Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

11. fejezet - Sobó Jenő: Építőfa (1910)

11. fejezet - Sobó Jenő: Építőfa (1910)

Általános rész

Az építőfa alkalmazása

Az építőfa az építőanyagok között mindenkor kiváló helyet foglalt el s habár újabban versenytársa akadt a vasban és a betonban, az építőkövek után mégis a fát illeti az elsőség.

Alkalmazása igen sokoldalú. Nélkülözhetetlen anyaga nemcsak a házépítésnek és belső berendezésének, valamint a víz-, híd-, és hajóépítésnek, hanem nagy mértékben alkalmazzák talpfák alakjában a vasutaknál, bányafa alakjában a bányászatnál és műfa gyanánt az asztalos-, esztergályos-, kocsigyártó-, és más iparnál is. Ezt a sokoldalú alkalmazását kiváló tulajdonságainak köszönheti. A fa ugyanis könnyen termelhető, megoldozható és szerkezetekbe köthető, csekély súlya miatt könnyen kezelhető, e mellett pedig eléggé kemény, szilárd és teherbíró, szívós és rugalmas a természetének megfelelő körülmények között tartós. Rossz oldala ezzel szemben, hogy könnyen tüzet fog, hogy tartósságra bizonyos körülmények ((korhadás, gombásodás stb.) káros befolyást gyakorolnak s hogy jósága és teherbírása beépítése után fokozatosan csökken. Ez oknál fogva oly szerkezetekre, amelyektől hosszú időn át lehetőleg állandó teherbírást kívánunk, a fa kevésbé alkalmas.

A magyar állam egész területéből az erdők mintegy 28 %ot, vagyis 15.800.000 kat. Holdat foglalnak el. Hazánk építő- és műfa termelése ennélfogva nemcsak hazai szükségletünket képes teljesen fedezni, hanem kiviteli cikkeink között is igen jelentékeny a szerepe. Az építőipar egyes céljaira azonban, de különösen a hajó-, építő-, asztalos-, esztergályos-, kocsigyártó, stb. ipar részére külföldi építő- és műfát is jelentékeny mennyiségben hoznak be hazánkba. Ezért szükséges, hogy a hazai fafajokon kívül a külföldről importált fákat s azok műszaki tulajdonságait is megismerjük.

A fa belső szerkezete

A fa belső szerkezete határozza meg a fa szövetét, műszaki és ipari tulajdonságait s ezzel a fának építő- és szerkezeti anyagul való alkalmazását is. A fa szövete vagy struktúrája a fa különböző metszetein vizsgálható meg, részben szabad szemmel, részben mikroszkóppal. Ehhez a vizsgálathoz háromféle metszet szükséges: a keresztmetszet, mely a törzs hosszanti tengelyére merőlegesen van fektetve s a fa bütüjét vagy homlokát tárja fel, a tükrös vagy sugaras metszet, mely a törzs sugara irányában fektetve, a bélsugarak oldalát mutatja, és az érintő- /tangenciális/ vagy húrmetszet, mely a keresztmetszet valamelyik húrján keresztül, az évgyűrűre érintőlegesen halad s a farostok alakjáról ad fölvilágosítást.

Ha ezeken a metszeteken vizsgáljuk a fa szövetét, a fasejtek különböző elrendezése tűnik szemünkbe. A törzs közepén van a bél (B), amely vékony falú és tágas sejtekből álló szövetet mutat és bélövvel van körülvéve. A bél, amely keresztmetszetben három vagy ötszög- alakú, korosabb fákon szembetűnőbb, mint a fiatalokon és csak milliméter átmérőjű. Sejtjei már nem szaporodnak többé, hanem kitágulnak, kiürülnek, kiszáradnak és megfásodnak.

A béltől a kéreg felé vékonyabb sejtszövetrészek ágaznak ki, melyek a törzs keresztmetszetén sugaras irányúak s melyeket azért bélsugaraknak nevezünk. A bélsugarak lapos sejtek csoportjaiból állnak, melyek a háncs és a farész között vízszintes irányban tartják fenn a közlekedést s különösen a háncsban levő kész táplálóanyagokat vezetik a törzs belseje felé, egészen a bélig (elsőrendű bélsugarak). A kéregtől a bél felé ismét rövidebb bélsugarak haladnak, melyek a faképző- anyagoknak a héjtól befelé való vezetésére szolgálnak (másodlagos bélsugarak). A törzs sugármetszetén ezek a bélsugarak egyes fanemeknél (tölgyfa, bükkfa, erdeifenyő stb.) keskeny, hosszabb-rövidebb szalagdarabkák vagy fényes sávok alakjában jelentkeznek s alkotják az un. tükröt, a tangenciális metszeten ellenben függőleges s többé- kevésbé párhuzamos vonalak alakjában láthatók.

A bélsugarak és a kerület által határolt háromszög alakú részek, az un. nyalábok vékony sejtcsövek csoportjából állnak. Ezek a rostok a béllel több-kevésbé párhuzamosan haladva, függőleges irányban közvetítik a nedvszállítást a gyökerek és a korona között és középpontos gyűrűkben sorakoznak a bél körül, melyek a bélsugarakat keresztezik, s melyeket évgyűrűknek nevezünk. Egy-egy ilyen évgyűrű mindazokat a rostokat foglalja magában, amelyek egy év folyamán képződtek. A fa vastagsága minden évben egy ilyen gyűrűvel gyarapszik, s minden gyűrű egy-egy palást, mely a már előbb keletkezett fatestet tövétől egészen a csúcsáig beborítja. Az évgyűrűk szélessége különböző a fafajok, az éghajlati s növekedési viszonyok, valamint a talaj minősége szerint. Az évgyűrűk színe annál sötétebb, minél idősebek, mert ekkor annál több ásványi részt tartalmaznak.

Egyes fanemeknél, amelyeket gyűrűs likacsú fáknak szoktak nevezni, minden évgyűrűn meg lehet különböztetni a ritkább, likacsosabb, világosabb színű és lágyabb belső részt és a tömöttebb, sötétebb színű és keményebb külső részt. Az előbbi azokat a rostokat foglalja magában, amelyek tavasszal és a nyár elején, a bőséges nedvkeringés idejében képződtek, az utóbbi pedig azokat a rostokat, amelyek nyáron és ősszel rakódtak le. Az előbbi az u.n. tavaszi-, az utóbbi az őszi pászta. A tavaszi pászta sejtjei tágasak és vékony falúak, nedvben gazdagok, az őszi pásztáé ellenben finomak és vastag falúak s ennélfogva szilárdabbak. A két pászta sejtjei közt föllépő különbség az oka annak, hogy a fa évgyűrűi könnyen fölismerhetők.

A fa legküldőbb rétegöve a kambium, mely különösen a tápláló nedvnek fölfelé való vezetésére szolgál. Alkotórészei a háncs és a héj.

A kambiumrétegnek mind belső, mind külső felületén képződnek a fa új sejtjei; az előbbiek a fa vastagságának gyarapítására, az utóbbiak a háncs képzésére szolgálnak. A háncs e szerint a legfiatalabb szövetréteg s azokat a sejteket foglalja magában, amelyek nem fásodnak meg, hanem szívós rostokat alkotnak, védik az új, még zöld növényrészt az elszáradás ellen s pótolják az elhalt, repedezett, lehámló kérget.

A háncsot körülveszi a héj és azt borítja a külső, elparásodott kéreg. Ennek sejtjei ásványi részekkel vannak tele és védik a fa belső szövetét a vízveszteség és az elszáradás ellen.

A törzs keresztmetszetén továbbá a legtöbb fafajnál két különböző faréteg látható. Az egyik a külső, világosabb és fiatalabb rész, amelyet szíjácsnak, a másik a belső, időseb és sötétebb rész, amelyet színfának vagy gesztnek nevezünk. A szíjács a törzs eleven fája, amely még működésben van s mint ilyen a vizet a levelekhez vezeti, a fa életfeladatát teljesíti, sok tápláló-, cserző- és gyantaanyagot tartalmaz s ebből kifolyólag világosabb színű, nedvesebb, lágyabb, gyengébb, kevésbé tömör s nem oly merev, mint a színfa. A geszt ellenben már az érett fát képviseli, amely már elvesztette elevenségét, megbarnult és megmerevedett, sejtjei és edényei megfásodtak vagy bedugultak és vízvezetésre már nem alkalmasak a táplálósejtjeikben nem rakódik le többé képzőanyag. A geszt ennélfogva anyagdúsabb, nehezebb és szilárdabb, sokkal tartósabb s ennek következtében értékesebb is, mint a szíjács. Ez biztosítja a fa szilárd állását s csak ez tekinthető alkalmas építőanyagul. A szíjácsot a legtöbb építőszerkezetnél megfaragás által eltávolítjuk, mert a sejtjeiben levő sok táplálóanyag elősegítené a fa rökönyödését, revesedését, gombásodását és rovarok által való megtámadását s csökkentené a faszerkezetek szilárdságát és tartósságát.

Azokat a fákat, amelyeknek fateste gesztből és szíjácsból áll, gesztes fáknak nevezzük, még akkor is, midőn a geszt színében nem üt el a szíjácstól. Ezekkel szemben állnak a geszt nélküli fák, amelyeknek fája a törzs egész belsejében egyforma s melyeknek elemei egészen a bélig megtartják életműködésüket. Ezeket szíjácsos fáknak nevezik. Vannak azonban szíjácsos fák (pl. a bükkfa), amelyeknek törzsében szintén találni élesen elválasztott barna színű fát. Ez azonban nem igazi geszt, hanem már a bélkorhadás kezdetén levő fa, amelyet, megkülönböztetésül az igazi geszttől, állgesztnek neveznek.

Gesztes fáknál a szíjács szélessége a geszthez képest majd kisebb, majd nagyobb . Egyes fáknál (akác, szil, gesztenye, stb.) a szíjács a geszthez képest igen keskeny, másoknál (erdei- és vörösfenyő, kőrisfa stb.) aránylag szélesebb, ami természetesen a geszt rovására megy. A fiatal fák általában sokkal több szíjácsot tartalmaznak, mint a korosabb, un. érett fák. Minél szélesebb a szíjács a geszthez képest, annál kisebb szelvényű gerendát lehet ugyanabból a szálfából kifaragni s annál nagyobb a hulladékból eredő veszteség.

A tűlevelű és lombos fák szöveti alkotása

Építéstechnikai szempontból megkülönböztetjük a tűlevelű és a lombos fákat. Ez a megkülönböztetés nemcsak a fák különböző külsején, a törzs, az ágak és a levelek egymástól eltérő alakján, hanem főképpen a két fanem különböző belső szerkezetén alapszik, amely leginkább van befolyással a fa műszaki tulajdonságaira.

A tűlevelű fák külső ismertető jele a tűalakú leveleken kívül a törzs tekintélyes magassága, nyúlánk, egyenes növése, szabályos, hengeres alakja és nagy magasságig terjedő ágmentessége, Ez az oka, hogy a fenyőfák hosszú és egyenes gerendák kifaragására a legalkalmasabbak.

A külső alaknál nagyobb eltérést mutat azonban a tűlevelű fák belső szerkezete, szövete. Ennek megismerésére nem elegendő a fának csak szabad szemmel való vizsgálata, hanem hajszálnál is finomabb hosszanti és keresztmetszeteket kell készíteni belőle és azokat mikroszkóppal erős nagyítás mellett megvizsgálni. Ilyen nagyítás mellett láthatóvá lesznek a fa szövetének legkisebb egységei, a parányi sejtek, melyek a fa nedvének és képzőanyagainak vezetésére szolgálnak s melyeknek nemcsak alakja különböző az egyes fafajoknál, hanem mennyisége, elrendezése és eloszlása is. Ez adja meg az egyes fafajoknak egymástól eltérő szövetét, jellegét és műszaki tulajdonságait.

A tűlevelűek fatestében, mely a béltől a kambiumig terjed, csak kétféle sejtet találni: a tracheida- és a parenchyma-sejtet. A lombos fákra jellemző és nagyobb tágasságú edények teljesen hiányoznak belőlük.

A tracheida-sejtek a fa hosszában elnyúló, hosszúkás orsóalakú és nagy üregű sejtek, amelyek egyenlő természetűek, nagyjában egyenlő tágasak, szabályosak, egyenesek és párhuzamosak. Hosszúságuk és vastagságuk nagyobb, mint a lombos fáknál, mert nemcsak a nedvkeringés céljaira, vagyis a táplálék vezetésére és raktározására szolgálnak, hanem mechanikai munkát is végeznek és a fa szilárd vázát alkotják. Ez oknál fogva azokat szilárdító-sejteknek is nevezik.

A tűlevelű fák szövete a faelemek eme egyformasága és szabályos elhelyezése miatt egyenletesebb és egyszerűbb szerkezetű, mint a lombos fáké. A szövet egyenetlenségét csak az évgyűrűk tavaszi és nyári pásztájának különböző tömöttsége rontja meg némileg. A belső vagy tavaszi pászta ugyanis a benne levő tágasabb és vékonyabb falu sejtek következtében ritkább és ennélfogva lágyabb is, mint a külső vagy őszi pászta, amelynek sejtjei hosszabbak, de vékonyabbak. Összenyomottak, de nagyobb falvastagsággal bírnak. Az őszi pászta anyagtartalma ennélfogva nagyobb, mint a tavaszi pásztáé s ezzel együtt nagyobb a tömöttsége, keménysége és szilárdsága is.

A tűlevelű fák további jellemzője, hogy sok, hosszú, egyenes és keskeny, rendesen csak egy sejtsorból álló s ennélfogva igen finom bélsugaruk van, amelyek ennélfogva a keresztmetszeten szabad szemmel nem láthatók s egyenes irányuk folytán a sugármetszeten tükör alakjában ritkán jelentkeznek. Ezeket a lapos, hosszúkás négyszög alakú sejteket parenchyma-, vagy bélsugár- sejteknek nevezik. Ezek a sejtek a bélsugarakban télen át fölhalmozott keményítő raktározására szolgálnak s közülük azok, amelyek a színfában vannak, éppúgy mint a tracheida-sejtek is, megfásodtak, bennük az életműködés már megszűnt, míg ellenben a szijácsfában levők élősejtnedvet (protoplazmát) tartalmaznak, még működésben vannak és végzik a fában az anyagcserét.

Habár a tűlevelű fáknak edényeik nincsenek, tágasabb csőszerű képződmények azok némelyikében (luc-, erdei-, és vörösfenyőben) mégis találhatók. Ezek az un. gyantaedények vagy gyantajáratok, melyek a törzs tengelyével párhuzamosan haladva, a tracheida- sejtek között levő bélüregeket töltik ki s terpentint és gyantát tartalmaznak. Ezek az üregek azonban nem oly edények, mint a lombos fáké s feladatuk is egészen más. Ezek a gyantajáratok a keresztmetszeten legföljebb egyes pontok, a hosszanti metszeten pedig sötét sávok alakjában láthatók.

A bélsugaraknak is vannak gyantajárataik, ezek azonban a bélsugarak irányában, a sejtsorok között futnak és a nyalábok gyantajáratait keresztezik. Ezek a vastagabb bélsugarak (pl. az erdeifenyőben) sem láthatók szabad szemmel a fa keresztmetszetén, a sugárirányú metszeten azonban selymes fényük által tűnnek ki.

A tűlevelű fák külső ismertető jele a tűlevelűekkel szemben a leveleken kívül az, hogy nem oly szálasak és egyenesek, törzsük kevésbé hengeres, hanem alulról fölfelé gyorsabban vékonyodik s nem nagy magasságban töve fölött már ágakra oszlik.

Ami belső szerkezetet illeti, lombos fákban a faszövet minden eleme föltalálható. A nedvvezető és tápláló szövetelemek itt háromfélék, nevezetesen az egynemű tracheida-sejtek, amelyek hasonlók ugyan a tűlevelűek ilynemű sejtjeihez, de rendesen rövidebbek és vékonyabb falúak, s amelyeknek nemcsak vízszállító, hanem szilárdító (mechanikai) szerepük is van; a parenchymás sejtek, amelyek szintén a törzs tengelyével párhuzamosan haladnak s a kész táplálóanyagok (protoplazma) szállítására, raktározására és átalakítására szolgálnak, és ugyancsak a törzs hosszában elnyúló, csőszerű edények, amelyeknek hivatása, éppúgy, mint a tracheida-sejteké, az, hogy a gyökerek által fölszívott vizet a koronához szállítsák. Az edények a keresztmetszeten vastag falu, kisebb-nagyobb öblű üregek, a hosszanti metszeten pedig csatornák alakjában jelentkeznek s néha oly tágasak, hogy szabad szemmel is felismerhetők. Ezek a csatornák okozzák, hogy a lombos fák sima hasadási lapját finomabb és durvább rovátkák jellemzik, amelyek egyes fafajoknál (tölgy, szil, kőris, stb.) igen szembeötlők.

A nedvvezető sejteken és edényeken kívül lombos fáknál még nagy mennyiségben vannak tisztán mechanikai munkát végző farostok, az un. szilárdító vagy libriform-sejtek, amelyek igen vastag falúak és csupán a törzs szilárdítására szolgálnak. Minél több ilyen sejt van a fában, annál keményebb és szilárdabb.

A bélsugársejtek szintén hosszan elnyúló, edényformájú, parenchimás sejtek. Hivatásuk ugyanaz, mint a fa tengelye irányában haladó parenchimáké, azzal a különbséggel, hogy vízszintes irányban vezetik a tápláló-anyagokat. A bélsugarak részben aprók és vékonyak, csak egysoros sejtcsoportból állók, úgy, hogy szabad szemmel föl sem ismerhetők, részben nagyok, vastagok, többsoros sejtcsoportból állók és szembeötlők. A finomak mellett igen vastag bélsugarai vannak pl. a tölgy – és a bükkfának, kevésbé vastagok a juhar-, szil-, cseresznye- és szilvafának s legfinomabbak a gesztenye-, dió-, fűz-, nyár-, éger- és hársfának. A vastag bélsugarak rendesen kissé hullámosak s ennélfogva nemcsak a törzs vágáslapján láthatók, hanem a sugaras metszeten is rövidebb szalagdarabok, un. tükrök alakjában jelentkeznek. A vastagabb bélsugarakkal bíró fák általában nehezen hasadnak és dolgozhatók.

A tűlevelűek gyantajárataihoz hasonló üregek a lombos fákban hiányoznak. A lombos fák testében e szerint többféle szövetelem van, mint a tűlevelűekében s ennélfogva fájuk is összetettebb, komplikáltabb, keresztmetszetben darabosabb és egyenlőtlenebb. Alkotóelemeinek eme különfélesége okozza, hogy a lombos fa műszakilag is más tulajdonságokkal bír, mint a fenyőfa. Vannak azonban olyan lombos fák is, amelyeknek edényei aprók s egyenletesen oszolnak meg a fában. Az ilyen fákat, amelyeknek ennélfogva szövete is egyenletes és finom, szórtlikacsú fáknak nevezik. Ha e mellett a sejtek falai üregükhöz képest vékonyak, akkor a fa ritka és lágy, ellenkező esetben tömött és kemény. Az előbbit azért lágy-, az utóbbit keményfának nevezik. A zártlikacsú fák között a leglágyabb a fűz-, a nyár-, és az égerfa, tömöttebb és keményebb a nyírfa s legtömöttebb és legkeményebb a bükk- és a gyertyánfa.

A szövet darabosságát és egyenlőtlenségét még növeli az évgyűrűk tavaszi és őszi pásztájában levő sejtek és edények különböző nagysága. A tavaszi pásztát ugyanis a tavasszal képződött sok és nagy edény igen likacsossá teszi, míg az őszi pásztát a benne levő szűk, összenyomott üregű és vastagabb falu szövetelemek tömöttebbnek mutatják. Az ilyen fákat, a melyekhez a tölgy-, az akác-, a kőrisfa stb. tartozik, gyűrűslikacsú fáknak nevezik.

A fa kémiai alkotása

A fa teste egyrészt organikus (növényi), másrészt anorganikus (ásványi), alkotórészekből áll. A szerves alkotórészekhez tartozik a farost és a fanedv, a szervetlenekhez az ásványi részek és a víz.

A farost a fatest szilárd vázát alkotja és lényegében kétféle szerves anyagból áll, nevezetesen a cellulózból (fasejtanyag) és a ligninből (faanyag). A sejtek és edények falai mindaddig, amíg meg nem fásodtak, 95-96 % cellulózt és 4-5 % egyéb, kevésbé fontos szerves anyagot tartalmaznak s ilyen állapotban rugalmasak, hajlékonyak, nagy mértékben higroszkopikusak és víz által könnyen átjárhatók. Bizonyos idő múlva azonban, amidőn a fatest karbontartalma megnövekedett, a fa oly anyagokat vesz fel, amelyeket lignin (faanyag) gyűjtőnév alatt foglalunk össze, s amelyek fölvétele által a sejtfalanyag lényeges változáson megy keresztül, elveszti rugalmasságát s keménnyé és merevvé válik, anélkül azonban, hogy víz által való átjárhatóságát elveszítené.

A faanyag a farostokból kioldható, a cellulóz ellenben nem, s ha a faanyagot az u.n. Schulze-féle folyadékkal (klórsavas káli és salétromsav keveréke), nátronlúggal vagy kalciumszulfittal eltávolítjuk, visszamarad a sejtfal alapanyaga, a szénhidrátból álló cellulóz, mint fehér színű, szagtalan anyag, amely ilyen tiszta állapotban 52,4 súlyrész karbont, 5,7 súlyrész hidrogént és 41,9 súlyrész oxigént tartalmaz.

A megfásodott sejtfalakban többféle vegyület található. Újabb vizsgálatok szerint a fásodás anyagai a fagumi (xylon) és a ligninsavak.

A rostokban levő fanedvet a vízen kívül, amely legnagyobb részét teszi, növényi savak, nyálkák és fehérje-félék, ragasztógumi- és gyantafélék, cserző- és festőanyagok, keményítők, illóolajok, cukor stb. alkotják, amelyek részint vízben oldva, részint kristályos alakban találhatók benne.

A sok nitrogént tartalmazó növényi fehérjefélék (proteinvegyületek) nagy jelentőséggel bírnak a fa fejlődése szempontjából és főképpen a fiatal fákban, leginkább a kambiumban fordulnak elő. Építéstechnikai fontosságuk abban van, hogy könnyen erjedésnek indulnak, fölbomlanak, s mint ilyenek, a fa korhadásának főtényezői. Ebbeli káros hatásukat vagy gőzöléssel szüntetik meg, mely a fehérjefélék nagy részét a fából kilúgozza vagy pedig a fának 110-115 oC-ra való hevítésével, amennyiben a fehérjefélék 102 oC-nál teljesen megalusznak s erjedésre való hajlandóságukat elvesztik.

A keményítő az élőfa sejtjeiben rakódik le apró szemcsék alakjában és a fa növekedésének egyik legfontosabb anyaga, a mely télen át a bélsugársejtekben van elraktározva, tavasszal ellenben új farészek képzésére használódik föl. A fa műszaki tulajdonságaira a keményítő nincs befolyással.

A csersav (tannin) különösen a fa kérgében fordul elő nagyobb mennyiségben s nagy mértékben járul hozzá a fa tartósságának növekedéséhez. Különösen a tölgyfában van sok belőle, de csekély mennyiségben csaknem minden fában föltalálható. Legnagyobb csersavtartalma van a fiatal fáknak. A csersavtól kapja a fatest elhalt része sokszor igen jellemző színét (xylochrom).

A festőanyagok a fában a legkülönbözőbb alakban fordulnak elő. Vagy a sejtek protoplazmájának alkotórészeként szerepelnek, vagy a sejtnedvben oldva találhatók, vagy pedig a sejtfalakban halmozódnak föl, különösen a gesztfában. A geszt színeződése nemcsak a fa szépségét növeli, hanem a főnem meghatározását is nagyon megkönnyíti. A tölgynek világosbarna, a cédrusnak és a szilvafának vörösesbarna, a kőrisnek világosbarna, az akácnak sárgás-zöldesbarna gesztje stb. eléggé ismeretes. A szijácsban ellenben alig van jellemző festőanyag. Különösen sok festőanyag van az un. festékfákban (pernambukfa, szantálfa, vörösfa, kékfa, sárgafa stb.), amely megfelelő eljárással ki is nyerhető.

Az illóolajok adják meg az egyes fanemek (fenyőfák, tölgyfa, cédrus stb.) jellemző illatát, de nem tartoznak a fa lényeges alkotórészeihez. Frissen vágott állapotban csaknem minden fának van sajátságos illata, amely azonban később, amikor a fa kiszárad, legtöbbször eltűnik. A gesztfa rendesen illatosabb, mint a szíjács. Egyes fanemeknek (pl. szagos meggy, rózsafa, szantálfa) különösen jellemző illatuk adja meg az értékét.

A gyantafélék a fa tartóssága és műszaki használhatósága tekintetében bírnak jelentékeny szereppel és vagy a sejtfalakban, vagy a fanedvben fordulnak elő. Az illanó olajok oxidációja és megsűrűsödése útján jönnek létre s legtöbbször (egyes fenyőfajoknál) külön gyantajáratokban halmozódnak föl.

A fagumi (xylon) nem egyéb, mint gumiban gazdag és gumiszerű gyanta, amely a fatest szabálytalan üregeiben és különösen a kéregben halmozódott föl s az utóbbinak sérülésein keresztül a szabadva jutva, vízének elpárolgása következtében a fakéreg külsején megsűrűsödik. Leginkább lombos fákon, különösen a nyírfán és a szilvafán található. A gumi ammoniák-oldatban áztatott fűrészporból híg nátronlúggal kioldható és az oldatból alkohollal kicsapható. A forró víz a fagumit oldja.

A facukor a fanedvben föloldva, minden fában föltalálható. Különösen a Juhar, nyír, hárs és gyertyán nedvében fordul elő nagyobb mennyiségben, különösen tavasszal és a nyár elején. A fagumi is, higított kénsavval forralva, facukorrá (xiloz) alakul át. A fa ásványi alkotórészei a kálium, nátrium, szilícium, mész, magnézia, kén, foszfor, stb. különféle vegyületei, amelyek különböző organikus és anorganikus sókhoz vannak kötve és a fa táplálékához szükségesek. Ezek az alkotórészek részint a szilárd faanyagban, részint a fanedvben fordulnak elő s ha a fát elégetjük, a hamuban maradnak vissza. Ilyen el nem éghető anyagok sokkal nagyobb mennyiségben találhatók a fiatalabb, mint az idősebb fában s legnagyobb mennyiségben vannak jelen a kéregben. A fák hamutartalma azonban általában csekély s a tűlevelűeknél 0,20-0,25 %-ot, a tölgy és bükkfánál 0,50 %-ot, a diófánál 2,5 %-ot s a vadgesztenyénél 2,8 %-ot tesz. A lombos fáknak általában sokkal több hamujuk van, mint a tűlevelűeknek.

A fában levő víz részint a fanedvhez van kötve, amelynek legnagyobb részét alkotja, részint pedig mint a higroszkopikus víz található a farostok között. A frissen vágott fa, neme, kora, termőhelye és vágásának ideje szerint, 40-60 % súlyrész vizet tartalmaz. Legtöbb víz van a tűlevelű fák testében (54-60 %), valamivel kevesebb a lágy lombos fákban (45-55%) és legkevesebb a kemény lombos fákban (35-45%). Ez a víztartalom a fa levágása után és annak száradása közben folytonosan kisebbedik s végre egyenlővé válik a levegő víztartalmával. Ez az un. légenszáradt fa. Félévi száradás után a fa víztartalma 30-35, egy évi száradás után a fa víztartalma 30-35, egy évi hevertetés után 20-25 s két-három évi száradás után 15-20 %-ra száll alá. Ez adja a teljesen légszáraz fát, amelyre különösen az asztalosoknak és bádogosoknak van szükségük, míg építőszerkezetekre az egy évig szárazon hevertetett fa is megfelel. Mesterséges szárítással a víztartalom 10 %-ra leszállítható, ez azonban a fa szilárdságának rovására megy. Teljesen száraz fa a gyakorlatban nincsen, de nem is lenne jó, mert elvesztené szilárdságát és rugalmasságát. A túlszárított fa különben higroszkopikus úton a levegőből ismét vizet szív magába.

A mesterséges úton kellő ideig szárított fában legföljebb 4% anorganikus anyag van, amely karbont nem tartalmaz, a többi 96 % mind szerves anyag.