Faépítés
Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria
Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.
Az ázsiai országok faépítészetének fejlődése az európaitól merőben eltérő: tökélyre fejlesztett, ősi formákat alkalmaztak évszázadokon át, és használnak még ma is. A formai különbözőségnek spirituális okai vannak: a keleti ember életfilozófiája, vallása jobban áthatja az emberek életét, több tradíciót hordoz, nagyobb hagyománytiszteletet követel, éppen ezért szinte lehetetlen elválasztani a világi és a szakrális építészetet. Emellett a fa mint építőanyag mélyen gyökerezik a kelet-ázsiai ember világképében.
A kínai birodalom Az i. e. II. évezred közepe táján, a mai Honan tartományban vált egységessé. A bronzkori fejlettségű kultúrában több mint valószínű, hogy fából építkeztek. A legkorábbi, Közép-Kínában feltárt fa szerkezetű csarnoképítmény valódi alakjának kevés nyoma maradt, a fa oszlopokról csak az alapozásban talált lyukak árulkodnak.
Kína hatása és a buddhizmus terjedése meghatározó benyomást tett Kelet-Ázsia és Japán kultúrájára, így építészetére is. E terület faépületeinek közös jellemzője az oszlopokból és gerendákból álló szerkezetek, melyek falkitöltése terhet nem visel. Tipikus a konzolrendszerekkel megtámasztott, falaktól erősen kinyúló tető és a rövid, kőalapzaton nyugvó cölöpökkel alátámasztott fa padló. Az építkezésre felhasználható faanyagot a régióban ciprusfélék, cédrus és egy, a hemlokfenyővel közeli rokon fa adja. Jellegzetes kínai alapépület a már említett, fából készült csarnok-építmény valamint a pagoda, melyeknek rokonait megtaláljuk a japán szakrális épületeknél. A csarnokok nemcsak vallásos, de világi célokat szolgáltak: császárok és előkelőségek palotáinál ugyanúgy megtalálhatjuk azokat. Szerkezetüket tekintve egy-két, ritkán háromhajósak. Az oszlopokat kő alapba állítják, felül koszorúgerenda fogja össze őket, a közök száma a hosszoldalon mindig páratlan. A csarnokokat alacsony hajlású, mindkét végén kontyolt cseréptetőkkel fedik. A tetőszerkezet alátámasztását igen összetett konzolrendszerrel oldják meg, ahol a kisebb és nagyobb gerendákat négyszögletű hornyokkal illesztik, a gerendák végeit felfelé hajló negyed körben lefaragják. A tetők íves felfelé hajlítása a XIII. századtól terjedt el, hitük szerint megakadályozza a gonosz erők beáramlását az épületbe.
A kínai építészetnek talán legismertebb képviselője a pekingi Tiltott Város épületegyüttese (84. KÉP).
A templomok és paloták egyaránt a császár fenségességét, hatalmát szimbolizálják. A kompozíció szigorúan szimmetrikus: így jelenítették meg az égi és a földi harmóniát. A hatalmas fogadócsarnokok között templomok és pavilonok teszik teljessé a képet. A szertartási épületek a jin és a jang erők összhangjának megfelelően páratlan számúak. Az épületek kialakítása jelentőségüket tükrözte: a legfontosabb pavilonokat két eresszel és kontyolt nyeregtetővel építették, konzolrendszereik az átláthatatlanságig bonyolultak. A kisebb pavilonok jóval egyszerűbben alakították ki. A város csarnokaiban az oszlopok közötti réseket finoman díszített, áttört falapokkal töltötték ki, és az épületeket gazdag színekkel festették. Az épületek, terek, utak, hidak és a természeti formák harmonikus összhangot alkotnak.
A kínai lakóház a csarnokok mintájára épült vázas szerkezetű, többemeletes épület: a fa oszlopok tartotta szerkezet két hajót alkot, melyben a belső tereket könnyű válaszfalakkal tagolták. A tartószerkezet itt is, akár a palotáknál és a templomoknál, az épület dísze: elrejtés helyett élénk színekkel emelik ki szépségét. Azonban a kisemberek lakásai korántsem olyan tágasak, mint a császári palota csarnokai: a kiotói, sakktábla alaprajzú, kereskedőknek otthont adó városrészében a házak olyan szorosan állnak egymás mellett és olyan keskenyek, hogy ezt az épülettípust „angolnák hálószobáinak” is nevezik. Az egyszerű épületek a szigorú szabályozás miatt legfeljebb kétemeletesek lehettek.
Amíg a szárazföldön az épületek hagyományosan egyszerre szolidak, méltóságteljesek és gyakran gazdagon díszítettek (85. KÉP), addig Japán építészet más irányban fejlődött tovább. Az eltéréseknek jobbára gyakorlati okai vannak: a szigetország Kínához képest jóval csapadékosabb éghajlattal rendelkezik, mely meleg, esős nyarakkal és hideg száraz telekkel jár. Ezért a japán otthonnak sok nyílásra van szüksége, hogy a levegő akadálytalanul áramolhasson, átszellőztetve a lakást.
Az i. sz. 6. században gyökeret vert Japánban a buddhizmus, melynek szellemi hatása az építészetet nemesen egyszerűvé formálta át. A vallás elvei szerint letettek a szerkezetek átlós dúcolással való megerősítéséről: ez a lépés rendkívül komplikált fakötések megalkotására sarkallta őket. A 14. századtól, a szögletvas feltalálása további lendületet adott bonyolultnál bonyolultabb fakötések kifejlesztésére. Más-más illesztéseket alkalmaztak sarkoknál, oszlopoknál, az ereszeknél, gerendáknál és küszöböknél (86. KÉP). A vázközök kitöltését bambuszhálóval oldották meg, melyet mindkét oldalról agyag, homok és pelyva keverékével fedtek be. A tetőszerkezetet többnyire vörösfenyőből ácsolták, a szaruzatra időjárásálló fenyőlécekből készített paneleket, majd bambuszléceket helyeztek, melyeket vastag gyékényréteggel borítottak.
A 3-5. századi japán arisztokrácia lakóházainak stílusát legjobban a 478-ban épült Ise-i sinto-szentély mutatja be (87. KÉP). Az épület oszlopait világos hinokiból készítették. Másutt, például a pekingi Jung Lo császár áldozati termében az oszlopok illatos szantálfából valók.
A 11. század előtt, főleg az arisztokrácia körében vált kedveltté az ún. „Sinden Zukuri” stílus. Az alapja ennek a stílusnak egy nagy központi terem (Sinden), amely köré szigorúan szimmetrikusan rendezik az egyéb helyiségeket és a fedett összekötő folyosókat. Ebből az időből nem maradt fenn egyetlen műemlék sem, de a kiotói császári palota egyes részei a 19. században e stílus jegyeit viseli magán.
Miután a 11. században a szamurájok megszilárdították hatalmukat, az építészetben a „Stúdió-stílus” (a könyvtár- és dolgozószobákat idézve), vagy másképpen a „Sóin Zukuri” terjedt el. Ez a forma szabad alaprajzú és aszimmetrikus épületeket jelentett, erősen túlnyúló, függesztett tetőkkel és verandákkal. A ajtó- és ablaktáblákat áttetsző papírral töltötték ki, a húzószárnyas ablak csak később jelent meg. Ez a stílus szerte Japánban elterjedt, ez az a forma, amelyet ma a tipikus japán lakóházat jellemzi. Jó példa rá a Kacsura-palota, mely császári székhely: egyszerű, nyers favázas épületek zsindellyel és melynek tábláit fehérre vakolták (88. KÉP).
Ide tartozik a jellegzetes zen és indiai elemeket is hordozó, kiotói Arany- és Ezüstpavilon, mely egyszerre szentély és elmélkedőhely. (89. KÉP)
A japán építészet további jellegzetessége, hogy az épületek mindig szerves és harmonikus egészet alkotnak a kerttel és az őket körülvevő tájjal: a már említett Kacsura-palota minden szobájából nagyszerű kilátás nyílik az azt körülvevő kertre (90. KÉP).
