Ugrás a tartalomhoz

Alkotmányjog

Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet (2005)

Eötvös Károly Intézet

8. fejezet - A gazdasági, szociális és kulturális jogok alkotmányos védelme

8. fejezet - A gazdasági, szociális és kulturális jogok alkotmányos védelme

1. A gazdasági, szociális és kulturális jogok védelmének elméleti kérdései

     A gazdasági, szociális és kulturális jogok, vagyis az emberi jogok úgynevezett második generációjába tartozó jogok a XIX. század második felében fogalmazódtak meg, majd a XX. században nyertek alkotmányos és nemzetközi védelmet. Ebbe a jogcsoportba tartozik például a munkához, a szociális biztonsághoz, az egészséghez, illetve az oktatáshoz való jog.

     A gazdasági, szociális és kulturális jogok alapján – ellentétben az első generációs polgári és politikai szabadságjogokkal – az államtól pozitív magatartás várható el, e jogok a polgárok számára szolgáltatások nyújtására való jogosultságot biztosítanak. E szolgáltatásokat azonban az államnak csak a rendelkezésére álló erőforrásokhoz mérten kell nyújtania, azok optimális megvalósítása jogilag nem kényszeríthető ki. Természetesen a szolgáltatások tényleges tartalmát jelentő, alacsonyabb szintű jogszabályokban meghatározott állami kötelezettségek már bírói úton kikényszeríthetők.

     A gazdasági, szociális és kulturális jogokat az emberi jogok második generációjának nevezik, az első nemzedéket a polgári és politikai jogok jelentik. A generáció fogalmának használata az emberi jogok kapcsán nem helyes, hiszen a nemzedékek váltják egymást, és a később, a tizenkilencedik század második felében megfogalmazott, majd a huszadik században alkotmányos és nemzetközi védelmet nyert gazdasági, szociális jogok semmiképpen sem cserélik le a polgári és politikai jogokat. A gazdasági jogokat a munkához való jog és általában a munkaviszonyhoz kapcsolódó jogok jelentik, a szociális jogok közül a legfontosabb a szociális biztonsághoz való jog, amely a társadalombiztosításhoz és a szociális és egészségügyi segítségnyújtáshoz való jogot tartalmazza, idetartozik az egészséghez való jog, vagy az egyes sérülékeny társadalmi csoportokat védő jogok, a kulturális jogokhoz tartozik az oktatáshoz való jog, és a szűkebb értelemben vett jog a kultúrához. A továbbiakban, hacsak a szövegkörnyezetből más nem derül ki, a szociális jogokat mind a három csoport együttes megnevezésére használom.

     A szociális jogokat két csoportba sorolhatjuk. Az egyik csoportot a gazdasági, szociális és kulturális tartalmú szabadságjogok jelentik, amelyek önállóvá vagy legalábbis külön nevesítetté váltak anyajogukhoz képest. Idetartozik például a szakszervezeti szervezkedés szabadsága. Ezek kapcsán az állami kötelezettség alapvetően negatív jellegű, el kell tűrnie azok gyakorlását, és csak annyiban tevőleges, hogy védenie kell az adott jogot, illetve esetlegesen hozzá kell járulnia a gyakorlás előfeltételeinek a megteremtéséhez. A szociális tartalmú szabadságjogoknak a jogi kikényszerítése nem különbözik alapvetően a polgári és politikai jogokétól. A másik csoportot azok a – „valódi” – gazdasági, szociális és kulturális jogok jelentik, amelyek esetében az állami magatartás lényege pozitív, és valamilyen szolgáltatás nyújtására való jogosultságot teremt. Olyan szolgáltatásokról van szó, amelyek – piacgazdaságban és tipikus esetben – más magánszemélytől is beszerezhetők lennének, ha a jogosultnak megfelelő anyagi eszközök állnának rendelkezésre. Megfelelő kínálati piac esetén az állami materiális szolgáltatás átfordítható pénzbelivé, így a jogosított maga vásárolhatja meg a versengő szolgáltatók egyikénél, amire szüksége van. Ugyanakkor még egy piacgazdaságban is előfordulhat, hogy az igényelt szolgáltatás nem vásárolható meg, mert ritka, nagyon költséges, vagy helyben nem hozzáférhető. Ilyenkor nem marad más, mint a szolgáltatás materiális állami kielégítése.

    A szociális jogok alapján elvárható állami szolgáltatás viszonylagos természetű, a kormányzatnak a rendelkezésére álló erőforrásoknak megfelelően kell azt nyújtania. Tényleges tartalmukat alacsonyabb színtű jogszabályok útján a törvényhozás és a kormány szabja meg, amelyek lehetőséget teremtenek a rendes bíróság előtti egyéni jogérvényesítésre. A szolgáltatási jogok esetében is vannak járulékos elemek, ilyen az államnak a védelmi, illetve az eljárási és egyéb jogbiztonsági kérdések esetében fennálló kötelezettsége. A védelmi jogosultság kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az nem jelenti az alacsonyabb szintű jogszabályok által előírt szolgáltatások csökkenthetetlenségét, de azt sem hogy az azt nyújtó intézményrendszer – a társadalombiztosítás – ne lenne átalakítható.

     A gazdasági, szociális és kulturális szolgáltatási jogokat több szempontból szembe állítják a polgári és politikai jogokkal. Ilyen eltérés az állami kötelezettség közvetlen jellege a polgári és politikai jogok esetében, míg fokozatossága a gazdasági, szociális és kulturális jogok esetében. Szembeállítható tehát az időbeli dimenzió. A polgári és politikai jogok biztosítása azonnali állami feladat, míg a gazdasági, szociális és kulturális szolgáltatási jogokat fokozatosan kell megvalósítani. A polgári és politikai jogok tekintetében fennálló közvetlenség a gyakorlatban késedelmet szenvedhet, gondoljunk csak az Alkotmánybíróság által hagyott türelmi idő sokszoros parlamenti túllépésére. A szociális jogok fokozatos megvalósítása azonban nem jelent passzivitást.

     Az előzőkből következik a bírói úton történő kikényszeríthetőség problémája. A kérdés fontos, hiszen az általános felfogás szerint addig beszélhetünk emberi jogokról, amíg bírói úton történő érvényesítésük lehetséges. A szociális szolgáltatási jogból eredő ideális állapot – például az egészséghez való jog kapcsán a mindenkit megillető, lehető legmagasabb szintű egészség – megteremtésének elmulasztása, jogi úton, nem kérhető számon. Ami lehetséges, azoknak a tartalmi elemeknek – konkrét állami kötelezettségeknek – a peresítése, amelyeket alacsonyabb rendű jogszabályok mondanak ki. Bírói kikényszerítésük csupán részben lehetséges, egyes részjogok tekintetében alacsonyabb szintű jogszabályok, illetve egyes polgári és politikai jogok segítségével, továbbá az intézményvédelem és a jogbiztonság tekintetében. Következésképpen a gazdasági, szociális és kulturális jogok természete kettős. Részben valódi jogok, illetve a szolgáltatás optimális megvalósítását illetően államcélok. Az államcél jelleg, annál kevésbé probléma, hiszen, a válságrégiók, depressziós övezetek tömeges problémáit nem lehet per útján, kizárólag az egyéni jogvédelem útján megoldani, hanem csupán aktív, állami feladatvállalással. Az állami célkitűzésekből konkrét feladatoknak kell következniük.  Ilyen értelemben, abban tudniillik, hogy az egyéni jogvédelem mellett kollektív, állami fellépésre van szükség, arra a következtetésre juthatunk, hogy a szociális jogok kollektívebb természetűek, mint a polgári és politikai jogok. Az, hogy a szociális jogok részben államcélnak tekinthetők, egyébként nem jelenti azt, hogy ebben a vonatkozásban ne lennének megsérthetők, a belső demokratikus politikai folyamat mellett a nemzetközi felülvizsgálat ennek a – jogilag nem kötelező – megállapítását végzi el. A szociális jogok, mint államcélok legfontosabb megsértését az anyagi erőforrások indokolatlan elvonása, illetve elfecsérlése jelenti.

     Érdekes kérdés a polgári és politikai jogok univerzális jellegének szembe állítása a szociális jogok partikuláris karakterével. E szerint például a véleménynyilvánítás szabadsága mindenkit megillető jog, ezzel szemben, mondjuk, az egészséghez való jog részeként, az egészségügyi ellátáshoz való jognak csupán az azt igénybe venni kívánó, a beteg, az alanya. Ezzel az érveléssel két probléma van. Az egyik – elfogadva a kiindulópontot – az, hogy egy polgári és politikai jog is lehet partikuláris, azaz szituációhoz kötött, ilyen például a védelemhez való jog. Ennél komolyabb gond, hogy ez a szembeállítás nem egyenlő mércét használ a polgári és politikai, illetve a gazdasági és szociális jogok esetében. Amikor a polgári és politikai jogok kapcsán azok univerzális jellege kapcsán absztrakt jogviszonyra épít, míg a szociális jogokkal összefüggésben mellőzi az absztrakt jogviszony szempontjából való megközelítést, és az ilyen jogokat a megvalósulás perspektívájából tekinti partikulárisnak. Következésképpen, azonos mércét használva, a véleménynyilvánítás szabadsága és az egészségügyi ellátáshoz való jog az absztrakt jogviszony szintjén egyaránt univerzális, mindenkit megillető jog, ugyanakkor realizálásuk síkján mindkettő partikuláris, az első esetben véleménynyilvánítási, a második esetben egészségügyi szolgáltatás igénybevételéhez kapcsolódó szituációhoz kötött.

     Más tekintetben – amely a nemzetközi védelem szempontjából fontos – azonban a polgári és politikai jogok valóban univerzálisak, míg a gazdasági, szociális és kulturális szolgáltatási jogok partikulárisak. Az emberi jogok előbbi csoportja esetében ugyanis lehetséges valódi nemzetközi standardok felállítása – például a véleménynyilvánítás szabadsága kapcsán akár az előzetes, akár az utólagos cenzúra tilalma, amely bármely államon számon kérhető –, míg a második csoport esetében a jogok relatív, erőforrásoktól függő megvalósítása miatt ez a helyzet nem áll fenn. A szociális biztonsághoz való jog kapcsán bírálható egy állam társadalombiztosítási rendszere, mert nem ismer bizonyos pénzbeli szolgáltatási formát, például az árvaellátást, de annak tényleges összege tekintetében az államok eltérő gazdasági lehetőségei miatt nem dolgozható ki nemzetközi standard.       

     Különbségek állnak fenn a különböző jogok védelmének költségeit illetően. Egyes megállapítások szerint a polgári és politikai jogok nem jelentenek súlyos anyagi terhet a közösség számára, míg a gazdasági, szociális és kulturális jogok biztosítása drága, és komoly mértékű állami újraelosztást kényszerítenek ki. A polgári és politikai jogok védelme valójában nem olcsó, az államnak fenn kell tartania a széleskörű jogállami intézményrendszert.

Szigeti Péter – Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Budapest, Napvilág, 1998, 193. old

Lásd részletesen Juhász Gábor: Az alkotmányeszme mostoha gyermeke: néhány gondolat a szociális biztonsághoz való jog természetéről és szabályozásáról. Esély 1996/3 37. old