Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

Részben fából készült épületek

Részben fából készült épületek

Gerendavázas, vázszerkezetes épületek

A vázszerkezetes, azaz gerendavázas épületek sokáig hazánk egész területén elterjedtek voltak. Közös a gerendavázas faltechnikákban, hogy „minden egyes falnak gerendákból ácsolt kerete van, melyet különböző anyagokkal (sövény, nád, agyag) töltenek ki” , mintegy átmenetként a fa- és sárépítés között. Közös vonása a vázas épületeknek az, hogy a tetőszerkezetet az épület sarkaira, illetve a falak vonalába állított oszlopok és a koszorúgerenda álkotta váz tartja meg. Az ún. cölöpvázas típusnál az oszlopokat egyszerűen leásták, leverték, az épületet alapozás nélkül emelték. Később a talpas-vázas (másképpen talpas) szerkezet terjedt el (5. KÉP).

5. kép

A talpas vázszerkezetnél talpgerendákból lerakják a négy főfal alapját, majd a talpgerendákba oszlopokat, ágasfákat csapolnak, végül koszorúgerendával zárják le a szerkezetet, így leginkább a Fachwerk-házak legkezdetlegesebb alapformájára emlékeztet. A cölöpvázas változatnál az ágasokat leássák a földbe. A két technika közül a cölöpvázasnak van nagyobb múltja, ez a technika gyakran együtt jár az ősi szelemenes tetőszerkezettel (ld. általános rész): ilyenkor a gerincszelement a rövidebb falak tengelyében hosszú szelemenágasok tartják.

Különböző tájakon az oszlopokat többféleképpen nevezik: Zala megyében szögláb, sas, sasfa (ez utóbbi Erdélyben is), Szatmár megyében szuláp, culáp, Abaúj megyében culák, néhol ágas, dúc. Az oszlopok közeit különböző anyagokkal töltik ki.

A gerendavázas szerkezet főleg az Alföld peremterületein, az Északi-középhegységben, Dél-Dunántúlon és a Székelyföldön terjedt el. A nógrádí, szatmárí, és Abaúj megyei kisnemesek előszeretettel használták a talpas vázszerkezetet. Az erdélyi, partiumi részeken templomok, haranglábak, udvarházak építéséhez is használták azt a megoldást, mára azonban leginkább melléképületek (csűrök, hombárok, disznóólak, kamrák, présházak) készülnek ezzel a technikával.

A vázas szerkezet egyik fajtája a sövényfal, melynek a fentiek szerint van vázas és talpas-vázas altípusa (6. KÉP). A talpas-vázas típusnál a fentieknek megfelelően elkészített vázszerkezet vízszintes gerendáiba lyukakat fúrnak, melyekbe karókat illesztenek. A karók közötti réseket vesszőkkel fonják be, az így elkészült, szitaszerű szerkezetet pelyvával kevert sárral, vályoggal tapasztják. A fal vastagsága legfeljebb 30 cm lehetett. A talpas-vázas sövényfal inkább a domb- és hegyvidékekre (Erdély, Északi-középhegység, Dunántúl) jellemző, míg a cölöpvázas inkább az alföldi területekre.

6. kép

A népnyelvből jön a technika közkeletű elnevezése, a patics: főleg Zemplénben, Szabolcs-Szatmárban és az észak-keleti részeken hívták így, szlovák vagy ukrán hatásra. Az ország középső részén, valamint Székelyföldön nevezték ezt a technikát fonott falnak, fonyásnak is, míg Dél-Dunántúlon, Baranyában leginkább a rekesztett fal, rekesztés kifejezések élnek a népnyelvben. Maga a technika már az Árpád-korban igen elterjedt volt, a XI-XII. századból is találtak régészeti bizonyítékokat meglétére. Mára inkább csak melléképületek falait alkotja.

Kevésbé maradandó, könnyen károsodó technika volt a nádfal. A vizes-mocsaras területeken, az Alföldön, a Tisza folyása mentén és a Fertő mellett gyakran használtak a vázszerkezet kitöltésére helyben nagy bőségben termő nádat. Ekkor az elkészült cölöpváz, illetve a fal vonalában árkot ástak, melybe arasznyi vastag nádcsomókat állítottak. A kévéket vesszőgúzzsal szorították a vízszintes korcok közé, majd a kiásott földet visszadöngölték a nád tövéhez, a kévék felső részét pedig a koszorúgerendánál levágták. Másik megoldás szerint a gerendavázra előre felerősítettek egy lécekből és karókból kialakított keretet, és ehhez több rétegben kötözték hozzá a nádat. A falakat pelyvás sárral vakolták, az ajtókat eleve kihagyták, az ablakokat egy, speciálisan erre a feladatra kialakított sarlószerűséggel, az ún. falvágóval vágták az elkészült falba.

Többrétegű fal

Másik alaptípus az ún. többrétegű fal: ez a vertfal egyik változata. A vertfalat meg nem maradó zsaluzat közé tömörített sárból, vályogból készítik, különböző technikákkal. A többrétegű fal esetében a zsaluzat megmarad, a vályogréteg mintegy szigetelő szerepet töltött be. A maradandó zsaluzat lehet zsilipelt deszkafal vagy karókkal erősített sövényfonás. Már a középkorban is építkeztek így.