Ugrás a tartalomhoz

Alkotmányjog

Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet (2005)

Eötvös Károly Intézet

5.2. A szociális biztonsághoz való jog

5.2. A szociális biztonsághoz való jog

     A szociális biztonság összetett kategória. Tartalmából történetileg először a társadalombiztosítás jelent meg, amelynek lényege a vásárolt, noha nem szükségképpen egészen konkrétan meghatározott szolgáltatás. A rendszer a kockázati közösségbe tartozók (osztottak) szolidaritásán alapul. Ami az jelenti, hogy – jövedelemarányos befizetés mellett – a felmerülő élethelyzetből (öregkor, betegség, stb.) eredő igény esetén jár szolgáltatás, és a kivét mértéke nem csupán a hozzájárulás nagyságától (biztosítási elem), de a társadalmi szolidaritástól is függ. Így például a nyugdíj összegét a befizetések mellett meghatározzák a biztosított szükségletei is, vagy egészségügyi szolgáltatás esetén az igénybe vétel alapja, akár minimális hozzájárulás esetén is, a felmerült igény. A szociális biztonság második eleme a szociális (és egészségügyi) segítség. Ez alapján lehetővé válik, hogy az „egyensúlynorma zárójelbe kerüljön azok esetében, akik társadalmilag elismert okból nem képesek az ellenszolgáltatásra.” Ilyen esetben vagy hozzájárulás nélkül kap valaki szolgáltatást, vagy az abban részesülő valamilyen, utólag megállapított kényszer-ellenszolgáltatás nyújtására (például közmunkára) kötelezett. Ez az elem teljes mértékben a szolidaritáson nyugszik.

     Az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése alapján a Magyar Köztársaság polgárainak joguk van a szociális biztonsághoz, öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság, és önhibájukon bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. A (2) bekezdés szerint, az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és szociális intézmények rendszerével valósítja meg az állam.

     Az Alkotmánybíróság többször is megállapította, hogy az ellátáshoz való jogosultság nem jelenti azt, hogy az állampolgároknak joga lenne az elért életszínvonaluk megőrzésére, következésképpen az állam nem köteles garantálni a nyugdíjak és az egyéb ellátások értékének a megőrzését. Csupán az volna eleve alkotmányellenes, ha az állam az ellátások összegét egyáltalán nem vagy csak szélsőségesen alacsony mértékben emelné, illetve ha eseti szociális segélyezés útján valósítaná meg. Ez utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy megszüntetné a vásárolt jogokat, mint az ellátás alapját. Az állam széleskörű jogosítványokkal rendelkezik a szociális ellátásokon belüli változtatásokra, a gazdasági viszonyok függvényében.

     A gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII. törvény (Bokros-csomag) jelentősen szűkítette a szociális ellátások tartalmát. Az Alkotmánybíróság a törvény alkotmányosságának vizsgálata kapcsán több fontos követelményt tisztázott a szociális jogok tartalmának korlátozásával összefüggésben. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a társadalombiztosítási rendszer keretében nem alkotmányos követelmény a járulékfizetési kötelezettség és a társadalombiztosítási szolgáltatások pontos megfeleltetése. Ugyanakkor a kettőjük közötti viszonyt nem lehet a járadékfizetési kötelezettség érintetlenül hagyása mellett lényegesen és aránytalanul megváltoztatni a társadalombiztosítási szolgáltatás kiüresítésével, mert az már a vásárolt jogok – azaz a járadékfizetés – alapján létrejött tulajdonosi pozíció sérelmét jelenti. A vitatott törvény ugyanis elvonta volna a betegbiztosítottak összességét tekintve az úgynevezett keresőképtelenségi táppénzjog több mint háromnegyedét. (Beszúrás 4.)

     Ezzel szemben az Alkotmánybíróság az arányosság mércéjét alkalmazva arányosnak ítélte, tehát nem találta alkotmányellenesnek bizonyos szolgáltatások, így például a fogászati vagy gyógyfürdői ellátás költségtérítését. A költségtérítés nem ellentétes az ellátásra való jogosultság alkotmányos követelményével sem, mivel az nem jelenti egyes ellátási formák garantálását. A testület nem fogadta el a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való alkotmányos jogra (70/D. §) történő hivatkozást sem, amely megpróbálta úgy értelmezni a „legmagasabb szintű” kifejezést, hogy az orvostudomány mindenkori fejlettségének megfelelő ellátást teszi szükségessé, és nem a kényszerű anyagi korlátokra utalna. Ebből a jogból ugyanis az államnak az az alkotmányos kötelezettsége származik, hogy a nemzetgazdaság teherbíró képességének megfelelően biztosítsa a lehető legkedvezőbb szolgáltatásokat.

     Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az állam, anyagi lehetőségeinek megfelelően, széleskörűen avatkozhat be a szolgáltatások tartalmába, így egyes szolgáltatásokat alanyi jogosultságból rászorultság esetén járóvá tehet, de a változtatás joga nem korlátlan. A szolgáltatás nem csökkenthető a 70/E. § alapján megkövetelhető minimális szint alá, és a változások nem ütközhetnek a jogállamiságból eredő jogbiztonság követelményébe, azaz nem vezethetők be azonnali hatállyal, hanem megfelelő időt kell biztosítania jogosítottaknak a hatályba léptetés elhalasztásával az új körülményekre való felkészülésre. Így a családi pótléknak alanyi jogosultsági jellegét rászorultság alapján járóvá alakítása nem történhet a családok számára megfelelő felkészülési idő biztosítása nélkül.

     Az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a 70/E. §-ban biztosított szociális biztonsághoz való jog megköveteli a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimum garantálását ahhoz, hogy az emberi méltósághoz való jog [54. § (1) bekezdés] megvalósulhasson. A megélhetési minimumnak érvényesülnie kell a nyugdíj, más társadalombiztosítási szolgáltatások, illetve a szociális ellátások esetében. Ugyanakkor a testület álláspontja szerint a megélhetési minimum garantálásából konkrétan meghatározott részjogok a magyar Alkotmány alapján nem vezethetők le, így nem vezethető le a lakáshoz való jog sem. (Beszúrás 6.)

     A társadalombiztosítás 1997. évi átalakítása – a magánbiztosítás magánnyugdíj- és egészségpénztárak útján történt bevezetése – a biztosítási elemet erősítette a szolidaritással szemben. Mivel azonban a magánbiztosítás csupán kisegítő jellegű az általános társadalombiztosítás mellett, ez a lépés a rendszer vegyes jellegét fenntartotta. Az Alkotmánybíróság ennek a reformnak az alkotmányosságát implicite elfogadta, amikor az új helyzetből eredő nyugdíjemelési szabályokat vizsgált. Ugyanakkor kimondta, az új szabályozásból eredő alkotmányossági követelmények nem alkalmazhatók azokra, akik nem az alapján szereztek jogosultságot. Az állam helytállási kötelezettsége a korábbi szabályok szerint nyugdíjjogosultságot szerzők esetében a korábbi szabályok szerint alakul. 

Ferge Zsuzsa: Vannak-e tiszta elosztási elvek? In: Hanák Katalin – Neményi Mária (szerk.): Szociológia – emberközelben. Losonczi Ágnes köszöntése Budapest, Új Mandátum, 1998. 17. old.

26/1993. AB határozat

43/1995 AB határozat

56/1995. AB határozat

32/1998. AB határozat

42/2000. AB határozat

39/1999. AB határozat

Sári János: Alapjogok. Alkotmánytan II. (2. Áldolgozott kiadás) Budapest, Osiris, 2003, 219. old