Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

Az Építőfa fontosabb nemei, hibái és rendellenességei

Az Építőfa fontosabb nemei, hibái és rendellenességei

A tűlevelű fák

A tűlevelű fákat a fenyőfafélék képviselik. Fönnebb elősorolt jó tulajdonságaiknál fogva ezek szolgáltatják az építőfának legnagyobb részét.

A fenyőfák a gesztes fákhoz tartoznak s a geszt vagy elüt színében a szíjácstól (pl. az erdei- és a vörösfenyőnél, a tiszafánál és a borókánál (vagy vele egyenlő színű) a luc- és a jegenyefenyőnél. Nem minden fenyőfánál vannak továbbá gyantajáratok, a gyantában gazdag fenyőfák azonban (a luc-, az erdei- és a vörösfenyő) általában tartósabbak azoknál, amelyekben gyantajáratok nincsenek( a jegenyefenyő, a tiszafa és a boróka).

A fenyőfáknak Magyarországban található főfajai a következők:

  1. A lucfenyő (Picea excelsa, Fichte, Rottanne, Pechtanne. Közép és Észak-Európa hegységi fája, 50 métert is meghaladó magassággal, végig egyenes, sudár, fölfelé gyengén és egyenletesen vékonyodó, kedvező körülmények között 1,2- 1,5 m vastag, ágmentes törzzsel és cserepes, vörös vagy szürkésbarna, vékony kéreggel. Fája könnyű és lágy, durvarostos, egyenletesen világos szíjácsfával s kissé vörhenyes vagy sárgásfehér színű geszttel. Könnyen fölismerhető évgyűrűkkel, számos és finom, szabad szemmel nem látható bélsugárral, kevéssé föltűnő gyantajáratokkal és gyenge gyanta illattal. Igen jól hasad és hasadási lapja selyemfényű. Fajsúlya 0,35 – 0,60. A fa már tövön sokat szenved a rovaroktól s alá van vetve a vörös redvesedésnek. Alkalmazása csekély súlya, nagy elterjedése, aránylag nagy szilárdsága és rugalmassága miatt a fenyőfák között a legkiterjedtebb, a fa azonban csak szárazon tartós s változó hőmérsékletű levegőben, valamint akkor is, ha fölváltva majd szárazon, majd nedvesen fekszik, hamar elkorhad. Mint építőfát mindenféle alakban és mindenféle célra használják, leginkább azonban fölfűrészelt állapotban, amikor különösen asztalos-munkára való kitűnő deszkaanyagot ad. Szép sárgásfehér színe miatt különösen padlózatok készülnek belőle, a házigomba azonban könnyen megtámadja s nagyon összeaszik és repedezik. Használják továbbá szabadon lebegő gerendákra, ajtókra és ablakokra, bútorok és zsindely készítésére, kerítésekre, ágait sövényfonásra stb. (Hazánkban a lucfenyő igen elterjedt s az összes erdőterületből mintegy 14 %-ot, vagyis 2.250.000 kat.holdat foglal el.)

  2. A jegenyefenyő (Abies pectinata, Tanne, Weisstanne, Edeltanne, Silbertanne, Dél- és Közép-Európa hegységi fája. Nagyságra minden más fenyőfát meghaladó óriás fa, kedvező körülmények között 50-60 m magassággal s 1,2-2 m vastag, gyertyaegyenes törzzsel, repedezett, ezüstszürke kéreggel. Szíjácsa és gesztje egyenletes világos színű, egymástól meg nem különböztethető. Fája könnyű és lágy, fehér és fénylő, jól látható évgyűrűkkel, amelyeknek külső része vörösebb, mint a belső. A évgyűrűk mentén nem ritkán repedésekkel, gyantajáratok és gyantaszag nélkül, tömöttebb, kevésbé világos, gyantában szegényebb s évgyűrűinek vöröslő pásztája miatt kevésbé egyenletes, mint a luc, szilárdsága, szívóssága és tartóssága azonban nagyobb, habár a fa szintén csak szárazon használható. Fajsúlya 0,35-0,60. Fáját, úgy mint a lucfenyőét, építő- és műfának, fűrészelt áru és zsindely alakjában használják. A lucfenyőnél is fehérebb színe miatt, ha ágtól tiszta, asztalos-munkához való igen jó deszkaanyag, de a lucfenyőnél kevésbé értékes s az asztalosok is kevésbé szeretik, mert valamivel nehezebb s ágcsapjai és durva szerkezete miatt nehezebben gyalulható, mint a luc. (Elterjedése kisebb, mint a lucfenyőé. A magyar állam területén mindegy 530.000. kat. Holdat foglal el, ami az összes erőterületnek 3,3 %-a.)

  3. Az erdeifenyő (Pinus silvestris, Kiefer, Weisskiefer, Rotkiefer, Európa legnagyobb részében elterjedt fa, 30-40 m magas s 0,6-1,0 m vastag, nyúlánk, egyenes és henger alakú, ágtól mentes törzzsel, vastag, durvacserepű, belül vörös, kívül szürkésbarna, mélyen repedezett s vékony lemezekben hámló kéreggel. Nedves állapotban szíjácsa fehér, gesztje vörös, kiszáradva sárgás, illetőleg vörösbarna, egymástól élesen elválasztott évgyűrűkkel, meglehetősen vastag bélsugarakkal s jól kivehető gyantajáratokkal. Fája lágy, hosszúrostos, fénylő, igen gyantás, szilárd, rugalmas, de nem hasad oly könnyen, kevésbé szívós s nehezebb, mint a luc- és jegenyefenyőé. Fajsúlya 0,44-0,74. Minősége a termőhely szerint nagyon különböző. Ha északon, vagy legalább nagyobb tengerszint fölötti magasságban nőtt, fája kitűnő, tömött és szilárd, szíjácsa aránylag vékony, gesztje szép vörös, évgyűrűi keskenyek. Délibb fekvésű helyeken vagy jó talajon ellenben a gyors növés miatt lágyabb, kevésbé tömött és szilárdsága, tartóssága, használhatósága tekintetében a többi fenyőnél rosszabb. Nálunk Liptómegyében vetekedik a vörösfenyő fájával.

    Az erdeifenyő, ha neki megfelelő termőhelyről ered, igen jó építőfa, amelyet különösen teherhordó szerkezetekre, zsindelykészítésre, távíró-póznának stb. használnak. Túlságos rugalmassága miatt azonban nagy támasztóközök áthidalására nem igen alkalmas, mert nagyon áthajlik. Nagy gyantatartalma miatt igen tartós s hajó- és vízépítésre, alapozásra, kút- és vízvezető-csövekre is alkalmas. Szívósságát, mint bányafa, a bányalevegő bomlasztó hatása alatt is tovább tartja meg, mint a lombos fák (kivéve a tölgy és az akác). Ágtól tiszta és kevésbé gyantás fáját az asztalosok is szeretik s különösen külső ajtókat és ablakokat készítenek belőle. Padlózatnak nem oly jó, mint a luc- és a jegenyefenyő, mert nem oly fehér s évgyűrűi durvák.

    (Habár európai elterjedése legnagyobb a fenyőfák között, hazánkban az erdei fenyő csak mintegy 300.000 kat. holdat foglal el. Leginkább dombos vidéken és középhegységen található, a magashegységen, habár fája keskenyebb gyűrűzetű és tömöttebb, a szél és hótörések akadályozzák elterjedését.)

    Ahhoz a nemhez, amelyhez az erdeifenyő, tartozik még a feketefenyő, a simafenyő, a havasifenyő és a bércifenyő (Pinus montana) A három előbbit alább ismertetjük, a bércifenyőt ellenben, amelynek fáját esztergályosok és fafaragók használják, meglevő csekély mennyisége miatt mellőzhetjük.

  4. A feketefenyő (Pinus nigra, Schwarzkiefer ) Dél-Európa fája, amely egészen Ausztriáig és Dél-Magyarországig terjed. 20-30 m magas s 0,5-1 m vastag fa, zömök, aránylag vastag, de sugáregyenes törzzsel s vastag, mélyen repedezett, sötét-fekete-szürke kéreggel. Alakja hasonlít az erdeifenyőhöz, amellyel fája is színére és értékére nézve megegyezik, habár gyantásabb, nehezebb, durvább rostú és egyenetlenebb s ennélfogva nehezebben is dolgozható. Gyantajáratai számosabbak s nagy gyantatartalma miatt szurkosfenyőnek is hívják. Ezzel van kapcsolatban nagy tartóssága is, amely vetekedik a tölgy és a vörösfenyő tartósságával s a fát földben és vízben való építésre is alkalmassá teszi. Alkalmazhatósága különben olyan, mint az erdeifenyőé. (Előfordul elég nagy mennyiségben Ausztriában. Nálunk Mehádia közelében, Hunyadmegyében s Erdély egyéb részeiben tenyészik, egészen Brassóig.)

  5. A simafenyő (Pinus Strobus, Weymouth’s Kiefer) 20-25 m magas, 0,35-0,70 m vastag, egyenes és hengeres, ágtól mentes vaskos törzsű fa. (Észak-Amerikában 40-50 m magasra s 1-2 m vastagra is megnő.) Alakja hasonló a jegenyefenyőéhez, kérge sötét-barna, repedezett, vékonycserepű. Szíjácsa sárgásfehér, gesztje vöröses-sárgásbarna. Évgyűrűzete igen szabályos, de kevésbé látható. Gyantajáratai számosak, nagyok és jól fölismerhetők. Fája lágy és könnyű, de nem igen szilárd, az erdeifenyővel e tekintetben nem versenyezhet; korábban érik, mint az erdeifenyő s aránylag több geszt is van benne. Fajsúlya 0,36 – 0,56. Egyöntetű belső szerkezete miatt kevéssé vetemedik, igen könnyen hasítható és faragható, rövid és ritka rostjai miatt azonban törékeny. Használják építő- és hajófának és különösen ládák készítésére.

    (Hazája Észak-Amerika, de tenyésztik már Németországban, Ausztriában és nálunk is. Hazánkban legelőször Árvában telepítették meg. Elterjedése még csekély.)

  6. A havasi vagy cirbolyafenyő (Pinus cembra, Zirbelkiefer) lassúnövésű, alacsony, zömök törzsű, magashegységi fa, szürkésbarna, keresztben repedezett kéreggel. Magassága ritkán nagyobb 20 m-nél, vastagsága azonban 1-1,5 métert is elér. Szijácsa sárgásfehér, gesztje vagy ugyanilyen, vagy világos vörös színű,; évgyűrűi nagyon szabályosak és egyenletesek. Fája lágy és könnyű, szép színű, de görcsös, igen gyantás és erős gyantaillatú, egyenletes, könnyen hasítható és faragható, szépen fényezhető. Nem oly szilárd és rugalmas, mint a többi fenyőfa, tartóssága azonban olyan, mint a vörösfenyőé. Fajsúlya 0,36 -0,51. Ajtókra és ablakokra, falburkolásra, de bútorokra is igen alkalmas. A műasztalosok és esztergályosok szintén becsesnek tartják.

  7. A vörösfenyő (Larix europaea. Lärche) valódi hegységi fa, a termőhelyi különbségekhez képest 20-30, sőt igen kedvező körülmények között 50-55 m magassággal és egészen 2 m-ig terjedő vastagsággal, tövétől fölfelé erősen vékonyodó törzzsel, vörösbarna, mélyen repedezett, cserepes kéreggel. Szíjácsa sárgásfehér, keskeny, gesztje vörösesbarna, évgyűrűi kerületükön apró hullámosak, gyantajáratai számosabbak, mint a lucfenyőnél. Ha jó termőhelyen nőtt, fája rugalmas, szívós, elég kemény, igen szilárd s száraz és nedves helyen nagyon tartós; könnyen hasad, de nehezen faragható. Fajsúlya 0,44-0,80. Vízépítésre, alapozásra ez a legjobb tűlevelű fa s cölöpökre, jármokra, rácsokra, duzzasztókra, gátakra és más vízépítményekre s általában oly szerkezetekre a legalkalmasabb, amelyek váltakozva majd szárazon, majd nedvesen feküsznek. Bányafának is a tűlevelű fák között a legjobb, mert legjobban áll ellen a bányalevegő bomlasztó hatásának. Használják azonkívül kút- és vízvezetőcsövekre, hajó- és falburkolásra, ajtókra és ablakokra, kádármunkákra, stb. A vörösfenyőből készült zsindely a legértékesebb és legtartósabb. Fáját az asztalosok is szeretik, mert tiszta, egynemű, jól fényezhető és keveset aszik össze.

    (Elterjedése aránylag csekély. Csak az Alpokban otthonos. A magyar állam területén csak mintegy 10.000 kataszteri holdat foglal el, újabban azonban nagyobb mértékben kezdik tenyészteni. Hazája a magas hegység. Tenyészik ugyan alacsonyabb helyeken, sőt síkságon is, ekkor azonban fája lágy és silány.)

  8. A tiszafa (Taxus baccata, Eibenbaum) 12-15 m magas s 0,25-0,30 m vastag, egyenes törzs, rozsdabarna, fölrepedezett, lemezekben leváló kéreggel. Szíjácsa igen keskeny, kissé sárgás színű, egyenetlen vastagságú, gesztje barnavörös, igen keskeny, hullámos évgyűrűkkel, szabad szemmel föl nem ismerhető bélsugarakkal. Gyantajáratai nincsenek, gyantaszaga sem. Fája kemény, nehéz, finomszövetű, gyantában igen szegény, lassan szárad, keveset aszik össze, nehezen hasad, igen rugalmas, szívós s rendkívül tartós. Értéke nagyobb, mint bármely más honi fáé. Kitűnően pácolhat és fényezhető, feketére fényezve, alig lehet az ébenfától megkülönböztetni. Kitűnő hullámos fája a mahagonit is fölülmúlja. Fajsúlya 0,74-0,94. Nagy tartósságát, mert gyantát nem tartalmaz, a csersavas anyagok okozzák, éppen úgy, mint a vörösfenyőét. Ha ugyanis a fának frissen meggyalult felületét vaskloridnak majdnem telített vizes oldatával bekenjük, a tiszafa és a vörösfenyő fája rövid idő múlva fekete lesz, míg a luc és jegenyefenyő színét alig változtatja. Ezt a reakciót a csersavas anyagok okozzák. Kitűnő fáját főképpen a műasztalosok és esztergályosok használják; borítólemezeket is készítenek belőle.

    (Hazánkban Veszprém megyében, a magas-Tátrán és Erdélyben található, de kihalófélben van, mert értékes fájáért nagyon pusztítják.)

  9. A boróka (Junipervis communis, Wachholder) alacsony, legföljebb 6-8 m magas fa, vagy cserje, amelynek sudaras törzse kedvező körülmények között, 0,50-0,70 m vastagságot is leér. Kérge szürkésbarna, hosszában finoman repedezett s szalagokban vagy lemezekben leváló. Szíjácsa sárgás, gesztje sárgásbarna vagy vörhenyes, erezett. Fája kemény és szívós, finomrostú és jóillatú, gyantában szegény, nehezen hasad, szépen fényezhető, szárazon és szabadban igen tartós. Fajsúlya 0,53-0,70. Műasztalosok és esztergályosok szeretik s dísztárgyakat, sétabotokat, pipaszárakat, fogvájókat, stb. készítenek belőle.

A lombos fák.

A lombos fák, habár igen sok fajuk van, sokkal kevesebb építőfát szolgáltatnak, mint a tűlevelűek. Építőfa gyanánt tulajdonképpen csak a tölgyfa bír nagy jelentőséggel, a többi lombos fa értéke aránylag csekély s használhatósága korlátolt. Asztalos-, esztergályos-, kocsigyártó-, és más munkákra azonban a legtöbb lombos fa alkalmas.

A lombos fák részint szórtlikacsú, részint gyűrűlikacsú fák s egy részük gesztes-, más részük szíjácsos fa, az utóbbiak jelentősége azonban építéstechnikai szempontból nagyon alá rendelt s építőfának tulajdonképpen nem tekinthetők.

Magyarországon előforduló főfajaik a következők:

A gesztes fák.

  1. A tölgy rendesen igen tekintélyes, hatalmas fa. Fája gesztes, likacsgyűrűzetű, durvaszövetű, feltűnően durva és likacsos évgyűrűkkel, vegyesen finom és vastag bélsugarakkal, kemény, tömött, szilárd és jól faragható, mind a sugár, mind az érintő irányában jól hasad s vízben és szárazon, de váltakozva száraz és nedves helyen is igen tartós. Fáink között a tölgyfa a legszilárdabb és legtartósabb, szárazon azonban csak több évi hevertetés és száradás után használható, mert különben repedezik és vetemedik. A rovarok is könnyen megtámadják. A fának sugárirányú hosszanti metszetén a vastag bélsugarak rövidebb szalagdarabok alakjában jelentkeznek s mutatják az un. tükröt, mely a fa külsejét nagyon díszíti.

    Hazánkban található fajai: a kocsányos, a kocsánytalan, a molyhos, a magyar és a csertölgy. Ezek együttesen a magyar állam erdőségeinek kereken 28 %-át alkotják és 4.500.000 kat. holdat foglalnak el.

    A kocsányos tölgy (Quercus pedunculata, Sommereiche, Loheiche) attól kapta nevét, hogy makkja hosszú száron vagy kocsányon függ le az ágakról. Rendesen tekintélyes fa, zárt állásban nyúlánk és hengeres, 10-20 m magasságig ágtól mentes, törzse 30-40 m magasságot és 2-3 m vastagságot is elér. Kérge sötétszürke vagy barna, vastag, repedésektől mélyen barázdált. Csak melegebb és lapályos vidéken, kisebb emelkedésű fennsíkokon s a dombok és előhegyek lankásabb oldalain nő. Némely helyen mocsártölgynek is nevezik. Szíjácsa sárgásfehér, gesztje világos- vagy sötétbarna. Fája, ha déli vidéken, meleg és száraz helyen nőtt, igen kemény és tömött, ha ellenben hidegebb vidékről vagy vizenyős talajról ered, lágyabb és könnyebben faragható, különben durvarostú, nehéz, eléggé rugalmas, de kevésbé szívós, keveset aszik össze, igen szilárd és bármily körülmények között a legtartósabb. Egyenesebb rostú, könnyebben hasítható és faragható, tartósabb, kevésbé is vetemedik, de nem oly rugalmas, mint a kocsánytalan tölgy. Oly szerkezetekre tehát, amelyek rázkódásoknak és lökéseknek vannak alávetve (pl. hídtartó-gerendák) kevésbé alkalmas, ott ellenben, ahol elsősorban a szilárdságra és tartósságra vetünk súlyt, elsőrendű faanyag. Nagy mértékben alkalmazzák különösen a hajó-, híd- és vízépítésnél, de épületeknél is. Készítenek belőle parkettet, ajtókat és ablakokat, hordódongát, bútort stb. Cölöpöknek és vasúti talpfának minden más fanemnél jobb. Mint bányafa szívóssága és tartóssága miatt alig nélkülözhető. A kocsigyártó-iparnak is igen becses anyaga. Csersavtartalma jelentékeny s a fiatal fák kérgét cserzésre használják.

    A kocsánytalan tölgy (Quercus sessiliflora, Wintereiche, Steineiche, Bergeiche) kocsánytalan makkjától kapta nevét. Dombos vidéken, hegyeken és hegyoldalakon enyészik. Magassága /20-30 m/ és vastagsága /2-2,5 m/ kisebb, törzse nem oly telided, szürkésbarna, sűrűn, de nem oly mélyen barázdált héja nem oly vastag. Ezen kívül lágyabb és kevésbé durva, mint a kocsányos tölgyé. Fája, melyet alig lehet a kocsányostól megkülönböztetni, némileg világosabb színű, nem oly durvarostú, görbébb rostjai miatt nehezebben hasad, de rugalmasabb s értéke és használhatósága ugyanolyan, mint a kocsányos tölgyé. A fiatal fakó héját cserzésre használják.

    A molyhos tölgy (Quercus lanuginosa vagy pubescens, behaagte Eiche, Schwarzeiche ) leveleit lágy szőrözet födi. Leginkább meszes talajon, száraz és meleg helyeken nő. Európában Magyarországban van leginkább elterjedve. Termete olyan, mint a kocsánytalan tölgyé, nagysága azonban alig félakkora. Kérge durva, kemény, apró repedésekkel és cserepekkel. Fája belső sajátságaira, nehézségre, keménységre, szilárdságra és tartósságra nézve a kocsányos és kocsánytalan tölgyét is fölülmúlja, azonkívül kevésbé durva rostú és tömöttebb, rövid törzse miatt azonban hosszú gerendákat nem lehet belőle kifaragni s azért használhatósága is sokkal korlátoltabb. Héja cserzésre nem alkalmas.

    A csertölgy (Quercus cervis) szép, egyenes fa, 20-30 m magassággal, mélyen repedezett, igen durva, kemény, szürkésbarna kéreggel. Előfordul a lapályon és a dombos vidéken egyaránt. Kitűnő tűzifát ad, építőfának ellenben csak szükségből használják. Krassószörényben a románok a fehér (világos kérgű) csert szívesen alkalmazzák szarufának. Nördlinger szerint a víz alatt elpusztíthatatlan, szárazon azonban nem sokat ér és legföljebb födött helyen használható, mert különben tartóssága csekély s alig állja ki a versenyt a bükkfával. Németországban kreozottal telítve, vasúti talpfának is kezdték alkalmazni, de nem vált be. Csersavat nem tartalmaz s fáját ebből kifolyólag egyszerű kémiai reakció útján könnyen megkülönböztethetjük a tölgyfától. Ha ugyanis a fa frissen gyalult felületét ferriszulfát vizes oldatával kenjük be, a cserfán csak piszkos folt marad vissza, a tölgyek azonban rögtön sötétkék szint vesznek fel. A csersav hiányából ered a cserfa és a tölgyfa tartóssága között fennálló különbség is.

  2. Az akác. (Vadas Jenő: Az akác monográfiája. Budapest. 1911.) /Robinia pseudoacacia, Akazie/ rendes viszonyok között 0,5 -0,8 m vastagságot és 15-20 m magasságot ér el; ebből zárt állásban 6-8 m ágmentes. Törzsét vastag, hamvasszürke, mélyen barázdált és hálószerűen repedezett kéreg borítja. Szíjácsa keskeny, sárgásfehér, gesztje zöldes vagy sárgás-zöldesbarna, kerületükön hullámos, jól fölismerhető évgyűrűkkel és finom bélsugarakkal, melyek a fa sugármetszetén jól fölismerhető tükröt mutatnak. Fája durva, likacsgyűrűzetű, nehéz, a tölgyfánál is keményebb, hosszanti metszetén fényes, nehezen, de szépen hasad, csak mérsékelten aszik össze, szépen fényezhető s igen rugalmas, szívós és hajlékony; a rovarrágásnak is ellenáll. Szilárdsága tekintetében a legszilárdabb fafajok közé tartozik s különösen visszaható szilárdsága valamennyinél nagyobb. Tartósságra, szilárdságra és rugalmasságra nézve vetekedik a tölggyel s tartóssága, éppúgy, mint a tölgyfáé, minden körülmények között, nedves helyen és földben is rendkívül nagy. Teherbírása Dütting és Quast kisérletei szerint minden más fanemnél nagyobb. Fajsúlya 0,769.

    Technikai alkalmazhatósága kiváló tulajdonságai miatt igen sokoldalú és csak sajnálni lehet, hogy az akácfa értékét eme tulajdonságok nem ismerése miatt egészen a legutolsó időig, amikor már mennyiségileg is elég jelentékeny, nem méltányolták eléggé. Kiválóan alkalmas vízben való építkezésre, cölöpökre, földben fekvő rácsozatokra. Lehéjazva igen jól vált be bányafának, mert szívósságát, éppúgy, mint a tölgyfa, a bányalevegő bomlasztó hatása alatt sem veszti el. Használják azonkívül vasúti talpfának, a bányászatnál zuzónyilaknak, kút- és vízvezető-csöveknek, valamint építőfának is. Különösen tartós födélszékeket készítenek belőle. Alkalmas továbbá hálószögeknek, küllőknek s szép fényezhetősége miatt asztalos- és esztergályos- munkákra is. Távíró- és telefonpóznáknak, kerítésoszlopoknak, szőlő- karóknak stb. alkalmazva ritkítja párját. Kitűnő szerszámfa, különösen oly szerszámokra, amelyektől nagy szilárdságot és rugalmasságot kívánunk. Télen vágott és jól kiszárított törzsek azonkívül kitűnő deszkaanyagot, borítólemezt, ablakkeretfát stb. adnak. Az asztalosok padlózatot és bútorokat is készítenek belőle. Erre a célra különösen a fodrosabb rostú deszkák keresettek.

    (Magyarország lapályos és dombos vidékein az akác már valóságos erdei fává lett s homokterületek és vízmosások befásítására a legalkalmasabb fának bizonyult. Jó oldala más erdei fanemekkel szemben az is, hogy rendkívül gyorsan nő, s már 20-30 éves korában vágható, mert fája ekkor a legértékesebb. Magasabb korig ritkább esetekben nevelik, mert mostani tulajdonképpeni helyén: a homokon magasabb korban a bélkorhadás betegségének esik áldozatul. A magyarországi akácerdők területe folytonosan nagyobbodik s 1910-ben kereken 154.000. kat. holdat tett (az összes erdőterület 1,2 %-a), eltekintve azoktól az akácoktól, amelyek az alföld tanyái körül s az utak és tagok mentén elég nagy mennyiségben találhatók.)

  3. A kőrisfa (Fraxinus escelsior, Esche) hengeres, ágmentes törzse 30-40 m magasságot is elér. Nagyon széles szíjácsa sárgásfehér, gesztje világosbarna, szép kerek évgyűrűkkel, alig kivehető bélsugarakkal. Fája kemény, szilárd, sugármetszetén kissé fényes és csíkos, nehezen hasad, jól hajlítható, kevéssé vetemedik, jól fényezhető, szívós s ha kedvező talajon nőtt, tömött, ellenkező esetben likacsos, puha, könnyű és csekély értékű. Fajsúlya 0,57-0,96. Mint építőfa kevéssé tartós, földben csakhamar elkorhad, kiváló műszaki tulajdonságai miatt azonban másnemű használhatósága elég nagy és sokoldalú. Használják asztalos-, esztergályos-, kocsigyártó- és kádármunkákra. A vastagabb törzseket pallókká fűrészelik föl, a vékonyabbakból szekérrudakat, kerekeket, kocsivázakat és létrákat, gereblyéket és villákat, abroncsokat, gazdasági eszközöket, szerszám- és ostornyeleket, botokat, tornaszereket stb. készítenek. A nyesett, megcsomósodott törzsek igen szép furnirlemezt adnak. Zöldre pácolva, az asztalosok zöld ébenfa gyanánt dolgozzák föl.

  4. A szil (Ulmus, Rüster, Ulme) nyulánk törzsű fa, amelynek hazánkban három faja van. Ezek között építőfául tulajdonképpen csak a kopasz vagy mezei szil (Ulmus campestris) és ennek egyik változata, a parás szil (Ulmus suberosa) tekinthető. Az előbbi a lapályokon és szelídebb lejtésű dombos vidéken, az utóbbi inkább erdőszéleken és hegységi erdőkben található. Fája barnarostú, likacsos gyűrűzettel és finom bélsugarakkal, kemény, rugalmas, tömött, szilárd és tartós. Tartóssága különösen víz alatt nagy. Eme kiváló tulajdonságainál fogva, hajóépítésnél, gép- és vagongyártásnál, de haranglábaknak, kútágasoknak, pince- és ászokgerendáknak, vízvezetőcsöveknek és különféle oly célra használják, ahol tartósság és szilárdság kívánatos. Rugalmassága miatt gépágyak alatt, vánkosfául, ágyútalpakra és mindenütt ott alkalmazható, ahol súrlódásoknak és ütődéseknek, rázkódásnak kell ellenállania. Az asztalosok előtt igen becses faanyag. A finom szilfabútor az utóbbi időben nagyon divatos. Erre a célra különösen a sötétszínű, keskeny évgyűrűs szilfát keresik. A kerékgyártók kerékagyakat, küllőket, létrákat stb. készítenek belőle, de esztergályos – munkákra is alkalmas, a nyesett fák göcsös és hullámos fáját pedig kitűnő, szépen fényezhető borítólemezekre dolgozzák föl.

    A hegyi szil (Ulmus montana) és a vénicz szil (Ulmus effusa) fája műszaki tulajdonságai tekintetében messze mögötte marad a mezei szilnek s mint építő – és műfának alig van értéke.

  5. A platánfa vagy boglárfa (Flatanus) leginkább díszfa gyanánt s utak és sétányok mentén, fasorok alakjában fordul elő. Szíjácsa vöröslőbarna, gesztje szennyes világosbarna, bélsugarai sűrűk és vastagok. Fája fiatal korában szívós és tartós, később törékeny és könnyen korhad. Száraz helyen építőfának éppen úgy alkalmasa, mint a bükkfa, amelyhez különben is minden tekintetben hasonló. Víz alatt csaknem oly tartós, mint a tölgyfa. A belőle készült fűrészárút szép bélsugarai miatt az asztalosok is szeretik.

  6. A bálványfa (Ailanthus) szíjácsa sárgás és igen széles, gesztje narancsszínbarna, széles évgyűrűkkel, számos és vastag bélsugárral. Fája kemény, selyemfényű, nehezen hasad, száraz állapotban nehezen faragható, igen szilárd és tartós. Fajsúlya 0,57-0,6 %. A rovarok nem bántják. Különösen díszfa alakjában található. Használják járomfának, kerékfőnek, küllőknek stb. Kitűnő rajz-sineket is készítenek belőle. Selyemfénye és szép sárgás színe miatt az asztalosok előtt is becses faanyag.

  7. A berkenye (Sorbus, Vogelbeere) nyúlánk törzsű fa, 8-10 m magassággal. Szíjácsa szennyes vöröslőfehér és lágy, gesztje vörösesbarna, hullámos, köralaku évgyűrűkkel. Fája meglehetős kemény és nehéz, finom, fénylő, nehezen hasad, keveset aszik össze, szívós és száraz helyen tartós. Különösen asztalosok, kerékgyártók és esztergályosok használják.

  8. A gesztenyefa (Szelídgesztenye, Castanea vesca, Kastania) szabadban rövid és zömök, zárlatban nyúlánk törzs, terebélyes koronával, sötétbarna, repedezett kéreggel. Sokszor nagy vastagságot ér el, de ritkán egészséges. Igen keskeny szijácsa sárgásfehér, gesztje világos vagy sötétbarna, a tölgyéhez hasonló finom, alig kivehető bélsugarakkal. Fája kemény, rugalmas, csersavszagú, vízben vagy váltakozva száraz és nedves helyen beépítve, tartósság tekintetében vetekedik a tölgyfával, de szárazon is elég tartós. Fajsúlya 0,60-0,72. Elterjedése s ezzel jelentősége is mint építőfának csekély. Az asztalosok keresik, a kádárok hordókat készítenek belőle. Szerszámfának is jó.

  9. A diófa (Juglans regia, Nussbaum) rövid törzsét hamvasszürke, repedezett kéreg borítja. Szíjácsa szürkésfehér, gesztje szép barna és hullámos, alig látható bélsugarakkal. Fája könnyű, de kemény, finom, rugalmas, szívós és teherbíró, nehezen hasad és száraz helyen igen tartós. Fajsúlya 0,65 -0,71. Szép és kitűnően fényezhető fája miatt a legkeresettebb bútoranyag, amelyet asztalosok és esztergályosok dolgoznak föl. Puskaagynak is igen keresik.

  10. Az eperfa (Morus, Maulbeerbaum) keskeny szíjácsa sárgásfehér, gesztje sárgásbarna, idővel mahagonihoz hasonló vörösbarna. Kemény és tartós fáját, amely kitűnően fényezhető és borítólemezekre alkalmas, az asztalosok és kerékgyártók kedvelik. Hajószegeket is készítenek belőle. Különösen a vörös eperfa fája keresett.

  11. A körtefa (Pirus, Birnbaum) tulajdonképpen nem tartozik a gesztes fákhoz, mert valódi gesztje nincs és csak azért tárgyaljuk itt, mert a gyümölcsfák sorába tartozik. Szijácsa világos barnásvörös, alig kivehető bélsugarakkal. Fája kemény, nehéz, tömött, szépen fényezhető, nehezen hasad, de jól faragható, szívós, szilárd és száraz helyen igen tartós. Fajsúlya 0,71-0,73. Használják finomabb asztalos- és esztergályos munkákra, feketére pácolva képkeretekre. A képfaragók, metszők, hangszerkészítők előtt is igen becses. Mérnöki műszereket is készítenek belőle.

  12. Az almafa (Malus, Apfelbaum) szíjácsa széles, vöröses, gesztje vörösesbarna, hullámos. Fája hasonló a körte fájához, de könnyebb és lágyabb, s kevésbé értékes. Használhatósága nagyjában olyan, mint a körtefáé.

  13. A szilvafa (Prunus domestica, Zwetschkenbaum) szíjácsa sárgásfehér, keskeny, gesztje barnavörös, a mahagonihoz hasonló, sok és jól kivehető bélsugárral. Fája kemény, nehéz, száradáskor nagyon repedezik. Az asztalosok és esztergályosok keresik.

  14. o./ A meggyfa (Török meggy, Prunus Mahaleb, Weichselrohr- Kirsche) szíjácsa vöröses, finomszövetű, gesztje világosbarna, szennyes zöldes sávokkal. Fája meglehetős kemény, igen nehezen hasad, erősen aszik össze, szépen fényezhető, szépszínű és illatos. Szintén az asztalosok és esztergályosok használják.

  15. A cseresznyefa (Prunus avium és P. cerasus) egyenes, sugaras, hengeres törzzsel bír. Szíjácsa keskeny, vörösfehér, gesztje világos sárgásbarna, elég világosan kivehető bélsugarakkal. Fája közepes keménységű, jól dolgozható, meglehetős könnyű, nehezen hasad, szépen fényezhető, szívós, de nem tartós. A rovarok könnyen megtámadják. Fajsúlya 0,57-0,78. Szíjácsa nagyon összeaszik, ezért le kell faragni. Különösen az asztalosok és esztergályosok szeretik.

  16. A fűzfa szíjácsa fehér, szívós, finom szövetű, gesztje vöröses, sárgásfehér vagy sötétbarna színű. Fája igen lágy, a levegőn kiszáradva azonban olyan kemény, akár a gesztenyefa. Száraz helyen elég tartós, építőfának azonban nem tekinthető, habár itt-ott, más fa hiányában, szarufának, istállópadozatnak stb. is fölhasználják. A vastagabb törzsek fája földben való tartósságánál fogva cölöpöknek, karóknak stb., de bútorok, ládák, teknők, facipők, faragványok stb. készítésére is alkalmas. Vastagabb és vékonyabb hajtásainak a vízépítésnél, partbiztosításnál, sövényfonásnál, ültetvényeknél vesszük jó hasznát, mert a belőlük készítet karók és vesszők a földben csakhamar gyökeret vernek és a partot megkötik. A gallyakat is vesszőnek, rőzsének, gúzsnak, kötővesszőnek, kosárfonásra használják.

    A hazánkban előforduló fűzfajok: a fehér vagy tiszai fűz (Salix alba, Silberweide) amely patakok és folyók partján tenyészik s valamennyi között a legtekintélyesebb: a törékenyfűz (Salix fragilis, Bruchweide), amely folyómelléki berkekben és a Kárpátokban található; a kötőfűz (Salix viminalis. Korbweide), amely vízpartokon és homokos talajon nő; a kecskefűz (Salix caprea, Saalweide) mely a vízpartoktól függetlenül, mint erdei gyomfa fordul elő; a hamvasfűz (Salix cinerea, aschgraus, Weide) amely a magyar síkságon van elterjedve és a boroszlánképű fűz (Salix daphnoides, Palmenweide), amely a Kárpátok egész vonalán található.

A szíjácsos fák.

  1. A bükkfa (Fagus silatica, Rotbuche) 30-40 m magas a 0,6-7 m vastag, 15-20 m magasságig ágmentes, bélkorhadás miatt aránylag rövidéletű fa, hengeres, telided törzzsel, terebélyes koronával, sima, szürkeszínű kéreggel. Az évgyűrűk határai az őszi és tavaszi faréteg színezetének csekély különbsége miatt nehezen vehetők ki. Gesztje nincs, szíjácsa vöröslőfehér, körded évgyűrűkkel, számos, hosszú, de vékony, élesen kitetsző, kemény, fényes bélsugarakkal, melyek között apró bélsugarak láthatók. A bélsugarak tükre föltűnően sötét. Fajsúlya 0,56-0,83. Fája kemény, tömött rostú, könnyen faragható, jól hajlítható, kitűnően hasad, kopás közben nem szálkásodik, sokat aszik össze. Eléggé tömött, rugalmas és szilárd faanyag, szilárdabb és sokkal egyenletesebb szerkezetű, mint a tölgyfa. Fiatal korában a fa szívós és könnyen dolgozható, öregebb korában keményebb, tömöttebb és nehezebb, a túlkoros fa pedig merev és igen törékeny. Dütting és Quast kisérletei szerint a legtöbb terhet bíró fanemek közé tartozik. E kitűnő műszaki tulajdonságokkal szemben azonban sok kedvezőtlen természeti tulajdonsága van, amelyek tartósságát nagy mértékben csökkentik és használhatóságát korlátozzák. Ilyen a könnyű fülledés (a frissen vágott fának hirtelen megbarnulása), a gyors korhadás, az erős aszás, dagadás, repedezés, vetemedés és a rovarrágás. Tartóssága száraz helyen kielégítő, de föld alatti építkezésnél ritkán használják. Ha fölváltva, majd szárazon, majd nedvesen fekszik, rövid idő alatt elkorhad és a rovarok is összerágják. Víz alatt használva, rendkívül tartós s ezért víz alatti építkezésekre (gátak, zsilipek stb.) és teljesen frissen vágott állapotban oly cölöpökre használják, amelyek folytonosan víz alatt vannak. Újabban hídpallóknak és szobapadlózatnak is bevált; utóbbi esetben repedezésre és vetemedésre való hajlandóságát azzal ellensúlyozzák, hogy apró, keskeny deszkácskák alakjában veszik alkalmazásba. Párolás és főzés szintén megakadályozza vetemedését és repedezését s ilyen módon előkészítve, parkettnek is alkalmas. A bányászatnál zúzóköpük, zúzónyilak stb. készítésére – és járópallók gyanánt alkalmazzák. Azelőtt bányafának is használták, újabb időben azonban a jobb tűlevelű fák mindinkább háttérbe szorítják, mert mint szíjácsos fa a bányalevegő bomlasztó hatásának nem képes ellenállni. A levegőn jól kiszáradt, egészséges bükkfa tartósságát rézgáliccal, cinkkloriddal vagy kátrányolajjal való telítés útján nagy mértékben lehet fokozni s ilyen állapotban azután vasúti talpfának, burkolati kockának, távíró- és kerítésoszlopoknak, kerékvetőknek, bányafának s más oly szerkezetekre is alkalmas, amelyek nedvességnek vagy a légköriek behatásának vannak alávetve. Végre fasíneket (fapályákhoz), evezőket, keréktalpakat, szerszámokat, ládákat, hordókat, edényeket, hajlított és házi bútorokat, esztergályos- és szobrász- munkákat, falburkolatokat stb. készítenek belőle. Fája jól fényezhető.

    (A bükkfa elterjedése óriási. A magyar állam területén e tekintetben egyetlen fafajunk sem versenyezhet vele. Összes erdeinknek 36,5 %-át alkotja és mintegy 5,8 millió kat. holdat foglal el.)

  2. A gyertyán (Carpinus betalus, Weissbuche) 15-20 m magas, 0,30-0,35 m vastag fa, hengeres, csavaros növésű, fölfelé gyorsan vékonyodó törzzsel, vékony, sima, szürke, csíkos, nem repedezett kéreggel. Gesztnélküli fája szép fehér, kiszáradva kissé sárgás, hullámos évgyűrűkkel, finom, alig kivehető bélsugarakkal. A fa finom szövetű és egyenletes, kemény, tömött, szívós, kopás és súrlódás közben nem szálkásodik, de csak szárazon tartós. Ha egyenes rostú, minden irányban jól hasad, és könnyen dolgozható, a csavarodott rostú fa ellenben ferdén hasad s hasított vagy metszett árú készítésére nem alkalmas. Fajsúlya 0,62-0,82. Könnyen romlik, azért csak szárazon használható, építkezésre nem alkalmas s hullámos és csavarodott rostjai miatt faragásra sem. Mert súrlódás közben is sima marad, használják a gép- és malomépítésnél gépfának, szerszámfának, kerék- és orsófogak, küllők, szerszámnyelek, csigák, emelőrudak stb. készítésére s bognár-, szobrász- és esztergályos munkákra.

    (Hazánkban nemcsak a hegységben, hanem lapályos helyeken is tenyészik s mintegy 1.400.000 kat. holdat (9,13 % foglal el.)

  3. A nyír (Betula alba, B. verrucosa, B.pubescens, Weissbirke, Rauchbirke) sudaras törzsű fa, vastag, igen durva, mélyen repedezett, kőkemény, vörösesbarna kéreggel, hegyes koronával. Gesztnélküli fája fehér, finom, egyenletes, gyöngén sárgás vagy vöröses színezettel, finom, alig kivehető bélsugarakkal; lágysága miatt átmenetet alkot a lágyfához, nehezen hasad, erősen aszik össze, szépen fényezhető, jól faragható, hajlékony, elég szilárd és igen szívós, tartóssága azonban csekély, mert könnyen bomlásnak indul és elkorhad; nedves földben nem is használható, mert egy év alatt tönkremegy. Fajsúlya 0,51-0,77. Építőfának nem tekinthető, némely asztalos- és esztergályos- munkára azonban alkalmas, s nagy szívósságánál fogva igen jó kerékanyagot, abroncsfát és gúzst ad. Nálunk főképpen szekérrudakat készítenek belőle. Vesszőiből seprőt, fehérkérgű fájából korlátokat és kerítéseket készítenek.

    (A magyar állam összes erdőterületéből a nyírfa mintegy 380.000 kat. holdat /2,4 %/ foglal el.)

  4. A fekete éger (Alnus glutinosa, Schwarzerle, Toterle) sudaras törzsű fa, gúla alakú, gyér koronával s vékony, hosszában és keresztben repedezett, cserepes, szürkés-feketebarna kéreggel. Gesztnélküli fája kezdetben erős vöröses színű, később meghalványodik; finom bélsugarait alig lehet fölismerni; elég kemény és rugalmas, könnyen vetemedik, erősen aszik össze, szépen fényezhető, jól faragható. Szilárdsága csekély, száraz helyen, valamint akkor is, ha váltakozva, majd szárazon, majd nedvesen fekszik, rövid idő alatt elkorhad, nedves földben és víz alatt ellenben igen tartós. Használják vízépítésre, vízvezetőcsövekre, istálló-padozatokra, cölöpökre és rácsokra, azonkívül bányafának is. Jól kiszárítva, asztalosos és esztergályos-munkákra is alkalmas, de csak fényezve, mert különben a rovarok megtámadják. A fafaragók is szeretik. Szivarskatulyák készítésére is sok égerfát használnak föl.

    Az éger másik faja, a fehér éger (Alnus incana) amelynek fája azonban nem oly értékes, mint a fekete égeré.

    (Hazánkban az összes erdőterületnek 0,47 %-át foglalja el, ami kereken 75.000. kat. holdnak felel meg. Legtöbbnyire folyópartokon, szigeteken és nedves lapályokon található.)

  5. A juhar (Acer, Ahorn) különböző fajai, habár építőfának nem tekinthetők, igen jó műfát adnak. A hegyi juhar (Acer pseudoplatanus, Bergahorn) szép fehér fája kemény, szívós, eléggé tömött, nem vetemedik és nem repedezik, egyenesen hasad, a hasadási lapon selyemfényű, a rovarrágásnak eléggé ellenálló. Fajsúlya 0,53 – 0,79. Száraz helyen elég tartós, nedves helyen azonban csakhamar elkorhad. Különösen kerékgyártók és esztergályosok használják, de készítenek belőle szép parkettát, teknőket, kanalakat és furnirlemezt is. A mezei juhar (Acer campestre) finomszövetű, apró bélsugaras, nagyon nehezen hasadó fája tömöttebb és szívósabb, kevésbé aszik össze s a rovarok is kevésbé bántják. Ezért használhatósága is nagyobb, mint a hegyi juharé. Fajsúlya 0,61 – 0,74. Fodros fája különösen szép borítólemezeket ad, de gépkerékfogakat, ostornyelet, fapipát stb. is készítenek belőle s az asztalosok és esztergályosok előtt is becses faanyag. A korai juhar (Acer platanoides) fája hasonló a hegyi juharéhoz, elég finom szövetű, sárgásfehér, fénylő, kemény, nehezen, de szépen hasad, keveset aszik össze, elég rugalmas és száraz helyen megfelelően tartós, nedves helyen és szabadban azonban nem használható. Átlagos fajsúlya 0,68. alkalmazása ugyanolyan, mint a hegyi juharé.

  6. A vadgesztenye vagy bokrétafa (Aesculus hippocastanum, Rosskastanie) fája meglehetősen lágy, de egyenletes és finomszövetű, sárgás vagy vöröses színű, könnyen hasad, nem nagyon repedezik és vetemedik, de nem elég rugalmas, törékeny és csekély tartósságú, építőfának ennélfogva nem tekinthető. Padlózatot, ládákat, teknőket, facipőket és különféle árut készítenek belőle.

  7. A nyárfa finomszövetű, fehérszínű fája lágy, könnyű, keveset vetemedik, nem nagyon aszik össze, rugalmas, fiatalon elég szívós és száraz helyen, födél alatt építkezésre is alkalmas, a szabadban ellenben csekély tartósságú. Az Alföld népe szívesen használja a nyárfát építkezésre; különösen szarufa gyanánt alkalmazzák. Fajsúlya 0,43-0,56. Nálunk található fajai: a rezgő nyár (Populus tremula, Espe, Zitterpappel), amelynek fehér, finom fája valamennyi között a legjobb s legszebben dolgozható. Deszkák és pallók alakjában az asztalosok és esztergályosok használják, de teknőt, facipőt, kanalakat, gyújtószálakat stb. is készítenek belőle; ágai jó rőzseanyagot adnak. A fehér nyár (Populus alba, Silberpappel), sárga, később sárgásbarna fáját ugyanoly célra használják, mint a rezgőnyárfáét. A feketenyár (Populus nigra, Schwarze Pappel), az ennek egyik változatát alkotó jegenyenyár (Topolyfa, Populus pyramidalis, Pyramiden-Pappel, italienische Pappel) és a hozzájuk hasonló kanadai nyár (Populus canadensis, Canadische pappel) vastagabb törzséből teknőket, vályúkat, szép borítólemezt stb. készítenek.

  8. A hárs finom bélsugarú fája lágy, kissé vöröslőfehér, nagyon könnyű, jól, de szálkásan hasad, nem nagyon repedezik, minden irányban könnyen és jól faragható, fiatalon erősen összeaszik, a rovaroknak elég jól áll ellen s szárazon elég tartós, nedves helyen azonban tartóssága csekély. Asztalos-, esztergályos-, bognár-, s képfaragó- és metsző munkákra s mérő- és rajzolóasztalok, rajztáblák stb. készítésére használják. Utóbbi célokra csaknem egyedülálló. Fajsúlya 0,32-0,59. Fajai a kislevelű hárs (Tilia parvi- vagy ulmifolia, Berglinde, Winterlinde, Waldlinde) s a nagy-, vagy széleslevelű hárs (Tilia grandifolia, Sommerlinde).

  9. A galagonya (Crataegus, Hagedorn, Weissdorn) vöröslőfehér, gyakran bélfoltos fája finom, nehéz, fénytelen, nehezen hasad, eléggé aszik össze, nagyon kemény és szívós. Fajsúlya 0,81-0,88. Különösen oly munkákra és szerszámokra használják, amelyektől szívósságot kívánnak, pl. szerszámnyelekre. Botokat is készítenek belőle.

A külföldi fanemek

A külföldi fanemek között több olyan van, amelyet kiváló műszaki tulajdonságainál fogva Európába és Magyarországba is behoznak. Ezek részint a tűlevelű, részint a lombos fák közül kerülnek ki. Az alábbiakban csak a legfontosabbakat ismertetjük, amelyek az európai faipar szempontjából veendők figyelembe.

A tűlevelű külföldi fák

  1. A délifenyő (Amerikai szurkosfenyő, Pinus australia, Parkettkiefer) az erdeifenyő családjához tartozik ( az európaiak Pitch-pine névvel illetik, bár az amerikaiak Pitch-Pine-je a Pinus rigida), hazája Kelet-Amerika déli tartományai. Az amerikai tűlevelű fák legértékesebbje. Fája igen nehéz, tömött, és szívós, gesztje sárgásvörös, igen gyantás s rendkívül teherbíró és tartós. Különösen jellemző nagy ellenállása a kopással szemben. E tekintetben pótolja a tölgyfát. Fajsúlya 0,60-0,65. Használják vezetőpóznának, hajóépítőfának, vagongyártásnál, fakockaburkolatnak s ajtók, ablakok, padozat stb. készítésére. Hazájában vasúti talpfának is. Szépen erezett darabjait az asztalosok is szeretik.

    Az ugyanehhez a családhoz tartozó sárgafenyő (Yellow-pine, Gelbkiefer, Pinus ponderosa) fája műszaki szempontból hasonló a Pitch-pine fájához, a Karolina-fenyő (Pinus mitis, Carolina-pine) fája ellenben kevésbé gyantás s nem oly értékes.

  2. A douglas-fenyő /Pseudot suga Douglasii, Douglasfichte, oregon-pine, Cochin-pine) észak-amerikai eredetű s alakjában a mi jegenyefánkhoz hasonló; különösen nagy méreteivel tűnik ki. Szíjácsa sárgásfehér, széles gesztje világosvörös, fája, technikai tulajdonságait s tartósságát és alkalmazhatóságát tekintve olyan, mint a jegenyefenyőé.

  3. A ciprus régente híres építő- és haszonfa, melyet az ókorban hajóépítésre, istenek és bálványok faragására, az egyiptomiaknál múmiakoporsók készítésére használták.

    A valódi ciprusfát a Dél-Európában honos közönséges ciprus (Cupressus sempervirens), az Észak-Amerikából, Oregonból és Kaliforniából eredő gömbciprus (Chamaecyparis sphaeroida) és Dawson-ciprus (Chamaecyparis Lawsoniana) szolgáltatja. A fa fehér cédrus (white cedar) és oregon-cédrus név alatt kerül a kereskedésbe, Amerikában és Japánban cédrusfának is nevezik. Az igen értékes, vörösbarnaszínű, gyantában szegény, kemény és nehéz, könnyen hasítható, kellemes illatú, szépen fényezhető, szilárd és tartós fát ajtókra, ablakokra, stb. hazájában vasúti talpfákra is használják.

    A nem valódi ciprusfa az európai faipar szempontjából fontosabb, mint a valódi. Ezt a fekete vagy mocsári ciprus (Taxodium distichum) törzséből nyerik s az Észak-amerikai Egyesült-Államok déli és délkeleti vidékéről hozzák Európába. Szíjácsa keskeny, gesztje világossárgás vagy sárgavöröses, finom, néha hullámos évgyűrűkkel. Fája egyenes – és durvarostú, sávos, gyantás, szagtalan, megfelelően lágy és könnyű, de igen rugalmas, teherbíró s minden körülmények között rendkívül tartós. Részben borítólemezekre vágják, részben pedig ugyanolyan célra használják, mint a magyarországi erdei- és vörösfenyő fáját.

  4. A cédrus szintén a ciprus családjából való s fája szintén már az ókorban volt ismeretes. A mai fakereskedelemben különböző fanemet neveznek cédrusnak, amelyeknek közös ismertető jele a tömött, hosszúrostú, erősen illatos fa.

    Valódi cédrusfát ad a Kis-Ázsiában, Szíriában és Ciprus szigetén honos libanoni cédrus (Cedrus libani), amely azonban már csaknem teljesen kipusztult, az Észak-Afrikában elterjedt, atlászi cédrus (Cedrus atlantica), és a Himalaya-hegységből eredő Himalaya-cédrus (Cedrus deodora), amely India egyik legértékesebb fája. Fájuk világos, sárgás, vagy vöröses, gesztben valamivel sötétebb, gyantában gazdag, erős illatú s rendkívül szívós és tartós.

    A nem valódi cédrusfa alkalmazása Európában általánosabb, mint a valódié. Ezt az Észak-Amerika nyugati vidékén elterjedt óriás cédrus (Thuja gigantea), az ugyanonnan eredő álcédrus (Thuja occidentalis), az Ázsia keleti részében tenyésző japáni cédrus (Cryptomeria japonica) s végre a kaliforniai cédrus (Libocedrus decurrens) szolgátatja. Az óriás cédrus vörösesbarna, tömött és igen könnyű (fajsúlya 0,39) szívós, könnyen hasítható és dlgozható s rendkívül tartós és szívós fája vörös cédrus (Red cedar), az álcédrusé és a japáni cédrusé pedig, éppen úgy, mint a ciprusé, fehér cédrus (White cedar) név alatt jön elő a kereskedésben.

    (A kereskedésben ritkábban előforduló cédrusfák, a chilei cédrus (Libocedrus chilensis és Libocedrus tetragona), a jamaikai cédrus (Guazama ulmifolia), a guánai cédrus (Icica altissima), a fekete cédrus (Nectandra pici) és a fehér cédrus (Bignonia leucoxylon). Az utóbbinak sárgás-zöldesbarna fáját antillai ébenfának vagy ál-guajakfának nevezik.)

  5. A virginiai boróka(Jupiterus virginiana, Bleistiftholz) virginiai cédrusfa név alatt ismeretes és szintén a ciprusok családjához tartozik. Hazája az észak-amerikai Egyesült-Államok. Szép vörösbarna vagy kékesvörösszínű, könnyű, lágy, igen finomrostú és egyenletes szövetű, jó illatú, könnyen faragható és simán dolgozható, keserű íze miatt rovaroktól mentes és elég tartós fáját, amely szintén vörös cédrus (Red cedar), álcédrus és iróncédrus név alatt ismeretes, a műasztalosok, esztergályosok és fafaragók szeretik, akik finom bútorokat és egyéb belső berendezést készítenek belőle. Irónok befoglalására ez a legjobb és leginkább használt fa. Készítenek belőle szivardobozokat, sakktáblákat, vonalzókat, űrmértékeket stb., hazájában zsindelyt és vasúti talpfát is. Fajsúlya 0,33-0,53.

  6. A kaliforniai fenyő (Sequoia sempervirens, Rotholz) nagyméretű darabokban jön a kereskedésbe. Szíjácsa keskeny, gesztje széles, halványvörös, kissé kékbe játszó. Fája szép egyenes rostú, fénylő, gyantában szegény, szagtalan, lágy és könnyű, könnyen és simán hasad, keveset aszik össze és igen tartós. Kitűnő építőszerkezeti és műfa, amely vörös fa (Redwood) név alatt ismeretes a kereskedésben.

Lombos külföldi fák

A lombos fák közül mint építőfa különösen az eukalyptusfa, a pokk-fa, a teak-fa és a quebracho-fa tűnik ki, műasztalos, esztergályos és egyéb munkákra azonban sok más külföldi fa is alkalmas.

  1. Az eukalyptus-fa legnagyobbrészt Ausztráliából származik, habár a Földközi-tenger mellékén is. Különösen Olaszországban tenyésztik. Mint építő- és műfa a legjelentékenyebb külföldi fák közé tartozik. Fája világos- vagy vörösesbarna, a tölgy fájához hasonló, kemény és nehéz, igen szilárd és rendkívül tartós, jól hasad, szívós és rugalmas, de erősen összeaszik és repedezik. Az építőfák között a legjobb, legszilárdabb és legtartósabb fának tartják a különösen ház-, vaggon- és hajóépítésnél, továbbá vasúti talpfa, bányafa és bognárfa gyanánt alkalmazzák, de fakocka-burkolatot, padlózatot, lépcsőfokokat stb. is készítenek belőle. Fajsúlya 0,70-1,00.

    (A kereskedésben az eukalyptusfa különböző nevek alatt fordul elő és különböző eukalyptusfákból áll. Ilyen például a Tallow-wood (Eukalyptus mikrokorys), a Blackbutt (Eukalyptus pilularis), a Sarra (Eukalyptus maculata), a Blue Gum (Eukalyptus globulus), a Red-Gum (Eukalyptus rostrata), a Karri (Eukalyptus versicolor), a Jarra (Eukalyptus marginata), az Irenbark (Eukalyptus crebra), stb. az utóbbiaknak vörösbarnaszínű fáját ausztráliai mahagóninak is nevezik.)

  2. A pokkfa vagy guajakfa (Guajacum officinale és G.sanctum, lignum vitae, lignum sanctum, Verawood) Nyugat-Indiából kerül hozzánk. Fája zöldesbarna, világosabb és sötétebb színű helyekkel, rendkívül kemény, nehéz, igen gyantás, törékeny, nem hajlítható, de igen jól áll ellen a kopásnak és súrlódásnak. Ez oknál fogva géprészekre, szíjkorongokra, csapágyakra, hengerekre stb. használják s azonkívül tekepályagolyókat, dörzsölőcsészéket, fakalapácsokat, késnyeleket stb. készítenek belőle. Mint hajóépítőfa is becses. Fajsúlya 1,17-1,39.

  3. Az indiai tölgyfa vagy teakfa (Tectona grandis) főképpen Kelet-Indiában nő. Fája világos barnavörös, a levegőn azonban barna vagy világosbarna szint veszt fel. Kellemes illatő, kemény, de elég könnyen hasad és szépen dolgozható, szívós és rugalmas, kitűnően áll ellen a gombáknak és a rovaroknak s szilárdsága és tartóssága sokkal nagyobb, mint az európai tölgyfáé. Különösen hajóépítésre, vasúti kocsikra, szép színe és szövete miatt pedig fa burkolatokra és úri lakóházaknál belső berendezésre használják. Fajsúlya 0,89.)

  4. A Quebracho-fa (Quebracho /Colorado) Argentinából és Paraguayból származik, ahol a Schinopsis balaneae és a Schinopsis Lorentzii fájából termelik. Fája kezdetben húsvörös, később vérvörös, igen kemény és nehéz, egyenetlenül hasad és nehezen dolgozható, de igen szilárd és nagy csersavtartalma miatt rendkívül tartós. Eme kiváló tulajdonságai miatt kitűnő építő és szerkezeti fa, amelyet különösen híd- és vasútépítésnél alkalmaznak. Vasúti talpfák, fakocka-burkolat, távíró-póznák, stb. részére ez a legjobb faanyag. Cserzőanyagnak is használják. Fajsúlya 1.10-1.13.)

  5. Az ébenfa (Diospyros) neve alatt többféle fafaj kerül a kereskedésbe, amelynek közös ismertetőjele a többé-kevésbé feketeszínű, kemény, tömör és nehéz, szépen fényezhető, jól hasítható, nem igen rugalmas, de igen tartós fa, amelynek fajsúlya légszáraz állapotban 1.18-1.33.)

    (A valódi, sötéfeketeszínű ébenfát Kelet-Indiából és Ceylon szigetéről bombayi, ceyloni és siami-ébenfa név alatt hozzák Európába és a Dispyros ebenum, Diospyros ebenaster és Diospyros tomentosa fájából nyerik. Kevésbé jó ébenfát szolgáltat a Diospyros virginiána, amely Észak-Amerika keleti vidékén honos. Ugyancsak sötéfeketeszínű a madagaskari ébenfa (Diospyros haplostylis és Diospyros microrhombas), ellenben sötébarnaszínű az inakassar-ébenfa, világosbarnaszínű, feketecsíkos a koromander- vagy kalamander- ébenfa (Tintenholz, Diospyros hirsuta). Ezenkívül fehér ébenfát ad az észak-amerikai diospyros chriysophyllos, vörös ébenfát a Diospyros rubra és zöld ébenfát a Diospyros chloroxylon és a Tecoma leucoxylon.)

    Az ébenfa kitűnő építő és szerkezeti fa, de különösen értékes a műasztalos-, bútorasztalos és esztergályos-iparban, ahol különféle célra dolgozzák föl.

  6. A mahagoni-fa (Swietenia Khaya, acaou) főképpen Kelet- és Nyugat-Indiából ered. Fája különböző árnyalatú vörösesbarna, néha sárgásbarna, egyenes rostú, igen tömött, kemény, rideg, csak mérsékelten aszik össze s keveset repedezik és vetemedik, szépen fényezhető, rendkívül tartós és csaknem oly szilárd, mint a tölgyfa. Az asztalos-iparban nagyon értékes fa, de a hajóépítésnél is jó hasznát veszik s azonkívül szivarládákat s ha hullámos erezetű, szép borítólemezeket készítenek belőle. Fajsúlya 0,55- 0.87)

  7. A palizander- vagy jakaranda-fát Braziliából, Kelet-Indiából és Madagaskar szigetéről hozzák forgalomba s elsősorban a kelet-indiai Dalbergia latifoli és Dalbergia sissos-ból nyerik. A braziliai palizanderfát, amelyet jakaranda-fának neveznek, a Dalbergia nigra, a Jakaranda braziliana, valamint a Machaerium-fák szolgáltatják. Fája vörös vagy ibolyaszín barna, kékesvörös árnyalattal és világos vagy fekete csíkokkal, rendkívül nehéz, kemény és szilárd, de kissé rideg, egyenetlenül hasad, de jól dolgozható és igen szépen fényezhető. A bútoripar egyik legértékesebb fája; zongoraszekrények többnyire ebből készülnek. A hangszerkészítők is szeretik.

  8. A kék berzsenyfa, vagy kékfa (Campeche-fa, Blauholz, Logwood) Mexikóból, KözépAmerikából, Kelet-Indiából származik s a kampés-kékfából (Haematxylon compecheanum) nyerik. Gesztje vörösesbarna, egészen élénk vérvörös-színű, amely a levegőn kékes-fekete színné változik át. Fája kemény és nehéz, elég jól és egyenesen hasad; finomabb műasztalos- és esztergályos-munkákra dolgozzák föl, vérvörös gesztjéből a kereskedésben kék berzsenyfa név alatt kapható festéket készítenek. Fajsúlya 0,90-1,0.

  9. A vörös-berzsenyfa, braziliai fa vagy fernambukfa (Echtes Brasilienholz) Dél-Amerikából kerül Európába. Az ott tenyésző Caesalpina echinata fája előbb halvány- később – a levegőn – sötétvörös-színű, kemény és nehéz, elég könnyen, de egyenetlenül hasad. Szintén műasztalos- és esztergályos-munkákra használják s a kereskedésben kapható vörös berzsenyfa nevű festéket készítenek belőle. Fajsúlya 0,81-0,94.

  10. A rózsafát (Roswood) a braziliai Physocalymna Floribundum, a nyugat-Afrikai Pterocarpus erinaceus, az ausztráliai Acacia exelensa, a cyprus-szigeti Cordia Myxa, a jamaikai Amyria balsamifera, a kelet-indiai Dalbergia latifolia és Caesalpina obovata, a tenerifai Convolvulus scoparius és a nyugat-indiai Cordia sebestana és Cordia scabra szolgáltatja, a Cordia gerascanthus ellenben a rózsaszínű ciprusfát adja. Fája világos rózsavörös-színű, sötétebb vörös sávokkal, illatos, kemény, tömött és igen nehéz, jól és simán hasad és rendkívül tartós. Szintén műasztalosok és esztergályosok használják.

  11. A zöldfa (Greenheart) Brit-Guanából és Nyugat-Indiából ered és a Nectandra Rodigei fája. Zöldes-sárgásbarna, igen kemény, tömör és nehéz, tartós, igen szilárd fa, amely könnyen, de egyenetlenül hasad. Állítólag a legnagyobb szilárdságú fa, amelyet a rovarok sem bántanak. Különösen víz- és hajóépítésnél használják, s botokat is készítenek belőle. Fajsúlya nagyobb, mint a vízé.

  12. A hikori-fa (Echter Hickory-Nussbaum, Corya alba) Észak-Amerikában van elterjedve s mint igen értékes fát, nagy mennyiségben hozzák Európába. Fája világosszínű, vöröses vagy barnás árnyalattal, a gesztenyefáéhoz hasonló, kemény és nehéz, erősen összeaszik, nehezen hasad, de igen szívós és rugalmas s igen erős hajlítást bír el törés nélkül. Tartóssága azonban csekély, ezért építőfának nem való, kerékgyártófának azonban minden más fánál alkalmasabb. Mint műfa, jóság tekintetében a kőrisfát is felülmúlja. Szekérrudakat, küllőket, keréktalpakat, kerékfogakat, emelőrudakat, abroncsokat, szerszám- és ostornyeleket stb. készítenek belőle. Fajsúlya 0,84-0.91.

  13. A puszpángfa (Buxus-sempervirens) hazája Kaukázus, Perzsa, Dél-Európa és Észak-Afrika. Igen értékes, sárgaszínű, igen finom és egyenletes szövetű, nagyon kemény, nehéz és szilárd fa, amely rendkívül nehezen hasad és igen tartós. Fajsúlya 0,99-1,02. Műasztalos-, fafaragó- és esztergályos-munkákra, valamint hangszerekre nagyon keresett faanyag, készítenek azonban belőle csapágyakat, szerszámokat, orsókat és általában oly cikkeket, amelyek nagy kopásnak vannak alávetve. Fametszetekre a legjobb anyag. (Valódi puszpángfa helyett újabban mindinkább terjed az olcsóbb nyugat-indiai puszpángfa, amelynek egyenletes világos tojássárga-színű, igen finom fája nagyítóval látható sárga pettyekkel van teleszórva. Nem oly kemény, könnyebben is hasad, de még nehezebb, mint a valódi puszpángfa.)

  14. A szantálfa vagy paduk-fa (Corollenholz, Rotes Sandelholz Barwood) Kelet Indiából és Afrikából ered és a Pterocarpus santalinus nevű fából nyerik. Fája élén sötétvörös, sötétebb erekkel, kemény, nehéz, elég könnyen hasítható, fénylő és kiválóan szépen fényezhető. Műasztalosok és esztergályosok kalliatur-fa név alatt ismerik. Templomok építésénél szerkezeti fának is használják.

    (Ehhez hasonló, de világosabb színű és könnyebb a kelet-ázsiai, ceyloni és jávai eredetű ál-szantálfa, míg a Kelet-Ázsiában és Afrikában tenyésző Pterocaspus indicus kemény és nehéz, rózsavörös, egészen bíborvörös fája adja a tulajdonképpeni paduk-fát.)

  15. Az amrantfa (Királyfa, ibolyafa, Kőnigsholz, Purple Wood) többféle trópikus fából kerül ki, amelyeknek közös jellemzője a pompás vörös – ibolya- vagy barnavörös szín. Ilyen a Copaifera bracteata Dél-Amerikában, a Machaerium violaceum Mexikóban és Madagaszkár szigetén, valamint a Copaifera pubiflora Guyánában. Fájuk kemény, nehéz, könnyen hasítható és igen szilárd. Különösen műasztalosok használják, de puskaagyakat is készítenek belőle. Legszebb a madagaszkari amarantfa.

  16. A cedrela-fa (Cedrela odorata) Dél-Amerikából, Mexikóból, Jávából, és Nyugat-Indiából eredő vad vagy hamis cédrusfa, amely nyugat-indiai, mexikói vagy jávai cédrusfa elnevezés alatt jön a kereskedésbe. Fája vörösesbarna, egyenes rostú, igen likacsos, lágy és könnyű, könnyen hasad és szépen dolgozható, keveset aszik össze és nem repedezik, kellemes illatú, meglehetősen törékeny és csekély szilárdságú. Különösen szivar- és cukordobozokra használják.

  17. A szatin-fa (Satinwood) Nyugat- és Kelet-Indiából ered s a Fagara flava és a Chloroxylon Swietenia gesztjéből termelik. Fája élén sárga színű, kemény, meglehetősen nehéz, fénylő, simán hasad. Szép sárga színe miatt citromfának is nevezik. Finomabb műasztalos-munkákra és műfának is használják.

  18. Az olajfa (Olivenholz) a közép-tengermelléki dél-európai országokban tenyészik s törzsfája az Olea europaea. Fája világos-barna alapon sötétebb barna, hullámosan erezett, egyenletes szövetű, kemény, tömör, nehéz, igen egyenetlenül hasad, de jól dolgozható. Fajsúlya 0,92. Műasztalosoknak és esztergályosoknak való fa; botokat is készítenek belőle.

  19. A grenadil-fa (Grenadille), Kubából és Jamaikából jön Európába, ahol azt a Brya ebenus gesztjéből termelik. Ébenfához hasonló, barna színű, kemény, nehéz, könnyen dolgozható fa, amely igen jó szerszám- és esztergályos-fát szolgáltat s a melyből fuvóshangszereket és késnyeleket is készítenek. Egyik változata az afrikai grenadil-fa, amelyet Senegálban és Kongóban a Dalbergia melanoxylon fájából állítanak elő. Sötét ibolya színű, tömör, kemény és nehéz, szépen fényezhető fa.

A fák hibái és rendellenességei

A hibák és rendellenességek, melyek e különben egészséges fa rostjainak összefüggését és szabályosságát zavarják s a fa műszaki használhatóságát korlátozzák, vagy egészen is megszüntetik: a geszt- és fagyrepedések, kéregsérülések és ráksebek, a farostoknak fodros, hullámos, csavaros vagy excentrikus növése, az ággöcsök, az álgeszt és a fagyöngy.

  1. A geszt- vagy bélrepedések rendesen csak korosabb és vastagabb fákon s leginkább a törzsek alsó részén jelentkeznek. Lehetnek sugaras repedések, melyek a béltől a kerület felé sugarasan haladnak és gyűrűs repedések vagy gesztelválások, melyek az évgyűrűk irányát követik és vagy ezek között, vagy pedig a szíjács és a geszt között fordulnak elő. A repedések kívülről rendesen nem láthatók és onnan erednek, hogy a fa belseje szárazabb a külsejénél. A bélrepedés különösen nagyobb méretű lucfenyőtörzseknél általános s egyenes rostú, szépnövésű lucnál az egész törzsön végig halad. Jegenyénél ritka s inkább csak a törzs alsó részén található. A bélrepedt fa hasított áru készítésére kitűnő, metszett árura ellenben nem gazdaságos. A sugaras repedések azonkívül a tölgy-, akác-, és gyertyánfán, valamint az erdeifenyőn, a gyűrűs repedések pedig leginkább a lombos fákon fordulnak elő.

  2. A fagyrepedések szintén rendesen a vastagabb fatörzseket teszik műszakilag használhatatlanná és hirtelen beállott fagyok következményei. Ezek a repedések is sugarasak ugyan, a sugaras repedésektől azonban abban különböznek, hogy kívülről haladnak a fa belsejébe s a káros gombák spóráinak utat nyitnak a fába. Néha a repedések befonódnak s a fa fölszinén kolbászszerű kidudorodásokat, un. fagyormókat (fagypárkányok, fagylécek) alkotnak. A fagyrepedések leginkább a tölgy-, bükk-, szil-, kőris- és gesztenyefán találhatók, de a többi lombos fák, sőt a tűlevelűek sem mentesek tőle.

  3. A kéregsérülések, akár fagyrepedésekből, akár emberek, állatok vagy rovarok által ejtett károsításokból erednek, megrontják a farostok épségét. A kéreg nélkül maradt szijácsfa elszárad, megfeketedik és külső korhadást hoz létre a fán, amely annak műszaki használhatóságát megrontja.

  4. Ehhez hasonló, fehér, korhadt sebeket hoz létre a fa külsején az un. héjaszás is, mely a nap erős perzselő hatásának következménye s leginkább a simahéjú fákon (bükk, gyertyán, juhar, hárs stb.) található.

  5. A törzs felszínén az élősdi gombák által okozott un. ráksebek (fafene, fagyrák, gombarák) szintén külső korhadást hoznak létre, s beljebb haladva, a fa belsejét is megrontják. Különösen a tölgy s a jegenye – és a vörösfenyő betegségéhez tartoznak, de bükk-, gyertyán-, éger- és kőrisfán is találhatók.

  6. A csomorosság (fodros, bodros, eres vagy csomoros fa) a fatörzs beteges képződménye, amely a törzs fölszínén kisebb-nagyobb gumós vagy csomós kidudorodások, un. csomorok, rózsák vagy golyvák alakjában jelentkezik. A csomorok belsejében a farostok össze-vissza fonódnak s fodros, kígyózó hajfürt alakját veszik föl. Az ilyen fa nagyon hajlandó a korhadásra s hasított árura alkalmatlan, az asztalosok azonban szép, kuszált erezete miatt igen szeretik és különösen borítólemezekre használják föl. A csomorosság a mezei vagy fodros juharon, kőrisfán, szilfán és nyárfán gyakori, néha azonban más lombos fákon is előfordul, leginkább a fa tövén s az elhalt rügyek vagy lenyesett ágak helyén.

  7. A hullámos növés hullámos, összegyűrt farostokban jelentkezik, amelyek zeg-zugosak ugyan, de párhuzamosak s nem fonódnak egymásba. Rendesen a bükk- és égerfán, néha azonban a tölgyfán is előfordul s rendesen a törzs alján. A hullámos rostú fa hasonló a fodros fához, szintén nehezen hasad s habár építőfának nem igen alkalmas, az asztalosok borítólemezek alakjában igen becsesnek tartják.

    A hullámos növés másik alakja az, amidőn az évgyűrűk és edény-nyalábok hullámosak. Ezt is az asztalosok szeretik.

  8. A csavaros növés a farostoknak a törzs tengelye körül való csavarodásából keletkezik s különösen a bükk- és gyertyánfán, a szil-, tölgy-, nyár- és vadgesztenyefán s néha a luc- és jegenyefenyőn is szokott jelentkezni, rendesen a fatörzs alján. Az ilyen fa nehezen gyalulható, nehezen és görbén hasad és sem hasított vagy fűrészárura, sem gerendákra nem alkalmas, gömbölyű alakjában azonban cölöpök, oszlopok, árbócfák, stb. gyanánt fölhasználható.

  9. Az axcentrikus növés különösen a tűleveleű fáknál, leginkább a luc- és jegenyefenyőnél található és abból áll, hogy a törzs bele nem a vágáslap közepén, hanem oldalt, a fa északi oldalához közelebb helyeződik el. A törzs keresztmetszete ennek folytán szabálytalan elliptikus alakot s egyik (északi) oldalán sűrű és keskeny, a másikon (a déli oldalon) ritka és széles évgyűrűket mutat. Az ilyen fa egyenlőtlen szilárdságú, vetemedik s építő- és műfának kevésbé alkalmas.

  10. Az ággöcsök, mint a fatörzsbe harántosan benőtt ágak maradványai, minden fán föltalálhatók s annak szilárdságát és értékét kisebb-nagyobb mértékben csökkentik. Ha a fatörzs, mint zárt erdőben szokta, korán veti le alsó ágait vagy pedig azokat szorosan a fa mellett levágják, azoknak bennmaradt gyökereit az évente képződő új évgyűrűk eltakarják s a fán un. benőtt ágcsapok keletkeznek, amelyek kívülről nem láthatók, a szomszédos fával szorosan összenőttek, a fa használhatóságát alig befolyásolják, értékét azonban alábbszállítják. Ha ellenben az elhalt ág nem hull le a fáról, vagy nem vágják le teljesen, akkor az évgyűrűk be nem boríthatják s gyökere mint holt ágcsap bennmarad a törzsben. Ez az ágcsap nincs a fával összenőve, hanem csak lazán beágyazva s ennélfogva, ha a körülötte levő fa összeszárad, kihull a deszkából s un. áglyukat hagy hátra, amely különösen az asztalosoknak igen kellemetlen.

    A későn levetett, letört vagy lemetszet ágak csonkjait néha a golyvákhoz hasonló kidudorodások borítják, amelyek, ha odvasak és korhadni kezdenek, nemcsak a szomszédos fát rontják meg és un. ágsebeket hoznak létre, hanem a levegőt és vizet a törzs belsejébe is beengedik s az egész törzset megfertőztetik és használhatatlanná teszik. Az ilyen csapokat nyitott ágcsapoknak nevezik. Különösen a tölgy-, bükk- és diófán fordulnak elő.

    A fatörzzsel továbbélő ágak végre a fával szorosan egybenőtt ággöcsöket alkotnak, amelyek a fa hasadását és dolgozását megnehezítik ugyan, egyébként azonban kevésbé ártalmasak, sőt a fa külsejét szépítik és élénkebbé teszik. Ha az ily ággöcsök nagyobb számban fordulnak elő, a fát göcsös fának nevezik, azt a fát ellenben, amelyben a göcsök vagy egészen hiányoznak, vagy csak itt-ott találhatók, ágtól mentes fának. Minél kevesebb göcs van a fában, annál alkalmasabb deszkákra és szabadon lebegő gerendákra; az igen göcsös fa ellenben sok célra vagy egyáltalán nem, vagy csak részben alkalmas. Leggöcsösebb szokott lenni az erdei-, jegenye- és havasi fenyő, legtisztább ellenben a zárt állásban nőtt lucfenyő fája.

  11. Az álgeszt oly lombos fák rendellenes képződménye, amelyek valódi geszttel nem bírnak és abból áll, hogy a törzs belsejében, a bél körül, sötétebb barnaszínű vagy foltosan sárgás, illetőleg vöröses fa képződik, amelyet szabálytalan fekete vonalak élesen elhatárolnak és csíkoznak. Ennek a fának bizonyos hasonlatossága van a valódi geszthez, attól azonban eltérő edényei és a gesztanyagok hiánya által különbözik. Rendesen korhadó ágcsapoktól ered, melyek a levegőt és a bomlást okozó terményeket a törzs belsejébe juttatják s ott anyagváltozást hoznak létre. Az álgeszt fája ennélfogva már a korhadás kezdetén van, elvesztette rugalmasságát és hajlékonyságát s rideg és törékeny fát alkot, amelynek szilárdsága és tartóssága csekély.

  12. A fagyöngy (Viscum album) kis bokoralakú, zöldszárú, bőrnemű, örökzöld leveles élősdi növény, mely a fa törzsén vagy ágain élősködik. Enyves bogyójából madárlépet főznek. Elszívja a fa táplálékát s megtámadja életerejét. Ha sok van a fán, azt egészen is elpusztítja. Elhalása után üregeket hagy a fában, s annak értékét csökkenti és építőfának alkalmatlanná teszi. Különösen a jegenyefenyő törzsét szokta megtámadni.