Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

Az európai favázas építészet – a Fachwerk

Az európai favázas építészet – a Fachwerk

Európa nagy részén már a római időkben álltak favázas házak, Itália számos városában gyakoriak voltak a szorosan összezsúfolt Fachwerk-épületek, melyek gyakran estek tűz áldozatává. Néhány száz év kihagyás után a vázas építészet az északi országokban éledt újjá: a skandináv boronafalas építészetből fejlődött ki ismét a 14. század környékén.

A Fachwerk-ház alapelveit már a bronzkorban Európa-szerte ismerték. Fáradságos munkával, egyszerű szerszámokkal négyoldalúra egyengetett fatörzseket állítottak elő, melyekből a vázas építészethez kevesebbre volt szükség, mint a boronafalas épületeknél. A vázhoz többnyire tölgyfát használtak.

A vázas építészet lényege, hogy először az épület vázát készítik el, majd később töltik ki azt valamilyen módon. Az első időkben felismerték a dúcolás alapformáit, valamint a hármaskötés jelentőségét: így kötötték össze a vízszintes és a függőleges gerendákat átlós, illetve keresztgerendákkal, dúcokkal. A gerendákat egyszerű ácskötésekkel illesztették egymáshoz, melyek közül az elterjedtebbek a lapolás, a beeresztés, a horgolás és a csapolás voltak (19. KÉP). A váz tartó funkciója mellett sokszor díszítette is az épületet: változatos formáiba egyes kutatók ősi rúnajeleket vélnek felfedezni.

19. kép

A Fachwerk-technika lényege a faváz, melynek fő elemei a szintenként önálló, vízszintes alsó talpgerenda és felső koszorúgerenda, valamint a közéjük csapolt, álló oszlopok. A fő elemek közötti mezőkben a szerkezeti szilárdságot ferde merevítők és vízszintes támaszok segítik. A vízszintes támasz egyik fajtája a hosszanti mezőben egymástól (függőlegesen mérve) azonos távolságra elhelyezett rekesztőfa. Az ablakot általában a függőleges ablakoszlopok között a koszorúgerenda közelébe eső szemöldökfa és a nagy mező alsó harmadában helyet kapó mellvédfa keretezi. A ferde merevítő lehet több mezőn átívelő ferdetámasz, melyet kitámaszthatnak szintén ferde, de rövidebb ellentámasszal; kis mezőben elhelyezett, két irányban merevítő andráskereszt; tömör, háromszög alakú sarokmerevítő; végül kisméretű, ferde átkötés oszlop és gerenda között (20. KÉP).

20. kép

Maga az ácstechnika két típusra osztható: az egyik, korábbi típus az ún. „irdaló” ácstechnika, ahol minden egyes gerendát az adott helyre szabtak, csak oda illeszthették be. Ezt a módszert a legkorábbi időktől kb. a 19. századig használták, helyét fokozatosan vette át az új-angliai ácsok találmánya, a „négyzet-szabályt” alkalmazó ácstechnika, melynél a gerendákat szabvány szerint készítették.

Angliában a gerendakötéseket különösen magas szintre fejlesztették: innen terjedt tovább a kontinensen. A dúcolások segítségével Európa-szerte előreugró, függesztett emeleteket alakítottak ki a középkorban: így a városfalon belüli szűkös területet jobban ki tudták használni. A kiugró emeletek megalkotását egy nagyszerű szerkezeti találmány tette lehetővé, a fiókgerenda (váltógerenda). Ezáltal képesek voltak meghosszabbítani a födémgerendát úgy, hogy az túlnyúljon az alatta lévő falon. A kiugró emelet sarokoszlopa erre a gerendára támaszkodik rá. Eme építészeti lelemény jellegzetes példája az 1430 körül épített esslingeni városháza (21. KÉP).

21. kép

A késő középkorra az ácsmesterek már hat-hétemeletes Fachwerk-épületeket is emeltek. Némelyik még napjainkban is áll, a középkor és a reneszánsz legimpozánsabb épületeinek egy része is közülük kerül ki (pl. Anglia, Eltham palace (22. KÉP)).

22. kép

A középkorban gerendákból megalkotott „dobozkeret” adta a ház alapját (23. KÉP): a kilátszó vázszerkezetet a kitöltés síkjába süllyesztették és gazdagon díszítették. Különösen a sarkon álló tartóoszlopok dekorálására fordítottak nagy figyelmet.

23. kép

A fesztávolság növelésére az angliai építőmesterek a középkorban különleges, nagy teherbírású vázszerkezetet – az ún. Cruck-vázat – fejlesztettek ki (24. KÉP), mely előfutára a mai „csupatető” hétvégi házaknak. A váz alapját két függőlegesen felállított, egymásra kb. merőleges, meghajlított – általában egyetlen fatörzsből kétfelé hasított –gerenda képezi, melyeket fent varjúgerenda (másképpen taréjszelemen) tart össze. A szerkezetet a födém magasságában feszítőgerenda szilárdítja meg. Ez az építészeti megoldás régen egész Angliában közkedvelt megoldás volt. Valószínűleg az ágasfás tetőszerkezeti megoldásból fejlődött tovább (25. kép).

24. kép
25. kép

A favázas építészetben az épület teljes súlya a faszerkezeten nyugszik, így a kitöltésnek nincsen teherviselő szerepe. A kitöltés történhet növényi vagy ásványi eredetű anyaggal. Növényi eredetű anyag lehet faág, nád, sás, szalma, melyet fonással, szövéssel vagy kötegekben használnak fel. Ásványi eredetű a homok, agyag, föld, kő vagy téglakitöltés. A legrégebbi kitöltési mód az ágakból fonott vázra felhordott, homokkal kevert anyagfal, az ún. paticsfal. Ennél a megoldásnál az ágfonatot szilárdan rögzítették a favázhoz, majd mindkét oldalról befedték szalmatörekes agyaggal, ezután kívül-belül vakolták és festették. Ha a faváz kis osztásokkal készült, ez fonat elbírta a burkolat súlyát, a nagyobb osztású szerkezetnél a fonatot lécekkel erősítették meg. A léckitöltés később átvette a fonat helyét, és mészvakolást kapott. Ennél a típusnál többnyire magát a favázat is bevakolták. Mivel azonban a frissen elkészült faszerkezet még nem állapodott meg véglegesen, e két formánál sokszor kisebb-nagyobb repedések keletkeztek az agyag- vagy mészvakolatban, emellett a falak száradása, zsugorodása szintén réseket nyitott rajta.

A vegyes technika hibái miatt egy idő után elterjedt a kő- és téglakitöltés alkalmazása (26. KÉP). A nehéz kitöltés súlyát a vázszerkezet vízszintes gerendái vették át. A svédek és a hollandok körében népszerű volt a vékony terméskő mint kitöltő anyag. Később, a tégla térnyerésével tartós és időjárásálló külső falakat tudtak építeni, de a tégla dekorativitását is felhasználták: különböző mintákat raktak ki belőlük (például halszálkás mintát), változatosan fúgázták ki a falakat.

26. kép

A nyílások és nyílászárók a Fachwerk-művészet jellegzetes stílusjegyeit viselik. A középkorban a céhházak bejáratát szinte templomhoz méltóan hangsúlyozták: a súlyos, faragásokkal ékített, dúcokkal megerősített kapuzat a céh fontosságát jelképezte (27. KÉP).

27. kép

A 17. századtól az üveg elérhető lett a kevésbé tehetősek számára is. A Fachwerk-házak ablakainak dekorációs szerepe ezáltal megnőtt, az ablakkeretek újabb mintákkal bővítették az ácsmesterek tárházát, kibontakoztathatták művészi hajlamaikat az ablakkeretek cifrázása által. Ezek a díszítések a mai napig élnek, nemcsak a Fachwerkes, hanem a modern házakon is.