétben a pécsi bányákra vonatkozóan olyan rendelkezést tartalmaz, amely megalapozott követeléseinknek egyáltalán nem tesz eleget.

A békekonferencia általánosságban azt a célt követi, hogy legalább részben visszaállítsa a gazdasági viszonyok egyensúlyát, amely a központi hatalmak támadó háborúja következtében fölbomlott. E célból a békeszerződésekben biztosította azon államoknak az ellenséges bányákból származó szénnel történő ellátását, amelyeknek - akár általában, akár szénbányászatuk tönkretétele miatt - nem áll rendelkezésre az elpusztított ország újjáépítéséhez szükséges mennyiségű szén.

Azonkívül a békekonferencia - egyébként jogosan - azt a tényt is figyelembe vette, hogy - tekintettel a területi átrendezésekre - igen káros volna a földrajzi helyzetből adódó minden gazdasági kapcsolatot egyik napról a másikra megszakítani. Ezért még az ellenséges államoknak is meghagyta azt a lehetőséget, hogy az elcsatolt területekről szerezzék be szénszükségletüket. Így történt ez Németország és Ausztria esetében, amelyeknek engedélyezte, hogy a sziléziai bányákból és a cseh-lengyel szénmedencéből jussanak szénhez. Horvát-Szlavónország, Bácska és Bánság vasútjait mindeddig csaknem kizárólag a pécsi szénbányákból látták el. Éppen ezért az ezekből a bányákból történő további szénellátás elengedhetetlen föltétele a menetrendszerű és folyamatos forgalom újraindításának, illetve fönntartásának ezeken a vonalakon, és ez nemcsak a mi érdekünk, hanem általános európai érdek.

A küldöttség reméli, hogy a Legfelsőbb Tanács újra megvizsgálja ezt a kérdést, és eleget tesz kérésünknek, abban az értelemben, ahogy azt megfogalmaztuk december 22-ei jegyzékünkben, melynek egy példányát a melléklethez csatoljuk.[303]

4.) A küldöttség a magyar békeszerződés jóvátételi kikötéseivel kapcsolatban tett javaslatai között kérte egy, az osztrák békeszerződés 196. cikkelyével azonos rendelkezés beiktatását a műtárgyakra, régészeti leletekre, tudományos eszközökre stb. vonatkozóan.

Semmi nem indokolja, hogy ne kapjuk meg a Budapestre összegyűjtött, Szent István egykori koronája minden országának közös tulajdonát képező levéltárakat és gyűjteményeket illető tudományos érdekeinknek ugyanazt a védelmét, amelyet az osztrák békeszerződésben a Bécsben található levéltárakra és gyűjteményekre nézve biztosítottak. Kérésünk annál is inkább jogos, mert a gyűjtemények megvásárlásához hozzájárultunk, és az említett levéltárak anyaga országainkra vonatkozik. Egyébként köztudomású, hogy a központosító és imperialista politikát folytató magyar kormányok Budapestre szállítottak minden, e cél érdekében fölhasználható tárgyat, többek között a levéltárakat, a művészi és tudományos értékű tárgyakat, ekképpen Budapest Magyarországon ugyanolyan központ volt, mint Bécs Ausztriában.

Küldöttségünk ezért úgy véli, hogy az osztrák békeszerződés 196. cikkelyével megegyező szakasznak a magyar békeszerződésbe történő beiktatása mindenképpen jogos volna.

5.) A küldöttség a Magyarországgal kötendő békeszerződés politikai kikötéseivel kapcsolatban tett javaslatai között kérte egy új rendelkezés beiktatását, amely arra kötelezné Magyarországot, hogy ne akadályozza meg a szerb görögkeleti egyház nemzeti kongresszusa és a szent szinódus által, ezek törvényes hatáskörén belül hozott határozatainak végrehajtását. E javaslat célja, hogy védelmet nyújtson arra az esetre, ha Magyarország hátráltatni próbálná az egyházi hatóságok tevékenységét. A nemzeti kisebbségek védelmét szolgáló rendelkezések nem nyújtanak elegendő biztosítékot arra, hogy Magyarország tiszteletben fogja tartani az említett egyházi hatóságok által szerzett jogokat. Másrészt nem tekinthető indokolatlannak az arra irányuló kérés, hogy e békeszerződés biztosítsa a szóban forgó egyházi hatóságoknak ugyanazt a (jog szerint őket megillető) törvényes állapotot, amelyet számukra a törvények évszázadokon keresztül biztosítottak, és amelyet - a közérdekre való tekintettel - sem megváltoztatni, sem a véletlen szeszélyének kitenni nem lehet.

Azonfelül a küldöttség tisztelettel arra kíván emlékeztetni, hogy az 1763. évi hubertusburgi béke[304] ugyanilyen módon szabályozta a sziléziai egyházi hatóságok igazságszolgáltatási tevékenységét. E békeszerződés értelmében a boroszlói - tehát porosz alattvaló - érsekek egészen mostanáig folyamatosan gyakorolták az osztrák Sziléziában bírói hatalmukat, sőt társadalmi helyzetüknek köszönhetően Ausztriában jelentős politikai előjogokat élveztek.

A küldöttség javaslatait föntebb említett, 1919. november 27-én kelt jegyzékében,[305] illetve az ahhoz csatolt függelékben részletes indokolással támasztotta alá, és erősen bízik abban, hogy a Legfelsőbb Tanács javaslatainkat újra megvizsgálva érvényt szerez azoknak, nem csak jogszerűségük miatt, hanem azért is, mert a Magyarországgal kötendő békeszerződés tervezete olyan előírásokat tartalmaz, amelyeket részünkről nem tudunk végrehajtani.

Kérem, igen tisztelt elnök úr, fogadja megkülönböztetett nagyrabecsülésem kifejezését.

levéltári jelzet: AD.Actes de la Conférence de la Paix, vol. 138, ff. 120-127.

GRAZIANI TÁBORNOK, A BUDAPESTI FRANCIA KATONAI MISSZIÓ VEZETŐJE CLEMENCEAU FRANCIA HADÜGYMINISZTERNEK

iratszám: 75[306]

irat típusa: Szám nélküli levél.

keltezési hely: Budapest,

keltezési idő: 1920. január 22.

Az Apponyi vezette küldöttség most érkezett meg Párizsból, hogy kidolgozza az ott kézhez vett békeszerződéssel kapcsolatos észrevételeit. A szerződés nagyon szigorú, és önnek csak egy pillantást kell vetnie a térképre, hogy lássa, milyen hatalmas területeket szakít el Magyarországtól. Az ország területének és erőforrásainak legkevesebb 60 százalékát veszíti el, képzelheti tehát az itt mindent elöntő panaszáradatot. A panaszok csaknem kivétel nélkül Franciaország ellen irányulnak.

Úgy vélem, nincs lehetőség arra, hogy visszatérjünk a területi kérdésre, nem hiszem ugyanis, hogy a románok, a cseh-szlovákok vagy a szerb-horvát-szlovénok bármilyen kis darabot is átengedjenek az általuk megszállt területekből. Ugyanakkor azt tartom, bölcs dolog volna részünkről, ha a magyaroknak bizonyos gazdasági engedményeket tennénk, és nem csak azért, hogy adósságukat kifizethessék a szövetségeseknek, hanem egyszerűen azért, hogy meg tudjanak élni. A román megszállás ugyanis a megélhetési föltételek (tenyészállatok, vetőmag, gépek stb.) jelentős részétől - mind a jelent, mind a jövőt tekintve - megfosztotta őket, így teljes mértékben szomszédaikra vannak utalva mindaddig, amíg ezeket a hiányok pótlására kötelezzük.

Tegnap a miniszterelnök[307] azt mondta egyik tisztemnek: ha nem biztosítjuk a megélhetés föltételeit, nem tudja aláírni a békeszerződést.

Úgy gondolom, Huszárt a legjobb szándék vezérli, ám hallatlanul nehéz feladat jutott neki osztályrészül, mivel a nagyszámú és súlyos külső nehézséget nem kevésbé nyomasztó belső bajok tetézik. Hiába hajtogatja, hogy a munka újrakezdéséhez az országnak rendre és nyugalomra van szüksége, szavára nem mindenki figyel oda. Egyébként hogyan is lehetne egy volt tanítónak általánosan elismert tekintélye egy olyan országban, amelyben még oly elevenen él a kasztszellem?

A miniszterelnöknek, csakúgy, mint Horthy /Horty/ ellentengernagynak, a legtöbb fejtörést - amint ez minden eszmecseréből, beszélgetésből kiviláglik - a bolsevizmus adja, és Bécs közelsége e szempontból a legkevésbé sem megnyugtató számukra.

Vasárnap és hétfőn annak ellenére megtartják a választásokat, hogy az ország egy része - a Legfelsőbb Tanács parancsai dacára - még mindig megszállás alatt áll. A várakozások szerint a rendet képviselő és a városi elemeknél kevésbé türelmetlen kisgazdák sok helyet fognak megszerezni az országgyűlésben. A nagy többség valószínűleg "keresztény nemzeti" lesz, és azt fogja követelni, hogy Magyarország újra királyság legyen.

levéltári jelzet: AD.Actes de la Conférence de la Paix, vol. 138, ff. 154-155.

CLINCHANT BERNI FRANCIA ÜGYVIVŐ MILLERAND FRANCIA MINISZTERELNÖKNEK ÉS KÜLÜGYMINISZTERNEK

iratszám: 76[308]

irat típusa: 42. sz. távirat.

keltezési hely: Bern,

keltezési idő: 1920. január 28. 8 óra 45. (Érkezett: január 28. 23 óra 15.)

A volt osztrák császárhoz[309] igen közel álló személy - akit beavat titkaiba - közlése szerint Pranginsban az utóbbi napokban és még tegnap is az a hír járta, hogy Magyarországon a törvényes királyság visszaállítását követelők szereznek túlnyomó többséget. Állítólag semmi esélye sincs annak, hogy elfogadják József főherceg, Frigyes főherceg, vagy éppen Albert főherceg jelölését a trónra - amint erről az utóbbi hónapok során többször is szó esett. Másrészt IV. Károly nem menne abba bele, hogy fia, Ottó főherceg mellé kormányzót nevezzenek ki. De nem is hiszi, hogy ez az ötlet újból fölmerülne.

A volt császár családjában - ahol ugyanez a véleményt osztják - úgy gondolják: Ausztriában a köztársasági államforma oly gyenge gyökereket eresztett, hogy az ország nem lesz képes ellenállni a Magyarországon visszaállítandó királyság vonzerejének, és a két állam néhány hónap elteltével kérni fogja, hogy új kötelékekkel - talán perszonálunióval - kapcsolják össze őket.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Hongrie vol. 46, f. 90.

MILLERAND, A BÉKEKONFERENCIA ELNÖKE A BUDAPESTI SZÖVETSÉGES KATONAI BIZOTTSÁGNAK

iratszám: 77[310]

irat típusa: 53. sz. távirat. Tikos - Nagyon sürgős.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. február 3.

Tegnap reggel a nyugat-magyarországi megyékben kialakult súlyos helyzet láttán nyugtalankodó nagykövetek tanácsa úgy döntött, hogy a szövetségközi bizottság - amelynek e megyékbe történő kiküldését a Legfelsőbb Tanács október 2-án kelt,[311] majd december 31-én[312] megújított határozatában elrendelte - haladéktalanul induljon útnak.

A békekonferencia evvel hangsúlyozni kívánja: nem engedheti meg, hogy kétségben vonják a saint-germaini békeszerződés érvényességét, és nem tűrheti a zavargások további fokozódását, amelyek súlyos következményeket vonhatnak maguk után.

Fölszólítjuk önöket, haladéktalanul intézkedjenek annak érdekében, hogy a bizottság késedelem nélkül elindulhasson, és az indulásról tájékoztassák a magyar kormányt.

Az osztrák, szerb-horvát-szlovén és cseh-szlovák kormányt a bizottság kiküldéséről egyébként már értesítettük.

levéltári jelzet: AG.6N290

MILLERAND, A BÉKEKONFERENCIA ELNÖKE A BUDAPESTI SZÖVETSÉGES KATONAI BIZOTTSÁGNAK

iratszám: 78[313]

irat típusa: 54. sz. távirat. Titkos - Nagyon sürgős.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. február 3.

A nagykövetek tanácsa tegnap reggel a következő nyilatkozat szövegét fogadta el, amelyet haladéktalanul továbbítottunk az osztrák, magyar, lengyel, román, szerb-horvát-szlovén és cseh-szlovák küldöttségnek.

"A szövetséges főhatalmak szükségesnek látják, hogy határozottan cáfolják azon elterjedt híreszteléseket, amelyek megtéveszthetik a közvéleményt azt állítva, hogy ezen hatalmak készek elismerni vagy elősegíteni a Habsburg uralkodócsalád visszatérését Magyarország trónjára. A szövetséges főhatalmak úgy vélik, hogy egy olyan uralkodóház visszahozatala, amely - Németország szövetségeseként - alattvalói számára egy elnyomó és más népeken uralkodó rendszert testesített meg, nem egyeztethető össze sem azon elvekkel, amelyekért harcoltak, sem azon eredményekkel, amelyeknek megvalósítását a háború a mindaddig leigázott népek fölszabadítása terén lehetővé tette. A szövetséges főhatalmaknak nem szándékuk, ahogy nem is feladatuk, hogy beavatkozzanak Magyarország belügyeibe, sem hogy meghatározzák, milyen kormányformát, milyen alkotmányt válasszon a magyar nép magának; azt azonban nem fogadhatják el, hogy a Habsburg-ház visszaállítását egyedül a magyar nemzetet illető kérdésnek tekintsék. Jelen nyilatkozatukban leszögezik tehát, hogy egy efféle restauráció magával a békekötés alapjaival állna ellentétben, ezért azt nem ismernék és nem tűrnék el."

E nyilatkozatot holnap közzétesszük a sajtóban. Fölkérem önöket, hogy a maguk részéről ismertessék a magyar kormányfővel, és a legszélesebb nyilvánosságot biztosítsák neki Budapesten és az egész országban.

levéltári jelzet: AG.6N290



[279] A táviratot Prágába, Bécsbe, Londonba, Rómába küldték el, és hasonlóképpen továbbították a békekonferencia főtitkárságának, a miniszterelnöki hivatalnak, a haditengerészeti minisztériumnak és a hadsereg frontcsoportjának.

[280] G. Clément-Simon.

[281] Osusky egyben a békekonferencián részt vevő csehszlovák küldöttség tagja is volt.

[282] A kötetben nem közölt irat.

[283] P. Dutasta.

[284] A kötetben nem közölt irat.

[285] A kötetben nem közölt irat.

[286] A kötetben nem közölt irat.

[287] Az Ausztriával 1919. szeptember 10-én aláírt békeszerződés.

[288] F. L. Polk.

[289] Macui.

[290] A táviratot Berlinbe, Londonba, Rómába, Bécsbe, Athénbe, Bukarestbe, Prágába, Varsóba, Szófiába, valamint a hadügyminisztériumba és a haditengerészeti minisztériumba is továbbították.

[291] A titkár följegyzése az öt nagyhatalom küldöttsége vezetőinek Pichon dolgozószobájában tartott megbeszéléséről.

[292] Az irathoz fűzött megjegyzés: Apponyi gróf gyorsírással lejegyzett beszédének szövegét ő maga nézte át.

[293] A szöveg hiányos.

[294] Lehet, hogy a szöveg hiányos.

[295] A DDFBC II.kötetében, 125. sz. alatt közölt irat.

[296] A magyarok és a horvátok között megkötött kiegyezés.

[297] Az irathoz fűzött megjegyzés: Kérjük annak tudomásul vételét, hogy az alaptörvények értelmében a "Magyar Királyság" kifejezés kizárólag a tulajdonképpeni Magyarországot jelöli, amit jó volna szem előtt tartani a békeszerzőzés szerkesztésekor.

[298] A DDFBC II 125. sz. alatt közölt irat.

[299] A kötetben nem közölt irat.

[300] A kötetben nem közölt irat.

[301] A kötetben nem közölt irat.

[302] A DDFBC II. kötetében 107. sz. alatt közölt irat.

[303] A kötetben nem közölt irat.

[304] A hétéves háborút (1756-1763) lezáró békeszerződés.

[305] A DDFBC II. kötetében 125. sz. alatt közölt irat.

[306] Részlet Graziani tábornoknak a miniszterhez írt január 22-i leveléből.

[308] A táviratot Bukarestbe, Berlinbe, Bécsbe, Prágába, Varsóba, Budapestre, Rómába, Londonba és Washingtonba is továbbították.

[309] Habsburg Károly, (IV. Károly magyar király, I. Károly osztrák császár)

[310] A táviratot Foch marsallnak és a hadsereg vezérkarának is továbbították.

[311] A kötetben nem közölt irat.

[312] A kötetben nem közölt irat.

[313] A táviratot Foch marsallnak és a hadsereg vezérkarának is továbbították.