Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

Az építőfa romlása és betegségei

Az építőfa romlása és betegségei

A fa romlását a légkör behatásokon (meleg, és hideg, eső és fagyok stb.) kívül, melyek a fa tartósságát csökkentik, vagy gombák idézik elő, melyeknek szerves táplálékát a fa szolgáltatja, vagy különböző rovarok, melyek a fa nedvéből élnek és a fát összerágják, vagy végre a tűz, mely a faszerkezeteket lángra lobbantja s a legrövidebb idő alatt tönkreteszi. A bombák által okozott betegségek, melyek a farostok bomlásával kapcsolatosak, a korhadás és a házigomba, a rovarok által okozott károsítás pedig a rovarrágás.

A korhadás vagy redvesedés

A korhadás nemcsak a beépített fát támadja meg, hanem az élő és a frissen vágott fa bomlását is okozza s mindkét esetben élősködő gombák romboló hatásának következménye.

(Még nem régen azt tartották, hogy a korhadást a fanedv kémiai fölbomlása okozza, amely vízzel érintkezve, erjedésnek indul, fölbomlik s megtámadja a fa rostjait. Az újabb vizsgálatok megdöntötték ezt a nézetet s bebizonyították, hogy a fa korhadását a gombák okozzák. A fanedv és a nedvesség elősegíti ugyan a gombák fejlődését, gombák nélkül azonban nem hoz létre korhadást, míg a gombák azt a fát is elpusztítják, amelynek nedvét természetes vagy mesterséges úton eltávolították.)

Az erdőben levő káros gombák spórái, melyek korhadó fák külsején, az élőfa elhalt részein s az erdők talaján heverő tuskókon és ágakon székelnek, a szél és a csapadékvíz közvetítésével az elhalt, vagy törött ágakon s a kéreg, és gyökér sérülésein keresztül az élőfába is bejutnak s ott korhadást hoznak lére. A gombák azonban a levágáskor egészséges fát is megtámadják s épségét a levágás pillanatától kezdve minduntalan veszélyeztetik. Spóráik a frissen vágott fa külsején, annak nedvében csiráznak s fonalaik a fa belsejébe hatolva, ott a korhadás jelenségeit idézik elő. De bekövetkezhetik a gombával való fertőzés a lerakóhelyen, a raktárban, vagy magán az építőhelyen is. A gomba spórák mindenütt jelen vannak s ha valamiképpen a fa szövetébe jutnak és a viszonyok a csirázásra és tenyésztésre kedvezők, ott részben a külső körülményektől függetlenül fejlődnek és működnek tovább, anélkül, hogy jelenlétüket kívülről észrevenni lehetne.

A nedves vagy nem eléggé száraz fa inkább van alávetve a gombák által való rongálásnak, mint a száraz, mert a nedvesség a gombák egyik életföltétele. Korhadás ellen ennélfogva a legjobb szer a fának jó kiszárítása. A tiszta és egészen száraz faanyag mentes a gombásodástól.

A fa csersav- és gyantatartalma növeli a fa ellenállását a gombákkal szemben. Ezért van, hogy a csersavban gazdag tölgyfa s a nagy gyantatartalommal bíró erdei- és vörösfenyő a legtartósabb fák.

Hasonlóképpen csökkenti és késlelteti a gomba romboló hatását a fa tömöttsége is. Innen magyarázható a gesztnek nagyobb tartóssága a szíjáccsal szemben. A szíjácsos fákat azonban, a amelyeknek gesztje nincsen (pl. a bükkfa), nagy tömöttségük nem védi meg a gyors korhadástól.

A gombák romboló hatása legkevésbé érvényesülhet, ha a fa állandóan és lehetőleg jó mélyen a víz alatt van elhelyezve, ahol a levegő nem férhet hozzá s ennélfogva sem a fának a gombacsírák által való inficiálása, sem azoknak csírázása és fejlődése be nem következhetik. A legkedvezőbb körülmények ellenben a gombák romboló hatásának kifejtésére akkor állanak elő, midőn a fa földbe van beásva, vagy nedvesen fekszik s a nedvességen kívül levegő is hozzáférhet. Ekkor a fa igen gyorsan megy tönkre.

A korhadás vagy redvesedés különböző jelenségekkel kapcsolatos s különböző az alakja is. E tekintetben megkülönböztetjük a fa fülledését s a fehér, a vörös és a zöld korhadást.

A levágott fának első hirtelen színváltozását fülledésnek nevezik. Ez legtöbbször a nyári vágású és nedvben gazdag fán szokott jelentkezni, amelyet lehéjazatlanul sokáig hagynak az erdőn. Dr. Tuzson kísérletei szerint (Dr.Tuzson János, A bükkfa korhadása és konzerválása. Budapest, 1904.) a fülledés, mint a kezdődő korhadás előjele az arra alkalmas idegen organizmusok nélkül soha sem következhetik be, vagyis szintén a gombák által való fertőzés eredménye és abban jelentkezik, hogy a fa szíjácsa megkékül, megbarnul, vagy csíkossá válik. A fülledt fa szövetében gombafonalak találhatók, a sejtfalak azonban még nem mutatnak olyan elváltozást, amely korhadást, bomlást árulna el. A fa egészen épnek látszik, műszaki célokra azonban alkalmatlan, habár azonnal deszkákká fölfűrészelve, alárendelt célokra fölhasználható.

A fülledés különösen a bükkfán és az erdei fenyőn szokott rohamosan föllépni, amelyeknek fája ennek következtében megbarnul vagy megkékül. A jegenye- és a vörösfenyő ellenben fülledt állapotában vörös csíkokat mutat, amelyek különösen a fűrészárun láthatók világosan.

A fehér korhadás vagy redvesedés abban jelentkezik, hogy a fülledés kékesbarna színét a farostok hosszában haladó fehér csíkok váltják föl, amelyek folytonosan terjednek. A bomlás előhaladásával a fa elveszti összes színes alkotórészeit s világossárga vagy halványfehér színt vesz föl, amelyen sokszor térképszerű fekete rajzolatok, a fa keresztmetszetén pedig fekete vonalak láthatók. A gombafonalak romboló hatása pedig abban nyilvánul, hogy a fa sokat veszít súlyából és cellulóz-tartalmából, laza, összevissza roncsolt, szálas szövetet vesz föl s a bomlás előhaladásával erősen gombaszagú, ujjak között könnyen szétmorzsolható, száraz tömeggé változik át. A fehér korhadást ezért száraz korhadásnak is nevezi, ez az elnevezés azonban nem helytálló, mert nem a gomba hatását, hanem csak azt az állapotot jelzi, amelybe a fa a bomlást követő kiszáradás folytán kerül. Száraz fa különben is mentes a korhadástól s hogy benne a bomlás végbemenjen, mindaddig, amíg a gomba él, nedvesnek kell lennie. A fa külső, száraz részén a bomlás rendesen nem is látható, amikor nedves belseje már fehérre korhadt.

A száraz korhadás nemcsak élőfában, hanem oly faszerkezeteken is előfordul, amelyek zárt és nedvességtől mentes levegőben vannak elhelyezve. Ilyenek a felül és alul borított mennyezetgerendák, a korán bemázolt padlózatok, ajtók és ablakok, a mindkét oldalon bevakolt favázak, ritkábban a födélgerendák stb. Előfordul azonkívül Tuzson szerint vasúti bükktalpfákon is. Az élőfák között a luc-, jegenye- és erdeifenyő, a lombos fák közül leginkább a bükk-, szil-, éger-, juhar-, nyár- és hársfa van fehér korhadásnak alávetve.

A fehér korhadás egyik változata a gyűrűs korhadás, mely a fa keresztmetszetén fehérszínű gyűrű alakjában jelentkezik, különösen a tölgyfán.

Az un. humifikáló korhadás is hasonlít a fehér korhadáshoz, azzal a különbséggel, hogy a fa televény- vagy tőzegföldhöz hasonló tömeggé változik át. Rendesen a rosszul befalazott gerendafejeken szokott jelentkezni, amelyek mész- vagy cementhabarccsal érintkeznek.

(A fülledést és korhadást okozó gombák többek között: bükkfánál a Stereum purpureum, a Hypoxylon coccinum és a Schyzophyllum commune, tölgyfánál a Tomes igniárius, a fenyőnél a Trametes pini. Fehér korhadást okoz azonkívül Tuzson szerint a bükkfából készült vasúti talpfákon a Bispora monolicides, a Polyporus versicolor s a Polyporus hirsutum, valamint a Tramella faginea nevű gomba. Falck a fehér korhadást Lenzites-korhadásnak nevezi.)

A vörös korhadás, amelyet gesztkorhadásnak is neveznek, abban jelentkezik, hogy a fa a bél körül vörösesbarna színt vesz föl s a gombák romboló hatása alatt elveszti súlyát, celluloz-tartalmának nagyobb részét, keménységét és szilárdságát, ellenben ellentétben a fehérre korhadt fával – megtartja a színes és merev anyagokat s világosabb vagy sötétebb vörösbarna színű tőzegszagú, törékeny és porlékony, ujjak között könnyen szétmorzsolható, nedves tömeggé alakul át, amely előbb kockaszerű részekké, később nedves porrá hull szét. A vörös korhadást ennélfogva nedves korhadásnak is nevezik, habár ez az elnevezés szintén csak a bomlás után látható állapotot jelzi.

A vörös korhadás különösen olyan faszerkezeteken szokott jelentkezni, amelyek – levegő hozzájárulása mellett – folytonosan vagy időnkint nedvesen feküsznek. Ilyenek a földbe ültetett oszlopok, kerékvetők, távíró- és telefonpóznák, a favázas falak küszöbgerendái, a nedvesen fekvő padlózat vánkosfái, a vasúti talpfák, a hídtartó gerendák stb. Jelentkezik azonban a vörös korhadás élő fákon is, leginkább a fenyőn és a bükkfán, különösen pedig a koros tölgyfán.

(Vörös korhadást okoz Tuzson és Hartig szerint a bükkfán a Trametes stereoides, a bükkfán és az erdei fenyőn a Poria vaporaria, a tölgyfán pedig a Stereum hirsutum nevezetű gomba.)

A zöld korhadás a fának olyan fölbomlása, melynél a fa zöld színt vesz föl. Ez is a gombák romboló hatásának a következménye, ezek azonban kevésbé veszedelmesek azoknál, amelyek a fehér és a vörös korhadást okozzák. A zöld korhadás okozója a Clorospleniun seruginosum és a Peziza aeruginosa nevű gomba.

Korhadás ellen nem a beépítéskor, hanem a fa levágásakor kell védekezni, mert ha a gombafonalak a fa szövetébe már behatoltak, azok terjedését és működését megakadályozni igen nehéz. A védekezés abból áll, hogy a fa nedvét és egyéb korhadást okozó alkotórészeit az alább leírandó módon lúgozással vagy gőzöléssel eltávolítjuk, vagy antiszeptikus folyadékkal bemázoljuk, vagy ha a védelmet a fa belsejére is akarjuk kiterjeszteni, ilyen anyagokkal megitatjuk. Ez az egyedüli eljárás, amellyel az építőfát annyira- amennyire lehet megvédeni.

A házigomba

A beépített faszerkezeteknek legnagyobb ellensége a házigomba, egy élősdi, amely az épületekben gyakran igen nagy károkat okoz.

  1. A valódi házigomba vagy futó-gomba (Merulius lacrimans, Merulius domesticus) csak beépített szerkezeteken fordul elő és ahol föllépett és pusztításának gátat nem vetünk, rövid idő alatt nemcsak az összes faszerkezeteket, hanem a falakat, tapétákat, bútorokat, stb. is tönkreteszik.

    Életföltételei: a nedvesség, a zárt levegő, a világosság hiánya s azonkívül bizonyos közepes hőmérséklet.

    Egyedüli tápláléka és termőtalaja a fa, ennélfogva csak fán tenyészik, még pedig csak elhalt fán. Möller és Tubeuf kísérletei bebizonyították, hogy élőfát semmi körülmények között nem támad meg. Fában, televényföldben fa nélkül meg nem élhet s a fától elválasztva, csakhamar tönkremegy. Fának jelenlétében azonban fában is, földben is tenyészik.

    A különböző fanemek közül különösen a fenyőfa az, amelyet a házigomba megtámad. A fenyőfa neme e tekintetben nem tesz különbséget, s a vörös- és az erdei fenyő éppen úgy van pusztításának alávetve, mint a luc- és a jegenyefenyő, habár az utóbbiak a házigombával szemben fogékonyabbak. A tölgyfa bizonyos tekintetben immunis, oly esetben azonban, amidőn meggombásodott fenyőfával, pl. a parkett vakpadlójával érintkezik s a gomba a fenyőfán található táplálékát már nagyrészt fölemésztette, a tölgyfát is megtámadja. Bükkfán a gomba Tubeuf és Malenkovic kísérletei szerint oly könnyen tenyészik, mint a fenyőfán. A többi fanemre való hatásáról nincs tudományunk, mert azok mint építőfa alig jönnek tekintetbe, valószínű azonban, hogy szerkezetekbe beépítve, ezeket sem kímélné meg a házigomba.

    A házigomba tapasztalat szerint nem csak az éretlenebb szíjácsot, hanem a gesztet is megtámadja, s Hartig kísérletei bebizonyították, hogy tűlevelű fáknál a házigombával szemben várt ellenállás tekintetében, a télen vagy nyáron vágott fa között sincs különbség.

    Legjobb tápláléka a fa bélsugaraiban bőven található fehérjeanyagok, amelyekből nitrogént, ként, kálit és foszforsavat von el, valamint a sejtfalak, amelyek mésszel és cellulózzal látják el. Újabb kísérletek szerint a fagumit is fölemészti. Különösen a káli és a foszforsav az, amely fejlődéséhez szükséges.

    Hogy a házigomba a fát megtámadja, ahhoz nemcsak fa, hanem bizonyos fokú nedvesség is szükséges. Száraz fa még akkor sem gombásodik meg, ha a gomba spórák hozzáférhetnek. A nedves fát ellenben a házigomba ilyen esetben föltétlenül megtámadja s ez a veszedelem csak akkor nem éri, ha a gomba hozzá nem férkőzhetik. Ha a megtámadott fa nem elég nedves, a gomba fejlődése néha megakad, anélkül, hogy elhalna, aha azonban igen mérsékelt, s ha a nedvesség foka nagy, tönkremegy s penészgombák és baktériumok foglalják el a helyét. Innen van, hogy az olyan padlózat, amely állandóan nedves talajjal érintkezik, úgy, hogy a fa egészen nyirkos s a nedvesség a hézagokon is kitódul, nem gombásodik meg, hanem megpenészedik.

    A házgomba levegőszükséglete is csekély, habár a gomba levegő nélkül meg nem Élhet. Legjobban felel meg neki a zárt, nyugodt és fülledt levegő, a levegőáramlás ellenben és különösen a léghuzam igen károsan hat reá, mert szárítólag hat s a gomba levegőbeli micéliumait néhány perc alatt tönkreteszi. Hasonló káros befolyással van reá a közvetlen napvény is, a közvetett világosságot ellenben eltűri s termőtestei éppen akkor fejlődnek a legjobban. A félhomály előmozdítja fejlődését, de teljes sötétségben is megél. Az inficiált fának a szabad levegőre való kitétele megöli ugyan a levegőbeli micéliumokat, a fa belsejében levők ellenben tovább fejlődnek.

    A házigomba fejlődéséhez végre bizonyos közepes hőmérséklet szükséges. Hartig, Tubeuf, Gotschlich, Falck és malenkovic kísérletei szerint legjobban felel meg neki a rendes szobahőmérséklet, vagyis 17-19 oC. A maximum, amelynél a házigomba még megél, 27-30 oC, a minimum ellenben átlag 1 oC. 30 oC-on fölül és -8 oC-on alul a házigomba rövid idő alatt elpusztul. A külső hőmérséklet változásai tehát nagy befolyással vannak a gomba fejlődésére s a szabadban fekvő olyan faszerkezeteken, amelyekhez a levegő szabadon hozzáférhet, a házigomba tapasztalat szerint az erős fagyok következtében minden télen elpusztul. Ott ellenben, ahová a külső hideg levegő be nem hatolhat, pl. a gerendák belsejében, a gomba spórái és micéliumai nem érik meg a hideg hatását s tavasszal, amikor a hőmérséklet emelkedik s a levegő páratartalma is nagyobb, a gomba a fa külsején is ismét buján tenyészik. (Magyar mérnök és építész-egylet közlönye, 1903. IV.169.l.) az épületekbe beépített fára a hőmérséklet külső változásai nincsenek befolyással s rajta a gomba, különösen, ha melegen fekszik, télen is igen gyakran terjed. De viszont valószínűleg a hőmérséklet külső változásainak lehet tulajdonítani, hogy a gomba fejlődésére legkedvezőbb a májustól szeptemberig terjedő melegebb évszak és különösen a közepes őszi hőmérséklet, amikor a levegő nedvességtartalma is legnagyobb. Télen a házigomba nem hoz létre termőtesteket.

    Előfordulás. Leggyakrabban fordul elő a házigomba a házak földszinti padlózata alatt, a rendesen fenyőfából készült vánkosfákon s legelőször jelentkezik a padló szélein, a falak mentén, a széklécek körül, az ajtótokokon s azok bélésein és peremein, valamint a falburkolatokon. Ha még nem nagyon terjedt el s a faszerkezet nincsen bemázolva, egyes szétszórt kis, fekete pontokon, mázolt fán ellenben hólyagszerűen elálló és halványabb színű festékrészecskéken, valamint azon ismerhető föl, hogy az általa megtámadott fa, kulccsal megkopogtatva, tompa hangot ad. Később, amidőn a gomba már elterjedt, fölismerése is könnyebb, mert a padlózat szegei nem tartanak s a deszkák a lépések alatt engednek, sőt be is törnek.

    A padlózat meggombásodásának különböző oka lehet. Leggyakoribb eset az, hogy az épület nedves talajon áll s alapfalai vízszívó kőből, közönséges mészhabarcsba rakva épültek és a talaj nedvességét a padlózatra is átviszik. Igen gyakran a padló alatt levő föltöltés készült televényföldből, vagy oly faltörmelékből, amely szerves anyagokkal, vagy korhadt farészekkel van telítve s azok korhadásakor szabad alkáliák fejlődhetnek. Egyik oka a padlózat meggombásodásának a mai gyors építkezés is, valamint oly fának a beépítése, amely nincs eléggé kiszárítva. A nedves talajból, falból és fából elpárolgó víz a padlózat alatt megreked s a jelenlevő gomba spórák csírázására és a gomba fejlődésére kedvező viszonyokat hoz létre, különösen télen, amidőn a helyiségek fűtése a falakban levő sok nedvességet is elpárologtatja és a levegőt vízpárákkal telíti. A bajt sokszor még növelik azzal, hogy a padlózatot, amely még nem száradt ki eléggé, olajfestékkel bemázolják és a levegőtől elzárják.

    Sokszor található továbbá a házigomba oly favázas téglafalakon, amelyeket kívülről is korán bevakoltak, vagy amelyeknek küszöbgerendája nyirkos alapon fekszik, továbbá oly deszkaborítások vagy falburkolatok alatt, amelyek a fallal közvetlenül érintkeznek és végre oly fahidakon, amelyeknek tartógerendái úgy vannak deszkával borítva, hogy levegő és világosság nem férhet hozzájuk.

    Régi épületekben a házigomba, különösen a felső emeleteken, igen ritkán lép föl, legföljebb akkor, midőn vagy a helyiségek – speciális használatukból kifolyólag – állandóan nedvesek és kellő szellőztetés hiányzik, vagy pedig az újonnan beépített fa volt inficiálva és a körülmények a gomba fejlődésére kedvezők.

    A gomba alakja. A házigomba eleinte kis fehér pontok alakjában jelentkezik a megtámadott fafelületén, amelyek csakhamar ezüstszínű, pókhálószerű, nyálkás pelyhekké és foltokká egyesülnek, később pedig hamvasszürke és selyemfényű leveles szövevénnyé változnak át. Ezek a levelek azután néha rohamosan terjednek, finom, szabad szemmel látható fonalaikat (nedvszálak), s amelyek azonban néha cérna-, sőt irónvastagságot is elérnek, több méternyire eresztik ki, melyek táplálékukat keresve, a fa sejtjeibe, edényeibe és különösen bélsugaraiba behatolnak, mindenütt csakhamar fölemésztve a fa szerves alkotórészeit. Szálaik behatolnak a fal legvékonyabb hézagaiba, keresztül mennek a falakon és boltozatokon s szürkésfehér szövetük behálózza a köveket, a habarcsot, sőt a fémeket is s gyorsan vándorol az épület egyik részéből a másikba a földszintről az emeletre stb. Ezért nevezik futógombának is.

    A gomba élettani megnyilatkozása és termőtestének képződése különben alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz. Ha megfelelő tér hiányában nem fejlődhetik, akkor 20-25 mm széles szalagokat, vagy 10-15 mm vastag szálakat bocsát ki, anélkül, hogy termőtest képződnék rajta. Nedves, sötét helyen a leveles szövevény vékony bőrszerű állományt vesz föl, amely, ha táplálékát fölemésztette, termőtestté alakul át és végre papírvastagságra szárad össze. Ha ellenben a gomba micéliuma oly helyen, ahol még tápláléka van, a faszerkezet hézagain keresztül a szabad levegőre és a napvilágra jön ki, ahol fejlődésére elég helye van, akkor előbb pehelyszerű, később húsos állománnyá sűrűsödik össze és vízszintes fölületen szívós, ráncos lepényvánkos vagy hosszúkás tárcsa alakját veszi föl, függőleges fölületén ellenben egy tányér, kalap, vagy konzul alakját közelíti meg. Ez a termőtest, amelyből a gombafonalak (micélum) szerte-széjjel ágaznak ki, kezdetben hófehérszínű, gyorsan nő, később azonban fölületi hártyája (hímenium), majd vörösessárga, sárgásbarna, majd, amikor megérik, sötétbarna-, csaknem fekete színűvé, termőteste pedig parafaszerű tömeggé változik át, amelynek fölületén, tölcsérszerű mélyedésekben, átlátszó ragadós folyadék válik kik átható gombaszaggal. Ez a folyadék, ha a házigomba összes táplálékát fölemésztette, vörösesbarna port tartalmazó szemcsékké változik át, amelyek, ha megértek, szétpattannak és a spórák nagy tömegét nagy erővel és messzire szórják szét. Ezek a spórák csak körülbelül 1/100 mm hosszúak és félakkora szélességűek s a levegőáramlás által könnyen tovavitetvén, messzire szállnak el, s ott, ahol tenyésztésükre alkalmas talajt találnak, kicsiráznak s új termőtesteket hoznak létre. Ezek a termőtestek tehát igen nagy mértékben járulnak hozzá a gomba terjedéséhez s ezért célszerű azokat, mielőtt megérnek, eltávolítani és megsemmisíteni.

    Érettségi fokán továbbá a gomba a levegőből vizet szí magába, amelyet a fától elvont nedvességgel együtt előbb átlátszó, később tejszínű nedv alakjában bocsát ki magából, mely a különben száraz fát is nedvesen tartja és a gomba erjedését előmozdítja. Ezért nevezik könnyező gombának. A házigomba egyébként akkor is vízzel telíti az inficiált fát, ha termőtesteket nem hoz létre, ezt a nedvességet a fában levő cellulóz felbontása útján állítja elő.

    A gomba romboló hatása. A házigomba aránylag rövid idő alatt a faszerkezeteket teljesen tönkreteszi, a falakat átlyuggatja és meglazítja s e mellett az egészségre is ártalmas. Eltekintve attól, hogy a fejlődéséhez szükséges és rossz szagú nedvesség mellett szénsavat is bocsát ki magából, a szétlövellt és a levegőben szállongó spórák belélegzése sem kerülhető el. Az elégtelenül szellőztetett helyiség, amelyben a gomba föllépett, sajátságos, kellemetlen, rothadó, kissé csípősszagú és dohos levegővel van tele s a bennelakók gyakran panaszkodnak fejfájásról, szem- és arckatarrusban szenvednek, bágyadtak, rosszul emésztenek, stb. A házigomba, mint ilyen különben nem mérges s Hartig több darabot evett meg belőle anélkül, hogy mérgező hatását érezte volna.

    A gomba, ha táplálékát fölemésztette, elhal, az általa elpusztított fa pedig, melyet a gombafonalak keresztül-kasul áthatottak, s a mely előbb még elég rugalmasnak látszott, egészen megváltozik, kiszárad, megvörösödik, parafaszerűvé és szivacsossá válik, hosszában és keresztben megrepedezik s kiszáradva könnyen széthull és elporlik; ujjak között is könnyen szétmorzsolható. A cellulóz teljesen eltűnt belőle és csak a fásrészek maradtak vissza.

    A gomba terjedése. A gomba részen spórák, részben micéliumok útján terjed. Különösen a spórék azok, melyek a meggombásodott épületek körül a levegőben nagy mennyiségben vannak jelen s melyeket a levegőáramlat, a szél és a csapadékvíz visz el egyik helyről a másikra. A micélumok ellenben a meggombásodott épületekből eredő fával hurcolhatók szét. Nedves fán a spórák, ha erre a körülmények kedvezők, kicsiráznak s fonalaik a fában szétágazva, annak szerves alkotórészeit fölemésztik. A spórák csírázására igen kedvező hatással van a vizelet és az alkáliák, különösen a kálium és nátrium.

    Az épületeknek a gomba által való inficiálása ezek után könnyen megmagyarázható s azok a balvélemények kiküszöbölhetők, amelyek a házigomba föllépésének okait különböző körülményekben keresik.

    Az a nézet, hogy a fa minősége jelenleg rosszabb, mint egykor volt s hogy ennélfogva nagyobb a fogékonysága a gombával szemben, meg nem állhat, mert a fa minősége az idők folyamán nem változott. A balhiedelem oka, hogy a mai gyors építkezés mellett nem használnak oly jól kiszárított fát, mint hajdan s hogy ezt is nedves épületekbe építik be.

    Az a vélemény, amelyet régebben Magnus, Möller, Henings, Baumgartan, Gottgetreu és mások képviseltek, hogy t.i. az erdő van házigombával inficiálva s a gombát a fával onnan hozzák, az erre vonatkozó tanulmányok és kutatások mai állása szerint szintén hamis. Möller és Hennings egyes esetekben az élőfa gyökerén állítólag találtak ugyan, mivel azonban a házigomba csak elhalt fáról veszi táplálékát s élőfán még sohasem találták, házigombával inficiált erdőkről s az építőfának az erdőben való megfertőzéséről ma már alig lehet szó.

    Sokkal valószínűbb a fatéren való infekció, ahol mindig találni korhadó, gombás fát s ahol az erdőből kikerülő egészséges fa közelében helyezik el nem egyszer az épületek lebontásából eredő és sokszor meggombásodott fát. Az ezen levő spórákat és micéliumokat a szél és a csapadékvíz könnyen átviheti az egészséges fára is. A fertőzést még előmozdítja a fatér esetleges tisztátalansága, amely a spóráknak az egészséges fán való megtelepedését és csírázást nagyon elősegíti.

    Az épületek inficiálása azonban akkor is bekövetkezhetik, amikor a beépített fa teljesen egészséges és kifogástalan. A házigomba, mint már említettük, spórák és micéliumok útján terjed, melyeket részben a meggombásodott épületben dolgozó munkások s az onnan kikerülő építőanyagok hurcolnak szét, részint pedig a levegőáramlás viszi el azokat egyik helyről a másikra. Ezt bizonyítja az a tapasztalat, hogy egyes vidékeken a házigomba általánosan van elterjedve s mondhatni járványszerűleg lép föl, úgy, hogy csaknem biztosra vehető, hogy minden új épület fáját megtámadja. Hazánkban Felső-Magyarországon és Erdélyben, továbbá Horvátország és Bosznia sík vidékein a házigomba mindenütt elterjedt, míg a magyar Alföld e tekintetben immunisabb.

Egyéb faromboló gombák.

A valódi házigombán kívül a faszerkezeteken más faromboló gombák is található, amelyek azonban ritkábban fordulnak elő s ennélfogva a házigombánál kisebb jelentőséggel bírnak. Ezek között a gyakoribbak a következők:

A nem valódi házigomba (Polyporus vaporarius), amelyet a valódi házigombával igen sokszor összetévesztenek, ritkábban fordul elő, mint a valódi. Nem oly veszedelmes, sokkal lassabban terjed s kiterjedése is korlátoltabb, mert nedvszálai (vízvezető edények), melyek a házigomba terjedését annyira előmozdítják s a gomba ellenálló képességét növelik, nincsenek, s ennélfogva nagyobb távolságból nem képes a nedvességet fölszívni. Mindazonáltal, ha terjedésének gátat nem vetünk, idővel az egész épületben elterjed és éppen olyan romboló hatást fejt ki, mint a valódi házigomba.

A Plyporus nemcsak beépített faszerkezeteken, hanem az erdőben is található, különösen a luc-, erdei- és jegenyefenyő elhalt fáján, valamint a bükkfán. Sokszor találták a szabadban fekvő fán is. Azért valószínű, hogy az inficiált fával hurcolják be az épületekbe.

Életföltételei ugyanazok, mint a valódi házigombáé, levegőszükséglete azonban kisebb s nedvességszükséglete nagyobb, mint azé. A legkedvezőbb hőmérséklet, amelynél buján tenyészik, 15 oC, a maximum pedig, amelynél még megél, 23 oC. Leggyakrabban található nedves helyiségekben, így bányákban is. Ha az inficiált fát szárazon és úgy építik be, hogy nedvesség nem férhet hozzá, a gomba beszünteti működését és elhal. Nedves épületben ellenben és levegőáramlás hiányában buján tenyészik. Igen nedves fán, éppen úgy, mint a házigomba, szintén nem fejlődhetik s penészgombáknak engedi át helyét.

A valódi házgombával szemben biztos ismertető jele az erősen savanyú szagon kívül az, hogy micéluma és termőteste állandóan, tehát még elhalása után is fehérszínű marad, legföljebb kissé megsárgul. Micéluma továbbá inkább legyezőszerű vagy olyan, mint a befagyott ablaktábla jégvirága. Termőteste is rendesen vékony bőr-, vagy kéregszerű bevonat alakjában jelentkezik, amelynek vastagsága csak 3-4 mm s amely a fáról nehezen válik le. Az általa megrontott fa dr. Tuzson szerint vörösesbarnává lesz, morzsolódik, hosszanti és keresztrepedéseket kap, amelyekben fehér, vattaszerű micélium nő laza lemezek alakjában. Innen van, hogy a Polyporust sokan a fán a vörös korhadás okozójának tartják. Hartig szerint a luc- és jegenyefenyő fáján okoz vörös korhadást. Tuzson szerint bükkfán is s azért veszedelmes ellensége a bükk talpfáknak.

(A Polyporus sok faja közül előfordul azonkívül, habár ritkábban, a szabadban levő faszerkezeteken, nevezetesen a fahidak alján, az útkorlátokon, a földben fekvő fán stb. a Polyporus igniarius, amely különben kertjeinkben az alma és a szilvafák rendes gombája is; távíró- és telefon póznákon a Polyporus destructor; bányafán a Plyporus seriális, a P.annosus, a P.crytaru, a P.odoratus stb.)

A Daedalea Quercina régi tölgyfán és szabadban levő tölgyfaszerkezeteken, cölöpökön, tölgytalpfákon, az épületekben levő nedves deszkaborításokon, fából épült fürdőházakban, bányákban és általában ott található, ahol sok nedvesség van. A fán csak termőteste látszik, micéluma benn a fában rejtőzik. Hatása lassú és csak a megtámadott szerkezetrészre szorítkozik, anélkül, hogy a szomszédos fára is átmenne.

A Lenzites separia különösen tűlevelű fákon fordul elő s az erdőben történt infekcióból ered, de nagy mennyiségben található a szabadban heverő fán is. Igen gyakori gombája a fahidaknak, útkorlátoknak, stb. Épületekbe behurcolva, barna, foltos bevonat alakjában, legtöbbször a padlózat alatt s az ajtó- és ablaktokokon jelentkezik, néha azonban a födélfán is található. Termőteste kalap- vagy konzolszerű.

A Coniophora cerebella szintén a fatéren való fertőzés következménye. Hasonlít a házigombához, néha annak helyét foglalja el, néha pedig vele és a nem valódi házigombával együtt található, akár tűlevelű, akár lombos fán. Különösen a kutakba és pincékbe beépített fát támadja meg, azért pincegombának is vezetik, de az épületeket s a szabadban levő faszerkezeteket (hidak, favázas falak, távíró és telefonpóznák, tekepályák, stb.) sem kerüli el. Termőteste lapos, bőrszerű, kiálló bütykökkel, frissen pörkölt kávéhoz hasonló színnel. Lassú hatású gomba; a padlózatot csak 8-10 év alatt teszi tönkre; áramló levegőben elpusztul s ha a fa kiszárad, elhal. Az általa megrontott fa csaknem fekete színű, finoman repedezett s apró kockákban válik szét.

Jégpincékben a C.cerebella helyét a Coniophora membranacea foglalja el.

A gyökkérrontó galóca (mézszínű galóca vagy tölgyfa-virággomba, Agaricus melleus, Armillaria Mellea) szintén az erdőben való infekcióból ered, ahol különösen a fenyvesek élő- vagy levágott fáján, leginkább azonban tuskókon és elhalt, korható dán él sűrű csoportokban. Különösen a nedvesen fekvő fát támadja meg, amelyet teljesen tökretesz. Épületekben aránylag ritkán, csak a földszinti padlózat alatt található; a bányafán, a földbe beépített fán és a kútcsöveken ellenben igen gyakori. A kútcsöveket barna, gyökéralakú fonalaival teletömi. Termőteste kúpos, gömbölyű kalap alakjával bír, színe sárgásbarna vagy mézsárga, sötétebb bolyhos pelyhekkel födve, tönkje felső részén gallérszerű hártya-gyűrűvel. Sok helyütt eszik. Ismertetőjele, hogy televényföldön fekvő padlózatok alatt méterhosszúságú, gyökérszerű, feketeszínű, szerteszét ágazó, 2-5 m széles, lapos szalagokat (rhizomorpák) bocsát ki, melyek a fát behálózzák s belehatolva, elpusztítják. Az általa megtámadott fa a sötétben úgy világít, mint a gyújtó végén kissé megnedvesített foszfor.

A Trametes stereoides Tuzson szerint a műszaki célokra használt bükkfán és különösen a bükktalpfákon gyakori és mindig a vörös korhadással kapcsolatban fordul elő. Az általa megrontott fa morzsolódik, vörösesbarna színű, hosszanti és keresztrepedésekkel teli, melyekben piszkosfehér, vatta szerű micéliumlapok vannak.

Bányafán e helyett gyakran található a Trametes odorata, amelynek belseje rozsdabarna színű s amelyet ánizsszagáról lehet fölismerni.

A Lentiunus squamosus az erdeifenyő fájával az erdőből kerül az épületekbe. Különösen zárt és sötét helyen tenyészik s fehér vagy okkersárgaszínű, nagy méretű, kalap- vagy agancsszerű termőtestén és édeskés szagán ismerhető föl. A megtámadott gerendákat lassan bár, de teljesen tönkreteszi, a szomszédos szerkezeti fára azonban át nem megy. Lentinus adhaerens nevű válfajával együtt előfordul bányákban is.

(Ezeken kívül, habár ritkábban, előfordul épületekben, bányákban, de különösen házi- és jégpincékben a Merulius hydnoides, a M.aureus, a M.pulverulentus, és még ritkábban a M.tremellosus. Ezeknek fontossága azonban, csekély s azért részletesebb leírásukkal nem foglalkozunk. Résletesebb leírásuk, úgy mint a többi faromboló gombáé is föltalálható „Mez, Der Hausschwam. Dresden 1908. című könyvben, amely az itt leírt egyéb faromboló gombákra nézve is egyik forrásul szolgált.)

Védekezés a házigomba ellen.

Építéstechnikai szempontból nem annyira az a fontos, hogy miképpen terjed a gomba, mint inkább az, hogy hogyan kell ellene védekezni.

Házigomba ellen is preventív védelem szükséges, mely a bajnak már az építéskor veszi elejét. Nem kell hozzá egyéb, mint gombamentes, meg nem fertőzött fa és az, hogy annak beépítésekor a gomba életföltételeit megsemmisítsük.

Legbiztosabban járnak el akkor, ha a beépítendő fát a fölhasználás előtt mikroszkóppal megvizsgálnánk arra nézve, hogy inficiálva van-e vagy sem s a beteg vagy gyanúsnak talált fát kiselejteznők. Ez azonban a gyakorlatban nehezen vihető keresztül. A spórák által való infekció igen nehezen állapítható meg. A micélium-infekciót könnyen lehetne ugyan megállapítani, de igen nehéz lenne éppen az inficiált darabra ráakadni. Nagy fadaraboknak, vagy éppen fatömegeknek ilyen megvizsgálása alig is lehetséges. (Az anyagvizsgálók nemzetközi egyesületének 1901-ben Budapesten tartott kongresszusa azzal a kérdéssel is foglalkozott, hogyan lehetne már az építőfa átvételénél a házigomba föllépése ellen védekezni. Véleménye az, hogy ez a kérdés nehezen oldható meg s az csak úgy lenne lehetséges, ha a fakereskedővel úgy egyeznénk meg, hogy az átvevendő fából számos kis próbadarabot vesznek, azokat a házigomba fejlődésére kedvező körülmények közé hozzák és néhány héten át megfigyelik. A bizottsági jelentés azt mondja, hogy az építőfából csak gyanúsnak látszó pl. seb és korhadó helyekről vett próbadarabok vetendők alá az ellenőrzésnek.)

Mivel tehát a fának gomba által való infekciója nehezen, vagy meg nem állapítható, az előzetes védekezés abban kell hogy álljon, hogy mindenekelőtt ép, egészséges, érett, lehetőleg télen vágott és kellően kiszárított, szíjácsától megfosztott fát használjunk és azt ne hozzuk oly körülmények közé, ahol a gomba későbbi kifejlődésének lehetne kitéve. Kísérletek szerint a gombacsíráktól ellepett fa aránylag nagyfokú kiszáradása után is, ha nedvességgel érintkezik, alkalmas a gomba föléledésére és kifejlődésére. Ezért főképpen arról kell gondoskodni, hogy a fa a nedvességtől megóvassék s korhadó, rothadó, vagy más testekkel (pl. a lebontásból eredő gombás fával) ne jöhessen érintkezésbe. Ez oknál fogva mindenekelőtt arra törekszünk, hogy az épület-, telek száraz legyen. Ha nem az, gondoskodunk víztelenítéséről és kiszárításáról s a csapadékvíz elvezetéséről az épület közeléből. Nagy figyelmet kell továbbá arra fordítani, hogy az alapzatfalak száraz kőanyagból és lehetőleg cementhabarcsra rakva épüljenek. Közéjük és a földszinti padlózat közé elszigetelő réteget teszünk, mely az esetleg fölszivárgó nedvességet a padlózattól távol tartja. Igen nedves talajnál célszerű 15 cm mélységben a padlózat alatt az egész helyiségben 1:3:5 keverésarányban készült bétonból, vagy aszfaltból 10-12 cm vastag szigetelő réteget alkalmazni. Legjobb eszköz a talajnedveség ellen, ha az épületet alápincézzük, a padlózatot legalább 0,60 m-nyire emeljük a talaj általános földszíne fölé s a padlózat alá száraz és tiszta, gombamentes faltörmeléket, vagy – ami a legjobb – földes és szerves részektől mentes, esetleg mosott homokot vagy kavicsot töltünk. Vánkosfák gyanánt a padlózat alá nem szabad széldeszkát, vagy fiatal, sok szíjácsot tartalmazó fát venni, mely a gombának legtöbb táplálékot nyújt, hanem megfaragás által nyert tiszta gesztfát, vagy ami a legjobb, tölgyfát.

A vánkosfákat és padlódeszkákat nem jó szorosan a fal mellé tenni, hanem 2-3 cm széles hézagot kell hagyni köztük, amely széklécekkel eltakarható. A fának a fallal való érintkezése nagyon elősegíti annak gombásodását, mert a fal nedvességet szállít neki. A vánkosfákat szükség esetén antiszeptikus anyagokkal (pl. karbolineummal) megitatjuk, vagy legalább bemázoljuk. Ha a fa nem elég száraz és a helyiségek fűthetősége nem szenved általa, lehet a vánkosfák hosszában légvezető csatornákat létesíteni s azokat egyfelől a külső, vagy legalább a szoba levegőjével, másfelől a kéményekkel összekötni, hogy a padlózat alá állandóan friss levegő juthasson. A padlózat rakásánál végre arra is kell ügyelni, hogy a padlózat és a föltöltés között szerves anyagok (pl. gyaluforgács) ne maradjanak, melyek a gombának táplálékot nyújthatnának.

Az ajtótokokat a falba való illesztés előtt vagy karbolineummal kell jól megitatni, vagy 2 hl tőzeghamuból, 20 l konyhasóból és 0,5 l szalmiákból álló s forró vízzel földolgozott sűrű péppel bevakolni. Ugyanezt a pépet lehet a Kastner-féle eljárás szerint a vakpadlózat alá is rétegezve elhelyezni. (Természettudományi Közlöny, 1911. 17.sz. 723.l.)

A mennyezet- és más gerendák végeit úgy kell a falon elhelyezni, hogy azzal ne érintkezzenek és úgy befalazni, hogy levegő férhessen hozzájuk. A mennyezeteket és padlózatokat, az ajtó- és ablakborításokat, a falburkolatokat stb. általában csak akkor kellene elhelyezni, amidőn a falak már kellően kiszáradtak, mert a nedvességet csak így lehet a fától távol tartani és a gombacsírák föléledését megakadályozni. A régi épületekben kicserélt mennyezetek és padlózatok ritkán gombásodnak meg, mert a falak szárazak és nedvességet már nem választanak ki magukból. Favázas téglafalakat, tekintettel a fa gombásodására, kívülről soha sem kellene bevakolni.

Mez kísérletei szerint a száraz fa beépítése és nedvességtől való megvédése csak akkor nyújt elegendő védelmet a gombásodás ellen, ha a fa nem volt inficiálva, ellenkező esetben a gomba a tenyészetéhez szükséges vízmennyiséget a levegőből való oxigénfölvétel által egészíti ki. Ellenben a hiányosan kiszárított, sőt a nedves fát sem támadja meg a házigomba, ha azt gombamérgező szerekkel megitatjuk és gomba iránti fogékonyságát megszüntetjük. Egyedüli biztos védelem a házigomba föllépése ellen a fának antiszeptikus anyagokkal való kezelése. Az összes beépített fa immunizálása költséges ugyan, de föltétlen biztosságot nyújt a gomba ellen s távolról sem ér föl azzal a kárral, amelyet a gomba kiirtása még akkor is okoz, amikor csekély mértékben lépett föl.

A házigomba irtása.

Ha valamely épületben a gomba már föllépett, igyekeznünk kell azt kiirtani, mielőtt az összes faszerkezeteket tönkretette. Az irtás nagy gondosságot, körültekintést és alaposságot kíván és ennélfogva költséges, a fölületes munka azonban nem segít a bajon, mert a gomba 1-2 év múlva újra jelentkezik s az irtására fordított költség kárba veszett.

Mihelyt a gomba-fertőzés kiterjedéséről tudomást szereztünk, a megtámadott és megfertőzött faszerkezeteket, még azokat is, amelyeken a gomba szabad szemmel még észre nem vehető s amelyeknek belseje teljesen egészséges, el kell távolítani, mert valószínű, hogy a gomba spórái vagy micéliumai már benne vannak s további fertőzést okoznának. Természetes, hogy lakóházaknál, ahol ilyenformán az összes padlózatokat és vánkosfákat föl kell szedni, az ajtók borításait és ácstokjait kibontani, az ablak- és falburkolatokat eltávolítani, a gombairtás nagy költséggel jár. (Malenkovic azt mondja, hogy a különben egészséges fa, ha inficiálva van is, antiszeptikus anyagokkal való kezelése után újból fölhasználható, mert esetleg jobb s mindenesetre szárazabb, mint az új.) A kibontott fát minden törmelékével és forgácsával együtt legjobb azonnal elégetni.

A Polyporus vaporarius ellen való védekezés ettől csak annyiban tér el, hogy nem kell az összes faszerkezeteket kibontani, hanem csak a beteg fát kicserélni.

Ahol a gomba föllépett, rendesen a padlózat alatt levő feltöltés, valamint a falak is inficiálva vannak s tele vannak csírázóképes spórákkal és micéliumfonalakkal. Ez okból legjobb a feltöltést teljesen eltávolítani, az alatta levő talajt antiszeptikus oldatokkal fertőtleníteni, a falazatot, ha nagyon gombás, lebontani, ellenkező esetben a földtől és homoktól s 0,5-1 m magasságig a padlózat fölött a vakolattól is megtisztítani. A falhézagokból a habarcsot, amennyire csak lehetséges, kikaparni, a porhányó köveket és téglákat kiszedni és jól kiégetett téglával helyettesíteni, a választófalak lábazatát s a vánkosfák alatt esetleg levő falakat legalább a föltöltés magasságában szétszedni s jó téglából, cementhabarcsba rakva újból helyreállítani. Ezek után következik a falaknak és falhézagoknak antiszeptikus szerekkel való lemosása és megitatása, vagy fúvógázlánggal végigégetése s végre jó cementhabarccsal való levakolása. Bevakolás előtt, ha a falak szárazsága kifogásolható, azokat forró aszfalttal lehet bevonni.

Ha a meglévő gombát és csíráit ily módon kiirtottuk, a padlózat alá friss és tiszta, gombától mentes feltöltést teszünk, szükség esetén azt is gombamérgező szerekkel megöntözzük vagy behintjük s a padlózatot ugyancsak antiszeptikusan kezelt vánkosfákból és deszkákból újból helyreállítjuk. E tekintetben különben éppúgy kell eljárni, mint fönnebb az előzetes védekezésnél leírtuk. A fertőzött helyiséget végre jól kell fűteni és szellőztetni.

Az eljárás némileg változik, ha a gomba irtására az alább leírandó szerpulit gombairtó szert használjuk, mert ekkor a falrombolás, a feltöltés kicserélése, a falvakolat leverése stb. elmarad.

A gombaellenes szerek

A gombaellenes szerek, amelyeket a gyakorlatban a gomba elleni védekezés és gombairtás közben alkalmaznak, igen sokfélék, legtöbbje azonban, mit sem ér. Ez lehet az oka, hogy a házigomba ellen, egészen a legújabb időig, alig tudtak védekezni s hogy a házigomba elterjedése, legalább Felső-Magyarországon, általánosabb s az általa okozott kár sokkal nagyobb méretű, mint évtizedekkel ezelőtt.

Tekintve azt, hogy a házigomba 30 oC-t meghaladó hőmérsékletnél elpusztul, a gombának forró levegővel való irtása a legegyszerűbb szernek látszik. Falck és mások erre a célra 40-100 C fokú forró és száraz levegő alkalmazását ajánlották, Seemann szabadalma szerint pedig forró gombaölő gázokat vezettek nyomás alatt a padlózat alá. Ez az eljárás azonban a szakairodalom általános pártolása (A magyar szakirodalomban dr. Schilberszky Károly (Természettudományi Közlöny, 1908. évf. 464. füzet) és Griffits Gábor (Köztelek, 1909. évi július 1.-én megjelent száma) ismertették az eljárást.) dacára sem tudott meghonosodni, mert az eredmény nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásnak. Mindkét eljárás egyebek között főleg a fa rossz hővezető képességén hiúsult meg, amelynek következtében a forró levegő a fa belsejében levő micéliumokhoz és a messze elnyúló gombafonalakhoz hozzá nem férhetett. A gomba teljes kiirtásához pedig okvetlenül szükséges, hogy a gomba spóráit és micéliumait s a micélium egyéb alkotórészeit (hyphák, tömlőcsírák, csattok, stb.) és főképpen a nedvszálakat teljesen megsemmisítsük.

Hogy a -5oC-nál hidegebb levegő alkalmazása szintén nem vezet célhoz, azt a fönnebbiek után magyarázni nem szükséges.

Hasonlóképpen hiábavaló, mint már említettük, a meggombásodott fának a szabad levegőre való kitétele, mert a levegő a fa belsejében levő micéliumokat nem képes kiölni. Ezt bizonyítják a szabadban levő faszerkezeteken (hidak, kerékvetők, korlátok stb.) élősködő különféle fagombák.

Mindezeknél fogva ma a házi- és egyéb fagomba irtására általánosan csak kémiai vegyületekből álló gombairtó szereket használnak. Ezek a szerek az egyedüli szerpulit kivételével, a melyet sárga, finom por alakjában alkalmaznak – oldatok alakjában kerülnek használatba, úgy, hogy a fát azokkal vagy csak 2-3-szor bemázolják, vagy, ami jobb, 24 óráig az oldatban áztatják, hogy a fa belsejébe is behatoljon.

Az oldat alakjában használt szerek részben sók, részben szerves és szervetlen savak. A sókhoz tartoznak: a konyhasó, a kálisó, a klórmész, a kálum- és nátrium-karbonát, a nátrium- és a magnézium-szulfát, a klórmagnézium, az ecetsavas nátrim és aluminium, a marómész (CaO), a marókáli (kálilúg), a vas- és a rézgálic (vitriol), a klórcink, a kénesőklorid (sublimát, HgCl2), az arzénvegyületek és a fluorkészítmények, a savakhoz pedig a sósav, kénessav, salétromsav, a kéndioxid (kéngőzök alakjában), a klór (klórgőzök alakjában), a bórsav, az alkoholban oldott szalicilsav, a faecet, a petroleum, a kátrány és a különféle kátránytermékek (fenol, krezol, kreozot, naftol, naftalin, kátrányolaj, kreozotolaj, karbolinem stb.)

Az alkalmazandó szer megálasztása, tekintve a szrek nagy számát, nem könnyű, s innen van, hogy a gombairtáshoz sokszor oly szereket vesznek, amelyek erre a célra nem alkalmasak. A megválasztás megkönnyítésére szolgáljanak az alábbiak.

Egyes szerek a gombával szemben vagy teljesen közömbösek, vagy pedig rendkívül enyhe hatásúak; ilyen a petroleum és a konyhasó. Más szerek viszont, nevezetesen a kátrány s a vas- és rézgálic még előmozdítják a gomba fejlődését. Az erős anorganikus savak /sósav, kénsav, salétromsav, valamint egyes klórvegyületek) még higított állapotban is magát a fát támadják meg s fakonzerválásra ennélfogva nem alkalmasak. A fémsók közül a klórcinket, a vas- és a rézgálicot a fa telítésnél alkalmazzák ugyan, gombamérgezés céljaira azonban ezek a szerek nem vehetők figyelembe, mert azokat a nedvesség kilúgozza. Egyáltalában semmit sem érnek a könnyen bomló, könnyen illó, vagy erősen párolgó szerek (klór, formalin, naftalin, formaldehid, kénsav és kénsavas sók, klórmész, marómész, fenol és krezol stb.), a gázalakú testek (klór- és kéngőzök), valamint azok az anyagok, amelyeknek alacsony forráspontjuk van (pl. a fenolok, melyek 175 oC-nál kisebb hőmérsékletnél forrnak). Egyes szerek, habár igen erős antiszeptikus hatásúak, lakóházaknál azért nem alkalmazhatók, mert igen intenzív, sokáig tartó szaguk van (karbolsav, karbolineum, kreozot és a kátrányolajok). Más szerek viszont vízben nehezen, vagy éppen nem oldhatók (báriumszulfát, mészkarbonát, tiszta krezol, naftol stb.), vagy ha oldódnak is, nyomás alkalmazása nélkül a fába nehezen hatolnak be és csak a fölszínt vonják be áthatatlan mázzal, mely a víz kipárolgását megakadályozza (kátrány, nyers kátrányolaj, karbolineum). Vannak végre olyan szerek is, amelyek erős antiszeptikus hatásuk dacára vagy egyáltalában nem, vagy csak igen nagy óvatossággal használhatók, mert erősen mérgező hatásuk miatt az egészségre ártalmasak. Ez okból az arzén s az arzénvegyületek használata meg nem engedhető, a szublimátoldatoké pedig csak kivételesen.

(A Természettudomány Közlöny 1900. decemberi füzete a konyhasó telített oldatát ajánlja, amely, ha a megtámadott fát és falakat 2-3-aor lemossák vele, a házigombát teljesen elpusztítja. Ugyane közlöny 1911. évf. 17. számában is dr. Schilberszky azt állítja, hogy konyhasóval a házigombát egészen biztosan ki lehet irtani.)

Meg kell végre jegyezni, hogy gombairtásra csak erős szerek alkalmasak, mert csak ezektől várható megfelelő antiszeptikus hatás. Ez okból az erősen higított oldatok hatása is csekély.

(Malenkovic szerint magas építkezésnél a gombairtó szereknek csak két csoportja jöhet tekintetbe, nevezetesen a fenolok és a fluorkészítmények, amelyek minden más szert fölöslegesé tesznek.)

Ezek után az alábbiakban azokat a szereket ismertetjük, amelyeknek gombaölő (fungicid) hatása föltétlenül biztos, valamint az un. titkos szereket, amelyek közül egyesek igen jól váltak be.

A fenolok (karbolsav) közül igen jó a kátrányolaj lepárlásából eredő kreozotolaj, vagy nyers karbolsav, valamint a kőszén kátrány lepárlásánál nyert karbolineum, de csak akkor, ha legalább 20 % fenolt tartalmaznak s mentesek nemcsak gyantaolajoktól, szilárd és nem desztillálható, hanem olyan alkotórészektől is, amelyek 180 oC alatt forrnak. A karbolineumnak azonkívül lehetőleg szagtalannak kell lennie. Mindkettővel 2-3-szor kell a fát bemázolni s a bemázolásra annyi anyagot fölhasználni, amennyit a fa beszívni képes.

A fluorvegyületek közül használják a cinkkel neutralizált fluorhidrogén (folsav, H F) 5 %-os oldatát, a drágább, de ugyancsak biztos hatású sziliciumfluorhidrogén (2HF, SiF) szintén 5 %-os oldatát, valamint a fluoridoknak (fluornátrium, fluorkálium, fluorammónium, fluorszilicium, fluorcink stb. ) Szabad fluorhidrogénsavval való keverékét. Így pl. 5 % fluorhidrogén és 2.5 % fluornátrium (nátriumfluorid) keveréke 3 %-os oldatban igen hatásos szer. Igen jó antiszeptikus szerek a tiszta fluoridok is, csakhogy drágák.

Föltétlenül biztos és elég olcsó szer a kéncsőklorid (szublimát, HgCl2) 1 %-os oldata. Igen erős méreg s azért kezelése nagy óvatosságot kíván. Használata után is az egészségre ártalmassá válhatik, ha szállópor alakjában (pl. a padlózat hézagain keresztül) a szoba levegőjébe kerül, vagy ha vassal érintkezve a kéneső kiválik belőle s párolgásával megfertőzi a levegőt.

Tiszta szublimát helyett használatban van a szublimátnak és a konyhasónak 1:1 arányú keveréke 1:10 oldatban. Az ebből képződő merkuriklorid-klórnátrium igen nagy gombaölő hatással bír. A konyhasó megakadályozza a szublimát kikristályosodását a vele bekent faanyagon és belsejében. Az eljárás közben keletkező mérgező párák miatt azonban az így fertőtlenített helyiségben hónapokon át nem szabad tartózkodni. A fertőtlenített helyiséget jól kell szellőztetni s télen fűteni.

Az un. titkos szerek közül különösen azok válnak ki és sikerrel használhatók, amelyek fenolt és kreozotot vagy fluort tartalmaznak. Így pl. igen jó hatásunak bizonyult az antinonnin, az antigermin, az antipolypin és a montanin, jó hatásuak a Müller-féle mikothanaton, a mikroszol, a szolutol és szerpulit. (Azok a titkos gombairtószerek, amelyeket különböző néven hoznak forgalomba s a melyeknek összetétele ismeretlen és ingadozó, nem ajánlhatók. Ilyen egyebek között a Herman-féle mikothaneton (szublimát és konyhasó), az antimerulion (konyhasó és bórsav), az afrol, a mycelicid, az autimykon stb.)

Az antinonnin (Építő-Ipar, 1905. 11.sz.96.l.)(Fr.Bayer és társa bécsi cég szabadalma, nem egyéb, mint ortodinitrokrezol káliumsója. Vízben könnyen oldódik, a fába jól behatol, különösen, ha előbb 60-70 oC-ra fölmelegítik. Nem illó, azonkívül szagtalan és igen olcsó. 2 %-os oldata rendesen elegendő a fának és a falaknak 2-3-szoros mázolására, vagy megitatására. (Ezt a szert különben sör-, és malátagyárakban, borpincékben, szeszfőzőkben és más erjesztőiparban gomba- és penészképződés ellen a faiparban a szú és egyéb, a fának ártalmas paraziták ellen, valamint árnyékszékek, vizelők, emésztőcsatornák, pöcegödrök rossz-szagú helyiségek stb. fertőtlenítésére s 5 %-os oldatban falporlás ellen is igen jó sikerrel alkalmazzák.) Falak meszelésénél a mésztejet antinonninoldattal lehet elkészíteni.

Az antinonnin sárgaszínű pép alakjában, vagy pedig használatra kész oldatban antinonninkarbolineum név alatt kapható.

Az antigermin )(Magy.mérnök- és építész-egylet közlönye, 1902. IX.400.l.) (szintén a bécsi Bayer-készítménye), a mely összetételében és hatásában teljesen hasonló az antinonninhoz, dinitrokrezol és rézhidroxid keveréke. Vízben oldódik, a fába könnyen behatol, nem illó és teljesen szagtalan, 2 %-os oldata a müncheni kísérleti állomáson végzett próbák szerint minden gombaképződést megakadályoz, illetőleg megszüntet. Használják különben úgy, mint az antinonnint, árnyékszékek, vizelők, pöcegödrök stb. fertőtlenítésére is.

Az antipolypin (V.Alder bécsi cég szabadalma) szintén kiváló és általánosan használt gombaölő szer. Összetétele: 40 % β-naftol, 40 % fluornátrium és 20 % marónátron (nátriumhidroxid). Használják 5 %-os oldatban a fa megitatására, 10 %-os oldatban háromszori mázolásra és 20 %-os oldatban a falak lemosására.

A montaninfluát fluoraluminium-vegyület, amelyet különösen könnyű kezelhetősége miatt kedvelnek. Hatásában versenyez az előbbi szerekkel, de jóval drágább.

A mikroszol (Berliner Centralblatt für Bauverwaltung, 1901. 59.sz.) szilicium-fluorhidrogénsavas réz, amelyet olcsóságánál fogva 2 %-os oldatban házigomba, nyálka- és penészgomba ellen s 4 %-os oldatban falmállás ellen jó sikerrel alkalmaznak.

A Lutz Ede és társa budapesti festékgyár mikroszol H nevű készítménye, egy vörösesbarna-színű, sűrű, nyúlós, kátrányszagú anyag, a magyaróvári m.kir. növényélet- és kórtani állomás (1908), valamint a máriabrunni k.k. forstliche Versuchsanstalt vizsgálatai szerint 1.5-2 %-os oldatban szintén jól válik be a házigomba elleni védekezés céljaira. Teljesen szagtalan, nem illanó szer, amely vízben könnyen oldódik és a fába jól behatol. A fát 2-3-szor kell vele bemázolni, a beitatás azonban biztosabb.

A szolutol nem egyéb, mint karbolsavas nátrium, vagyis nátronlúgban oldott fenol. Ha elég fenol van benne, jó, ellenkező esetben gyönge hatású.

A Müller-féle mikothanaton (Természettudományi Közlöny, 1911. 17.sz. 722.l.) szintén igen jó konzerváló szer. 57 l vízben föloldanak 75 dg kálciumkloridot, 150 dg glaubersót (kénsavas nátrium), 225 dg koncentrált sósavat, 6 dg szublimátot s ezzel az oldattal mázolják be a megtámadott, vagy a megvédendő farészeket. A mázolásnál azonban óvatosan kell eljárni és erős levegőhuzatnál kell dolgozni, mert a fejlődő mérges gázok az egészségre ártalmasak.

Dr.Pap Tibor máramarosszigeti orvos kiváló sikerrel használta az e vidéken régóta ismeretes és használt és marmetia néven szabadalmazott házigomba-irtószert. Olcsó és állítólag biztos hatású

A szerpulit ((Erd.lapok, 1909. XVI.812.l.) a Serpulit-r.t. szabadalma, Budapest; gyártelep: Igló, Szepesmegye) mint gombairtó és óvószer csak 1909-ben került forgalomba. Eddig tapasztalt gyors elterjedését annak köszöni, hogy biztos hatása mellett olcsó, szagtalan és ártalmatlan s hogy alkalmazása minden más gombairtó szernél egyszerűbb. A szerpulit ugyanis az egyedüli gombairtó szer, amelyet nem oldat, hanem sárgaszínű, finom por alakjában alkalmazzák, úgy, hogy a gyár szállítja. Alkotásában is teljesen eltérő a eddig ismertetett szerektől, mert sem fenolt, sem fluort, sem szublimátot, sem más mérges anyagot nem tartalmaz. Összetétele: 20 %- cinkszulfát, 10 % kristályos nátronsalétrom (chili-salétrom), 67 % kainit (K Cl, Ma SO4+SH2O) és 3 % okker, mint festőanyag.

Óvószer gyanánt a szerpulitot a levegővel érintkező faszerkezetek elhelyezése előtt, lehetőleg egyenletesen hintik el a falak mentén, az ajtótokok aljában, a vánkosfákon s a padozat alatt. Célszerű a falakat is, ahol gerendákkal érintkeznek, valamint a padlódeszkák alsó oldalát is behinteni. Ott ellenben, ahol a gomba már föllépett, az eljárás különböző, aszerint, hogy milyen a gomba elterjedése. Ha a gomba pusztítása még nem látható, de elterjedése ismeretes, a gombafészkek helyét, a meggombásodott helyen keletkezett repedéseket, a széklécek eltávolítása után a fal és a padlózat között levő réseket, valamint a gomba termőtesteit (anélkül, hogy azokat eltávolítanók) egyszerűen szerpulittal jól behintik. A szer nemcsak a közvetetlen érintkezés helyén hat, ahol elhintették, hanem a nedvszálakon haladva, a gomba fészkeihez is eljut s azokat is elpusztítja. Ha ellenben a gomba pusztítása már nagyobb mérveket öltött, legjobb a meggombásodott helyiségek padozatát fölszakítani, az inficiált területet és a vánkosfákat az új padlózat lerakása előtt, esetleg a padlódeszkák alsó oldalát is szerpulittal behinteni és a padlózatot újból helyreállítani. A megtámadott, de még teherbíró faszerkezetek (vánkosfák, ajtótokok stb.) szerpulittal behintve, ismét visszahelyezhetők. Függőleges szerkezeteket, hogy rájuk hintett por le ne hulljon, behintés előtt vízzel kell meglocsolni.

A szerpulit, ha gombával jön érintkezésbe, rögtön föloldódik és hat, ott ellenben, ahol gomba még nincs éveken át oldatlan marad. A por tehát csak ott fejti ki hatását, ahol gomba van, s ennélfogva ott, ahol még föl nem lépett, megakadályozza annak képződését. Hatása a cinkszulfát gombaölő hatásán alapszik, elsősorban vízelvonó tulajdonságán alapszik, mert a gomba, ha a fejődéséhez szükséges nedvességet elvonjuk tőle, természetes módon is elpusztul. Ennek bizonysága az, hogy a gombának ezzel a szerrel behintett termőtestei sok nedvességet bocsátanak ki magukból s ennek következtében csakhamar összezsugorodnak s 3-8 nap alatt elfonnyadnak és elszáradnak. A meggombásodott padlózatból, ha még oly száraznak látszik is, behintés után sok nedvesség jön ki s a padlózat egészen át nedvesedik, a nedvesség azonban rövid időn belül eltűnik, 4-6 hét alatt gomba elhal s a helyiségek levegője is elveszti a kellemetlen és nehéz gombaszagot.

A szerpulit jó oldala a többi gombairtó szerrel szemben az is, hogy mindenféle kotrás és rombolás , a padozat alatt levő feltöltés kiemelése, a falvakolat leverése, karbolineum vagy más gombaellenes mázak alkalmazása, a padlózat alatt aszfaltozás, betonozás stb. elesik s ha a szert idejekorán alkalmazzák, még a meggombásodott faszerkezetek eltávolítására sincs szükség.

A fölhasználandó mennyiség, akár az előzetes védekezésnél, akár a gomba irtásánál, 15-30 dg m2-éenkint. A szer rendkívül olcsó.

A rovarrágás (szarurágás, hernyórágás)

Ez a betegség a fa korhadásával és gombásodásával szemben alárendelt jelentőségű ugyan, mindazonáltal ez is nagy mértékben csökkenti az építőfa értékét, használhatóságát és tartósságát.

A betegség abból áll, hogy bizonyos rovarok, amelyek a fa nedvéből, illetőleg a benne levő keményítőből élnek, táplálékukat keresve, a fát megfúrják és lisztté őrlik. Ezek a rovarok vagy olyanok, amelyek csak az élőfában találhatók s ennélfogva rágásukkal főképp az erdőgazdaságra kártékonyak, de az építőszerkezetekbe is átmennek, vagy pedig olyanok, melyek a régi, száraz fát támadják meg s ennélfogva a beépített faszerkezetekre, bútorokra, szerszámokra stb. veszedelmesek. Az első csoport tartoznak: a födelesszárnyú farágó-bogarakhoz tartozó cincérek (Cerambycidae vagy Langicornia), amelyeknek számos faja különösen a bükk-, hárs- és nyárfában, valamint a luc- és jegenyefenyőben élősködik? A hártyaszárnyú rovarokhoz tartozó fadarazsak (Uroceridae), amelyek különösen a luc- és az erdeifenyőt támadják meg, valamint a pikkelyszárnyú rovarok rendjébe tartozó farágó-lepkék (Cossideae), amelyeknek hernyói különösen a gyümölcsfákban s a juhar-, vadgesztenye-, hárs-, fűz és nyárfafélékben élnek nagy mennyiségben. A száraz fában élő rovarok csoportjába sorozhatók ellenben: a szúfélék (Bostrichus- vagy Tomicus-fajok), amelyek különösen a fa és a kéreg között, valamint a szíjácsban rágódnak; a kopogó-bogarak vagy furdancsok (Anobium-fajok), amelyek különösen a régi, száraz fának veszedelmes ellenségei s nemcsak a tűlevelű fát, hanem a tölgyfát is megtámadják, valamint a farágó-bogarak (Ptilinus-fajok), amelyek különösen a födél alatt levő lombos fákban általánosak.

A rovarrágás abban jelentkezik, hogy a nevezett rovarok nemzői, illetőleg lárvái lyukakat fúrnak s nagyságukhoz képest 1-10 mm nagyságú kanyargó meneteket rágnak a fában, a törzs vagy gerenda belsejét minden irányban átlyuggatják s ezáltal korhadásra adnak alkalmat. A szúette fát kívülről a megfúrt és sárgásfehér liszttel telt lyukakon, valamint az azok körül jelentkező sötétszínű repedéseken, élőfákon azonkívül a gyöngyöző gyantacseppeken lehet fölismerni. A farágó-bogarak különösen a betegeskedő, vagy nagyon koros fatörzseket s leginkább az öreg tölgyfákat szokták megtámadni, de a tűlevelűek fájában is találhatók. A lárvák már a fa levágás a előtt lehetnek a fában, legtöbbször azonban a frissen, s különösen a tavasszal vágott fa esik könnyen áldozatul a rovaroknak, ha azt lehéjazatlanul sokáig hevertetik az erdőn, vagy ha a szijácsfát nem távolítják el róla. De szárazon, födél alatt levő faszerkezetek sincsenek rágásuktól megóvva, különösen akkor, ha a fa korhadni kezd vagy pedig frissen vágott állapotban építették be.

A rovarrágásnak különösen a lobos fák vannak alávetve, de a fenyőfafélék sem mentesek tőle. Különösen a bükkfa és a gyertyánfa szenved sokat általa, a tölgy-, gesztenye-, hárs-, nyárfafélékre ellenben kevésbé veszedelmes, a juhart, a szilt és az ákácot pedig nem bántja. A fenyőfafélék közül különösen a luc- és az erdeifenyő van a rovarok által való pusztításnak alávetve, míg ellenben azok a fák, amelyeknek fő gyantatartalmuk van: a boróka, a tiszafa s a havasi vagy cirgolyafenyő bizonyos mértékig mentesek tőle.

A betegség ellen való védekezés különböző a szerint, amint már megszuvasodott vagy még ép fával van dolgunk s a már bennlevő rovarok elpusztításáról vagy pedig előzetes védekezéséről van szó.

Az építőfában levő lárvák fejlődése évekig is eltart, s ha a beteg fát vágatása után csakhamar beépítik, a benne levő rovarok a már földolgozott és szerkezetekbe kötött fában tovább élnek és csak akkor bújnak ki, amikor azt össze-vissza fúrták és lisztté őrölték. Az ez által okozott kárnak csak úgy lehet elejét venni, ha a fát fölhasználása előtt több évig szárazon hevertetjük.

Ha a rovar csak a szijácsfában van, a fa megfaragása által teljesen eltávolítható. Ha ellenben a rovarrágás a gesztre is kiterjed, akkor igyekeznünk kell a lárvákat azáltal kiűzni, vagy megsemmisíteni, hogy a likacsokba petróleumot, benzint, ecetszeszt, sósavat, higított karbolsavat vagy szublimátoldatot fecskendezünk be, vagy pedig a fának forró kilúgozásával, fojtó füstben való tartásával, szappanlúg és konyhasó oldatával való bemázolásával segítünk a bajon. Mindez azonban kevés sikerrel jár, mert a likacsokban levő faliszt védelmet nyújt a lárváknak.

A különben ép fát a beépítés után bekövetkezhető szuvasodás ellen megvédhetjük, ha a fát fölhasználása előtt kilúgozzuk, vagy kigőzöljük, vagy korhadást gátló anyagokkal bemázoljuk, illetőleg megitatjuk, vagy az alább leírandó módok valamelyike szerint impregnáljuk. Bútorokat úgy lehet előzetesen védeni a szuvasodás ellen, hogy azok fölületét forró lenolajjal vagy benzinben oldott gyantával megitatjuk.

A fa gyúlékonysága és tűz elleni védelme

A faszerkezeteknek az a rossz tulajdonságuk, hogy száraz állapotban már igen alacsony hőfoknál (kb.200oc-nál) tüzet fognak s nemcsak maguk égnek el, hanem a tűz továbbterjedését is elősegítik. Különösen a fenyőfa az, amelynek a tűzzel szemben igen csekély az ellenálló képessége. Tűz esetén ugyanis a fa belsejében a hőség behatása alatt száraz desztilláció indul meg: az ebből fejlődő éghető gázok a szabadba jutva, lángra gyulladnak, s a tüzet a szomszédos faszerkezetekre is átvezetik. Ezért igen régi az a törekvés, hogy a fát a tőznek ellenállóvá tegyék. A mai technika sok eseten megköveteli a fa égési hőmérsékletének emelkedését. Sok olyan gyárban, amelynek szerkezete jórészt fából van (malom, fűrésztelep, stb.), szükséges a fa gyúlékonysági fokát emelni, hogy tűzbiztosságát növeljük.

Az e tekintetben végzett sok kísérletet annyiban lehet eredménytelennek mondani, hogy a fát igazán tűzállóvá tenni nem sikerült s valószínű: hogy nem is fog sikerülni. Tűzálló fáról ennélfogva beszélni nem lehet. A gyakorlati követelményeknek azonban az eredmény annyiban megfelelő, hogy a tűzálló szerekkel kezelt fa a tűz behatása alatt nehezen gyullad meg, lángra nem lobban, hanem csak a láng közvetetlen behatása alatt s akkor is igen lassan megszenesedik. A tűzbe került fa ennélfogva, ha nem is elpusztíthatatlan, megnehezíti a tűz keletkezését s megakadályozza a már bekövetkezett tűz tovább terjedését. Ezzel szilárdsága és teherbírása is hosszabb ideig van biztosítva. Mindez nagy mértékben növeli a faszerkezetek és faépítmények tűzbiztosságát.

A fa tűzállóságának biztosítására háromféle eljárás van, nevezetesen: a fának tűzálló festékkel való bemázolása, tűzálló anyagokkal való burkolása s tűzbiztos anyagokkal való impregnálása.

A tűzálló festékkel való mázolás a legkevésbé válik be. A külső máz ugyanis a fát csak bizonyos mértékig védi a tűz ellen. Mert a fába be nem hatol s a tűz esetén keletkezett nagy hőségben, még mielőtt a tűz hozzáérne, megrepedezik és lepattogzik. A bemázolt fa meghiúsítja tehát a tűz keletkezését azáltal, hogy tüzet nem fog, ha azonban valamely faszerkezet lángba borult, a tüzet lokalizálni nem képes, hanem lángra gyullad s a tüzet tovább vezeti.

Az alkalmazott tűzálló mázok különfélék. A rómaiak ecetben földolgozott agyaggal kenték be a fát. Manapság ellenben a vízüvegoldatnak van a legnagyobb szerepe, mert savakkal érintkezve, kovasavat választ ki, mely a fa eléghetőségét megnehezíti. Az eljárás többféle lehet. Az egyiknél a fát először a vízüveg higított oldatával mázolják be 3-5-ször egymás után s erre egyszer a vízüveg tömör oldatával, amelyhez iszapolt agyagot, krétát, csonthamut vagy barnakövet kevernek. A máz üvegszerű anyaggal tölti meg a fa likacsait s meglehetős tűzvédelmet nyújt. Egy másik eljárásnál a fát oly keverékkel mázolják be 3-5-ször egymás után, amely 35 % vízüvegből, 35 % báriumszulfátból (súlypátliszt), 1.4 % cinkfehérből és 28 % vízből áll s a faszerkezeteket szép fehérre festi. E helyett újabban ajánlják (Dr.P.Krais. Die Hölzer, Stuttgart 1910.) a következő eljárást: A nátronvízüveg oldatából klórcinkkel kiejtik a vízüveget s az így kapott csapadékot megszárítják. 100 rész ilyen csapadékhoz 10 rész cinkoxidot, 40 rész ammoniákszulfátot, 30 rész szalmiákot és 20 rész földfestéket kevernek finom por alakjában. A megvédendő fát először vízüvegoldattal egyszer bemázolják, azután ezzel a porral behintik s bizonyos idő múlva, a fölösleget leseperve, újból vízüvegoldattal bekenik. Végre elég jó tűzbiztos mázat nyerünk, ha a fát először 2-3 rész vízben oldott nátriumszilikáttal ennek megszáradása után mésztejjel és végre ismét vízüvegoldattal bemázoljuk.

Vízüveg helyett bóraxot, bórsavat, timsót, ammoniumszulfátot, klórkálcium oldatával oltott égetett meszet stb. alkalmaznak. Ilyen mázat ad 80 rész szalmiáknak, 57 rész bóraxnak, 2 rész klórcinknek és 5 rész enyvnek 700 rész vízben való oldata, vagy 3 rész forró és tömör timsóoldat keveréke 1 rész vasvitriololdattal; ilyen továbbá, a bórsavas ammoniák. Ezek a sóoldatok, éppen úgy, mint a sziliciumfluornátrium is, könnyen olvadnak s a fát egy sóréteggel vonják be, mely a lángképződést megakadályozza. A kénsavas amonniumnak, a klórmésznek stb. viszont az a sajátsága, hogy a hőség behatása alatt elillanó gázokat (ammonia, vízgőz, kénsessav, klór, stb.) fejleszt, melyek az égés folyamatát akadályozzák.

(Baerle és Sponnagel berlini gyár spernazol név alatt egy üveggyári mellékterméket hozott forgalomba, amely kovasavból és bizonyos alkáliákból áll. A szer a rákenés után üvegneművé szilárdul, különösen akkor, ha meszet és baritot adnak hozzá. A fa külsején keletkező mészszilikát és báriumszilikát a fát nemcsak a tűzzel, hanem az időjárás viszontagságaival szemben is megvédi.

Tűzzel szemben eléggé ellenálló a Plönn-féle színes cementmáz is, amely szintén üvegnemű mázzal burkolja be a fát.)

Újabb időben tűzbiztos máz gyanánt azbesztfestékeket alkalmaznak, amelyek azbesztliszt, bórax, vízüveg, klórmagnézium, tűzálló agyag stb. különböző keverékéből állanak, a különböző gyárak szerint, amelyekben készülnek.

A tűzálló anyagokkal való burkolás nem magát a fát teszi nehezen gyúlhatóvá, hanem rárakott idegen tűzálló anyagokkal védi a meggyulladástól. Védőburok gyanánt alkalmaznak 8 mm vastag azbesztpapírt, Rabitz-vakolatot, gipszpallót, drótburkolatot, csőburkolatot, dróttéglát, parafakövet, azbesztitet, uralitot stb. Egyebek között erre a célra is alkalmas a cellozil, Medveczky Zsigmond osztálytanácsos találmánya: a vele bevont fa nem lobban lángra ,csak megszenesedik.

A tűzbiztos impregnálás a gyakorlatban legjobban válik be s kielégítő eredményeket ad. A fa belsejébe behatoló impregnáló anyagok ugyanis körülveszik az egyes farészecskéket és meggátolják a nagy hőségben keletkező éghető gázok kiszabadulását.

Impregnálás végett a fát a megfelelő kémiai folyadékban hosszabb-rövidebb ideig áztatják, pácolják, vagy pedig úgy, mint arról alább, a fa konzerválásánál lesz szó, léghíjasan elzárt vaskazánba teszik s nyomószivattyúkkal alkalmas sóoldatot préselnek a fa belsejébe, mindaddig, míg a fa egészen megtelik. A telítést rendesen egy kis gőzölés előzi meg, hogy a telítőszer könnyebben behatolhasson a fába.

Az alkalmazott kémiai eljárás és sóoldatok különbözők lehetnek. A legrégibb, de színházi építkezések és fölszerelések biztosítására ma is használt telítőszer a legnolith, amely nem egyéb, mint édes vízben oldott klórmagnézium, melyben a fát áztatják.

A Buchka által föltalált inbrazit-ot Gautsch Konrád tökéletesítette és gautschin néven hozta forgalomba. A telítésnél a fát léghíjasan elzárt vaskazánban előbb 60 oC-ig melegítik s azután kénsav és bórsavas ammoniák oldatának keverékével kezelik. Ez a szer védelmet nyújt nemcsak a tűzzel, hanem a korhadással szemben is.

A hadihajók fájának impregnálásánál kén- és foszforsavas ammoniákkal, vagy volframsavas nátriummal telítik a fát.

A Moore-féle eljárásnál a jól kiszárított fát mésztejjel telt vaskazánba teszik és nagy nyomással kénsavat préselnek bele. A fa likacsaiban kénessavas mész rakódik le, amely később gipsszé alakul át s igen jól védi a fát a tűz ellen.

Perrel Philadelphiában, Hülsner Charlettenburgban és mások csak általuk ismert kémiai folyadékot használnak.

A Brinkmann-féle eljárásnál a fát előbb kiszárítják, azután levegőjét kiszivattyúzzák és végre mészből és ammoniáksavakból álló folyadékban hosszabb-rövidebb ideig áztatják, pácolják. Az ily módon tűzállóbbá tett fa nemcsak szilárdságban nyer, hanem a korhadás ellen is biztosítva van, anélkül, hogy ez a fa megmunkálására befolyást gyakorolna. Ezt a szert a német haditengerészetnél alkalmazzák.

A Brinkmann-féléhez hasonló a Nickelmann-féle módszer is (a Rütgers-művek szabadalma), melynél a telítőanyagot hengerkazánban nagy nyomással préselik be a fába. Erre a célra savas oldatokat használnak, amelyek bizonyos hőfoknál olvadásnak indulnak és a fát tűzálló kéreggel vonják be Tűz esetén, a keletkező nagy melegben a savak kémiailag fölbomlanak s a belőlük keletkező gázok a tüzet elfojtják.

A különböző titkos szerek közül, amelyeket tűzálló impregnálásra és mázolásra használnak, megemlíthetők még a cyklop (Frischauer és társa festékgyára, Budapest), a cyanit és a calcidum. A legjobb szerek itt is azok, amelyek nagy hőségben égést gátló anyagokat, nevezetesen ammoniákot, bórsavat, kénessavat, klórt, vízgőzt stb. fejlesztenek. Különösen a foszforsavas és ammoniumos oldat, valamint a bórax az, amellyel a kívánt cél elérhető.

A tűzbiztos szerekkel való impregnálás, ha azt rendszeresen, lelkiismeretesen és nagy nyomással hajtják végre, nagy mértékben növeli a faszerkezetek tűzbiztosságát. Az impregnált fa a legnagyobb hőségben sem gyullad meg s habár igazán tűzállónak nem mondható, a tűz továbbterjedését meggátolja, vagyis a tüzet lokalizálja. Ha jól van impregnálva, csak fölületén, körülbelül 1 cm mélységig szenesedik meg, a faszerkezet azonban el nem ég s változatlanul megtartja szilárdságát, teherbírását és egyéb műszaki tulajdonságait. A telítőanyagok legnagyobb része a fa tartósságát is növeli s védi a fát a korhadás, gombásodás és rovarrágás ellen.