Ugrás a tartalomhoz

Faépítés

Andor Krisztián, Bejó László, Hantos Zoltán, Józsa Béla, Karácsonyi Zsolt, Oszvald Ferenc Nándor, Sági Éva, Szabó Péter, Wehofer Valéria

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

2. fejezet - Az építészet kezdetei

2. fejezet - Az építészet kezdetei

Tartalom

A kezdetek óta építünk, azért, hogy környezetünkből lehatároljunk egy kis, biztonságos teret magunknak. Az első zárt terek sokáig kis méretűek voltak: az építés története az elemi tér megalkotásával kezdődött. Az elemi tér tulajdonképpen az a jelenség, ahogy az emberek (és az állatok) lehatárolnak a maguk élettere számára egy kis részt az őket körülvevő környezetből.

„A mesterséges tér modellje a természetes tér: emberi léptékben gondolkozva mindenek előtt a barlang tere. A természet erői által vájt üregek mintájára váj mesterséges üreget magának az ember. A mesterséges üreg legtöbb esetben a földbe mélyített gödör letakarásával, lefedésével válik lakhatóvá. A sátor formájú letakarás hozza létre a legősibb tér- és tömegalakzatot.”

Nem az ember az egyetlen élőlény, aki épít. Az állatok sok fajtája is „építkezik”, méghozzá sokkal régebben, mint maga az ember. A különbség ember és állat építészete között a tervezésben rejlik. Az ember kezdetektől fogva előbb tudatában, „lelkében” építette fel, „tervezte meg” az épületet, ezt valósította meg anyagokból és szerkezetekből. Az állat ösztönösen cselekszik, míg az ember előre átgondolja leendő életterének kialakítását.

A „fedél” az őskorban egyet jelentett a „lakással”: a kezdetleges emberi hajlékok alapfeladata a védelem, tehát a befedettség volt. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az embernek a biztonság mellett alapvető igénye van a lekerített, külvilágtól elválasztott személyes térre , melyet az épület esetében a tető és a falak együttesen adnak meg.

A legkorábbi elemi terek formája „organikus”, azaz a természetes megoldásokhoz a legközelebb álló, a természet szabályai szerint „szabályos”. „Ez az esetek többségében a körhöz közelítő, íves befoglaló forma. E forma lefedésére kezdettől fogva két – egymástól alapvetően különböző – szerkesztési mód alakult ki. Mindkét alaptípus máig is használatos. Az egyik az ágakból összerótt és vesszőkkel, gallyakkal vagy szénával-szalmával letakart sátor, a „csőszkunyhó”, a másik a tömör határoló falú, földanyagból boltozott vagy hóból-jégből készített „föld” - vagy „jégkunyhó”. Az előbbi a „vázas” építési mód, az utóbbi pedig a „főfalas”.

Ahogy nőtt az emberek térigénye, úgy nőtt a szükséges helyiségek száma is. A kör alakú tereket azonban nehezen tudták egymás mellé illeszteni, így egyre inkább négyszögletes, egyenes falakkal lehatárolt helyiségeket építettek.

„A gödör függőleges és vízszintes lefedése hosszú időn keresztül egyetlen, egységes szerkezetet alkotott. A vázas építési módnál azonban kezdettől fogva kettévált a „tartó” és a „határoló” szerkezet. Ugyancsak a vázasság tette lehetővé a belső terek méreteinek pótlólagos alátámasztások beépítésével történő növelését is.” A nagyobb belső terek méretét esetenként belső alátámasztással növelték és válaszfalakkal osztották meg. A szögletes formák alkalmazásával egyre inkább elkülönült egymástól a függőleges (a fal, az oszlop és a pillér) és a vízszintes tartószerkezet (a födém). Az építmények méreteinek növekedésével szükségessé vált a tartószerkezetek megfelelő talajra támasztása, „alapozása”. A függőleges szerkezetben nyílásokat – ajtót és ablakot – alakítottak ki. A nyílások lezárására „nyílászáró szerkezeteket” használtak. Az idők során a terek vízszintes lezárása is bonyolultabbá vált. Ahol a csapadék elvezetése megkívánta, meredek külső lefedés készült: a fedélszék szerkezete fokozatosan kettévált a teret lezáró födémszerkezettől. A fedélszerkezet vízzáróságát később már külön héjazat szolgálta. Igényesebb épületeknél megjelentek a burkolatok. Előbb csupán tapasztották a felületeket, majd egyre inkább burkolták is azokat.

Ahogy fejlődött az építészet, úgy különült el a természettől az ember és az általa létrehozott világ. Eleinte az emberi hajlékok formái organikusak, természetesek voltak, majd egyre inkább kiváltak környezetükből, saját – települések, mesterséges építmények által szervezett – térbe kerültek. Az ókori kultúráktól egészen a reneszánszig az építészetet a befelé fordulás jellemezte, az épületeknek alig volt kapcsolatuk az őket körülvevő természettel. Az épületek egyik elsődleges feladatává vált, hogy lakóit elválassza és megvédje a külvilágtól. A reneszánsz idején bekövetkezett nyitásig ez így is maradt: ekkortól azonban az ablakok már nemcsak a feltétlenül szükséges fény és levegő beengedését, valamint az ellenőrzést szolgálták, hanem kapcsolatot teremtettek a külvilággal. A barokk idején az ablakok és az ajtók nagyobb felületen jelennek meg a faházakon is: a Fachwerk-épületeknél már nem utólag betoldott, kivágott elemek, hanem a ház szerves részei. A 18-19. század faépítészetének jellemző verandái már szinte átmenetet képviselnek a zárt emberi tér és a szabad tér között.