Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

Kelet-Európa

Kelet-Európa

Oroszország

Kelet-Európa és Oroszország a rönképítészet hazája. Az orosz hagyományok a környező országok faépítészetére is nagy (sokszor meghatározó) hatást gyakoroltak. A térség dús erdői jó alapanyagot szolgáltattak az építkezéshez: bőven rendelkezésre állt lucfenyő, erdeifenyő, vörösfenyő és sok más értékes tűlevelű fafajon kívül számos kiváló lombos fa: juhar, bükk, hárs szil és nem utolsósorban tölgy. A faépítészeti hagyományokat tükrözi, hogy a 11. század elején épült, világörökség részévé nyilvánított novgorodi Szent Szófia székesegyház építési módja teljes egészében a fatemplomokat másolja. Ráadásul a katedrális közelében bukkantak rá a térség legrégibb épületére, a tölgyfából ácsolt várra, mely 1044-ben épült.

A korai fatemplomoknál csak kevés, egyszerű szerszám állt a mesterek rendelkezésére, de végtelen jártassággal használták azokat, és csodaszép faragványokkal ékesítették templomaikat. Eszközök és megmunkálás tekintetében a kelet-európaiak nagyon konzervatívak maradtak: szögeket tömegesen csak a 20. század elején kezdtek el alkalmazni.

A kelet-európai templomok közös ismertetőjegyeként az épület három részre oszlik. Központi tér képezi a templom magját; a keleti oldalon álló kis felépítmény az oltárt hordozza; a nyugati oldalon pedig fedett előtér nyílik. Mivel ezek a templomok szinte kivétel nélkül rönktemplomok, így annak érdekében, hogy a rönkök hossza által korlátozott maximális falhosszokból a lehető legnagyobb alapterületet tudják kihozni, nyolcszögletű alaprajzot alkalmaztak. A szerkezet állékonyságáról egyrészről a sokszög alaprajz, másrészről a gerendaszerkezet vízszintes merevsége gondoskodik, ezért további járulékos megoldásra nincsen szükség.

A nyolcszögletű templomtörzs gyakran hagymakupolával koronázott. A hagymakupola elterjedése a 17. század után vált általánossá, amikor a hatóságok Nikon pátriárka hatására, az ortodox hit védelmében szabálytalannak nyilvánították a gúla alakú templomtetőket. A főkupola mellett a sok, kis hagymakupolával ellátott tetőgerinc igen dekoratív hatást kelt. A fennmaradt templomok közül csak kevés 17. századi kivételen találhatunk más díszítést. A kivételes látvány az alaprajzból és a faszerkezetből adódik. Említésre méltó, hogy a templomok tetőszerkezete facsapokkal egyesével rögzített fazsindelyekkel borított.

A kelet-európai fatemplom-építészet talán legszebb példája a karéliai Onyega-tó Kizsi-szigetén álló „A Megváltó Színeváltozása” (Preobarzsenszkij) templom, melyet 22, nyárfával zsindelyezett kupola díszít. A jelenlegi templom sátortetős elődje tűzvészben pusztult el, piramisformáját átvette a ma látható alkotás. A hagymakupolákat borító zsindelyek hosszú ék alakúak, szélük cakkosan faragott: tökéletes illeszkedésük valódi mestermunka. Mivel a boronafal a sarokkötései fokozottan érzékenyek az időjárás hatásaira, ezért fenyőfából készült eresszel védték őket, mely a tetőről lefolyó vizet biztonságot távolságban elvezette. Sok kelet-európai templom díszítetlenségével szemben itt faragott, íves díszítményeket, áttöréseket találunk a tető szélfogó deszkáin és az előtér tetőzetét támasztó oszlopokon, melyek a merev gerendaszerkezet tömörségét hivatottak ellensúlyozni (73. KÉP).

73. kép

A legenda szerint az épületegyüttest egy szál fejszével készítette az ácsmester, aki a szekercét azután a tó vizébe hajította azért, hogy sem ő, sem más ne hozhasson létre még egy ilyen szépséget. Kizsi jelenleg védett szabadtéri néprajzi és építészeti múzeum, 1990 óta az UNESCO világörökség része, területén sok XIV-XIX. századi faépítmény található, a népi építészet csodái: a templomok mellett nyitott tűzhelyes parasztházak, szélmalmok, kereskedőházak láthatóak itt. Ugyanitt látható néhány régi stílusú, gúlatetős fatemplom is, mint például a Szent Miklós templom, a Szentháromság templom, vagy a Születés temploma (74. KÉP).

74. kép

A rendelkezésre álló faanyagnak köszönhetően a lakóházak építése terén is a boronafalas építészet terjedt el Oroszország-szerte. A célszerűség és a klíma szinte egységes faházformát hozott létre a területen: az északi területeken az orosz „izba”, délen az ukrán „csáta” terjedt el, egyszerű téglalap alaprajzzal és látványos, faragott díszítésekkel, bizonyos tájakon pazar, szinte rikító festéssel. (75. KÉP)

75. kép

Az épületek szerkezete a gyakorlati életnek megfelelően alakult. Az izba, azaz tanyaház kétszintes mivolta annak köszönhető, hogy mivel a kemény teleken sokszor olyan nagy mennyiségű hó esett, nem lehetett a földszintet megközelíteni. Így a földszint szolgált istállóként, az első szint lakótérként, a padlástér pedig gyakran terménytárolóként. Az emeletre házon kívül épített lépcsőn át tudtak feljutni (76. KÉP).

76. kép

Az épületek gyakran több részből álltak: egy téli és egy nyári lakórészből, továbbá sokszor egy közösségi részből a kettő között. A bejáratot leggyakrabban a déli hosszoldalon alakították ki, ritkábban a keskeny oldalon. Ilyen egytengelyes, nagy, masszív épületeket találhatunk Arhangelszk és Vologda környékén, de szép példákat láthatunk Kizsi szigetén. Az idők során ez az épülettípus is fejlődött – legfőképpen belső beosztásában – azonban az alapforma megmaradt, akárcsak a szerkezet kialakítása. Alapként négy vastag, 5-10 (akár 15) m hosszú fatörzset „kötnek koszorúba”, majd ezekre a boronafalas építkezés szokásai szerint további vízszintes farönköket fektetnek. A házakat gyakran maga a tulajdonos építette, nem fogadtak külön mesterembert. (77. KÉP)

77. kép

A későbbi időkben az izba kiindulási pontul szolgált más, falusi, kisvárosi épületekhez. Még a 20. században is akadtak olyan „ösztönös” mesterek, akik saját házukat az ősi módon építették fel, majd saját ízlésük szerint díszítették azt. A falusi, városi portálok, de hivatali épületek, iskolák között szintén akadhatunk 18-19. századi, boronafalas remekművekre, melyek díszítő motívumaikban néhol emlékeztetnek a 19. századi, ún. alpesi házak mintakönyveiben fellelhető, nyugati mintákra, azonban szellemiségükben mégis kelet-európaiak. (Pl. Petrodvorec (78. KÉP))

78. kép

Lengyelország

A lengyel faépítészet alapvetően nagyon hasonló az oroszhoz: főleg az ország déli részén nagy múltja van a boronafalas építészetnek. A földszintet alkotó gerendafalra azonban néhol emeletráépítéseket illesztettek, és nem ritka a többemeletes, többszoknyás tetőszerkezet sem.

Csehország

Jobbára a német Fachwerk-hagyományokat követték. Jellemző a festetlen, sötét keret és a fehérre meszelt kitöltés.

Kárpátok és környéke

A mai Ukrajna, Románia területén, a máramarosi havasokban, a Felvidéken és a Kárpátalján a boronafalas építészet terjedt el: csodálatos fatemplomaik máig meghatározó elemei a tájnak. A lényegében hazánkat körülvevő terület nagy része Trianon előtt Magyarországhoz tartozott: faépítészetének kialakulása és fejlődése a helyi dús erdőségeknek köszönhető. Sok könyvet találhatunk, mely az itteni szakrális építészettel foglalkozik, mint például Kovács József és Sisa Béla alapos munkái.

Ezen a vidéken a falu sokszor erdőirtás helyén telepedett meg. Építkezéskor rönkfákat négyszögletesre bárdolták, úgy kapcsolták össze őket bütüs illesztéssel. A területen több templomtípust különíthetünk el, azonban alaprajzuk ortodox módra előtérből, hajóból és szentélyből áll, némelyest hasonlóan az orosz templomokhoz.

A máramarosi templomoknál a tető általában függőlegesen két részre oszlott, mint két, egymásba húzott harang. A tető kétfelé osztottsága lehetővé tette a magasban felső ablaksáv kialakítását, de az alsó rész a gerendák illesztését is védte. Néhol az alapépülethez tornácot csatoltak, mely elfért az alsó tetőszoknya alatt. (Pl. Görbeszeg (79. KÉP))

79. kép

A templomtesthez a 17. század után csatlakozott az előcsarnok fölé emelt harangtorony, mely mára a Kárpátok fatemplomainak legmeghatározóbb eleme. A torony ezen a területen szinte mindig gótikusan magasba törő, gyakran négy sarkán kis fiatornyokkal megtoldott. Szerkezetét a boronafalaktól különálló váz tartja, törzsén körben függődíszes galéria emlékeztet a középkori hagyományokra, az őrtornyok mellvédeire. A tornyok kiképzése területenként különböző: minden képzeletet felülszárnyal a Dióshalomban (Şurdeşti) álló építmény, melynek karcsú, 54 méter magas tornya háromszor magasabb a templomnál: ezzel a világ legmagasabb tölgyfaépítményének számít. (80. KÉP)

80. kép

Az egyik kárpátaljai típus, mely ukrán felfogást tükröz, a déli Kárpátok jellegzetes temploma: hossztengelyén keresztben három rövid tengely határozza meg a tornyok helyét. Az épület megjelenési formája piramis-jellegű. Az egész teret egy nagy, alsó tetősáv fogja össze, a három belső térrész fölött külön-külön tornyok emelkednek, melyek közül a középső a legszélesebb alaprajzú. Ilyen templommal találkozhatunk Uzsokon vagy Szuhojban (Szuhapatak). Egy másik típusnál, a középső Kárpátokban a három kereszttengely szintén adott, azonban mindegyik külön sátortetővel bír. A tornyok kialakítása ezen felül nagyon változatos. Jellegzetes példa a jelenleg Ungváron (Uzsgorod), a szabadtéri néprajzi múzeumban fellelhető Mihalovszkaja templom.

A harmadik típusnál, a Keleti Kárpátoknál már egyfajta átmenet tapasztalható a nyugati templomformák irányába: a négy egység, a tornác, előtér, hajó és szentély itt is egy tengelyre fűzve jelenik meg, utóbbiak egy közös sátortető alatt. A bejáratnál egyetlen torony képez függőleges hangsúlyt. Példaként Szvaljava (Szolyva) vagy Toruny (Toronya) templomát említhetjük. (81. KÉP)

81. kép

Többek között Szojmi (Vízköz) községben áll az előző típushoz hasonló, kicsit zömök látványt nyújtó, szintén egytornyos templom: a toronysisak az alsó, lejtős szoknyarész felett igen hegyesen végződik.

A Tisza mellett, a Kárpátalja déli részénél – a máramarosi templomokhoz hasonló – szerény hajós, ám erősen gótikus hatású, magas, „kétszoknyás” tetővel és „égig érő” toronnyal megkoronázott templomok teszik karakteressé a tájképet. A toronysüveg körül, a négy sarkon fiatornyok fokozzák a hatást. A különleges zsindelyezésnek köszönhetően a tető utolérhetetlen plasztikus hatást kelt. Gyibrova (Szentmihálykörtvényes), vagy Szokirnyica (Szeklence) temploma tartozik például ehhez a típushoz. (82. KÉP)

82. kép

Ritka, de előfordul a görögkereszt alaprajzra szerkesztett templom: a központi teret önálló (sátor- vagy hagymatetős) kupola fedi le, az épületet tornác futja körbe. A kereszthajók timpanonjain kis tornyok ülnek.

A Felvidéken a boronafalas házak jellemzően boronafödémet kaptak, majd erre került a tetőszerkezet. A falakat nem, vagy csak ritkán burkolták vagy festették le. Templomaik az előbb ismertetettekhez hasonló kiképzésűek, szintén elsősorban boronafalasak, kivéve a toronyszerkezetet illetve néhol az előteret, melyeket vázas módszerrel építették. A tetőszerkezet a templomoknál leginkább zsindelyezett, a lemk templomoknál akár a falakat is zsindellyel borították. Az alsó gerendákat kőalapra helyezték, a falak gyakran befelé dőlnek, ezáltal sokkal állékonyabbak. A tetőszerkezet többnyire többlépcsős, a legalsó, széles sáv a falak nagy részét is lefedik, így védve azokat az időjárás hatásaitól. A korábbi templomok általában gótikus jellegű tetővel bírnak, az újabb építésűeket gyakran hagymakupolás, barokkos torony koronázza.