Ugrás a tartalomhoz

A diszkurzív politikatudomány alapjai

Szabó Márton (2004)

L'Harmattan Kiadó

8. fejezet - Az összehasonlító politikai fogalomtörténet-írás lehetőségei

8. fejezet - Az összehasonlító politikai fogalomtörténet-írás lehetőségei

Magyarországon a múltértelmező diszciplínák palettájáról feltűnően hiányzik a szisztematikus fogalomtörténet-írás, a kontextualista eszmetörténet. A hazai történettudomány eleink életét elsősorban romantikus és arisztokratikus szemléletű nemzeti és egyéni (politikusi) hőstörténetként prezentálja, és nehezen tudja befogadni még az olyan komoly nemzetközi tekintélyt kivívott irányzatot is, mint amilyen az Annales-iskola társadalomtörténet-írása.[33] Különösképpen így van ez a társadalomtörténeti felfogáshoz sok szállal kötődő fogalomtörténet-írással, amelynek konkrét munkái igen csak gyéren csordogálnak.[34] Ezért is forgattam örömmel Trencsényi Balázs munkáját (Trencsényi 2002),[35] amely nem egyszerűen a magyar fogalomtörténeti kutatások átfogó beindítását szorgalmazza, hanem ezt egy komparatív kelet-közép-európai dimenzióban kívánja elhelyezni.

A politikatudomány, amelynek keretei között én magam dolgozom, szintén próbálkozik valami hasonlóval. Legalábbis vagyunk néhányan, akik kísérleteket teszünk a politika nyelvi és diszkurzív valóságának becserkészésére, amint erről tanulmányokat és fordításokat tartalmazó köteteink is tanúskodnak (Szabó 1997; Szabó 1998c; Szabó 2000; Szabó–Kiss–Boda 2000). Mi azt tapasztaltuk, hogy egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben a politológus, aki vizsgálatának centrumába a szavakat és a nyelveket, a fogalmakat és a diskurzusokat állítja. Mindenekelőtt a szemlélet okán. A honosodó magyar politikatudomány környékén ugyanis divat lett nyelvpolitikai harcokról, diszkurzív csatákról és kommunikációs küzdelmekről beszélni. Ami jó, mert nem kell szüntelenül bizonygatni témáink relevanciáját, másrészt meg rossz, mert a divatkifejezések csak a jó öreg propaganda és ideológia szavakat helyettesítik, holott itt többről és másról van vagy lehetne szó.

A fogalomtörténeti kutatások ugyanis, ahogyan Trencsényi Balázs írása is mutatja, nem egyszerűen csak kiegészítik a hagyományosabb történelemfelfogásokat, hanem új tényekre hívják fel a figyelmet, és új szemléletű, eleddig mellőzött történelmet prezentálnak. Tudható, hogy mind az Annales-iskola, mind a fogalomtörténet-írás demokratizálta a történelemfelfogást, hiszen megkísérelték a történelem(tudomány) integráns részévé tenni az eladdig belőle száműzött népességet és az emberek mindennapi életét, illetve nem gondolták, hogy a koreszme azonosítható lenne az emberiség úgynevezett örök kérdéseit éppen akkor vizsgáló nagy elmék meglátásaival, hanem létrehozásában és fenntartásában mindenki részt vesz, aki a nyilvánosság színterein különböző műfajokban megszólal; és nem is csak fennkölt ideák hordozzák, hanem a közösség tagjai által legtöbbet vitatott és nagy szemantikai telítettséggel bíró fogalmak, amelyek ráadásul igen erős kontextuális kötöttségűek.

Egy ilyen felfogást a politikatudományban sem könnyű elfogadtatni. Az Annales alapítóinak kritikáit akár a mi fejünkre is rá lehetne olvasni: a tudomány művelőinek többsége (a média jeles képviselőitől támogatva) azonosítja a politikát a hatalmasok mesterkedéseivel, a választási parádéval, a jogiasult intézmények működésével, a közelmúlt „objektív” eseménytörténeteivel (többnyire a párttörténetekkel); a politikai tudást pedig a „megkutatott” közvéleménnyel, amely nem a kommunikatív praxis vizsgálata, hanem a vizsgáló gombostűjére tűzött szinguláris ember magányos tudásának aggregálása. A mi helyzetünket persze megkönnyíti, hogy a politikai élet eleve vitatkozó valóságként, rivalizáló felfogások kavalkádjaként áll előttünk, nem nehéz tehát a különböző értelmezések részleges és provizórikus, esetleges és lokális jellegét megmutatni, hiszen magában a politizálásban is ez zajlik. Nekünk inkább a kisajátítások és a lerögzítések, a „legyen végre (nekem tetsző) rend és egyértelműség” típusú politikai és tudományos felfogásokkal gyűlik meg a bajunk.

Trencsényi dolgozata, különösképpen pedig a benne jelzett tudományos program, nyilvánvalóan közel áll tehát hozzám, hogy nem mondjam, szurkolok a sikeréért. Az alkalmat felhasználva három kritikai észrevételt azonban megkockáztatnék, ezek is inkább töprengések és javaslatok abban a reményben, hogy segíthetem ezzel a kutatás eredményes vitelét. Az első a kosellecki felfogás néhány vonására reflektál, másodikként olyan társadalomtudományi törekvésekre utalnék, amelyek esetleg inspirálhatják a fogalomtörténet-írást, a harmadik pedig a komparatív fogalomtörténet-írás lehetőségére kérdez rá. Az első kettő inkább csak kiegészítő megjegyzés, a harmadik viszont koncepcionális kérdéseket érint.

A kosellecki fogalomtörténet-írásról

Trencsényi Balázs írásában többször szóba kerül a kosellecki fogalomtörténet-írás, méghozzá alapvetően mint a történeti fogalmak állandóságát és folytonosságát képviselő felfogás, amely immanens jelentésstruktúrák időbeli mozgását és a fogalmak egyénekfölöttiségét tételezi. Az általam megismert Koselleck-írásokban viszont ezekhez viszonyítva nem kevésbé jelentős a politikai fogalmakban fellelhető diszkontinuitás és a fogalmi mező tagoltsága.

Fogalomtörténeti elemzéseiben – amelyek mindig időben lezajló hosszabb-rövidebb periódust foglalnak magukban – Kosellecket a történelmi változások természete és lefolyása érdekli, amelyben lehet találni kontinuus és diszkontinuus elemeket egyaránt. Akár azt is mondhatjuk, hogy Koselleck egyszerűen megírja a kiválasztott téma történelmét, még ha ez nem is biográfia, nemzeti eseménytörténet vagy társadalomtörténet, hanem a kulcsfogalmak és alapszavak jelentései körül kikristályosodó, bennük feltáruló történelem. Ez nem kevésbé összetett és bonyolult világ, mint a mellőzött narratíváké, „csak” másféle. Sajátosságait és teoretikus kereteit Koselleck maga igyekszik tisztázni, a hangsúly pedig hol a forrásokon, hol az elméleten van. Innen írásainak gyakran tapasztalható kettős, empirikus és teoretikus „kötése”. Teoretikusan például a fogalmak életét illetően egyaránt tételezi és elemzi a folytonosságot, az átértelmezéseket és a neologizmusokat. Vagy egyik értelmező kategóriája, az elváráshorizont (Erwartungshorizont) a történeti fogalmak nyitottságát, a tapasztalatok által nem igazolt, mégis realitással bíró, a lehetőségek által kijelölt bizonytalansági elemet jeleníti meg.

Empirikusabbra fordítva a szót, mondjuk az ellenfogalmak történeti típusainak kosellecki elemzése kapcsán a hellén–barbár, keresztény–pogány, übermensch–untermensch ellentétpárok egymáshoz viszonyított jelentésmozgása (Koselleck 1997) nem „immanens jelentésstruktúrák kialakulása az időben”, mint Trencsényi írja általában a kosellecki felfogásról. Az nem vitatható, hogy a fogalmaknak van valamilyen koherenciája, amely időben és térben változó határok között mozog, hiszen ennek hiányában egyszerűen nem létezik fogalomhasználat. Az ellenfogalmak kapcsán azonban Koselleck inkább szemléleti hasonlóságokról beszél, korábbi tapasztalatok felhasználásáról, valamint arról, hogy az ellenségkonstruáló kategóriákban rejlő lehetőségek történetileg is „megképződnek” és újraképződhetnek. Az általa képviselt hermeneutikai pozíció egyébként sem igen ad lehetőséget belsőleg adott jelentésstruktúrák kiteljesedésének vizsgálatára, legfeljebb bizonyos tanulságok levonására: „Óvakodjunk a sztereotípiáktól, […] a kettőségektől – mögöttük csak kitalált ellenségek lesnek ránk. És végül: használjuk a másik nyelvét.” (Koselleck 1998: 22–23.)

Vagy vethetünk egy pillantást a Geschichtliche Grundbegriffe egyik szócikkére, a demokráciára (Brunner–Conze–Koselleck 1999). Az elemzés 2500 év tematikus áttekintése, amelyben nagyon nehéz jelentésimmanenciát találni. Inkább a jelentések és politikai helyzetek kavalkádja bontakozik ki a lapokon, vagy ahogyan Koselleck írja a szócikk általa jegyzett részében,[36] „az össz-szómező átalakításának és elmozdításainak sora” (Brunner–Conze–Koselleck 1999: 72.). A demokrácia fogalomnak mégis van sorsa: a szerzők világossá teszik, hogy olyan kategóriáról van szó, amely felbukkanásakor egy szűk körű politikai praxist jelölt, és inkább teoretikus használat jellemezte; csak mára vált egy „mindent jelölő fogalommá”, amely „a politikai és társadalmi organizáció minden rendszerének tulajdonképpeni ideális” körülírása (Brunner–Conze–Koselleck 1999: 156–157.). A szócikk szerintem éppen arról szól, hogy a demokráciának semmiféle „lényege” nincs, miközben a beszélő mindig szól valamiről, ami ott és akkor igencsak fontos a számára; ehhez kapcsolódva legfeljebb az a közhely rögzíthető, hogy az illető a hatalomról és a részvételről beszél, amikor a demokráciát szóba hozza. De ami legalább ennyire figyelemreméltó: ebben a sorsban nincs semmi sorsszerű, az elemzésből kiderül, hogy a demokrácia szónak többször akadt riválisa, és a véletlennek is szerepe volt abban, hogy mára éppen a demokrácia lett a „minden jó politikai rendszer” ernyőkategóriája.

Más a helyzet az egyéni fogalomhasználattal. Koselleck ugyan tagolja a fogalomhasználatokat térben és időben, például hatalmi helyzetek és szociális státusok szerint, de nála valóban a közösség beszél. Azaz a közösségi politikai fogalomhasználatokat igyekszik tetten érni – körülbelül úgy, ahogyan Trencsényi is írja –, amelyek szerint a nyilvános beszéd a közszféra legfontosabb alkotó tényezője, egyének közötti közösségi kapocs létrehozója. Én nem találkoztam Kosellecknek olyan elemzésével, amelyben mondjuk kiválasztott volna egy lehatárolt politikai beszédközösséget, és annak diskurzusát „ától cettig” kivesézte volna, vagy egy (kisebb-nagyobb) politikai személy(iség) fogalomhasználatát vizsgálta volna. Úgy is mondhatnám, hogy Koselleck nem empirikus vénájú szociológus, hanem teoretikus alkatú történész, akit a történeti folyamatok érdekelnek. Úgy vélem tehát, hogy az egyéni megnyilatkozásokat, még ha mindig valaki beszél is, ennek részeként értelmezi. Ezért aztán, ha elemzésünk kiindulópontjául mégis az egyéni megnyilatkozások sokféleségét választjuk, még inkább, ha ezek eltéréseit kutatjuk, akkor más szerzőkhöz kell fordulnunk segítségül, mondjuk a cambridge-i iskola képviselőihez, mint Trencsényi is írja, esetleg másokhoz. Csak éppen azt kell eldönteni, hogy mit akarunk írni: történeti szociológiát vagy fogalomtörténetet.



[33] Fiatal történészek 2000-ben alapították az első magyar társadalomtörténeti folyóiratot, a Korallt, miközben jelentek s jelennek meg Magyarországon ilyen tárgyú munkák. A társadalomtörténeti szemlélet azonban sok ellenálláson keresztül honosodik nálunk, ahogyan erről a folyóirat induló számában Bácskai Vera is beszélt (Bácskai 2000), és ahogyan erről a történettudomány mai helyzetét vizsgáló munkájában Gyáni Gábor is beszámolt (Gyáni 2000).

[34] Közülük megemlíteném Halmos Károly (1991) munkáját, amely a társadalomtörténet néhány alapvető kategóriáját vizsgálja a szótárak és lexikonok használatában, és Bene Sándor könyvét (1999), amely a Bethlen Gábor körül kialakult politikai nyelv vizsgálatával foglakozik. Bence György 1993-ban beszámolt arról, hogy az ELTE bölcsészkarán egy fogalomtörténeti kutatást előkészítő szemináriumi munka folyik (Bence 1993), de ezekből az ígéretes és nagyszabású tervekből, ismereteim szerint, kevés realizálódott a kilencvenes években.

[35] Az írás eredeti változata egy konferenciasorozat részeként hangzott el korreferátumként Trencsényi Balázs dolgozatáról (Szekeres 2002).

[36] A szócikket egyébként öten írták: Christian Meier, Hans Leo Reimann, Hans Maier, Reinhart Koselleck és Werner Conze (Brunner–Conze–Koselleck 1999).