Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

A balti őshaza és ősnyelv

A balti őshaza és ősnyelv

2.1. A balti–szláv egység kérdése

Mit jelentenek a nyelvfa- és a lingua franca-elképzelések, illetve a diffuzionizmus-evolucionizmus ellentétpárjai a balti őstörténet szempontjából?

A nyelvfa-elméletben az egyes elágazásokra, a közbülső ősnyelvekre a mai nyelvek rokonsági kapcsolataiból következtetünk.

A balti ághoz legközelebb a szláv áll.[81] A. L. Schlözer, aki 1771-es munkájában (Allgemeine nordische Geschichte… als Einleitung zur richtigeren Kenntniss aller Skandinavischen, Finnischen, Slavischen, Lettischen und Sibirischen Völker, besonders in alten und mittleren Zeiten) elsőnek adott helyes tudományos osztályozást a balti nyelvekről, ezt úgy fejezte ki, hogy a szlávok és a finnek között semmi rokonság nincs, az oroszok és a horvátok testvérek, a szlávok, a németek és a görögök harmadfokú, míg a lettek (a baltiak) és a szlávok másodfokú unokatestvérek. A történeti-összehasonlító módszer megjelenése előtti időben e rokonságot avval magyarázták, hogy a balti nyelvek a szlávból származnak.

Noha a glottokronológia sokak szeint tudománytörténeti kuriózum,[82] érdekességként megemlítem, hogy úttörői, A. Kroeber és L. Chrétien számokkal próbálták kifejezni a nyelvek közötti rokonság mértékét. 92-es közelségű a balti-szláv viszony, míg a vitathatatlanul közös ősnyelvvel rendelkező indo-iráni ág csak 91, s a sorban ezután következő itálikus-kelta ág nyelvei között a távolság már csak 87 (idézi Zsuravlev in: Birnbaum 1986:456.).

A kizárólag e két ágra jellemző sajátosságok közül első helyen a szókincs egyezéseit szokás említeni. Mégpedig fontos szavak azonosak: l. és lit. galva, p. galwo, ószl. glava ’fej’, l. salds, lit. saldus, ószl. szlad?k ’édes’, l. ezers, lit. e¾eras, p. assaran, ószl. ezero ’tó’, l. zal¹, lit. ¾alias, p. saligan, ószl. zelen ’zöld’. Az ie. szótagképző szonorikus mássalhangzók (l, r, m, n) csak itt alakultak kétféleképp: il, ir, im, in, illetve ul, ur, um, un. Az ie. -ew-ből -iau alakult (ie.*lewdheyes g lit. liaudis, szl. ljudi ’nép, emberek’, ezzel szemben n. Leute). Csak itt található meg a Saussure–Fortunatov-törvény néven ismert hangsúlyeltolódás. (Például e. sz. Nom. lit. ranka, o. ruka, Acc. rank±, ruku.) Az alaktan köréből: más nyelvekkel ellentétben az e. sz. Gen. ragja -a; az ún. névszói (határozott) melléknévi alakok megléte (lit. ma¾as, ma¾a, o. mal, mala ’kicsi’ és ma¾asis, ma¾oji, malüj, malaja ’a kicsi’ – a szláv nyelvekben az utóbbi alak kiszorította az előbbit). A mondattanban közös a kettős tagadás, a tagadás utáni Gen. és az Instr.-ban álló állítmány.

A balti és a szláv nyelvek rokonságáról, annak fokáról és okairól több mint másfél száz éve folyik a vita.[83] Családfa-elméletének megfelelően A. Schleicher az indoeurópai ősnyelv következő leágazásaként feltételezett egy közös balti-szláv ősnyelvet. (Noha komoly emberek tolla is le-leírta, balti-szláv nyelvek nincsenek, csak balti és szláv nyelvek vannak, valamint esetleg volt valamikor egy balti-szláv nyelv, így, egyes számban.) A 20. századig a nyelvészek egyöntetűen elfogadták a balti-szláv egység valamikori meglétét. Az egységet vallók közül újabb időkben Szemerényi Oszvald (1948, 1957) érvelése a legfigyelemreméltóbb, bár a magyar tudós mintha abszolutizálná a – mégiscsak a nyelvészek által megállapított – hangtörvények fontosságát. A jelentős tudósok közül Baudouain de Courtenay volt az első 1903-ban, aki tagadta az egységet (Bogoljubova–Jakubaitis 1959:348.). A. Meillet szerint a két ág nyelvei igen közeli ie. nyelvjárásokból alakultak ki, s utána párhuzamosan fejlődtek. Jan Rozwadowski három fázist különböztetett meg: közös fejlődés, szétválás, újraegyesülés. J. Endzelins ezzel inkább ellentétesen: szerinte az ie. ősnyelvből való kiválás után a két ág külön fejlődött, majd közeledett, majd újra távolodott egymástól. V. Ivanov és V. Toporov elmélete szerint a szláv ősnyelv a balti ősnyelv egy nyelvjárásából alakulhatott ki. Az elmondottak a következő sémában ábrázolhatók:

Vannak azután olyanok, akik – esetleg homlokegyenest más kiindulópontból! – tagadják, hogy a balti és a szláv nyelvek egymásból magyarázhatók (Schmid 1976:120., Gaters 1977:4., Trubacsev 1982/4:15.).

Az összehasonlító-történeti vizsgálatot új szempontokkal gazdagította az ún. areális nyelvészet – amelynek alaptétele az, hogy szomszédos nyelveknek mindig kialakulnak közös tulajdonságai –, s feltehetőleg ennek hatására ma már döntő többségben vannak azok, akik tagadják a balti–szláv egység egykori meglétét. Álláspontjukat jól foglalta össze egy 1989-es előadásában H. D. Pohl, aki szerint az ie. ősnyelv utáni ágak közül egyedül az indo-iráni létezhetett, és sem az itálikus–kelta, sem a balti–szláv a nyelvi anyag alapján nem igazolható. „Az ún. balti–szláv egység több rétegből áll, mégpedig a közös örökségből, az egymástól független párhuzamos fejlődésből és a szomszédság és/vagy a betelepülés okozta kölcsönös hatásból.” (Idézi Eckert–Bukevièiute–Hinze 1994:37.) A régészeti és a földrajzi érvek is inkább a kétkedők mellett szólnak: nem nagyon van olyan régészeti kultúra, amelyet a közös balti–szláv őshazával lehetne azonosítani.

A szláv ág után a baltihoz a legközelebb a germán ág áll.[84] Amire egyébként már a múlt század eleji nyelvészek is rájöttek, akik közül például P. Keppen (1827:19.) a baltiakat „a szláv és a gót keverékének” tartotta. Valószínű, hogy a balti–szláv egység – ha úgy tetszik: ősnyelv – megelőzte a balti–germán–szláv egységet. W. Mañczaknak (1989:27.) ugyanez a véleménye: „Több lexikai egyezés van a lengyel és a litván, mint a lengyel és a gót között, amiből az következik, hogy a szlávok mindig a baltiak szomszédjai voltak, míg a germánok eredetileg nem. Lehet, hogy azokat a törzseket, amelyek a történelem előtti időkben elválasztották egymástól a szlávokat és a germánokat, venedeknek hívták, ami megmagyarázná, hogy a germánok miért használják az ókortól kezdve a szlávok jelölésére a Venedae kifejezést, míg maguk a szlávok soha.”

Az iráni nyelvekkel: a szkítákkal és a szarmatákkal, de talán már korábban a trákokkal és a dákokkal az ősbalti dialektusok déli részei érintkeztek.[85]

A legutóbb Gamkrelidze–Ivanov (1984/I:415) rajzoltak meg egy családfát, amit ők – nyilván szégyellvén az ósdi, korszerűtlen nyelvfát, hangzatosan „derivációs-térbeli modellnek” neveztek el (lásd a következő oldalon lévő ábrát).

Amint már szó volt róla, az ábra szerint az ie. alapnyelvből először az anatóliai ág szakadt ki, majd a tokhár–itálikus–kelta (venet–messzap) trióból a tokhár, s végül a megmaradtak tovább tagolódtak egy árja–görög–örmény és egy balti–szláv–germán nyelvjáráscsoportra.

2.2. A balti ősnyelv

Hogy a nyelvfa balti–szláv–germán vagy akármelyik ága mennyire volt egységesen egy ág, az a nyelvfa-elmélet leglényegesebb és – dogmatikus felfogása esetén – a legtámadhatóbb pontja.

Amint a norvég baltista, Ch. Stang egy 1939-es cikkében kifejtette (Einige Bemerkungen über das Verhältnis zwischen den baltischen und slawischen Sprachen), két típusú egységről lehet szó: a) olyanról, amit csak egyénileg, nem pedig nyelvjárásilag-társadalmilag törnek meg, s b) olyan politikai-kulturális alapon nyugvó egységről, amelyen belül lehetnek

nyelvjárási különbségek, ám a nyelvet használók úgy érzékelik, hogy egy nyelven beszélnek. Ch. Stangnak ezek a gondolatai vezették E. Fraenkelt (1950:74.) arra a meggyőződésre, hogy a nyelvi egység fogalma definiálhatatlan. Dialektusok nélküli ősnyelvet feltételezni képtelenség, az pedig, hogy például a baltiak és a szlávok őseinek megvolt-e az az érzése, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik, aligha eldönthető.

Az ellentmondások az izoglossza fogalmával is csak látszólag oldhatók fel. G. Solta (1952:327.) szerint az ie. alapnyelvet az izoglosszák: az egyes nyelvek közötti részleges egyezések alkotják. Nyelvi egység helyett szerencsésebb sok közös izoglosszáról, ezek összesűrűsödéséről beszélni, s ez az összesűrűsödés egyaránt létrejöhetett közvetlen leszármazás, párhuzamos fejlődés, hatás, kölcsönzés, csere útján (ugyanígy Zsuravlev in: Birnbaum 1986:492.). Ám az izoglossza-elméletnek is megvan a maga hátulütője (amint ez W. Porzig munkájából – Die Gliederung des indogermanischen Sprachgebietes, 1954 –, ebből az indoeurópai izoglosszaleltárból is kiderül), ami nem más, mint hogy szükségképpen körben forgó okoskodásra kényszerülünk: ahhoz, hogy azokat az újítást tartalmazó izoglosszákat meg tudjuk húzni, amelyekből az összehasonlított nyelvek rokonságára következtethetünk, előzetes elképzeléssel kell rendelkeznünk az összehasonlított nyelvek közös ősnyelvéről, amely elképzelést viszont csak az újítást tartalmazó izoglosszák meghúzásából nyerhetünk, és így tovább, körbe-karikába (Hamp 1959:179.). G. Solta (1952:328.) ezért mondja, hogy helyesebb indogermán dialektusokról, nyelvjárásokról beszélni, mint egyetlen, nyelvjárásokra tagolt ősnyelvről, ahogy azt egyébként A. Meillet 1908-as könyvének már a címében is megfogalmazta: Les dialectes indoeuropéens.

Akár közbeiktatunk egy nyugati, ó-európai, majd egy balti–szláv–germán, majd egy balti-szláv ősnyelvet, akár nem, az biztos, hogy az ezek után következő ősbalti ág létezett. Meglétét (plusz-mínusz 1000 év eltéréssel!) i. e. 2000–500-ra teszik. Az ősbalti ezután további két nyelvjárási területre tagolódott: egy központira, amely a keletbalti őslett–litván alapját képezte, és egy peremvidékire, amely az ősnyugatbalti volt. Az utóbbiból nőtt ki a déli ősporosz–jatving és az északi őskurs. Földrajzilag a peremvidéki dialektusok nyugaton a Balti-tengerig értek, délnyugaton és délen pedig a Visztula felső folyásáig és a Pripjatyig, amelynek jobb partján már az „ősszlávok” tanyáztak. A peremvidéki baltiak délkeleten az iráni, északkeleten pedig, ahol a Moszkva folyó az Okába ömlik, a finnugor törzsekkel kerültek kapcsolatba. Amiből egyesek arra következtetnek, hogy a keletbaltiak ősei nem álltak közvetlen kapcsolatban a szlávokkal, velük csupán azokon a balti nyelvjárásokon keresztül érintkeztek, amelyek aztán névjegyüket: a helyneveket hagyván ott, a Volga és az Oka medencéjében, eltűntek a „szláv tengerben”. (Ezek az eltűnt törzsek képezték volna a baltiak többségét, állítólag háromnegyed részét. J. Ochmañski (1966:152.) ezért nem a szokásos két, hanem három ágra osztja a balti nyelveket: ezek az eltűntek lennének a keleti, s a lett-litván a középső ág. Ugyanígy V. Szedov (1987:7.), aki nyugati (porosz, jatving, galind, kurs, skalv), középső (litván, ¾emaitis, auk¹taitis, latgal, sel, zemgal) és dnyeperieknek nevezett keleti baltiakat különböztet meg – az utóbbiak közül egyedül a goljagyokról tudunk mint külön csoportról vagy törzsről. Mivel azonban a keletiek eltűntek, tanácsosabb megmaradni a hagyományos nyugati–keleti felosztásnál.)

Az ősszlávokkal a peremvidéki ősnyugatbaltiak képeztek egységet, s az ősszlávok ebből az egységből váltak ki.

Sematikusan: indoeurópai g ősbalti g központi balti g peremvidéki balti g ősszláv.[86]

Ebben az a régi felismerés tükröződik, hogy a legtöbb hasonlóság, izoglossza a nyugatbaltit (a poroszt–jatvingot) és az ősszlávot köti össze.

Az ősbalti állapotot Ma¾iulis (1981:7.) az előző oldalon lévő ábrával írta le.

Az ősbaltiból először a nyugatbalti ág vált ki. Ennek sem tudni a pontos idejét, de nem lehetett később az időszámítás fordulójánál, hiszen talán már Tacitus, de Ptolemaiosz mindenképpen különböző törzsekről beszél (aestek, galindok, suduvok). A régészeti leletek is az i. e. 5. századtól különböznek: a nyugati ágra a sírdombok közepére helyezett sírkő a jellemző, míg a lett–litván keletire a szalagkerámiával ellátott sírdombok.

A nyugatbaltiak ősei a Balti-tenger partján kapcsolatba kerültek az ott talált ismeretlen népességgel, majd az i. e. 2. század és az i. sz. 2. század között a keleti germán törzsekkel, a gótokkal, s az i. sz. 3. századtól kezdve a nyugati szlávokkal. A 7–9. századtól kezdve számolni kell a viking hatással is. A gót és viking befolyás miatt a porosz nyelv jóval közelebb áll a némethez, mint a keletbaltiak (Kilian 1982:51.).

A keleti ág felbomlása több mint ezer évvel később, az 5–7. században fejeződött be, s talán az időszámítás körül kezdődött (Ma¾iulis 1974:122.), de ez elképzelhető fél évezreddel (!) később is. (A hosszú különélés az oka a porosz, illetve a lett–litván közötti nagy különbségeknek.)

A szlávok nyomására a keletbalti törzsek is elfoglalták mai területeiket. Ekkor újra találkoztak a kb. 1000 évvel korábban tőlük eltávolodott nyugatbaltiakkal. Hogy ez a találkozás hol lehetett, „annak még körülbelüli határait sem tudjuk megvonni” (Volkaite-Kulikauskiene 1987:88.), mivel folyamatos az átmenet a nyugatbaltiaknak tulajdonított kurgán-kultúra és a keletbaltiaknak tulajdonított, i. e. 1000-től i. sz. 500-ig elkülöníthető szalagdíszeskerámia-kultúra között. Kit találtak ott a keletbaltiak? Az általános vélemény szerint finnugorokat. Szólnak érvek azonban amellett is, hogy nem: a kevés finn (észt) kölcsönszó nagy része későbbi, a letten keresztül átvett, s a mai balti területen a finnugor helynevek is elenyésző számban vannak (Ochmañski 1966).

A lingua franca-elmélet alapján nem jött létre egyetlen magyarázat sem az indoeurópai nyelvek kialakulására. E hiány elvi szükségszerűségére később visszatérek. Gyakorlati érv az elmélet ellen az, hogy az indoeurópai nyelvek struktúrája túlságosan egységes ahhoz, hogy a Rajnától az Urálig elszórt nyelvekből állhatott volna össze. A legfőbb érvet a balti nyelvek, pontosabban azok archaikus jellege szolgáltatja: az északra került balti a déli szanszkrittal, göröggel, latinnal mutatja a legtöbb hasonlóságot, ez pedig kizárólag valami közös ősnyelvet feltételezve magyarázható.

2.3. A balti nyelvek archaikussága

Ezért a balti nyelvek a maguk archaikusságával döntő fontosságúak az indoeurópai őstörténet számára. (Itt mindenekelőtt a lettnél jóval archaikusabb litvánról van szó, hisz a legarchaikusabb balti nyelv, a porosz a maga kb. 2300 fennmaradt szavával nem alkot teljes rendszerű nyelvet.)[87]

Az archaikus jelleg érzékeltetésére már a 17–18. századtól gyakran idéznek egy mondatot szanszkritül, görögül és litvánul:

Isten adott fogakat, Isten fog adni kenyeret.

Devas adat datas, Devas dasyati dhanas.

Theosz dédoke odontasz, Theosz doszei arton.

Dievas dave dantis, Dievas duos duonos.

A szólás fennmaradt poroszul is: Dewes does dantes, Dewes does geitka. (Idézi Ma¾iulis 1966–81/II:64.) Látható, hogy a p. geitko ’kenyér’ (l ie. *guei-, * gui- ’élni, élet’ – Toporov II:196.) kivételével minden szó azonos.

A balti nyelvek archaikus jellege általánosan elfogadott tétel.[88] Ennek igazolására szokás többek között a tőszámneveket felhozni, 1-től 10-ig :

ie.

Szanszkrit

(i. e. 500)

Latin

(i. sz. 100)

Gót

(i. sz. 300)

Ószláv

(i. sz. 9. sz.)

Porosz

(i. sz.15–16. sz.)

Lett

Litván

*oinos

ekas

unus

ains

edin?

ains

viens

vienas

*dwo

dvau/dve

duo/duae

twai

d?va

dwai

divi/divas

du/dvi

*trejes

trayah

tres

treis

tri

nincs adat

tris

trys

*kwetwores

èatvarah

quattuor

fidwor

cset?ri

nincs adat

èetri

keturi

*penkwe

panèa

quinque

fimf

pjat?

nincs adat

pieci

penki

*s(v)eks

¹at

sex

saihs

seszt?

nincs adat

se¹i

¹e¹i

*septm

sapta

septem

sibun

szem?

nincs adat

septini

septyni

*okto(u

a¹tau

octo

ahtau

oszim?

nincs adat

astoni

a¹tuoni

*nevm

nava

novem

niun

devjat?

nincs adat

devini

devyni

*dekm

dal’a

decem

taihun

deszjat?

dessimpts

desmit

de¹imt[a]

[a] A „9” szókezdő mássalhangzója eredetileg n- volt, amire utal a p. newints ’tizedik’, s a d- a rákövetkező „10” analógiájára váltotta fel (Erhart 1984:86.).

A balti nyelvek archaikus voltát korán felismerték, hiszen Jacob Grimm 1822-es Deutsche Grammatikjában ugyanúgy szerepelnek litván adatok, mint Franz Bopp 1833-ban megjelent nagy művében (Vergleichende Grammatik des Sanskrit, Zend, Griechischen, Lateinischen, Lithauischen, Gothischen und Deutschen), s azóta is, mind a mai napig legalábbis litvánul nem árt megtanulni egy indoeuropeistának. Amint A. Sabaliauskas tudománytörténeti összefoglalásaiból (1979–82,1984) kiderül, a jelentős nyelvtörténészek mindegyike – A. F. Pott, A. Schleicher, A. Leskien, A. Bezzenberger, W. Thomsen, F. de Saussure, A. Meillet, J. Baudoin de Courtenay, L. Hjelmslev, P. Arumaa, J. Kury³owicz, M. Vasmer, P. Ariste stb. stb. – nemhogy tudott „baltiul”, de munkássága egyik alappillére volt a baltisztika.[89]

A lingua franca-elképzelést tehát leginkább a balti nyelvek archaikussága érvényteleníti. Mikor azonban ezt az indoeurópai alapnyelvet talán leginkább megközelítő archaikusságot – a nyelvfa-elmélethez visszatérve – sokan avval magyarázzák, hogy a balti nyelvterületen volt az indoeurópai őshaza, akkor a ló másik oldalára átesve nem tesznek mást, mint hogy mechanikusan egymás helyére csúsztatják az őstörténetírás részét képező nyelvtudományt és az őstörténelmet, s ezáltal összekevernek két teljesen különböző síkot: a nyelvhasonlítás tudományos síkját (ahol a balti nyelvek központi helye vitathatatlan) és a társadalmi-történelmi valóság síkját (ahol legalábbis valószínű, hogy a balti nyelvű etnikumok peremhelyzetben voltak).

Az első síkon a balti nyelvek középpontba állítása feleletet adhat régi, megoldatlan nyelvészeti kérdésekre. Ezek közül kettőt említenék.

Rengeteg tinta elfolyt már arra, hogy a szanszkrit és az ógörög nyomán megtalálják a balti nyelvekben is az egyes számtól különböző többes szám 3. személyű igealakot. Mindjárt fölöslegessé válik a keresgélés, ha elfogadjuk, hogy a balti alak az archaikus, mert az indoeurópai primitívebb alapnyelv nem különböztette meg sem a személy, sem az idő, sem a szám kategóriáját (Klimas 1979:157.).

A másik példa a kentum–satem izoglosszával kapcsolatos. Ismeretes, hogy még a múlt század végén az indoeurópai nyelveket felosztották két nagy csoportra, annak alapján, hogy a palatális „k”, „g” hangok vagy „k”, „g”-vé keményedtek, vagy „s”, „z” (illetve „¹”, „¾”) réshanggá alakultak. Az ie. kmtom ’száz’-ból lett egyfelől a latin centum, görög he-katón, gót hund (h l k), ír cét, másfelől az avesztai satem, szanszkrit ¹atám, lit. ¹imtas, ősszl. *sz?to. Ily módon a kentum-nyelvekhez sorolták a görög, itálikus, kelta, germán, s talán az illír nyelveket (az utóbbiról nincs adat), míg a satem-nyelvekhez az ind, az iráni, az örmény, az albán, a balti, a szláv, s talán a nem adatolt trák és fríg nyelveket. Ez a két csoport ugyanakkor nagyon jól megfelelt egy nyugati–keleti felosztásnak. A képet alaposan megzavarta az A és B tokhár felfedezése a kínai Turkesztánban a század elején, majd a hettita ékírás megfejtése ugyancsak a század elején: kiderült, hogy az indoeurópai nyelvcsalád legkeletebbre, illetve legdélkeletebbre, Kis-Ázsiába vetődött nyelvei a kentum-ághoz tartoznak (tokhár känt).

Általában is a kentum-nyelvek azok, amelyek már a történelem előtti időkben leginkább eltávolodtak a „központtól”: a kelta nyugatra, a germán északnyugatra, a görög délre, a hettita és a tokhár keletre és délkeletre. W. P. Schmid (1976:118.) ebből azt a következtetést vonja le, hogy a legelső szétválás előtt nem volt különbség kentum- és satem-nyelvek között, s hogy a balti nyelveket bizonyos értelemben „satemizált kentum-nyelveknek lehet tekinteni”.[90]

2.4. A balti őshaza

Mindebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a nyelvhasonlításban elfoglalt középponti hely azonos lenne egy földrajzi középponttal. (Az utóbbi tételt már 1862-ben megfogalmazta R. G. Lathan angol nyelvész: „A szanszkrit ősi kiindulási területét is Európában, mégpedig a Baltikumban, a litván nyelvterület kelet-délkeleti határzónájában, valahol Volhínia és Podólia területén kell keresnünk.” – Idézi Makkay 1991:26.) Legújabban F. Kortlandt (1990:137.) az indoeurópai ősnyelvet egy ciklonhoz hasonlítja, amely i. e. 4500–4000 körül kezdett forogni a kelet-ukrajnai sztyeppeken, sorra vetve ki magából minden irányban az egyes nyelveket, míglen utolsónak ott maradt a litván, melynek „archaikus jellegét a ciklon nyugodt szemeként lehet elképzelnünk”. Ugyanez A. Senn (1966a, 1970) régóta hangoztatott tétele arról, hogy a balti–szláv egység csak olyan értelemben létezett, hogy e nyelvek maradtak az utolsó indoeurópai egységnek, miután a többi már kirajzott. Ennek a balti törzsökű nyelvfának a legradikálisabb képviselője W. F. Schmid (1976:118.), aki szerint el kell fordítani az indoeurópai nyelvek kutatásának az irányát: az eddigi délkeletről északnyugatra kell áthelyezni a központot, mert ott találjuk a legsűrűbb indoeurópai vízinév-hálót. Következő sémája ugyancsak úgy magyarázza a nyelvcsalád időbeli és térbeli felbomlását, s az ebből fakadó rokonsági-érintkezési viszonyokat, hogy a középen lévők hagyták el legkésőbb az ősnyelvet. (Lásd a következő oldalon lévő ábrát.)

A baltikumi őshaza feltételezése két okból is elfogadhatatlan. Az egyik az, hogy megválaszolatlanul hagyja azt a kérdést, hogy az indoeurópai törzsek hogyan és mikor kerültek fel a messzi északra, hiszen a többségi vélemény szerint „Európába való bevándorlásuk kezdeti időpontjának a legszerényebb számítás szerint is a felső paleolitikumba kell esnie” (Harmatta 1966:247.), tehát akkorra, mikor a Baltikum még jég alatt volt, vagy épphogy kezdett alóla kiszabadulni.

A másik ok az, hogy nem kapunk magyarázatot a balti nyelvek archaikus jellegére sem. A nyelvtörténet általában azt mutatja, hogy leginkább egy adott nyelvterület közepén (hacsak földrajzilag nem elszigetelt) zajlanak változások, s a peremvidék őrzi a legszívósabban az ősi állapotokat (vö. Róna-Tas 1978:173.). A balti nyelvek archaikus jellegét is éppen ebből: peremvidéki helyzetükből érthetjük meg a legkönnyebben. Az indoeurópai alapnyelv,

amely mint minden nyelv, természetesen mindig is dialektusokra tagolódott, valahol délen, Elő-Ázsiában vagy Délkelet-Európában alakult ki. A baltiak ősei valószínűleg kezdettől fogva e nyelvterület északi részén helyezkedtek el, s a szétvándorlás során egyre északabbra húzódva földrajzilag egyre jobban elkülönültek, miközben – lakatlan vagy ritkán lakott vidékeken áthaladva-letelepedve – nem érte őket komolyabb idegen nyelvi hatás, s így megőrizhették az eredeti indoeurópait. Ezt az elképzelést igazolhatja az is, hogy amikor az indoeurópai törzsökből északra történő kiágazás utolsó ágaként a lett nyelv kivált a keletbalti egységből és találkozott a finnségi nyelvekkel, hatásukra röpke néhány száz év alatt több olyan archaikus jellemzőjét elvesztette, amelyek az idegen hatástól mentes litvánban megmaradtak.

Mintha a síkok említett összekeverése miatt jutott volna G. Childe is feloldhatatlan ellentmondáshoz, mikor arról ír, hogy az I. évezred második felében a Baltikumot „a vadság állapotából épphogy kiemelkedett (barely emerging from savagery) csoportok lakták a messzi északi erdőségekben” (1947–50:334. – ami a történelmi valóságra vonatkozó állítás), ugyanakkor „a régebbre visszatekintő kronológia az észak-európaiak helyi hazafiságára nézve lehet hízelgő” (The long chronology may be gratifying to the local patriotism of North Europeans).[91]

Hogy miért? Azért, mert „az a feltételezés, hogy a harcibaltás nép és az indoeurópaiak azonosak voltak, az árja bölcsőt a Balti-tenger partjára vagy Közép-Németországba téteti” (i. m.: 335.). (Ez viszont egy tudományos hipotézis megfogalmazása.) A két tételből nem is jöhet ki más, mint a könyv utolsó, megint csak a történelmi valóságra utaló mondatában az ellentmondás nyílt bevallása: „Maga a harci-baltás kultúra azonban, úgy tűnik, Anatóliában régebbi, mint bármely más nyugatabbra fekvő régióban” (i. m.: 336.).

Ha azonban valaki nem esik a nyelv középponti és a kultúra marginális szerepéből adódó látszólagos ellentét csapdájába, akkor a diffuzionizmus receptje alapján régészeti kultúrák szerint is megpróbálhatja leírni az indoeurópaitól az egyes balti nyelvekig vezető utat.

Az indoeurópaiak őshazájukból (lett légyen az akár a Közel-Kelet, akár a Balkán, akár a Közép- és Al-Duna medencéje vagy a Fekete-tenger feletti sztyeppek) több irányban vándoroltak szét. Egyik csoportjukat, a szlávok–baltiak–germánok őseit a zsinórdíszeskerámia-kultúrával szokás azonosítani. Ezek megint csak többfelé tagolódtak. Egyik részük északnak ment, ahol az i. e. III–II–I. (?) évezred folyamán találkozott a késői mezolittól, az i. e. VI–V. évezredtől ott: a mai három balti állam, illetve az egykori Poroszföld északkeleti területeit lakó (a mezolitikumi Kunda-kultúrát folytató) Narva- és a délnyugati területeit lakó Nemunas-kultúra „ismeretlen nemzetiségű” népével, s összeolvadt vele, aminek eredménye a Tengermellék-kultúra (Haffküstenkultur, lengyel nevén Rzucewói kultúra), amely talán azonosítható az ősszláv–ősnyugatbalti ősnyelvvel, majd az ebből kivált ősnyugatbaltival. Másik részük keletre ment, s a Közép-Dnyeper medencéjében az ott talált rokon (indoeurópai?) Dnyeper–Donyeck-kultúra népével összeolvadva létrehozta a Dnyeper–Daugava-kultúrát (ez lehetne az őslett-litván), illetve még később a Felső-Volga vidékén az ott talált, ugyancsak rokon (indoeurópai?) Felső-Volga-kultúra népével összeolvadva a Fatjanovo-kultúrát (ez lenne az utóbb felszívódott legkeletibb balti nyelv népe).

A régészeti kultúrák és nyelvek ilyen takaros egymásra fektetése ellen számos kifogás emelhető (jó párat közülük már említettem is), s az is csorbítja a történet hitelét, hogy a végeredmény nem stimmel: amint A. Mjadzvedzeu (1994:15.) összeszámolta, a vaskorra (i. e. 8. sz. – i. sz. 8. sz.) a régészeti kultúrák száma egyedül Fehéroroszország területén 10-re szaporodott-osztódott, ezekhez rendelhető 10 önálló nyelv azonban persze nincs.[92]

Mégis, mindennek ellenére, csupán e diffuzionista recept alapján lehet bármi érdemlegeset mondani a kultúrák kialakulásáról. Az evolucionizmus megmarad találkozásaik és az ezekből adódó folyamatok bonyolultságának az általánosságánál. És ez törvényszerűen van így. Látnunk kell, hogy a nyelvészet és a régészet fent vázolt két-két módszere közül a nyelvészetiek a meghatározóak, azok között pedig a nyelvfa-elmélet. A nyelvészet elsődlegességének okát már említettem: csak a nyelvnek van – természeti-fizikai összetevőjéből következő – folyamatossága. A nyelvészeten belül pedig az biztosít a nyelvfa-elméletnek használhatóságot a használhatatlan lingua franca-elmélettel szemben, hogy az előbbi a mai megfogható sokféleséget egy korábbi egyféleségből, a jelent a múltból vezeti le, míg az utóbbi egy korábbi sokféleségből a későbbi egyféleséget, tehát mintegy a régmúltból a múltat. Hiába nagyon tetszetős az az elképzelés, amely szerint „az egyes különváló nyelvek sem elsősorban generációs változásokkal vagy a társadalmi-gazdasági fejlődés következtében, hanem főleg a kis közösségek belső eltolódásával és egymásra településével, valamint külső, idegen nyelvű közösségekkel létrejövő újabb kapcsolatok révén formálódnak” (Harmatta 1990:245.), amikor e folyamatok résztvevői közül mindig csak azt az egyet ismerjük, amelyiknek a nyelve győztesen került ki e találkozásokból, s eljutott a máig, vagy legalább addig, hogy lejegyezzék. Ezért e folyamatok kulcsszava – amint például Komoróczy Géza (1976a:104.) vagy C. Renfrew (1989a:86.) hangsúlyozzák – a nyelvcsere, mert „nyelvek vándoroltak, nem pedig népek, bár minden vándorló nyelvnek kellett hogy legyen legalább egy maroknyi hordozója” (Djakonov 1982/4:18.). A nyelvcsere során lecserélődött nyelvekről azonban semmit nem tudunk, azok asszimilálódtak-elpusztultak (vagy ritka esetben talányos szigetként maradtak fenn, mint például a baszk). Tudomásunk-tudásunk kizárólag a nyelvfa-elmélet segítségével nyelvcsaládokba sorolt nyelvekről lehet. Ezért teljes mértékben indokolt, hogy J. Untermann (1983:155.) a már említett nagy jelentőségű tanulmányban nyelvelméleti érvekkel rehabilitálja a nyelvfa-elméletet, ám ugyanakkor kijelöli annak (a legfontosabb őstörténeti tudományszak leghathatósabb elméletének!) érvényességi körét is: „A bizonyítottan indogermán nyelvet beszélő népcsoportok közötti különbségek (…) a történelmi időben oly jelentősek, hogy nem lenne szabad, hogy bárkinek eszébe jusson e nyelveket »etnikai« kritériumok alapján közelebbi kapcsolatba hozni egymással. Abban a hagyomány-folytonosságban, amely e nyelveket beszélőket az alsóbb alapnyelvekkel és közös ősalapnyelvükkel és azoknak beszélőivel összeköti, etnikai változásoknak is végbe kellett menniük (a nyelvi folytonosság megőrzése mellett), amelyeknek az eredménye a később megfigyelhető sokféleség. A nyelveket összehasonlító modellből ez és csak ez olvasható ki. Minden más nyitott, tehát az összes, az etnikai átalakulás szakaszaira és feltételeire (helyváltoztatás, politikai átszerveződés, vallási reformok, a szomszédok hatása) vonatkozó kérdés nyitott marad. E kérdéseket csak a történész világíthatná meg, de ő is legfeljebb csupán a történelmi és a történelem előtti idők közötti keskeny határszakaszra vonatkozólag. E szakaszon túl azonban magán a nyelvtudományon kívül nincs olyan tudományág, amely nyelveket népcsoportokkal azonosítani tudna. Amely viszont csak azt képes megállapítani, hogy valami történt; arról azonban semmit nem tud mondani, hogy mi történt.” Érvényes ez I. Djakonov (1994:67.) számomra talán legésszerűbben hangzó elképzelésére is, amely szerint a földművelő indoeurópaiak szétszivárogtak Eurázsia nagy térségein, miközben átadták tudományukat és nyelvüket az útjukba került kisebb létszámú és primitívebb társadalmi formációban élő törzseknek. Hogy azonban ezek kik voltak, milyen nyelv(ek)en beszéltek, arról nem sok fogalmunk lehet.



[81] „A laikus számára a litván nyelv latin végződésekkel ellátott szláv nyelvnek tűnik.” (Erhart 1984:9.)

[82] Például Fodor 1961. Elnézőbben tárgyszerű ismertetése: Szemerényi 1971–82/II:87–101.

[83] A kérdésről magyarul: Papp 1979, Hutterer 1986. A balti-szláv kérdés történetének legjobb nyomon követése szláv oldalról: Birnbaum 1986, Zsuravlev in: Birnbaum 1986. A balti–szláv egység megítélése távolról sem volt mindig tisztán tudományos kérdés. (Sőt, talán még ma, az újjáéledt nacionalizmusok idején sem egészen az: egyik-másik nyelvész szavaiból mintha több ezer évre visszamenő nemzeti büszkeség felhangjait lehetne kihallani…) Puskin híres-hírhedt „imperialista” versében (Oroszország rágalmazóihoz) könnyű kézzel hajít egy zsákba litvánokat, lengyeleket: „A litván felkelés – talán az háborít? / Csitt, mondom: itt maguk közt vitáznak a szlávok.” (Képes Géza ford.) Vagy egy másik példa: a múlt század végén, a lett nemzeti megújulási mozgalom egyik vezéralakja, K. Valdemars azon a címen szövetkezett – talán némileg rövidlátó módon – a cári kormánnyal a helyi német hatalom ellen, hogy a lettek és a szlávok egy és ugyanazon család gyermekei.

[84] Látványos példaként a lit. „11–19” (vienuo-lika, dvy-lika stb.) és a gót „11–12” (ain-lif g n. elf; twa-lif g zwölf) összetett tőszámneveket szokás felhozni, ahol is a második tag l ie.*liqu l *leih ’maradni, maradék’ tővel kapcsolatos. Az „egy (kettő stb.) marad tíz után” szerkezetből a litván az „egy marad” szerkezetre rövidített, a lett az „egy a tíz után” szerkezetre: vien-pa-desmits g vienpadsmit, divi-pa-desmits g divpadsmit stb. (Zinkevièius 1984–94/I:326.)

[85] Ezt M. Vasmer (1913:3.) cáfolja, mondván, hogy a baltiban nincsenek még közvetett iráni jövevényszavak sem, ami azt bizonyítja, hogy a dél-oroszországi iráni és a balti törzseket elválasztotta egymástól a Pripjaty medencéjében tanyázó szlávok sávja. Amint szó volt róla, ennek viszont újabban többen (Toporov–Trubacsev 1962:230, Schmid 1966:7–9., Trubacsev 1968:274.) ellentmondanak: a vízinevek tanúsága szerint a baltiak délkeleten, a Szejm és a Gyeszna medencéjében találkozhattak iráni törzsekkel.

[86] Ezért mondja Ivanov–Toporov (1961), hogy az ősszlávot megelőzte egy közös balti-szláv időszak, az ősbaltit azonban nem, annak közvetlen előzménye az indoeurópai alapnyelv volt.

[87] Nemcsak laikusok, de – a nemzeti érzés bűvöletében – sokszor komoly nyelvészek is összekeverik azt a kérdést, hogy milyen régi egy nyelv, avval, hogy mennyire archaikus. Az utóbbit nagyon világosan megfogalmazta S. Karaliunas (1987:4.): „A balti nyelvek a többi indoeurópai nyelvtől bizonyos fonetikai-fonológiai, nyelvtani és lexikai-szemantikai jellemző jegyekben különböznek, amelyek összessége a balti nyelvek specifikumát alkotja. E jellemző jegyek közül némelyek a balti nyelvek több évszázados önálló léte során kialakult újítások, mások az ősi indoeurópai múltból örökölt archaizmusok. Mivel a legtöbb indoeurópai nyelv – az élők is, de az évszázadokkal ezelőtt kihaltak is – ezeket az archaizmusokat nem őrizte meg, ezért ezek még jobban kiemelik a balti nyelvek specifikumát.” A balti nyelvek tehát archaikusak, viszont meglehetősen fiatalok, hiszen önálló lettről és litvánról csak a 6–11. századtól beszélhetünk.

[88] Bár vannak a jelentős indoeuropeisták között is néhányan, akik erős kételyeket táplálnak legalábbis a tekintetben, hogy a szláv nyelveknél archaikusabbak lennének a baltiak. E. Fraenkel egy mondata (1950:75.) arról tanúskodik, hogy ő az ellenkezőjét gondolja: „A szláv olykor kevésbé régies, mint a balti.” Tehát csak olykor, „hin und wieder”. A. Brücknerre hivatkozva O. Trubacsev (1982/4:24.) is hasonlóan vélekedik, s a szláv igeragozást mindenképpen archaikusabbnak tartja, mint a baltit. A moszkvai nyelvész szerint a szláv ág nemcsak hogy nem származik a balti ág egy peremnyelvjárásából, de még érintkezés is csak igen későn, i. e. 500 körül jött létre közöttük. A kérdésről azért lehet szinte vég nélkül vitatkozni, mert egy feltételezett indoeurópai ősnyelvhez való viszonyról van szó. Számomra az az „arany középutas” álláspont látszik a legelfogadhatóbbnak, amit H. E. Mayer (1995:67.) úgy fejezett ki, hogy a balti konzervatívabb a hangtanában, a szláv az alaktanában, de a konzervatív balti hangrendszer – a szóvégi „s” megőrződése – az alaktanát is konzervatívabb színben tünteti fel.

[89] smert A. Meillet század elején tett kijelentése: „Aki azt akarja tudni, hogyan beszéltek őseink, utazzon el és hallgassa meg, hogyan beszél a litván paraszt.” (Idézi Sabaliauskas 1986:18.) Ennek ellenére a legtöbben – az indoeurópai nyelvek rokonságát 1786-ban felfedező kalkuttai brit jogász, W. Jones ugyanúgy, mint az összehasonlítást tudományos alapokra helyező F. Bopp – a három holt nyelvet, a szanszkritot, az ógörögöt és a latint választották az összehasonlítás alapjául, noha ezek valószínűleg több „romlást” mutatnak az indoeurópai alapnyelvhez képest, mint a litván. (Az indiai S. K. Chatterji [1968] szerint például az árják, az indo-iráni törzsek valahol a déli eurázsiai sztyeppeken lévő őshazából való elvándorlás után, ami i. e. 2100 körül kezdődhetett, még vagy 700 évig bolyongtak – mezopotámiai, perzsiai, afganisztáni megállókkal –, amíg Észak-Indiában letelepedtek, s ez természetesen nyomot hagyott nyelvükön, a védikus szanszkriton is.) A balti nyelvek – ahogy a litván származású amerikai nyelvész, Antanas Klimas cikkének a címében (1979) mondja – a sarokba szorultak, s minden archaikusságuk és élő voltuk ellenére csak kisegítő-kiegészítő szerepre voltak kárhoztatva. A helyzet csak a második világháború után kezdett lassan megváltozni néhány nagy jelentőségű munka jóvoltából. Ezek sorában feltétlenül meg kell említeni E. Fraenkel könyvét (1950) és etimológiai szótárát (1962–65), az első – noha nem teljes – összehasonlító balti nyelvtant (Stang 1966), továbbá V. Ivanov, V. Toporov, O. Trubacsev és más orosz nyelvészek munkásságát.

[90] Más érvek alapján H. Schelesniker hasonló eredményre jut, azt írván, hogy a balti (és a szláv) nyelvek eredetileg a nyugati indoeurópai nyelvekhez tartoztak, de keleti hatásra másodlagos szatemizáción mentek át, s ilyenformán összekötő kapcsot képeznek a két ág között. (Idézi Makkay 1991:187–188.)

[91] Külön tanulmányt vagy inkább pamfletet lehetne írni arról, hogy mi köze van bárminemű mai „helyi hazafiságnak” ahhoz, hogy ki élt az adott területen 5–6 ezer évvel ezelőtt, s arról, hogy miért jelenik meg egy efféle, a helybelieket már nem is elnézően, hanem ironikusan szemlélő mondat – amilyenektől egyébként hemzseg az őstörténetírás – egy Childe-formátumú tudós tollán.

[92] Hacsak nem számolunk a nyelvjárásokkal is, mint például a Lettország régészetét bemutató összefoglaló munka szerzői (Latvijas 1974:92.), akik a középkori lett nyelvjárások térképét visszavetítik i. e. 1500–500-ra, s a régészeti kultúrákat e nyelvjárások szerint különítik el.