Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

Az épület részei

Az épület részei

Padlózat

A faltechnikákon kívül meg kell említeni a padlózatot is. Ez utóbbi eredetileg kizárólag a padlás deszkázatára vonatkozott, csak jóval később kezdték el a szobák járófelületére használni ezt a kifejezést. A deszkapadló csak a 19. század második felében kezdett elterjedni a népi építészetben, először csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. Kezdetben csak a tisztaszoba földjét burkolták le, majd a 20. században a többi helyiséget is. A fenyő járódeszkákat a keményfából készült párnafákra szegezték, melyeket az alaposan ledöngölt földre fektettek. A párnafák közötti részt finom homokkal töltötték fel. A fapadló alkalmazása szintén Erdélyben kezdődött.

Födém

A födém (mennyezet) hazánkban európai viszonylatban későn, a 16. században jelent meg. Kialakításának elsődleges oka a lakóterek füsttelenítése volt, másodsorban tárolásra alkalmas helyet nyertek az így kialakuló padlástérrel. Kezdetben, a szabadkémény megjelenése után csak a szobákat padlásolták, a mellérendelt helyiségek és melléképületek jóval később kaptak mennyezetet.

Szerkezeti szempontból a hordozó vízszintes gerendaszerkezet és maga a födém alkotja a lefedést. A 19. század közepéig szinte csak a falakra terhelt, arra támaszkodó ám részét nem képező síkfödémrendszert használták. Itt a legfontosabb elem a vaskos mestergerenda (nagygerenda, ormos, ideg), mely tölgyből, de később fenyőből is készülhetett. Többnyire több darabból állt, ritka az egyetlen törzsből bárdolt példány. Mérete miatt ez a gerenda volt az egész épület legértékesebb eleme, így a ház lebontása után gyakran újra felhasználták. Általában a ház hossztengelyével párhuzamosan támasztották a keskenyebb falakra. Ez alól kivételt képez a Dunántúl vidéke (főleg Vas, Somogy, Zala és Veszprém megye), ahol a keresztgerendás megoldás terjedt el. A mestergerendát előszeretettel ékesítették faragásokkal, gyakran a vésték bele az építő vagy a tulajdonos nevét, az építés dátumát. A 19. század végén Bizonyos tájakon ( úgymint az Északi-középhegységben és a Tiszántúlon) a lakótérben gyakran alátámasztották a mestergerendát egy oszloppal, melyet a palócok boldoganyának, boldogasszony fájának, az Alföldön pedig ágasnak neveztek. Ezt az oszlopot sokszor csak utólag illesztették be a mestergerenda alá. Bizonyos vidékeken vallásos hiedelmek, szokások fűződnek hozzá, valószínűleg ezért sokszor díszítették.

A mestergerenda tartotta meg középen a 80-120 cm-enként elhelyezett, bárdolt keresztgerendákat (átalgerendákat, folyógerendákat, a Dunántúlon főgerendákat, a Duna-Tisza vidékén fiókgerendákat), melyek végei kétoldalt a koszorúgerendára támaszkodtak.

A keresztgerendákra került a födém, mely egyszerűbb formájában, a fában szegény területeken készülhetett nádból, vesszőből vagy dorongból (7. KÉP).

7. kép

A leginkább az Alföldön és Kelet-Dunántúlon elterjedt pólyás karófödém (8. KÉP) esetében a keresztgerendákba vésett vájatokba támasztották a vastagon szalmába „pólyált” farudak két végét úgy, hogy azok szorosan kövessék egymást. Városi hatásra terjedt el a sárléc födém, melynél léceket fektettek a keresztgerendákra. Mindhárom födémformát alul-felül sárral, ill. pelyvás sárréteggel tapasztották, meszelték.

8. kép

A teljesen fából készült födémek közül a legegyszerűbb, de egyben anyagigénye, drágasága miatt a legritkább a gerendafödém, ahol szorosan egymás mellé fektetett, bárdolt gerendák képezték a mennyezetet, a padlás felől pedig letapasztották. Rokona a pallófödém: technikáját tekintve ugyanígy készült, azonban hasított vagy bárdolt keményfa deszkákból. Mindkét formát inkább csak a fában gazdag vidékeken (főleg Erdélyben, Göcsejben, Somogyban és Szatmárban) engedhették meg maguknak az emberek (9. KÉP).

9. kép

„Leszármazottjuk”, a deszkafödém a nagy mennyiségben rendelkezésre álló, fűrészelt, gyalult deszka megjelenéséhez köthető. A deszkákat nem szögelték rá a vázszerkezetre, így a felső tapasztás a fa száradásával együtt kipergett a réseken. Ennek kiküszöbölésére találták ki az ugratott deszkafödémet, melynél egy-egy deszka között nagyobb távolságot hagytak, de föléjük egy harmadik, a rést átfedő falapot helyeztek (10. KÉP).

10. kép

Általában jellemző, hogy a deszkával borított födémeket a lakótér felől nem tapasztották, és többnyire nem is meszelték, habár néhol barnára festették, pingálással díszítették. Csak a 19. század végén, a polgári ízlés hatására kezdték a szoba felől is befedni a faszerkezetet. Ekkor jelent meg a borított deszkafödém, melynél a deszkázat alsó oldalára nádszövetet erősítettek, azt tapasztották, majd meszelték. (11. KÉP)

11. kép

Tető és tetőszerkezet

A legegyszerűbb tetőszerkezeteket kunyhók, ideiglenes építmények lefedéséhez használták. Az egyik a – főleg az Alföldhöz köthető – bogárhátú tető, melynél a falakon keresztbe fektetett karókra szalmából és gallyakból domború lefedést képeztek, majd földdel borították azt. A másik a félhajas tető, azaz félnyeregtető, mely mindössze egy lejtős tetősíkból áll, sokszor csak oszlopokkal támasztják meg oldalt. Az összetettebb tetőszerkezetek különböző típusait az általános részben leírtuk. A magyar népi építészetben a szelemenes és a szarufás tetőszerkezet terjedt el.

A szelemenes (másképpen oromgerendás, ágasos) tetőszerkezet az Árpád-kortól egészen a 18. század végéig meghatározó volt a magyar népi építészetben, de csak a 20. században tűnt el teljesen. Elterjedésének területe nagyjából a Dunántúl és az Alföld északi része, a Nagykunság és a Sárrét keleti pereme. Uralmát fokozatosan vette át a szarufás tetőszerkezet, ezt tükrözi az is, hogy a Duna-Tisza közében egymás mellett jelenik meg a két fő típus. A szelemenes szerkezet altípusai időben egymás után jelentek meg: a hosszúágasos szelemen, a félágasos szelemen és az ollóágasos szelemen.

A hosszúágasos szelemenes tetőszerkezetnél (12. KÉP) a gerincszelement a ház elején és végén (néhol középen is) 5-6 m-es gerendaágasok tartották. A szelemenre támaszkodó fedélfákat, szarufákat nevezték horogfának, horgasnak, ragfának is: ezeket a sárgerendához gúzsokkal, szegezéssel vagy csapolással rögzítették. Elterjedése főleg az Alföldhöz köthető.

12. kép

Rokonát, a félágasos szerkezetet (13. KÉP) csak ritkán alkalmazták, általában csak a közbülső tetőállásoknál.

13. kép

Az olló alakban összecsapolt oldalágasokkal karakteresen elkülönülő ollóágasos szelemenes szerkezetnél (14. KÉP) az olló felső részébe illesztették be a szelement. Az angol Cruck-vázhoz látványra hasonlító, ívesen meghajlított megoldás csak a Göcsejben ismert, de egyenes gerendás változata is a Nyugat-Dunántúlról indult el hazánk többi vidéke felé, átvéve a hosszúágasos típus helyét.

14. kép

A szarufás tetőszerkezet (15. KÉP) leginkább Erdélyben és a környező tiszántúli részeken, Észak-Magyarországon és a Dunántúl délkeleti területein terjedt el. Erdélyből kiindulva, a 18. század végétől fokozatosan hódított teret az ország más vidékein, a 20. század elejére kiszorította a szelemenes tetőszerkezetet. Maga az alapszerkezet, a szarufa szinte egyforma volt hazánkban, de az alátámasztások terén már változatosabb a kép. Régebbi a csüngő szarufás szerkezet, melynél a szarufa alul túlér a falon, a falazat tetején futó falgerendára, vagy a kötőgerendákra támaszkodik rá, azokhoz csapolással, fészkeléssel vagy faszögekkel erősítették. A fejlettebb, támasztott szarufás megoldásnál a szarufák alsó végeit a keresztgerendákba csapolták be, a kötést faszöggel erősítették meg. Ezt a vegyes kötésmódot nevezték német kötésnek, leginkább a Dunántúlon és Erdélyben alkalmazták. A szarufa végéhez gyakran vízcsendesítő gerendát erősítettek.

15. kép

Az általános részből ismert székes fedélszerkezet (16. KÉP) a népi építészetben kevesebb szerepet kapott, csak a 19. századtól használták. Mivel kialakítása igen nagy szakismeretet igényelt, inkább csak a kiemelkedő szerepet betöltő épületeknél, templomoknál, haranglábaknál és malmoknál alkalmazták, valamint akkor, ha nagyobb teret kellett lefedni (pl. csűrök, pajták esetében). A nagy tér lefedésének igénye több, helyi változat kifejlődését eredményezte. A Nyugat-Dunántúlon például a kötőgerendacsonkokat ferde, gyakran íves dúcokkal támasztották alá, emellett az ollószárakat fogófával kapcsolták össze.

16. kép

Egyfajta kevert, ritka megoldás volt az Erdélyben, Szatmárban és a Felső-Tiszavidéken elszórtan megjelenő jármos tetőszerkezet (17. KÉP). A vízszintes járomgerendát kétoldalt a földbe leásott, íves ágasok (csűrhorgas, kardoságas). A járomgerendára támaszkodtak az oldalszelemenek, azokra pedig a tetőszerkezet. A vázat ferde könyökfák merevítették, így széles belső térre tettek szert, mely igen hasznos volt csűröknél.

17. kép

A tetőformák tekintetében két alapforma alakult ki: a nyeregtető (oromfalas, svábos tető) és a kontyolt (kontyos) tető. A tetősíkok hajlásáról általában véve elmondható, hogy az ország legnagyobb részén a közepes, 30-45 fok közötti hajlásszög a jellemző, csupán az Alpok lábánál, illetve a magashegységi részeken uralkodó az 50-60 fokos lejtés.

A nyeregtető (tetőszerkezeti típustól függetlenül) két lejtős tetősíkból áll, melyek fent a tetőgerincben találkoznak, a szerkezetet kétoldalt háromszögű oromfalak zárják le (18. KÉP).

18. kép

Nagy múltra a Dunántúl középső és keleti részén, az Alföldön és a Kisalföldön tekint vissza, innen terjedt el a 19. századtól az ország más területein. Az oromzat igen gyakran készült fából: alapesetben csak egymás mellé szögelték a deszkalapokat. A Dunántúl egyes részein ezt az oromfalat hívták állígatott deszkaoromzatnak: faragásokkal, vésetekkel, vízvetőkkel és széldeszkákkal díszítették. A legrégebbi oromzatoknál a díszítés csupán a deszkák V alakú, vagy függőleges állításában rejlett. Az oromcsúcs közelében kör alakú nyílásokon keresztül jutott fény a padlásra. Az oromzatot a Dunántúl északi részein és a Dél-Alföldön mintásra zsaluzták, jellemzően Szeged környékén és az ország keleti részén sokfelé napsugarasan rendezték el a faragott léceket, Göcsejben és az Őrségben vésték, színesre festették a deszkákat. Főleg palóc vidékeken gyakori a széldeszkák és a lécek csipkézése, szív, hold, csillag minta kivágása.

A Dunántúl déli, délnyugati részén, Északkelet-Magyarországon, Erdélyben és az Alföld keleti területein elterjedt kontyolt tető ezzel szemben négy ferde tetősíkkal fedett (19. KÉP).

19. kép

Átmenet a nyeregtető és a kontyolt tető között a csonkakontyos tető, melynél a nyeregtetőt kiindulásul véve, az oromfal felső harmadában ferdén kontyolták a szerkezetet, trapéz alakú oromfalat hozva létre (20. KÉP).

20. kép

Nyugat-európai hagyományt átvéve, a Dunántúl délnyugati részéről indult el az ország többi része felé. Göcsejben és az Őrségben tipikus formái alakultak ki. Észak-Magyarországon volt elterjedt az alsó csonkakontyos (füstlyukas) tető, melynél a ház elejénél a tetősík egészen a falig ér, a gerinc alatt egy kis, háromszög alakú rést hagytak a füst elvezetése érdekében. Ebből a formából alakult ki a kémény megépültével a vízvetős tető, melynél a füstlyukat már elfedték, viszont a felső, oromzatos rész megnagyobbodott, mintha egy kontyolt tetőt metszettek volna el nyeregtetővel: a kontyolt részből keskeny vízvetővé változott. Mindkét utóbbi típus főleg a felvidéki területekre volt jellemző, mai magyar példáit találhatjuk meg Hollókőn vagy Perkupán.

Északon, a matyó területeken a kontyolt tetőnek egy sajátos alfaja fejlődött ki, az üstökös (buggyos) tető. Itt a ház oromzata elé ugrik az ún. üstök, domború formájával védve a falat. Hasonló megoldás az őrségi kalabukos tető, melynél a szelemenek túlérnek a házfal síkján, így tartva az előreálló, szinte „orra bukó” részt (21. KÉP).

21. kép

A napjainkban széles körben elterjedt sátortető nem képezte a hagyományos építészet részét, csak az ország északkeleti részein találhatunk templomokat, harangtornyokat ezzel a megoldással.

A tető lefedésénél az első lépés a tető belécezése, amikor a szarufákra a tetőfedő anyagtól függő távolságban léceket rögzítenek fűzfagúzzsal, fa- és vasszögekkel. A tetőfedésre fát hazánkban sokáig csak a hegyvidéki területeken, illetve máshol csupán a rangosabb épületeknél (templom, harangtorony, középület) használtak. A 19. század második felétől, amikor az előre „legyártott” fazsindelyeket és a hozzájuk tartozó zsindelyszegeket már könnyebb volt szállítani, az ország más, fában szegény területeire (pl. Tiszántúl) is eljutott az a tetőfedési mód, és igen nagy arányban alkalmazták. Virágkora azonban nem tartott sokáig: a 20. század elején, az égetett cserép tömeges térnyerésével a zsindelyezés gyors ütemben visszaszorult. A 40-80 cm-es zsindelyeket fenyő- vagy bükkfából hasították, felső része vastagabb és hornyolt volt, alsó része vékonyabb, hogy a tetőn az alsó sorra rásimuljon. A tető élein és a gerincen többnyire faragással díszítették. Különleges altípusa a kevésbé tartós, erdélyi dránica, mely 60-100 cm hosszú és 10-30 cm széles tölgyfadeszka volt. Nem hornyolták, szögeléssel rögzítették.

Tornác

A legrégebbi tornácok faoszloposak voltak, eleinte a boronafalas házak mellett álltak (22. KÉP), de később a tégla- és vályogépületeknek is szerves részeivé váltak. Az oszlopokat mindig szépen megmunkálták, gyakran faragással díszítették, az Alföldön a vályogházaknál tapasztották és meszelték. Az oszlopok között faragással ékesített léc- vagy deszkamellvéd húzódott. A dél-baranyai talpasházakon már találhatunk mellvédet.

22. kép