Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

Nyugat-Európa

Nyugat-Európa

Ha nyugat-európai építészet, akkor az emberek nagy részének a londoni Big Ben, a Westminster-apátság, vagy éppen a párizsi Louvre jut eszébe. Pedig hajdanán a faépítészet nagy jelentőséggel bírt errefelé: erről árulkodik a – mára főleg a német nyelvterületekkel összeköthető – Fachwerk ismertsége. A faépítészet megritkulása nemcsak a technológiai fejlődésnek és az ízlésvilág változásának köszönhető: Európában a középkori rendszertelen és gondatlan fakitermelés következtében erősen megritkultak az erdők. Jó példa erre a mai Írország, melynek lakóiban a fakultusz hagyománya máig él, azonban erdőségeiből jóformán semmi sem maradt. A hanyagul nyert faanyag túlnyomó részét nem épületfaként használták, hanem hajóépítésre, illetve fűtöttek vele otthonokban és az iparban egyaránt. A kontinens országaiban csak a 16. század vége után, és még később kezdték védeni, ápolni az erdőket: ettől kezdve egyre inkább a kő- és a téglaépítészet terjedt el. A fa inkább csak a tetőszerkezetekben és részmegoldásokban kapott helyet, mint a télikertek, loggiák, erkélyek, teraszok és a díszítőelemek.

Általánosságban elmondható, hogy a favázas építési megoldások voltak uralkodóak ezen a területen. Az ácstudomány fejlődésével szerte e vidéken nagy népszerűségnek örvendett az emeleti részek lépcsőzetes kiugratása.

Anglia

Angliában szinte évezredes hagyománya van a favázas építészetnek. A középkorban szinte minden épület (templomok és kastélyok kivételével) fából készült. Az angol népi építészetben Kelet-Anglia, Worcestershire, Herefordshire és Cheshire megyékben főleg favázas (half-timbering, németül Fachwerk) technikát alkalmaztak.

A főleg skandináv országokra jellemző cölöpvázas építészetre itt is találhatunk néhány példát a legrégibb épületek között. Egyes ősi, európai (így többek között angliai) templomok falát felhasogatott szálfákból készítették. Az egyik legszebb példa erre az angliai Essex grófságban található Greensted város St. Andrews temploma (46. KÉP), mely az évgyűrű-analízis eredménye szerint 845 körül épülhetett, a források szerint a világ legrégibb fatemploma. A szerkezetét alkotó faanyag jó része ugyanabból az óriási tölgyből származik, mely már felhasználásakor 600 éves lehetett.

46. kép

A favázas épületeket az angolok „half-timbered” névvel illetik: ide értenek minden olyan favázas házat, melynél a gerendák szabadon láthatóak a homlokzaton. Egyes vélemények szerint a kifejezéssel félbevágott fagerendákra utalnak. Az általános részben esett szó a középkori Anglia széles körben épített vázszerkezetéről, az ún. Cruck-vázról, melynek tartószerkezetét hosszában felezett, négyzetes keresztmetszetűre bárdolt fatörzsek adták. Mivel minden fadarabból két, közel egyforma elem állt rendelkezésre, az összkép szimmetrikus lett. A gerendák közeit az általános részben említett anyagokkal töltötték ki: eleinte paticsfallal, később téglával. Szép példa rá a Cubbington Manor House, a Mancetter Manor House Warwickshire-ben, a Brinsop Court Herefordshire-ben, vagy az Above Oak Farm Cheshire-ben (47. KÉP).

47. kép

A középkor korai favázas időszakában emelt óriási magtárak a paticsfallal kitöltött egyszerű falváz és a falhoz képest hatalmas, fedélszékes tetőszerkezet kombinációi. Szerkezetük kialakítása alapos matematikai ismereteket, euklidészi geometriában való jártasságot igényelt. A fedélszék állószékei jókora oszlopok, melyek, hogy a tetőt elbírják, közvetlenül a földre támaszkodnak, így tehermentesítik méretes tetőhőz képest a gyengécske, keresztdúcokkal még meg nem erősített falakat. A szerkezetet egyszerű, de pontos, jól kivitelezett ácskötésekkel (csapolásokkal és átlapolásokkal) készítették. Ilyen magtárak láthatóak például az essex-i Cressing Temple-ben (48. KÉP).

48. kép

A Cruck-váz mellett az angol táj jellegzetessége a Wealden (wealdi) lakóháztípus, mely Kent Sussex és Surrey megyében volt igen elterjedt, ahol sokáig gazdag tölgyerdők burjánzottak. Az itt letelepedő földművesek – miközben irtották az erdőt földjeik terjesztéséhez – faszerkezetes udvarházakat építettek. A „manor”-ok központját hatalmas, kétszintnyi belmagasságú hall alkotta, melyhez kétoldalt emeletes ikerszárnyak csatlakoznak. Az oldalszárnyak emeletei rendszerint előreugranak. Az egész épületet egyetlen, meredek nyeregtető fedi, a középső, visszaugrónak látszó résznél ívelt gyámfák merevítik a szerkezetet (49. KÉP). A faváz a korai típusoknál gyakran csak vízszintes és függőleges gerendákból áll, elvétve alkalmaznak (gyakran íves) keresztgerendákat. Wealden-típusú házat találhatunk Wardes-ban (Otham), Tilmanstone-ben (St. Marys Grove Cottage), Chiddingstone-ban (Winkhurst Farm), a kenti Harrietsham-ben. A wealden-típus sokáig fenntartotta magát Lancashire és Chesire megyékben.

49. kép

Számos épület egyfajta átmenetet képez az igen összetett, erősen tagolt favázas házak, a Wealden-típus és néhol a Cruck-váz között. A Paycocke-ház Coggeshallban (Essex) alaprajz és tagoltság szempontjából a Wealden-típushoz húz, azonban homlokzatát különlegesen finommá teszik az első emeleti íves keresztgerendák (50. KÉP). A késő középkorban és a kora újkorban már több mezőre osztották a tartószerkezet a homlokzatot: kis, négyszögletes réseket változatos technikával töltötték ki. A téglalapokon és négyzeteken belül keresztgerendákkal merevítették a szerkezetet, melyek gyakran ívesek voltak. Essex megyében számos csodálatos faszerkezetes épületeket találhatunk ebből az időszakból: ilyen a Stantons Farm Black Notley-ben, a Gatehouse Farm, Felstead-ben vagy a birdbrooki Baythorn House.

50. kép

A Tudor-korra (15-16. század) az építészet, így a faépítészet formája finomodott valamelyest: összetettebb alaprajzú és homlokzatú, többemeletes épületeket emeltek. A Tudor-stílus olyan benyomást kelt, mint egyfajta reneszánsz személettel tökélyre fejlesztett gótika, az angol táj hatásával és a brit ember mentalitásával megfűszerezve. E stílusnak elválaszthatatlan összetevői közé tartozik a látványos favázas építési mód mellett a lépcsőzetesen kialakított tető, a kiemelkedő oromzat, a magas, keskeny ablakok, melyeket kicsi üvegtáblákkal töltöttek ki, valamint a magas, díszes tetejű kémények. Maga a faváz változatosabb, mint a wealdi házaknál: több keresztgerendát tartalmaz, nemcsak a szilárdítás, hanem a dekorativitás miatt. Példája ennek a cambridge-i Presidents Lodge, az Owlpen Manor, a Cropthorne-i Holland Ház Worchestershire-ben (51. KÉP), vagy a már említett, londoni Eltham Palace és a cheshire-i Addington Hall angyalos fedélszerkezete (52. KÉP).

51. kép
52. kép

A fekete-fehér homlokzatok egyik különösen szép példánya a faragott átkötésekkel és ólomüveges ablakokkal ékesített Feather’s Inn Ludlow-ban (53. KÉP).

53. kép

A Tudor-stílus a későbbi korokat is lenyűgözte: a romantika idején, a 19. században újjáéledt az ún. „Tudorbethan” vagy másképpen „Mock Tudor” stílusban épült házak felidézik a hajdani kúriák hangulatát és építészeti vonásait egyaránt. Ilyen „egyszerű kis kunyhó” az 1876-ban emelt Ascott-ház Buckinghamshire-ben (54. KÉP).

54. kép

A 18-19. században, az „öreg kontinens” klasszicizmusa és historizmusa idején, a viktoriánus Angliában több olyan, kimondottan brit építészeti stílus követte egymást, melynek faépítészetben megnyilvánuló hatása nem annyira az anyaországban, hanem az USA-ban, a gyarmatokon jelentkezett. Az Egyesült Államokban és Ausztráliában fában öltött testet a Tudoron kívül többek között György-korabeli (Georgian), a neoromán (Romanesque) és a neogót (Gothic Revival, Carpenter Gothic) irányzat.

A városok faépítészete a vidéki faépítészetből fejlődött ki, területenként más-más sajátosságokkal. Általánosan jellemző a kőalap, sokszor a földszint is falazott. Nem voltak ritkák a többhajós és két-, háromemeletes házak, lépcsőzetesen kiugró felső szintekkel. Sok épületen normann hatás érződik. London egyes részein a mai napig láthatunk favázas, többszintes üzleteket (pl. Holborn (55. KÉP)), de szép kétemeletes, egykori vásárcsarnok áll Leominsterben (Herefordshire) (56. KÉP). Észak- és Nyugat-Anglia városaiban lehet találkozni a Nyugat-Európa más országaiban is ismert, ún. „háromnegyedes” házakkal, melyek utcai homlokzata favázas, a többi három fal pedig kőből épült.

55. kép
56. kép

A templomépítészetben ritka a fennmaradt faépület: néhány kápolna és kisebb falusi templom maradt fenn, egyszerű favázzal. A századok múltával jobbára csak a tető- és toronyszerkezetben, illetve díszítéseknél alkalmaztak fát. Ma is látható a St. Stephen fedélszerkezete Norwich-ban. Érdekes példa a faanyag „élő” mivoltára Chesterfield (Derbyshire, UK) Miasszonyunk és Mindenszentek templomának tornya, melyet a 14. század végén építettek. Mára a torony, a faanyag mozgásaiból, kiszáradásából adódóan erősen megcsavarodott, és még ma is mozgásban van (57. KÉP).

57. kép

Holland faépítészet

Hollandia neve a „Holtland” (kb. fák országa, fás vidék) kifejezésből ered: ez is mutatja, hogy a faépítészetnek milyen nagy hagyománya van a vidéken. Használati tárgyaik mellett házaikat, templomaikat és megélhetésüket biztosító szélmalmaikat sokáig fából építették.

A késő-középkorig a vidék lakói favázas templomaikat tisztán fából emelték: csupán a későbbi időkben borították ólommal a tornyok csúcsait. Az 1500-as évektől húztak kő templomtornyokat, de a harangtornyok ekkor is fából készültek. A 16. század után már csak a fedélszerkezetet és a tornyok tetőszerkezetét ácsolták. Kivételt képez ez alól Volendam halászfalucska csűrtemploma.

A holland faépítészet legnagyobb remekei Flandria világi és kolostortermeket lefedő, nagy fesztávolságú fedélszerkezetei. Azonban míg a hasonló angol fedélszékes szerkezeteknél hiányoznak a kötőgerendák, itt a konstrukció szerves részét képezik.

A középkori városi lakóházak szinte mindegyike fából épült, a nagy tűzvészek hatására – akárcsak Skandináviában – itt is előírták, hogy a faházakat kívülről kőfallal védjék. Maga a főszerkezet azonban így is fa maradt. Az oldalfalakat vékony kőréteggel töltötték ki, azonban az elülső és hátsó oldal fából volt, akárcsak a belső válaszfalak. Antwerpenben, Amsterdamban és Brügge-ben is fennmaradtak ilyen épületek, 1650 után viszont általánossá vált a kőépítészet.

Vidéken tovább őrizték a faszerkezetek hagyományát: Fachwerk-házakat találunk országszerte, kialakításuk erős német hatásról tesz tanúbizonyságot. A faváz tábláit paticsfallal, majd az idők múltán téglával töltötték ki.

Észak-Hollandiában a faépítészet sajátos formája alakult ki. Ezen a területen a fakereskedelem és a fűrészipar fellendülése miatt, 1600 után a szélmalmok építése intenzíven fejlődött. A szélmalom nem 17. századi találmány: már az 1200-as években ily módon hasznosították a szél energiáját. Több fajtájuk létezik, használták őket gabonaőrlésre és fafeldolgozásra egyaránt. Az egyedülálló építmények alapját masszív faváz képezte, melyet szintén fával borítottak: az oldalfalakon vízszintesen rögzítették a tölgydeszkázatot, a tetőn függőlegesen. A mára az ország jelképévé vált szélmalmok ebben a formában készültek egészen a 19. század végéig. A szélmalmok munkája által felvirágoztatott vidéken (főleg Zaanstreek-ben) akadt pénz a házak míves díszítésére, színpompás festésére. A jómódból divat lett, a divatból pedig stílusirányzat, az ún. „Zaani” faépítészet. (58. KÉP)

58. kép

Más vidékeken visszafogottabb házakban laktak. A középkori elveken épült, világos színűre festett épületek kívül oszlopokkal alátámasztott tetőszerkezete kétoldalt jócskán túlnyúlt a falakon. Példa erre Broek falucska lakóinak otthonai (59. KÉP). A kis Marken szigeten lakó halászok kátrányos fával burkolt hajlékai még ennél is egyszerűbbek: sokszor kéményük sincsen, csak egy füstelvezető nyílás a tetőn. Nemcsak a házakat, hanem a különböző rakodótereket, tároló helyiségeket is fából készítették: a hosszú pajták falait faoszlopok alkották, melyeket kátrányos fával héjaltak.

59. kép

Mivel Hollandia vízben gazdag ország, lakóinak nagy szükségük volt/van hidakra, melyek nagy része a mai napig fából van. Az állandó hajóforgalom miatt e szerkezetek egy része nem teljesen helyhez kötött, hanem mozgatható. Az arnheimi szabadtéri múzeumban több ilyen alkotmány megtekinthető.

A kivándorló holland telepesek magukkal vitték faépítészeti hagyományaikat Amerikába, így ott is találkozhatunk a „fák vidékének” alkotásaival.

Német nyelvterületek

A „német nyelvterület” a mai Németország, Ausztria, Svájc faépítészetét fogja össze: ezekben az országokban hasonló megoldások terjedtek el. Általánosságban a Fachwerk országainak is nevezhetnénk őket, mivel – Ausztria kivételével – a favázas építészet a legelterjedtebb.

Már a bronzkorból akadnak régészeti leletek, melyek faépítészet nyomait mutatják, de időszámításunk után Tacitus is említi a germániai építkezési szokásokat. Az írott emlékek szerint a gót ácsok i. sz. 350-ben alapították meg céhüket. Munkájuk nagyszerűségét jellemzi, hogy a korabeli római utazók magasztalták a gótok faépületeinek szépségét. A 6. században Poitiers püspöke, Venantius Fortunatus felsőfokban áradozott a Rajna-völgy fából épített csodáiról.

A német faépítészetben megkülönböztetik a rönkökből vagy gerendákból készült tömör falas, azaz boronafalas építkezést (Blockbauweise), a tisztán favázas épületeket (Fachwerk) és egyfajta keverék-építészetet, melynél a földszint egy része fafalas (Blockstube), a fölötte lévő, favázas emeletet oszlopok tartják, a kettőt pedig általában falazott szerkezet fogja össze. Az ilyen házakat „Umgebindehaus” (kb. körülfogott ház) névvel illetik, ahol az Umgebinde” szó a felső szintet tartó, oszlopokból és koszorúgerendákból álló, teherviselő vázra utal. A három típusból a Fachwerk a legelterjedtebb, azonban régebben gyakori volt a boronafalas építési mód is, melyet már jobbára csak az említett „Umgebindehaus” részeként találhatunk meg.

A boronafalas szerkezet ma már ritkán jelenik meg önállóan, a késő középkorig azonban nagyon gyakori volt ezen a területen. Gerendaházakat és pallóházakat egyaránt építettek. Mára már szinte csak az „Umgebinde”-típusban és az alpesi területeken él tovább.

A német Fachwerk szerkezeti felépítése megfelel az általános részben leírtaknak. A magas talajvíz miatt 30-50 cm-rel a talajszint fölé nyúló kőalapra, ritkán falazott pincére építették a házakat. Igen gyakran alkalmaztak paticsfalas mezőkitöltést, de szép számmal akadnak vályog- és agyagtéglás megoldások is. Mindkét esetben vakolták a kitöltött mezőket, a vakolatot sokszor díszesen festették. Az emeletek alsóbb szinthez képest való kiugrása szintén jellemző, a tetőszerkezet többnyire legalább 45 fokos meredekségű. Többnyire a házak oromfala néz az utca irányába. Ha mégis a hosszfal kerül az utca felé, akkor változatos tetőablak-kialakítások válnak láthatóvá, mely lehet a tetősíkból kiemelkedő, nyeregtetővel fedett, álló ablak, vagy jobban lesimuló ökörszemablak.

Vidéken és városban egyaránt sűrűn előfordulnak olyan épületek, ahol csak az emeletek faszerkezetesek, a földszint kőből, ritkábban téglából készül. Egyes tájakon ez az uralkodó típus, városokban többszintes házaknál és középületeknél (pl. Fuldai városháza (60. KÉP)) ugyanúgy gyakori.

60. kép

Az említett, vegyes „Umgebinde”-típus egyes kutatók szerint a földszintes boronafalas ház és a hozzá tartozó, falazott istálló fölé készített emeletráépítésből alakult ki. Korábbi formája ennek az állványos ház (Ständerbau), melynél a boronafal fölé különösebb illesztés nélkül, a földszint körül álló, felső szintet is átfogó oszlopokra támaszkodó emeletet húztak. Az oszlopok közé csapolják az emeletet alkotó vízszintes gerendákat, azaz a felső födémgerendákat, a középső mellvédgerendát és az alsó talpgerendát. A két utóbbit ferde támaszokkal úgy kötik össze, hogy azok (rácsos tartóként) szinte egymást tartják. Ez a megoldás a 19. századig nagyon népszerű volt.

Később alakult ki az „Umgebinde”-ház másik fajtája, ahol a boronafalas alsó rész körül csak a földszint magasságáig érnek az emeletet tartó oszlopok. Az oszlopokat az épület teljes kerületén körbefutó koszorúgerenda fogja össze, és erre a tartószerkezetre épül rá a Fachwerk-szint. Ezt a típust nevezik Rähmbau-nak (keretes, koszorús ház). A fő szerkezeti elemeken kívül gyakran használnak íves feszítőfákat és könyökfákat a szerkezet merevítésére. Az oszlopokat és a ferde farészeket gyakran művészi módon faragják, az íves feszítőfák árkádos benyomást keltenek.

A korai keresztény templomokat fából emelték. A fennmaradt leírások szerint nem pusztán szükségből használták ezt az építőanyagot, hanem szépsége miatt is. A későbbi kőtemplomok számos díszítőeleme a fa elődeik faragásainak kőbe dermedt mása. Ugyanakkor a fából épült szakrális épületek monumentalitásban sem maradnak el kő riválisaiktól: főleg német Sziléziából ismertek nagy belső terű fatemplomok, mint Schweidnitz, Jauer, Glogau, Sagan, Militsch és Freystadt templomai.

Napjainkban sok Fachwerk-templomot találunk Hamburg közelében, a legszebb közülük talán Curslackban áll. Hasonlóan favázas templomokat építettek Hessen, Pomeránia, Brandenburg, Szászország és a Harz környékén: mindegyikük egyszerűségében szép, oszlopokból, rekesztőfákból és átkötésekből álló szerkezet.

Kelet-Poroszországban boronafalas templomokat is láthatunk: a skandináv módra négyszögletesre bárdolt gerendákból nyolcszög alaprajzra emeltek falakat. A sziléziai deszkatemplomok szintén a tömör falas vonalat követik, itt a magas tetőszerkezetet gyakran zsindelyekkel fedték. Csehországban és Szlovákiában építettek hasonló templomokat.

A templomtornyok fantasztikus ácsolt favázai külön kategóriát alkotnak. Nem egy mester országszerte elismert volt a munkái után, hiszen azok mindegyike remekmű volt. A szerkezetet minden korban az adott stílusirányzatnak megfelelően kellett kialakítani, mint például a lübecki templom magasba törő, gótikus tornyát, vagy a müncheni Frauenkirche (61. kép)barokk ívű, rézlemezekkel borított tornyát. Északon kedvelt volt a barokk és gótikus jegyeket egyaránt viselő, körbefutó galériával, hagymakupolával és magas csúccsal kombinált torony: ilyen a hamburgi Szent Katalin templom.

61. kép

A 17. században előszeretettel építettek hercegi kastélyokat Fachwerk-technikával, melyek közül a legnagyobbak hamar a kor divatjának áldozatául estek: francia és olasz hatásra átépítették őket. Fából épült kastélyok álltak Weilburg an der Lahn, Gießen és Coburg mellett.

A lakóházak építészetére áttérve elmondható, hogy a Fachwerk-házak területi különbségei leginkább az ácskötésekben nyilvánulnak meg: az ősibb formát őrző vidékeken lapolással, máshol inkább csapolással találkozunk. Átlapolt szerkezettel készült az esslingeni régi városháza és a geislingi ácsudvar (Bauhof) épülete (62. KÉP). Ugyanakkor bizonyos területeken – például Nordfriesland területén – a kétféle kötés párhuzamosan élt, sokszor egy épületen belül más szerepkörben, de egyszerre alkalmazták azokat.

62. kép

A német parasztházak egy részénél a faszerkezet inkább csak az épület belsejében látszik, kívülről sok helyen teljesen, az oszlopokat eltakarva befalazták. Különösen a frízek és a szászok kedvelték ezt a megoldást: a kívülről kő- vagy téglaháznak tűnő épületet változatosan kivitelezett faváz tartja. Az észak-német államokon belül volt igen elterjedt a csarnokcsűr (Hallenhaus), mely gigantikus, háromhajós Fachwerk-épület, viszonylag egyszerű, négyzetrácsos homlokzattal, ahol a gerendák közötti mezőket téglával töltötték ki. A szerkezetet oszlopokból és állványrendszerből kialakított alapváz hordozza, a külső falakra csak a meredek tető terhelődik. (63. KÉP)

63. kép

A városi házak, akárcsak a falusiak, tájegységenként különbözőek, azonban a házak emeleteinek egyenként való kiugratása minden régi Fachwerk-háznál megszokott. Az alemannok épületeinél az oszlopok egymástól viszonylag távol estek, ezért, hogy a felső szintet kellően megtartsák, a koszorúgerendát megduplázták. Az oszlopokat, talp- és koszorúgerendákat és rekesztőfákat alsó és felső átkötésekkel szilárdították. Elzászban a homlokzat díszesebb: andráskeresztek és rácshálóformák teszik változatossá a látványt, melyek frízszerűen futnak végig a felületen. (Bamberg (64. KÉP))

64. kép

Frank területeken hasonló megjelenésűek az épületek, azonban az oszlopok közelebb állnak egymáshoz. Kedvelték az ívesre faragott átkötéseket, gyakran alkalmaztak a küszöbtől a koszorúgerendáig érő ferdetámaszokat. A felső szintek nem olyan erősen kiugróak, mint az alemannoknál vagy az alsó-szászoknál. Egyes épületeken az átkötések olyan sűrűek, hogy az összkép csipkeszerű hatást kelt.

Az alsó-szász faépítészet legszebb példányai Hildesheimben és Braunschweigben találhatóak. Az oszlopok közel állnak egymáshoz, a rekesztőfák közel négyzet alakú mezőket rajzolnak ki. A mezőkön belül a sarokmerevítők és az andráskeresztek használata szokásos. A sarokmerevítőket előszeretettel faragják díszesre, a mellvédeket néha sugarasan ékesítik. Az emeletek kiugratása erőteljesebb, mint a korábban említett területeken. Legtöbbet emlegetett példája a stílusnak a Hildesheimben áll (Knochenhaueramtshaus). Az észak-német faépítészet ennél lényegesen szigorúbb: a sokemeletes, keskenyen felnyúló házak homlokzatát ritkán díszítik faragással. (65. KÉP)

65. kép

Az alemannok földjeit több erdőség borította, ezért a takarékosabb Fachwerk-technika helyett boronafalas házakat építettek, melynek istállóként használt földszinti részét vastagon falazták. Szintén gerendaházakat találunk a Fekete-erdő vidékén, Bajorországban és Észak-Svájcban: a fő különbség közöttük tetőszerkezet és tetőhéjalás területén mutatkozik. A Fekete-erdőben és a bajoroknál szívesen építettek galériát, ugyanakkor előbbi területen és Észak-Svájcban a szalmával vagy cseréppel fedett, félkontyos tetőt kedvelték, Bajorországban inkább az erősen túlnyúló, zsindelyezett nyeregtetőt. Az ereszt, a galéria mellvédjét előszeretettel faragták díszesre.

Az alpesi boronafalas építészet külön kategóriát képez a német nyelvterületen belül: a vízszintes fatörzsekből összerótt házikók szerte e vidéken hasonlóan néznek ki, legyenek akár Svájcban, Tirolban, Bajorországban, Kärnten környékén, vagy a Dél-Alpokban. Az ún. „alpesi ház”, másképpen „chalet” (66. KÉP) kezdetben egyszerű rönkkunyhó volt, eredeti megjelenési formájában leginkább a Berni Alpokban láthatjuk, alacsony, zsindelyezett vagy palával borított tetővel. A falakat, ereszeket, konzolokat, gerendavégeket és az erkélyeket díszesen faragták, sokszor festették is. A 19. század végén, 20. század elején valóságos divathullámot indítottak az alpesi házak által ihletett villaépületek: hazánkban is számos példáját láthatjuk, főleg a nyugati országrészben, ahol osztrák, német és svájci mintakönyvek alapján készítettek míves homlokzatokat.

66. kép

Franciaország

A faépítészet korábban Franciaország-szerte – a Földközi-tenger partvidékét leszámítva – nagyon elterjedt volt, az idők során azonban bizonyos tájakra korlátozódott. Ilyen vidék Normandia, Champagne, Elzász, a Loire-völgy, Picardia, Burgundia, Észak-Bretagne és a Francia-középhegység. Speciális formák alakultak ki Baszkföldön, a francia Alpokban és Bresse-ben.

A jellegzetes francia favázas (Fachwerk) épületnél a külső és belső falakat, a tetőszerkezetet valamint a padlózatot egyetlen faváz hordozza. Az oszlopokat és a vízszintes gerendákat egymásra tökéletesen merőlegesen rögzítik. A tetőszerkezet nem nyúlik túl a falak adta síkokon: a tetőszerkezet hosszanti tartószerkezeti elemei pontosan az oromfalig érnek, az eresz nem „lóg ki” oszlopok és a küszöbgerenda négyszögéből. Az ácskötéseket horgolással erősítették meg, így alkotva merev dobozvázat. A francia faépítészet a 18. századig folyamatos szerkezeti fejlődésen ment át, és a 19. század végéig tartotta magát más építőanyagokkal szemben.

Franciaország legrégebbi, 14. századból származó, még rekesztőfák nélkül épített Fachwerk-házai Normandiában (Rouen, Caudebec-en-Caux, Dinan) állnak (67. KÉP). A 16. században építették Bourges és Elzász első faszerkezetes épületeit. Az ácsok a fedélszék-készítés mesterei voltak: az egyszerű, szarufás szerkezetet viharlécekkel és a tetőgerinccel párhuzamos lécekkel erősítették meg: a konstrukció andráskereszt-jellege nagy szilárdságot adott.

67. kép

Ameddig az erdők győzték erős, szálas, magas fatörzsekkel, az oszlopok az egész épületet átfogták a talajtól az ereszig. A talpgerendákat és a keresztléceket az oszlopokba csapolták, faékkel rögzítették: a korai időkben az egyszerű kötések T alakot formáztak. A 14-15. század táján a helytelen erdőhasználat következtében fogytán volt az igazán jó faanyag, ezért szükségből rövidebb gerendákat alkalmaztak, ami bonyolultabb fakötéseket és rafináltabb szerkezeti megoldásokat igényelt. Az oszlopokat jobban meg kellett támasztani: ferdetámaszokkal, ellentámaszokkal, andráskeresztekkel merevítették a vázat. Az illesztések gyakran háromszög- és villaalakot mutattak (Rouen (68. KÉP)).

68. kép

Az emeletek „kiugratása” a 14. századtól vált általánossá a városokban. Az előreugró emeletek, tetők megtartásához konzolokat és fiók-kötőgerendákat használtak. Speciális francia megoldás a „Pigeatres”, mely egy tömör fa háromszög: a sarokmerevítőnek felel meg, ha falvázban alkalmazzák. A „Pigeatres” azonban konzolokat is helyettesít az emeletek kiugró talpgerendáinak megtartásakor. Főleg Rouen házain gyakori elem.

A 15. századtól az emeletek olyan magasak lettek, hogy az oszlopok közé további rekesztőfákat kellett beilleszteni, mely nemcsak a fal, de a teljes szerkezet stabilitását megnövelte. További szilárdítást jelentett az átkötések, sarokmerevítők bevezetése. A nagyfokú szerkezeti biztonság nagy ablakok nyitását engedte meg a homlokzaton. (Pl. Amiens (69. KÉP))

69. kép

A különböző tájegységeken különböző megoldások váltak megszokottá. Elzászban német hatás érvényesül az egyes mezők sarokkiképzésénél: felül hosszabb átkötés, alul rövidebb dúc merevíti az oszlopot, nyolcszög formában. Más területeken is gyakori volt az andráskeresztek alkalmazása, sokszor az ablakok alatt. A V-alakú dúcolás nyílászárók alatt és szabad mezőkben sokszor rombuszformát ad ki (pl. Siene Maritime (70. KÉP)). A 17. században tobzódik a homlokzatok változatossága: a szerkezet finom rajzolatát tovább fokozzák a faragások és a falfestések. Normandiában és Picardiában jellegzetes vakolatszínezések, sugaras díszítések alakultak ki, Elzászban a festés mellett az andráskeresztek „karjainak” ívesre faragása dívott ekkortájt.

70. kép

A vázszerkezet mezőinek kitöltésére eleinte szalmatörekes agyagot vagy paticsfalat használtak. Később – főleg Normandiában, Baszkföldön, a Loire-völgyben, Picardiában és Bresse-ben – kisebb vagy nagyobb téglákkal rakták ki a szabad felületeket, változatos minta szerint. A 15. századtól a gazdagabbak körében kedveltté vált a dúsan faragott, gipsszel befedett fatábla beépítése. Ilyen például a Kammerzell-ház Strassbourgban (71. KÉP). Néhol a falazott részeket vékony, áttört, faragott falapokkal ékesítették (Morlaix, Rouen), máshol azonban szabadon maradt a vakolat (pl. Fay-ház Bourh-Achard-ban). A faragások először csak a főpárkányra korlátozódtak, majd a reneszánsz idején a kitöltésekre is átterjedtek. A Loire-völgyben előszeretettel díszítették emberfigurákkal, virágornamentikával, akár egész jelenetekkel a függőleges tartóelemeket.

71. kép

Nyugat-Európában, így Franciaországban a kora-középkor után viszonylag kevés helyen épültek fatemplomok. Ekkoriban kis favázas kápolnák, harangtornyok és egyes templomok fedélszerkezetei képviselték az egyházi faépítészetet. Az aprócska fatemplomok zömét Champagne-ban találhatjuk (Chatillon-sur-Broué, Morembert, la Loge aux Chèvres, Lentilles, Bailly-le-Franc, Drosnay stb.). Szerkezeti megoldásaikban nemesen egyszerűek, a támaszok, merevítők és andráskeresztek gyakran szimbolikus keresztet adnak ki. A torony tetőzete néhány esetben magasan az égbe tör (pl. Lentilles, Oustine). Kivételes példa a jellegzetesen gótikus Szent Katalin templom Honfleurben. Az épület annak köszönheti létét, hogy a háború után, a 15. század második felében kevés természetes építőanyaggal rendelkeztek a helybeliek, ugyanakkor kiváló hajóácsaik voltak, ezért őket bízták meg, hogy építsenek tölgyfából kéthajós, egyenként 12 tengelyes templomot. A hossztengelyben fiókgerendák kötik össze az oszlopokat a fiókváltó-gerendával.

Számos francia városban gótikus hangulatot árasztó, Fachwerk-házakkal tömött utcákra bukkanhatunk. Ilyen Strassbourg, Kolmar, Abbeville, Morlaix, Rouen, Blois, Billon. Az egyes házak gyakran hangzatos neveket viselnek, mint a Morlaix-i „Berta királynőhöz” címzett fogadó, vagy a romorantini Kancellár-ház, a Lisieux-i „Ház a szalamandrához”. Ez utóbbi látványosan faragásokkal díszített homlokzata a város egyik különlegessége.

A magánházakon kívül középületek is épültek Fachwerk-technikával: vásárcsarnokok, városházák, könyvtárak stb. San Maclou csonttára a temető mellett áll: földszintje falazott, az osszáriumként szolgáló emelet azonban favázas. Noyon katedrálisához tartozó, 1507-es építésű könyvtárépület visszafogott szerkezetében és díszítésében is: csak a konzolokat faragták.

Franciaországon belül szinte csak Normandiában találhatunk udvarházakat. Két típusa létezik: a „Courpesante”, mely egy hosszú ház figyelőtornyokkal, és a „Canapville”, mely különféle épületek halmaza. Részben kőből, részben fából épültek. Néhol az emeleti rész kiugrik, akárcsak a városi épületeknél.

A földszintes parasztházak ősi hagyományok szerint készültek: az oszlopokat a talp- és a koszorúgerenda fogja össze, csak néhol alkalmaztak rekesztőfát (pl. Lisieux (72. KÉP)). A mezők kitöltése többnyire szalmatörekes anyag, ritkábban tégla. Bresse-ben hasonló házak állnak: jellegzetességük még az erősen kiszögellő tető. Szavojában az eddigiekkel ellentétben gerendakunyhókban laknak (Chablais, Maurienne): a hagyományos boronafalas építési mód után manapság a függőleges oszlopok közé fektetik a deszkákat.

72. kép