Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

5. fejezet - Ázsiai faépítészet

5. fejezet - Ázsiai faépítészet

2. táblázat

Az ázsiai országok faépítészetének fejlődése az európaitól merőben eltérő: tökélyre fejlesztett, ősi formákat alkalmaztak évszázadokon át, és használnak még ma is. A formai különbözőségnek spirituális okai vannak: a keleti ember életfilozófiája, vallása jobban áthatja az emberek életét, több tradíciót hordoz, nagyobb hagyománytiszteletet követel, éppen ezért szinte lehetetlen elválasztani a világi és a szakrális építészetet. Emellett a fa mint építőanyag mélyen gyökerezik a kelet-ázsiai ember világképében.

A kínai birodalom Az i. e. II. évezred közepe táján, a mai Honan tartományban vált egységessé. A bronzkori fejlettségű kultúrában több mint valószínű, hogy fából építkeztek. A legkorábbi, Közép-Kínában feltárt fa szerkezetű csarnoképítmény valódi alakjának kevés nyoma maradt, a fa oszlopokról csak az alapozásban talált lyukak árulkodnak.

Kína hatása és a buddhizmus terjedése meghatározó benyomást tett Kelet-Ázsia és Japán kultúrájára, így építészetére is. E terület faépületeinek közös jellemzője az oszlopokból és gerendákból álló szerkezetek, melyek falkitöltése terhet nem visel. Tipikus a konzolrendszerekkel megtámasztott, falaktól erősen kinyúló tető és a rövid, kőalapzaton nyugvó cölöpökkel alátámasztott fa padló. Az építkezésre felhasználható faanyagot a régióban ciprusfélék, cédrus és egy, a hemlokfenyővel közeli rokon fa adja. Jellegzetes kínai alapépület a már említett, fából készült csarnok-építmény valamint a pagoda, melyeknek rokonait megtaláljuk a japán szakrális épületeknél. A csarnokok nemcsak vallásos, de világi célokat szolgáltak: császárok és előkelőségek palotáinál ugyanúgy megtalálhatjuk azokat. Szerkezetüket tekintve egy-két, ritkán háromhajósak. Az oszlopokat kő alapba állítják, felül koszorúgerenda fogja össze őket, a közök száma a hosszoldalon mindig páratlan. A csarnokokat alacsony hajlású, mindkét végén kontyolt cseréptetőkkel fedik. A tetőszerkezet alátámasztását igen összetett konzolrendszerrel oldják meg, ahol a kisebb és nagyobb gerendákat négyszögletű hornyokkal illesztik, a gerendák végeit felfelé hajló negyed körben lefaragják. A tetők íves felfelé hajlítása a XIII. századtól terjedt el, hitük szerint megakadályozza a gonosz erők beáramlását az épületbe.

A kínai építészetnek talán legismertebb képviselője a pekingi Tiltott Város épületegyüttese (84. KÉP).

84. kép

A templomok és paloták egyaránt a császár fenségességét, hatalmát szimbolizálják. A kompozíció szigorúan szimmetrikus: így jelenítették meg az égi és a földi harmóniát. A hatalmas fogadócsarnokok között templomok és pavilonok teszik teljessé a képet. A szertartási épületek a jin és a jang erők összhangjának megfelelően páratlan számúak. Az épületek kialakítása jelentőségüket tükrözte: a legfontosabb pavilonokat két eresszel és kontyolt nyeregtetővel építették, konzolrendszereik az átláthatatlanságig bonyolultak. A kisebb pavilonok jóval egyszerűbben alakították ki. A város csarnokaiban az oszlopok közötti réseket finoman díszített, áttört falapokkal töltötték ki, és az épületeket gazdag színekkel festették. Az épületek, terek, utak, hidak és a természeti formák harmonikus összhangot alkotnak.

A kínai lakóház a csarnokok mintájára épült vázas szerkezetű, többemeletes épület: a fa oszlopok tartotta szerkezet két hajót alkot, melyben a belső tereket könnyű válaszfalakkal tagolták. A tartószerkezet itt is, akár a palotáknál és a templomoknál, az épület dísze: elrejtés helyett élénk színekkel emelik ki szépségét. Azonban a kisemberek lakásai korántsem olyan tágasak, mint a császári palota csarnokai: a kiotói, sakktábla alaprajzú, kereskedőknek otthont adó városrészében a házak olyan szorosan állnak egymás mellett és olyan keskenyek, hogy ezt az épülettípust „angolnák hálószobáinak” is nevezik. Az egyszerű épületek a szigorú szabályozás miatt legfeljebb kétemeletesek lehettek.

Amíg a szárazföldön az épületek hagyományosan egyszerre szolidak, méltóságteljesek és gyakran gazdagon díszítettek (85. KÉP), addig Japán építészet más irányban fejlődött tovább. Az eltéréseknek jobbára gyakorlati okai vannak: a szigetország Kínához képest jóval csapadékosabb éghajlattal rendelkezik, mely meleg, esős nyarakkal és hideg száraz telekkel jár. Ezért a japán otthonnak sok nyílásra van szüksége, hogy a levegő akadálytalanul áramolhasson, átszellőztetve a lakást.

85. kép

Az i. sz. 6. században gyökeret vert Japánban a buddhizmus, melynek szellemi hatása az építészetet nemesen egyszerűvé formálta át. A vallás elvei szerint letettek a szerkezetek átlós dúcolással való megerősítéséről: ez a lépés rendkívül komplikált fakötések megalkotására sarkallta őket. A 14. századtól, a szögletvas feltalálása további lendületet adott bonyolultnál bonyolultabb fakötések kifejlesztésére. Más-más illesztéseket alkalmaztak sarkoknál, oszlopoknál, az ereszeknél, gerendáknál és küszöböknél (86. KÉP). A vázközök kitöltését bambuszhálóval oldották meg, melyet mindkét oldalról agyag, homok és pelyva keverékével fedtek be. A tetőszerkezetet többnyire vörösfenyőből ácsolták, a szaruzatra időjárásálló fenyőlécekből készített paneleket, majd bambuszléceket helyeztek, melyeket vastag gyékényréteggel borítottak.

86. kép

A 3-5. századi japán arisztokrácia lakóházainak stílusát legjobban a 478-ban épült Ise-i sinto-szentély mutatja be (87. KÉP). Az épület oszlopait világos hinokiból készítették. Másutt, például a pekingi Jung Lo császár áldozati termében az oszlopok illatos szantálfából valók.

87. kép

A 11. század előtt, főleg az arisztokrácia körében vált kedveltté az ún. „Sinden Zukuri” stílus. Az alapja ennek a stílusnak egy nagy központi terem (Sinden), amely köré szigorúan szimmetrikusan rendezik az egyéb helyiségeket és a fedett összekötő folyosókat. Ebből az időből nem maradt fenn egyetlen műemlék sem, de a kiotói császári palota egyes részei a 19. században e stílus jegyeit viseli magán.

Miután a 11. században a szamurájok megszilárdították hatalmukat, az építészetben a „Stúdió-stílus” (a könyvtár- és dolgozószobákat idézve), vagy másképpen a „Sóin Zukuri” terjedt el. Ez a forma szabad alaprajzú és aszimmetrikus épületeket jelentett, erősen túlnyúló, függesztett tetőkkel és verandákkal. A ajtó- és ablaktáblákat áttetsző papírral töltötték ki, a húzószárnyas ablak csak később jelent meg. Ez a stílus szerte Japánban elterjedt, ez az a forma, amelyet ma a tipikus japán lakóházat jellemzi. Jó példa rá a Kacsura-palota, mely császári székhely: egyszerű, nyers favázas épületek zsindellyel és melynek tábláit fehérre vakolták (88. KÉP).

88. kép

Ide tartozik a jellegzetes zen és indiai elemeket is hordozó, kiotói Arany- és Ezüstpavilon, mely egyszerre szentély és elmélkedőhely. (89. KÉP)

89. kép

A japán építészet további jellegzetessége, hogy az épületek mindig szerves és harmonikus egészet alkotnak a kerttel és az őket körülvevő tájjal: a már említett Kacsura-palota minden szobájából nagyszerű kilátás nyílik az azt körülvevő kertre (90. KÉP).

90. kép