Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

Észak-Európa, Skandinávia

Észak-Európa, Skandinávia

Észak-Európában a műemlékek jó része faépület, melyekhez az égöv erdői jó alapanyagot szolgáltattak. A térséget az éghajlat hasonlóságán túl a vallás is egyesítette: túlnyomórészt protestánsok lakta vidék ez. A térség országaihoz számíthatjuk a mai Norvégiát, Dániát, Svédországot és Finnországot.

A különböző időkben és területeken négy különböző faépítési eljárást használtak: „a cölöpvázas, a boronafalas, s vízszintes pallókkal dolgozó keretes és a favázas falszerkezetű építkezést” .

A cölöpvázas mód leginkább Norvégiában terjedt el. Ez az eljárás tekinthető a Fachwerk korai előfutárának is: a szerkezeti állékonyság problémáit hasonló vázszerkezettel oldották meg jóval korábban, mint a későbbi évszázadok ácsai. Speciálisan skandináv mivolta révén kerül itt bemutatásra, az általános rész helyett. Egyes feltételezések szerint akár a kora keresztény és pogány templomok is épülhettek ezzel a technikával.

A korai építményeknél a farönköket közvetlenül a földre fektették, de később bevezették, és évszázadokon át alkalmazták a talpgerendák és küszöbök (majd később a kőalap) használatát, amely nagyfokú stabilitást adott az épületnek. A küszöb- és talpgerendákból összefüggő szerkezetet, egyfajta rácsozatot (küszöbrácsozat) hoztak létre, melynek közbülső kereszteződéseire a belső tartóoszlopok támaszkodtak, külső széleire pedig a falakat is alkotó oszlopok. A küszöbre állított, andráskeresztekkel, könyökfákkal és hevederfákkal összetartott függőleges gerendák, amelyek tehát ennél az építési módnál nemcsak egyszerű gerendák, hanem tartóoszlopok is voltak, bonyolult többemeletes tetőszerkezeteket bírtak el. Ahogy a kőépítészetben, úgy itt az egyes tetőelemek gyakran csak féltetőként szerepeltek, és alátámasztó, dúcoló szerepükkel növelték a szerkezet stabilitását. 300 éven át építettek templomokat ezzel a technikával, melyet alkotóelemei (a függőleges cölöpök, oszlopok) alapján cölöpvázas (vagy pálcika-) építészetnek neveznek (Stabbau, stave church). E különleges építési mód vívmányainak elterjedését a pestisjárvány akadályozta meg, a legáltalánosabban a skandináv államokban alkalmazták. A legrégebbi (1130-as építésű) a norvég cölöpvázas templomok közül Urnesben áll: a mai templom északi falán ma is láthatóak az eredeti oromzat faragott díszítései. Az épület összképe román jellegű, zömök hatású (36. KÉP).

36. kép

Egyszerűbb felépítésű, de azonos építési móddal készült Uvdal temploma (37. KÉP).

37. kép

Jellegzetes cölöpvázas templom áll a norvégiai Borgundban, mely egyike a – egykori mintegy 700-ból – fennmaradt 28 cölöpvázas templomnak: összképében a román stílusú bazilikák és a helyi népi fatemplomok jellemvonásai keverednek. Az 1150 körül emelt épületet hatszintű zsindelyes tetőszerkezet koronázza, a tetők gerince keresztekkel és viking szimbolikát tükröző sárkányfejekkel díszített (38. KÉP). A főhajó mellett a szerkezet később paplakkal és apszissal egészül ki.

38. kép

A boronafalas építkezés kezdetektől elterjedt volt Skandináviában, Norvégiában középkor táján vált minden téren uralkodóvá. Az általános részben említett olsoi skanzen szintén a skandináv boronafalas hagyományokat szemlélteti. A boronák illesztésénél helyi szokások színesítették a terület építészetét, azonban az íves (főleg az alsó íves) vájat mindenütt kedvelt volt. A térség ácsmesterei „szorosan illesztett” falakat emeltek: a felső gerendák aljába vésett hosszú vájat erősebbé tette a kötést. Fecskefarkas illesztést először csak templomoknál használtak, csupán a 19. században terjedt el széles körben. A szerkezet sokáig többnyire fedetlen volt: a vízi fűrészmalmok elterjedésével kezdték deszkákkal burkolni házaikat.

Norvégiában kialakult egy sajátos változata a gerendaházaknak, az ún. lafte, melyet vízszintes gerendákból építettek, nagyon pontos ácskötésekkel. Már i. sz. 1000 táján találkozhatunk ilyen kunyhókkal: valószínűleg innen indult ki a skandináv boronafalas építészet. Jellegzetes példái a norvég „galambdúcok”, melyek nevükkel ellentétben egyszerű alaprajzú, emberi szállásnak is alkalmas kis raktárak voltak. A lafte sajátosan általában kétszintes volt: az alacsony földszint fölött kiugró felső szintet emeltek: ez utóbbit használták szállásnak. A boronafalas építkezést sokáig kombinálták a cölöpvázas eljárással úgy, hogy csak a földszinti részt készítették rönkökből, az emeletet cölöpvázzal toldották rá. A példaként hozott raulandi lafte a későbbi, teljes egészében boronafalas építési módot képviseli (39. KÉP). A házikókat, az időjárás viszontagságaitól megóvandó, néha lábakra állították: a küszöbfa és a talpgerenda közé alacsony tuskósort toldottak be.

39. kép

A városok faépítészete küllemében erősen különbözött a galambdúcoktól. A jóval nagyobb, városias képet mutató faházak épültek Bergenben, ahol a kikötő raktáráruházai is kereskedőépületei a Hanza-városok sajátos légkörét árasztják. A Bryggen városrészben oromzatukkal az utca felé forduló, két-háromemeletes, egyszerű házak sorjáznak szorosan egymás mellett: fogadók, raktárak vegyesen (40. KÉP). Az első épületek valamikor szabadonállóak voltak, de a város beépülésével foghíjtalan utcakép alakult ki: az utcák közötti tömböket sokszor egy házsor alkotja, mely tagjainak mindkét utcára van kapuja. A sűrű beépítettség miatt igen gyakoriak voltak a tüzek, végül a 19. században előírták a kőből való építkezést.

40. kép

Sok későbbi városi épület Fachwerk-technikával készült, ahol a favázat téglával falazták ki. A 18. században divatba jött a faszerkezetes házak deszkával borítása, az ún. „panelezés”. A norvég panelépítészet egyik fő alkotása a Trondheim rendháza és más épületei (41. KÉP).

41. kép

De nemcsak boronafalas és cölöpvázas épületeket emeltek: használtak egyfajta vázas építési technikát is, melyet „rácsépítészetnek” neveztek. Egy rácselem két oszlopból és rajtuk egy keresztgerendából, valamint a szerkezetet összefogó, ferde gyámgerendából állt: a rácselemeket az épület hosszának megfelelő számban ismételték. A falakat deszkával vagy más anyaggal burkolták.

A svéd és a finn faépítészet számos tekintetben rendkívül hasonló a norvéghoz: a boronaházak, a lafte és társaik ugyanúgy megtalálhatóak mindkét országban. Speciális svéd megoldás az említett rácsszerkezet vízszintes deszkázattal való héjalása. A stockholmi (világelső) skanzen az északi faépítészet legszebb példáit gyűjtötte össze (42. KÉP).

42. kép

A Norvégiában honos, cölöpvázas templomok helyett keletebbre, Finnországban és Svédországban boronafalas templomok állnak, melyeken norvég és orosz hatás keveredése látható. A korábbi épületek alaprajzukban kisebb román, egyhajós kőtemplomokra emlékeztetnek, de a 17. században, késői reneszánsz hatásra központosított, kereszt alaprajzú templomtereket alakítottak ki, négyszögletesre bárdolt gerendákból azonban csak a 18. századtól építkeztek. A finn templomépítészet jellegzetes példája a pihlajavesi templom (43. KÉP). Sok templomnál gótikus hagyomány szerint egybeépítették a harangtornyot a templommal, így az a bejárat fölött emelkedik: a torony és az épület jellege azonban tipikusan skandináv. A kereszthajók eleinte jelentéktelenek voltak a főhajóhoz képest, majd a 18. századtól egyenlő szárú, görögkereszt alaprajzú templomok épültek. További váltás volt a korábbi szerkezethez képest a különálló harangtorony emelése. Ilyen például a petäjävesi-i templom, melyhez impozáns, külső harangtorony csatlakozik. A belső tér fokozott központosítása érdekében a későbbi templomok némelyikénél a főhajók és a kereszthajók sarkait levágták, melynek köszönhetően az alaprajzot két megnyújtott, egymásba metszett nyolcszög adja ki. Hagymakupolás barokk toronnyal koronázott példája ennek Ruovesi temploma.

43. kép

Dániában a legrégebbi faépületek – német hatásra – Fachwerk-technikával készültek. Faragással díszített homlokzataik ékesítik Helsingör (44. KÉP), Köge, vagy Aarhus egyes utcáit (45. KÉP).

44. kép
45. kép