Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

A tartósságának növelése (Fakonzerválás)

A tartósságának növelése (Fakonzerválás)

A fa konzerválásának rendes módja az, hogy ép, egészséges, érett és lehetőleg télen vágott fát használunk, azt jól kiszárítjuk és arról is gondoskodunk, hogy külső nedvesség ne férjen hozzája. Közönséges építőszerkezeteknél a konzerválásnak ez az egyszerű módja is megfelel, oly szerkezeteknél azonban, amelyek a levegő és a nedvesség hatásának vannak alávetve s ez oknál fogva gyorsan korhadnak és pusztulnak, a konzerválásnak oly módját kell alkalmazni, mely a korhadást okozó gombák fejlődését a fában megnehezíti vagy egészen is megszünteti. Ilyen faszerkezetek különösen a fahidak, a vasúti talpfák, a távíró- és telefonpóznák, a villamos vezetékoszlopok, a drótkötélpályák tartóoszlopai, valamint az un. bányafa stb.

A gyakorlatban a fa konzerválásának négyféle módja van alkalmazásban, nevezetesen

  1. A fának természetes vagy mesterséges kiszárítása,

  2. A fának a levegőtől és a nedvességtől való elzárása fölszínének mázzal való bevonása útján,

  3. A fa nedvének és szerves anyagainak eltávolítása úsztatás, lúgozás, főzés és gőzölés által

  4. A fának korhadást gátló anyagokkal való telítése áztatás vagy impregnálás útján.

Az építőfa kiszárítása

A fa nedvességét annak természetes vagy mesterséges szárítása útján távolíthatjuk el. A szárítás különösen azzal növeli a fa tartósságát, hogy a gombák fejlődését, valamint a fa dagadását, repedezését és vetemedését megakadályozza, vagy legalább megnehezíti. Ez a védelem azonban csak addig tart, amíg külső nedvesség nem fér a fához, mert ellenkező esetben a fán megtelepedett korhadást okozó gombák ismét oly viszonyok közé jutnak, amelyek életföltételeiknek kedveznek.

Természetes szárítás az, ha a fa csak a szabad levegővel való érintkezés útján veszíti el nedvességtartalmának nagy részét. Ez a folyamat a fa levágása után azonnal megkezdődik.

A frissen vágott fát, hogy nedve mielőbb elpárologhasson, egészen vagy részben lehéjazzék. Az így előkészített fa azután 1-2 évig marad a szabad levegőn, részint az erdőben, részint a gyűjtő- és lerakóhelyen. További szárítása végett a fát, amelyben még mindig 20-25 % nedvesség van, lehéjazva száraz és födött helyen rakásokban hevertetik, úgy, hogy a csapadék, a nedvesség és a levegő hőmérsékletének nagyobb változásai ellen védve legyen, a levegővel azonban szabadon érintkezzék. E célból a fát nyitott és szellős, könnyű, ereszű s lehetőleg kövezett félszerekben, födél alatt helyezik el s hogy a talaj nedvességétől megóvják. Lehetőleg egyenlő vastagságú, vízszintes ászokfákra fektetik. Az egymáson fekvő szálfák vagy gerendák közé is vékony dorongfát tesznek, hogy a levegő a fát szabadon átjárhassa s annak minden részéhez hozzáférhessen.

A szabad levegőn való ilyen szárítás igen lassú s lágy fánál 2-3, kemény fánál, a körülményekhez képest, 4-10 évig is eltart, amíg víztartalma 20-15 %-ra száll alá. Ez idő alatt a fa gyakran nagyon deformálódik és értékéből sokat veszít. A benne levő káros organizmusok a szárítás alatt nem mennek tönkre s ha a fa átnedvesedik, fölélednek és működésbe lépnek.

(A frissen vágott félkészárú a szárítás tekintetében még gondosabb elbánást kíván, mint a frissen vágott szálfa. Nemcsak az időjárás változásai ellen kell gondosan megvédeni, hanem az erősebb léghuzam ellen is, mert különben megrepedezik. A szárító félszerben való rakásolása is különös figyelmet kíván s arról különösen kell gondoskodni, hogy a levegő minden egyes darabhoz szabadon hozzáférhessen. A deszkarétegek közé minden 0,5-1 m távolságban, valamint a deszkák vége alá is egyenlő vastagságú, keskenye léceket kell tenni, hogy a deszkák meg ne vetemedjenek. Értékesebb anyagnál a deszkák bütüjére is léceket szegeznek, hogy meg ne repedjen. A deszkákat időnkint át kell rakni és megfordítani.)

A mesterséges szárítás vagy aszalás költséges s azért csak nagyobb műhelyekben szokásos, ahol az évekig tartó természetes szárítás nemcsak a fa földolgozását késleltetné, hanem nagy terjedelmű és költséges raktárakat és nagy készleteket is tenne szükségessé. Mesterséges szárítással a fát, amely már 1-2 évig a levegőn száradt, 2-10 nap alatt annyira lehet kiszárítani, hogy fogyásra, repedezésre és vetemedésre való hajlandóságát elveszti s a benne levő rovarok és gombák is elpusztulnak. Ilyen módon tehát a már inficiált fát is lehet a korhadás ellen védeni. A szárítást mindazonáltal fakonzerválás céljából nem igen alkalmazzák, és alkalmazásával csak azt akarják elérni, hogy a fát mielőbb földolgozhassák s alakváltozásra való hajlandóságát megszüntessék.

A mesterséges szárítás leginkább a késő tavasszal vagy nyáron vágott fánál és különösen a bükkfánál szükséges, amely, mint már említettük, rövid idő alatt megfülled és korhadásnak indul.

Gerendákat, nagy vastagságú fákat és hasított árút nem igen szoktak mesterségesen szárítani s különösen a deszka az, amelynek repedezését és vetemedését ilyen módon megakadályozzák.

A mesterséges szárítás legegyszerűbb módja a szárítókamarákban való szárítás (Napier és Fréret rendszere). E célból a már leírt módon, hézagosan rakásolt fát meleg levegő vagy forró füst hatásának teszik i, mely a fát lassan, fokozatosan és mérsékelten fölmelegíti s vizét elvonva, magával viszi. A falazott szárítókamarát, amelynek hosszúsága a szárítandó fa méreteihez igazodik, az egyik végéhez hozzáépített tűztérből rendesen hulladék fával fűtik s a tűzhely égésterményeit a talajba süllyesztet, falazott csatornában vezetik a szárítókamarán keresztül. A csatornát áttört agyagtáblákkal vagy öntöttvas-lemezekkel födik le, melyeken keresztül az égéstermények a szárítókamarába kiléphetnek s az ott fölrakásolt fát körüljárva, az elnyelt vízzel együtt a boltozatban levő lehúzó nyílásokon át a kéménybe és ezen keresztül a szabadba kerülnek.

Gazdasági szempontból a meleg levegőt addig tartjuk érintkezésben a fával, amíg teljesen telítve van párával s több vizet föl nem vehet. A szárítást azonban meggyorsíthatjuk, ha a nedves és részben lehűtött levegőt a szárítókamarából minél előbb eltávolítjuk s a fát mindig új és új, száraz és meleg levegővel hozzuk érintkezésbe. A nedves és lehűtött levegő gyors eltávolítására jól berendezett szárítókamarákban szívó szellőztetőt is szoktak alkalmazni.

(Napier a tűzhely égésterményeit a szárítókamara felső részébe vezette, ahonnan azok, a farakásokon keresztül fölülről lefelé haladva, a talajba süllyesztett csatornába s onnan a kéménybe jutottak.)

Vannak azonban olyan szárítókamarák is, melyeknél a tűzhely égésterményeit kőanyag-vagy vascsövekben vezetik a szárítótéren keresztül; ezeket úgy helyezik el, hogy a szárítókamara levegője minden oldalról hozzájuk férhessen. A csöveken keresztül forró vizet vagy gőzt is szoktak vezetni, amely melegét a csőfalak útján a szárítókamara levegőjével közli. Ott, ahol gőzgéppel dolgoznak, annak fáradt gőzét lehet a fűtésre fölhasználni s ezzel a szárítás költségeit csökkenteni. Sima fűtőcsövek helyett végre bordás fűtőtesteket is szoktak a fűtőkamarába beállítani, amelyeknek fűtőfelülete oly nagy, hogy a kamara levegőjét a kívánt hőmérsékletre fölmelegíti. A víz- vagy gőzfűtésre alapított berendezéseknek az a jó oldaluk, hogy tűzbiztosak és könnyen szabályozhatók. A fűtőtestek elhelyezhetők azután magában a kamarában, vagy annak előterében, utóbbi esetben azonban a kéménnyel való természetes szellőzés helyett mesterséges szellőzésre, vagyis szívóventillátor (exhaustor) alkalmazására van szükség.

Újabb időben mindinkább terjednek az un. gyors-szárítók, amelyek nem száraz, hanem a szárítandó fa víztartalmához mért nedves levegővel dolgoznak. Ennél a rendszernél, amely legközelebb áll a természetes szárításhoz, a gőzzel kevert meleg levegőt szellőztető (ventilátor) segítségével gyorsan keresztülhajtják a szárítótéren. A fát folytonosan friss levegő éri, mely a párolgást meggyorsítja.

A szárítókamara hőmérsékletét lassan kell emelni és pontosan szabályozni, mert a különböző nemű és méretű fa szárítása különböző hőmérsékletű levegőt kíván. Tölgyfa szárításnál 55-60, legföljebb 70, lágy fánál 35-40, egész fatörzseknél 40-50, fölmetszett fánál 80-100 oC hőmérsékletű levegőre van szükség. Ennél nagyobb hőmérséklet a fa megrepedezését okozná, 110 oC-nál pedig a fa száraz desztillációja következnék be, ami a szilárdság csökkenésével lenne kapcsolatos.

A szárítás-tartalma, a berendezés jósága szerint, 24-120 óra. Minél vékonyabb a fa, annál gyorsabban szárad ki. A tűlevelű fa is gyorsabban szárad, mint a lombos. A fűrészárú jó kiszárítására 3-10 nap szükséges. A szárítást nem szabad nagyon gyorsítani, mert a fa megrepedezik. A száradás folyamatát meggyorsíthatjuk, ha úsztatott fát veszünk, vagy pedig a fa nedvét az alább leírandó módon kilúgozzuk.

(Kisebb méretű fát úgy is szoktak szárítani, hogy egy vaskazánba teszik és ott 50-60 oC-ra melegítik. A víz elpárolgását a kazánon belül légszivattyúval segítik elő. E helyett 100-120 oC-ra fölhevített gőzt is lehet a kazánba beereszteni, mely a fa vizét gyorsan elvonja (gőzölés rendszere). Ez azonban nemcsak drága és körülményes, hanem tökéletlen és csekély hatású is.)

Meyer dr. berlini kémikus gyorsszárító módszere abból áll, hogy a szárítandó fát fojtóan elzárható vaskazánba teszik és 60-70 C fokú, 80 % alkoholból és 20 % benzinből álló keveréket öntenek rá. A vízelvonás azonnal megkezdődik és mindaddig tart, amíg a próbacsapon kibocsátott oldatban vizet már nem találnak. Az alkoholkeveréket most egészen levezetik, a fában maradt csekély részét pedig melegítéssel távolítják el. Az így kiszárított fa nemcsak helyt- és alakot-álló s nem repedezik, hanem a benne levő gombák és csírák is elpusztulnak. Az eljárás igen olcsó. (Magyar mérnök- és építész-egylet közlönye, 1901. IX.529.l.)

Hiányos, de a legrégibb időktől egészen a mai napig használt fakonzerváló eljárás a megszenesítés vagy pörkölés, amelyet kerítés –s korlátoszlopok, kerékvetők, távíró- és telefonpóznák, stb. földbe kerülő végén mint korhadásellenes óvószert általánosan alkalmaznak.

Megszenesítés végett a fák végeit élénk tűzbe teszik és folytonosan forgatják, közbe-közbe azonban kiveszik, nehogy a fa belseje is izzó állapotba kerüljön s megrepedezvén, a beléje jutó nedvesség az óvószer hatását lerontsa.

A megszenesítés jó hatása abban van, hogy a tűz melegének hatása alatt a fa nedve részben elpárolog, a fában levő minden élőlény elpusztul, a könnyen romló szijácsfa megszenesedik s hogy a fa külsejét a száraz lepárlás gázalakú és erős antiszeptikus hatású terményei, nevezetesen a füstben levő kreozot stb. természetes módon impregnálják s annak tartósságát növelik.

A Forró füst konzerváló hatása ismeretes. Ez okozza, hogy a tető fájának az a része, amelyet a füst átjárt, nagyon hosszú ideig tart. Ennek dacára azonban a megszenesítés jó hatása nem állandó. A megszenesített fa fölszínét borító és higroszkopikus tulajdonságától ismert faszén a nedvességet magába szívja és a fa belsejébe vezeti. A megszenesítés jó hatását azonban teljesen eltagadni nem lehet. A faszén ugyanis szintén antiszeptikus anyag s mint ilyen, a gombacsíráknak a fába való behatolását megnehezíti.)

Újabban, hogy a nedvesség a faszénhez ne férhessen, a földbe kerülő, megszenesedett oszlopvéget kátránnyal is bemázolják, vagy finom lemezzel borítják, vagy végre Dubois eljárása szerint 60 cm hosszú és két fél hengerből álló hüvellyel veszik körül, amely égetett agyagból vagy betonból készül s a földből mintegy 10 cm-nyire kiáll. Az oszlop és a hüvely között levő hézagot finom kvarchomok és forró gyanta keverékével töltik ki.

Közönséges ácsmunkához való fánál egyszerűsége és gyorsasága miatt az un. pirítást is szokták alkalmazni. Ha a fát élénk tűz lángja fölött lassan forgatják, annak nedve e közben részben elpárolog s a száraz lepárlás folytán keletkezett antiszeptikus termények nevezetesen a füstben levő kreozot a fába behatolva, a külső réteg tartósságát növelik.

Mesterséges szárítás után is még mindig 10-12 % víz marad vissza a fában. Ennek a víznek eltávolítása azonban károsan hatna a fára, mert a fa elvesztené szilárdságát és rugalmasságát s a levegőből vizet szíva magába, megdagadna és megvetemednék.

A bemázolás.

A bemázolás közönséges ács- és asztalos-szerkezeteknél (ajtók, ablakok, fal- és deszkaborítások, kerítések stb.) fordul elő s habár a fa pórusait elzárja s fölszínét ellenállóbbá teszi, a fa konzerválásának legtökéletlenebb módja. A faszerkezeteket ugyanis a levegőtől és külső nedvességtől mázak segítésével teljesen elzárni egyáltalában nem lehetséges, s ha lehetséges lenne is, nem vezetne célhoz, mert még a jól kiszárított fa belsejében is több-kevesebb nedvesség és esetleg gombaspóra marad vissza, mely a fa romlását a védő mázréteg alatt sok esetben gyorsabban idézi elő, mint ha a fa nem lenne bemázolva.

A bemázolás csak a fa külsejét védi meg némileg, belsejét ellenben nem, s ha akár a fa, akár a máz megreped, pedig a mázaknál a finom hajszálrepedések elkerülhetetlenek, a fa védelem nélkül marad. Ha pedig a fa nem volt jól kiszárítva, a bemázolás egyenesen veszedelmes, mert a belsejében levő nedv és fehérje bomlásnak indul, s elősegíti a korhadást, az esetleg benne levő gombafonalak tovább tenyésznek s a fa gyors romlását okozzák. A mázak nem is nyújtanak állandó védelmet, mert azokat, hogy céljuknak megfeleljenek, időnkint meg kell újítani.

A konzerváló mázak különbözők. Leggyakoribb az olajfestékkel való mázolás, amely lehet fedő- vagy lazúr-máz. Ha ugyanis a fa természetes színét, szövetét és erezetét megváltoztatni nem akarjuk, lazúrfestékkel dolgozunk, vagyis a fát csak forró lenolajfirnisszel mázoljuk e 2-3-szor egymás után és szükség esetén még belakkozzuk, hogy a máz nagyobb tartósságát biztosítsuk. Ha ellenben a faszerkezetet más színűre akarjuk festeni, anélkül, hogy szövetét és erezetét eltakarnók, a lazúrfestékhez festőanyagot is keverhetünk. Leggyakoribb azonban a fedőfestékek használata, melyek a fa fölszínét vastagabb védőréteggel vonják be s annak természetes színét, szövetét és erezetét eltakarják.

Az olajmáz áll az alaprétegből és egy vagy két fedőrétegből. Mindkettő lenolajfirnisszel készül, mely a máz rugalmasságát hosszú ideig biztosítja. Az alapmáz fölrakása előtt a fa fölületét gondosan kell letisztítani, a rajta levő egyenetlenségeket habkővel vagy üvegpapírral lecsiszolni, a mélyedéseket, hézagokat és repedéseket, a szegek és csavarok fejeit olajragasszal betapasztani s a göcsöket alkoholban oldott sellakkal bekenni. Az alapmázra, ha megszáradt, jön a fedőréteg, amely éppen úgy, mint az alapmáz, lenolajfirniszben finomra dörzsölt cink-vagy ólomfehérből és az ehhez kevert festőanyagból áll.

Az olajfestékkel való mázolást különösen ajtóknál, ablakoknál, fal- és deszkaborításoknál, egyszerű fabútoroknál, stb. alkalmazzák.

Szabadban levő vagy földben fekvő faszerkezeteket (kerítések, födélhéjak, stb.) olajfesték helyett gyakran fa- vagy kőszénkátránnyal szokták bemázolni, még pedig a lágy fát bármelyikkel, a kemény fát ellenben csak fakátránnyal, mert a kemény fa a kőszénkátrányt föl nem veszi és megrepedezik tőle. Hőség behatása alatt azonban ez a fakátránnyal mázolt fán is bekövetkezik. A fakátrányt ólomgeléttel és téglaporral is lehet keverni s fölmelegítve, kétszer kell a fára rákenni. A kőszénkátrány ellenben egymagában használható. A bemázolt fa a fakátránytól barna, a kőszénkátránytól fekete színt kap.

A kátrányt mind a lágy, mind a kemény fánál a kátrányfesték pótolhatja, amelyet desztillált petróleumból (gazolin) állítanak elő. A festéket, amelyhez sárga vagy vörös okkert kevernek, igen vékonyan kell a fára mázolni.

Az olaj és a kátránymáz megvédi ugyan a fa fölszínét a légköri behatások ellen, a fába azonban be nem hatol s az esetleg ott rekedt nedvesség és gombacsírák bomlasztó hatását meg nem akadályozza. Azért oly esetekben, amidőn azt akarják, hogy a védőmáz a fa pórusaiba is behatoljon, a fát olvasztott zsírba, paraffinba, gyantába vagy aszfaltba mártják.

Szabadban fekvő vagy földbe ásott faszerkezetek (befalazott gerendavégek, vánkosfák, ajtótokok, kerítések, útkorlátok, faházak, és deszkaborítások, zsindelyfödelek stb.) konzerválására ma általánosan karbolineumot használnak, amely nehéz párolgó képessége miatt nemcsak a levegő behatásának áll ellen, hanem a fába behatolva, védelmet nyújt ama hatsok ellen is, melyeket a fában levő gombacsírák kedvező viszonyok között később kifejthetnének.

Faszerkezetek konzerválására csakis a föltalálója után (1875) elnevezett Avenarius-karbolineum alkalmas, amelyet kőszénkátrány lepárlásánál nyernek. A vele való mázolást legjobb a fa összes kötése előtt végrehajtani, hogy az elfödött részeket, csapokat és bütüvégeket is, amelyek leginkább vannak romlásnak alávetve, bőven megitassa. Olyan fánál, mely a szabadban van elhelyezve, egyszeri mázolás elégséges, a karbolineummal azonban bőségesen kell bánni s belőle annyit fölhasználni, amennyit csak a fa beszívni képes. Földbe kerülő, vagy nedves helyen fekvő fát ellenben legalább kétszer kell bemázolni.

Magas forrpontja következtében az igazi karbolineum magas fokra melegíthető. Ilyen erősen meleg állapotban a fára rákenve, elpárologtatja az ellenálló vizet, s az így részben levegőtől és víztől mentes pórusokba behatolva, leköti a fehérjeanyagokat s kitöltve a fa összes likacsait, megakadályozza a víz behatolását. Ezért, habár bekenés száraz fánál és meleg időben hideg karbolineummal is végezhető, sokkal jobb a forró karbolineum használata, mert hevítésnél az esetleg benne levő víz elpárolog s a fa sejtjei, hézagai és repedései a hígabb folyású anyagot könnyebben szívják be. A nem eléggé száraz fát mindig forró karbolineummal kell kezelni.

A karbolineummal megitatott fa szép diófabarna színt kap, mely a fa minősége szerint majd sötétebb, majd világosabb.

(A karbolineum használatánál nem szabad megfeledkezni arról, hogy a karbolineumot ma nagy mértékben könnyű ásványolaj hozzákeverésével hamisítják, amelyeknek fajsúlya kisebb, mint a vízé, s amelyek a levegőn elpárolognak és a fát védelem nélkül hagyják. Néha szurkot kevernek a kátrányolajhoz, amely el nem párolog ugyan, e helyett azonban a fa sejtjeit elzárja s a kátrányolajnak a fába való behatolását megakadályozza. Az ilyen karbolineumnak alig van tehát valamelyes értéke, mert a fa konzerválására nem alkalmas.)

A karbolineum rossz oldala az intenzív és kellemetlen szag, amely sokáig megmarad. Ott ennélfogva, ahol szagtalan fakonzerváló máz kívánatos, karbolineum helyett 2-3 %-os oldat alakjában a Raco nevezető krezolkészítmény (Avenarius-művek, Ligetfalu, Pozsony mellett) használható jó sikerrel. Gyönge szaga van a Barol nevezetű, szabadalmazott, réztartalmú karbolineumnak is, mely a fának szép barna színt ad s a fehérje-anyagok bomlását éppen úgy megakadályozza, mint a karbolineum.

Az antiszeptikus védőmázak között megemlíthető a fa és a kőszénkátrányon, valamint a karbolineumon kívül: az olajgázkátrány, a kreozotolaj (kátrányolaj 6-10 % karbolsavtartalommal), a karbolsav, a petroleum finomításánál nyert kátrányszerű anyag, az un. goudron, valamint a házigomba irtásánál ismertetett szerek (antinonnin, antigermin, antipolypin, mikroszol, szolutol, stb.) Újabb időben a Pearson által 1890-ben forgalomba hozott kreolin nevezetű antiszeptikus anyagot használják. Ez kátrányolajhoz hasoló szer és nem egyéb, mint gyanta és szóda összefőzéséből eredő gyantaszappan és kátrányolaj keveréke vízzel tejszerű emulzióvá földolgozva. Ehhez hasonló a naftafenoleum nevű, teljesen méregmentes szer is, amelyet fakonzerválásra, úgy, mint a kreolint, igen jó sikerrel alkalmaznak.

Saválló mázakhoz tartozik a kereskedésben különféle színben kapható preolit, melyet hidegen mázolnak a fára, ahol fényes és rugalmas mázréteget alkot. Ugyancsak saválló mázat kapunk, ha marhavért 2 rész égetett gipsszel és 1 rész finom poralakú azbeszttel keverünk össze s a keveréket lenolajfirniszben földolgozva, a száraz fára többször rámázoljuk. A máz igen jól tapad a fához, olcsó, ártalmatlan és szagtalan.

Tűzálló mázak gyanánt, mint a fa tűzelleni védelménél említettük, használják a vízüveget, bóraxot, timsót, bórsavat, ammonium-szulfátot, klórkálciummal oltott égetett meszet, stb., valamint az azbeszt-festékeket.

A kilúgozás, főzés és gőzölés

Ezek a műveletek arra valók, hogy a fa táplálónedveiből és oldható szerves anyagaiból, melyek a gombák és rovarok táplálékául szolgálnak, s a korhadást előmozdítják, amennyit csak lehetséges, eltávolítsanak, vagy legalább azokat olyanokká alakítsák, hogy a fa tartósságát nem veszélyeztetik többé. A nedvétől megszabadított fa, mint már a kiszárításánál is említettük, nem dagad, nem aszik össze, nem vetemedik és nem repedezik oly nagy mértékben, mint kilúgozás nélkül, vagyis nagyobb a tartóssága és állandósága.

A kilúgozás végezhető hideg és forró vízzel, gőzzel és konyhasóval. A hideg vízzel való kilúgozás folyó vagy álló vízben való áztatás útján megy végbe, a folyóvíz azonban kedvezőbben hat, mint az álló.

Kilúgozás végett a fát, vágatása tán azonnal mielőtt nedve megszáradt és nehezen oldhatóvá lett, rendesen vastagabb végével az áram ellen fordítva, vízbe teszik s egy bizonyos ideig ott hagyják és időnkint megfordítják. Az áztatás tartama függ a fa minőségétől, likacsosságától és nedvének mennyiségétől s lágyfánál legalább hat hónapra, tölgyfánál két évre is kiterjed. Az eljárás tehát egyszerű és olcsó, de igen lassú s azért még asztalosmunkákhoz való fánál is ritkán alkalmazzák, az úsztatott vagy tutajozott fát ellenben, mely a vízben szintén kilúgozásnak van alávetve, szívesen veszik, mert tartóssága nagyobb, mint a nem úsztatott fáé.

A kilúgozás művelete forró vízben való áztatással, amelyet főzésnek neveznek, tetemesen meggyorsítható és hatásosabbá tehető. A főzést, amely csak 6-12 óráig tart, kisebb méretű fánál vaskazánban, nagydarabosnál nagyméretű faszekrényekben végzik. A kazán közvetetlenül is fűthető, rendesen azonban a vizet gőz bevezetésével forralják föl.

Újabb időben, az áztatás és főzés mellőzésével, általánosan elterjedt a gőzzel való kilúgozás vagy gőzölés (párolás). A gőz ugyanis könnyebben hatol be a fába s nagyobb hatású is, mint a víz. Gőzölés által minden fát, bármely évszakban vágták is, nagyobb biztossággal lehet nedve egy részétől megszabadítani, mint áztatással, vagy főzéssel.

Gőzölés végett a fát vaskazánba, vagy megfelelőm méretű faszekrénybe teszik s abba túlhevített (száraz) gőzt vezetnek. A gőz a fa sejtjeibe és pórusaiba behatolva, a fanedv oldható és kimosható anyagait föloldja s azokkal együtt kondenzált, barnaszínű víz alakjában levezethető. A gőzölés be van fejezve, ha a kifolyócsapon már tiszta víz jön ki. Ehhez a fa keménysége és gyantatartalma szerint 40-60 óra szükséges. Hosszabb időre a gőzölést kinyújtani nem szabad, mert a fa, ha nedvét teljesen elvesztette, ezzel együtt elveszti szilárdságát és rugalmasságát is s ipari célokra használhatatlanná válik. De a rövid ideig, csak néhány óráig tartó gőzölés sem növeli a faszilárdságát és állandóságát s legföljebb arra alkalmas, hogy a fát meglágyítsa és hajlíthatóvá tegye.

A főzésnek és gőzölésnek jó hatása nemcsak abban van, hogy a fából a könnyen korhadó anyagokat és különösen a fehérjeféléket kilúgozza s ezzel a fa tartósságát növeli, hanem abban is, hogy a főzött vagy gőzölt fa szilárdsága és teherbírása kiszárítás után sokkal nagyobb, mint a minő a főzés vagy gőzölés előtt volt. Ezzel kapcsolatban kisebb a fának volumensúlya, vízfölvevő-képessége, méretváltozása, s repedezésre és vetemedésre való hajlandósága is. Az eljárásnál alkalmazott magasabb hőmérséklet a fában levő mikroorganizmosok s a befészkelődött gombacsírák nagy részét is elpusztítja. A hőmérséklet befolyása alatt a fa fehérjeszerű anyagai is részben átalakulnak, elvesztik oldhatóságukat s ezzel növelik a f a tartósságát is.

Gazdasági szempontból rendkívül nagy jelentősége van a főzésnek és gőzölésnek a bükkfára, amelynek tulajdonságait nagy mértékben megváltoztatja. A bükkfának tudvalevően igen csekély a tartóssága, mert igen gyorsan korhad s használhatósága ennélfogva egyéb jó tulajdonságai dacára igen korlátolt. Sok esetben csúnya, rőt színe akadályozza alkalmazhatóságát. Főzés és különösen gőzölés által ellenben a bükkfa nemesebbé, értékesebbé és különféle célra használhatóvá válik. Rőt külseje helyett egész tömegében egyenletesen sötét, szebb és nemesebb színt vesz föl. A fa továbbá könnyen hajlíthatóvá lesz, s gőzölés után, különösen kisebb méreteknél, könnyen bármilyen alakra hozható s a rákényszerített alakot örökké megtartja. Mind hajlíthatósága, mind színváltozása annál nagyobb, minél nagyobb hőmérsékletnél ment végbe a gőzölés. De különösen a bükkfa szilárdsága és teherbírás az, amely gőzölés által nagy mértékben megnövekszik. Ez a növekvés a húzószilárdságnál 50, a nyúlásnál 400, a teherbírásnál pedig Gaul Károly kísérletei szerint 438 %-ot ér el. A bükkfa a megváltozott tulajdonságait használják ki különösen a Thonet-féle hajlított bútorok gyártásánál, amelyeknek tetszetős színe, tartóssága és nagy szilárdsága általánosan ismeretes.

A diófa fehér szíjácsa gőzölés alkalmával szintén sötétebbé válik s kevésbé üt el a barna színfától.

A gőzölés szintén nemcsak tökéletlen fakonzerváló eszköz, mert a gőz a fa belsejébe nehezen hatolhat be, hanem drága is. Ez oknál fogva egymagában ritkán s leginkább csak bútor- és szerszám-gyártásnál alkalmazzák, egyes impregnáló módokkal kapcsolatban azonban a gőzölés, mint a telítés előkészítő folyamata, általános használatban van.

A konyhasóval való kilúgozásnál a fát nyolc napon át telített sóoldatban tartják. Az ily módon telített fának állítólag sem a nap melege, sem a hőmérséklet változásai nem ártanak. A konyhasónak fakonzerváló hatása ismeretes, egyebek között világosan mutatja ezt a hatást az az ismeretes tény is, hogy a sóbányákban levő fa nem korhad el.

Konyhasó helyett szokták a fát oly sóoldatokkal is megitatni, amelyek forró vízben sokkal könnyebben oldódnak, mint hidegben. A fa kihűlése és az oldószer elpárolgása után a fasejteket sókristályok töltik ki, melyek a fa fogyását, repedezését és vetemedését megakadályozzák. (Krais, Die Zölzer, Stuttgart 1910.)

Kilúgozás után, akármilyen eljárás szerint ment is az végbe, a fát födött, árnyékos és szellős helyen, vagy szárítókamarában ki kell szárítani. A kilúgozott fa sokkal gyorsabban szárad, mint lúgozás, főzés vagy gőzölés nélkül, s kiszáradás után kevesebbet szenved a hőmérséklet változásaitól, mint az a fa, amelyet nedvével együtt szárítottak ki.

A telítés (impregnáls)

Azok között az eszközök között, amelyeket a fa tartósságának növelésére ma alkalmaznak, a telítés az egyedüli, amely, ha jól van végrehajtva, a fát csakugyan konzerválja. A lúgozás, főzés és gőzölés ezt a célt csak csekély mértékben szolgálják, mert a fa szerves anyagait és gombatápláló nedveit a fából ezekkel az eljárásokkal csak igen korlátolt mértékben sikerül eltávolítani s az általuk nyújtott védelem inkább csak a fa fölszínére terjed ki. Oly fánál tehát, amely változó nedvességi viszonyok között lesz elhelyezve (távíró- és telefonpóznák, vasúti talpfák, utcai fakockaburkolat, hajóépítő- és bányafa stb.) ma már általánosan a telítést alkalmazzák a fa konzerválására. Az épületek építésénél használt fa nincs annyira alávetve a korhadásnak, azért ennek konzerválására a telítés ritkábban fordul elő (pl. fazsindelynél, gerendasoroknál, külső deszkaborításoknál stb.), s ha előfordul, a telítés kisebb mértéke is megfelel.

A telítés elve az, hogy a fa nedvének azt a részét, amelyet a telítést megelőző lúgozással vagy gőzöléssel eltávolítani nem sikerült, antiszeptikus, organikus vagy anorganikus szerekkel való telítés útján megmérgezzük, hogy a gombák és rovarok táplálékául ne szolgálhasson.

(A fa tartósságának telítés útján való növelésére az első kísérletek a 18. század elején (1705) találhatók s ma már kétszáznál több telítő eljárás ismeretes, amelyek nemcsak az eljárás módjában és az ahhoz szükséges készülékekben, hanem az alkalmazott telítő szerekben is eltérnek egymástól. A sok eljárás közül, az alábbiaknak csak azoknak rövid ismertetésére szorítkozunk, amelyeket jelenleg is alkalmaznak.)

A használt telítő szerek vagy maró fémsók, vagy antiszeptikus szerek. Ezeknek legtöbbjét, különösen a fémsókat, kisebb-nagyobb sűrűségű oldatok (lúgok) alakjában használják. Telítéshez általában csak erős szerek, illetőleg oldatok használhatók, mert csak azok fejthetnek ki megfelelő antiszeptikus hatást. A gyönge szerek és oldatok hatása csekély, az igen erős vagy nagy sűrűségű telítő szerek viszont, különösen azok, amelyekből fölbomlás közben erős szervetlen savak (sósav, kénsav, klórvegyületek, stb.) válnak ki, megtámadják a fa rostjait s a fa gyors romlását okozzák. Egyes fanemek azonban sűrűbb, mások ellenben hígabb oldatokat igényelnek. Buresch és Funk kísérletei szerint legerősebb oldat kell a tölgyfának és az erdeifenyőnek, gyöngébb ellenben a bükkfának és más fenyőféléknek. Az utóbbiaknak kisebb-nagyobb gyantatartalma ugyanis szintén konzerváló hatást gyakorol.

A hatás tartóssága tekintetében legjobbak azok a telítő szerek, amelyek vízben nehezen oldódnak s a melyeket ennélfogva a víz ki nem lúgozhat a fából, vagy amelyek a napon és levegőn nehezen párolognak. Kilúgozható szerek a kénesőklorid, a cink-klorid, a rézgálic, a fluoridok stb., könnyen párolgó szerek pedig a naftalin, klórmész, kreozotos kátrányolaj, fenol, krezol stb.

A telítő szer fölvételét illetőleg a fanemek között nagy a különbség. A szíjácsos fák (pl. a bükkfa) általában sokkal több telítő szert vesznek föl, mint a gesztes fák, melyeknél tulajdonképpen csak a szíjács veszi föl a telítő folyadékot, a színfa ellenben nem. Egy köbméter tölgyfa legföljebb 100 kg telítő szert vesz föl, 1 m3 bükkfa ellenben 300-400 kg-ot is A fenyőfafélék e tekintetben a középső helyet foglalják el.

Ami végre a telítő szer hatását a különböző fanemekre illeti, nyilván való, hogy e tekintetben is a fanemeknek jut nagy szerep, s hogy ennélfogva azokat a tapasztalatokat, amelyeket egy bizonyos telítő szerrel valamely fanemnél (pl. bükkfánál) tettek, más fanemekre (pl. a fenyőfafélékre) csak nagy óvatossággal szabad alkalmazni.

A telítés módját illetőleg lényegében háromféle eljárást különböztetünk meg, nevezetesen az áztatást, a kis nyomással való telítést és a nagy nyomással való vagy pneumatikus telítést.

  1. Legegyszerűbb a fának a telítő folyadékban való áztatása, amelyet föltalálója (Kyan) után kianizálásnak neveznek. A legrégibb eljárások egyike (1823), amely azonban mai napig fönntartotta magát.

    Az eljárásánál fát 10-12 napig 0,30-0,40 %-os kénesőklorid (szublimát-) oldatban áztatják. E célra földbe süllyesztett fa- vagy betonmedencéket használnak s azokba a fát, lécek közbetételével, úgy rakják be, hogy a telítő folyadék minden oldalról körülvegye. Vaskádak e célra nem alkalmasak, mert a szublimát a fémeket megtámadja.

    Az eljárás igen egyszerű, de aránylag drága, hosszadalmas, télen a fagy miatt nem használható s a mi a fő, tökéletlen, mert a telítés csak a fa külső rétegeire terjed ki, belsejébe ellenben nem hatol. További rossz oldala, hogy a telítő szer igen mérges és rendkívül óvatos kezelést kíván, s hogy azt a víz a fából részben kilúgozza.

    (Ilyen telítésre legalkalmasabbak a gesztes fák, különösen pedig azok, amelyeknek keskeny szíjácsuk van. Legjobban kianizálható a tölgyfa, azután a fenyő s legkevésbé alkalmas ilyen telítésre a bükkfa. (Magyar-mérnök- és építész-egylet közlönye, 1909. VII-VIII.207.l.) Bükkfára ez az eljárás csak akkor alkalmazható, ha azt csak rövid ideig kell a gombák, nevezetesen a fülledés ellen megvédeni.

    Az eljárást, különösen erdeifenyőből készült talpfák telítésére, ma is alkalmazzák Franciaországban, Badenben (Durlach) és Bajorországban (Kirchsee és Schwandorf.)

    Az áztatáson alapszik az olasz Giussani-féle eljárás is, melynél a fát először 130-140 C fokú kátrányolajban áztatják, azután 40-50 fokos kátrányolajban lehűtik és végre ugyanilyen hőmérsékletű és 3 oBé sűrűségű klórcink-oldatban áztatják. Az eljárás azonban, habár azt az olasz vasutak talpfatelítésre használják, olyan tökéletlen, mint az előbbi.

  2. A gyakorlatban csekély jelentőségű az un. szívó-eljárás (aszcenziós telítés), mely az élőfa törzsében működő nedvszállító erőt használja föl a telítő szer fölszívására. Uzielli Matev 1839-ben a frissen levágott fatörzsek végén egy edényben helyezte el a telítő szert, melyet a fa nedvszállító árama fölszívott. Boucherie tovább ment, az élőfát meglékelte és a lékkel hozta összeköttetésbe a telítő szert, mely a nedvkeringés következtében az élőfába fölszívódott.

    Ez az eljárás is tökéletlen, mert szintén csak a fa külső rétegére terjed ki, mint amely a traszspirációs vízáram szállításában tényleg részt vesz. (Tuzson János. A bükkfa korhadása és konzerválása, Budapest 1904.) A vastagabb törzsek belseje telítetlen marad, vékonyabb fák konzerválására azonban az eljárás elég jó eredménnyel alkalmazható.

  3. A kis nyomással való telítést a Boucherie- és az Ott –féle eljárásnál alkalmazzák.

    A Boucherie-féle eljárás (1841), amelyet ma már csak ritkán és csak egész törzsek telítésére használnak, a telítő oldatot a frissen vágott, tehát még nedvkeringésben levő, le nem kérgezett fatörzs alsó homloklapján keresztül folyadékoszlop nyomásával sajtolják a fán végig. Igen hosszú törzseket a középen csinált bevágáson keresztül itatnak meg. A besajtolt oldat, amely rendesen rézgálic (CuSO4), újabban cinkklorid is, a fa nedvét maga előtt hajtva, hajcsövesség és külső nyomás következtében mindinkább előre hatol, az összes nyitott edényeken végig vonul, minden vízvezető elemet megtölt s a farostok által átszűrve, a fatörzs csúcslapján a kiszorított fanedvvel együtt kifolyik. Az itatókádat mintegy 10 m magas faállványon helyezik el s belőle az oldatot egy csővel vezetik a telítendő fatörzs homloklapjára illesztett sapka alá, vagyis az 1 %-os oldatot körülbelül 1 atm. nyomással sajtolják a fába, amelyen az, a nedvkeringés útját követve, végighalad.

    Az eljárás jobb ugyan, mint az áztatás, azonkívül olcsó és kevés berendezést kíván, de lassú és szintén tökéletlen, mert 8-10 napig tart s mert a telítő szer egyenlőtlenül oszlik el a fában, víz által könnyen kilúgozódik s vassal érintkezve, bomlást hoz létre, s a szabaddá lett kénsav a farostot támadja meg. Rossz oldala az is, hogy a levágott fát lehetőleg azonnal kell telíteni, mert különben a nedvvezetés megszűnik s a telítés nem sikerül, továbbá, hogy az egész törzset, tehát annak később lefaragandó vagy lemetszendő részét is kell telíteni, ahol a telítés költsége kárba vész s hogy végre télen és fagyok idején a telítésnek szünetelnie kell.

    (Rézgálic helyett az olcsóbb vasgálicot is próbálták alkalmazni, ennek konzerváló hatása azonban kisebbnek bizonyult és az oldatból kivált kénsav a farostot még jobban megtámadta, mint rézgálicoldat alkalmazásánál.)

    Hazánkban a magyar posta- és távíró-igazgatóság 1908-ig ezt az eljárást alkalmazta a távíró- és telefon-oszlopok telítésére, Franciaországban ellenben a eljárás most is el van terjedve s még nem régen Bajorországban is használták.

    (Pfister Ferenc horvátországi erdőmérnök az eljárást annyiban módosította, hogy a telítő szert nem hidrosztatikai nyomással, hanem kézi szivattyúval sajtolta be a fába. Ezzel azt érte el, hogy a fa a levágás helyén azonnal telíthető. Ezzel az eljárással 1889-ben a m.kir. államvasutak is tettek kísérletet. Az eljárás, főleg bükkfánál, teljesen bevált, de nem tudott elterjedni. (Magyar mérnök- és építész-egylet közlönye, 1900.I.13.l.)

    Pfister ezenkívül 1901-ben a fának festékkel való telítését is bevezette Guttmann I. és Fia marzsinai fűrésztelepén. Egy rönköt az általa tökéletesbített Baucherie-féle módon 15 perc alatt anilin-, antracén-, vagy más festékkel 1-2 atm. nyomás alatt különféle színűre fest. A fa a színes telítés folytán nemcsak nagyobb tartósságot, hanem tetszetősebb színt is nyer s ez által értéke és használhatósága is nagy mértékben növekszik. Ilyen színes telítésre különösen a bükk-, gyertyán-, nyár-, nyír-, mogyoró- és barkócafa alkalmas, de más fanemek is használhatók. (Erd.Lapok, 1901. X.1047.l.)

    Kreuter Ferenc 1880-ban hidrosztatikai nyomás helyett a telítő szert gőzerővel sajtolta be az előzetesen gőzölt fába. Az eljárás azonban a gyakorlatban be nem vált.)

    Az Ott-féle eljárásnál, amely nedves fa telítésére is alkalmas, a fában levő nedveket először túlhevített szerekkel elpárologtatják, azután pedig olajat szívatnak a fába. E célból a fát vaskazánban először 110-115 oC-nál forró olajban főzik, hogy a nedvet kihajtsák belőle s a forró olajat azután hideggel cserélik ki. A hideg olajban a fa lehűl, a sejtjeiben levő gőz kondenzálódik és vakuumot vagy legalább levegőritkítást hoz létre, mely az olajat a kazánból a pórusokba szívja.

    Az eljárás, amely lényegében azonos a Giussani-félével, különösen bükkfa telítésére alkalmas s azért különösen hazánkban van nagy jelentősége, ahol a vasúti talpfák legnagyobb részt bükkfából készülnek. Az eljárást azért, mint alább látni fogjuk, tökéletesítve és pneumatikus eljárással összekötve, használják is. A telítésre nedves, vagy félig száraz fa is alkalmas.

  4. A nagy nyomással való vagy pneumatikus telítés, amelyet 1931-ben Bréant alkalmazott először, leginkább van elterjedve, mert csak ezzel sikerül a fát lehetőleg teljesen átitatni. A telítésmódja és a telítő szer e mellett különböző lehet. Főképviselője a Burnett-féle rendszer, amelyet azonban a gyakorlat sokféleképpen módosított.

    A Burnett-féle rendszer (1838( lényege, hogy pneumatikus készülékkel, szívó-nyomószivattyúval dolgozik s a telítésre cinkkloridot használ. Az eljárás röviden a következő:

    A Burnett-féle rendszer (1838) lényege, hogy pneumatikus készülékkel, szívó-nyomószivattyúval dolgozik s a telítésre cinkkloridot használ. Az eljárás röviden a következő: A telítendő fát kengyelkocsikra rakva, sínpályán fojtóan záró vaskazánba tolják s ott először 1-1,5 atm. túlnyomással bíró túlhevített gőzzel egy óráig gőzölik. Ily módon a hőmérséklet a kazánban oly magasra (110-115 oC-ra) emelkedik, hogy annak behatása alatt a fa fölmelegszik, a benne levő víz elpárolog, a fanedvben levő fehérje megalszik, s a gomba micéliumai elpusztulnak. A gőzölés be van fejezve, ha a lecsapódott gőzvíz színtelenül jön ki a kazánból. Ezután következik egy óra hosszat a kazán vakuumozása (levegőritkítás), mely a levegőt a fa rostjaiból és pórusaiból kiszívja. Végre egy órán át 8-10 atm. nyomással 2-3 oBé sűrűségű cinkklorid-oldatot (ZnCl2) sajtolnak a fába. ezzel a telítés be van fejezve, a telítő szert leeresztik s a berakott fát kihúzzák és 2-3 hónapon át szellős, födött helyen szárítják.

    (A Burnett-féle eljárás leginkább van elterjedve s a régibb eljárásokat csaknem teljesen kiszorította. A m.kir. államvasutak a novskíi és perecsényi telítő telepeken 1884-től kezdve egészen 1902-ig, illetőleg 1911-ig ezt az eljárást alkalmazták, különösen bükktalpfák telítésére. Lágy fának azonban az eljárás jobban megfelel. Az eljárás olcsó, rossz oldala azonban az, hogy a cinkkloridot az eső és a talajvíz kilúgozza s ha ez bekövetkezett, a fa rövid időn belül elkorhad. Ennek elhárítására, illetőleg a cinkklorid csekély antiszeptikus hatásának növelésére szokták a cinkkloriddal telített fát, mint alább a Rütgers-féle eljárásnál fogjuk látni, utólagosan még kátrányolajjal is kezelni.

    Cinkklorid helyett bármilyen sóoldat, vagy antiszeptikus szer is használható. A m.kir. államvasutak 1807-ben 21 oBé sűrűségű konyhasóoldattal tettek Perecsenyben kísérletet, amely igen jól bevált, de a telítő kazánokat nagyon megtámadta. Használatára azért nem tértek át, mert röviddel ezután a kátrányolajjal való telítésre rendezkedtek be. Ugyancsak a perecsenyi telepen kísérleteztek a már említett pearson-féle kreolinnal is, az eredmény azonban kedvezőtlenebb volt, mint cinkklorid alkalmazásánál.

    Egy magyar vasúttársaság cinkklorid helyett vasgálic-oldatot próbált alkalmazni s a fát először ezzel, azután pedig szappanoldattal telítette. Ez a próba sem vált be, mert az oldhatatlan vasszappan eltömte a pórusokat s megakadályozta a telítő folyadék behatolását, a vasgálic bomlásánál keletkezett szabad kénsav pedig a fát roncsolta szét.)

    A Bethell-féle eljárás (1838), amelyet Darcet tökéletesbített, abban tér el a Burnett-félétől, hogy a fát az evakuálás előtt nem gőzölik, s hogy a telítésre cinkklorid helyett 60-70 oC-ra fölmelegített, s karbolsavat tartalmazó kátrányolajat használtak, amelyet 8-10 atm. nyomással sajtolnak a fába. A meleg kátrányolaj a fát egész tömegében átitatja és kitűnően konzerválja. Megitatás előtt a fát magában a telítő kazánban (a régibb Bethell-féle eljárásnál külön szárítókamarákban) 3-4 óra hosszat 110-140 oC-nál szárítják, hogy könnyebben vegye föl a besajtolt olaj mennyiséget. Hideg és nem elég száraz fába csak nagy és hosszantartó nyomással lehet az olajat besajtolni. Teljesen száraz fa azonban szintén nem szükséges, mert igen sok olajat vesz föl.

    A kátrányolajjal való telítés különösen a bükkfának felel meg, míg a gesztes fák nehezebben telíthetők vele. A bükkfa egész tömegében telítődik, a tölgyfánál, valamint az erdei- és vörösfenyőnél ellenben a telítés csak a szijácsra szorítkozik, s luc- és jegenyefenyőnél még ez is igen hiányos.

    Berdenich és Haltenberger szabadalmazott eljárása, amely különösen vezetékoszlopokra vonatkozik, ennek a bajnak azzal veszi elejét, hogy a vezetékoszlopok földbe kerülő részt e célra való géppel egész kerületén átszurkálják, hogy ezeken a finom nyílásokon keresztül több olaj jusson az oszlop végébe, amely leginkább van a korhadásnak alávetve. Az oszlop egyéb részét ellenben inkább csak a fölszínen telítik.

    A Bethell-féle eljárás a fát igen jól konzerválja, de drága. A kátrányolajjal impregnált fa csaknem teljesen vízáthatatlan és ki nem lúgozható, de nagyon gyúlékony, kellemetlen szagú és színe teljesen megváltozik. Az eljárást az angol, francia és porosz vasutak egy része alkalmazza talpfatelítésre, úgy, hogy bükkfatalpfába 20-30 kg vagy m3-enkint 220-250 kg olajat sajtolnak. Ezzel kapcsolatban a bükk talpfák tartóssága, amely különben csak 2-3 évre tehető, 20-30 évre, a tölgyfáé ellenben, amely impregnálás nélkül is 12-14 évig eltart, csak 18-20 évre emelkedik.

    (A Blythe-féle eljárásnál a fa gőzölésére kreozottartalmú gőzt, az ezt követő telítésre pedig kreozottartalmú kátrányolajat használtak. Az eljárás azonban, amelyet a 80-as években próbáltak ki, be nem vált.

    Paradis ezredes a túlhevített olajat szintén gőz alakjában akarta a fába juttatni, eljárása azonban nem sikerült,. A fa belsejét ugyanis nem lehet annyira fölmelegíteni, hogy a kreozot- és karbolgőzök beléhatolhassanak, hanem kondenzálódnak s az utánuk jövő gőz útját elzárják. A déli vasút az eljárást kipróbálta, de csakhamar abbahagyta.

    Ugyancsak Paradis módszere szerint megy végbe a fának un. mumifikálása, mely a fát telítés útján egészen kompakt testté változtatja át. Magyar mérnök és építész-egylet közlönye, 1900.I.14.l.)

    A Rütgers által tökéletesbített Ott-féle eljárás (Magy.mérnök és építész-egylet közlönye, 1909.211.l.; Vasúti és hajózási közlöny, 1908.52.l.), mely a már leírt Ott-féle rendszert pneumatikus eljárással kapcsolja össze, abban tér el a Bethell-félétől, hogy nemcsak száraz, hanem nedves bükkfa telítésére is alkalmas. A bükkfát ennélfogva meg lehet védeni a fülledéstől.

    Az eljárás, mely a 90-es években jött használatba, annyiban tér el a régitől, hogy a fát magában a telítő kazánban először 110-005 C fokú forró olajban mindaddig főzik, míg a benne levő víz mind elpárolgott, azután pedig az olajat leeresztve, a fában visszamaradt gőzöket erős vakuum mellett kiszivattyúzzák s végül a kazánt ismét hideg olajjal megtöltve, azt 8-10 atm. nyomással a fába besajtolják. Ezt addig folytatják, míg az olaj a fát egészen átitatta. A telítőszer itt is a kőszén lepárlásánál nyert nehéz kátrányolaj, amely 10 % karbolsavat és azonkívül naftalint is tartalmaz. (A püspökladányi telítőtelepen a luc- és jegenyefenyő telítésére használt kőszénkátrányolaj összetétele a következő: legalább 8 % kátránysav /fenol, krezol stb./ 10-12 % naftalin, 5-6 % bitumen, legföljebb 2 % víz, 30-35 % nehéz olaj, /antracén stb./ amely 300 oC-ig desztillálódik, 10-15 % könnyebb olaj, mely a desztillálásnál már 200 oC-nál átmegy. Az olajnak mintegy 30 %-a 260-300 oC között desztillálódik, 38 oC-nál az olaj már teljesen folyós és 35oC-ig lehűtve, még nem ad üledéket /Vegyészeti lapok, 1907. július./)

    A régi és az új Ott-féle eljárás között, amelyet Rütgers-féle eljárásnak is neveznek, az a különbség, hogy a régi eljárásnál a levegő a sejtekből csak kis mennyiségben távozik el s az olajat a vízgőz kondenzálódása folytán létrejövő vakuum szívja föl. A javított eljárásnál ellenben a pórusokban levő levegőt vakuummal kiszivattyúzzék és az olajat 8-10 atm. nyomással sajtolják a fába.

    A telítés ideje 8-10 óra, ami az eljárást költségessé teszi, a költség azonban természetesen vagy mesterségesen kiszárított fa alkalmazásával csökkenthető. Száraz fa telítésére azonban a Bethell-féle eljárás alkalmasabb s egyúttal olcsóbb is, mint a Rüttgers-féle.

    A m.kir. államvasutak ezt az eljárást nem száraz bükkfa telítésére ma is használják, mert a forró olajban való főzésnél a fa nemcsak teljesen kiszárad, hanem kátrányolajjal tökéletesen telítődik is. Emellett az eljárás mellett egy 2,70 m hosszú bükk talpfa átlag 30, a 2,5 m-es 25, a 2,20 m-es 20, a tölgytalpfa ellenben csak 8-10 kg kátrányolajat vesz föl. Az olaj nem lúgozódik ki a fából s megakadályozza a víz és a gombák behatolását.

    Az 1895. évi londoni nemzetközi kongresszus megállapította, hogy bükk talpfáknak kátrányolajjal való telítése az eddig ismert telítő eljárások között tartósság tekintetében a legjobb s manapság a legtökéletesebb. Az eljárás azonban a drága kátrányolaj mellett valamennyinél drágább.

    A kátrányolajjal való telítést olcsóbbá teszik az által, hogy a kátrányolajat olcsóbb ásványolajjal keverik. A m.kir. államvasutak 1898-tól 1912-ig kőszénkátrányolaj helyett olyan keveréket használtak, amely neutrális ásványolajból (kék vagy zöldolaj, gázolaj) és bükkfa- vagy kőszénkátrányolajból állott, úgy, hogy 27 kg ásványolajra csak 3 kg bükkfakátrányolajat vagy 25 kg ásványolajra 5 kg kőszénkátrányolajat vettek. A bükkfa-kátrányolajat, amely 30-70 % kreozotot tartalmaz, a bükkfa száraz desztillációjánál melléktermény gyanánt nyerik és a kékolajhoz annyit kevertek belőle, hogy a keverék 2-3 % kreozotot vagy karbolsavat tartalmazott. Ezt az olajkeveréket külön készülékben forralták s fölmelegítése után szivattyúval szorították a kazánba. 1912-ben azonban a tiszta kátrányolaj használatára tértek át, miáltal a telítés jósága még inkább emelkedett.

    (Kőszénből előállított kátrányolaj helyett külföldön egyebek között a petroleum desztillálásánál visszamaradt aszfalttartalmú maszutot, a barnaszén desztillációjánál nyert kátrány feldolgozásánál keletkező gázolajat, illetőleg barnaszén-kátrányolajat használnak, amelyek kreozotot és karbolsavat tartalmaznak, Németországban pedig újabban az un. crescophenollal, vagyis olyan antracénolajjal telítik a fát, amely 10-15 % vízben és olajban oldható krezolt és fenolt tartalmaz és csak magas hőfokon gyullad meg.)

    A kátrányolajjal való telítésnél, hogy a telítés költségeit csökkentsék, újabban az un. takarékossági eljárás lépett életbe, melynél csak a fasejtek falai telítődnek, a sejtüregek ellenben üresen maradnak. Ide tartozik a Rütgers-, a Rüping- és a Chateau-Merklen-féle eljárás.

    A Rütgers-féle kompressziós eljárásnál (Magyar mérnök- és építész-egylet közlönye, 1914.II.95.l.) kevesebb olajat nyomnak a fába, mint a mennyit fölvehet, pl. egy talpfába 30 kg helyett 15 kg-ot. Ez az olaj a talpfa külsejét teljesen megitatja, belsejét ellenben nem. Ha azonban a telítő kazánba az olaj leeresztése után levegőt nyomnak, tartós nyomás hatása alatt a sejteket megtöltő olaj azokból részben kinyomódik és a belső, még telítetlen részeket telíti. Az olajnak azonban melegnek kell lennie, mert különben megsűrűsödik.

    Heise nem levegő-, hanem gőzmyomással dolgozik, egyébként aazonban eljárása megegyezik a Rütgers-félével. A Rüping-féle eljárás, amelyet a szabadalom tulajdonosa után Hülsberg-féle eljárásnak is neveznek, hazánkban 1902-ben, a porosz-hesszeni és német birodalmi vasútakon pedig 1903-ban került használatba. Ennél az eljárásnál, ellentétben az eddigiekkel, a telítés kezdetén nem vakuumot létesítenek, hogy a levegő a pórusokból eltávozzék, hanem ellenkezőleg először fél óra hosszat 2-3 atm. nyomással levegőt s azután a nélkül, hogy ez a nyomás megszűnnék, 2-3 órán át 7-8 atm. nyomással a rendes módon olajat nyomnak a fába. Egy bükk talpfára 15-16, egy tölgy talpfára 6-7 kg olajat vesznek. Az olaj leeresztése után a kazánban fél óráig tartó vakuumot létesítenek, amelynek következtében a sejtekbe nyomott levegő kitágul és az olajat a sejtüregekből kiszorítja, anélkül, hogy a sejtfalak telítése kárt szenvedne.

    (A porosz vasutaknál a levegő- és az olajnyomást megismétlik, vagyis az első vakuum után ismét 15 percen át levegőt s erre egy óra hosszat olajat nyomnak a fába s végül ugyanolyan vakuumot létesítenek, mint előbb. Az eljárás rossz oldala az, hogy igen sokáig, 7-8 óráig tart, míg a Bethell-féle eljárással a fa 3-4 óra alatt telíthető.)

    A Chateau- és Merklen-féle eljárásnál, melyet a francia vasutakon próbáltak ki, a fát először gőzölik, hogy egész tömegében egyenletes nedvességű legyen és fölmelegedjék, azután vakuumot létesítenek, hogy a fölösleges víz a fából eltávolodjék. Erre újabb gőzölés és vakuumozás után a rendes módon olajat nyomnak a fába s az olaj leeresztése után a kazánban gőz bebocsátásával 135 oC-u hőmérsékletet hoznak létre, hogy a fa fölmelegedjék s a forró olaj jól beléje hatoljon. Az olajban való megtakarítást az által érik el, hogy az egész tömegében egyenletes nedvességű fa sokkal kevesebb olajat vesz föl, mint az egészen száraz fa.

    A takarékossági eljárásokhoz tartozik végre a Rüttgers-féle vegyes eljárás, melynél cinkkloridot és kátrányolajat vegyesen használnak, vagyis a drága kátrányolaj egs részét az olcsó cinkkloriddal helyettesítik. A levegőn kiszárított talpfákat a telítő kazánba tolva, először 12 kg 2 %-os meleg cinkkloridot nyomnak 2-3 atm nyomással egy-egy bükktalpfába. Ezután a cinkkloridot lebocsátva, a kazánt kátrányolajjal töltik meg s ebből 7-8 atm. nyomással 13-14 kg-ot sajtolnak egy-egy talpfába. Ilyen módon a belső részeket az olcsó cinkklorid, a külső és gyorsabban korhadó részeket pedig a ki nem lúgozható kátrányolaj hatja át. Ezt az eljárást 1906 óta az osztrák államvasút és a déli vasút, valamint erdeifenyő talpfák telítésére a német vasutak is alkalmazzák.

    Cinkklorid helyett ujabban fluornátriumot, savanyú cinkfluoridot (Zn F2 +2hf), bellitet (fluornátrium és 10 % dinitrophenolanilin keveréke) stb. is használnak.)

  5. Az újabb telítő eljárások célja különböző. Egyesek arra törekszenek, hogy a drága kátrányolaj helyett olyan fémsókat hozzanak használatba, melyeket a víz ki nem lúgozhat s melyek a fa tűzbiztosságát nem csökkentik, hanem inkább növelik, mások ellenben arra, hogy a faanyagot a telítőszerrel való kezelés által anyagában, vagyis kémiailag megváltoztassák. Az előbbiekhez tartozik a Viese-, a Hoettger- és a Lorenz-Rusnow-féle, az utóbbiakhoz a Haselmann,-, a Wolman- és részben a Büchner-féle eljárás.

    A Wiese- és a Hoettger-féle eljárásnál (Deutsche Bauzeitung, 1901.20.sz. Essener Glückauf, 1906. 17.sz. Bányászati és Kohászati Lapok, 1907.3.sz.) cinkklorid helyett β-naptanol-szulforsavas cinknek vagy magnéziumnak, illetőleg a nátrium és cink kovasavas sóinak forró oldatát használják, amely kihűléskor kristályos sók alakjában rakódik le a fa pórusaiban és közönséges hőmérsékletnél csak igen nehezen oldódik. A sókat vagy higított, vagy – kisebb mennyiségben – telített oldatok alakjában juttatják a fába, mégpedig vagy a Rütgers- vagy a Rüping-féle eljárás szerint. A sók a farost-anyaggal szemben teljesen közömbösek, a fa sterilizálását tökéletesen elvégzik és e mellett még tűzbiztosságát is növelik.

    Az eljárás olcsó s egyebek között bányafa telítésére is alkalmas, mert telítőszere még nagyon vizes bányákban sem lúgozódik ki egykönnyen a fából.

    (Bányafa telítésére a drága kátrányolajat nem használják, mert a bányaácsolat tartóssága csak 5-6 évre terjed s ily rövid időre drága telítő eljárás nem alkalmas. Bányafa telítésére különben a kátrányolaj azért sem használható, mert a fa gyúlékonyságát és a bányatüzek veszedelmét növeli s mert átható szaga a bányák üregeit annyira átjárja, hogy még az égő fa szagát is elnyomja és a bányatűznek idejekorán való fölismerését megnehezíti. Bányafa telítésére ennélfogva csak oly eljárások alkalmasak, amelyek nemcsak a fa tartósságát, de tűzbiztosságát is növelik. Ilyenek a Wiese-, a Hoettger, a hasselmann- és a Wolman-féle eljárások.)

    A Lorenz-Rusnow-féle eljárás, (Zentralblatt für das gesammte Forstwesen, 1909.augusztus-szeptemberi füzet.), melynél a bükkfa telítésére arzénsavas rézoxidot használnak, ennek a sónak vízben való oldhatatlanságán alapszik. 2,5 kg rézgálicból, 7,5 kg ammoniákoldatból, amely 25 % NH3-at tartalmaz, és a megfelelő vízmennyiségből 100 liter oldatot készítenek. Ugyancsak 1 kg arzénsavat 2,5 kg ugyanolyan ammoniákoldattal és a megfelelő vízzel szintén 100 literre hígítanak. Ezt a két oldatot összeöntik és leszűrik, hogy a szalmiák által a kútvízből kicsapott anyagokat és a képződő kevés rézkarbonátot eltávolítsák. A szűrt, szép sötétkékszínű, tiszta folyadék az arzénsavas rézoxid oldata, amellyel a telítést a szokott módon, ti. avakuálás és a telítőfolyadéknak ezt követő besajtolása által hajtják végre. A telítőszer, amelyet a fa igen könnyen vesz be, a fát igen jól átjárja. A gyorsan illó ammoniák azután csakhamar elpárolog, s a fában visszamarad az oldhatatlan arzénsavas rézoxid, mely a bükkfát előbb kékes-, utóbb szürkészöld-színűre festi. Az eljárás megfelel mid az olcsóság, mind a kimoshatatlanság követelményeinek.

    Charilschkoff a naftasavak rézsóit használja telítőszerül, amelyek erős antiszeptikus hatásuak. A Hasselmann-féle eljárás (Zentralblatt für das gesammte Forstwesen, 1899. decemberi füzet., Erdészeti Lapok, 1900.III.IV.) kémiai vegyületet alkot és a fanedvet is megváltoztatja. Az eljárás a következő: A fát kengyelkocsikra rakva, sínpályán a fojtóan záró vaskazánba tolják s ott először kénsavas aluminiumföld és réztartalmú vasgálic 1:30 sűrűségű és 120-125 oC-ra fölmelegített oldatában 2,5 atm. nyomással 3 óráig főzik. Ez a nyomás és hőmérséklet nemcsak a gomba micélumait öli el, hanem a telítést a fa belsejében is érvényre juttatja. A kazánból kihúzott fát ezután másodszor is főzésnek vetik alá, a melyhez 1:50 sűrűségű klórmeszet és 1:40 sűrűségű mésztejet vesznek. Ezzel a második főzéssel azt akarják elérni, hogy a fa keménysége nagyobbodjék s szárazon maradása még nedves helyen is biztosítva legyen. A telítésre a száraz és nedves fa egyaránt alkalmas, legjobb azonban a frissen vágott fa.

    (Az eljárás valamivel drágább, mint cinkklorid, de olcsóbb, mint kátrányolaj használatánál. Jegenye- és lucfenyő így telítve, nagy keménységet nyer s megközelíti a tölgyfát. A rugalmasságot, a húzó- és hajlító-szilárdságot az eljárás nem érinti, a nyomószilárdságot ellenben tetemesen növeli, a fa gyúlékonyságát pedig csökkenti. Az eljárást használják egyebek között bányafa telítésére is, mert a nedvességnek és a gombáknak kitűnően áll ellen s a tüzet nem vezeti.)

    A Wolman-féle eljárás (O.Putz, Die Impregnierung des Grubenholzes etc.Kattovitz O.S.1908.) nem egyéb, mint javított Hasselmann féle eljárás. Telítőszere vasgálic, fluornátrium és ecetsavas ammonium 6 %-os oldata, melyet a telítő kazánban gőzzel 102 oC-ra fölmelegítenek. Ennél a hőmérsékletnél a fehérje már megalszik. A fát kengyelkocsikon a telítőkazánba betolva, ott először 65-70 cm-nyi vakuumot létesítenek, azután pedig a telítőlúgot eresztik be, fölforralják és 4 atm. nyomással a fába beszorítják, ami körülbelül 2 óráig tart. Ezzel a telítés, ami összesen 5-6 órát vesz igénybe, be van fejezve.

    (Az eljárás olcsó, a használt szer erősen antiszeptikus és forráspontjára fölmelegítve, a faanyaggal kémiai vegyületet alkot. A telítőszert a fa jól veszi be s m3-enkint átlag 180 kg-ot fogyaszt belőle. Az eljárás a fa teherbírását nem befolyásolja, a fejlődött ammoniumszulfát ellenben a fa tűzállóságát növeli. Használják különösen bányafa telítésére.)

    A Büchner-féle eljárás (Magyar mérnök- és építész-egylet közlönye, 1909.44.l.) a krómoxidsók konzerváló hatásán alapszik. Ezeknek a sóknak nemcsak antiszeptikus, hanem keményítő és cserző hatásuk is van, elsősorban a cellulózára és ligninre, másodsorban a nedvalkotórészekre (fehérje, keményítő, gumi stb.) melyek a fa pusztulását megindítják. A krómoxidsók ezekkel az anyagokkal oldhatatlan vegyületeket alkotnak és a fát olyan állapotba helyezik, hogy a gombák és baktériumok cellulózoldó váladékainak ellenállhasson. A szárított krómsókkal telített fa továbbá tömött, szilárd és kemény s aránylag nehezen ég el. A víz a krómsóknak csak azt a csekély részét lúgozza ki, amelyet a cellulóz a lignin és a nedvalkotórészek le nem kötöttek. Az eljárás olcsó, minden fanemre alkalmazható, de különösen a bükkfa, erdei- és lucfenyő telítésére alkalmas.

    (Végül még megemlítjük, hogy a m.kir. államvasutaknak Nagyenyeden, Mezőtelegden, Perecsenyben, (Ung-megye), Sofronyán (Arad mellett), Nagyváradon, Novskán és Rajcon, az Erdélyi Erdőipar r.t-nak Gyulafalván, a Kassa-Oderbergi vasutnak Aboson, az Arad-Csanádi Egyesült Vasutaknak Gurahoncon, Rüttgers Guidó bécsi cégnek Budapesten, a m.kir. posta és távíró-igazgatóságnak Püspökladányban van saját telítőtelepe: az utóbbi a legnagyobbak közé tartozik s távíró- és telefonoszlopok telítésére van berendezve. (Lásd Haltenberger Samu, a püspökladányi fatelítőtelep. Építő Ipar 1908.)

A vulkanizálás

A különféle telítő eljárásokkal elért jó eredmények dacára a tudomány újabb s tökéletesebb módszereket keres, melyek a fa tartósságának növelésére alkalmasak. Ezek a törekvések hozták létre azokat a telítő-eljárásokat (a Hasselmann- és a Wolman-féle) is, melyek a fa nedvét kémiai úton akarják megváltoztatni.

Halskin S. F. Észak-Amerikában lombos fanemek (vasúti talpfák stb.) konzerválására oly eljárást alkalmaz, mely a fának szétbontásán alapszik s amelyet vulkanizálásnak neveztek el. Az eljárás szerint a fát előbb kiszárítják, anélkül, hogy kilúgoznák. A föltaláló tapasztalatai szerint ugyanis éppen a fa nedvének alkotórészei azok, amelyekből szétbontás által a legtöbb konzerváló anyag nyerhető. Az előkészített fát 40 m hosszú és 4 m átmérőjű vaskazánba teszik, amelynek mindkét vége léghíjasan elzárható. A kazánba zárt fát először fűtőcsövek segítségével kiszárítják, illetőleg fölmelegítik, azután pedig nyolc órán keresztül 200 oC hőmérséklet hatása alatt pörkölik, pirítják s hogy a fa meg ne gyulladjon, a levegőt erős körforgásban tartják. A nagy hőfok hatása alatt, mely a fában megtelepedett minden élőlényt elpusztít, a fanedv bomlásnak indul s körülbelül olyan folyamat jön létre, mint a retortákban való szenitéskor vagy a fa megszenesítésekor. A fanedvből ugyanis kreozottartalmú vegyületek keletkeznek, melyek a fát teljesen átjárják és átitatják s melyeknek fakonzerváló hatása már ismeretes. Megjegyzendő, hogy az alkalmazott hőfok különböző s esetleg 200 oC-nál kisebb is lehet. Azt, hogy az a magas hőfok a fa tartósságára káros befolyást gyakorolna, a tapasztalat nem igazolta.

(Az eljárás gyors és olcsó. A Rüttgers-cég azonban több kísérlettel beigazolta, hogy a fanedvek, amelyek 149 oC-nál fölbomlanak, 204 oC-nál és 14 atm. túlnyomásnál csak részben alakulnak át. A legtöbbször, főképpen vasúti talpfáknál, a fa belsejében a szükséges 149 oC-ot létrehozni nem lehetett, mert a farostok rossz hővezető képessége azt megakadályozza. Az átalakulás ennélfogva csak a fa külső fölszínén mehet végbe.

A szenilizálás. (Erd.Lapok. 1901.V.sz.)

A szenilizálás célja szintén a fa tartósságának növelése, a fa öregbítése. A szenilizált fa, amely rövid kezelés által oly állapotba jut, mintha 15-20 évig a levegőn állott volna, a hőmérséklet és a levegőnedvesség ingadozásait minden hiba nélkül kiállja.

1895-ben Nodon és Bretonneau kísérleteket tettek avégből, hogy a fanedvet, mely a fa romlásának fő okozója, egyszerű áztatással, illetőleg fürdővel a fából eltávolítsák és a faanyagot kedvező módon megváltoztassák. E célból szappan- és timsó-fürdőt alkalmaztak. A szappanfürdő föladata volt, hogy a nedvet a fából kiűzze, a timsó-fürdőnek pedig az, hogy a szappanfürdő kémiai részit szappan alakjában a farostokhoz kösse. Az eljárás azonban, mint minden áztatásé, csak vékony fánál vált be, vastagabb fánál ellenben csak a fölszínt telítette.

Mivel az eljárás sikertelen volt, Nodon az elektromossághoz folyamodott. A fát és a sóoldatot egy fakádba tette, úgy, hogy a fölülfekvő darabok kissé kiálljanak az oldatból. A fa fölszínére azután likacsosfenekű rámát fektetett., melyben az elektróda van elhelyezve, mely a villamos áramot megindítja és működésben tartja. A kádak 30 m hosszúak, 15 m szélesek és 1,60 m magasak. A szenilizálásra 20 %-os magnéziumszulfát – (keserűsó) oldatot használnak, amelynek hőmérséklete 20 oC. A villamos áram 100 Volt feszültségű, mennyisége pedig 10-15 ampere. A kezelés tartama 3-4 óra. A fa 40-80 cm magasan van a kádba berakva s lehet akár gömbölyűfa, akár gerenda, vagy deszka. A szenilizálás azonban rönköknél az erdőben, fakád nélkül is végezhető, közönséges hőmérsékletnél. Ekkor a rönkőt vízszintesen elhelyezve, annak egyik homloklapjához vastag, vízmentes vászonzsákot szorítanak, mely a fakádat és az alsó elektródát helyettesíti s az egyik elektródát alkotó ólomlemezt és a fürdőoldatot tartalmazza. A rönkő másik homloklapjára hasonló zsákot illesztenek, melyben azonban csak ólomlemez és víz van. A villamos áramot megindítva, az az előbbi módon működik.

A szenilizált fát azonnal fölvágják. Midőn a fa annyira megszikkadt, hogy nedvességének mintegy felerésze elpárolgott, szárítókamarába kerül, ahol 3-6 héten át 25-35 oC hőmérsékletű állandó levegő áramlatnak teszik ki. Szélnek kitett helyen és száraz időben a fa 3-4 hónap alatt a szabad levegőn is kiszárad.

A szenilizálás a fában többféle változást hoz létre. A sóoldat egy része elektrokapilláris úton a fának fanedvtől többé-kevésbé mentes sejtjeibe hatol s az elektromos áram behatása alatt a fa testében ozmotikus csere jön létre közte és a fanedvben levő organikus sók között. Az elektrotikus hatás a farostra közvetetlenül hat, növeli annak szívósságát, s a fában új és állandó ásványi alkotórészeket hoz létre, melyek a korhadásnak ellenállanak. Az elektromos áram és a fürdőoldat sói a fán megtelepedett gombacsírákat megölik s a fában képződött, antiszeptikus anyagok a csírák utólagos megtelepedését és a rovarrágást is megakadályozzák. Ezeknek a változásoknak gyakorlati eredménye pedig, hogy a fa gyorsabban szárad, a farost szívóssága növekszik, a fa csengő hangot kap, keménysége nagyobbodik, gyúlékonysága ellenben csökken, s ami a fő, a fa nagyobb ellenálló képességgel bír a gombák és rovarokkal, a nedvesség és a hőmérséklet változásaival s ezzel a korhadással szemben.

Ilyen szenilizáló telep Páris közelében, Abervilliersben található.

A fa mesterséges öregbítéséhez ammoniákot is használnak, mellyel a fát füstölik. A füstölés azonban csak 2-3 mm mélységig hatol a fába s azért kész bútorokat szokás ily módon füstölni. Wislicenus H. újabb eljárása azonban lehetségessé teszi, hogy a fa rövid idő alatt egész vastagságában átfüstölődjék s halványbarnás szürke színt kapjon. E célból a fát 50 cm mély gödrökbe eszik, amelyeknek feneke vízáthatatlan, azokban a kezelendő deszkákat és pallókat egymáshoz közel élükre állítják s állásukban ékekkel biztosítják. A berakott fát kevés humuszt tartalmazó, laza, jól átbocsátó földdel, kőszénsalakkal, vagy hamuval betakarva, melyhez 1-2 % őrlött mészkövet és ammoniáksót kevernek, a földet rendes öntözéssel, vagy gőz rávezetésével állandóan nedvesen tartják. Az e közbe fejlődő ammoniákgáz elillanását úgy akadályozzák meg, hogy a gödröt zsákokkal befödik. Ez az eljárás a „Prometheus” szerint jól válik be a tölgy-, bükk-, nyír-, égerfánál, valamint Pitschpine-, luc-, vörös- és erdeifenyőnél is.