Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

9. fejezet - Magyarország népi faépítészete

9. fejezet - Magyarország népi faépítészete

Általános jellemzés

„A népi építészet (népi építkezés) a magyar néprajzi kutatások megközelítésében az élelmiszertermelő parasztság (jobbágyok, zsellérek, cselédek, szabadalmas parasztok, továbbá a hasonló körülmények között élő kisnemesek) és a paraszttársadalmat kiszolgáló kézművesek építészete. Vagyis a falun és mezővárosban élő közrendűek mindennapi életét, termelő munkáját, fogyasztását, vallási- és közösségi életét szolgáló építmények összessége, melyek meghatározott társadalmi és gazdasági funkciót látnak el, és amelyek szerteágazó, egyenetlen súlyú, rendkívül bonyolult feltételrendszerben jöttek létre és éltek tovább.” A magyar népi építészet legteljesebb összefoglaló forrásmunkáit Dám László, Barabás Jenő - Gilyén Nándor szerzőpáros és Balassa Iván alapművei jelentik.

A magyar népi építészetre kevésbé jellemző a tisztán fából való építkezés, azonban a házak tartószerkezeteként meghatározó szerepet játszik a fa. Dám László szerint a Kárpát-medencében a föld a domináns építőanyag, de a többi népi építészeti övezettel (úgymint fa, kő és fával kevert egyéb anyag) is kapcsolatban áll. A Balassa Iván szerkesztette összefoglaló műben ugyanakkor a földnek és a fának azonos jelentőséget tulajdonítanak. A középkor, kora újkor táján sok megyénkben építettek fából: a Felvidék és Erdély területén kívül Vas, Zala, Baranya, Somogy, Tolna, Fejér, Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyékben álltak faházak.

A magyar népi építészet a 19. században élte virágkorát: a legtöbb fellelhető adat erre az időszakra vonatkozik. Ha külföldi véleményeket keresünk, Hans Jürgen Hansen így ír hazánk építészetéről: „A magyar népi faépítészetben gyakori a szépen faragott tetőgerinc, ajtó- és ablakkeret. Egyes házaknál az oszlopokat a klasszikus példák után faragták. Maradandó benyomást keltenek Bánffyhunyad, Körösfő, Magyarvalkó fatemplomai, melyekben a népi gótika él tovább. Észak-Magyarországon találhatunk kazettamennyezetes templombelsőket és teljes belső fapanelozást, mely reneszánsz motívumokkal díszített.” A felhozott példák még a Trianon előtti Magyarország területéről valók, azonban a Szentendrei Szabadtéri Múzeumban láthatunk kazettás mennyezetű templomot.

A középkor óta hazánk minden, erdőségekkel borított területén a faépítkezésnek nagy szerepe volt: ez csak a 18. századtól csökkent le, valószínűleg a téglaépítkezés elterjedésével. Ezt a tényt olyan régi írott források is alátámasztják, mint például a soproni városi tanács üléseinek 17. századi jegyzőkönyvei is, melyekben folyamatosan felmerül az épületfa kérdése. Emellett 1999-ben egy budai ásatás alkalmával 14. századi faszerkezetes épületre és a hozzá tartozó faszerkezetes kútra bukkantak, mely lelet alátámasztotta az 1493-ban készült Hartmann Schedel-féle krónika Buda-ábrázolásain látható Fachwerk-házak létezését. A fából épült házak megritkulásának másik oka a technikai váltás mellett valószínűleg az erdők hanyag kezelése, kizsákmányolása. Folyamatosan csökkent a jó épületfa mennyisége, ráadásul a 17-18. század fordulójára a földesurak egyre inkább megvonják az erdölés jogát a faluközösségektől. 1772-ben helytartótanácsi rendeletben írják elő, hogy a jobbágyok fa helyett más anyagból építkezzenek, épületfát csak a tetőszerkezethez és a nyílászárókhoz engedélyeztek. Az ehhez hasonló folyamatoknak köszönhetően a 19. század végére a magyar parasztházak nagy része földfalas, az ország mai területét tekintve 90-100%-osnak mondható a sár- illetve vályogfalak aránya. A faépítészet ekkorra a Dunántúl nyugati és déli peremére, a Dráva mentére, az erdélyi és felvidéki hegyvidékekre szorul vissza.