Ugrás a tartalomhoz

Francia diplomáciai iratok 1. 1918.1919

Ádám Magda, Ormos Mária, Barabás József (translator) (2007)

Révai Digitális Kiadó

1919. február

1919. február

DE LOBIT TÁBORNOKNAK, A FRANCIA KELETI HADSEREG PARANCSNOKÁNAK JELENTÉSE

irat FDD száma: 169

iratszám:77

irat típusa: 1419/2B sz. irat.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. február 1.

Erdély a régi Magyarország része, lakosai románok. A román határ és Marosvásárhely közötti területen nagy kiterjedésű beékelődés található, amelynek lakossága magyar; e magyar zónát a Marostól délre egybefüggő német települések határolják. Erdély területe nagyjából a Marostól mind északra, mind délre fekvő hegyvidéket magában foglalja.

Míg a Marostól délre található erdélyi terület egészét a szövetségesek és Magyarország között 1918. november 18-án megkötött fegyverszüneti egyezmény[183] értelmében a szövetségesek szállták meg, a Marostól északra és nyugatra eső, jelentős része magyar uralom alatt maradt.

Ezen időponttól kezdve kettős nehézség áll fenn:

1. egyrészt a szerbekkel; 2. másrészt a magyarokkal.

1. A szerbekkel. A Marostól délre a Románia újbóli háborúba lépése előtt elsőként odaérkező szerbek, mélyen behatolva a szláv többségű terület keleti határvonala mögé, az egész Bánságot megszállták. Ez az oka a román tiltakozásoknak és az antant közbelépésének.

2. A magyarokkal. Mihelyt Románia támogatását maga mögött tudta, az erdélyi román lakosság, hasonlóan a jugo-szlávokhoz és a cseh-szlovákokhoz, nemzeti mozgalmat kezdeményezett, és követelte egyesülését Romániával. (Gyulafehérvári vagy Alba Iulia-i gyűlés.)[184] - A románok ettől kezdve minden erejükkel Erdély egész területének megszállására törekedtek, anélkül hogy a fegyverszüneti egyezményben megállapított demarkációs vonallal törődtek volna. Ez súlyos, máig megoldatlan nehézségeket idézett elő.

AZ 1918. NOVEMBER 13. ÉS 1919. JANUÁR 30. KÖZÖTT TÖRTÉNT JELENTŐSEBB ESEMÉNYEK

I. - A Bánság kérdése.

A szerbek ellenállás nélkül elfoglalják az Arad-Lugos-Karánsebes (Karansebes)-Mehádia (Mehadia)-Orsova vonalat, amely egyben maximális követeléseiknek határa is, és arra törekednek, hogy valóságos gazdasági határként működtessék.

December 22. - Párizsi döntést szövetséges csapatok főparancsnoka továbbítja. Francia csapatok által elfoglalt ütközőzónát hoznak létre, melynek határa keleten: Orsova, Lugos, Lippa (Lipa), nyugaton: Apátfalva (Apatfalva), Pancsova. A románok e területtől keletre állomásoznak.

December 24. - Megegyező, ám szöv. hadseregek főparancsnoka által némileg enyhített döntés; nyugati határ: Apátfalva (Apat Falva) kizárva, Szerb Csanad, Bessenyo, Banat-Komlos, Hatzfeld (déli határ nincs kijelölve).

December 30. - Magyar területre, Aradra francia egységet vezényelnek.

Január 5. - Szerbek tiltakozását követően fölhatalmazást kapnak a Nagylak-Temesvár (Temesvar)-Versec (Verchetz) vasútvonaltól 10 km-re nyugatra húzódó vonal megőrzésére.

Január 10 - január végéig - Mind több a panasz a szerbek ellen, akik kiürítési parancsokat vonakodnak végrehajtani.

A hónap végén e parancsokat szöv. hadseregek főparancsnoka pontosabban meghatározza. A területi parancsnokságot február 1-je előtt a II. gyarmati gyalogoshadosztály főparancsnokának kell átadni.

Január 29. - Román támadás veszélye Karánsebes (Karanszebes) irányában. 30-án a veszély elhárul.

A MAROSTÓL ÉSZAKRA ELTERÜLŐ ERDÉLYI TERÜLETEK KÉRDÉSE

December folyamán a Nagyszebenben, október havában megalakult erdélyi, bánsági és magyarországi kormányzótanács avagy erdélyi bizottság irányításával román szervezkedés bontakozott ki Erdélyben.

December 1-jén a Román Tanácsot megerősítette az Erdélynek Romániához való csatlakozását kimondó gyulafehérvári gyűlés.

Megjegyzés. - Vix alezredes csak január végén szerzett arról tudomást, hogy Károlyi állítólag már november 3-án elismerte Erdély függetlenségét. A kérdés nincs tisztázva.[185]

Mindenütt román gárdák és vörös gárdák alakulnak, több helyütt a magyar gárdákkal párhuzamosan.

November 28-án a román hadsereg megindul nyugat felé. Presan (Prezan) román tábornok kiáltványában kijelenti, hogy a Tiszáig és a Dunáig meg sem áll.

December 18-án Presan (Prezan) tábornok a zavargások miatt a román megszállás kiterjesztését követeli a Szatmárnémeti (Szestmar Nemeti)- Nagykároly (Nagy Karoly)- Nagyvárad (Nagy Varad)- Békéscsaba (Bekescsaba)-vonalig.

Az összeütközés elkerülése érdekében a magyar kormányt fölszólítják Kolozsvár (Kolosvar) átengedésére.

December 20. - Berthelot tábornok parancsba adja egy sor stratégiai pont megszállását Nagybányától (Nagy Banja) Aradig.

December 23. - E parancsot felsőbb rendelkezésre visszavonják.

December 31. - Szóbeli megállapodás Berthelot tábornok és a teljhatalommal felruházott magyar kormánybiztos Apáthy között. Az egyezményről az azt hallgatólagosan elfogadó magyar kormány - hasonlóan a románokhoz - semmit nem tesz közzé. (A magyar kormány január 23-án elismeri a megállapodás tényét.)

Január 7. - Berthelot tábornok írásban rögzíti a megállapodást: román megszállás nyugati irányban a Nagybánya (Nagy Banya)-Kolozsvár (Koloszvar)-Déva (Deva)-vonalig, - e vonaltól nyugatra 15 km szélességű semleges sáv. Helyi nemzeti gárdák lefegyverzése.

Január 10. - Berthelot tábornok követeli, hogy a franciák foglalják el az Arad - Nagyvárad (Nagy Varad)- Debrecen (Debrecsen) vonalat.

Egyben felhívja a figyelmet arra a hibára, amit Erdély megosztása jelent.

Január 17. - Véres incidens (román áldozatokkal) Zilahtól nyugatra, Cigányinál (Csigany), nem messze nyugati irányban a ténylegesen román megszállás alatt levő Zsibótól (Szibo).

A románok a cigányi incidensben való bűnrészesség, valamint kommunista és románellenes propaganda vádjával letartóztatják dr. Apáthy magyar kormánybiztost. Néhány nap múlva szabadon engedik, de továbbra is felügyelet alatt áll.

A Patey tábornok és Ameil százados által folytatott vizsgálat megállapítja az incidens helyi jellegét, ugyanakkor egy másik összetűzésre is fényt derít, amelyre Csucsánál, a Nagybánya (Nagy Banya)-Zilah-Csucsa-Zám (Zam) vonalon levő stratégiai pontok román megszállása során került sor.

Január 28. - Szöv. hadseregek főparancsnoka jóváhagyja a Nagybánya (Nagybanya), Kolozsvár (Koloszvar), Déva (Deva) megszállása következtében előállott tényleges helyzetet, de a nagyváradi (Nagy Varad) délkörön elhelyezkedő pontok megszállását nem engedélyezi.

Január 29. - Román előrenyomulás veszélye a Maros völgyén Arad irányában. A magyar kormány békülékeny lépéseket tesz.

Január 30. - Pillanatnyilag elhárult a veszély.

A kérdés továbbra sincs tisztázva; a románok és az erdélyiek - az etnikai határokra valamint az erdélyi román egységnek a magyar kormány általi többé-kevésbé világos elismerésére hivatkozva - erélyesen követelik Erdély teljes megszállását.

Vix alezredes egy akármilyen, de áthághatatlan vonal kijelölését követeli.

levéltári jelzet: AG.20N525 c/102. d/5.

A ROMÁN ÉS JUGOSZLÁV ÜGYEK BIZOTTSÁGA ÜLÉSÉNEK JEGYZŐKÖNYVE

irat FDD száma: 176

iratszám:78[186]

irat típusa: 1. sz. irat.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. február 8.

AZ ELNÖK[187] bejelenti, hogy a bizottság elé két memorandumot - egy románt és egy szerbet - terjesztettek, majd fölkéri a főtitkárságot, ossza szét azokat a bizottság tagjai között.[188]

AZ ELNÖK, LAROCHE (Franciaország) és SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) megállapítják, hogy e memorandumok valóban az érdekelt kormányzatok követeléseinek hivatalos megfogalmazásai - amely követeléseket egyébként Románia részéről Bratianu, Szerbia részéről Vesnic már előzőeg a Legfelsőbb Tanács elé terjesztett.

AZ ELNÖK javasolja, hogy a főitkárság minden olyan, a román kérdésre vonatkozó iratot, szerződést, egyezményt gyűjtsön egybe, amelyet a bizottság munkája során felhasználhat.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) egy kérdésére válaszolva az ELNÖK kifejti, hogy a bizottság Dobrudzsa kérdését az e tartomány határait egymást követően meghatározó két szerződés szövege nélkül nem tárgyalhatja. Másrészről az 1916-ban Anglia, Franciaország és Olaszország, illetve Románia között megkötött szövetségi szerződésre[189] nézve a bizottság nemcsak azt tekinti fontosnak, hogy a szerződés szövege rendelkezésére álljon, de annak leszögezését is, hogy fenti hatalmak a közöttük létrejött megegyezés értelmében e szeződést érvénytelennek tekintik.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) egyetért a kézikönyvtár kialakítására tett javaslattal. Ám amennyiben olyan szerződéseket terjesztenek a bizottság elé megvitatásra, melyekben Amerika nem érdekelt, úgy az amerikai delegáció kijelenti, hogy erre az esetre nézve nincsenek instrukciói.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) kéri a bizottság hatáskörét megállapító határozat pontos szövegének ismertetését.

AZ ELNÖK felolvassa a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsának határozatát, amely a következőképpen szól:

Lloyd George indítványozza, hogy a békerendezés során érvényesítendő román érdekekkel kapcsolatos Bratianu (Bratiano)-nyilatkozat által fölvetett kérdéseket első fokon két-két amerikai, angol, francia és olasz küldöttből álló szakértői bizottság vizsgálja meg.

E bizottság feladata a megoldásra váró kérdések tanulmányozása és a lehetőség szerinti legnagyobb mértékű tömörítése, valamint az igazságos rendezést szolgáló javaslatok kidolgozása lesz.

A bizottság meghallgathatja az érdekelt nemzetek képviselőit.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) annak a véleményének ad hangot, hogy a bizottság a szerződésekre vonatkozó minden szükséges részletet meg fog találni a román memorandumban.

AZ ELNÖK ezt tudomásul veszi.

LAROCHE (Franciaország) azonban inkább az olasz küldöttség javaslatát támogatja. Különösképpen annak fontosságát emeli ki, amit az 1916-os szerződés jelent a bizottság munkájában. Függetlenül attól, hogy az angol, francia és olasz küldöttek mennyire tekintik érvényesnek e szerződést, a kormányuk által Romániának tett ígéreteket nem hagyhatják figyelmen kívül ma, amikor Bukarest a vállalt kötelezettségek teljesítését kéri számon.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) úgy véli, hogy a bizottság szerepe a román követelések megvitatása úgy, ahogy azok a román memorandumban szerepelnek. Vajon a konferencia részéről fölmerült annak szándéka, hogy a bizottságot fölhatalmazza a szerződések érvényességének megvitatására? A brit delegáció csupán azt az utasítást kapta, hogy a román területi követeléseket saját értékük szerint megvitassa.

LAROCHE (Franciaország) erre azzal az ellenvetéssel él, hogy a román követelések elsősorban az 1916-os szerződésen alapulnak.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) fönntartja állítását, mely szerint a bizottságot nem a szerződések érvényességének vizsgálatával, hanem csak azzal bízták meg, hogy a határokat - azok önmagukból adódó jelentősége alapján, minden egyéb megfontolás kizárásával - megállapítsa.

AZ ELNÖK elismeri, hogy a bizottságnak elsősorban az etnikai, történeti, sőt stratégiai szempontokat kell figyelembe vennie, ám nem hiszi, hogy eltekinthet a szerződésektől.

Példának okáért Dobrudzsa határát egy háború előtti szerződés állapította meg. E szerződés nem vitatott, mások azonban igen, és a bizottságot tájékoztatni kellene ezek érvényességéről.

Indítványozza, hogy e tárgyban a bizottság tagjai kérjenek utasítást delegációjuktól.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) megjegyzi, hogy az amerikai delegáció fölöttébb kellemetlennek találná, hogy olyan szerződések érvényességét illetően nyilvánítson véleményt, amelyekben kormánya nem vett részt.

AZ ELNÖK azt válaszolja, hogy a kérdés magától értetődő módon nem vonatkozik az amerikai delegációra, ám befolyással lehet a többi delegáció döntésére.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) leszögezi, hogy az elnök különbséget tesz vitatott és nem vitatott szerződések között. Vajon a dobrudzsai szerződés mennyiben tartozik a bizottságra, amely azért ült össze, hogy megvizsgálja a román követeléseket. Hiszen Dobrudzsára vonatkozó követelés nincsen, és Románia nem jelezte, hogy bármi panasza lenne e tárgyban. Ami a másik szerződést illeti, az elnök kifejtette, hogy annak érvényességéről vagy érvénytelenségéről a bizottságnak kell határozni. Sir Eyre Crowe úgy véli, hogy amennyiben a román határokat a régi szerződések pontjai alapján kellene megállapítani, a bizottságra semmi szükség nem volna, hiszen a kérdést magán a konferencián rendezték volna.

AZ ELNÖK javasolja, hogy az 1916. évi szerződés érvényességének kérdését hagyják függőben.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) annak a véleményének ad hangot, hogy a bizottság magára a határra vonatkozó kérdések vizsgálatával praktikusabb eredményekre jutna.

A bizottság rátér a román kormány által beterjesztett memorandum tanulmányozására. A nehézségek növekvő sorrendjében történő előrehaladás előnyeit hangsúlyozó SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) indítványát elfogadva úgy határoz, hogy egymás után vizsgálja meg a Besszarábiára, Bukovinára, Erdélyre és a Bánságra irányuló román követeléseket.

A bizottság úgy határoz, hogy ülését február 11-re, keddre napolja el, és megbízza a francia delegációt, hogy Tardieu-vel való egyeztetés után tűzze ki az ülés időpontját.

17 óra 30 perckor az ülést berekesztik.

I. MELLÉKLET

A ROMÁN KÜLDÖTTSÉG ÁLTAL BETERJESZTETT MEMORANDUM

TERÜLETI KÖVETELÉSEK

A békekonferencián a román kormány a következők képviseletében lép föl:

1. a Román Királyság lakossága, az 1914. évi állapotnak megfelelően;

2. az 1918-ban előbb autonómiáját, majd a Román Királysághoz való csatlakozását szabadon kinyilvánító Besszarábia lakossága;

3. azok a románok - akiknek lakóterületét 150 évvel ezelőtt Moldáviától elszakították és Bukovina néven az osztrák koronához csatolták; - akik Erdélyben, Máramaros (Maramouresh) és Crishana vidékén élnek; - a bánsági románok, akik az 1914-es háború előtt mindig is követelték elszakadásukat az Osztrák-Magyar Monarchiától, és amint szabadon tehették, azonnal kinyilvánították akaratukat a Román Királyság-beli, valamint besszarábiai románokkal való egyesülésre.

A román kormány mindezen tartomány és terület számára olyan határokat kér, melyek biztosítani fogják közigazgatási, politikai és gazdasági szabadságukat ugyanúgy, mint fejlődésüket a nemzeti öntudatuk által megszabott irányban.

E határok a következőek:

A Dnyeszter folyó a torkolattól Galícia és Bukovina határáig;

E ponttól kezdve tovább a Prut és a Cseremos (Ceremush) összefolyásáig, majd a Galícia és Magyarország közötti határvonal a Stog pontig (1655-ös magaslati pont), azután a Tisza (Theiss) és a Visó (Vizo) közötti vízválasztó vonal Trebuza faluig a két folyó összefolyása fölött, a Tisza folyóvölgyvonala a Szamossal (Somesh) való összefolyási ponttól lefelé 4 kilométerre (Vásárosnamény [Vasares-Nameny] Romániában marad); a vonal tovább folytatódik D-DNy-i irányban egy Debrecentől (Debretsin) K-re 6 kilométerre található pontig, innét a Körösig (Crish) a Fehér-Körös és a Sebes-Körös összefolyása alatt 3 kilométerre levő pontig, majd Szegedtől (Szegedin) északra, illetve Orosházától (Oroshaza) és Békéssámsontól (Bekessamson) nyugatra húzódva Algyő (Algye) magasságában a Tiszáig;

A Tisza alsó folyása a Dunával való összefolyásáig;

Ezen összefolyástól lefelé a Duna folyása, majd;

Az 1913. évi bukaresti szerződésben a Románia és Bulgária határaként kijelölt vonal a Várnától északra fekvő fekete-tengeri Ekrenéig;

Végül a Fekete-tenger partvonala ezen utolsó ponttól a Dnyeszter torkolatáig.

Ezek az igények semmiképpen sem tekinthetők új keletűeknek.

A Duna folyása a Vaskaputól, majd a Fekete-tengerig húzódó határvonal, illetve a Fekete-tenger partja a Duna északi torkolatáig 1913-tól a régi Román Királyság déli határát képezi.

A Dnyeszter folyása mindig is a Besszarábia és Bukovina közötti határt jelentette. A Pruttól a Vaskapuig kért határvonal pedig megegyezik azzal, amelyet a szövetséges hatalmak és a Román Királyság között 1916. augusztus 17-én megkötött szerződés Románia legitim határaként ismert el.

Fönti megállapítások vélhetően kielégítő módon támasztják alá a román kormány kérését.

A konferencián képviselt hatalmak közül bizonyára nincs olyan, melynek szándékában állna a Románia és Besszarábia által az 1914-es háború előtt jogosan birtokolt terület bárminemű megcsonkítása. Az is elképzelhetetlen, hogy a száz- meg százezernyi halott, akiket az ország azért veszített el, mert a szövetséges hatalmak oldalán vett részt a háborúban, a központi hatalmak és szövetségeseik által feldúlt és a mai napig éhező Romániára zúdított mérhetetlen kár és szenvedés azt eredményezné, hogy az ország azon jogaiban, melyeket 1916-ban minden harcostársa javára elismert, akár a legkisebb mértékben is csorbíttassék.

Azonban a román kormány fontosnak tartja, hogy e jogok természete ne maradjon homályban és avval kapcsolatban semmi kétség se merülhessen föl, amely nehézségekhez, későbbi konfliktusokhoz vezethetne.

Ennek következtében, minden olyan ponton, ahol bárminemű bizonytalanság állhat fenn, vagy amely bárminemű vita elindítója lehet, kész jóhiszeműségét és eljárásának jogos voltát minden módon bizonyítani, még ha ez fölösleges is.

A román kormány úgy véli, hogy pusztán követeléseinek megfogalmazási módja elegendő bizonyíték és garancia abbeli szándékára, hogy a tartós világbéke megteremtése érdekében még leghőbb, jogos törekvéseit is föláldozza.

Amennyiben a nyelvi vagy népcsoportok elvét szigorú pontossággal értelmezte volna, úgy Románia vitathatatlanul követelhetné száz- meg százezer, a Dnyeszter bal partján és a Bugon túl, egészen a Dnyeperig összefüggő csoportokban élő - nyelvében, szokásaiban, szívében - román csatlakozását az országhoz.

Hasonlóképpen kérhette volna annak a több százezernyi románnak az anyaországhoz való csatolását, akik a Duna másik oldalán, Szerbiában, a Timok és a Morava völgye között telepedtek meg, és akik szintén megőrizték nyelvüket, hagyományaikat és románságtudatukat.

Bizonyította volna, hogy a szerb határtól Szvistovig (Sistov) terjedő egész bolgár Duna-partot összefüggő sávban valójában több mint százezres románság lakja, akiket semmi nem különböztet meg - és akik nem is szeretnék, ha megkülönböztetnék őket - a folyam bal partján élő románoktól.

E jelentős csoportokon kívül, amelyek a Románia által most kért határok mentén élnek, sorra lehetett volna még venni a Tisza mellett a magyar Alföldön, és a cárok volt birodalmának több tartományában - egészen a távoli Szibériáig - szétszórt román falvakat.

Románia arra is fölhívhatta volna a figyelmet, hogy a Balkán-félsziget szívében, a szerb és a bolgár Macedóniában, Albániában, Görögországban is él ősi román népesség, amely már hosszú évek óta Bukarest segítségét keresi, és amelynek fönnmaradását segíteni, nehézségeit enyhíteni az ország csak súlyos áldozatok árán volt képes.

Ha mindeme román lelket követeli a nagy román egységhez, Románia könnyűszerrel megszabadulhatott volna a román föld természetes határai - a Duna, Tisza (Theiss) és a Dnyeszter - között megtelepedett idegen elemektől.

Ám ily módon Románia mesterséges és szétszórt államot hozott volna létre, melynek gazdasági fejlődése talán leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött volna, és amelynek földrajzi fölépítése számtalan és vég nélküli konfliktusok kiváltója lett volna a szomszédos államokkal, amelyekkel Bukarest mindenkor a kölcsönös bizalom, egymás jogainak tiszteletben tartása, valamint a béke érdekében kölcsönösen kifejtett jószolgálatok alapján kíván élni.

Persze Románia nem hagyhatja és nem is akarja sorsukra hagyni a határain kívül rekedt románokat. Kötelessége, hogy minden lehetséges eszközzel biztosítsa fönnmaradásukat, szabadságjogaik tiszteletben tartását és azon államok polgáraiéval teljesen megegyező elbánást, melyeknek területén élni fognak ugyanúgy, ahogy maga is biztosítani fogja a saját területén élő különböző népek szabadságát és egyenlőségét.

De Románia nem követeli ezektől a Duna, Dnyeszter vagy a Tisza túlpartján megtelepedett csoportoktól - még azoktól sem, melyeket csupán valamelyik folyó vize választ el -, hogy lépjenek be a román egységbe.

Románia csupán azt kéri minden szomszédos államtól, hogy tanúsítson ugyanilyen mérsékletet, és a béke, a népek szabad fejlődése, valamint Európa gazdasági előrehaladása érdekében hozza meg ugyanezen áldozatokat.

A román kormány által kért határok a Román Királyságon, valamint Besszarábián kívül magukban foglalják:

1. A tulajdonképpeni Erdélyt a Magyarországgal határos megyék egy részével (összesen 85 000 négyzetkilométer);

2. Bánságot (28 000 négyzetkilométer);

3. Bukovinát (10 000 négyzetkilométer).

A memorandum itt következő részében a román kormány fönti területek mindegyikére nézve ismerteti követeléseinek alapját.

ERDÉLY[190]

A román nép történelmi fejlődése a Dunától északra a Duna, a Fekete-tenger, a Dnyeszter, a Galíciai Kárpátok és a Tisza (Theiss) által közbezárt terület egészén ment végbe. E nép századokon át szilárd támaszt talált az Erdélyi-medencét övező hegyvonulatokban, ahonnét Moldva, Besszarábia, Havasalföld és Magyarország síkságaira bővizű folyók - e vidékek természetes közlekedési útvonalai - futnak alá. Egyébként a román nép nagy számban van jelen e határokon túl, különösen keleten és délen.

Azonban Románia, amely a követelései alapjául szolgáló etnikai elvet a lehető legnagyobb pontossággal törekszik összeegyeztetni a népek fennmaradásához szükséges feltételekkel, az 1916. évi szerződésben nem kérte határainak kiterjesztését a Dnyeszteren és a Dunán túlra.

Azt sem kérte, hogy északnyugati határa minden ponton a Tiszáig (Theiss) terjedjen, hanem megelégedett a Tisza-Szamos (Somesh) összefolyásától a Tisza-Maros (Muresh) összefolyásáig terjedő, Debrecentől (Debretsin) és a két Körös (Crish) találkozásától keletre húzódó vonallal, noha attól nyugatra is találhatók még román népcsoportok. A hosszú időn át tartó magyar uralom következményeképpen sikerült a Tisza kiszögellésében megbontani a román történeti és földrajzi területet, és oda közel egymilliós összefüggő magyar népességet bevinni, akiknek Debrecen (Debretsin) városa magyar politikai és művelődési központul szolgál.

A Tisza (Theiss) fölső folyása, a Szamos (Somesh)-Maros (Muresh) torkolatot összekötő hagyományos vonal, a Maros folyása és a Kárpátok között fekszik mintegy 85 000 négyzetkilométernyi területen a tulajdonképpeni Erdély 15 magyar közigazgatási egysége (vármegye), valamint 7 magyar határos vármegye egészben vagy részben (Máramaros /Maramouresh/ és Ugocsa /Ugocea/ Tiszától délre eső fele, Szatmár /Satmar/, Szilágy /Salagiu/, Bihar /Bihor/, Arad, Békés /Bichish/ és Csanád /Cenad/ román részei. Különben ez a megkülönböztetés Erdély és a határos vármegyék között semmit sem jelent. Avval a közigazgatási felosztással esik egybe, amelyet a magyarok 1867-ben - főleg választási politikájuk érdekében - vezettek be.

A román lakosság e terület minden részén jelen van. Egyedül a magyar statisztika alapján a lakosság megoszlása a következő:

románok

.........

2 505 958

vagyis

54,0

%

magyarok

.........

1 092 719

"

23,6

"

székelyek

.........

450 000

"

9,7

"

németek (szászok)

.........

276 335

"

5,9

"

zsidók

.........

187 987

"

4,0

"

szlávok

.........

73 416

"

1,6

"

egyéb

.........

55 838

"

1,2

"

összesen

.........

4 642 253

"

Tehát a románok még e statisztika szerint is abszolút többséget alkotnak a Románia által követelt területek egészén. Ám a hivatalos magyar statisztika minden kétséget kizáróan szándékosan meghamisított adatok alapján készült, ezért kiigazítása szükséges. Vitathatatlan érvényű kiigazítások eredményeképpen a románok lélekszáma legalább 2 millió 900 ezerre, avagy 62,5 %-ra emelkedik, a magyaroké pedig - nem számítva a székelyeket - 700 ezerre, vagyis 15%-ra csökken.

A román lakosság túlnyomórészt falusi lakosság: 95 %-a él vidéken, és csupán 5 %-a városban.

A magyarok általában nem alkotnak összefüggő népességet. Elsősorban a városokban élnek, szétszórva a románok között, java részüket lakhelyét gyakran változtató rétegek, főképpen hivatalnokok teszik ki. Míg a románok a falusi lakosság egészének 69, és a városi lakosságnak mindössze 23 %-át adják, addig a magyarok aránya vidéken csak 13, míg a városokban 40 %.

A székelyek, akik eredetüket tekintve, a magyarok rokonai, Erdély délkeleti szegletében, a Román Királyság határa mentén három megyét és a negyediknek egy részét kitöltő, egybefüggő etnikai csoportot alkotnak. E meglehetősen nagy kiterjedésű terület - lévén hegyvidék - valójában ritkán lakott. A 450 ezer székelyt egyébként minden oldalról, igen nagy mélységben kizárólag román lakosság veszi körül, ezért mind társadalmi, mind gazdasági létük szorosan kapcsolódik a románok életéhez és attól nagymértékben függ.

Az erdélyi németek, akik magukat szászoknak nevezik, meglehetősen régi betelepítések révén érkeztek a tartományba. Nem rendelkeznek egybefüggő etnikai területettel, hanem Erdély különböző vidékein, kisebb-nagyobb városok körül élnek, románokkal vegyesen, és egyetlen körzetben sem teszik ki a lakosság többségét.

Erdélyben, valamint a szomszédos területeken a románok adják az ősi, mondhatni autochton elemet. A magyarok beözönlése, a német betelepítés, a székely betelepítés, a magyarok újabb keletű, minden esetben többé-kevésbé mesterséges beszivárgása sem tudta megváltoztatni e terület egészének román jellegét. Eredményük mindössze az volt, hogy gátolták a román nép fejlődését, és a XV. századtól kezdve lehetetlenné tették számára nemzeti és politikai szabadságának gyakorlását.

Ennélfogva a románok nem játszhatták tehát az állam életében azt a szerepet, amely számuknál fogva megillette volna őket. Erőfeszítéseiket ezért kulturális fejlődésükre, valamint nemzeti szabadságukért folytatott küzdelmükre összpontosították. E harc során kifejtett erejük ugyanúgy, mint a magyar elnyomás hevessége elegendő bizonyítékkal szolgálnak az erdélyi románok nemzeti érzelmeinek intenzitására.

E románok soha nem ismerték el a rájuk erőszakolt magyar uralom jogos voltát. 1914-ben igen nagy számban tagadták meg a szolgálatot a magyar hadseregben, és Romániába szökve egész légiókat állítottak ki.

Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követően, még azelőtt, hogy a szövetséges megszálló csapatoknak híre-hamva lett volna, a románoknak Erdély és a Bánság minden megyéjéből összegyűlt küldöttei, több mint 100 000 ember, 1918. december 1-jén a gyulafehérvári impozáns nemzetgyűlésen követelték Erdély és a magyarországi román területek, valamint a Bánság végérvényes csatlakozását Romániához.

Az egyesülés azzal a külön rendelkezéssel valósult meg, hogy a békekötésig Erdély átmenetileg autonómiát élvez, amely lehetőséget nyújt az új helyzetből adódó minden különleges kérdés önálló megoldására. Az egyesülési okmány a kisebbségeknek a legszélesebb politikai, vallási és kulturális jogokat biztosítja.

Mindeme garanciák alapján a szászok 1919. január 8-án megtartott medgyesi (Mediash) gyűlésükön szabályos módon csatlakoztak az egyesülési okmányhoz.

Erdélyt a román kormányban jelenleg három miniszter képviseli, és a tartomány átmeneti - a békekötésig érvényes - autonómiájának kérdését teljes egyetértésben kidolgozott rendelet szabályozza, amely biztosítja Erdély és a királyság együttműködését.

Románia nem kételkedik abban, hogy a konferencia jóváhagyja a népakarat ilyen határozott megnyilvánulása által szentesített egyesülési okmányt.

A BÁNSÁG

Nincs senki, akinek eszébe jutott volna Romániának azt a jogát elvitatni, hogy egy olyan terület politikai unióját követelje, amelyen a románok hosszú évszázadok óta jelen vannak, és ahol lélekszámuk 600000 a kevesebb mint 400 ezernyi, a XVIII. században betelepült német mellett, hogy csak a legjelentősebb etnikai tényezőket említsük.

De arra nézve születtek elképzelések, hogy a Bánságban különbséget kell tenni azon területek között, ahol román többségi lakosság él és azok között, ahol csak viszonylagos román többséget, vagy legfeljebb jelentős számú kisebbséget találni, valamint arra is, hogy a bánsági síkságon keresztül államhatár vonható a keleti románok között, akiket a Román Királysághoz csatolnának, és a nyugati nem románok között, akikből viszont a szerb állam polgárai válnának. A román kormány felfogása szerint ez veszélyes hiba.

A Bánság nem földrajzi elnevezés, hanem valóság, valódi földrajzi tájegység és egyben valódi, politikai értelemben vett tartomány is, amely jelenleg ugyanúgy, mint a történelem során teljes és oszthatatlan egészet alkot. Olyannyira, hogy nehezen elképzelhető, hogy valamely állam csupán egy részét követelné vagy fogadná el, és még nehezebben remélhető, hogy e rész birtokosaként képes lenne kivonnia magát az egész tartomány követelésének kényszere alól.

A Bánságot három oldalról övező folyók (Maros /Muresh/, Tisza /Theiss/, Duna) természetes határt alkotva két, egymáshoz szorosan kapcsolódó - nyugaton sík, keleten hegyes - tájegységet fognak közre. A bánsági alföld látja el a hegylakókat gabonaneműekkel, és itt, ezen a síkságon telel a hegyvidék nagyszámú nyája; a hegylakók pedig az erdők, a bányák kincseit, valamint állati eredetű termékeket szállítanak a síkvidék lakosainak. A gazdag és viszonylag kisebb népsűrűségű alföldre a nélkülözhetetlen munkaerőt és népességutánpótlást a szegényebb hegyvidék népességfeleslege szolgáltatja; itt a síkság és a hegyvidék nem létezhet egymás nélkül.

A Bánságban a közlekedési hálózat - legyen szó közúti, vasúti, vagy vízi közlekedésről - előnyös megszervezése csak a tartomány egészére képzelhető el, és a rendszert kettőbe vágó államhatár fölállítása révén minden, a régió gazdasági életéhez nélkülözhetetlen közlekedési hálózat létrehozása érdekében a XVIII. századtól kezdődően napjainkig kifejtett erőfeszítés kárba veszne.

A síkvidék hajózható folyóin és csatornáin a keleti hegyvidék súlyos termékei jutnak el a Tiszához és a Dunához; a Bánság fölosztása révén a románoknak maradna a folyók felső, a szerbeknek az alsó folyása, valamint a csatornák: ily módon éppen azok az előnyök szűnnének meg, melyeket a Bánság abbeli helyzetéből adódóan élvez, hogy három folyó határolja, hiszen a tartomány egyik részéből lehetetlenné válna a szabad kijutás a Dunához és a Tiszához.

Maga Erdély is elveszítené az egyik legfontosabb kijáratát, mivel a Maros (Muresh) az egyetlen nagyobb folyóvize, amely területét átszelve a hegyvidék belsejéig hatol. Az erdeiből, bányáiból érkező termékek rendesen a Maroson és a Tiszán leereszkedve érkeznek a Dunához, majd azon a tengerhez: a szerb-román határ a Maros alsó folyásánál akadályozná továbbjutásukat.

Mit sem érne a hajózás szabadságának ünnepélyes megerősítése, sőt tényleges biztosítása minden vízi úton, folyón, csatornán, hiszen a hajózáshoz egyebekre is szükség van: technikai szervezetre, raktárakra, gépi, kereskedelmi, ipari berendezésekre, hogy a termékek tartósítása, kezelése, megmunkálása avagy átalakítása a legkedvezőbb feltételek mellett és a legmegfelelőbb helyszínen menjen végbe.

Mindeme berendezés és eszköz természetes módon a Tiszának és a Dunának a román partján állna Erdély és a Bánság folyami hajózásának rendelkezésére; hasztalan lenne egy idegen állam jóakaratától várni ezeket, amikor egy másik állam termékeiről van szó.

Ám ha a Bánságot mindennek ellenére mégiscsak ketté akarnák vágni egy állítólagos etnikai határvonallal, ennek megvalósítása nem lenne lehetséges a kívánatos méltányosság minden fél részéről történő megsértése nélkül.

Még azon a területen is, ahol a szerbek többséget alkotnak, jelentős román népcsoportok keverednek velük, és úgyszintén németek, akiknek politikai csatlakoztatása egy ugyanilyen nemzetiségű államhoz nem lehetséges, de Szerbiához való csatolásukat sem indokolja semmi, és teljes egészükben különben sem lehetne őket ezen államhoz csatolni, mivel a Bánság középső részének egész területén jelen vannak: ezek a németek (svábok), mihelyt szabadon véleményt nyilváníthatnak - különben vannak közöttük olyanok, akik jelenleg is visszautasítják kettéosztásukat Szerbia és Románia között - szívesebben csatlakoznának ezen utóbbi államhoz.

A Bánság nyugati felén olyan a különböző nemzetiségek keveredése, hogy az ott élő 200 000 szerbnek Romániától való elszakításával kétszer annyi nem szerb - német, magyar és román - kerülne Szerbiához. Ez persze új irredentizmusok kialakulását eredményezné.

Annak érdekében, hogy legalább a Bánság délnyugati részét elszakítsák Romániától, azzal is előállhatnak, hogy Belgrád előtt védőzónára van szükség. Ám a háború legutolsó esztendejének tanulságai nagymértékben gyengítették az efféle védelem, valamint a mellette fölhozott érvek hasznosságába vetett hitet.

Egyébként Románia erre már 1916-ban válaszolt, amikor a szövetséges hatalmakkal kötött szerződésben kötelezte magát arra, hogy Szerbia jelenlegi fővárosával szemben fekvő sávban nem végez katonai munkálatokat és nem telepít helyőrséget.

Védelmi szempontból ez megfelelő biztosítékot jelent. Ellenben a Duna bal partján, szerb politikai és katonai övezetként kialakítandó védőzóna valóságos hídfőállás, tehát inkább támadó, mint védelmi katonai szervezet lenne.

Amióta szerb és a román állam a Duna vonalán érintkezik, a történelem a kereskedelmi és a művelődési kapcsolatok számos bizonyítékával szolgál, de egyetlen konfliktusról sem emlékezik meg: a két nép békés törekvésében nagy segítséget jelentett az az egyértelmű és biztos határvonal, amelyet természetes határként, az érdekszférák határaként a Duna jelentett számukra.

A román kormány olyannyira meg van győződve a Dunának mint békehatárnak a jelentőségéről, hogy soha nem vetette tekintetét a folyam túlsó oldalára, és nem is gondolt annak lehetőségére, hogy a Szerbiában, a Timok és a Morava völgye között élő nagyszámú román népességet az észak-dunai Romániához csatolja.

A román kormánynak valóban az a véleménye, hogy amint megtörténik a Dunán való átkelés, amint a másik parton hídfőállás jön létre, úgy politikai és gazdasági szükségből nap mint nap további terjeszkedéssel kellene számolni ebbe az irányba. Azután konfliktusok robbannának ki többé-kevésbé konvencionális határok körül, a békés megoldás lehetősége nélkül. Nem lehet kétség afelől, hogy azok a konfliktusok, amelyek kirobbanását Románia megakadályozta a Duna jobb partján, a bal parton - egy olyan bizonytalan és olyan igazságtalan határ körül, mint az, akármilyen legyen is, amelyet a Bánság síkságain keresztül húznának - minden bizonnyal ki fognak robbanni.

El akarták hitetni, hogy kölcsönös engedmények árán végül is sikerül majd egy mindenki számára elfogadható határvonal kijelölése. Ám nyilvánvaló az a tény, hogy a dunai határról lemondva nincs olyan határvonal, amelyik mellett több érv szólna, mint egy másik mellett, és így az önkény akár ezt, akár azt is választhatja. Ugyanígy változott - keletkezési időpontjuknak megfelelően - a Duna bal partján a Bánságra irányuló szerb követelések nagysága is. De vagy az történik, hogy a Szerbia számára megállapított határ révén az ország nagyszámú balparti szerbbel gyarapodik, de ez csak jóval több nem szerb bekebelezése árán valósítható meg, vagyis az etnikai elv szigorú alkalmazása éppen annak megsértését erdményezné; vagy pedig a határ révén oly kevés szerb kerülne Szerbiába, hogy az nem indokolná a dunai határ föladását.

Szerbia határainak kiterjesztése a Duna túlsó partjára - úgymond etnográfiai határvonal kialakítása érdekében, valamint annak reményében, hogy ezzel az engedménnyel létrehozható a népek közötti megbékélés - csupán a gazdaság szétzilálását, egy egész régió fejlődésének megtorpanását és jövőbeni konfliktusok kialakulását eredményezné.

II. MELLÉKLET

A SZERB-HORVÁT-SZLOVÉN KÜLDÖTTSÉG ÁLTAL A SZERB-HORVÁT-SZLOVÉN KIRÁLYSÁG KÖVETELÉSEINEK ÜGYÉBEN BETERJESZTETT MEMORANDUM

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság küldöttei jelen okmányban tisztelettel előterjesztik népük követeléseit, kihangsúlyozva ezen követelések összhangját a világháború során kinyilvánított elvekkel, valamint azon feltételekkel, amelyek egyes-egyedül szolgálhatnak egy igazságos és tartós béke alapjául.

A hosszú háború során a körülményekben bekövetkező változások eredményeképpen eszmecsere alakult ki a szerb kormány és szövetségesei között a szerb nemzeti követelések, illetve a szövetségesek részéről Szerbiának tett ajánlatok tárgyában. Követeléseink mindamellett soha nem képezték összegező beszámoló tárgyát, mivel egy effajta összegzés benyújtását arra az időre hagytuk, amikor az eljövendő világbéke megalkotása napirendre kerül.

E borzalmas háború korántsem tekinthető véletlenszerű és váratlanul bekövetkező eseménynek, hanem - éppen ellenkezően - a Német Birodalom politikájából, valamint az erőszaknak a jog feletti elsőbbségét hirdető elvből logikusan adódó következménynek.

Németország negyvenhárom esztendőn keresztül, önmagához mindvégig következetesen készült a háborúra. Csak a kedvező pillanatra várt, hogy egy szép napon az egész világot meghökkentse gyors háborús sikereivel, amelyek meghozzák, sőt tartósan biztosítják számára a szupremáciát az egész - a pacifizmus eszméivel, a fegyverzetkorlátozással és a nemzetközi döntőbíráskodást szabályozó egyezmények kidolgozásával foglalatoskodó - világ felett.

Miután Oroszország helyzete meggyengült a Távol-Keleten, ahová az alattomos német politika juttatta, bekövetkezett Bosznia-Hercegovina annexiója - pontosan egy időben Bulgária függetlenségének kikiáltásával, ami kis híján kirobbantotta az európai háborút.

Ezt követte Agadir, majd az Ausztria által szított albán fölkelés; végül a Törökországnak tett, négy "vilajetből" álló Albánia létrehozását sürgető osztrák javaslat, amelynek célja a balkáni német hegemónia megteremtése, valamint a balkáni népek törekvéseinek megtorpedózása volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia ezen lépésének eredményeképpen megalakult a Balkán-szövetség, amely a maga részéről fölszólította Törökországot a berlini egyezmény által előírt reformok bevezetésére, aminek következtében megindult a balkáni államok háborúja Törökország ellen (1912).

Az Osztrák-Magyar Monarchia a balkáni háború kitörésétől bizonyos különleges jogokat "tartott fenn" magának a Balkánon, ugyanakkor kezdetben kerülte a beavatkozást a háborúba. A későbbiekben olyan kérdések kapcsán próbálkozott konfliktust kirobbantani, amelyek közvetlenül csak Szerbiával állították volna szembe; ezek közé tartozott a Prohaska-ügy, majd az a követelés, hogy Szerbia vonja ki csapatait Albániából, végül a Szerbiát Scutari kiürítésére fölszólító ultimátum. Ezután a balkáni háborúban a törököktől elfoglalt területeken végrehajtott határmegállapítás kapcsán Bulgáriát biztatta, indítson háborút korábbi szövetségesei ellen, noha Bulgáriát a szövetségi szerződés kötelezte az orosz cár döntőbíráskodásának elfogadására.

Ausztria-Magyarországnak Szerbiával szemben tanúsított ellenséges magatartása akkor kezdődött, amikor Szerbia visszautasította az osztrák-magyar ajánlatot az örökös vámunióra, melynek fejében elnyerhette volna Ausztria-Magyarország támogatását a balkáni ügyek rendezésében.

Antantszövetségeseink ismerik az Osztrák-Magyar Monarchia annak érdekében kifejtett erőfeszítéseit, hogy Olaszországot és Romániát semlegességük megőrzésére bírják egy, Ausztria-Magyarország és Szerbia között bekövetkező fegyveres konfliktus esetén. Mivel e javaslatok nem találtak kedvező fogadtatásra, az Osztrák-Magyar Monarchia a sajnálatos szarajevói merényletet használta föl ürügyül, hogy hadat üzenjen Szerbiának egy olyan ultimátumot intézve Belgrádhoz, amelynek minden pontját az - szuverenitásának föladása nélkül - nem teljesíthette.

Mivel Németország elhatározta, hogy mindenáron kirobbantja a háborút, mind saját, mind szövetségeseink törekvései, mind megalázkodásig menő áldozataink elégtelennek bizonyultak ahhoz, hogy a konfliktusra a hágai bíróság vagy egy nemzetközi konferencia találjon megoldást.

Mindaz, amiről eddig szóltunk, nem egyéb, mint a legújabb kor történeti tényeinek fölelevenítése, amire csupán azért kerítünk sort, hogy bebizonyítsuk: az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország el voltak szánva a háború kirobbantására, hacsak Európa nem teszi lehetővé számukra, hogy hatalmukat megszilárdítsák a Balkánon, és egészen a Perzsa-öbölig kiterjesszék.

Mindazonáltal Szerbiának mint önálló államnak fönntartása szorosan kacsolódott világpolitikai jelentőségű kérdésekhez. Példának okáért ahhoz, hogy vajon Németország előrehatolhat Szerbián keresztül Konstantinápoly, valamint a Perzsa-öböl irányába, vagy pedig ez irányú törekvéseiben akadályozzák, és az erőszakpolitika föladására kényszerítik.

Földrajzi helyzeténél fogva - két világ, két civilizáció határán - Szerbia már évszázadok óta kiemelkedő nemzetközi jelentőségre tett szert.

A török ellen folytatott harca során, az 1371-ben a Drinápoly melletti Csernomennél vívott, majd az 1389. évi rigómezei csatáktól egészen a kumanovai győzelemig Szerbia a Félhold birodalma és a török zsarnokság ellen magasra tartotta zászlaját, amelyen a következő jelmondat volt olvasható: "A kereszténységért és a szabadságért." A legújabb korban, és továbbra is földrajzi helyzete folytán, Szerbia az emberiesség, az igazságosság és a szabadság eszméjének bajnokává lett a nyers erőszak teuton eszméjével szemben.

Szövetségeseink, akiket e világháborúba - minden arra irányuló erőfeszítésük ellenére, hogy a konfliktust nemzetközi bíróság elé vigyék - az osztrák-német támadás sodort, szintén kinyilvánították békevágyukat, ugyanakkor az egész világ érdekei azt kívánják, hogy a jövőben a népek - kicsik és nagyok egyaránt - védelmet élvezzenek a hasonló brutális támadásokkal szemben, hogy a bűnösök elnyerjék büntetésüket, hogy megfelelő biztosítékok akadályozzák meg hasonló események jövőbeni ismétlődését, és hogy minden nemzetnek joga és szabadsága legyen saját sorsáról határozni.

Németország tudomásul vette, hogy tervei és a gyors győzelembe vetett reményei a Marne-nál semmivé lettek. Azt is megsejtette, hogy az emberi életek millióit és sok milliárdnyi anyagi veszteséget követelő háború folytatása láttán az emberekben mind gyakrabban és mind nagyobb erővel fog megfogalmazódni az a kérdés, hogy vajon Németország miért robbantotta ki ezt a világháborút. Azt is megértette, hogy senki sem fog így válaszolni: "azért, mert az európai hatalmak elvesztésére szövetkeztek", mivel akkor nem lehetne magyarázatot adni, miért is tért ki és akadályozta meg az osztrák-szerb konfliktus rendezését a hágai bíróságon avagy egy nemzetközi konferencián. Németország felelősségének teljes súlyával tisztában volt; ezért, hogy megnyerje a háborút és megszabaduljon e szörnyű felelősségtől, a legbarbárabb újításokhoz folyamodott, amit korunk technikája képes volt föltalálni, és minden rendelkezésére álló eszközt fölhasznált, szemernyit sem törődve az ártatlanok, a gyengék életével és javaival. A háborúskodásnak ezen módjával nem csupán a hadviselő felek, de a semleges államok irtózatát is kiváltotta. Arra késztette a hatalmas amerikai nemzetet, hogy erélyesen tiltakozzon a vandalizmus ellen, a tengeralattjárók háborúja ellen, amelyek válogatás nélkül süllyesztették el és küldték a vizek mélyére mindazokat, akik kénytelenek voltak tengerre szállni. Az Észak-Amerikai Egyesült Államok az igazságosság és az emberiesség magasabb rendű elveinek nevében lépett be a háborúba, azért, hogy ezen elveket megvédelmezze e barbárságtól, amelyet a világ még soha, egyetlen korban sem látott, és egyszer s mindenkorra szavatolja a nemzetek jogait és szabadságát. Ily módon a háború jellege megváltozott, és a nemzeteknek az erőszak, valamint a hódító törekvések ellen folytatott harcává vált.

Szövetségeseink ugyanúgy, mint az Észak-Amerikai Egyesült Államok kiváló elnöke tudatták honfitársaikkal, hogy azért háborúznak, mert minden nép - kicsik és nagyok - számára egyaránt szavatolni kívánják a szabadságot, valamint az államok közötti igazságos és tartós, a népek azon jogán alapuló békét, hogy saját sorsukról szabadon határozhassanak. Kinyilvánították azon szándékukat is, hogy olyan nemzetközi szervezetet hoznak létre, amely csökkenteni fogja a fegyverek súlyát, és megakadályozza a jövőben a vérontást, valamint egész nemzedékek munkája eredményének elpusztítását, ahogy ezt Németország cselekedte a mostani háborúban.

A Németország által az antanthatalmaknak és az Észak-Amerikai Egyesült Államoknak föltett, háborús céljaikat firtató kérdésre válaszként elhangzott eme ünnepélyes nyilatkozatokat követően az egész világ megértette, hogy a kezdeti háborús célok kiszélesedtek és ezentúl a nemzetek - minden nemzet, kisebbek és nagyobbak egyaránt - jogainak valamint szabadságának szavatolását jelentik. Ami a porosz militarizmus megzabolázásához és legyőzéséhez föltétlenül szükséges áldozatokat illeti, a népek - azon meggyőződésük által vezetve, hogy ezen áldozatok biztosítani fogják az eljövendő nemzedékek számára a szabad és békés fejlődést - készséggel vállalták azokat. És a porosz militarizmus fölött a népek ezen elhatározása - hogy az emberiség javát szolgáló, fennkölt eszmékért hajlandók vérüket ontani - győzedelmeskedett.

A szerbek, a horvátok és a szlovének egyetlen nemzetet alkotnak, amely már régóta kialakította sajátos műveltségét és szellemi egységét. És az irodalmat, valamint a művészeteket tekintve, ma ez a nemzet a modern irányzatok élvonalában foglal helyet. Népünk a két balkáni háború okozta kimerültsége ellenére a jelenlegi ráerőszakolt háború során azt a szilárd elhatározást hozta, hogy végérvényesen megvalósítja nemzeti egységét.

Az újabb megpróbáltatáshoz szükséges erőt nemzeti egységének tudata és ügye igazába vetett szilárd hite adta.

Ahogy az ellenségeskedések elhúzódásával mind több és több szövetséges és társult állam gyülekezett a szabadság és a civilizáció zászlaja alá, a háborús célok jellege is a népek jogainak magasztos elve irányában fejlődött. De népünk ideológiája végig ugyanaz maradt. E nép a harcok kezdetétől fogva egyetlen cél elérésére fogott össze, amely a következő jelmondatban jut kifejezésre: "Egyesüljünk egy államban!"

Tizenöt havi ellenállás után, a háromszoros túlerőben levő ellenség nyomása alatt, északon és nyugaton a német és osztrák-magyar csapatok, keleten a teljes bolgár hadsereg egyidejű támadásának kitett szerbek kénytelenek voltak, folyamatos harc mellett, a koronával és a királyi kormánnyal előbb déli, majd Albánián keresztül nyugati irányban visszavonulni. A Korfu szigetén szövetséges segítséggel végrehajtott újjászervezésüket követően ugyanezek a csapatok Szerbia déli határán foglaltak állást, és innét folytatták a harcot az 1918 szeptemberében bekövetkező végső győzelemig, vagyis az ellenségnek az ország egész területéről való végleges kiűzéséig.

E harc során a régi Osztrák-Magyar Monarchiából érkezett szerb, horvát és szlovén önkéntesek önfeláldozásban szerbiai testvéreikkel vetekedtek. A világ minden tájáról, Oroszországból, Amerikából, sőt Ausztráliából is érkeztek önkéntesek a háború egész ideje alatt, hogy Péter király zászlaja alá álljanak, számuk a szerb hadseregben elérte a 100 000 főt. 1916-ban Oroszországban a mi nemzetiségünkbeli osztrák-magyar hadifoglyokból szerb tábornok parancsnoksága alatt álló hadtest alakult, amely Románia segítségére sietett, harcolt Dobrudzsában, és haditettei a legfényesebbek közé számítanak e háborúban. Ám amikor Oroszországban a fejetlenség lett úrrá, az egységnek el kellett hagynia e szerencsétlen birodalmat, és egyik része az Északi-tengeren, a másik a Távol-Keleten át érkezett meg Szalonikibe, ahol a szerb hadsereg jugo-szláv hadosztályaként újra fölvette a harcot: e hadosztály nevéhez fűződik Kozjak elfoglalása. Azok a katonái, akiknek nem sikerült Oroszországot elhagyniuk, jelenleg is a szövetségesek zászlaja alatt harcolnak Szerbiában, illetve M????ban.

Ki kell hangsúlyoznunk azt a tényt, hogy népünkben éppen akkor hágott a legmagasabbra a harci kedv, amikor Szerbiát ellenséges csapatok szállták meg; hogy a szerb katonák éppen akkor mutatkoztak a legelszántabbnak, a jugo-szláv önkéntesek éppen akkor érkeztek a legnagyobb számban, amikor a helyzet válságosra fordult. Ugyanebben az időben történt, hogy Szerbia egymás után többször is visszautasította az Osztrák-Magyar Monarchia különbéke-ajánlatát.

A szerbeknek, horvátoknak és szlovéneknek ez a harcmezőn kialakult szolidaritása minden néposztály körében visszhangra talált, amely spontán tüntetések során nyilvánult meg a volt Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó összes tartományunkban ugyanúgy, mint Montenegróban. Ezek eredményeképpen és egész népünk törvényes képviselőinek egyetértésével alakult meg a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság egységes kormánya.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulása tehát a nép akaratából fakadó befejezett tény. A Szerb Királyság ünnepélyesen kinyilvánította egész népünknek egy egységes nemzeti államban való egyesülését. A podgoricai nagy nemzetgyűlés Montenegro népe nevében egyhangúlag megszavazta a Szerbiához és nemzetünknek a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság által összefogott többi részéhez való csatlakozást.

Az egyesülés, valamint a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulásának tényéről a szövetséges és semleges államok kormányait hivatalosan értesítettük.

A népünk által lakott területek a Déli-Alpokban, a Német-Ausztriával határos részeken, a Soča, Mura, Dráva, Száva, Duna, Tisza, Timok, Vardar és Sztruma folyók valamint az Adriai-tenger mentén találhatók. Népünkben igen erősen él nemzeti egységének tudata. Az általa elfoglalt területek, földrajzi helyzetük folytán, az európai érdekek szempontjából különösen fontosak, hiszen kapcsolatot teremtenek Közép-Európa, illetve a Közel-Kelet, a Földközi-tenger és Kis-Ázsia között. E területek birtoklásáért az utóbbi ötszáz év folyamán vég nélküli véres háborúk dúltak két, azóta eltűnt kontinentális nagyhatalom, Ausztria és Törökország között.

Szerbia e századok alatt kivette részét a török invázió elleni harcból. A függetlenségért és a nemzeti egységért folytatott döntő küzdelem Karagyorgye és Miloch Obrenović vezetésével egy évszázada vette kezdetét, és mind a mai napig tartott. Montenegro szerb népe is szüntelenül háborúban állt a törökkel. A mostani háborúban Ausztria meg akarta semmisíteni Szerbiát, hogy elérje Szalonikit. Ám éppen Ausztria szenvedett vereséget, míg a hatalmas szövetségesei támogatását élvező Szerbia győztesen került ki a harcból, és a volt Ausztria jugo-szláv területeit is magában foglaló egységes államot hozott létre. Az eljövendő békére való tekintettel okvetlenül szükséges, hogy végre normális életfeltételek alakuljanak ki Európa e fontos részén; ez csak a nemzeti elv alapján fölépülő egységes állam létrehozásával valósítható meg. A nemzeti érdek azt követeli, hogy ezen állam számára minden szükséges létfeltétel biztosíttassék, mert csak ez esetben szilárdulhat meg és állíthatja minden erejét gazdasági és szellemi föllendülésének szolgálatába. És mindez csak akkor lehetséges, ha népünk - immáron függetlenségének tudatában - az államhatárok kérdését maradéktalanul megoldja, mégpedig úgy, hogy azok mindenkit, aki a szerb, horvát és szlovén fajhoz tartozik, magukban foglaljanak. E megoldást a nemzeti elv a békekonferencián kialakítandó új állapot határozott feltételként szabja.

Államunk nemzeti alapon nyugszik, népünk ezért követeli jussát. Államunk alapját a nemzeti elv, valamint a népek önrendelkezési joga képezi.

Ennek folytán követeljük mindazon tartományok államunkhoz való csatlakozásának elismerését, amelyek a nemzeti elv alapján hozzá tartoznak.

Követeléseinket tehát igazságosság, erkölcsiség valamint engedékenység jellemzi, ugyanakkor az új európai rend alapját alkotó szövetséges és társult hatalmak által ünnepélyesen kinyilvánított elvekből is táplálkoznak.

Egyetlen európai nép sem üdvözölte nagyobb örömmel azon elveket, melyek nevében szövetségeseink és az Észak-Amerikai Egyesült Államok e világháborút megvívták, mint a mi népünk, amelyik századokon át folytatta küzdelmét nemzeti jogaiért és fennmaradásáért.

Hatalmas szövetségeseink és az Észak-Amerikai Egyesült Államok hősiességének és áldozatkészségének köszönhetően, annyi veszteség és esztelen pusztítás után, a győzelem azok oldalán maradt, akik az igazság és az emberi civilizáció védelmében ragadtak fegyvert.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság képviselői arra kérik a békekonferenciát, hogy követeléseik méltányos vizsgálata után fogadja el azokat.

III. MELLÉKLET

A SZERB-HORVÁT-SZLOVÉN KÜLDÖTTSÉG ÁLTAL BENYÚJTOTT MEMORANDUM

A SZERBEK ÉS A ROMÁNOK KÖZÖTTI HATÁR A BÁNSÁGBAN)

A SZERB-HORVÁT-SZLOVÉN KIRÁLYSÁG ÉS A ROMÁN KIRÁLYSÁG KÖZÖTTI HATÁRVONAL

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és a Román Királyság közötti határ stratégiai szempontból legalább a következő három feltételnek kell, hogy megfeleljen:

1. teljes mértékben szavatolja Alsó-Bánság biztonságát;

2. minden lehetséges veszélytől védje meg Belgrádot, a királyság fővárosát; és

3. a Morava völgyét biztosítsa mindenfajta meglepetésszerű katonai művelet ellen.

A Bánság hatékony védelmét csak az általunk javasolt védelmi vonal biztosíthatja. E vonaltól nyugatra nem létezik egyetlen valamit érő stratégiai állás sem, sőt a keletre található hadállások mindenütt az általunk határnak tekintett vonal fölé magasodnak, így az csak nagyon korlátozott mértékben felel meg a jó államhatár ismérveinek.

Azon feltételekre nézve, melyeket az új határ Belgrád biztonsága és védelme szempontjából kellene, hogy kielégítsen, úgy látjuk, ezek teljesen világosak, egyértelműek, és nem igényelnek külön magyarázatot. Bármely állam számára a főváros minden szempontból a legféltettebb kincsnek számít, és ennek megfelelően védelmet kell élveznie minden lehetséges veszéllyel szemben. E biztonság egyik legfontosabb követelménye, hogy a főváros a lehető legtávolabbra essék az államhatártól.

Végül elsőrendű fontosságot kell tulajdonítani a Morava völgyének védelmére irányuló kérésnek.

A Szerbia ellen vezetett legnagyobb hadműveletek célja mindig a Morava völgye volt, amelynek stratégiai jelentősége ma is ugyanaz, mint évszázadokkal ezelőtt. Mivel a hadműveletek, valamint a közlekedés szempontjából kétségtelenül a legfontosabb természetes útvonalnak számít, kívánatos biztonságának szavatolása.

A Morava völgyének védelmi berendezései a Porecska folyó bal partján találhatók. E vonal tovább folytatódik északnak, majd a Dunát átlépve a Veterani-Szinice (Svinika)-Resicabánya (Rechidjbanya)-Lippa (Lipova-sur-Moris) irányt követő hegyláncon húzódik.

Az új határvonalnak - amennyiben meg kíván felelni e három stratégiai követelménynek - az általunk javasolt vonaltól sokkal keletebbre kellene húzódnia. Legalább a Kazán-szoros (Kazan)-Sterbetz-Szinice (Svinjika)-Kumlea-1458 sz. magassági pont-Resicabánya (Rechidjbanya)-Lippa (Lipova-sur-Moris)-vonalat kellene követnie, lévén ez az a természetes stratégiai védővonal, amelyen államunk védelmét meg lehetne szervezni.

E vonal minden nyugatra található hadállás fölött húzódik, vagyis aki birtokolja ezt a vonalat, az földrajzi-stratégiai szempontból az összes állást birtokolja a Tisza és a Duna irányában; természetes lenne hát, hogy az új államhatár e nyomvonalon haladjon.

Ennek ellenére - kizárólag politikai megfontolásból, és azért, hogy semmi se zavarhassa meg román szomszédainkkal fönnálló évszázados barátságunkat - az általunk kijelölt határ jóval nyugatabbra húzódik és kevésbé kedvező vonalat követ.

Az elmondottakból teljesen világosan kitűnik az általunk ezen az oldalon államhatárként javasolt vonal szükséges és indokolt volta.

A SZERB-HORVÁT-SZLOVÉN KIRÁLYSÁG ÉS NÉMET-AUSZTRIA, ILLETVE MAGYARORSZÁG KÖZÖTTI HATÁRVONAL

STRATÉGIAI SZEMPONTOK

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és az Ausztria-Magyarország közötti határvonal földrajzi-stratégiai szempontból három szakaszra osztható:

1. az Aradtól a Maros folyását a Tiszáig (Theiss) követő szakasz;

2. A Tisza és a Duna közötti szakasz;

3. A Dunától az olasz határig húzódó szakasz.

Az Aradtól a Tiszáig terjedő határszakasz az egyetlen, a stratégiai határ összes feltételének megfelelő határvonal, mivel ebben az irányban az egyedüli védővonalat jelenti. Ettől sem északra sem délre nem található a jó határ feltételeinek megfelelő vonal, ezért - egyéb lehetőségek számbavétele után - ezt jelöltük ki határvonalnak.

Mivel a Tisza és a Duna között a határvonal síkságon húzódik, nyomvonala az ott található, legjobb védőállásul szolgáló pontokat követi. Amennyiben a határ ettől délre esne, úgy Bácska egész védelme lehetetlenné válna. Tekintve, hogy a magyaroknak a Tisza és a Duna közötti területen nagyszámú vasútvonal és közút áll rendelkezésére, minden esetleges osztrák-magyar támadás ebből az irányból valószínű. E körülmény nyilvánvalóvá teszi, hogy a szövetségesek érdeke megköveteli ezen hadműveleti irány biztosítását, ami csak úgy lehetséges, ha a határ az általunk megjelölt nyomvonalat követi.

A Dunától az olasz határig húzódó határszakasz a Dráva folyó, illetve a Balaton (Blatno) tó és a Rába (Raab) közötti vízválasztó vonalát követi; e vonal felel meg leginkább a jó államhatár stratégiai feltételeinek. Klagenfurt (Tsélovets, Celovec), Ljubljana (Lyoublyana) és Varasd (Varagedine [Varazdin]) jelentős jugo-szláv városoktól északra ez az egyetlen vonal, amelyen megszervezhető Szlovénia és Horvátország megerősített védelme. Minden egyéb vonal veszélyeztethetné e területek védelmét.

Szövetségeseink figyelmét különösképpen erre a határvonalra hívjuk föl, amely a Németországhoz legközelebb eső frontot alkotja. Míg egy osztrák-magyar offenzíva legvalószínűbb iránya a Tisza és a Duna közötti térség lenne, egy esetleges német támadás minden bizonnyal ezt a határszakaszt venné célba.

Az elkövetkező béke Nyugat-Európa számára feltétlenül védelmet jelent mindenféle német támadással szemben, így Németország kétségkívül dugába dőlt tervei megvalósításán - előrenyomulás a Balkánon keresztül a Perzsa-öböl és India, általában Kelet irányában, magára a Balkánra - fog majd munkálkodni.

Nem kizárt, hogy Németország a Balkánon, a dunai államok közül szövetségesekre találjon, amelyek kedvező pillanatban - különböző ígéretek fejében, és abban a reményben, hogy területüket a mi rovásunkra jelentősen megnövelhetik - hajlandónak mutatkoznak majd az együttműködésre.

Politikai és katonai okokból, valamint a hagyományoknak köszönhetően kétségbevonhatatlanul a mi népünk az, amelyik mindenkor a keleti és a távol-keleti német behatolási kísérletek legbiztosabb akadálya marad.

A leghőbb vágya, hogy - mint a múltban és a jelenben - a jövőben is ellenálljon mindenféle germán inváziónak, és magát teljesen e feladatnak szentelhesse. De annak érdekében, hogy e vágyait megvalósíthassa és e feladatának megfelelhessen, mindenféleképpen kedvező körülményeket kell teremteni számára. A hatékony védelem alapfeltételét a jó stratégiai határ jelenti, és nincs más határ, amely e követelménynek megfelel, csak az, amit ezennel kérünk. Amennyiben megkapjuk ezt a határt, területünk védelmét erről az oldalról sokkal hatékonyabban tudjuk megszervezni.

HATÁRUNK AUSZTRIÁVAL ÉS MAGYARORSZÁGGAL

Az államhatár a Maroson húzódó szerb-román határtól (Arad városa és Zádorlak /Zadorlats/ község között) kiindulva a Maros folyását követi a Tiszáig. Innét a Tiszán folytatódik Horgos helységig, ahol nyugatnak fordulva Horgos falutól, majd a 131. sz. magassági ponttól északra halad el Mélykút (a magyar oldalon) mellett, Bátmonostortól (Bathmonostor) délre eléri a Duna keleti ágát, és a 90. sz. magassági pontnál átszeli a folyót; e ponttól délnyugati irányban folytatódik elhaladva Bár falu mellett (a mi oldalunkon) a 207. sz. magassági ponttig, majd tovább délnyugatnak Szederkény mellett (a magyar oldalon) a 408-as pontig. Innét nyugatnak fordulva Diósviszlótól (?) (Viszlo) északra folytatódik, eléri a 102. sz. magassági pontot, majd (a szerb oldalon maradó) Németújfalu (?) (Ujfalu), Darány (Derány) és Babócsa (Babacska) falvaktól északra halad tovább. Ezután a határ északnyugatnak, (a szerb oldalon maradó) Somogyudvarhely (?) (Udvarhely), Szenta, Iharos, Iharosberény (Bereni) községek irányába tér a 192. sz. pontig, majd nyugatra fordulva Somogyszentmiklós (?) (Horvat Miklos) (a magyar oldalon) és Murakeresztúr (Moura Kerestur) (a szerb oldalon) között egyenlő távolságra halad el; innét észak felé kanyarodik a 325-ös magassági pontig, majd délnyugatnak fordulva Szemenye irányába folytatódik és Szemenye helységtől keletre eléri a Mura folyót, majd ezen halad tovább a Lendva folyó torkolatáig. Ettől a ponttól északi irányba fordulva érinti a 328. 165. 218. sz. magasssági pontokat, majd valamivel északabbra, Szentgotthárd (Saint-Gothard) helységtől keletre eléri a Rába (Raab) folyót; ezután a Rába folyón halad tovább Ausztria és Magyarország jelenlegi határáig, majd e határvonalat követi Kloch helységig (a szerb oldalon), ahonnét délnyugatnak fordulva a Gnas folyó torkolatánál eléri a Murát és a folyón halad tovább a Sulm (Sulem) folyó torkolatáig (Leibnitz várostól délre); e ponttól délnyugati irányban folytatódik a 623. sz. pontig, majd tovább Arnfels helységig (a szerb oldalon), azután a 758-as pontot érintve Rodelberg felé nyugatnak fordul (1048. sz. magassági pont), és ebbe az irányba halad tovább Sankt-Martintól, illetve Walfnitz, Sankt-Johann, Sankt-Donat falvaktól, majd a 1076. sz. ponttól délre; innét Villachtól (Beljak, Belyak) északra a 1102-es pontig; a 2121. sz. magassági pontnál délnek fordulva Maderhilf helységnél (a szerb-horvát-szlovén oldalon) átszeli a Zila folyót, majd a hegygerinc vonalát követve áthalad a 2234. sz ponton és eléri Pontafel városát.

levéltári jelzet: AD. Actes de la Conférence de la Paix, vol 53, Commission des Affaires Roumaines et Yougoslaves.

A ROMÁN ÉS JUGOSZLÁV ÜGYEK BIZOTTSÁGA ÜLÉSÉNEK JEGYZŐKÖNYVE

irat FDD száma: 178

iratszám:79[191]

irat típusa: Szám nélkül.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. február 11.

AZ ELNÖK indítványozza a bizottságnak az erdélyi kérdés megvitatását a román memorandum alapján.[192]

Felolvassák a memorandum Erdélyre vonatkozó részét.

AZ ELNÖK fölkéri a különböző delegációkat, tegyék meg észrevételeiket a fölolvasott népességstatisztikai adatokkal kapcsolatban.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) kijelenti, hogy az amerikai küldöttség csak fenntartásokkal fogadja el a magyar népszámlás hivatalos adatait. Ugyanakkor, bármennyire nehéz is, szükséges egy átszámítási szorzószám meghatározása. Erdélyre nézve a küldöttség nem kíván meghatározott szorzót alkalmazni, hanem abból az általános elvből indul ki, hogy szükség van a számadatok csökkentése, és hogy még Erdély magyar része is - leszámítva a délkeleti részen található székelyek zárt csoportját - jellegét tekintve román. Azt is megállapítja, hogy még az erre a csoportra vonatkozó adatok sem elfogadhatók. A tulajdonképpeni Erdélyen kívül egy, a határon elhelyezkedő etnikai sávval is számol, ám azt is kijelenti, hogy a kérdés részletes vizsgálata eredményesen csak az erdélyi határok megvitatását követően végezhető el. Az amerikai küldöttség abból az alapelvből indul ki, hogy Romániának oda kell adni Erdélyt az annak határain kívül eső, román lakosságú területsávval egyetemben.

SIR EYRE CROWE (Brit birodalom) egyetért az Egyesült Államok küldöttének véleményével. Az erdélyi lakosság számának megállapítására egyedül rendelkezésre álló adatok a magyar staisztikák adatai, és - úgy tűnik - egyéb, megbízható statisztikai adatokat szolgáltató statisztikai forrás nem áll rendelkezésre. Máskülönben a magyar statisztikák csak nagyon nehezen használható összehasonlítási alapot adnak a román követelésekhez.

DE MARTINO (Olaszország) kijelenti, hogy Olaszország második delegátusa kutatásokat folytatott az erdélyi etnikai kérdést illetően. Egyedül e számok alapján azonban nem lehetséges a román-magyar határ megállapítása. A határkijelölésre csak a kérdés egészének vizsgálatát és az érdekelt felek meghallgatását követően kerülhet sor. A vegyes lakosságú területek esetében mérlegelni kell a kompenzáció lehetőségét. A bizottságnak alkalmas időben határoznia kell afelől, hogy Magyarország jövőjét és várható álláspontját - noha ezen állam az ellenséges országok közé tartozik - bizonyos mértékben figyelembe kívánja-e venni, és milyen módon.

GRÓF VANUTELLI REY (Olaszország) úgy véli, hogy lehetőség szerint nagyon biztos és természetes határokat kell kijelölni. A tájegységnek két, fölöttébb egyértelmű természetes határa van: az egyik folyami - a Tisza vonala, a másik hegyrajzi - az erdélyi fennsík pereme, amely egyben közigazgatási valamint történeti határt is képez, amint az a román nemzeti bizottság gondozásában megjelentetett Comnčne-féle atlaszból is kitűnik. Azonban az etnográfiai határok nemigen esnek egybe a földrajzi határokkal. Találunk románokat a síkságon és magyarokat a hegyeken túl. A Románia által kért vonal (a Tisza és a Szamos /Samos/ egybefolyása - a Tisza és a Maros egybefolyása) igazságos határnak tűnik: csak "tűnik", mert valójában nem ez a helyzet, lévén egyenes vonalról van szó. Igaz, hogy az efféle határ bevált az újabb országok (Észak-Amerika, Ausztrália) esetében, de két európai nép szétválasztására, akik hosszú időn át folytattak egymás ellen elkeseredett harcot, nem látszik igazán alkalmasnak. Figyelmesebben megvizsgálva a Románia által követelt határ és a hegyrajzi vonal által közrefogott terület etnikai viszonyait, látható, hogy ezt a részt Szatmár, Bihar, Arad, Csanád vármegye, valamint Békés egyik fele foglalja el. A lakosság megoszlása az egyedül rendelkezésre álló - magyar - statisztikák szerint a következő: Szatmár vármegye: 40 % román, 28 % magyar, 22 % német, zsidó stb.; - Bihar vármegye: 50 % román, 48 % magyar, 2 % egyéb kisebbség; - Arad vármegye: 69 százalékos abszolút román többség 20 % magyarral és 11 % egyébb kisebbséggel szemben; - Csanád vármegye és a fél Békés vármegye: Draghicesco Erdélyről megjelentetett füzete szerint itt mindössze 13 761 román él, ami elhanyagolható mennyiségnek számít a terület nagyságához képest. Mindent egybevetve azt lehet mondani, hogy Arad vármegye majdnem teljesen román, míg Csanád és Békés vármegye teljesen magyar. A két északi vármegyében (Bihar és Szatmár) a lakosságnak mintegy a fele román. A román küldöttség saját nyilatkozata szerint, amint az a kongresszus elé beterjesztett memorandumából kitűnik, Szatmár és Bihar vármegyék vidéki lakossága román, míg a két megyei székhely, Nagyvárad (Nagy-Varad) és Szatmár magyar.

GRÓF VANNUTELLI REY térképet mutat be, amely nagyjából tükrözi állításait.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) az iránt érdeklődik, hogy a térkép milyen adatok alapján készült.

GRÓF VANNUTELLI REY (Olaszország) igéretet tesz a kérdés tisztázására.

LAROCHE (Franciaország) megállapítja, hogy a gróf Vannutelli Rey által bemutatott adatok egészében véve megegyeznek a francia küldöttség értesüléseivel. A Románia által követelt határ egy csaknem kizárólag magyar sávot is magában foglalna; ellenben az olasz küldöttség által javasolt határvonal nagyjából egybeesik az etnikai határral.

LAROCHE osztja Dr. Seymour kételyeit a székelyekre vonatkozó román statsztikák pontosságát illetően, ám úgy véli, a kérdés gyakorlati szempontból érdektelen, hiszen a székely szigetnek szükségszerűen az őt magában foglaló román tömegek sorsában kell osztoznia. Egyébként a székelyeket, a többi kisebbséghez hasonlóan, garanciák fogják megilletni. A meglehetősen nagyszámú szász telepes pedig Románia felé tájékozódik, és kedvezően fogadja Erdély Romániához való csatolását.

LAROCHE egyetért Olaszország második delegátusával abban, hogy Nagyváradon (Nagy-Varad) a magyar elem az uralkodó, ám ezt nem tartja elegendő oknak arra, hogy Magyarországhoz csatolják a várost, amelyet román szigetek öveznek, és amely a két fajt elválasztó határon fekszik. Máskülönben Nagyvárad fontos közlekedési csomópont, amelyet nem lehet elvenni Romániától anélkül, hogy ne okoznának súlyos kárt ezen államnak. A francia küldöttség nem fogadhatja el a románok által követelt határvonalat, amely egy északkelet-délnyugat irányú, magyar többségű népesség lakta területen áthaladó vasútvonalat csatolna el, megfosztva ezzel Magyarországot minden ilyen irányú közlekedési lehetőségtől. Ugyanakkor Romániának kívánja adni a Szatmárnémeti (Szatmar-Nemeti)-Nagyvárad (Nagy-Varad)-Makó vonalat, jóllehet az több helyen is átszeli az etnikai határt. A francia küldöttség álláspontja szerint ugyanis az etnikai határ közelében található népességszigetek hovatartozását oly módon kell rendezni, hogy a környező területeken meglegyenek a gazdasági élethez szükséges közlekedési kapcsolatok.

AZ ELNÖK a vitát összefoglalva megállapítja, hogy a bizottság egytért abban, hogy a Románia által követelt határ túlságosan nagy számú magyar népességet foglal magában, ezért vissza kell vonni keleti irányban.

Ugyanakkor gróf Vannutelli az etnográfiai adatok alapján kijelölendő határvonalat javasol, evvel szemben Laroche azt indítványozza, hogy mindkét állam kapja meg az egyik, a vitatott területet észak-déli irányban átszelő vasútvonalat: Magyarország a Szeged-Orosháza-Békéscsaba-Debrecen, Románia a Nagyvárad (Nagy-Varad)-Nagykároly (Nagy-Karoly)-Szatmárnémeti (Szatmar-Nemeti) vonalat.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) kijelenti, hogy az Egyesült Államok e két vasútvonalat oldalsó közlekedési vonalként kívánja Magyarország részére meghagyni.

AZ ELNŐK megjegyzi, hogy az amerikai küldöttség által javasolt határvonal Romániát teljes mértékben megfosztaná a vasúti közlekedéstől a hegyek lábánál és színtiszta román területektől vágná el. Másrészről francia katonai szakértők azon véleményüknek adtak hangot, mely szerint a tűzvonallal párhuzamos vasútvonal teljes hiánya a hegyek lábánál Romániát igen előnytelen helyztebe hozná egy Magyarországgal sorra kerülő konfliktus esetén.

DR. SEYMOUR (Amarikai Egyesült Államok) azt mérlegeli, vajon az amerikai küldöttség instrukciói milyen mértékben adnak neki lehetőséget a stratégiai szempontok figyelembevételére. Úgy véli, hogy az ilyen irányú megfontolásokat lehetőség szerint a háttérben kell hagyni, és mindenekelőtt az etnikai valamint gazdasági szempontokat kell kihangsúlyozni. Tisztázandó, hogy vajon meddig lehet elmenni a stratrégiai megfontolások figyelembevételekor. Egyébként is elvileg könnyen belátható, hogy a magaslatok birtoklása Románia számára jelentős stratégiai előnnyel jár.

LAROCHE (Franciaország) megjegyzi, hogy Romániát Erdélyben nemcsak a nyugati határon érheti támadás, és amennyiben északon avagy délen kell védekeznie, szüksége lesz egy tűzvonallal párhuzamos vasútvonalra. Másrészről azt gondolja, a stratégiai viszonyok nem hagyhatók figyelmen kívül. Nem elegendő, ha a nemzetek csak arra kapnak lehetőséget, hogy békében éljenek. Ha meg akarjuk akadályozni pusztulásukat, arra is módot kell nyújtanunk, hogy ellenállhassanak az agressziónak.

Egyébként igen komoly gazdasági érvek szólnak amellett, hogy a Nagyvárad-Szatmárnémeti vasútvonalat Románia kapja meg. Amennyiben Románia nem jut birtokába ennek a vonalnak, úgy Erdély észak-dél irányú közlekedése a magyar vasutaknak és vámnak lesz alárendelve; a nemzetközi tranzitforgalom terén Románia hátrányba kerül Magyarországgal szemben; tárgyalásai során teljesen ki lesz szolgáltatva azon hajózható víziutak - a Tisza és a Duna - mentén fekvő államoknak, amelyeken kivitele szükségszerűen bonyolódik.

AZ ELNÖK indítványozza a bizottságnak a szóban forgó határvonalak elfogadása esetén etnográfiai szempontból föllépő következmények részletes vizsgálatát A francia küldöttségnek az a benyomása, hogy egy, a Nagyvárad-Szatmárnémeti vasútvonalat magában foglaló határ elfogadása esetén nem sok magyar kerülne Romániába. És ez esetben a küldöttség nehezen tartaná elképzelhetőnek, hogy a gazdasági szempontokat ne érvényesítsék a legnagyobb mértékben.

DE MARTINO (Olaszország) annál is inkább egyetért az elnökkel, mivel az olasz küldöttek a legnagyobb figyelmet az etnikai kérdéseknek szentelték. Azonban el kell ismerni, hogy a stratégiai és gazdasági megfontolásoknak is megvan a maguk helye, ezért számolni kell velük; a stratégiai szempont figyelembevétele elengedhetetlen, amennyiben a cél a tartós béke és a nemzetek nyugalmának biztosítása. Mindazonáltal a kérdés katonai és vasúti szakértők vizsgálatát igényli.

LEEPER (Brit Birodalom) belátja, hogy szükséges a gazdasági szempontok figyelembevétele, ám úgy véli, kérdéses, hogy milyen mértékben.

AZ ELNÖK megkérdezi Leepert, hogy véleménye szerint nem kerülne-e Románia hátrányos gazdasági helyzetbe akkor, ha a két vasútvonalat Magyarországnak juttatnák.

LEEPER (Brit Birodalom) hangsúlyozza, hogy Erdély igazi közlekedési vonalai kelet-nyugati irányúak. A Szatmárnémeti-Nagyvárad vonal egyvágányú, és a fővonalak mind Budapestre futnak be. Leeper nemigen hiszi, hogy a Nagyvárad-Arad vasútvonal gazdasági jelentőséggel bír. Véleménye szerint nagyon nehezen lehet megítélni, hogyan köthetők össze a legelőnyösebben az erdélyi völgyek egy észak-nyugati vasútvonal segítségével. Teljes mértékben belátja annak szükségességét, hogy áthágják az etnikai határokat ott, ahol ezt az erdélyi közlekedés fönntartása megkívánja, és általában is magáévá teszi az olasz küldött álláspontját, mely szerint a határvonalat az aradi, békési és szatmárnémeti kerületeken át kell meghúzni. Aradot és Nagyváradot román területen kellene hagyni.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) annak az ellenvetésének ad hangot, hogy ezzel a megoldással kettévágnák a Nagyváradot Békéscsabával (Bekescaba) összekötő közlekedési vonalat.

AZ ELNÖK megjegyzi, hogy mivel a határ észak-déli irányban húzódik, néhány ponton okvetlenül ketté fogja vágni a keresztbe haladó közlekedési vonalakat.

Majd hozzáteszi, hogy a a francia küldöttség egyetért az angol küldöttséggel abban, hogy Aradot és Nagyváradot Romániának adják.

LAROCHE (Franciaország) véleménye szerint Erdélyben a románokat ugyanolyan kedvező gazdasági helyzetbe kell juttatni, mint a magyarokat. Márpedig az erdélyi magyarok az etnikai határon túl egy nagykiterjedésű síkságon élnek, ahol könnyűszerrel megépíthetik az új határvonal okozta hátrányok kompenzálásához szükséges vasútvonalakat. Ezzel szemben a románok - amennyiben nem kapják meg a Kárpátok lábánál húzódó vonalat - arra kényszerülnének, hogy a haránt irányban fekvő völgyeket összekötő vasútvonalakat a hegyek kellős közepében építsék ki. Ez a vállalkozás helyenként lehetetlenségbe ütközik és mindenütt igen költséges, amit a stratégiai szempontok bizonyos esetekben igazolhatnak, de ami soha nem engedi meg a jó gazdasági kapcsolatok föltételét jelentő alacsony díjszabás kialakítását.

AZ ELNŐK, akit kihívnak az ülésteremből, átengedi székét a bizottság alelnökének, de Martinónak.

LAROCHE (Franciaország) megjegyzi, hogy a bizottság az etnikai szempontok érvényesítése érdekében már visszavonta a román határvonalat. Ám szerinte a bizottságnak nem szabad haboznia hogy ezt a szempontot föláldozva lehetővé tegye Románia számára a területi előnyök - melyekhez a bizottság juttatta - gazdasági kiaknázását.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) elismeri, hogy nehéz pontosan követni egy etnikai határvonalat, és szerinte minden adott határszakaszra nézve szükséges egyéb megfontolásokat is számításba venni. Elismeri a gazdasági szempontok jelentőségét, és természetesnek tartja a stratégiai tényezők figyelembevételét, ugyanakkor az amerikai küldöttség az etnikai határvonalat támogatja, mivel nézete szerint ez a határ tartósabb. Kijelenti, hogy általánosságban a gazdasági jellegű változtatások az etnikai jellegűeknél gyorsabban állandósulnak, amennyiben egy jelentősebb népcsoporthoz kötődnek, de minden egyes esetben tanulmányozni kell a különböző tényezők egyensúlyának a kérdését. Vajon a vasútvonalat Romániának juttatva mennyi lesz az elszakított magyarok száma? Laroche-nak a románok topográfiai nehézségei tárgyában tett javaslata több lehetséges veszélyt is rejt magában. A bizottságnak nem kellene arra törekednie, hogy döntéseiben az egyenlőséget juttassa érvényre ott, ahol a természet egyenlőtlenséget teremtett.

LEEPER (Brit Birodalom) kijelenti, hogy az angol küldöttség nem kívánja figyelmen kívül hagyni a gazdasági megfontolásokat. Szükség van a völgyfők közötti kapcsolat megteremtésére, és a románok kénytelenek lesznek egy észak-déli irányú stratégiai vasútvonalat kiépíteni. Ami a gazdasági megfontolásokat illeti, a fő közlekedési vonalak nem észak-déli, hanem kelet-nyugati irányúak, és valószínűnek tűnik, hogy Erdélynek Romániához való csatolásával ugyanez a rendszer fog továbbélni, és az erdélyi vasútvonalak a romániai vonalak természetes meghosszabításaként működnek majd. Valószínű tehát, hogy az észak-déli vonal nem fog jelentős gazdasági szerepet játszani. Az etnikai határokat csak az olyan vidékeken kell áthágni, mint az északnyugati, ahol Romániát csak egyetlen vonal köti össze Cseh-Szlovákiával. Az angol küldöttség sokkal nagyobb fontosságot tulajdonít a Kassa (Kaschau)-Szatmárnémeti, mint a nagyváradi vasútvonalnak.

LAROCHE (Franciaország) teljes mértékben osztja az angol küldöttség véleményét a Románia és a cseh-szlovák területek közötti közlekedési vonal biztosításának szükségességét illetően. Ugyanakkor úgy véli, hogy a nagyváradi, szatmárnémeti vasútvonal birtoklása nem kevésbé fontos Románia számára, mivel a hegyek közelsége miatt e vonaltól keletre nincs mód összekötő vonalak kiépítésére. Evvel szemben a Nagyváradtól délre fekvő sík vidéken a kérdésre több megoldás is kínálkozik.

LAROCHE nincs meggyőződve arról, hogy a magyar vasútvonalaknak az imént Leeper által említett nyugat-keleti irányultsága tartós szükségletnek felelne meg. Ez pusztán a központosított közigazgatásnak köszönhető, amelynek eredményeképpen a magyar tartományokból kiinduló közlekedési utak mind Budapesten, Magyarország fővárosában futottak össze. Mindenesetre a jövőben a román Erdély termékei többé nem a nyugatra vezető vonalakon indulnak el, hogy Budapestre érkezzenek. Keletre sem mennek, hiszen a román piacnak nincs rájuk szüksége, és különben is a vasúti szállítás következtében az áruk aránytalanul megnövekedne. Természetes módon dél felé veszik majd útjukat, a nagy hajózható vízi utak irányában. Ezért hát okvetlenül szükség van egy észak-dél irányú vonalra.

DE MARTINO (Olaszország) elismeri Laroche észrevételeinek fontosságát, és kijelenti, hogy az olasz küldöttség vasúti szakértők bevonásával technikai vizsgálatot fog folytatni a kérdésben. Ennek kapcsán megjegyzi, hogy az osztrák-magyar politika a közlekedési eszközök elosztásával a kisebbségek szembeállítására törekedett, többek között az olasz népességgel szemben.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) újabb kérdésre tér, amelyre nem fordítottak kellő figyelmet. Úgy tartják, Románia nem használhatná ki a meglevő vasutak gazdasági előnyeit, ha azok magyar területen lennének, ám a hosszú távú szállításokat illetően a román áruk, a vámilleték lerovása után átmenő forgalomban szabadon közlekedhetnének a magyar vasutakon. Ez érzékeny stratégiai hátrányt jelent, és ugyanakkor hátrányos a rövid távú, kisebb mennyiségű szállításokat tekintve, de ez a fajta szállítás - összehasonlítva a nagytömegű, hosszú távú áruküldeményekkel - az árumozgásoknak nem túl nagy részét tenné ki.

AZ ELNÖK indítványára és a delegátusok közötti rövid eszmecserét követően a bizottság megbízza a titkárságot az egyes küldöttségek által javasolt határvonalaknak az 1:1 000 000 léptékű angol térképre való fölvitelével, valamint azon következmények tanulmányozásával, melyeket a különböző határvonalak elfogadása váltana ki az illető területek etnográfiai és gazdasági viszonyaiban.

DE MARTINO (Olaszország) arra kíván figyelmeztetni, hogy az olasz küldöttség mind ez idáig nem javasolt pontos határvonalat. Gróf Vannutelli jelezte, hogy a küldöttség a lakosság etnikai szempontú megosztását tartja kívánatosnak. Ugyanakkor az olasz küldöttség a legkevésbé sem ellenzi, hogy a stratégiai valamint gazdasági szempontokat szintén tekintetbe vegyék.

A bizottság úgy határoz, hogy az ülést február 13. csütörtök 10 órára napolja el, amikor is a Bánság kérdését veszik sorra.

Az ülést délben rekesztik be.

levéltári jelzet: AD. Actes de la Conférence de la Paix, vol 53, Commission des Affaires Roumaines et Yougoslaves.

BERINKEY MAGYAR MINISZTERELNÖK VIX ALEZREDESNEK, A BUDAPESTI SZÖVETSÉGES KATONAI MISSZIÓ VEZETŐJÉNEK

irat FDD száma: 179

iratszám:80

irat típusa: 151/1919. sz. irat.

keltezési hely: Budapest,

keltezési idő: 1919. február 11.

Alezredes úr!

A Magyar Köztársaság kormányának nevében van szerencsém önt a következőkről értesiteni:

Ön volt szíves számomra továbbítani a szövetséges hadseregek főparancsnokának[193] következőképpen megfogalmazott táviratát:

"Az általunk aláírt fegyverszünet kizárólag a keleti hadsereg frontvonalára alkalmazható, és semmiben sem befolyásolja a szövetségesek későbbi, más frontokon hozott döntéseit.

Követekezésképpen a szövetségesek által elismert cseh-szlovák állam teljes szuverén jogokat gyakorol a számára meghatározott ideiglenes határvonanalakon belül visszafoglalt területek fölött."

A magyar kormánynak nincs szándékában azon kérdésre kitérni, hogy vajon a szövetséges hadseregek főparancsnokának elvileg jogában áll-e, és ha igen, akkor milyen mértékben, a cseh-szlovák állam elismerésének tényéből a magyar állam szuverenitását sértő következtetéseket levonni, amelyek ellentétesek a magyar kormánynak e tárgyban elfoglalt, és általa nemegyszer kifejtett álláspontjával. Mindazonáltal e vonatkozásban a magyar kormány ragaszkodik ahhoz, hogy eltekintve a fönti kérdés megoldásától, rámutasson a szóban forgó táviratban föllelhető ellentmondásra, mely szerint az teljes állami jogokat kíván biztosítani a cseh-szlovák állam számára mégpedig olyan területeken és olyan határvonalakon belül, melyeket maga a sürgöny is ideiglenesnek minősít. A magyar kormány álláspontjának megfelelően ezen határok ideiglenes jellege összeegyeztethetetlen a teljes állami jogokkal; ez az állítás annál inkább is érvényes a cseh-szlovák államra, mivel annak idején Kramarž úr, a Cseh-Szlovák Köztársaság miniszterelnöke Károlyi Mihály akkori miniszterelnökhöz intézett táviratában maga is elismerte, hogy a cseh-szlovák állam végleges határainak megállapítása a békekonferencia feladata lesz; amiből félre nem érthető módon következik, hogy a konferenciának a kérdésre vonatkozó állásfoglalását megelőzően a vitatott területeken a Cseh-Szlovák Köztársaság szuverenitása nem válhat teljessé.

Egyébként a magyar kormány szükségesnek tartja, hogy fölhívja Alezredes úr figyelmét arra a tényre, hogy a jogcímek, melyekre a Cseh-Szlovák Köztársaság követeléseit alapozza, és amelyek hangoztatásával a magyar állam részét képező bizonyos területek megszállását igazolja igen eltérő jellegűek és gyakorta ellentmondásosak. A jogcímek között szerepel először is a megszállt területeken élő szlovák lakosság számaránya, a rend helyreállítása, aztán a Szlovák Nemzeti Tanács csatlakozási nyilatkozata, majd a cseh-szlovák állam szövetségesek általi elismerése, a cseh-szlovák állam történelmi határainak visszakövetelése, a szóban forgó területek "visszafoglalásának" hipotézise, és végül egy északi demarkációs vonal meghatározása. A magyar kormány mindig is tiltakozott a cseh-szlovák követelések alátámasztására fölsorakoztatott ezen különböző jogcímek ellen, és kétségen kívül áll, hogy közülük soha egyetlenegyet sem ismert el elégségesnek az ezer esztendeje a magyar állam részét képező területek megszállására. A magyar kormány, amely mindig is határozottan szembehelyezkedett ezen állítólagos jogok történelmi, politikai valamint erkölcsi alapjaival, hasonlóképpen a a cseh-szlovák állam által e jogok gyakorlása során alkalmazott fegyveres erőszakkal, ezúttal ismételten kifejezésre juttatja tiltakozását, és ugyanakkor fölhívja a figyelmet arra a tényre, hogy álláspontját az e tárgyban a katonai misszióhoz ismételten eljuttatott jegyzékekben ismertette.

Hivatkozással a föntiekre, a magyar kormány le kívánja szögezni, hogy e különböző szempontok ellentmondanak egymásnak, úgyszintén a a cseh-szlovák állam eljárásának is, mivel az a tény, hogy egyes, Magyarország részét képező területeken szlovák népesség él, a legkevésbé sem igazolja színmagyar lakosságú területek megszállását; hasonló a helyzet a rend helyreállításával, amelynek ürügyén a cseh-szlovák kormány a magyar tisztviselőket távolítja el, vagy a Szlovák Nemzeti Tanács csatlakozási nyilatkozatával, amelyet a magyar kormány egyébként soha nem ismert el, tekintettel arra, hogy az említett tanács egyszerű nyilatkozata nem helyettesíthet egy szabályos népszavazást. De a cseh-szlovák államnak a szövetségesek általi elismeréséből se következik, hogy az fegyveres erő alkalmazásával megszállja a magyar állam bizonyos területeit, mivel a kérdés tanulmányozása, hasonlóan egyéb jogcímek vizsgálatához, a békekonferenciára tartozik. A történelmi határokról szóló tézis sem oldható meg fegyveres erővel; és különben is a visszakövetelés és a visszafoglalás gondolata nemigen férnek meg egymással. A visszakövetelés nem egyéb jogcímnél, amelynek vizsgálata a békekonferencia feladata, míg a visszafoglalás eszméje föltételezi a kérdésnek a békekonferencia általi tanulmányozását eldöntendő, hogy vajon a "visszafoglalt" területek valamikor is a cseh-szlovák államhoz tartoztak-e. Végül az északi demarkációs vonal kijelölése minden egyéb szempottal ellentétben áll, tekintve hogy tisztán katonai és nem politikai intézkedést jelent, és mint ilyen, egyáltalán nem alkalmas valamely állam teljes szuverenitásának biztosítására egy másik állam területe fölött.

Ilyen körülmények között a Magyar Köztársaság kormánya ismételten kinyilvánítja, hogy a magyar állam bizonyos területeinek a cseh-szlovák állam által végrehajtott megszállását igazságtalan lépésnek és erőszakos cselekedetnek tekinti, amit - tekintve, hogy letette a fegyvert - mindazonáltal kénytelen eltűrni; újból tiltakozik ezen eljárás ellen, és kijelenti, hogy sohasem ismerte el - sem hallgatólagosan, sem kifejezetten - a cseh-szlovák állam állítólagos szuverén jogát ezen területekre, és magát a békekonferenciára rábízva, azt várja tőle, hogy - a magyar kormányt is meghallgatva - kijelöli a cseh-szlovák állam határait, hasonlóképpen azon területeket, melyek fölött ez utóbbi szuverenitását gyakorolhatja.

Végezetül a magyar állam kormánya szeretné fölhívni a figyelmet arra, hogy a cseh-szlovák államhoz eljuttatott jegyzék semmiképpen sem jelenti annak elismerését az általa követelt határok között, abban az esetben sem - noha ez kétséges -, ha a jegyzékátadás a nemzetközi jog által előírt szokásoknak megfelelően történt.

Föntieket szíves tudomására hozva, kérem Alezredes urat, tájékoztassa azokról fölöttes hatóságát.

Kérem Alezredes urat, fogadja igaz nagyrabecsülésem kifejezését.

levéltári jelzet: AG.17N516 c/3. d/1.

A ROMÁN ÉS JUGOSZLÁV ÜGYEK BIZOTTSÁGA ÜLÉSÉNEK JEGYZŐKÖNYVE

irat FDD száma: 181

iratszám:81[194]

irat típusa: Szám nélkül.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. február 13.

AZ ELNÖK megnyitja a vitát a bánsági kérdéséről és fölkéri a bizottságot, határozzon mindenekelőtt arról, hogy a Bánságot - a román fölfogásnak megfelelően - oszthatatlan földrajzi egységként kívánja kezelni, avagy a szerb javaslat szerinti fölosztást fogadja el. Eme második esetben minden egyes megyét külön-külön tanulmányozva kell majd keresni a fölosztás módozatait.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) kijelenti, hogy az amerikai küldöttség nem teheti magáévá a román fölfogást, amennyiben az úgy értelmezendő, hogy a Bánság föltétlenül oszthatatlan.

A küldöttség elismeri a tétel bizonyítására fölsorakoztatott egyes érvek meggyőző erejét, különösen ami a gazdasági szempontokat illeti, és határozottan előnyösnek tartaná, ha a szerb-román határvonal valamilyen folyóvízen - mint amilyen a Duna - húzódna. Amennyiben a küldöttség úgy látná, hogy a jugo-szlávok hajlandónak mutatkoznak a Bánság oszthatatlanságának tudomásul vételére, úgy örömmel üdvözölné ennek a megoldásnak az elfogadását, ám nem kívánja azt akaratuk ellenére a jugo-szlávokra kényszeríteni.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) kijelenti, hogy általánosságban az angol kormány számos ok miatt szerencsésnek tartaná, ha román szövetségeseinek követeléseit jóidulattal kezelhetné, mindenekelőtt azért, mert emlékszik arra, hogyan léptek be a háborúba és milyen szerepet játszottak benne. Románia jogos követeléseit tehát minden erővel támogatni kell. SIR EYRE CROWE emlékeztet a nehézségekre, amelyekkel a bizottság szembe találta magát, amikor tisztán etnográfiai elvek alapján kívánt határvonalat kijelölni. Jelen esetben ezek az elvek ellentmondásban állnak a Románia iránt táplált rokonszenvvel, amelyről az imént emlékezett meg. A nagyhatalmak számára a kérdés egészen másként vetődik föl aszerint, hogy az etnográfiai nehézségek Románia és ellenségük, Magyarország, avagy két szövetségesük, Románia és Szerbia között támadnak. Az első esetben, amennyiben nincs mód arrra, hogy a két félnek igazságot szolgáltassanak, természetes módon szövetségesüket, Romániát és nem ellenségüket, Magyarországot kell előnyben részesíteniük. Ugyanakkor ezt az elvet nem szabad túlságosan messzemenően alkalmazni, hiszen tulajdonképpeni feladatuk olyan állapot megteremtése, amely tartós békéhez vezethet. Különösen fontos, hogy e tényt ne tévesszék szem elől a két szövetségesük között fölmerülő kérdések megvitatásakor. Esetünkben a bizottság számára az a kérdés vetődik föl, hogyan támogathatná - óhajának megfelelően - a román követeléseket anélkül, hogy olyan helyzetet teremtsen, amely románok és szerbek között nehézségeket támaszthatna. Az angol küldöttség kész a Bánság nyugati felében élő szerbek véleményéről rendelkezésére álló adatokat a bizottság elé bocsátani. A bizottság ezen dokumentumok alapján képet alkothat magának e vélemények őszinteségéről, és abban is döntésre juthat, milyen mértékben szükséges a határvonal visszavonása keleti irányban, a szövetségesek azon óhaja ellenére, hogy eleget tegyen a román követeléseknek. Az angol küldöttség első benyomása szerint a Bánság egészét Romániának hagyva a tartomány nyugati felében lehetetlen helyzetet teremtenének.

DE MARTINO (Olaszország) fölöttébb hasznosnak találná a terület etnikai, gazdasági valamint stratégiai viszonyainak vizsgálatát; és az általános viszonyok eme részletes vizsgálata után sokkal könnyebben foglalhatnának állást a kérdésben. Az olasz küldöttség általában véve elismeri a hősiesen küzdő Románia különleges helyzetét. Először is tekintetbe kell venni annak a ténynek a jelentőségét, hogy Romániát a nagyhatalmak közül háromhoz szerződés köti, amelynek érvényessége teljes mértékben fönnáll. Annak eldöntésére, hogy Románia fölkérhető-e törekvéseinek mérséklésére, csak a körülmények részletes vizsgálata után lehet vállalkozni. Ez esetben célszerű lenne Romániát Besszarábiában kárpótolni, méghozzá olyan területekkel, amelyeket az 1916. évi szerződés nem érint. Végeredményben az olasz küldöttség - jóllehet, nem kívánja kezdeményezni, hogy szólítsák föl Romániát törekvéseinek mérséklésére - nem ellenezné a körülmények előzetes vizsgálatát, amely végül ugyanerre az eredményre vezetne.

LAROCHE (Franciaország) kijelenti, hogy a francia küldöttség, hasonlóan a többi küldöttséghez, lehetségesnek tartja a román követelések mérséklésének lehetőségét. SIR EYRE CROWE-hoz csatlakozva hangsúlyozza a kérdés különlegesen bonyolult természetét. Abban az esetben, ha egy teljesen igazságos megoldás lehetetlenségbe ütközik, és közbülső megoldáshoz kell folyamodniuk, a nagyhatalmaknak Erdélyben megvan az a lehetőségük, hogy a mérleget szövetségesük, Románia javára billentsék, vagyis ellenségük, Magyarország kárára; de a Bánságban, ahol két szövetségesük áll szemben egymással, ezt nem tehetik meg. Annál is inkább nagy körültekintéssel kell eljárniuk, mert az első olyan nézeteltérésben kérik ki döntésüket, amely a történelem során Románia és Szerbia között fölmerült. Feladatuk nehéz és felelősségteljes, mivel döntésükön áll vagy bukik két nemzet barátsága, amelynek megőrzése alapvető érdekük.

Nem szabad elhallgatnunk, hogy a kérdés az érdekelt államok közvéleményét lázba hozta, és azt sem, hogy az 1916-os szerződésre alapozott román követelések részleges visszautasítása nagyfokú elégedetlenséget vált majd ki Bukarestben. Noha a bizottság úgy döntött, hogy e szerződésre- amelyhez Amerika nem csatlakozott - nem hivatkozik, ezt a hangulatot nem hagyhatja figyelmen kívül. Azonban, ahogy de Martino megjegyezte, az 1916. évi szerződésből kimaradt Besszarábia Romániához való csatolását méltányos kárpótlásnak tekinthetjük.

LAROCHE azt indítványozza, hogy a bizottság először végezze el a Bánság etnikai, politikai, gazdasági és stratégiai viszonyainak részletes vizsgálatát, majd ennek utána hallgassa meg az érdekelt feleket, akik talán majd olyan erkölcsi és érzelmi jellegű érvekkel fognak szolgálni, amelyek fölött a külföldi megfigyelők esetleg elsiklottak.

Ősszegzésképpen kifejezte azon kívánságát, hogy a bizottság megfelelően méltányos megoldást talál majd, amelyet mindkét - vérét a közös ügyért ontó - szövetséges nemzet készséggel elfogad.

AZ ELNÖK megállapítja, hogy a küldöttek egyhangúan elutasítják a románok "mindent vagy semmit" tételét, így tehát indítványozza, hogy a bizottság külön-külön vizsgálja meg a három vármegye: Torontál, Temes és Krassó etnográfiai, történeti, földrajzi, valamint gazdasági viszonyait; állapítsa meg, hogy ezen viszonyok milyen mértékben támasztják alá a szerb követeléseket; végül hozzon döntést arról, hogy helyt ad-e ezen követeléseknek, vagy kijelöli a területet felosztó vonalat.

Közli, hogy az 1910. évi magyar statisztika szerint Torontál vármegyének 300 000 szerb és 87 000 román lakosa van.

LEEPER (Brit Birodalom) jelzi, hogy az angol küldöttek elfogadják az 1910. évi magyar népszámlálás adatait, mivel egyedül ezek állnak rendelkezésre. Közismert tény, hogy a magyar statisztikákat mindig meghamisították, azonban a jelen esetben semmi okunk föltételezni, hogy inkább a románoknak, mind a szerbeknek kedvezzenek vagy megfordítva, jóllehet mindkét érdekelt fél ezt állítja.

LAROCHE (Franciaország) megjegyzi, hogy mind a románok, mind a szerbek amiatt panaszkodnak, hogy a statisztikákat az ő hátrányukra hamisították meg. Amikor megjelennek majd a bizottság előtt, föl kell őket szólítani, magyarázzák és indokolják meg panaszukat.

GRÓF VANNUTELLI REY (Olaszország) kijelenti, hogy Torontál vármegyére vonatkozóan - a második angol küldött által megfogalmazott fenntatásokkal - elfogadja a magyar adatokat. Mindamellett meg kívánja jegyezni, hogy Torontál vármegye nem tekinthető földrajzi egységnek. A kizárólag politikai céljai által vezérelt magyar közigazgatás a megyék határait teljesen önkényes módon szabta meg. Ez a helyzet Torontál vármegyével is, amely tulajdonképpen két külön részből áll, közülük az egyik északra, a másik délre terül el egy körülbelül Nagybecskereken át meghúzott vonaltól. Míg az északi részben a szerbek és a románok mellett nagy számban élnek más fajú etnikai elemek (németek és magyarok), a déliben a szerbek és a románok csaknem egyedül vannak jelen. Így aztán, mivel az egész megyére nézve a német és magyar lakosság száma 300 ezret (130 000 magyar, illetve 170 000 német), a román és szerb lakosságé pedig csak 287 ezret (200 000 szerb, illetve 87 000 román) tesz ki, ebből az következik, hogy Torontál vármegye északi részében a német és magyar népesség többségben van a románokkal és a szerbekkel szemben. E többség fönnállása természetesen a magyar statisztikák megbízhatóságának a függvénye.

AZ ELNÖK megjegyzi, hogy a gróf Vannutelli által Torontál vármegye vonatkozásában fölvetett nem román és nem szerb népesség kérdése, amely egyébként a többi megyében hasonlóképpen fölmerül, nem határozhatja meg a bizottság döntését; a bizottság a szerb-román vitát vizsgálja, és nem foglalkozik avval, hogy elégtételt szolgáltasson a másfajú - jelen esetben az ellenséghez tartozó - népességnek.

Ezek tisztázása után megállapítható, hogy az olasz küldöttség adatai alapján Torontál vármegye déli részében minden körülmény a szerbeknek kedvez, akik nem csak az allogén népességgel szemben élveznek többséget.

GRÓF VANNUTELLI REY (Olaszország) egyetért az elnök észrevételeivel. Kifejti, hogy csupán a népesség etnikai megoszlását kívánta bemutatni Torontál vármegye déli és északi felében anélkül, hogy javaslatot tenne a kérdés megoldására.

AZ ELNÖK tudomásul veszi a nyilatkozatot.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) kijelenti, hogy az amerikai küldöttség általánosságban véve egyetért az imént kifejtett nézetekkel.

AZ ELNÖK felolvassa a Temes vármegyére vonatkozó magyar statisztikát:

170 000 román, főleg az északi részen

70 000 szerb, főleg a déli részen

166 000 német

80 000 magyar

16 000 egyéb.

AZ ELNÖK javaslata, mely szerint Krassó vármegyét teljes egészében Romániának kell adni, általános egyetértéssel találkozik.

LAROCHE (Franciaország) a magyar statisztikák alapján megadja a különböző nemzetiségek községeinek számát, megyék szerint.

LEEPER (Brit Birodalom) észrevételére válaszolva AZ ELNÖK megjegyzi, hogy e jegyzék alapján a bizottság semmilyen következtetésre sem vonhat le, mivel nem ismeri a szóban forgó települések relatív nagyságát.

GRÓF VANNUTELLI REY (Olaszország) megjegyzi, hogy a községek szerinti népességmegoszlási adatok alapján az allogén népesség túlsúlya lenne megállapítható Torontál vármegye északi részén.

AZ ELNÖK fölteszi a kérdést, hogy vajon az olasz küldöttség nemcsak Torontál, de Temes vármegye fölosztását is helyénvalónak ítéli.

GRÓF VANNUTELLI REY (Olaszország) kijelenti, hogy amíg Torontál vármegyében a népességmegoszlás szempontjából meglehetősen egyértelmű különbség állapítható meg az északi és a déli rész között, addig ez Temes vármegyére nézve - ahol a románok vannak többségben, és az allogén lakosság szétszórtan helyezkedik el - nem áll fönn.

AZ ELNÖK javasolja, hogy ezek után történelmi szempontból vegyék szemügyre a Bánság kérdését. Rámutat, hogy - a románok állításával szemben - történetileg két Bánság létezik. A jelenlegi Bánság keleti fele, vagyis Krassó vármegye Kis-Oláhországgal együtt az egyértelműen Erdély felé orientált Szörényi bánságot alkotta. Evvel szemben a Bánság nyugati felében még azokban a korszakokban is fennmaradt a szerb műveltség, amikor a török hódítás következtében a balkáni szerb államok elpusztultak.

Az egyes küldöttségek egyetértéssel veszik tudomásul az elnök történelmi tájékoztatóját.

AZ ELNÖK rátérve a Bánság földrajzi viszonyainak elemzésére megállapítja, hogy a terület két - egymástól világosan elkülönülő - természeti tájegységből áll: a Temesvár-Versec-vonaltól keletre a bányákban gazdag hegyvidék, attól nyugatra a földművelésre kiválóan alkalmas síkság fekszik. E fölosztást mind a románok, mind a szerbek elfogadják, de míg az előzőek azt állítják, a gazdasági kényszerítő körülmények a két táj egységét követelik meg, addig az utóbbiak ugyanezen okokra hivatkozva szétválasztásukat követelik. A bizottságnak azt kell megállapítania, hogy a vitatott területek a két ország közül melyiknek - Romániának vagy Szerbiának - jelentenének nagyobb gazdasági hasznot. Erre vonatkozólag a francia küldöttségnek az a véleménye, hogy - tekintettel a határok jelenlegi és jövőbeni helyzetére - a síkságon megtermelt gabona fontosabb Szerbia, mint a jelentős gabonatermelő Románia számára. Egyébként megjegyzendő, hogy a háború előtt a Bánság mezőgazdasági terményeit - a magyar hatóságok korlátozó intézkedései ellenére - a belgrádi piacra szállították. Végezetül biztosra vehető, hogy ezen a területen több volt a szerb birtok, mint a román.

Visszatérve Temes vármegye etnográfiai viszonyaihoz, LAROCHE (Franciaország) azt kérdezi gróf Vannutellitől, hogy értesülései szerint a szerb lakosság túlnyomó része a megye déli részén található-e.

GRÓF VANNUTELLI REY (Olaszország) igennel válaszol. Kijelenti, hogy megállapítását a románok által tézisük alátámasztására készített néprajzi térképek alapján tette.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) kijelenti, a Bánság nyugati részének gazdasági irányultságát illetően, az amerikai küldöttség elfogadja, hogy az nagyobb mértékben járul hozzá Szerbia, mint Románia szükségleteinek kielégítéséhez. A Bánságot és Bácskát leszámítvaz új jugo-szláv állam osztrák-magyar tartományaiban (a háború előtti statisztikák alapján) jelentős mértékű gabonahiánnyal kell számolni, és az igen gazdag Nyugat-Bánság egy részének idecsatolásával e hiány ellensúlyozható. Ám amennyiben Szerbiát a jugo-szláv állam osztrák-magyar tartományaival együtt vesszük számításba, a hiány korántsem tűnik olyan jelentősnek.

Ami a szerb memorandum azon állítását illeti, mely szerint a Bánság nyugati ésközépső részén a szerbek tizenegyszer annyi földet birtokolnak, mint a románok, nos ez teljességgel elfogadhatatlan. Az amerikai küldöttség tanulmányozás céljából a bizottság elé bocsát egy magyar adatok alapján készült térképet, amelyről kitűnik, hogy a birtokmegoszlás csaknem arányos a lakosság nemzetiségi megoszlásával. Természetesen anélkül, hogy e térkép teljes megbízhatóságát módjában állna szavatolni, az amerikai küldöttség különböző eredetű adatok és statisztikák fölhasználásával a lehetőségekhez képest elvégezte annak ellenőrzését.

DR. DAY ezek után magyarázattal szolgál a többi küldöttnek a térképpel kapcsolatban.

LEEPER (Brit Birodalom) véleménye szerint a vármegyék szerinti fölosztás nem tekinthető kielégítőnek. E fölosztás ugyanis igen újkeletű, hiszen a vármegyéket 1873-ban szervezték meg, és nem felelnek meg a valódi földrajzi vagy etnikai különbségeknek. Úgy véli, a kérdés vizsgálatát célszerűbb lenne általános jellegű etnikai, gazdasági és stratégiai megfontolások, mintsem egy ilyen természetű mesterséges fölosztás alapján elvégezni.

LEEPER azt indítványozza, hogy egy időre tegyék félre a stratégiai kérdéseket, és mindenekelőtt az etnikai megfontolásokat vegyék sorra, hiszen egy elfogadható etnikai demarkációs vonal kijelölése a legnagyobb fontossággal bír. Úgy gondolja, a dolog lehetséges, amennyiben két föltétel teljesül: a román, illetve a szerb nemzet életében jelentős szerepet játszó központok a saját nemzetükhöz kerüljenek; a mindkét országban maradó nemzetiségek számban legyenek többé-kevésbé egyensúlyban egymással.

Ebből a szempontból a szerb memorandumban javasolt demarkációs vonal a legkevésbé sem mondható kielégítőnek, hiszen Szerbiában 200 000 román, míg Romániában mindössze 70 000 szerb maradna. Ami a mezőgazdasági közpotokat illeti Szerbiában vagy Romániában, megállapítható, hogy a Bánság szerb része néhány városnak - különösképpen Nagykikindának, Nagybecskereknek és délen Antalfalvának - van alárendelve. Ezek a városok egy olyan sávban helyzkednek el, amelyet Belgráddal - vasút vagy bármilyen egyéb közlekedési eszköz segítségével - könnyűszerrel össze lehetne kötni. Fehértemplom (vagy Weisskirchen), amely szintén szerb központnak számít, kívül esik e sávon.

AZ ELNÖK kérdésére válaszolva LEEPER kifejti, hogy nem javasolja sem Versec, sem Temesvár Szerbiához való csatolását, mivel e városokban német vagy magyar többségű lakosság él, és mindkettő környékén nagyobbrészt román.

Ami a közlekedés kérédését illeti, az angol küldöttség által javasolt (Nagykikindától Fehértemplomig /Weisskirchen/ terjedő) sáv Szerbiához való csatolása mind érzelmi szempontból, mind gazdasági szempontból igazolható, mivel ezt a sávot Belgráddal vasút valamint a Tisza folyó köti össze. E sávon kívül alapvető fontos, hogy a Bánság egyéb részei, melyeket Románia fog megkapni és ezen utóbbi ország között rendszeres közlekedési kapcsolatok alakuljanak ki. A románok nem győzik eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos számukra, hogy a Maros folyó egyik partja a birtokukban maradjon. Jó lenne, ha a bizottság rá tudná bírni a román küldötteket, mérsékeljék e követelésüket, amelynek oly nagy fontosságot tulajdonítanak.

Ami a vasúti közlekedést illeti, föltétlenül szükséges, hogy - amennyiben e várost Románia kapja meg - Temesvárral együtt a várost ellátó vasútvonalak is átadassanak. Ezek a következőek:

1. az északi, aradi vonal,

2. a Duna menti Báziással való összeköttetést biztosító déli vonal,

3. a keleti, orsova-bukaresti vonal,

4. az északnyugati, makói vonal.

Az ötödik, Temesvárt Nagykikindán át Szegeddel (Szegedin) összekötő vonal Románia számára kevésbé fontos, ezért nem szükséges román területen maradnia, ám a másik négy vonal biztosítása Románia számára elengedhetetlen.

AZ ELNÖK kérdésére válaszolva LEEPER kifejti, hogy a nagykikindai szárnyvonalat az angol javaslat értelmében Szerbia kapná meg. Az angol küldöttség által javasolt határvonal azon előnyére is rámutat, hogy az megközelítőleg egyenlő lélekszámú román, illetve szerb kisebbséget hagyna szerb, illetve román fennhatóság alatt. A legjelentősebb szerb település, amely Szerbián kívül esne, Fehértemplom (Weisskirchen). Ennek Szerbiához való csatolása súlyos zavarokat okozna Románia vasúti és folyami közlekedésében. Kárpótlásul Torontál vármegye jelentős számú román kisebbsége kerülne Szerbiához.

AZ ELNÖK kérdésére válaszolva LEEPER előadja, hogy az angol küldöttség által javasolt határvonal a Karas folyó beömlésénél térne el a Dunától északi irányban, így a Csák-Módos mellékvonal szerb kézen maradna. Temesvár magasságáig a határ e mellékvonal és a fővonal között húzódna, majd Temesvárt elhagyva északnyugati irányban, (a Magyarországon maradó) Szeged felé folytatódna a Tisza-Maros összefolyásáig. A Nagykikindát Szegeddel összekötő vasútvonalat a szerbek kapnák meg. Így tehát hirtelen kiszögellés jönne létre. Az angol küldöttségnek az a határozott benyomása, hogy a Bánság földrajzi egységet alkot, és fölosztására csak az etnikai és érzelmi szempontokat előtérbe helyező szerb tiltakozások nyomásának engedve határozta el magát.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) habozik, hogy Dr. Seymour távollétében elvégezze-e az amerikai küldöttség által javasolt határvonal minden részletre kiterjedő indokolását. Ez a vonal sok szempontból nagyon közelről követi az angolok határvonalát, minden valószínűség szerint azért, mert a két küldöttség ugyanazon szempontokat vette figyelembe, nevezetesen az etnikai tényezőt, valamint azt a kívánalmat, hogy a nagyobb városok és a közlekedési csomópontok elosztása megfelelőképpen történjék. A déli részen - amennyire ez megítélhető - az amerikai határvonal nagyjából megegyezni látszik az angollal; északon a Karas vonalát, majd Temesvártól nyugatra a megyehatárt követi és Szemlak környékén éri el a Marost. A határvonalat csak fenntartásokkal teszi közzé, mivel még szükség van a kérdés részletes tanulmányozására.

AZ ELNÖK kérdésére válaszolva DR. DAY hozzáteszi, hogy a román terület északi irányú kiterjesztését leszámítva az amerikai határvonal általánosságban véve megegyezik az angol határral. Ami ezt a területet illeti, arról az amerikai küldöttség nem jelentené ki, hogy Szerbiának kellene adni, mivel itt tekintetbe lehetne venni a magyarokat.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) megjegyzi, hogy az amerikai határvonal megfosztja a románokat a Temesvár-Makó vasútvonaltól és a Maros folyó bal partjától.

LEEPER (Brit Birodalom) kifejti, hogy a vonal kijelölésével helyenként fölléphetnek nehézségek, mindamellett az angol határvonal - amely egyetlen más tervezetnél sem okoz több bonyodalmat - komoly erőfeszítésnek tekinthető a vasúti közlekedés fenntartására.

DE MARTINO (Olaszország) fölhívja a figyelmet arra, hogy az angol, de még az amerikai küldöttség által javasolt határvonal elfogadásával is a "kacsacsőr"-ként ismert területi képződmény alakulna ki, amely - mint ahogy az a gyarmatokon látható volt - súlyos bonyodalmak kiváltója lehet.

LAROCHE (Franciaország) válaszában rámutat arra, hogy a nyúlványt nem önmagában, hanem a Tisza szemközti partján kijelölendő szerb határvonallal összefüggésben kell vizsgálni.

GRÓF VANNUTELLI REY (Olaszország) megjegyzi, hogy az új román területek különböző részei közötti közlekedés szabadságának biztosítékát illetően nem szabad megfeledkezni arról, hogy az arad-temesvári vasút nem más, mint a Szatmárnémeti-Nagyvára-Arad vonal természetes meghosszabbítása. Erre vonatkozólag az amerikai küldöttség által javasolt vonalat jobbnak tartja az angolokénál, mivel utóbbi túlságosan közelről követné a vasútvonalat, melyre Romániának - a bizottság előző ülésén elhangzott megállapítás szerin - csaknem abszolút mértékben szüksége van.

Az olasz küldöttség ugyanazon okoknál fogva hajlik inkább az amerikai küldöttség által javasolt határvonal elfogadására, mint amelyeket a bizottság az erdélyi határra nézve is figyelembe vett. Akkor ugyanis megállapítást nyert, hogy szükség van a román kormány által kért határvonal visszavonására keleti irányban. A bizottság különösképpen azt ismerte föl, hogy nem helyénvaló a csaknem kizárólag magyarok lakta Csanád vármegyét Romániához csatolni. Márpedig Csanád vármegye keleti határa Szemlaktól valamivel nyugatra éri el a Dunát, nagyjából azzal a ponttal átellenben, ahol az amerikai küldöttség által javasolt bánsági demarkációs vonal találkozik a Marossal. Viszont az angol küldöttség által javasolt vonal elfogadása esetén a román határ a Maros folyását követné nyugati irányban Szemlaktól Szeged határáig, hogy onnét igen hegyes szöget leírva délkeletnek forduljon. Pontosan ez az, amit kacsacsőrnek neveznek. GRÓF VANNUTELLI ezek után csatlakozik az első amerikai küldött nyilatkozatához, amelynek értelmében a Bánságnak az amerikai küldöttség által javasolt vonaltól nyugatra eső részét nem csatolják okvetlenül Szerbiához, majd fölhívja a figyelmet arra, hogy a Tiszától nyugatra sem jelölhető ki a Szerbia és Magyarország közötti, a békekonferencia által véglegesítendő határvonal. Márpedig, amennyiben ez a határ nem északra húzódik a Duna és a Dráva vonalától, és amennyiben a Bánság nyugati felét Szeged határáig mégis Szerbiához csatolják, egy újabb kacsacsőr alakul ki, amelynek alakja attól függően lesz jobban vagy kevésbé hegyes, hogy Románia és Szerbia között az angol avagy az amerikai küldöttség által javasolt vonalat fogadják majd el, de amely mindenféleképpen túlságosan mély nyúlványt hoz létre, veszélyeztetve ezzel a tartós béke fönntartását. Mindez elkerülhető lenne, ha Torontál vármegye északi része mind a szerb, mind a román terüleken kívül maradna. Nem kifejezetten javaslatról van szó, csupán egy lehetséges megoldásról arra az esetre, ha a szerb-magyar határ kijelölésére hivatott bizottság úgy döntene, hogy e határ ne lépje túl a Duna-Dráva vonalát.

Ezen elképzelhető megoldás értelmében a szerb határ a Bánságban Karasjeszenőtől a Karas völgyvonalát követné, majd északnyugatnak fordulva a Teréz-csatorna mentén haladna, végül nyugat-keleti irányban folytatódva Nagybecskerektől délre érné el a Tiszát. Ily módon a Duna bal partján Begrád körül mintegy ötven kilométeres sugarú védelmi övezetet lehetne kialakítani, amely megfelelőképpen láthatná el a főváros közvetlen védelmét, annál inkább, mivel a Pancsovától északkeletre húzódó, 100-200 méteres magasságával - ami a környező lapályos vidéket teintve nem is annyira elhanyagolható - inkább kisebb hegyre emlékeztető fennsík is e sávba esik.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) meg kívánja ismételni az ülés kezdetén kifejtett észrevételeit, tudniillik hogy az angol küldöttség szándéka szerint a Bánság egészét Romániának szánta, és csak vonakodva, Szerbia etnikai valamint érzelmi jellegű szempontokat hangsúlyozó tiltakozásának engedve határozta el, hogy javaslatot tesz a román követelések korlátozására; ezzel szemben a küldöttség nem hajlandó elfogadni a román követelések olyan mérséklését, amely Magyarország számára területi engedménnyel járna. Ezenkívül meg kívánja még jegyezni, hogy azon terület igen jelentős része, amelyet az olaszok Magyarországnak szeretnének adni - ahogy erre Leeper is rámutatott - teljesen szerb jellegű; az olyan városok, mint Nagykikinda, illetve Nagybecskerek a azerb műveltség központjai, és az olasz indítvány értelmében ezeket Magyarországnak juttatnák. Amennyiben ezeket a területeket elveszik Romániától, akkor nehezen lehetne megmagyarázni, hogy miért más és nem a szerbek kapják meg őket.

AZ ELNÖK a legmesszebbmenőkig egyetért az angol küldöttel, akinek mind okfejtését, mind érveit támogatja. Egyrészt - noha szükségesnek tartja az 1916. évi szerződés revízióját - a francia küldöttség úgy ítéli meg, hogy ezen szerződés negatív kikötései, vagyis azok, amelyek területeket vesznek el az ellenségtől, az aláíró kormányok végérvénye álláspontját tükrözik és nem módosíthatók Magyarország javára. Másrészt - és annak ellenére, hogy a Jugo-Szlávia és Magyarország közötti határ megállapítása a Tiszától nyugatra nem tartozik a bizottság hatáskörébe - a francia küldöttségnek tudomása van arról, hogy a szerbek a békekonferencián bejelentették igényüket Szabadkára és környékére. Továbbá az az álláspontja, hogy amennyiben kiigazításokra van szükség, hogy ily módon elkerülhessék egy kiszögellés kialakulását a Tisza mentén, úgy célszerűbb lenne a nyugati határt a keletihez, mint a keletit a nyugatihoz igazítani.

DE MARTINO (Olaszország) kijelenti, hogy az olasz küldöttség azon megfontolásokat terjesztette elő, amelyeket mindenekelőtt etnográfiai szempontból tartott érdekesnek, és egyáltalán nem óhajt állást foglalni; ezenkívül azt is meg kívánja jegyezni, hogy az olasz küldöttség elvileg egyetértene az egész Bánság Romániához való csatolásával, az 1916-os szerződésnek megfelelően, de amennyiben a kérdés vizsgálatát követően fölmerül a román követelések korlátozásának, illetve Szerbia területi engedményekhez való juttatásának a lehetősége, az olasz küldöttség fenntartja magának a jogot, hogy álláspontját leszögezze, és mindenesetre úgy véli, kívánatos lenne mérlegelni Románia kárpótlásának célszerűségét, például Besszarábiában.

AZ ELNÖK indítványára a bizottság megbízza a titkárságot az egyes küldöttségek által javasolt bánsági szerb-román határvonalaknak az 1:1 000 000 léptékű térképre való fölvitelével.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) kérdésére válaszolva AZ ELNÖK kifejti, hogy a francia küldöttség szakértői által kijelölt határvonal a Dunától - Velika Gradistától keletre - kiindulva a vasútvonaltól, illetve Fehértemplom (Weisskirchen) városától keletre húzódik, majd Varadiánál átszeli a Karast, és Versecet a szerb oldalon hagyva északnyugatnak folytatódik, majd Módostól délre elhaladva éri el a Tiszát.

Ám az iménti vitát követően a francia küldöttség belátja annak szükségességét, hogy Nagykikindát a szerbeknek, viszont a temesvár-dunai vasutat a románoknak adják, jóllehet ezen utóbbi döntés azt eredményezi, hogy a szerbeknek le kell mondaniuk Fehértemplomról (Weisskirchen). A francia küldöttség ennek megfelelően kész kiigazítani az általa javasolt határvonalat.

A bizottság úgy határoz, hogy az ülést február 15. szombat 15 órára napolja el, amikor is Románia új erdélyi, illetve bánsági határait fogja megvitatni.

Az ülést 12 óra 30-kor rekesztik be.

levéltári jelzet: AD. Actes de la Conférence de la Paix, vol. 53, Commission des Affaires Roumaines et Yougoslaves.

FRANCHET D'ESPEREY TÁBORNOK, A SZÖVETSÉGES KELETI HADSEREGEK FŐPARANCSNOKA CLEMENCEAU FRANCIA MINISZTERELNÖKNEK, HADÜGYMINISZTERNEK ÉS FOCH MARSALLNAK A SZÖVETSÉGES HADSEREGEK FŐPARANCSNOKÁNAK

irat FDD száma: 183

iratszám:82

irat típusa: 6.846. sz. távirat

keltezési hely: Konstantinápoly,

keltezési idő: 1919. február 14.

1. Különböző helyekről érkezett táviratok szerint Erdélyben helyzet feszült románok és magyarok között.

2. Amint arról 6.741[195]-ben önnek beszámoltam, román megszállást Nagybánya (Nagybanja)-Kolozsvár (Koloszvar)-Déva vonalig engedélyeztem. Ennek ellenére román csapatok folytatták előrenyomulásukat, elérték Máramarossziget-Zilah-Csucsa (Czucza)-Nagyszeben (Nagysebes)-Zám vonalat. Az előrenyomulást románok a megszállásuk alatt nem álló erdélyi részen folyó magyar kegyetlenkedésekkel és bolsevik propagandával indokolják. Céljuk azon terület elfoglalása, amelyet állítólag az 1916-os szerződés juttat nekik az Arad-Nagyvárad (Grosswardein)-Szatmárnémeti (Szatmar) vonalig. Vagyis Erdélyben a román csapatok nem engedelmeskednek parancsaimnak; egyébként Berthelot Budapestre küldött vezérkari tisztjének, Mabilais parancsnoknak a tábornokhoz intézett táviratából az tűnik ki, hogy Erdélyben és a román parancsnokságon úgy ítélik meg, nem szükséges a szövetségesek bevonása, hiszen az erdélyi kérdés úgymond a gyulafehérvári (Albajulia [Alba Iulia] ) határozat által megoldást nyert.[196]

3. Magyarok bejelentették, újabb román előrenyomulással fegyveresen szegülnek szembe, és 5000 főből álló, jól fölszerelt erőt vontak össze Csucsa körzetében, ahol románok és magyarok közvetlen érintkezésben vannak.

4. Helyzetet Berthelot tábornok súlyosnak ítéli, és újabb demarkációs vonal kijelölését, valamint románok és magyarok közé francia csapatok állítását kéri.

5. Végrehajtva 1434-ben[197] megerősített utasításait úgy ítélem meg, "franciáknak hozzá kell" járulni a kérés teljesítéséhez: egyébként úgy tűnik, súlyos katonai helyzet főképpen románok mohósága következtében alakult ki, akik szántszándékkal megsértik fegyverszünetet.

6. Mindamellett alaposabb tájékozódás végett, valamint azért, hogy új, minden részletében megalapozott döntést terjeszthessek ön elé, holnap Romániába, Erdélybe, Magyarországra küldöm Trousson ezredes vezérkarifőnök-helyettest.

levéltári jelzet: AG.4N72 c/76. d/4.

A ROMÁN ÉS JUGO-SZLÁV ÜGYEK BIZOTTSÁGA ÜLÉSÉNEK JEGYZŐKÖNYVE

irat FDD száma: 185

iratszám:83[198]

irat típusa: Szám nélkül.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. február 17.

AZ ELNÖK fölkéri a bizottságot az egyes küldöttségek által az erdélyi román határvonal megállapítását célzó javaslatok megvitatására. Megjegyzi, hogy az olasz küldöttség nem tett javaslatot a határvonalra.

DE MARTINO (Olaszország) kijelenti, hogy az olasz küldöttség elvileg az 1916. évi szerződésben[199] előírt határvonal fönntartásának álláspontjára helyezkedik, ám ugyanakkor nincs szándékában kifogást emelni egyéb - etnográfiai, gazdasági, valamint stratégiai megfontolások eredményeképpen kialakuló - megoldások figyelembevétele ellen.

AZ ELNÖK megállapítja, hogy az amerikai, angol és francia határjavaslatok mindegyike eltér az 1916-os szerződéstől. A legjelentősebb eltérés az amerikai javaslat esetében áll fönn. A francia küldöttség mindez utóbbi, mind a folyamatos vonallal jelölt angol határvonal ellen kifogást emel, mivel ezek a vitatott területet észak-déli irányban kiszolgáló két vasutat Magyarországnak hagyják meg.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) arra hívja föl a figyelmet, hogy az angol küldöttség által javasolt határvonal meghatározásánál nemcsak a népességi adatokból - etnográfiai megoszlás szerint -, hanem jórészt a közúti és vízi közlekedésből indultak ki. Ekképpen a kék pontozott vonallal jelölt határ Romániának ad néhány meghatározó fontosságú vasúti csomópontot, megkönnyítve ezzel az Erdély és Cseh-Szlovákia közötti összeköttetést.

AZ ELNÖK kijelenti, hogy a francia küldöttség teljes mértékben egyetért az angol küldöttséggel a Románia és Cseh-Szlovákia közötti összeköttetés biztosításának szükségességében.

DE MARTINO (Olaszország) egyetért SIR EYRE CROWE-val a román Erdély és a cseh-szlovák állam közötti összeköttetés célszerűségét illetően. Ugyanakkor óvakodni kell attól, hogy ezen az alapon olyan döntést hozzanak, amely ellentétes a nemzeti elvvel, következésképpen ingatag, veszélyes helyzetet teremtene.

AZ ELNÖK megállapítja az angol, olasz és francia küldöttségek egyetértését Erdély északi határának kérdésében, majd fölteszi a kérdést az amerikai küldöttségnek, hajlandó-e ehhez az állásponthoz csatlakozni.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) kijelenti, hogy az amerikai küldöttség tökéletesen tudatában van a közlekedést illető kérdések fontosságának, valamint annak szükségességének, hogy biztosítsák a vasúti összeköttetést Cseh-Szlovákiával. A közlekedés kérdése különös jelentőséggel bír Szatmárnémeti és Nagyvárad térségében; e két pontra nézve rendkívül bajos döntésre jutni, ezért az amerikai küldöttség - a kérdés fölötti vita kialakulásának reményében - szívesen hallaná a többiek véleményét. Az amerikai küldöttség nem szeretne annyi magyar területet elvenni, mint amennyivel az angol határvonaltervezet számol, mindamellett hajlandó Szatmárnémeti és az onnét északi irányba induló vasútvonal Romániához való csatolását megvitatni.

LAROCHE (Franciaország) azt kérdezi az angol küldöttségtől, hogy Huszt városát miért nem juttatja Romániának.

LEEPER (Brit Birodalom) kifejti, hogy az angol küldöttség véleménye szerint a Kolomeát Huszton át cseh-szlovák területtel összekötő vasútvonalat a ruszinoknak kellene hagyni, hiszen a románok e vonal rövid szakaszával amúgy sem sokra mennének. Azonkívül az angol küldöttség által javasolt határvonal egy bizonyos pontig alkalmazkodik a vidék általános felszíni viszonyaihoz. Igazság szerint Románia e vonal egyetlen szakaszát sem követelheti magának, kivéve Máramarosszigetet (Marmaros-Sziget), amelynek kérdése külön vizsgálatot igényel.

Válaszul LAROCHE-nak (Franciaország) azt firtató kérdésére, hogy vajon az angol küldöttek elvetik a pontozott határvonalat, LEEPER (Brit Birodalom) kijelenti, hogy az angol küldöttség véleménye szerint Máramarosszigetet (Marmaros-Sziget) mint e hegyes vidék románságának központját Romániának kell juttatni; ekképpen a határvonal vagy átszeli a várost, vagy - a vasútvonalat kettévágva - északról megkerüli.

A kérdést illetően, amely komoly nehézségeket vet föl, a következő két pont tűnik meghatározónak:

1. Máramarosszigetet (Marmaros-Sziget) Romániának kell juttatni;

2. A ruténoknak megfelelő vasútvonalra van szükségük.

A bizottság tagjaival történt tanácskozást követően AZ ELNÖK megállapítja, hogy a bizottság egyhangúan Máramarossziget Romániához való csatolása mellett foglal állást, majd megjegyzi, hogy ez esetben a határ szükségszerűen ketté fogja vágni a vasútvonalat, amennyiben Husztot nem adják Romániának.

LAROCHE (Franciaország) amellett van, hogy Husztot adják a románoknak, akik így a Máramarossziget-Szatmárnémeti vasútvonal egésze fölött rendelkezhetnek.

Válaszul SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) kifejti LAROCHE-nak, hogy Huszt valójában nem nélkülözhetetlen Románia számára. Amennyiben Romániának a föltétlenül szükségesnél több területet juttatnak, az a veszély áll elő, hogy veszélyesen nagyszámú idegen népesség kerül az országba. Az angol küldöttség akkor - és csak akkor - hajlandó egy ilyen intézkedés célszerűségét tanulmányozni, ha azt komoly indokok teszik szükségessé.

LAROCHE (Franciaország) tudomásul veszi a választ.

AZ ELNÖK indítványozza a bizottságnak a pontozott vonallal jelölt változattal módosított - így Husztot a ruszinoknak juttató - angol határtervezet elfogadását.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) azt tudakolja, hogy vajon a határvonal déli irányban miért nem követhetné a vármegyehatárt, amely egybeesik a vízválasztóval. Ily módon az abból adódó nehézségeket is meg lehetne szüntetni, hogy a vasútvonal a folyóval párhuzamosan halad.

LEEPER (Brit Birodalom) kijelenti, hogy az angol küldöttség Máramarosszigetig (Marmaros-Sziget) hajlandó az Egyesült Államok küldöttei által javasolt határvonalat elfogadni, ugyanakkor fölhívja a figyelmet arra, hogy az angol küldöttek folyamatos vonallal jelölt határvonaltervezetét a térképre úgy kellett volna berajzolni, hogy az Máramarosszigettől (Marmaros-Sziget) északra haladjon el, és a vasútvonalat Stanislautól délre metssze.

AZ ELNÖK által az olasz álláspont ismertetésére fölkért DE MARTINO (Olaszország) csak a következő ülésen - újabb utasítások birtokában és főleg az egyes küldöttek által kifejtendő érvek ismeretében - kíván válaszolni. Ugyanakkor semmi akadályát nem látja annak, hogy a többi küldött már a mai napon kifejtse álláspontját.

AZ ELNÖK megállapítja, hogy mindaddig a pontig, ahol az amerikaiak által javasolt határvonal hirtelen délnek fordul, a különböző tervezetek közötti különbség elhanyagolható, így a következő ülésen könnyűszerrel egyetértésre fognak majd jutni.

SIR EYRE CROWE (Birt Birodalom) kijelenti, az angol küldöttség a maga részéről nem látja semmi akadályát annak, hogy az amerikai tervezetet keleti kiindulópontjától addig a pontig elfogadja, ahol éles szögben délnek kanyarodik, mivel az az angol javaslathoz képest csak elenyésző különbségeket mutat.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) kifejti, hogy mivel a folyótól északra, Máramarosszigettől (Marmaros-Sziget) keletre húzódó területnek különösebb jelentősége nincsen, az amerikai küldöttség késznek mutatkozik arra, hogy ott a folyót tekintse határvonalnak. Ami az amerikai tervezetnek a várostól nyugati és északi irányban folytatódó szakaszát illeti, az amerikai küldöttség, anélkül hogy különösképpen ragaszkodna javaslatához, annak elfogadását szeretné, noha a kérdésnek nem kell rendkívüli jelentőséget tulajdonítani.

Áttérve Erdély nyugati határának vizsgálatára, AZ ELNÖK fölkéri a bizottságot, hozzon döntést Szatmárnémeti, e fontos vasúti csomópont hovatartozásának kérdésében. Külön megkérdezi az amerikai küldöttséget, hogy vajon továbbra is elutasítják e város Romániához való csatolását.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) az iránt érdeklődik, kiszámították-e már, hogy a különböző határvonal-javaslatok milyen változásokat eredményeznek a népességet illetően.

LEEPER (Brit Birodalom) elismeri, hogy a kérdéses háromszöget majdnem teljesen magyar népesség lakja. Például Szatmárnémetiben (Szatmar-Nemeti) a 33 000 magyarra 1000 román jut, és nagyjából ugyanez az arány e vidék más részein is. Ennek ellenére az angol küldöttségnek az a véleménye, hogy a Románia és Cseh-Szlovákia közötti összeköttetés fenntartásának fontossága igazolja e terület Romániához való csatolását. Az angol küldöttség által változatként javasolt, északnyugati irányú pontozott vonal nem teljesen önkényes, hiszen ahhoz a ponthoz csatlakozik, ahol a cseh-szlovák és a román határ találkozik egymással. Az angol küldöttség elképzelését arra a föltételezésre alapozta, hogy a magyarországi ruszinok a közeljövőben valamilyen formában egyesülnek a cseh-szlovákokkal.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) nem föltétlenül ellenez egy olyan határt, amely lehetővé tenné a közvetlen vasúti összeköttetést északi irányban, ám határozottan visszautasít egy Nagykárolyt (Nagy-Karoly) és környékét magában foglaló határvonalat. Ez a területnövekedés tudniillik 200 000 magyart és csak elenyésző számú románt érintene, míg ellenben egy Szatmárnémetitől (Szatmar-Nemeti) északnyugatra fekvő pontig az angol tervezet szerint haladó, majd délnek forduló határvonal által közrefogott területen mindössze körülbelül 80 000 magyar él, és ezen keresztül a Románia és Cseh-Szlovákia közötti elengedhetetlenül szükséges forgalom is lebonyolódhatna.

AZ ELNÖK azt az ellenvetést teszi, hogy Szatmárnémeti egy észak-déli vasútvonal részét képezi, amelyhez délen Nagykároly (Nagy-Karoly) és Nagyvárad tartozik. Ezért ha Szatmárnémetit közlekedési megfontolásokból Romániának juttatják, akkor ésszerűen gondolkozva Nagykárolyt és Nagyváradot hasonlóképpen ennek az országnak kell adni.

LAROCHE (Franciaország) föl kívánja hívni a figyelmet a bizottsági viták alapjául szolgáló magyar statisztikák rendkívül tendenciózus jellegére. A francia küldöttség egyik szakértője, De Martonne kísérletet tett arra, hogy az etnográfiai statisztikákat a felekezeti statisztikák segítségével helyesbítse. Nemcsak a - hol németnek, hol magyarnak föltüntetett - zsidókat sikerült elkülönítenie, de az elmagyarosodott románokat is, akik már a magyar nyelvet használják, ám görögkeleti vagy görög katolikus vallásukat megőrizték. Amikor egy olyan járásban, ahol sem ruszinok, sem szerbek, sem szlovákok nem élnek, a görögkeletiek, illetve a görög katolikusok száma meghaladja a románokét, a különbséget minden bizonnyal az elmagyarosodott románok teszik ki. Amikor ez a szám egy olyan járásban haladja meg a románok, ruszinok, szerbek és szlovákok számát, ahol e fajok mind jelen vannak, könnyen meglehet, hogy megint csak elmagyarosodott románokkal van dolgunk. A csalás mindenekelőtt a városokban szembeötlő. Így például Szatmárnémetiben (Szatmar-Nemeti) az etnográfiai staisztika 986 románnal és 33 094 magyarral, míg a felekezeti statisztika 6977 románnal, 5991 elmagyarosodott románnal és 20 638 magyarral számol. Nagykárolyban (Nagy-Karoly) egyfelől 216 románt és 15 772 magyart, másfelől 3918 románt, 3702 elmagyarosodott románt, 9579 magyart, valamint 3491 zsidót találunk. Ami Nagyváradot (Nagy-Varad) illeti, a románok száma mindkét statisztika szerint nagyjából ugyanaz, ám az etnográfiai statisztikában szereplő 58 421 magyarból nem kevesebb, mint 15 155 a zsidó.

LAROCHE egy másik okkal is szolgál arra nézve, hogy a bizottság ne hagyja magát befolyásolni a jelentős magyar városi többség által. Ugyanis a városokban a nemzetiségnek koránt sincs olyan jelentősége, mint faluhelyen. Amíg a paraszt ragaszkodik a földhöz, amelyet fáradságos munkával művel meg, a városi kereskedő, munkás ingatag, lakhelyét érdeke szerint változtató elemnek számít, aki ennek következtében nemzetiségét is könnyűszerrel föladja egy másikért. Előrelátható, hogy az olyan városokban, mint Nagyvárad, amelyek - Romániához való csatolásuk esetén - román kereskedelmi és ipari központokká válnak, csakhamar több lesz az elrománosodott magyar, mint a ma ott élő elmagyarosodott román.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) kijelenti, hogy az amerikai küldöttség nagyon is tisztában van avval, hogy a magyar statisztikák hamisak, és azt a tényt is komolyan fontolóra vette, hogy a városok jellege gyorsan változik. A küldöttség a magyar statisztikák kiigazítását 10-20 százalékos átszámítási szorzószám alkalmazásával igyekezett elérni. Ezt a szorzószámot elegendőnek vélte, mivel a románok közül senki nem javasolt 20 százalékot meghaladó értéket. Még evvel a számmal számolva is 160 000 magyar és csupán 50 000 román él ezen a területen. Ami a déli irányú vasúti közlekedést illeti, nos az különbözik a Románia és Cseh-Szlovákia közötti közvetlen összeköttetés kérdésétől. Az amerikai küldöttség a helyi és rövid távú vasúti közlekedést elősegítő minden kedvezményt meg kíván adni Romániának; ami a távolsági forgalmat illeti, ez könnyűszerrel megfelelhet a gazdasági követelményeknek, amennyiben a magyar vonalakon, vámmentes rendszerben bonyolódik majd. E tekintetben gondosan figyelembe vettük Románia helyi igényeit: Máramarossziget és Szatmárnémeti között - egy rövid kárpátaljai (Ruthénie) kitérőtől eltekintve - megvan az összeköttetés és hasonlóképpen Szatmárnémeti valamint a keleti völgyek között is, amelyek pedig kapcsolatban állnak a déli területekkel.

LAROCHE (Franciaország) megjegyzi, a kérdés az, hogyan biztosítsák az összeköttetést Erdély nyugati fele és a Duna között. Ezen a viszonylag rövid távon Romána számára igen előnytelennek bizonyulna az idegen területen bonyolódó tranzitforgalom, annál is inkább, mivel békülékenységre kevés hajlandóságot mutató szomszéddal lenne dolga. A francia küldöttség egyébként Nagykárolytól (Nagy-Karoly) északra hajlandó eredeti javaslatánál közelebb vinni a határvonalat a vasúthoz.

LEEPER (Brit Birodalom) kifejti, hogy az etnikai megoszlást illetően az angol küldöttség mindvégig igyekezett Laroche-nak a magyar statisztikák pontatlanságára és szándékos meghamisítására vonatkozó észrevételeit szem előtt tartani. E statisztikák különben saját magukat cáfolják meg mivel más és más eredményt adnak attól függően, hogy nyelvi vagy vallási szempontból vetjük őket vizsgálat alá. Közismert, hogy a magyar statisztikákat meghamisították, valamint az is, hogy mindenki, aki beszéli a magyar nyelvet, általában a "magyar" besorolás elfogadására kényszerül, azon büntetés terhe alatt, hogy választott pályáján akadályozzák tevékenységét. Ennek következtében az angol küldöttség a legnagyobb készséggel ismeri el, hogy a magyar népesség száma igen nagy mértékben alatta marad a statisztikákban megadott értékeknek. Hasonlóképpen egyetért Laroche-sal a városi népesség ingadozó jellegét illetően, továbbá abban is, hogy milyen könnyedén változtatják meg jellemző vonásaikat. Ezért hát nem is képzeli azt, hogy - a városi magyar lakosság jelentős túlsúlya ellenére - súlyosan megsértené az etnikai elvet, amikor ezeket a városokat Romániának juttatja. Ugyanakkor a városok környékén - még akkor is, ha a magyar statisztikák adatait lecsökkentjük - túlnyomó többségben magyarokat fogunk találni, és az egyetlen okot, amiért az angol küldöttség ragaszkodik e terület Romániához való csatolásához, gazdasági megfontolások szolgáltatják: a területelcsatolást, úgy tűnik, ezek a megfontolások teszik szükségessé. Az angol küldöttség véleménye szerint Szatmárnémeti és Cseh-Szlovákia között szükséges a közvetlen vasúti összeköttetés megteremtése. Hasonlóképpen fontos annak szem előtt tartása is, hogy amíg a Nagyvárad és Arad közötti vasúti összeköttetést Románia is minden nehézség nélkül képes megvalósítani, addig a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonaltól keletre emelkedő hegyvidéken lehetetlenség ezen előbbit kiváltó vonal megépítése. Délebbre a kérdés másként merül föl, azonban északon az angol küldöttség a fönt említett okokból - az előző indítványával szemben - a pontozott vonal elfogadását javasolja. Való igaz, hogy ezen vonal elfogadásával jelentős számú magyar népesség kerül Romániához - ami magának Romániának is hátrányt és veszélyt jelent -, ám az angol küldöttségnek az a véleménye, hogy e nehézséggel szemben a gazdasági szempontoknak kell érvényesülniük.

LAROCHE (Franciaország) leszögezni kívánja, hogy a magyar statisztikák adatainak kiigazításakor az elmagyarosodott románokat nem vette egybe a tiszta románokkal. A magyaroknak az értékelések során tanúsított rosszhiszeműségét egyértelműen bizonyítja az a tény, hogy mihelyt az erdélyi statisztikákat nem Bécsben, hanem Budapesten állították össze, az ebben a tartományban élő román lakosság száma egy csapásra 2 millió 640 ezerről (1857) 2 millió 470 ezerre (1870), majd 2 millió 403 ezerre (1880) esett vissza. Ez a szám időközben emelkedett, de csak 0,7 százalékkal, noha a román faj normális növekedési arányszáma 1,5 %.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) néhány észrevételt fűz Laroche-nak azokat a nehézségeket taglaló megjegyzéseihez, amelyeket egy másik állam területén történő áthaladás jelent a közlekedésben. Európának azon a felén, amelyről szó van a tranzitkereskedelem minden bizonnyal jelentős fejlődésen fog keresztülmenni, mivel egy nagy állam szétesése egy bizonyos számú kis államra a vasúthálózat fölosztását eredményezi, és így elkerülhetetlenné válik e vonalak használata, függetlenül attól, hogy melyik állam területén találhatók. Következésképpen ezek az államok, hogy védjék gazdaságukat, végül is a vasútvonalak szabad használatát lehetővé tevő egyezmények megkötésére fognak kényszerülni.

Mivel új vonalak megépítéséhez nem lesz elegendő tőke, ezek az államok - hogy vasútvonalaikból minél több nyereséghez jussanak - a forgalom növelésében lesznek érdekeltek. Ez azzal az eredménnyel jár majd, hogy javul a forgalom szabályozása és javulnak az átmenő áruforgalom föltételei.

LAROCHE (Franciaország) azt az ellenvetést teszi, hogy a vasúthálózat fölaprózódása nem fogja megkönnyíteni a forgalmat. Az áruszállítás kényszerűen tranzitútvonalakon fog bonyolódni, ami formaságokkal és a rövid távú forgalomban fölöttébb zavaró késésekkel jár együtt. Ráadásul a két, nemrég még ellenséges országnak a nagyhatalmak által rájuk kényszerített döntéseivel egyformán elégedetlen hivatalnokai a kapott utasítások ellenére azon fognak igyekezni, hogy nehézségeket támasszanak. Ez főleg a magyarokra lesz érvényes, akiknek pedig érdekeik - éppen ellenkezőleg - azt kívánnák, mutassanak békülékenységet látván, hogy román vetélytársaik független közlekedési hálózatot tartanak fönn.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) szerint a szóban forgó kérdés eldöntése úgy történhet, hogy a két bizonytalansági tényező - egyrészt a lakosság összetétele, másrészt a gazdasági szempontból várható nehézségek és hátrányok - mérlegelését követően kijelölik az arany középutat. Az első tényező - a lakosság összetétele - állandóbb jellegű; a vasútvonalak tisztán műszaki tényezőnek számítanak, amelyek rövid idő leforgása alatt jelentős mértékben átalakultak; jövőbeni fejlődésük biztosra vehető, és a kérdés, hogy e fejlődés vajon milyen hatással lesz a jelenleg vizsgált szempontokra, nyitott marad. A műszaki téren várható fejlődésre elegendő egyetlen példával szolgálnunk: Erdély vízi energiáját elektromos árammá lehetne alakítani, amit azután a vasúti közlekedésben használnának föl. Az, hogy az amerikai küldöttség nagyobb fontosságot tulajdonít az etnikai tényezőnek, mindeme lehetséges változásokból következik.

AZ ELNÖK válaszában kifejti, hogy mivel Erdély hegyekkel borított vidék kelet-nyugati irányban húzódó völgyekkel, az észak-déli vasúti közlekedés kiépítése nehézségekbe fog ütközni, függetlenül attól, hogy gőz- vagy villamos vontatást alkalmaznak. Tagadja, hogy Szatmárnémeti és a Duna közötti távolság eléggé nagy ahhoz, hogy az idegen területen át történő tranzitszállítás kényszerűsége ne jelentsen komoly akadályt a forgalomban. Végül, bármennyire tiltakozzék is az amerikai küldöttség a stratégiai jellegű kérdések vizsgálatánál, véleménye szerint ezeket a kérdéseket nem lehet figyelmen kívül hagyni, és nem lehet két ország közül az egyiket a másikkal szemben hátrányos stratégiai helyzetbe hozni. A román határ biztonsága nem szavatolható, amennyiben mind a Debrecen (Debreczen)-Békéscsaba (Bekescaba), mind a Szatmárnémeti-Nagyvárad vasútvonal a magyarok kezén van.

Összefoglalva a vitát AZ ELNÖK megállapítja, hogy a szóban forgó kérdésben az angol és a francia küldöttség egyetért; az olasz küldöttség döntését a következő ülésre halasztotta, ám kiállt az 1916-os szerződés fönntartása mellett, ami vélhetőleg egyben a maximális határvonal-tervezet elvi elfogadását is jelenti; végül az amerikai küldöttség az etnikai, gazdasági és katonai kérdéseket illetően aggályait hangoztatja. Megkérdezi az amerikai küldötteket, ezekben a kérdésekben meg kívánják-e hallgatni a bizottsági ülésen kívül a francia küldöttség szakértőit, De Martonne-t és Le Rond tábornokot. Ezen az ülésen - óhajuk szerint - a többi küldöttség szakértője is részt vehet.

Az elnök indítványát mind az amerikai küldöttek, mind a bizottság elfogadja.

LAROCHE (Franciaország) megjegyzi, ahhoz, hogy Erdélyben a stratégiai kérdés fölmerüljön, nem kell Magyarországnak és Romániának egymással háborúznia. Ha például Németország összeütközésbe kerül a lengyelekkel és a cseh-szlovákokkal, és a szövetségesek - akik így arra kényszerülnének, hogy utánpótlást szállítsanak e két államnak - Magyarország jóindulatára lennének ráutalva, bizonyára igen nehéz helyzetben találnák magukat. Ezért tehát legfontosabb érdekük, hogy minél több vasútvonal kösse össze Romániát Lengyelországgal, illetve Cseh-Szlovákiával.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) egy részletkérdésre kívánja fölhívni a figyelmet, amelyről nem szabad megfeledkezni. Úgy értette, hogy az amerikai küldöttség által javasolt határ magában foglalná Szatmárnémetit (Szatmar-Nemeti), ugyanakkor egy kis háromszöget - az angol határvonal északnyugati szegletét - a román Erdélyen kívül hagyna. Az etnográfiai tényezők - amelyek alapján az amerikai küldöttek e háromszöget nem hajlandók Romániának átengedni - a ruszinokhoz történő csatolását azt sem tennék lehetővé. Következésképpen e területet Magyarországnak kellene adni, ám ez esetben a Románia és Cseh-Szlovákia közötti közlekedési kapcsolat végérvényesen megszakad.

AZ ELNÖK a bizottság azon tagjainak a figyelmébe ajánlja az első angol küldött észrevételét, akik tárgyalni fognak a francia küldöttség szakértőivel.

AZ ELNÖK Laroche-nak adja át a szót, aki a francia külügyminiszter[200] megbízásából a következőket ismerteti a bizottsággal.

LAROCHE (Franciaország) kifejti, hogy Románia - mivel Ausztriával és Magyarországgal békeállapotban volt, amikor ezek a szövetségesekkel aláírták a fegyverszünetet - nem vett részt ennek az egyezménynek a megvitatásában. A kizárólag katonai föltételeket - és etnikai tényezőket egyáltalán nem - figyelembe vevő Franchet d'Esperey tábornok megszabta, hogy a magyar csapatok egy Erdélyt ketté osztó vonal mögé vonuljanak vissza. Amikor a háborúba ismét belépő Románia betört Magyarország területére, a szövetségesek előrenyomulásának határául a Nagybánya-Kolozsvár-Déva vonalat állapították meg számára. Ám időközben, kihasználva a magyarok által a birtokukban maradt körzetekben elkövetett túlkapásokat, a román csapatok a Máramarossziget-Zilah-Csucsa-Zám-Szászsebes vonalig nyomultak előre. Románia bejelentette, hogy az előrenyomulást addig folytatja, amíg az 1916-os szerződésben meghatározott vonalat el nem éri. Ez esetben a románok tisztán magyar területekre fognak benyomulni, ahol összeütközésektől kell tartani akár a lakosággal, akár a vitatott területen már összevont magyar fegyveres erőkkel. Franchet d'Esperey tábornoknak nem áll módjában ezt az előrenyomulást megállítania, mivel a románok - akik nem vettek részt a fegyverszünet aláírásában - nem ismerik el a főparancsnokság fennhatóságát egy olyan ügyben, amelyet sajátjuknak tekintenek. A francia kormány, amelyet fölkértek csapatok küldésére és fölállításukra a magyarok és a románok közé, csak a négy szövetséges nemzet - az Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Francia- és Olaszország - megbízottjaként hajlandó erre. Előzőleg ezek a hatalmaknak közös nyilatkozat formájában szabályszerű figyelmeztetést kellene intézniük a román kormányhoz, emlékeztetve a békekonferencia egyik legutóbbi, a lengyelországi események kapcsán hozott határozatára, amely szerint az az állam, amelyik erőszakkal törekedik valamely vitatott terület birtokba vételére, nem használ, ellenkezőleg, árt saját ügyének. Tekintve, hogy a francia kormány a kérdést sürgősséggel kívánta a szövetségesek elé terjeszteni, azon bizottságbeli képviselőikhez fordul ezennel, amelyben éppen a konfliktus kirobbanásával fenyegető területek jövőbeni hovatartozását vitatja meg. Szükségtelen hangsúlyozni, a francia kormány semmilyen ellenséges érzelmet nem táplál Romániával szemben, csupán az a szándék vezeti, hogy minden olyan incidenst kerüljön, amelynek révén valamennyi - Ausztriával valamint Magyarországgal fegyverszüneti állapotban levő - szövetséges hatalom súlyos bonyodalomba keveredhet.

AZ ELNÖK azzal egészíti ki Laroche ismertetőjét, hogy a román kormány február 9-én a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa tudomására hozta, a magyarok által Arad és Bihar vármegyékben elkövetett kegyetlenkedések következtében arra kényszerül, hogy elrendelje csapatai további előrenyomulását.

DE MARTINO (Olaszország) kijelenti, hogy kétségkívül a Laroche által vázolt irányban szükséges tájékozódni. Mindazonáltal fönntartja magának a jogot, hogy kikérje az olasz katonai szakértők tanácsát arra vonatkozóan, hogy a Laroche által említett kérdésről szó esik-e valamilyen formában az elmúlt év november 3-án Olaszország illetve az Osztrák-Magyar Monarchia által aláírt fegyverszüneti egyezményben.[201] A Franchet d'Esperey által Magyarországgal megkötött fegyverszünet csakugyan alkalmat ad az olasz és a francia kormány közötti megbeszélésekre.

A küldöttek közötti eszmecserét követően a bizottság a következő határozatot fogadja el és dönt továbbításáról a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa elé:

A román ügyek bizottsága az alábbi helyzetre hívja föl tisztelettel a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsának figyelmét:

1. Franchet d'Esperey tábornok 1919. február 14-én kelt távirata szerint[202] Erdélyben a román csapatok folytatják előrenyomulásukat, és már elérték a Máramarossziget-Zilah-Csucsa-Szászsebes-Zám vonalat.

2. A román kormány (Bratianunak a békekonferencia elnökéhez[203] intézett február 9-i levele[204]) az előrenyomulást a magyaroknak ebben a térségben elkövetett kegyetlenkedéseivel indokolja.

3. A román ügyek bizottsága jelenleg a Románia és Magyarország között meghatározandó határvonalat tanulmányozza, és az a kívánsága, hogy a térségben fegyveres összeütközésekre ne kerüljön sor.

Ezen okokból a román ügyek bizottsága azt kérdezi a Legfelsőbb Tanácstól, nem tartaná-e indokoltnak két olyan vonal kijelölését, amelyek áthágása egyrészről a magyar, másrészről a román csapatok számára tiltva lenne, és így egy meg nem szállt övezet jönne létre a következő két vonal között:

A.) A Vásárosnamény-a két Körös összefolyása-a Szegedtől északra fekvő Algyő fővonaltól nyugatra 10 kilométer a magyar csapatok számára;

B.) A Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad vonaltól keletre 10 kilométer a román csapatok számára.

A Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsára tartozik annak eldöntése, hogy szükséges-e a magyar és román csapatok számára tiltott övezetnek az esetleges bolsevista kísérletekkel szembeni rendfenntartás céljából történő szövetséges megszállása.

A bizottság ülését február 19., szerda 15 órára napolja el.

Az ülést 12 óra 45 perckor rekesztik be.

levéltári jelzet: AD. Actes de la Conférence de la Paix, vol. 53, Commission des Affaires Roumaines et Yougoslaves

BERINKEY MAGYAR MINISZTERELNÖKNEK VIX ALEZREDESHEZ, A BUDAPESTI SZÖVETSÉGES KATONAI MISSZIÓ VEZETŐJÉHEZ INTÉZETT FÖLJEGYZÉSE

iratszám:84

irat típusa: 474/1919. sz. irat

keltezési hely: Budapest,

keltezési idő: 1919. február 18.

Alezredes Úr!

Január 29-én kelt, 603/2S sz. jegyzékére[205] adott válaszomban már volt szerencsémünnepélyesen kinyilvánítani, hogy a Magyar Köztársaság kormánya soha nem ismerte el a románok által követelt 26 magyar vármegye elcsatolását.

E jegyzékben azon időpontokkal és érvekkel kívánok foglalkozni, melyek segítségével Maniu úr bizonyítani igyekszik, hogy a kérdéses 26 vármegye elcsatolását és függetlenségét a magyar kormány úgymond elismerte.

I.

Állításai bizonyítékául Maniu úr kifejti, hogy a magyar kormány elismerte az Aradon 1918. október 27-én megalakult Nemzeti Tanácsot; az ország románlakta vidékein engedélyezte nemzeti tanácsok létrehozását, valamint - a rend fónntartása érdekében nemzeti gárdák fólállítását; mivel a hadügyminiszter elrendelte, hogy a román katonák esküjüket, amellyel a Magyar Köztársaságra fólesküsznek, a Román Nemzeti Tanács előtt tegyék le és legvégül, hogy a Román Nemzeti Tanáccsal folytatandó tárgyalások céljából egy magyar miniszter[206] Aradra utazott.

Véleményem szerint a fólhozott tények pontosan az ellenkezőjét bizonyítják mindannak, amit Maniu úr igazolni kívánt, és a magyar kormány álláspontja, amit a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatban mindig is érvényesített, erre magyarázattai szolgál.

A magyar kormány több hivatalos nyilatkozata, valamint következetes magatartása alapján bizonyára ismert Alezredes Úr előtt, hogy a magyar kormány az országban élő minden nemzet számára biztosítani kívánja az önrendelkezési jogot, vagy is a nemzeti autonómiát Magyarország területi sérthetetlenségének és a magyar állam egységének egyidejű fónntartásával.

Nos ez az oka annak, hogy a magyar kormány nemcsak hogy lehetővé tette - többek között a románoknak is -, hanem egyenesen bátorította nemzeti tanácsok és nemzeti gárdák megalakítását, mivel ezeket autonóm mivoltuk ellenére az államérdeket szolgáló szervezeteknek tekintette. Bizonyítja ezt az a tény, hogy a magyar kormánya nemzeti gárdák - közöttük a román nemzeti gárdák - fónntartását közpénzekkel támogatta.

Kell-e meggyőzőbb érv annak bizonyítására, hogy a magyar kormány a Román Nemzeti Tanácsot egyben a magyar államon belül a románok nemzeti önrendelkezési joga alapján működő autonóm szervnek tekintette, mint azon körülmény, hogya magyar kormány lehetővé tette és elfogadhatónak találta, hogyaromán nemzetiségűkatonák esküjüket - amellyel a Magyar Köztársaságra fólesküsznek - a Román Nemzeti Tanács előtt tegyék le, és ezt az esküt érvényes hűségnyilatkozatnak tekintette?

A Magyar Köztársaság egyik minisztere[207] aradi látogatásának hasonlóképpen az volt a célja, hogy megegyezésre jusson a magyar állam határain belül megvalósítandó autonómia tárgyában, amely autonómia megilleti a román nemzetet Magyarországon, ugyanúgy, mint ahogy az időközben már megvalósult a ruszin nemzet és anémet nemzet esetében, tekintettel az 1918. évi X. törvényre, amely autonómiát ad a ruszin nemzetnek és az 1919. évi VI. törvényre, amely ugyanazt biztosítja a német nemzetnek; mindkét törvény hatályba lépett már, mint ahogy az bizonyára nem kerülte el Alezredes Úr figyelmét.

Azonban látva, hogy a Román Nemzeti Tanács Magyarország bizonyos részeinek teljes elszakítását készíti elő azért, hogy azokat a román királysághoz csatolja, a magyar kormány érthető módon minden kapcsolatot megszakított említett Tanáccsal. A magyar kormány pontosan ezért nem ismerte el anagyszebeni román kormányzótanácsot, és mindig erélyesen tiltakozott működése ellen.

Úgy vélem, fóntiek alapján nyilvánvaló, hogy a magyar kormány egyetlen intézkedéséből vagy nyilatkozatából sem következik, hogy a magyar kormány - akár hallgatólagosan - elfogadta volna Magyarország valamely részének elszakítását. Ellenkezőleg, törekvései mindig arra irányultak - amint az fóntiekből kiderül -, hogy a román nemzet Magyarország határain belül önrendelkezési jogának megfelelő autonómiát kapjon.

II.

Maniu úr azon érvelése, amely Erdély, illetőleg a 26 magyar vármegye elszakítását a tények egyoldalú beállításával elismert jogi tényként kívánja bemutatni, hasonlóképpen megalapozatlan.

Következésképpen az a tény, hogy a Román Nemzeti Tanács, illetőleg a román nemzeti párt végrehajtó bizottsága a Nagyváradon 1918. október 12-én megfogalmazott kiáltványában bejelentette a román nemzet elévűlhetetlen jogát az önálló és nemzeti élethez; valamint hogy a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én fólhívta a magyar kormányt a románlakta területek összessége fólötti kormányzati hatalom önkéntes átadására, és legvégül az 1918. december l-jei gyulafehérvári határozat[208] semmijelentőséggel nem bír, tekintettel arra, hogy ezen események mind a románok egyoldalú cselekedeteinek következményei, melyekhez a magyar kormány soha nem járulthózzá, és melyek ellen erélyesen tiltakozott.

Mi sem természetesebb, mint hogy a gyulafehérvári határozat elleni tiltakozásában a magyar kormánya fegyverszüneti egyezményre is hivatkozott, hiszen tiltakozása a szövetségeseknek is szólt, következésképpen' a magyar kormánynak rá kellett arra mutatnia, hogy az emlí tett határozat mennyire sérti a fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseit.

Egyébként fónti eseményeknek nemcsak azért nem kell jelentőséget tulajdonítani, mert egyoldalú tettek következményei, hanem azért sem, mert a Román Nemzeti Tanács ugyanúgy, mint a gyulafehérvári nemzetgyűlés - amely kizárólag románokból áll, mivel más nemzetiségű lakosokat nem hívtak meg és nem fogadtak be -, legfóljebb a kérdéses terület román lakosságát képviseli, jóllehet a románok a követelt 26 vármegye össznépességének csak 43 százalékát teszik ki. Következésképpen igen különös és a népek önrendelkezési jogával szöges ellentétben álló lenne, valamint az erőszak fogalmát is kimerítené, ha a többség - vagyis a szóban forgó terület lakosságának 57 százaléka - akaratával szemben a kisebbség akarata érvényesülne. Ú gy hiszem, nem szükséges egyéb érveket fólhozni annak bizonyítására, hogy e 26 vármegyében élő magyarok és németek vágyai és törekvései teljesen ellentétesek a románok szándékaival. A szászok medgyesi határozatát illetően van szerencsém fólhívni figyelmét, hogy annak szintén nem lehet fontosságot tulajdonítani, hiszen e határozatot a megszálló csapatok rémut:alma kényszerítette ki, kiváltva ezzel a magyarországi Német Nemzeti

Tanács legerélyesebb tiltakozását. Mindezek következtében a gyulafehérvári határozat nem tekinthető másnak, mint a lakosság román része egyoldalú döntésének, ami semmi

féleképpen nem rendelkezik egy népszavazás súlyával..

Föntiekkel a valóságos helyzetet szerettem volna önnel jobban megismertetni, és remélem, sikerült Alezredes urat Maniu úr érveinek megalapozatlan voltáról meggyőznöm.

III.

Megragadom az alkalmat, hogy kijelentsem: a népek önrendelkezési jogát illetően a magyar kormány a jövőben is a fóntebb kifejtett elveket fogja követni, és ezen álláspontjának érvényesítéséről a megszálló csapatok bármilyen erőszakos tettének nyomása ellenére sem hajlandó lemondani. A magyar kormány szilárd meggyőződése, hogya népek önrendelkezési jogának szabad népszavazás útján kifejezett akaratukban kell megnyilvánulnia. A magyar kormány egy pillanatig sem kételkedik abban, hogya békekonferencia ne ugyanezt vallja.

Kérem Alezredes Urat, szíveskedjék jelen fóljegyzésemet elöljárójának továbbítani.

Kérem Alezredes Urat, fogadja igaz nagyrabecsülésem kifejezését.

AG.17N515 c/2. d/1.

A ROMÁN ÉS JUGO-SZLÁV ÜGYEK BIZOTTSÁGA ÜLÉSÉNEK JEGYZŐKÖNYVE

irat FDD száma: 189

iratszám:85[209]

irat típusa: Szám nélkül.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. február 19.

AZ ELNÖK Alby tábornoknak, a francia vezérkar főnökének adja meg a szót, aki az erdélyi meg nem szállt övezet kijelölésének kérdésében kíván bejelentést tenni.

ALBY TÁBORNOK (Franciaország) fölolvassa az alábbi jegyzéket, amelyet a bizottság egyik asztalára helyez:

A román ügyek bizottsága február 17-i ülésén - a két fél között Erdélyben jelenleg is folyó fegyveres összeütközések elkerülése céljából - meg nem száll övezet létrehozását indítványozta magyarok és románok között.

A román ügyek bizottsága az esetleges bolsevista kísérletekkel szembeni rendfenntartás céljából ezen övezet szövetséges megszállásának lehetőségét fontolgatja.

E javaslatokkal kapcsolatban a következőket kell megjegyezni:

a) Valójában arról van szó, hogy föl kell mondani a magyar kormánnyal november 13-án Belgrádban aláírt katonai egyezményt[210], és új demarkációs vonalat kell kijelölni.

A félreértések elkerülése végett mindenek előtt le kellene szögezni, hogy a Szegedtől nyugatra húzódó - a várost is magában foglaló - vonal továbbra is érvényben marad, és az új vonal Erdélynek csak az Aradtól északra fekvő részére vonatkozik.

b) A magyar fegyveres erők visszavonására javasolt vonallal kapcsolatban nem merült föl kifogás.

c) Ugyanakkor ami a román csapatok megszállási övezetének határát illeti, a bizottság indítványa Nagyvárad (Grosswardein), Nagykároly (Nagy-Karoly), valamint Szatmárnémeti helységeket a nem megszállt övezetben hagyja.

Márpedig ezek a városok - amire Berthelot tábornok már több ízben fölhívta a figyelmet - rendkívül fontos vasúti csomópontok, mivel Erdély egész közlekedését meghatározzák. Következésképpen - amennyiben biztosítani akarjuk a gazdaság működését és evvel együtt a rend fönntartását, illetve az összeütközések elkerülését - elképzelhetetlen, hogy ne szálljuk meg ezeket a helységeket, amelyek térségében bolsevista mesterkedések folynak.

Habár Arad jelenleg francia megszállás alatt van és valószínűleg maradhat is, arra nincs mód, hogy északabbra (Nagyvárad stb.) francia egységeket küldjünk, tekintettel az egyik hadosztályát a közeli jövőben éppen föloszlatni készülő Henrys-hadseregben tapasztalható létszámhiányra, amely - a számtalan föladattal megbírkózni kénytelen, és emellett még egy esetleges dél-oroszországi bevetésre is készen álló - Berthelot-hadsereget is sújtja.

Ennek következtében lehetővé kell tenni tehát, hogy a román csapatok a városokkal együtt megszállják a Nagyvárad-Nagykároly-Szatmárnémeti vonalat, amely számukra az új demarkációs vonalat fogja jelenteni.

Egyébként a legteljesebb fenntartással élhetünk, hogy ez a megszállás ne befolyásolja a békekonferencia döntéseit, mint ahogy a Rajna jobb parti hídfőállásainak francia megszállása sem jelenti azok szövetséges kézbe kerülését a későbbiek folyamán.

ÖSSZEGZÉS

Következésképpen van szerencsénk az alábbiakat javasolni:

A fegyverszünetnek a magyar fronton történő alkalmazásával megbízott Franchet d'Esperey tábornok hozza a következő határozatot a magyar kormány tudomására:

1. A magyar csapatok ... időn belül vonuljanak vissza a Vásárosnamény-a két Körös összefolyása-Algyő (Szegedtől északra) vonaltól nyugatra 10 kilométerre;

2. Szegedtől nyugatra semleges övezet jön létre, amelyet nyugaton az 1. pontban meghatározott vonal, keleten a Szeged-Makó-Arad-Nagyvárad-Nagykároly-Szatmárnémeti vonal határol, fönti helységek Aradtól nyugatra - a várost beleértve - szövetséges, Aradtól északra - a várost kizárva - román megszállás alá kerülnek.

AZ ELNÖK ehhez azt fűzi hozzá, hogy az Alby tábornok által előadott kérdésről tájékoztatnia kell a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsát. Fölkéri az egyes küldöttségeket, ismertessék álláspontjukat.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) kételyeit fejezi ki azt illetően, hogy helyénvaló volna az amerikai kormánynak valamint képviselőinek kiemelkedő szerepet vállalnia katonai intézkedések dolgában folyó vitákban, illetve döntésekben. Az amerikai küldöttség meghajlik a katonai szempontok kényszerítő ereje előtt, ugyanakkor sajnálattal veszi tudomásul, hogy miattuk az eredetileg meghatározott vonal módosul.

DE MARTINO (Olaszország) az eljárás szabályszerű lefolytatása érdekében kötelességének tartja, hogy tanácskozzon az olasz küldöttség katonai szakértőivel, mielőtt egy katonai jellegű kérdésben végleges döntését ismertetné, annál inkább, mivel az Osztrák-Magyar Monarchiáról, vagyis egy olyan ellenséges országról van szó, amellyel Olaszország külön fegyverszüneti egyezményt kötött.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) úgy véli, mivel a kérdés katonai jellegű, nem a bizottság, hanem nyilvánvaló módon a Legfelsőbb Haditanács hatáskörébe tartozik. Mindamellett semmi akadályát nem látja annak, hogy amikor a bizottság a Legfelsőbb Haditanács elé terjeszti az ügyet, ismertesse véleményét egy nem megszállt övezet létrehozásáról Erdélyben. Azonban e vélemény semmiképpen sem befolyásolhatja a területek végleges odaítélését.

LAROCHE (Franciaország) egyetértését fejezi ki az első angol küldöttnek a bizottság hatásköri korlátaira vonatkozó véleményével, majd megadja az okot, amely szükségessé teszi a bizottság beavatkozását: ez az a tény, hogy Románia nem vett részt annak a fegyverszünetnek az aláírásában, amelyet a főparancsnokság Magyarországgal kötött, ezért úgy tekintik, e szerződés őket nem köti, és nem hajlandók Franchet d'Esperey parancsainak engedelmeskedni.

ALBY TÁBORNOK (Franciaország) megerősíti Laroche magyarázatát.

AZ ELNÖK úgy gondolja, a bizottság egyöntetű véleményének ad hangot, amikor megállapítja, nem tartozik a bizottság hatáskörébe, hogy katonai jellegű kérdésekben döntsön, ugyanakkor módjában áll azon kívánságát kifejezni, hogy hozzanak intézkedéseket a fegyveres összetűzések megakadályozására egy olyan térségben, amely jelenleg tanácskozásainak tárgyát képezi. Ilyen értelemben szándékozik majd a Legfelsőbb Haditanács előtt nyilatkozni, amikor átnyújtja a bizottság február 17-én hozott határozatát, az Alby tábornok által az előbb fölolvasott jegyzékkel, valamint azon jegyzékekkel együtt, amelyeket az olasz és a z angol bizottság szükségesnek vél átadni.

A bizottság egyetértését fejezi ki az elnök által javasolt eljárással kapcsolatban.[211]

AZ ELNÖK megköszöni Alby tábornok beszámolóját.

ALBY TÁBORNOK elhagyja az üléstermet.

AZ ELNŐK fölszólítja a bizottságot, folytassa az erdélyi határok vizsgálatát, majd az egyes bizottságok véleményét kéri az előző nap több küldött részvételével megtartott félhivatalos ülésen Le Rond tábornok által - akit De Martonnal együtt hallgattak meg - előterjesztett javaslattal kapcsolatban.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) kijelenti, hogy az amerikai küldöttség egyetért De Martonnal a magyar statisztikák rendkívül tendenciózus jellegét illetően. Mély benyomást tettek rá Le Rond tábornok gazdasági vonatkozású érvei. Készségggel elfogadná az új határvonalat, amennyiben a tábornokkal együtt hihetné, hogy az e vonal és az amerikaiak által javasolt vonal közötti magyar népesség száma nem több 40 000 léleknél. Ám mivel már az első vizsgálódásai sokkalta nagyobb számot adtak, kénytelen fönntartani véleményét.

GRÓF VANNUTELLI REY (Olaszország) megállapítja - anélkül, hogy pontos adatokkal tudna szolgálni -, hogy az Arad és a Bihar vármegyebéli magyar népesség nagy száma az amerikai küldöttség kételyeit fölöttébb valószínűvé teszi.

AZ ELNÖK véleménye szerint Le Rond tábornok határvonala első látásra legalább 200 ezerrel több magyart juttatna Erdélybe, mint az amerikai tervezet.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) úgy véli, a 300 ezres szám közelebb áll a valósághoz.

AZ ELNÖK indítványára a bizottság az etnográfiai vita folytatását a következő ülésre halasztja, ameddig elvégzik a különböző becslések ellenőrzését.

AZ ELNÖK megkérdezi dr. Seymourtól, hogy vajon az amerikai küldöttség az Erdélybe kerülő magyar lakosság számára vonatkozóan meghatározott egy értéket, amin nem hajlandó túllépni.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) azt válaszolja, hogy a kérdést nem általánosságban, az egész határra érvényesen, hanem minden egyes régióra nézve, külön-külön kell megvizsgálni.

AZ ELNÖK megjegyzi, hogy a határt a Le Rond tábornok által javasolt vonalnál nehezen lehetne közelebb vinni a vasútvonalhoz.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) úgy véli, a román határ magában foglalhatná Nagyszalontát (Nagy-Szalonta), Nagyváradot valamint Székelyhidat, ám Nagykárolytól illetve Szatmárnémetitől keletre kellene húzódnia, aminek következtében egy bizonyos számú magyar megmenekülhetne, ugyanakkor Romániának is megmaradna a lehetősége, hogy közvetlen vasútvonal kösse össze a Tiszával. A három szakasz teljes hossza, amelynek megépítésével folyamatossá tehető a pálya, összesen nem több, mint 100 kilométer.

LEEPER (Brit Birodalom) véleménye szerint egy Kisjenő és Nagyszalonta közötti 40 kilométeres összekötő szakasz megépítése nem ütközne nehézségbe. Kéri az amerikai delegációt, közöljék, hogy javaslatuk szerint hol kellene megépíteni a többi összekötő szakaszt.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) úgy gondolja, hogy a a vasúti pálya a Székelyhidat Margittával összekötő villamosvonal mentén épülhetne meg; ez utóbbi város és Tasnádszántó (Tasnad-Zanto) között még 25 kilométernyi új szakaszra lenne szükség.

AZ ELNÖK erre azt az ellenvetést teszi, hogy a francia küldöttség szakértői szerint a Nagykároly, illetve Szatmárnémeti térségében a vasútvonal és a hegyek között húzódó mocsarak nem teszik lehetővé új vasútvonal megépítését. Ezenkívül a bizottság megkülönböztetett figyelmébe ajánlja azon tényt, hogy Alby, Franchet d'Esperey, valamint Berthelot tábornokok - akik közül az utóbbi kettő a helyszínen tartózkodik - véleménye szerint a Nagyvárad-Nagykároly (Nagy-Karoly)-Szatmárnémeti vonal birtoklása alapvetően fontos Románia számára.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) kijelenti, hogy az amerikai küldöttség meghallgatta szakértői véleményét a szükséges összekötő szakaszok kivitelezhetőségét illetően Nagykárolytól és Szatmárnémetitől keletre.

GRÓF VANNUTELLI REY (Olaszország) kifejti, hogy az olasz küldöttség szakértői kivitelezhetőnek tartják a munkálatokat. A pálya minden nehézség nélkül elkerülheti a mocsarat, amennyiben a keletebbre húzódó dombvidéken építik meg, amelynek magassága sehol sem haladja meg a 200 métert.

LAROCHE (Franciaország) arra hívja föl a figyelmet, hogy ha Romániát Szatmárnémetitől keletre szorítják vissza, úgy minden lehetőségtől megfosztják, hogy közös határa legyen Cseh-Szlovákiával, amely kapcsolat szükségességét az angol küldöttség meggyőző érvek fölsorakoztatásával előzőleg már kimutatta. E ponton a szövetségesek ügyének kell felsőbb érdekből érvényesülnie, amelyet nem előzhet meg az a máskülönben jogos törekvés, hogy ne adjunk túl sok magyart Romániának. Az olasz küldöttségnek bármelyik másnál kevesebb oka van a tétovázásra, hogy e nyűgtől megszabaduljon, hiszen már korábban késznek nyilatkozott a Románia számára az angol vagy a francia határvonal-tervezetnél jóval előnyösebb 1916-os szerződést teljességében alkalmazni.

AZ ELNÖK bejelenti, hogy a francia küldöttség hajlandó a Le Rond tábornok által javasolt vonal kisebb módosítására, amely már maga is egyezkedés következtében alakult ki, hiszen az eredeti francia vonalnál jóval keletebbre húzódik. Ugyanakkor kitart amellett, hogy a fejlődéshez szükséges minden vasútvonalat most nyomban adjanak meg a román Erdélynek. Hiszen konfliktusok magvát vetjük el akkor, amikor egy háborúban legyöngült országtól azt akarjuk követelni, hogy nehéz talajon költséges vasúti összekötő vonalakat építsen.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) kifejti, hogy az angol küldöttség a Románia és Cseh-Szlovákia közötti kapcsolat érdekében igen nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy juttassanak Romániának egy Nagykárolyt Csappal összekötő vasútvonalat. Szándéka szerint - ahogy az tervezetéből is kitűnik (kék pontozott vonal) - a közvetlen vonalat hagyná meg neki, de egy olyan megegyezéses megoldást is hajlandó elfogadni, amelyik Szatmárnémetit a románoknak juttatva lehetőséget adna nekik arra, hogy Halmi és Tiszaújlak között összekötő vonalat építsenek. Egy ilyen határvonal igazságos kompromisszumot jelentene az angol és az amerikai javaslatok között.

DE MARTINO (Olaszország) Laroche-nak válaszolva kijelenti, hogy - Orlandónak a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa előtt tett nyilatkozataival összhangban - Olaszország érvényesnek tekinti az 1916. évi szerződést. Ám mihelyt a szerződésben megállapított vonaltól eltérnek, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a veszélyt, ami Romániát az idegen népesség tömegeinek bekebelezésével fenyegeti, amelyek határai mentén az irredentizmus gócaivá válnának. Az olasz küldöttség nagy figyelemmel hallgatta az amerikai küldöttség által kifejtett szempontokat, és - éppen Románia érdekében - hajlik arra, hogy elvben csatlakozzék az amerikai indítványhoz.

A bizottság - egy DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok), LAROCHE (Franciaország) és AZ ELNÖK között kialakult eszmecserét követően - úgy határoz, elhalasztja az Erdély nyugati határára vonatkozó döntését, hogy az egyes küldöttségeknek módjuk nyiljon a kérdés újbóli vizsgálatára a különböző etnikumok megoszlását valamint a közlekedési utak gazdasági jelentőségét illetően.

Miután a bizottság úgy határozott, rátér a Bánság határának vizsgálatára, AZ ELNÖK fölkéri az egyes küldöttségeket álláspontuk ismertetésére.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) előadja, hogy az amerikai küldöttség habozik, elfogadja-e a javasolt angol határvonalat, amely Temesvártól nyugatra elválik az amerikaitól és Szeged irányában folytatódik, eképpen meredek kiszögellést hozva létre a Marostól délre. Mivel a Bánság kettéosztása következtében a románok amúgy sem rendelkezhetnek a Belgrádba vezető folyami hálózat egésze fölött, többé nincs okuk arra, hogy a Maros egész folyását maguknak követeljék. Egyébként a szabad hajózás jogát a Maroson és a Tiszán akkor is megkaphatják, ha a két folyó összefolyása nincs a birtokukban. Másrészről a "kacsacsőrök" - mind a kiszögellésen belül, mind a környező területen élő lakosság számára - megannyi hátrányt jelentenek a közigazgatás és a gazdaság szempontjából. Esetünkben a makó-szegedi vasútvonalat, amely Makótól nyugatra a Maros északi partjáról áttér a déli partra, román terület vágja majd ketté, annak ellenére, hogy e két város - az angol javaslat értelmében - Magyarországon marad.

LEEPER (Brit Birodalom) nem vitatja, hogy a Maros déli partján létrejövő kiszögellés zavaró lehet, főleg stratégiai szempontból. Azonban a szükségképpen mesterségesen kialakított határvonalak között - amelyekkel a Bánságban a román és szerb lakosság pontos egyensúlyát igyekeznek elérni a két osztozkodó fél között - az angol javaslat tűnik a legjobbnak. Előnye, hogy a Marost - amely hosszának 19/20 részén erdélyi területen folyik - teljes egészében a románoknak adja. Végül, noha a Nagykikinda-Szeged vasútvonalat Szerbiának hagyja, a temesvár-makói vasút Romániához kerül, ugyanakkor ez utóbbi város magyar területen marad.

DE MARTINO (Olaszország) arra hívja föl a figyelmet, hogy a határmegállapítással járó kérdések és nehézségek a Tiszától keletre ugyanazok, mint a Tiszától nyugatra. Márpedig a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa éppen most bízta meg a bizottságot a Jugo-Szlávia és Ausztria, illetve Magyarország közötti határ tanulmányozásával. Az olasz küldöttség véleménye szerint a két kérdés vizsgálatát össze kellene kapcsolni, és azokat a kölcsönös összefüggések figyelembevételével megoldani.

AZ ELNÖK azt válaszolja, hivatalosan még nem közölték vele a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsának határozatát. Mindamellett helyt ad az olasz küldöttség kívánságának, és azt javasolja a bizottságnak, hogy a Bánság kérdésének vizsgálatát délről, tehát a dunai területeknél kezdje.

Az elnök javaslatát általános helyeslés fogadja.

AZ ELNÖK kifejti, hogy a francia küldöttség - azon szándéktól vezérelve, hogy Szerbiának az ellenséges betörések hagyományos útvonalául szolgáló Morava völgyét teljes hosszában fedező határt adjon - a Bánság déli részében olyan vonalat javasolt, amely a temesvári vasutat elvágja a Dunától. Ugyanakkor hajlandónak mutatkozik ezen stratégiai érvet egy olyan elvért föláldozni, amelynek alkalmazását Erdély nyugati felére nézve követeli - vagyis az egységes közlekedési hálózat elvéért -, következésképpen kész a temesvár-dunai vasutat egész hosszában Romániának juttatni.

LAROCHE (Franciaország) úgy véli, a bizottság erőteljes, stratégiai és gazdasági jellegű indokokkal igazolt szerb ellenállásra számíthat. A szerbek számára elsőrendűen fontos a Morava-völgy bejáratának védelme, és inkább lemondanának Nagykikindáról, csakhogy megtarthassák Fehértemplomot. Véleményük szerint az orsovai vasútvonal megfelelő összeköttetést jelent Temesvár és a Duna között. Egyébként gazdasági szempontból ezen utóbbi állítás nem igen állja meg a helyét, mert egy vasútvonal vagy közvetlen, vagy olyan, mintha nem is volna.

DR. DAY (Amerikai Egyesült Államok) Le Rond tábornokra hivatkozik, aki nem tekinti meghatározó fontosságúnak a szerbek által követelt, Morava előtt húzódó határbiztosítási vonalat.

AZ ELNÖK megerősíti az első amerikai küldött állítását, majd hozzáteszi, mivel a francia küldöttség belenyugodott abba, hogy a Bánság kérdésében mind a szerbek, mind a románok elégedeltlenségével számolni kell, kész komoly erőfeszítést tenni a többi küldöttséggel való megegyezésre, ezért elfogadja az angol-amerikai vonalat a Duna és ezen vonalnak a korábbi francia vonallal alkotott metszéspontja között.

DE MARTINO (Olaszország) kijelenti, hogy az olasz küldöttség a megbékélés szellemében csatlakozik az elnök által fölvetett kompromisszumos javaslathoz.

AZ ELNÖK kifejti, hogy a francia küldöttség ragaszkodik ahhoz, hogy fenntartsák az általa javasolt határvonalat attól a ponttól nyugatra, ahol az metszi az angol-amerikai vonalat. Ez a határvonal - amely fokozott mértékben veszi figyelembe az 1916-os szerződés kikötéseit, valamint az etnográfiai viszonyokat - román népességet vesz el Szerbiától és juttat Romániának.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) elismeri, hogy a Bánság északi részét benépesítő kevert lakosságon belül a románok viszonylagos többséget élveznek. Azonban fölhívja a figyelmet arra, hogy a közigazgatási határoknak - amelyeket az amerikai tervezet tiszteletben tart - még román vélemények szerint is nagyobb jelentőségük van a Bánságban, mint egyebütt. Másodsorban pedig azt észrevételezi, hogy a francia határvonal-tervezet kettévágja a Módos-Belgrád vasútvonalat.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) előadja, hogy az angol küldöttséget javaslata kialakításakor ugyanazon megfontolások vezették, mint az amerikait. Nehezen tudna más olyan vonalat elképzelni, amelyik a Nagykikinda-Belgrád vasutat a szerbeknek juttatja. Ugyanakkor az a kívánsága, hogy a kérdést alaposabb vizsgálatnak alávetve olyan megegyezésre jussanank, amely megfelelő választ jelenthet a francia küldöttség békülékeny magatartására.

DE MARTINO (Olaszország) arra hívja föl a figyelmet, hogy a bizottság a Bánság északi felébe érkezett, amelyet igen szoros szálak fűznek a Tiszától nyugatra elterülő térséghez, ezért a bizottság csak nehezen képes a két kérdést elválasztani egymástól. Ez az oka annak, hogy az olasz küldöttség e tárgyban javaslatot kíván majd benyújtani.

A Bánságról folyó vita folytatását későbbi időpontra halasztják.

AZ ELNÖK indítványára a bizottság úgy határoz, hogy az elkövetkezőkben az ülések egy részét meghallgatásokra fordítja, és az első alkalommal - a következő ülésen - a román küldöttséget fogja meghallgatni.

Abban is határoznak, hogy a meghallgatásokon a bizottság egyedüli szóvivője az elnök lesz. Az egyes küldöttek előzetesen írásban adják át neki kérdéseiket, amelyeket - a kérdező személyének fölfedése nélkül - ő fog majd föltenni a meghívott személyiségeknek.

A bizottság ülését február 21., péntek 15 órára napolja el.

Az ülést 17 óra 30 perckor rekesztik be.

levéltári jelzet: AD. Actes de la Conférence de la Paix, vol 53, Commission des Affaires Roumaines et Yougoslaves

A ROMÁN ÉS JUGO-SZLÁV ÜGYEK BIZOTTSÁGA ÜLÉSÉNEK JEGYZŐKÖNYVE

irat FDD száma: 195

iratszám:86[212]

irat típusa: Szám nélkül.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. február 22.

Az elnök üdvözli Brătianut (Bratiano) és munkatársait. Elmondja, hogy a bizottság - amely már megvizsgálta az általuk benyújtott memorandumokat és a Szövetségesek Legfelsöbb Tanácsa előtt elhangzott nyilatkozataikat[213] - hálás lenne, ha először a különböző, földrajzi, politikai és gazdasági jellegű kérdéseire válaszolnának. Egyébiránt a bizottság észrevételeiket, amelyeket szükségesnek tartanak megtenni, a legnagyobb örömmel fogadja.

BRĂTIANU közli, hogy a bizottság rendelkezésére áll. Egyben szeretné leszögezni - anélkül, hogy a Románia számára alapvető fontosságú 1916. évi szerződés[214] ügyét újfent szóba kívánná hozni -, hogy a bizottság által folytatott munkát a román követelések - amelyeknek ezen szerződés helyt adott - elméleti igazolásaként értékeli.

Rátérve az Erdélyre vonatkozó kérdésekre AZ ELNÖK fölkéri a román küldöttséget, tájékoztassa a bizottságot az erdélyi kivitel főbb irányairól, a célországokról, valamint a közlekedési útvonalakról, amelyeken az exportáru rendeltetési helyére jut.

BRĂTIANU mindenekelőtt föl kívánja hívni a figyelmet arra, hogy Erdély északi határa, úgy, ahogy az 1916. évi szerződésben szerepel, gazdasági szempontból minden ésszerűséget nélkülöz, mivel az Erdélyt Lengyelországgal összekötő Máramarossziget-Körösmező-Kolomea vasútvonal mintegy 50-60 kilométeres szakaszát Galíciának hagyja. E rendelkezést Oroszország kényszerítette ki, mivel közvetlen utat akart a Tiszához. Azonban most, hogy bizonytalan, Galícia Lengyelországé marad-e, ez a helyzet fölöttébb zavaró folytonossági hiány kialakulásával fenyeget Lengyelország és Erdély között. Ez főképpen a lengyeleket sújtja majd, akiknem nem lesz meg a lehetőségük arra, hogy a nagy hajózható vízi utakhoz - a Tiszához és a Dunához - kijussanak.

Válaszul az elnök tulajdonképpeni kérdésére Brătianu kifejti, hogy az erdélyi kivitel természetes útvonalait a Maros, a Tisza, a Duna és a bánsági csatornák alkotta hajózható vízi utak hálózata jelenti, amelynek kijárata a konstancai kikötő illetve a Duna torkolata. Mielőtt az 1866. évi egyezmény[215] megerősítette volna a magyar uralmat, Erdély termékeinek nagy részét Románia fogadta be. A későbbiekben, főleg 1883-tól a magyar kományzat új tarifarendszert vezetett be, hogy e forgalmat Fiume és az Adriai-tenger felé terelje. Ám képtelen volt megakadályozni, hogy bizonyos fajta nehézárukat, mint amilyen a fa, továbbra is Galacba szállítsanak. Egyébként a Tisza tavat és Debrecen környékét kivéve Erdély a kisbirtokos gazdálkodás, az erdőségek, a bányák országa, amelynek lakossága gazdaságilag mindig is Romániához kapcsolódott. Ez nem csak a románokra igaz, de a székelyekre is, akik Moldvában és Havasalföldön keresnek munkát, és úgyszintén a szászokra, akik a városi kereskedelmet tartják a kezükben, és állandó kapcsolatban vannak a román piacokkal. Ezek a rétegek mind kedvezően fogadták a román megszállást, amely számukra gazdasági előnyöket jelent.

Válaszul AZ ELNÖKNEK a hajózható vízi utaknak, illetve a vasutaknak az export lebonyolításában elfoglalt jelentőségét firtató kérdésére BRĂTIANU kifejti, hogy Romániát egy középen emelkedő hegyvidék - Erdély -, és az azt körülvevő, hajózható vízi utakkal - a Dnyeszter, a Tisza és a Duna - szegélyezett alföldek alkotják. A hegyvidék minden terméke természetes módon az alföldre, majd onnét a hajózható vízi utakon a tenger felé veszi útját. Az Erdély központi részét a perifériával összekötő Marosnak különös jelentősége van, és hegyvidékben hullott csapadék elvezetését is biztosítja. Jelenleg kisebb hajókkal Marosújvárig (Maros-Ujvar) hajózható, ám pótlólagos - és helyenként nehéz - munkálatokkal egészen Szászrégenig (Szasregen) hajózhatóvá lehetne tenni. Ami az Oltot illeti, gyors folyása miatt igen költséges munkálatokra lenne szükség.

AZ ELNÖK az iránt érdeklődik, hogy a nyugat-keleti irányú közlekedés mellett - amely iránt a magyar kormány kizárólagos érdeklődést tanúsított, és amely természetes módon a hajózható vízi utakat veszi igénybe - a román kormány szerint szükség van-e észak-déli irányú közlekedésre, amely vasúton bonyolódna. Ha igen, úgy szeretné megismerni a román kormány véleményét a tekintetben, hogy a meglevő vonalak fölszerelése illetve kiegészítése milyen elengedhetetlenül szükséges munkálatokkal és költségekkel járna.

BRĂTIANU két nagy nemzetközi - a Duna alsó szakaszát egyrészt Galíciával és Lengyelországgal, másrészt a cseh-szlovák területekkel összekötő - vonal megépítését tartja szükségesnek. Anélkül, hogy pontosan meg tudná határozni, hol húzódna e fontos vasútvonal, úgy véli, először is igénybe lehetne venni a Magyarország által a fiumei kikötő kiszolgálása érdekében megépített Szeged-Gyula-Nagyvárad vonalat. Nagyvárad fölött e vonal kettéágazna: egyik ága északnyugatnak, Nagykárolyon át Cseh-Szlovákia irányában, a másik északkeletnek, Szatmárnémetin át Galícia felé folytatódna. Szükséges lenne az utóbbi szakaszon található egyvágányú mellékvonalak átépítése kétvágányúra. Brătianu nem szolgált pontos részletekkel mindezen munkálatok költségeit illetően, mivel értékelése szerint a vasúti pálya megépítésének kilométerenkénti költségei a talajviszonyoktól függően 40 000 és 1 000 000 frank közötti összegre rúgnak.

AZ ELNÖK azt kérdezi, Erdély melyik országból fogja behozatalát biztosítani, és e forgalom milyen útvonalon fog bonyolódni.

BRĂTIANU úgy véli, az értékesebb importárukat inkább vasúton, míg a bányák, erdők nagyobb terjedelmű exporttermékeit lehetőség szerint inkább vízi uton kellene szállítani. Mindamellett a közép-európai országok a továbbiakban a vasúti forgalmat illetően sem fognak olyan monopolhelyzetet élvezni, mint amilyet a háború előtti megfizethetetlen tarifák számukra lehetővé tettek.

AZ ELNÖK fölkéri Brătianut annak ismertetésére, hogy a román kormány milyen politikát kíván folytatni a jövőben a nemzeti kisebbségekkel, mindenekelőtt a magyarokkal kapcsolatban.

BRĂTIANU megerősíti, hogy a román kormány szándéka szerint a magyarokat elvileg a többi nemzetiségekkel azonos módon fogja kezelni. Mindamellett - tekintettel arra, hogy egy, a háború következtében politikai előjogaitól - melyekkel korábban visszaélt - megfosztott fajról van szó, amely ennek következtében túlnyomó részben ellenségesen viszonyul a Romániával való egyesüléshez - szükség lesz egy átmeneti időszakra. Mielőtt az erdélyi és hasonlóképpen a magyarországi magyarokkal óhaja szerint tartós baráti kapcsolatra lépne, a román kormánynak rájuk kell kényszeríteni akaratát, és ell kell fogadtatni velük győzelme végleges voltát. A jelenlegi bizonytalan állapot olyan erjedést táplál, amely elhúzódva csak súlyosbodik. Erdélyben Budapestről érkező politikai ügynökök pamfleteket osztogatnak, nemcsak a magyarok, hanem a székelyek és a szászok körében is, melyekben a román uralom elleni fölkelésre és az agrárbolsevizmusra lázítanak. Ezen iratok némelyikén a magyar hadügyminisztérium pecsétje található. E mesterségesen szított lázongás végeztével a román kormány nyelvi és kulturális téren ugyanazt a rendkívül liberális politikát folytatja majd a magyarokkal kacsolatban, mint amit a Románia lakosságának egyötödét vagy egynegyedét a jövőben kitevő nem román elemek vonatkozásában kíván követni; semmi kétség, hogy akkor a magyarok tömegesen csatlakoznak majd az új rendszerhez, amelyet sokuk már elfogadott.

AZ ELNÖK megjegyzi, hogy a kérdés különösen súlyos lesz a városokban, így például Nagyváradon , ahol erős magyar többség található. Érdeklődik, hogy a román kormány terevez-e különleges intézkedések foganatosítását, mint amilyen a jogrendszerek közötti szabad választás vagy a érdekeltségek fölszámolására biztosított bőséges határidő

BRĂTIANU a városi magyar lakosságot illetően különbséget tesz a mesterséges - hivatalnokok, katonák, polgárok, sőt ide tartoznak még a magyar közigazgatás által foglalkoztatott munkások is -, és az állandó elemek között, amelyek munkájuk eredményeképpen erős szálakkal kapcsolódnak lakóhelyükhöz.

VAIDA-VOEVOD Kolozsvár példáját hozza föl, ahova - az elmagyarosítást elősegítendő - több mint húsz oktatási intézményt vontak össze.

BRĂTIANU kijelenti, hogy a román kormányzat elő fogja segíteni a mesterséges elemek távozását, amelyek jelenlétét nem tartja kívánatosnak, és liberálisnak fog mutatkozni az állandó elemekkel szemben, amelyeknek assszimilációjáról nem adminisztratív rendelkezések, hanem az idő és az érdekeik fognak gondoskodni. Másrészről a tervezett körkörös szervezet igazságos képviseletet fog a városoknak biztosítani.

AZ ELNÖK fölveti a székelyek kérdését.

BRĂTIANU megismétli, hogy a székelyek jövedelmük legnagyobb részét mindig is Romániából húzták. A budapesti kormánynak az utóbbi harminc év során kifejtett nagyarányú erőfeszítései ellenére, amelyekkel magához igyekezett kötni e népességet, a két hatalom közötti szakítás pillanatában több mint 40 000, Magyarországon mozgósítható székely tartózkodott Romániában. Azonkívül a román csapatokat is jól fogadták, amikor azok székely területre léptek. Ugyanakkor az Erdélyt Romániának juttató végleges döntés halogatása hátrányosan befolyásolja a székelyek korábban kedvező beállítottságát. A román kormány hangsúlyozni kívánja, milyen fontos lenne, hogy mielőbb engedélyezzék számára az általa követelt területek határvonalának elfoglalását.

AZ ELNÖK válaszában közli, hogy az üggyel foglalkozó Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa azt katonai szakértői elé utalta, és hamarosan meghozza döntését.

AZ ELNÖK rátér a Bánság kérdésére, és fölhívja a román küldöttség figyelmét arra, hogy a bizottság köszönettel venne minden olyan érvet, amely e térség gazdasági oszthatatlanságát hivatott alátámasztani.

BRĂTIANU mindenekelőtt egyetlen szó erejéig az etnográfiai kérdést kívánja érinteni. Elismeri, hogy Torontálban a román elem kevesebb számban van jelen, mint a többi vármegyében. E tény azonban véleménye szerint nem igazolja a szerbek azon törekvését, hogy átlépjék a Dunát. Ennek a folyamnak - a béke fönntartása érdekében - áthághatatlan akadályként kell húzódnia a románok és a délszlávok között. Ha ebből az elvből engednek, úgy a román kormányzatnak a továbbiakban nem lesz módja Timok melléki szerb tartomány román lakosságának lappangó irredentizmusát féken tartani.

Földrajzi és gazdasági szempontból a Bánságot három különböző rész alkotja: keleten az erdők és a bányák kincseiben bővelkedő, ám mezőgazdasági terményekben szegény hegyvidék; a központi iparvidék; nyugaton a termékeny síkság. E három tájegység nem élhet meg egymás nélkül. A hegyvidék lakossága munkát és élelmet a központi és a nyugati részen talál. Ami a pásztorokat illeti, télen juhnyájaikkal együtt leereszkednek a síkságra. Ráadásul a hegyekből minden út a síkságon át vezet a Tiszához és a Dunához, amelyek másfelől csak nehezen közelíthetők meg. A Bánságot a szerb igényeknek megfelelően fölosztva nemcsak a vasútvonalakat, de a vízi utakat is ketté kellene vágni.

BRĂTIANU egy, az utóbbi pontra vonatkozó jegyzéket olvas föl; ez a tanulmány megállapítja, hogy a Bánság 666 kilométernyi, gőzhajók számára járható vízi úttal rendelkezik, ebből 250 jut a Dunára, 180 a Tiszára, 118 a Marosra, 3 a Temesre, és 115 a Temesvárt a Tiszával összekötő Béga csatornára. E vízi utak gazdasági jelentőségét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a háború előtt a Béga csatornán évente több mint 400 000 tonna árut és több mint 8 500 fenyőtörzset szállítottak. Márpedig ebből a 666 kilométerből mintegy 460 Torontál vármegye területén található. És mivel a Bécs-Budapest-Bukarest-Konstanca vasúti fővonal is - Szeged és Temesvár között - ugyanezen vármegyén halad keresztül, az, aki Torontált birtokolja, a dél-magyarországi vízrajzi csomóponthoz tartozó közlekedési hálózat egésze fölötti ellenőrzést is gyakorolja. Ez a helyzet különösen nagy hátránnyal járna Erdély számára, amely képtelen lenne erdeinek termékeit és ásványkincseit hasznosítani, lévén megfosztva a nagyipar fejlődéséhez szükséges két föltételtől: a nemzetközi forgalomhoz csatlakozó természetes közlekedési utak fölötti szabad rendelkezéstől, valamint a gazdasági növekedést oltalmazó természetes határoktól.

A szerbek Torontál bármely részének birtokában a Duna, e nemzetközi hajózási útvonal felé irányuló teljes hajóforgalmat ellenőrizhetik. Márpedig 1911-ben egyedül a Császári és Királyi Dunagőzhajózási Társaság és a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Társaság 1 989 000 tonna árut szállított a Dunán és 1 282 000 tonnát annak Belgrád felé tartó mellékfolyóin, illetve csatornáin (176 000 tonnát a Tiszán, 287 ezret a Száván, 96 ezret a Dráván, 312 ezret a bácskai alföldön át a Dunát a Tiszával összekötő Ferenc-csatornán és 441 ezret a Béga-csatornán.

BRĂTIANU a bizottság asztalára helyezi a feljegyzést, amiből fölolvasott, majd megjegyzi, számára elfogadhatatlan, hogy az egész kelet-európai hajózás ugyanúgy, mint a legfontosabb román közlekedési utak kijárata szerb kézben legyen. Ezt követően megcáfolja azokat a különböző etnográfiai, politikai és vallási vonatkozású érveket, amelyeket a szerb képviselők követeléseik alátámasztására fölsorakoztattak. Vajon Szerbia a bánsági szerbeket magának követelve nem fog-e Timok melléki román polgárai körében irredenta mozgalmat elindítani? A román kormányzat, amely a timokiakat mindig is támogatta, nemrégiben beadványt kapott tőlük. A szerbek fővárosukat, Belgrádot akarják fedezni, ám kétséges, hogy az új állam fővárosa Belgrád marad. Azt is hangoztatják, hogy a magyar uralom alatt a Bánság nem Romániához, hanem Szerbiához húzott; ez az állítás azonban hamis, mivel a Bánságban mindig a románok vezették az ellenállást a magyarokkal szemben. Végül a bánsági szerb pátriárkára és a szerb kolostorokra is hivatkoznak; ám ezek jelenléte azon privilégiumokból fakad, amelyekkel a Bécset 1849-ben megmentő horvátokat jutalmazták meg az osztrákok.

AZ ELNÖK azt tudakolja a román küldöttségtől, hogy tud-e tájékoztatással szolgálni bizonyos szláv, de nem szerb, a magyar statisztikákban elhallgatott nemzetiségekre vonatkozóan, amelyekre a szerb memorandum céloz.

BRĂTIANU elmondja, hogy a Bánságban 22 000 szlovák, 4800 horvát és 2300 ruszin él, akiket egyébként a román küldöttség szlávként is tartott nyilván.

VAIDA kifejti, hogy a Bánság különböző pontjain, többek között Resicabánya (Résiczabanya) körzetében bolgár katolikus települések találhatók, amelyek a magyar statisztikákban sem szerbként, sem bolgárként nem szerepelnek.

BRĂTIANU azt hangsúlyozza, hogy az etnikai kérdés föl sem merül, amennyiben a Bánság földrajzi, gazdasági és politikai egységét elismerik. Hiszen nemcsak hogy a románok vannak többségben, de a lakosság többi része is bármely más helyett a román uralmat fogja választani. Egy népszavazás kimenetele nem lenne kétséges.

Válaszul AZ ELNÖK kérdésére BRĂTIANU tisztázza, nem arról van szó, hogy elkötelezi magát a népszavazás elfogadása mellett, hanem arról, hogy nem tartana a népszavazástól, ha annak tárgya az oszthatatlan Bánságra lenne. Magától értetődően ennek elengedhetetlen előzetes föltétele lenne a szerb csapatok távozása a Bánság tereületéről, valamint a még internált lakosság hazatérése.

AZ ELNÖK az iránt érdeklődik, hogy vajon Románia a Bánság fölosztása esetén nagy fontosságot tulajdonítana-e, és ha igen, akkor miért, a Maros és a Tisza összefolyása birtoklásának.

BRĂTIANU nem hajlandó annak a föltevésnek alapján vitába bocsátkozni, hogy a Bánságot fölosztják, hiszen ezzel Románia egész gazdasági rendszerének tönkretételét jelentené. És akkor mit számítana 10 vagy 100 kilométerrel több vagy kevesebb hajózható vízi út?

AZ ELNÖK megkérdezi, lehetne-e csatornát építeni a Karas és a Maros között.

VAIDA-VOEVOD és BRĂTIANU azt válaszolják, hogy a Karas jelentéktelen folyócska, amely nem alkalmas arra, hogy rajta a Bánság áruforgalmát lebonyolítsák.

BRĂTIANU rámutat, hogy lehetetlenség elfogadható határvonalat megállapítani, amennyiben eltávolodnak a természetes határt jelentő Dunától.

AZ ELNÖK úgy véli, teljes őszinteséggel szóvá kell tennie, hogy amíg Erdélyben Románia hajlandó mesterséges határt elfogadni az ellenséges Magyarországgal, addig a Bánságban természetes határt követel Szerbiával, amelyhez hagyományos barátság köti.

BRĂTIANU erre azt válaszolja, hogy a román latin nép, amelyet - Magyarországot kivéve - minden oldalról szlávok vesznek körül, és számára elsőrendű politikai követelmény az, hogy a szláv országokkal - úgy a Dnyeszteren, mint a Dunán - igen erős természetes határai legyenek.

Nyugat-Erdélyben Románia azért nem ragaszkodik a Tisza-határhoz, mert egyrészről Magyarország megerősödésének kilátásait rosszabbnak ítéli, mint Szerbiáét, másrészről politikailag elhibázott lépésnek tartaná jelentős magyar tömegek bekebelezését egy Debrecen nagyságú politikai központtal egyetemben. Ezzel szemben, ami a Bánságot illeti, a szerb etnikum nem jelentős számú és nagyobb városokat sem mondhat a magáénak, így tehát a földrajzi szempontot kell érvényesíteni.

Ami a szerbek által fölhozott stratégiai érvet illeti - mely szerint szükség van a Belgrád előtt, a Duna északi partján fekvő terület birtoklására -, azt BRĂTIANU gyanúsnak tartja, hiszen a hídfőállás nem védekezésre, annál inkább támadásra szolgál.

AZ ELNÖK azt tudakolja, milyen előnyöket lenne hajlandó a romány kormány a szerbekneka Bánság délnyugati felében adni.

BRĂTIANU válasza szerint Románia még a szerződésben kötelezettséget vállalt arra, hogy elő fogja segíteni az országot elhagyni kívánó szerbek távozását. Abba is beleegyezne, hogy az ottmaradók nemzetközi garanciákat kapjanak, amennyiben a békeszerződés ilyenfajta garanciák lehetőségét más népek esetében is elfogadná. BRĂTIANU Bukarestből való elutazása előtt ilyen értelmű nyilatkozatot tett. Továbbra is hangsúlyozza, hogy baráti kapcsolatokra törekszik Szerbiával, ugyanakkor kitart azon álláspontja mellett, hogy a jó kapcsolatok szükséges föltételét a Duna-határ jelenti.

AZ ELNÖK emlékezteti arra, hogy a szerbek a Moravát az országukba irányuló ellenséges betörések fő útvonalának tartják. Afelől érdeklődik, hogy vajon a román kormány a Dunán különleges katonai helyzettel számol-e abban az esteben, ha a dolgok Brătianu elképzelése szerint alakulnak.

BRĂTIANU kijelenti, hogy Románia elhatározott szándéka szerint semmi olyat nem fog tenni a Duna térségében, ami katonai fenyegetést jelentene Szerbia számára, és kész szomszédjának minden lehetséges biztonsági garanciát megadni.

Befejezésül Torontál kérdését egy foghoz hasonlítja, amelyet ki kell húzni. A beavatkozást követően Szerbia kiváló kapcsolatokat fog majd fönntartani Romániával, amelyre szüksége van, és amelytől egyébként is már sok segítséget kapott.

VAIDA-VOEVOD fölhívja a figyelmet az erdélyi megszállási övezet mielőbbi kijelölésének fontosságára.

AZ ELNÖK megismétli, hogy a szövetségesközi Legfelsőbb Haditanács hamarosan rendezni fogja a kérdést.

BRĂTIANU visszatérve Erdélynek Romániától való gazdasági függőségére rámutat, hogy amikor Magyarország - a forgalom Fiuméba terelése érdekében - szélsőségesen protekcionista intézkedéseket vezetett be, sok erdélyi iparvállalatot kényszerített arra, hogy az országhatárt átlépve a Kárpátok román oldalán fekvő völgyekben, többek között a Prahova völgyében telepedjen meg.

AZ ELNÖK köszönetét fejezi ki Brătianunak érdekes beszámolójáért.

A román küldöttség elhagyja az üléstermet.

Válaszul DE MARTINO (Olaszország) kérdésére AZ ELNÖK közli, hogy a Jugo-Szláviával kapcsolatos területi kérdések - a jugo-szláv-olasz közös határ kivételével - a bizottságra tartoznak.

A bizottság ülését február 25., kedd 15 órára napolja el, amikor a szerb küldöttséget fogja meghallgatni.

Az ülést 12 óra 30 perckor rekesztik be.

levéltári jelzet: AD. Actes de la Conférence de la Paix, vol. 53, Commission des Affaires Roumaines et Yougoslaves

A ROMÁN ÉS JUGO-SZLÁV ÜGYEK BIZOTTSÁGA ÜLÉSÉNEK JEGYZŐKÖNYVE

irat FDD száma: 198

iratszám:87[216]

irat típusa: Szám nélkül.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. február 25.

AZ ELNÖK üdvözli a küldöttséget, és arra kéri tagjait, legelőször a föltett kérdésekre válaszoljanak anélkül, hogy azokat a szükségesnek tartott nyilatkozataikkal, észrevételeikkel kiegészítenék. Ezután afelől érdeklődik, katonai szempontból milyen okok miatt ítélik elégtelennek a természetes dunai határt.

PEŠIĆ tábornok kifejti, hogy a határnak Belgrád előtt bizonyos távolságra kell húzódnia, lehetővé téve a királyság fővárosának minden agresszióval szembeni védelmét, hasonlóképpen fedeznie kell a Morava és a Vardar völgyét, amelyek évszázadokon keresztül a támadások útvonalául szolgáltak. A Szerbia által követelt határ e két érzékeny ponton a védelemhez elengedhetetlenül szükséges övezetet biztosítja.

AZ ELNÖK különböző kérdéseire válaszolva PEŠIĆ tábornok kijelenti, hogy semmilyen biztonsági megfontolás sem bírhatja rá a szerb kormányzatot történelmi fővárosának áthelyezésére. Állítása szerint a Morava torkolatával szembeni semleges övezet kialakítása nem terkinthető kielégítő intézkedésnek. Elhárítja, hogy a Románia és Szerbia közötti, Bánságra vonatkozó katonai rendezés lehetőségéről nyilatkozzon; valóban úgy tartja, a két nemzet közötti hagyományosan jó kapcsolatok nem mentesítik Szerbiát attól, hogy - minden eshetőségre számítva - katonai határa legyen.

Rátérve az etnográfiai helyzet vizsgálatára AZ ELNÖK megállapítja, hogy a szerb határvonal-tervezet keleten és északon, Temes és Krassó vármegyékben román többségű lakosságot foglal magában. Megkérdezi a küldöttséget, hajlandó lenne-e követeléseit csökkenteni.

CVIJIĆ véleménye szerint a román térképek nem egyebek, mint a puszta képzelet szüleményei. Úgy gondolja, a Bánságban, Fehértemplomtól és Versectől (Versetz) keletre, meglehetősen világos etnikai választóvonal húzható. Az ettől a vonaltól nyugatra kialakult román szigetek - többek között Alibunar - nem korábbiak a XVII. századnál. E térségben minden városra a szerb lakosság viszonylagos túlsúlya jellemző: Nagykikindán 14 214 szerbre 436 román, Pancsován 9200 szerbre 769 román, Versecen 9057 szerbre 878 román, Nagybecskereken 9464 szerbre 339 román esik. Cvijić a szerb határvonal-javaslat kiigazítására lát lehetőséget, hogy pontosabban feleljen meg az etnikai adatoknak, ugyanakkor kijelenti, nem jogosult olyan pontban nyilatkozni, amely politikai és stratégiai szempontból veti föl a felelősség kérdését.

AZ ELNÖK kérdésére válaszolva Cvijić közli, hogy a Bánságnak a szerbeken kívül 45 000 szláv lakosa - 33 000 szlovák és 12 000 bolgár - van. Az utóbbiak, akik a török elnyomás elől menekültek el, fölvették a katolikus vallást és a szerb nyelvet.

AZ ELNÖK azt szeretné tudni, milyennek tartja a szerb küldöttség a hivatalos magyar statisztikákat.

CVIJIĆ a magyar statisztikákat nem tartja teljes mértékben megbízhatónak. A különböző népszámlálások adatai között - hol a helyi hatóságok szeszélyének, hol a központi közigazgatásnak a nem magyar elemek felaprózását és számának csökkentését célzó leleményessége következtében - gyanús eltérések tapasztalhatók. Használnak egy olyan rovatot - "nem tud nyelveket" - amelyben a kiskorú gyermekeket szerepeltetik, de csak akkor, ha nem magyarok. Az elmagyarosítás főleg a katolikusok rovására megy végbe, akiknek egyébként a nemzeti öntudatuk gyakorta ingadozó. Szabadka környékén legalább 30 ezerre tehető azon szerb katolikusok száma, akik ennek a folyamatnak áldozataivá váltak. Cvijić mindamellett nem hiszi, hogy a Bánságot illetően 5 százalékosnál magasabb helyesbítési szorzószámot kellene alkalmazni a magyar statisztikákra. Véleménye szerint ezek nem annyira a románok, mint inkább a szerbek számára kedvezőtlenek. Ez abból adódik, hogy a románok - lévén falusiak - csak saját nyelvüket beszélik, míg a városlakó szerbek ezzel ellenkezően általában beszélik a magyart, és - a hatóságok megnyerése érdekében - az is hasznukra válhat, hogy magyarnak vétetik föl magukat.

AZ ELNÖK fölkéri a szerb küldöttséget a Bánság gazdasági rendszerének ismertetésére.

CVIJIĆ kifejti, hogy két, egymástól igen eltérő gazdasági körzetet kell megkülönböztetni: keleten a hegyvidéket, nyugaton a síkságot. A hegyvidéki pásztorkodó román lakosság időnként fölkeresi az alföldi szerb piacokat, hogy áruit eladja, ám termékeik túlnyomó részét az Orsovánál a Dunába ömlő Temes folyó völgyén keresztül értékesítik.

Ezzel szemben az alföld kereskedelme nyugat felé irányul. A háború előtt a búza és a cukor egy része Szerbiába került. A fennmaradó részt Budapesten keresztül Fiume és az Adriai-tenger felé irányították. Fiume jugo-szláv kikötője továbbra is a Bánság természetes kijárata marad, míg Budapestet a szabályozó szerepében Belgrád fogja fölváltani, amely felé a térség összes jelentős hajózható folyója - a Tisza, a Dráva, a Száva, a Karas - folyik. Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy Nyugat-Bánság olyan ház, amelynek ajtajai és ablakai Szerbiára nyílnak és amelyet Romániától nyílás nélküli fal választ el.

AZ ELNÖK azt szeretné tudni, milyen statisztikák alapján állítja a szerb memorandum egyes magyar statisztikákkal szemben azt, hogy a Bánság nyugati és központi részében a szerbek tizenegyszer több földet birtokolnak, mint a románok.

CVIJIĆ állítása szerint az ezeken a területeken található termőföld túlnyomó része a XIII. században Szerbiából a Bánságba vándorolt falusi nemesség rangjavesztett örököseinek, gazdag szerb családoknak a birtokában van. A Balogh-féle magyar térkép elismeri a szerbek előnyét, meglehet anélkül, hogy pontosan az említett arányt támasztaná alá.

AZ ELNÖK kérdéseire válaszolva VESNIĆ és CVIJIĆ kifejti, hogy az utóbbi években a mezőgazdaság fölszereltségét illetően fejlődést mutató Szerbia ma már képes megtermelni a szükségleteinek megfelelő gabonamennyiséget, ám a Bánság gabonamezői föltétlenül szükségesek lesznek Montenegro és a többi, nem gabonatermelő jugo-szláv terület élelmezéséhez.

CVIJIĆ úgy gondolja, hogy a bánsági kivitel legfontosabb útvonalát a Morava -völgy vonalában folytatódó Temesvár-Báziás, valamint a Belgrádba vezető Temesvár-Pancsova vasútvonal fogja jelenteni. Leszögezi, hogy mind ez ideig a hajózható vízi utak - a Tisza és a Duna - a vasútnál kisebb szerepet játszottak.

AZ ELNÖK rátér Bácska etnográfiai helyzetének vizsgálatára.

CVIJIĆ fönntartja a szerb küldöttség számára a lehetőséget, hogy erre a kérdésre visszatérjen, amikor majd módjában lesz a bizottságnak adatokkal és részletes térképekkel szolgálni. Általánosságban azt mondja el, hogy a Szerbia által követelt Szeged-Baja vonaltól délre kevert lakosság él, főleg az északi részen, de a szerbek a bunyevácokkal együtt többséget alkotnak. Szabadka 100 000 lakosából mintegy 70 000 szerb, illetve bunyevác.

Válaszul AZ ELNÖK kérdésére CVIJIĆ kifejti, hogy Bácska gazdasága, csakúgy mint a Bánságé Belgrád és Fiume felé tekint. Majd hozzáfűzi, hogy a szerbek a bácskai kérdést különösképpen a szívükön viselik, mivel ez a tartomány civilizációjuk bölcsője. E tekintetben különösen Zombor és Újvidék (Novi-Sad, Neusatz) városok játszottak kiemelkedő szerepet a XIX. század folyamán.

Amikor AZ ELNÖK fölkéri CVIJIĆET, tárja a bizottság elé azokat az etnográfiai indokokat, amelyek igazolják a szerbek által Baranyára támasztott követeléseket, utóbbi elmondja, pillanatnyilag nem áll módjában részletes adatokkal szolgálni. Azért azt mégis hangsúlyozni kívánja, hogy a szerb-horvátok - amennyiben a sokácokat és a bunyevácokat is odaszámítják - e tájegységben is a lakosság jelentős részét teszik ki.

AZ ELNÖK azt tudakolja, van-e a szerb kormányzatnak katonai jellegű indoka arra, hogy ne elégedjék meg a Dráva-határral.

PEŠIĆ tábornok válaszában előadja, hogy a szerb kormányzatnak a Drávától északra megtelepedett szerb-horvát lakosság iránti igénye a nemzetiségi elven alapul, de Szerbia ugyanakkor arra is törekszik, hogy az etnográfiai határt fedező stratégiai határa legyen. A szerb határvonal-tervezetet e két szempont figyelembevételével dolgozták ki.

VESNIĆ nem titkolt meglepetéssel teszi szóvá, hogy a bizottság által nézeteltérésük kifejtésére fölszólított Szerbiát és Romániát ezen a helyen egyenrangú félként kezelik. Elvégre Szerbia az első naptól az utolsóig részt vett a háborúban, anélkül, hogy valaha is megingott volna. Románia pedig - miután az időt jól megválasztotta és belépésének árát szerződésben biztosíttatta - békét kötött az ellenséggel, sőt még azt is elérte nála, hogy a rákényszerített áldozatokért más területi előnyökkel kárpótolja. Amennyiben a nagyhatalmak Romániát szövetségesként kívánják kezelni, Szerbia - amelyet e döntés szerfölött meglepne - nem követheti őket. A szövetségi szerződés érvényességét pedig, amelynek alapján a románok a Bánságot maguknak követelik, semmilyen körülmények között sem ismerheti el, hiszen tudta nélkül kötötték meg a szerződést és anélkül, hogy - amint ezt alaptalanul állítják - megbízta volna az orosz kormányt képviseletével: sőt mi több, azt azon nyomban érvénytelenítették, mihelyt Románia lepaktált az ellenséggel.

Amikor Szerbia a Bánság és a Bácska szerb vagy jugo-szláv népesség lakta területeit követeli, akkor ezt azon elvekkel összhangban teszi, amelyeket a szövetségesek zászlójukra írtak. Különösen a Bánság kérdésében szegezi szembe az erkölcsi entitások elvét a földrajzi és gazdasági egységek elméletével, amelyből olyan ügyesen húz hasznot a románok mértéktelen nagyravágyása. Politikai téren a bánsági szerbek elszánt küzdelmet folytattak a magyar uralom ellen, és bátorságukért drágán megfizettek. A verseci hazafi, Miljević megőrült a börtönben.

VESNIĆ tovább taglalja Romániának a háború idején folytatott ingadozó és haszonleső politikáját, amellyel a szerbek megbízhatóságát állítja szembe. Attól tart, hogy a szerb és jugo-szláv nép fájdalmas leckét kap politikai erkölcsből - látván, hogy miután teljes odaadással küzdött a háborúban, legszentebb jogait egy olyan, barátinak kétségkívül baráti nemzet vonja kétségbe, amely csupán pillanatnyi szövetséges volt. És ezt a leckét más népek is meghallhatják.

VESNIĆ jelzi, hogy a szerb kormányzat - mint ahogy azt már január 31-én külügyminisztere útján kinyilvánította - a Bánság vonatkozásában készséggel elfogadja a népszavazást. Azonban ami a Bácskát illeti, ahol ellenségei jelen vannak, csak abban az esetben hajlandó az ilyen szavazásra, ha a békekonferencia általánosságban ezen eljárás lefolytatását rendelné el a szövetséges és az ellenséges államok közötti viszályok megoldására.

VESNIĆ végül politikai szempontból kívánja megerősíteni Pešić tábornok katonai jellegű ellenvetéseit a Morava -völgy védelmét semleges övezet létrehozásával megvalósítani kívánó elképzeléssel szemben. A mostani háború tapasztalatai azt mutatják, elvetendők a felemás megoldások, saját védelméről mindenkinek magának kell gondoskodni.

AZ ELNÖK arra hívja föl Vesnić figyelmét, hogy a tájékoztató elején kifejtett általános politikai jellegű észrevételeinek nem egy egy területi kérdésekkel foglalkozó technikai bizottság hanem a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa előtt lenne helyük. A Románia és Szerbia között fölmerült kérések etnikai, földrajzi, gazdasági szempontú vizsgálata során a bizottság ugyanazt a módszert alkalmazza, amellyel a szövetségesek és az ellenséges államok között támadt viszályok esetében is él. Ezt cselekedve a szövetséges kormányok akaratát követi, amelyek meghatároztak néhány, a nemzetközi kapcsolatokat szabályozó elvet, és ezekhez kívánják igazítani a békeszerződés minden egyes pontját. A bizottságban képviselt egyetlen nemzet sem feledkezik meg arról a szerepről, amelyet Szerbia játszott a háborúban, sem az áldozatokról, amelyeket meg kellett hoznia. Egyébként Szerbia bizonyára emlékszik arra, hogy kezdettől fogva, amikor veszély fenyegette, fölhívása egyiküknél sem - így Franciaországban sem - talált süket fülekre. Ennek megfelelően a bizottság a viták során nem kíván helyt adni olyan törekvéseknek, amelyek elvonnák figyelmét feladatától és hátráltatnák munkájában, melynek egyedüli célja, hogy minden esetben igazságos és kielégítő megoldást találjon.

PAŠIĆ kijelenti, hogy Szerbia követeléseit a nemzeti elvre alapozza és kétes esetben a döntést népszavazásra bízza.

AZ ELNÖK köszönetet mond a szerb küldöttségnek, amely elhagyja az üléstermet.

A bizottság ülését február 28., péntek 10 órára napolja el, amikor a Bácska és a Bánság határait fogja megvizsgálni.

Az ülést 17 órakor rekesztik be.

levéltári jelzet: AD. Actes de la Conférence de la Paix, vol. 53, Commission des Affaires Roumaines et Yougoslaves

A CSEH-SZLOVÁK ÜGYEK BIZOTTSÁGA ÜLÉSÉNEK JEGYZŐKÖNYVE

irat FDD száma: 200

iratszám:88[217]

irat típusa: Szám nélkü.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. február 27.

A bizottság ezután rátér Szlovákia kérdésére.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) úgy véli, ezt a kérdést két szempontból szükséges megvizsgálni: egyrészt etnikai, másrészt földrajzi és gazdasági szempontból.

Ami az első szempontot illeti, véleménye szerint arra kell törekedni, hogy minél kevesebb magyar kerüljön a Cseh-szlovák Köztársaság területére. Az új államban amúgy is nagyszámú idegen elem található, amelyeknek beolvasztása nehéz feladatnak ígérkezik.

Ám a második szempontot megvizsgálva kiderül, hogy lehetetlen dolog pontosan az etnikai határt követni. A gazdaságot szem előtt tartva az új államnak - a közlekedés biztosítása érdekében - bizonyos kiterjedésű sík vidéket kell juttatni.

Az amerikai küldöttség által javasolt határvonal - hogy kijárásuk legyen a Dunához - a cseh-szlovákoknak adja Pozsonyt (Presbourg). A Csallóközt (île de la Grande-Schütt) nem érinti, ami következésképpen kizárva, Komárom városa úgyszintén kizárva, hanem a Kis-Dunát követi a Dunáig, majd ugyanazt az Ipoly (Ipel) torkolatáig; ezután az Ipoly völgyében halad fölfelé, és a vízválasztót követve délről elkerüli Rimaszombatot, majd a Sajó völgyében északnak és keletnek folytatódik. Azután a vízválasztón húzódik az Ungig, elkerüli a cseh-szlovák oladalon maradó Ungvárt, továbbra is a vízválasztót, később Ung vármegye határát követve az Uzsoki (Uszok)-hágótól néhány kilométerre keletre eléri Galícia határát. Innét Galícia és Magyarország közigazgatási határán halad mindaddig, amíg el nem éri Szilézia határát.

NICOLSON (Brit Birodalom) elvben elfogadja az amerikai határvonalat a Kis-Duna és a Vág találkozási pontjáig. Azonban úgy véli, hogy a Csallóközben élő 95 000 magyarnak nem szabad Cseh-Szlovákiába kerülnie. Ezzel szemben a folyó egész hosszában a cseh-szlovákoknak kell adni az ellenőrzést aVág fölött.

Így tehát szükséges annak vizsgálata, hogyan választható le Magyarországról a Csallóköz keleti fele, azért hogy Komárom városát és a Vág folyót teljes hosszában, egészen a Dunáig a cseh-szlovákoknak adják.

A tervezet többi - tehát a Komáromtól keletre eső - szakaszát illetően egyetért amerikai kollégája véleményével. Arról van szó, hogyan lehet összeegyeztetni a közlekedéssel, a vasúttal szemben fölmerülő igényeket azzal a törekvéssel, hogy a lehető legkevesebb magyart juttassák Cseh-Szlovákiának.

SALVAGO RAGGI márki (Olaszország) osztja Dr. Seymour véleményét. Nem szabad túl sok magyart Cseh-Szlovákiához csatolni, mert az megvaltoztatná az ország lakosságának jellegét. Evvel kapcsolatban meg kívánja jegyezni, hogy az osztrák-magyar statisztikák nem megbízhatóak. Zolger volt osztrák miniszter nemrég saját maga is elismerte, hogy az osztrák kormány minden statisztikát meghamisított. Ő pedig biztosan tudja, hiszen fél éve még hivatalban volt. Máskülönben a csehek sem tudnak egymás között egyetértésre jutni. Hivatalos statisztikáik állítása szerint Cseh-Szlovákiában és Ausztriában 2 700 000 szlovák él, ugyanakkor egy híres cseh író azt nyilatkozta, hogy az egész világon - Amerikát is beleértve - nincsenek többen 3 600 ezernél, márpedig - amint tudjuk - Amerikában a számuk több százezerre rúg.

Ezen észrevételt követően Salvago Raggi márki arra hívja föl a figyelmet, hogy a Dr. Seymour által javasolt határ nagyjából ugyanaz, mint amit a csehek kérnek. Ő elfogadja Komáromig a javasolt kisebb változtatással. Azonban Komárom után a javasolt vonalat önkényesnek tartja, hiszen az nem földrajzi és nem is etnográfiai határ. Az etnográfiai határ jóval északabbra húzódik.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) arra figyelmeztet, hogy a javasolt határvonal azért esik délre a valódi etnográfiai határtól, mert a vasúti összeköttetés az Ipoly-torkolat és a rimaszombati bányavidék között ily módon biztosítható.

Azonkívül a tisztán etnográfiai határ még azzal a hátránnyal is járna, hogy az északon lakó népességet elzárná az Ipoly felé tartó jelentős kereskedelmi útvonalaktól.

LE ROND tábornok (Franciaország) véleménye a következő két elvet illetően tökéletesen megegyezik Dr. Seymour álláspontjával:

1. A lehetőség szerint figyelembe veendők az etnikai elemek.

2. Biztosítani kell az ország gazdasági életét megadva számára mindazon közlekedési utat, amely okvetlenül szükséges a különböző térségek közötti összeköttetéshez.

Majd hozzáfűzi még, hogy egy harmadik - Wilson elnök által több ízben kifejtett - szempontot is figyelembe kell venni: a határvonalak kijelölésekor kerülendő minden helyi surlódás kiváltására okot adó tényező, amely későbbi bajok forrása lehet.

Ezek után Le Rond tábornok rátér a javasolt határvonal első szakaszának vizsgálatára. Az angol küldöttség elképzelése szerint a cseh-szlovákoknak kellene adni Pozsony (Poszony, Presbourg) valamint Komárom városokat, és ezen városok között a határvonal a Kis-Dunát követné. Le Rond tábornok elismeri, hogy a Csallóköz (île de la Grande-Schütt) etnikai szempontból inkább magyar, mint cseh, ám szem előtt tartva az általa föntebb említett második és harmadik elvet, komoly érvek szólnak amellett, hogy a szigetet a cseheknek kell adni. Csallóköz lakosságát a folyam igen széles vize elválasztja a Duna jobb partjától. Ezzel szemben a Kis-Dunán számos út halad át, aminek eredményeképpen a Csallóköz lakosságának csak az északi térséggel van kapcsolat.

Másfelől pedig, ha azt vesszük tekintetbe, hogy a sziget magyar lakosságát két oldalról két cseh város - Pozsony, illetve Komárom - fogja majd közre, amelyektől gazdaságilag függeni és amelyeken át közlekedni fog, Le Rond tábornok szerint helyi zavargásoktól lehet tartani, hacsak nem csatolják a lakosságot Cseh-Szlovákiához.

A határ második, tudniillik azon szakaszát illetően, amelyik a Dunától Galíciáig húzódik - Le Rond tábornok szeretné, ha tájékoztatásképpen berajzolnák a térképre, mielőtt rátérnének megvitatására.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) indítványozza, hogy a bizottság munkájának egyszerűsítése érdekében a térképek elkészítésével megbízott szakértők az ülések szünetében tartandó megbeszélések során jussanak egyetértésre a határok kérdésében. A vitatott szakaszokon pedig berajzolnák a különböző javaslatokat.

A bizottság elfogadja az indítványt, és szakbizottság fölállítását határozza el, amelybe minden küldöttség képviselőt küld, és amely március 1-jén ül össze, hogy bejelölje a térképen a javasolt határvonalat.

Ezek után a bizottság úgy dönt, hogy rátér a magyarországi ruszinok kérdésére.

DR. SEYMOUR (Amerikai Egyesült Államok) szerint a magyarországi ruszinokat illetően három megoldás képzelhető el.

Elsősorban a ruszinok Ukrajna államhoz történő csatolása.

Másodsorban megtartásuk Magyarországon belül.

Harmadsorban tartomány vagy autonóm állam létrehozása a Cseh-szlovák Köztársaságban.

Az amerikai küldöttség elutasítja az első két megoldást, és a harmadikat támogatja, vagyis egy autonóm egység létrehozását a Cseh-szlovák Köztársaságon belül. Azonban ezt a következő föltételekhez köti:

a) A cseh-szlovákok kötelesek a békekonferenciának biztosítékokkal szolgálni a ruszin autonómia tiszteletben tartását illetően.

b) Meg kell bizonyosodni afelől, hogy ezt a megoldást a ruszinok kedvezően fogadják.

c) Végül nem szabad arról megfeledkezni, hogy a ruszinok politikai szempontból nem számítanak fejlett népnek. Mindenesetre nincsenek elegendően ahhoz, hogy független államot alkossanak. Az amerikai küldöttség mégis úgy véli, hogy gazdasági fejlődésük gyorsabb lesz a cseh-szlovákok irányítása alatt.

A javasolt megoldás révén a ruszinok mind a románokkal, mind a cseh-szlovákokkal érintkezésben állnának mintegy összekötő kapcsot alkotva e két állam között.

Ebben a térségben az amerikai küldöttség határként egy, a Csap-Királyháza közötti vasúttól délre húzódó vonalat javasol.

Magától értetődően e javaslat elfogadása esetén fontossá válik - elsősorban a ruszinoknak -, hogy a románok és a cseh-szlovákok között baráti kapcsolatok alakuljanak ki, illetve álljanak fönn.

SALVAGO RAGGI márki (Olaszország) nemigen látja, hogyan lehetne az amerikai küldöttség által kívánatosnak tartott baráti kapcsolatokat kialakítani úgy, hogy egy szögletet a Cseh-szlovák Köztársaságnak juttatva mindenkiben elégedetlenséget keltenek. Hiszen belátható, hogy ezzel a megoldással minden közlekedési kapcsolatot elvágnak Románia és Magyarország illetve Lengyelország között és viszont.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) kétségba vonja, hogy a javasolt megoldás valóban ezzel a hátránnyal jár.

AZ ELNÖK azt tudakolja Salvago Raggi márkitól, hogy véleménye szerint hova kellene csatolni a ruszinokat.

SALVAGO RAGGI márki (Olaszország) megkérdezi, ha már egyszer eldöntött tény, hogy a ruszinok mindenképpen függetlenek maradnak, akkor miért nem azon szomszédjukhoz csatolják őket, amelyikhez pedig fűződnék valamelyes gazdasági, stratégiai vagy politikai érdekük a csatlakozásra, vagyis a magyarokhoz.

SIR EYRE CROWE (Brit Birodalom) azt válaszolja, hogy éppen ezt akarják elkerülni, hiszen meg kell akadályozni, hogy Magyarország beékelődjön a cseh-szlovákok és a románok közé.

LE ROND tábornok (Franciaország) szerint egy másik megoldás lehetne az, hogy a ruszinokat a románokhoz csatolják. Habár a románok nem ragaszkodnak ehhez, és a ruszinok nem adtak hangot ebbéli kívánságuknak.

A két nép között vallásbeli különbség áll fönn, amely konfliktusok forrása lehet.

Így tehát marad az amerikai küldöttség által javasolt megoldás, vagyis az, hogy a ruszinokat a cseh-szlovákokhoz csatolják. Ez nem tökéletes, de ez a legcélszerűbb. A cseh-szlovákok kívánatosnak tartják, és a ruszin lakosság bizonyos fölvilágosult elemei is kijelentették, hogy szívesen egyesülnének a cseh-szlovákokkal. Közlekedési szempontból ugyanarról a térségről van szó. Végül, ami az etnikai megközelítést illeti, a ruszinok szlávok, és legközelebbi ugyanilyen fajú szomszédaik a csehek.

LAROCHE (Franciaország) megjegyzi, hogy olyan javaslatok is voltak, amelyek szerint a ruszinokat Lengyelországhoz kellene csatolni. Ám ha hagynák Lengyelországot, hogy bekebelezze ezt a csöppnyi ruszin szögletet, földrajzi szempontból igen csak furcsa alakot öltene. Lengyelország határain belül a ruszin terület az ország többi részétől teljesen elszigetelt nyúlványt alkotna a hegyek túlsó oldalán anélkül, hogy létének valami oka lenne.

Annak a megoldásnak a révén, amely a ruszinokat Cseh-Szlovákiához csatolja, ez az állam kétségkívül meglehetősen elnyújtott formát nyer, ám ez megegyezik általános közlekedési rendszerével.

SALVAGO RAGGI márki (Olaszország) arra hívja föl a figyelmet, hogy talán nem kellene elvetni - mielőtt újabb vizsgálatnak nem vetik alá - a magyar megoldást. A ruszinokat Cseh-Szlovákiához csatolva minden közlekedési kapcsolatot megszüntetnek Magyarország és Lengyelország között. Ez az ország gazdasági életében hatalmas megrázkódtatást válthat ki.

SIR JOSEPH COOK (Brit Birodalom) kijelenti, szerinte a kérdés abból áll, hogy eldöntsék, vajon a ruszinokat baráti vagy ellenséges kézbe akarják juttatni. A válasz nem lehet kétséges, hiszen a ruszinok saját maguk is inkább a cseh-szlovákhoz csatlakoznának, mint a magyarokhoz, és ami a cseh-szlovákokat illeti, ők is szívesen uralkodnának a ruszinok fölött.

AZ ELNÖK megállapítja, hogy miután a bizottság többsége a ruszinok és a cseh-szlovákok egyesülését támogatja, a kérdés elvileg megoldást nyert, majd az iránt érdeklődik, hogy az olasz küldöttségnek vannak-e fönntartásai.

SALVAGO RAGGI márki (Olaszország) továbbra is azt gondolja, hogy ez a megoldás rossz megoldás; ám mivel - mindent összevéve - egy ellenséges állam számára kedvezőtlen, formális kifogással nem kíván élni.

DULLES (Amerikai Egyesült Államok) fölhívja az első olasz küldött figyelmét arra, hogy a magyarországi ruszinok Cseh-szlovák Köztársasághoz való csatolásának körülményeit egyelőre nem határozták meg. Nevezetesen fontolóra kellene venni a Magyar- és Lengyelország közötti átmenő forgalom szabadságának a kérdését.

Hasonlóképpen a bizottság indítványt nyújthatna be a Szövetségesek Legfelsőbb Tanácsának a kisebbségek valamint a ruszinok Cseh-szlovák Köztársaságon belüli autonómiájának védelme érdekében.

SALVAGO RAGGI márki (Olaszország) elismeri, hogy ez olyan észrevétel, amely sok mindent elsimíthat. Amennyiben nemzetközi előírások szavatolják az átmenő forgalom szabadságát ezekben az országokban, úgy elhárul a javasolt megoldással szemben emelt egyik legfontosabb kifogás.

AZ ELNÖK megállapítja, hogy ebben a kérdésben minden küldöttség egyetért. E tényállást közölni fogják a nemzetközi útvonalak szabályozását végző bizottsággal.

Az ülést 18 órakor rekesztik be. A bizottság elhatározza, hogy a következő ülését március 3-án, hétfőn 17 órai kezdettel tartja meg.

levéltári jelzet: AD. Actes de la Conférence de la Paix, vol. 48, Commission des Affaires Tchécoslovaques.



[183] A föntebb, 9. sz. alatt közölt irat.

[184] A gyulafehérvári gyűlés 1918. december 1-jén kimondta Erdély csatlakozását Romániához.

[185] A választ illetően lásd a lentebb, 186. sz. alatt közölt iratot.

[186] A 15h 30-kor megnyitott ülésen, amelyen először ideiglenes jelleggel Laroche, majd a bizottság választott alelnöke, de Martino elnökölt, Day, Seymour, Sir Eyre Crowe, Leeper, gróf Vanutelli Rey, Palairet, Aubert, de Saint-Quentin és Horchow hadnagy voltak jelen.

[187] De Martino.

[188] Lásd az I., II. Függeléket.

[189] Lásd a föntebb, 58. sz. alatt közölt irat 3. jegyzetét.

[190] Az irathoz fűzött jegyzet: A rövidség kedvéért Erdélynek nemcsak azt a területet fogjuk hívni, amely a történelemben vagy a mai közigazgatási terminológiában ezt a nevet viseli, hanem a jelenleg a románok által követelt, a Kárpátok és a Tisza (Theiss) közé eső román etnikai terület egészét.

[191] A 10 órakor megnyitott ülésen, amelyen Tardieu elnökölt, Day, Seymour, Sir Eyre Crowe, Leeper, Laroche, de Martino, gróf Vannutelli Rey, Palairet, Aubert, Saint-Quentin, gróf Vinci valamint Horchow főhadnagy vettek részt.

[192] Lásd a föntebb, 78. sz. alatt közölt irat I. Mellékletét.

[193] Franchet ďEsperey tábornok.

[194] A 10 órakor megnyitott ülésen, amelyen Tardieu elnökölt, Day, Crowe, Leeper, Tardieu, Laroche, de Martino, gróf Vannutelli Rey, Palairet, Aubert, de Saint-Quentin, gróf Vinci, Johnson őrnagy, valamint Horchow főhadnagy vettek részt.

[195] A kötetben nem közölt irat.

[196] 1918. december 1-jén az Erdélyi Nemzeti Tanács kinyilvánította Erdély csatlakozását Romániához.

[197] A kötetben nem közölt irat.

[198] A 10 órakor megnyitott ülésen, amelyen Tardieu elnökölt, Day, Seymour, Sir Eyre Crowe, Leeper, Tardieu, Laroche, de Martino, gróf Vannutelli Rey, Palairet, Aubert, de Saint-Quentin, gróf Vinci, valamint Horchow főhadnagy vettek részt.

[199] Az 1916. évi bukaresti titkos szerződésről van szó.

[200] S. Pichon.

[201] A 9. sz. alatt föntebb közölt irat.

[202] A 82. sz. alatt föntebb közölt irat.

[204] A kötetben nem közölt irat.

[205] A kötetben nem közölt irat.

[206] Jászi Oszkár.

[207] Ebben az Erdélyi Nemzeti Tanács kimondta Erdély egyesülését Romániával.

[208] Jászi Oszkár.

[209] A 15 órakor megnyitott ülésen, amelyen Tardieu elnökölt, Day, Seymour, Sir Eyre Crowe, Leeper, Laroche, de Martino, gróf Vannutelli Rey, Palairet, Aubert, de Saint-Quentin, gróf Vinci, Horchow főhadnagy, valamint Alby tábornok vettek részt.

[210] A 33. sz. alatt föntebb közölt irat.

[211] Megjegyzés az okmányhoz: A semleges övezet kérdését 1919. február 21. és 26-i ülésén a kormányfők és a külügyminiszterek tanácsa megvizsgálta.

[212] A 10 órakor megnyitott ülésen, amelyen Tardieu elnökölt, Day, Seymour, Sir Eyre Crowe, Leeper, Laroche, de Martino, gróf Vannutelli Rey, Palairet, Aubert, de Saint-Quentin, gróf Vinci, Bratianu (Bratiano), Vaida-Voevod, Misu, valamint Horchow főhadnagy vettek részt.

[213] Románia területi követeléseit a memorandumok és nyilatkozatok foglalták össze. Egyik memorandumuk a 176. sz. alatt, föntebb közölt irat I. Mellékletében található.

[214] Lásd a 121. sz. alatt, föntebb közölt irat 3. jegyzetét.

[215] Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezésről van szó.

[216] A 15 órakor megnyitott ülésen, amelyen Tardieu elnökölt, Day, Johnson, Sir Eyre Crowe, Leeper, Laroche, de Martino, gróf Vannutelli Rey, gróf Vinci, Aubert, de Saint-Quentin, Palairet, Cornwall alezredes, Horchow főhadnagy, Castoldi ezredes, Mazzolini őrnagy, Pašić, Trumbić, Vesnić, Zolger, Cvijić, valamint Pešić vettek részt.

[217] A 10 órakor megnyitott ülésen, amelyen Jules Cambon elnökölt, Seymour, Dulles, Cook, Nicolson, Laroche, Salvago Raggi, Stranieri, Sir Eyre Crowe, Hermite, Degrand, valamint Le Rond tábornok vettek részt.