Ugrás a tartalomhoz

Alkotmányjog

Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet (2005)

Eötvös Károly Intézet

3.4. A becsületsértő beszéd

3.4. A becsületsértő beszéd

     Azon büntetőtörvényi tényállást megsemmisítő határozatában, amelynek alapján a közszereplő politikusokat bírálók voltak elítélhetők (hatóság vagy hivatalos személy megsértése), az Alkotmánybíróság megállapította, hogy elvileg nem ellentétes az Alkotmánnyal a hatóság vagy hivatalos személyek becsületének vagy jó hírnevének büntetőjogi védelme, az alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre azonban a közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyeknél, tehát a bírálattal messzebb is el lehet menni. Ennek következtében a hivatalos személyek becsületének védelme is a mindenkire vonatkozó becsületsértési és rágalmazási tényállások alapján történhet.

     Az Alkotmánybíróság itt fejtette ki azon elvi tételét, miszerint tilos az értékítéletet kifejező véleménynyilvánítást büntetni, bármennyire sértse is az a bírált hivatalos személy becsületét. A becsület csorbítására alkalmas tényállítások büntetése pedig csak akkor alkotmányos, ha a tényt állító személy tudta, hogy közlése lényegét tekintve valótlan, vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint elvárható figyelmet elmulasztotta.

     Egy másik híressé vált amerikai legfelsőbb bírósági döntés egy közszereplést is vállaló tiszteletes és a személyiségi jogait sértő férfi magazin vitáját döntötte el. A Hustler cimű szexmagazin 1983 novemberi számának belső címoldalán közölt karikatúra a politikai tevékenységéről is ismert papot saját édesanyjával való nemi aktus közben ábrázolja a következő aláírással: „Jerry Falwell élete első esetéről beszél.” A rajz mellett az is olvasható volt, hogy az nem a valóságot ábrázolja. A karikatúrával a lap Falwell álszent jellemére kívánt utalni. A szövetségi legfelsőbb bírák megsemmisítették az alsóbb bíróságoknak a magazint elmarasztaló és bánatpénz fizetésére kötelező döntését. Az indokolás lényege: ha valaki közéleti tevékenységre vállalkozik, több mindent kell elviselnie.

     Az Alkotmánybíróság indokolása értelmében a művészet szabadsága nem korlátlanul érvényesülő alapjog. Az a tény, hogy az alaptörvény 5. cikke – ellentétben a véleményszabadság egyéb formáival – nem ad felhatalmazást a törvényhozónak a művészet szabadságának korlátozására, annyit jelent, hogy e jog határait csak maga az alkotmány jelölheti ki. Ilyen alkotmányos korlátot képez az emberi méltóság sérthetetlensége, amely – a bíróság értelmezése szerint - az egész alapjogi értékrend magja. Annak a kérdésnek a megítélésében azonban, vajon az író művészetének szabadsága és a regényhősének mintájául szolgáló színész emberi méltósága konfliktusában melyik élvezzen elsőbbséget, az Alkotmánybíróság illetékes szenátusában szavazategyenlőség alakult ki. Így a német Alkotmánybíróságról szóló törvény értelmében nem lehetett megállapítani a megtámadott polgári bírósági ítélet alkotmánysértő voltát.

     A karlsruhei bírák egy másik határozata a neves író, Heinrich Böll hosszú perét döntötte el véglegesen. 1974 novemberében az NSZK első számú közszolgálati televízió-állomásának hírműsora egy szélsőbaloldali terrorakció áldozatának temetése kapcsán elmondott kommentárban a neves írót a terroristák erkölcsi támogatásával vádolta meg. A kommentátor idézett Böll publicisztikai írásaiból, melyekben a „terroristák elleni kegyetlen hajtóvadászatról” szólt. Az író a személyiségi jogait sértő vélemény miatt kártérítést követelt a tévétársaságtól. Az Alkotmánybíróság helyt adott Böll alkotmányos panaszának, megállapítván, hogy egy többértelmű megnyilatkozás interpretálása során a kritikus köteles felhívni a közönség figyelmét arra, hogy az idézett szavak az ő értelmezésében hangzanak el.

     Ugyanakkor Franz Josef Strauß, bajor politikus becsületének védelmét az alkotmánybírák két esetben is a véleményszabadság értéke mögé helyezték. Az első ügyben az volt az alkotmánybírák által vizsgált kérdés, vajon egy politikai utcaszínház keretében elhangzott becsületsértő tartalmú kijelentéseket védi-e a művészet szabadságának alkotmányos garanciája. Az 1980-as parlamenti választási küzdelem során a CDU/CSU kancellárjelöltjének politikai ellenfelei egy utcaszínházi előadással igyekeztek felhívni a választók figyelmét Strauß megválasztásának veszélyeire. Az előadás keretében a Strauß maszkját viselő szereplő a náci Németország hírhedt fasiszta vezetőinek (Hitlernek, Goebbels-nek, Himmlernek, Göringnek) társaságában vonul. Az Alkotmánybíróság 1984-ben hozott határozatával a panaszosok művészethez való joga alapján Strauß ellen döntöttek.

     A második ügy tárgya egy 1987-ben elkészült könyv volt, amely a német politikai közélet azon személyiségeiről szólt, akik csak kényszerűségből mutatkoznak demokratáknak, holott valójában nem azok. A szerző a Stern című politikai hetilapnak adott interjújában megerősítette, hogy számára Franz Josef Strauß, az akkori bajor miniszterelnök a megszemélyesítője a „Zwangsdemokraten” figurájának. Az Alkotmánybíróság 1990-ben hozott döntése szerint a szerző és a magazin véleménynyilvánításhoz való joga erősebb a miniszter személyiségi jogainál.

Lingens, a Profil című osztrák magazin főszerkesztője két bíráló cikket közölt az akkori osztrák kancellárról, szemére hányva, hogy a holokauszt túlélőjéhez „méltatlan”, „elfogadhatatlan” és „erkölcstelen” módon koalíciós tárgyalásokat folytatott egy egykori nácival. Az ausztriai elmarasztalás után az újságíró a strasbourgi fórumokhoz fordult, ahol az osztrák kormány képviselője arra hivatkozott, hogy az újságcikkek Kreiskyt magánemberi mivoltában sértették, amennyiben nem tartották tiszteletben magánéletét, amit pedig az egyezmény 8. cikke is megkövetel.

     A bíróság ítéletében elismerte ugyan a magán- és közügyek dichotómiáját, de az adott esetet nem minősítette magánügynek. Sőt általánosságban kimondta a testület, hogy egy politikus az őt e minőségben való szereplése kapcsán ért kritikákat a magánéletére hivatkozva nem háríthatja el. A strasbourgi bírák szerint az újságíróra a bécsi bíróság által kiszabott büntetés a cenzúra egy formája volt, amely arra irányult, hogy a jövőben hasonló kritika ne hangozzék el. Amikor pedig az osztrák bíróság a valóság bizonyítását rendelte el Lingens kijelentéseivel kapcsolatban, megoldhatatlan feladat elé állította a vádlottat, hiszen értékítéletek valódiságát lehetetlen bizonyítani. A bíróság ítélete tehát megállapította, hogy az adott esetben sem a jó hírnév védelme, sem a kijelentés megütközést keltő, esetleg sokkoló jellege nem tette szükségessé a véleménynyilvánítás korlátozását, vagyis az osztrák bírósági ítélet megsértette az egyezmény 10. cikkét. Ezért Ausztriát közel háromszázezer schilling kártérítés megfizetésére kötelezték. A határozat ezen kívül elvi éllel leszögezi, hogy értékítéletek nem lehetnek a valóság bizonyításának tárgyai. A bíróság hasonló tartalmú döntéseket hozott a Castells versus Spain, az Oberschlick versus Austria és a Thorgeirson versus Iceland ügyekben is.

     Ez a gyakorlat folytatódik a Bíróság újabb döntéseiben is. A Scharsach és News Verlagsgesellschaft Gmbh. kontra Ausztria ügyben a panaszos újságíró „pincenácinak” titulálta az osztrák Szabadságpárt egyik tartományi parlamenti képviselőjét, amit a nemzeti bíróság tényállításként értékelt, és rágalmazásért pénzbüntetésre ítélte az írás szerzőjét. A strasbourgi bírák 2003. november 13-án hozott ítéletükben viszont azt állapították meg, hogy a közérdeklődésre számot tartó fontos kérdésben megfogalmazott értékítélet nem lépte át az elviselhető bírálat határát. Vagyis az osztrák állam aránytalanul korlátozta a kérelmező egyezményben biztosított véleményszabadságát.

     Ugyanakkor a Radio France kontra Franciaország ügyben 2004. március 30-án hozott ítéletben a Bíróság nem állapította meg az Egyezmény 10. cikkelyének megsértését, mert a korlátozást nem találta aránytalannak. Ebben az esetben a panaszos újságírót és főszerkesztőjét szintén rágalmazásért ítélték el a francia bíróságok, mert rádiójukban huszonnégy órán keresztül arra utaló híreket sugároztak, hogy J. úr 1942-ben aktív szerepet játszott mintegy ezer zsidó származású francia állampolgár deportálásában. A panaszosok nemcsak az egész ország területén közvetített súlyos állításaik valóságtartalmát, de azt sem tudták igazolni, hogy jóhiszeműen jártak el az adatok ellenőrzésekor. Ezért a strasbourgi bíróság arra a következtetésre jutottak, hogy nem sérültek a kérelmezőknek az Egyezményben foglalt, véleménynyilvánításához fűződő joga.

     Az 1998 óta immár egységes, új összetételű bíróság a Dalban versus Romania ügyben 1999-ben hozott ítéletében megerősítette korábbi gyakorlatát. A panaszos egy helyi hetilap tulajdonosa és szerkesztője volt Romániából, akik két cikket jelentettek meg a helyi mezőgazdasági kombinát igazgatójának feltételezett csalásairól és a felügyelő bizottság szenátor tagjának ebben vállalt szerepéről. Azt követően, hogy az igazgató és a szenátor ellen bűncselekmény hiányában megszüntették a nyomozást, ők kezdeményeztek eljárást a panaszos ellen rágalmazás miatt, amiben a román bíróság bűnösnek mondta ki és szabadságvesztésre ítélte. A panaszos pedig azt kérte, hogy a strasbourgi bíróság állapítsa meg, a publikált cikkek miatti elítéléssel Románia megsértette az egyezmény 10. cikkében biztosított véleménynyilvánítási szabadságát. A bíróság megállapította, hogy a cikk az abban foglalt becsületsértő állítások ellenére közérdeket érintett, és számot tarthatott a közösség érdeklődésére. A meggyanúsítottak becsületvédelemhez fűződő érdeke és a sajtó mint a „nyilvánosság házőrzőkutyája” (public watchdog) szerepének érvényesülés konfliktusában a bíróság ezúttal is az utóbbinak adott elsőbbséget azzal, hogy ítéletében megállapította: a panaszos bűnösségének megállapítása és vele szemben szabadságvesztés büntetése kiszabása indokolatlanul aránytalan beavatkozást jelentett véleménynyilvánítási szabadságába.

     A Skalka kontra Lengyelország ügyben 2003. május 27-én hozott döntésükben a strasbourgi bírák ugyancsak aránytalannak mondták további nyolc hónapi szabadságvesztés-büntetését annak az elítéltnek, aki a börtönből írt levelében „felelőtlen bohócoknak” nevezte azokat a bírákat, akik elutasították feltételes szabadlábra helyezési kérelmét. A Bíróság abból indult ki, hogy világos különbséget kell tennie a bírálat és a bántó sértegetés között. Ebben az esetben egy arányos büntetés elfogadható lett volna, hiszen a panaszos által használt értékítélet túllépte a megengedhető bírálat kereteit, és sértette a bíróságok tekintélyét, de a büntetés túlzott mértéke mégis megvalósította a 10. cikkely sérelmét.

     Szintén a 10. cikkely megsértését állapította meg a Bíróság a Sabou és Pircalab kontra Románia ügyben 2004. szeptember 28-i ítéletében. A két újságíró panaszos ebben az esetben cikksorozatot jelentetett meg, amelyben korrupcióval vádolták a kerületi bíróság elnökét. A román bíróságok rágalmazás miatt egyiküket 10 hónap végrehajtható szabadságvesztésre, másikukat nagy összegű pénzbüntetésre ítélték. A strasbourgi döntésük indokolásában arra hivatkoztak, hogy a cikkek közérdeklődésre számot tartó eseményekről számoltak be, állításaiknak ténybeli alapja volt, amelyek ellenőrzésével kapcsolatban körültekintően jártak el, a romániai bíróság viszont nem vizsgálta meg kellő körültekintéssel a bizonyítékokat.

     Az EJEB ítélkezési gyakorlatának másik új vonása, hogy a közszereplők magasabb tűrésküszöbének tesztjét a bíróság a kezdeti büntetőjogi ügyekről kezdi kiterjeszteni a polgári jogi személyiségvédelmi esetekre is. Az utóbbi évek strasbourgi ítéletei közül a Bergens Tindende és társai kontra Norvégia-ügy volt az első, ahol a közszereplők bírálóinak polgári jogi elmarasztalását ítélte az Egyezmény megsértésének a Bíróság. Azóta több hasonló ítélet született, mint például a Hans Dichand kontra Ausztria, a Krone Verlag GmbH und Co. KG kontra Ausztria, és a Feldek kontra Szlovákia ügyekben.

     Caroline von Hannover monacói hercegnőt viszont 2004. június 24-i döntésével megvédte a sajtóval szemben a strasbourgi Bíróság. Igaz, a védett jog ebben az esetben nem a közszereplő becsülete, hanem magánszférájának sérthetetlensége volt. A német bulvársajtóban a hercegnőről megjelent képekkel és tudósításokkal kapcsolatban a német Alkotmánybíróság megállapította, hogy azok korlátozása a sajtószabadság megengedhetetlen sérelmét jelentenék, hiszen a köznek méltányolható érdeke fűződik ahhoz, hogy a közszereplőkről minél többet megtudjon. Ezzel szemben az EJEB úgy ítélte meg, hogy a kifogásolt cikkek és fényképek a panaszos magánéletének területére tartoznak, aminek védelme a közszereplőket is megilleti, amikor éppen nem közügyekben járnak el. Ezért azután a Bíróság megállapította az Egyezmény 8. cikkelyében garantált magánélethez való jog sérelmét.

     A strasbourgi fórumok ugyancsak több ügyben vizsgálták, hogy mennyiben részesíti védelemben az egyezmény 10. cikke az ún. kereskedelmi reklámot, illetve, hogy mások jó hírneve vagy jogai mennyiben igazolhatják annak korlátozását. A bíróság a Markt Intern-ügyben született döntésében már világossá tette, hogy a kereskedelmi jellegű információk nem zárhatóak ki az egyezmény 10. cikk 1. pontjának alkalmazási területéről, az egyezmény ezen pontja ugyanis nem csupán bizonyos információ- és véleménytípusra és nem is csupán egyfajta kifejezési formára alkalmazható. 1994-ben azután két ügyben is megerősítette a bíróság, hogy a kereskedelmi reklám az egyezmény 10. cikkének védelmét élvezi. A Jacubowski-ügyben alkalmazott érvelés szerint ugyanis az a tény, hogy a szabad véleménynyilvánítást a közérdekű kérdéseken kívül gyakorolják, nem fosztja meg azt a 10. cikk által nyújtott védelemtől. A Casado Coca-ügyben hozott döntés pedig a már meglévő esetjogra hivatkozva nyilvánítja a 10. cikk oltalma alá tartozónak a reklámcéllal közzétett információkat. Annak ellenére azonban, hogy a strasbourgi szervek az egyezmény 10. cikke védelme alatt állónak tekintik a kereskedelmi jellegű információkat, nem részesítik azokat olyan mértékű védelemben, mint amilyen védelmet az egyéb vélemények, elsősorban a politikai vélemények élveznek, és széles körű mérlegelési jogot biztosítanak a tagállamoknak a reklámok korlátozása terén. Ez az alacsonyabb szintű védelem azt jelenti, hogy a strasbourgi szervek mindeddig szükségesnek, és ennek következtében egyezménykonformnak ítéltek minden olyan korlátozást, amelyet a részes államok „mások jogai”, tehát a fogyasztók, vásárlók jogai érdekében alkalmaztak.

3.4.4. A magyarországi szabályozás

     A magyar rendszerváltás által megkövetelt nyilvánosság egyik fontos követelménye volt a hatalom és képviselői bírálhatatlansága és sérthetetlensége korábbi tabujának leépítése. Ugyanakkor a törvényhozó 1993 tavaszán a hivatalos személyeknek korábban mindenekelőtt a rendőrökre korlátozódó körét kibővítette a köztársasági elnökkel, a miniszterelnökkel és egyéb közfunkciót betöltő személyekkel (politikai államtitkárok, alkotmánybírák, ombudsmanok stb.). A büntető törvénykönyvnek ezt a széles kört védő rendelkezése így szólt:

     „(1) Aki más előtt olyan tényt állít, híresztel vagy olyan tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, amely a hivatalos személy becsületének csorbítására, vagy a hatóságot képviselő hivatalos személy megsértésén keresztül a hatóság becsületének csorbítására alkalmas, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

     (2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki a hatóság vagy hivatalos személy működésével kapcsolatban a hivatalos személy becsületének, vagy a hatóságot képviselő hivatalos személy megsértésén keresztül a hatóság becsületének csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy ilyen cselekményt követ el.

     (3) Bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, aki az (1) és (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt nagy nyilvánosság előtt követi el.

     (4) Nem büntethető az elkövető, ha az állított tény valónak bizonyul. A valóság bizonyításának akkor van helye, ha a tény állítását vagy híresztelését, illetve a tényre utaló kifejezés használatát közérdek vagy bárki jogos érdeke indokolta.

     (5) Hatóság vagy hivatalos személy megsértése miatt büntető eljárásnak csak jogszabályban meghatározott szerv vagy személy feljelentése alapján van helye.”

     Ez azt jelentette, hogy a magyar Btk. a közszereplőket szigorúbb szabályokkal védte a sértő szavaktól, mint bárki mást. Az Alkotmánybíróság a 36/1994. számú határozattal megsemmisítette ezt a szabályt. A határozat rendelkező részé értelmében:

     „Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy nem ellentétes az alkotmánnyal a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének vagy jó hírnevének büntetőjogi védelme. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog által védett, alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre azonban a közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyeknél.”

     A rendelkezés megsemmisítésével a hivatalos személyek becsületének védelme is a Btk. mindenkire vonatkozó becsületsértési és rágalmazási tényállásai alapján történhet. Az Alkotmánybíróság azonban a törvényt alkalmazó bíróságok számára több útbaigazítást is megfogalmazott:

     „A [rágalmazás és a becsületsértés Btk.-beli tényállásainak] alkalmazásánál alkotmányos követelmény, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog által alkotmányosan védett, így nem büntethető véleménynyilvánítás köre a közhatalmat gyakorló személyekkel és intézményekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb legyen, mint más személyeknél.

     A hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas – e minőségére tekintettel tett –, értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethető; a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata pedig csak akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint - az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel - elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta.”

Az Alkotmánybíróságnak ez a döntése úgyszólván szabad kezet adott nemcsak a bátor véleményt mondó publicisztika, hanem a tényfeltáró újságírás számára, még azokra az esetekre is, ha a közügyekben feltárt tények sértenék a közhatalom gyakorlóinak a becsületét. Sőt, az sem lehet ezentúl büntetés alapja, ha a vizsgálat eredménye nem állja ki az igazság próbáját, hiszen ez ellehetetlenítené a közügyek vitatását. Tudatosan, illetve az újságírói hivatás elemi szabályait figyelmen kívül hagyva súlyosan gondatlanul valótlant állítani viszont nem lehet.

     Az alkotmánybírósági döntést követően látványosan megcsappant a közjogi tisztségviselők által kezdeményezett büntetőügyek száma, és a bíróságok a kevés számú ügyben is általában felmentő ítéleteket hoztak. Ezzel egyidejűleg a polgári bíróságok gyakorlata szigorúbban védi a közszereplőket mind a személyiségi jogi, mind pedig a sajtó-helyreigazítási eljárásokban.

     Az 1994-ben megfogalmazott alkotmányossági követelményt ismételte meg az Alkotmánybíróság a 34/2004. (IX. 28.) AB határozatban. Ennek az alkotmányossági felülvizsgálatnak a tárgya az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló 1990. évi LV. törvény 4.§-ának az a rendelkezése volt, amely a képviselőknek a megbízatásuk gyakorlása során közölt tény vagy vélemény miatti felelősségrevonás alóli mentessége köréből kiveszi a rágalmazást és a becsületsértést. Vagyis az alkotmánybíráknak abban kellett állást foglalniuk, hogy a képviselői szólásszabadság kiterjed-e becsületsértő és rágalmazó tartalmú tényállításokra, véleményekre. Az Alkotmánybíróság a kifogásolt és általa alkotmányosan aggályosnak tartott rendelkezések megsemmisítése helyett ezúttal is az alkotmányos követelmény megfogalmazásának megoldását választotta. Eszerint „az Alkotmány 61. § (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy a képviselői felelősségmentesség kiterjedjen az országgyűlési képviselőnek a képviselőtársát, más közhatalmat gyakorló személyt vagy közszereplő politikust érintő – a közügyek megvitatásával kapcsolatos – értékítéletet kifejező véleménynyilvánítására. A mentelmi jog felfüggesztésével kapcsolatos eljárás során irányadó alkotmányos követelmény továbbá, hogy a közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata esetében a parlamenti képviselő mentelmi joga kizárólag akkor függeszthető fel, ha a képviselő tudta, hogy a közlés, lényegét tekintve, valótlan.”A határozat indokolása szerint a rendelkező részben megfogalmazott alkotmányos követelmény azt jelenti, hogy az országgyűlési képviselő az e minőségében az Országgyűlés plénuma előtt vagy bizottsági ülésen tett becsületsértő kijelentése miatt, ha e kijelentés sértettje egy másik országgyűlési képviselő vagy közszereplő politikus, büntetőjogilag felelősségre nem vonható.

     Az Országgyűlés 2001 májusában fogadta el a Polgári törvénykönyvnek azt a módosítását, amely lehetővé kívánta tenni, hogy a sajtóban megjelent véleményekre az érintettek személyiségi jogaikra tekintettel reagáljanak. A köztársasági elnök alkotmányossági aggályait megfogalmazva előzetes normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól.

     Az elfogadott módosítás két tekintetben egészítette ki a Ptk. személyiségi jogi fejezetét. Az egyik – ezúttal „válaszadás” névvel – az előző „vélemény-helyreigazítási” kísérletek újabb mutációja. Eszerint „akinek személyhez fűződő jogát napilapban, folyóiratban (időszaki lapban), rádióban vagy televízióban közölt valamely vélemény vagy értékelés sérti, - a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül – követelheti saját véleményének vagy értékelésének közzétételét is”. A módosítás másik eleme, hogy a jövőben a nyomtatott, illetve az elektronikus sajtó útján megvalósuló személyiségi jogsérelmek esetén a bíróságnak kötelessége lenne a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabni, mégpedig olyan összegben, „hogy az visszatartsa a jogsértőt a további jogsértésektől”.

     Az Alkotmánybíróság 2001 decemberében hirdette ki határozatát a köztársasági elnök indítványával kapcsolatban. A döntés látszólag igazolta az elnök alkotmányossági aggályait, hiszen a határozat rendelkező része értelmében alkotmányellenes a válaszadás jogának a törvénymódosítással meghatározott „szabályozási módja”. A többségi álláspontot jegyző hét alkotmánybíró úgy látszik rendhagyó módon ezen a helyen is jelezni kívánta – amit az indokolásban azután részletesen is kifejtettek -, hogy a válaszadás intézményét általában nem, csak a vizsgált törvényben alkalmazott megoldását tartja összeegyeztethetetlennek az alkotmánnyal.

     A szabályozási mód alkotmányellenességének indokolása kapcsán az Alkotmánybíróság megállapította:

     „A [vizsgált] szabály nem teremt arányosságot egyrészt az emberi méltóság és a jó hírnév alapvető jogának védelmére biztosított válaszadásról szóló szabály által elérhető eredmény, másrészt a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető jogának korlátozásával előidézett hátrány között. A […] szabály, amely az egyébként meglévő jogi védelmi eszközök mellé illeszti be a válaszadás jogát, nem határozza meg e jog gyakorlásának a korlátait és egyidejűleg kötelezően alkalmazandó bírságot is előír, olyan mértékben korlátozza a sajtó, valamint közvetetten a véleménynyilvánítás szabadságát, amit nem indokol az emberi méltóság és a jó hírnév védelme.”

     A válaszadás intézményének alkotmányosságát pedig azzal igazolták a többséghez tartozó alkotmánybírák, hogy az a sajtó tájékoztatási feladatát és a demokratikus közvélemény kialakítását van hivatva szolgálni. Ezzel az érveléssel a bíróság a frekvenciák „szűkössége” által igazolható, de a francián kívül valamennyi jogállami jogrendszerben kizárólag az elektronikus közszolgálati médiumokban érvényesíthető kiegyensúlyozottság követelményét ültették át az írott sajtóra. Természetesen önmagában az a tény, hogy egy jogintézményt a nemzetek többsége és a nemzetközi jog is elvet, önmagában még nem teszi elfogadhatatlanná egy adott ország alkotmányos rendszere szempontjából. Az alkotmánybírósági döntéssel összefüggésben csak azért érdemes megjegyezni a válaszadás intézményének majdnem egyedülálló, kivételes voltát, mert a hét alkotmánybíró által jegyzett többségi indokolás a „vélemény-helyreigazítás” elvi alkotmányosságára vonatkozó ítéletét, lényegében külföldi példákra és a nemzetközi bírói gyakorlatra alapozta.

     Még a szabályozási mód tekintetében sem találta viszont alkotmánysértőnek a többség a kötelezően kirovandó közérdekű bírság olyan szabályozását, amely nem állapított meg felső határt e közigazgatási típusú szankció alkalmazásánál. Ilyen bírság kiszabására eddig is jogosult volt a bíró, ha úgy ítélte meg, hogy a személyiségi jogi perben kiszabott kártérítési összeg nem állt arányban a jogsértő magatartás súlyosságával.

     A határozathoz négy alkotmánybíró fűzött különvéleményt. Közülük Czúcz Ottó alkotmányellenesnek ítélte a közérdekű bírságnak a törvényben foglalt szabályozását is, mondván, hogy ebben az esetben „nem a felek egyikét ért hátrányok másik fél által történő kiegyenlítéséről van szó, hanem az álam közhatalmi eszközeinek alkalmazásáról, abból a célból, hogy a jogsérelmet elkövető felet magatartásának megváltoztatására szorítsák”.

     Holló András különvéleménye szerint az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania, hogy a válaszadás egész intézménye szükségtelenül korlátozza a sajtószabadságot, illetve közelebbről annak „alapjog értékű elemét”, a szerkesztési szabadságot.

     Kiss László is úgy vélte, hogy mind a válaszadás jogának, mind a közérdekű bírságságnak tervezett szabályozása indokolatlan, szükségtelen és ezért alkotmányellenes beavatkozást jelentene az állam részéről a sajtó (szerkesztés) szabadságába.

     Kukorelli István szerint a többségnek nem sikerült igazolnia, hogy a válaszadás bevezetésének kényszerítő indoka lett volna a jelenlegi magyar jogrendszerben. Vagyis, ha a testület a szükségességi-arányossági teszt alapján vizsgálta volna a kifogásolt szabályozást, akkor meg kellett volna állapítania, hogy nemcsak a politikai vita, hanem a magánjellegű közlések is az egyéni önkifejezés megnyilvánulásai, és mint ilyenek a véleménynyilvánítás szabadságát megillető kiemelt védelmet élveznek, akkor is, ha személyiségi jogokat sértenek. Kukorelli szerint a személyiségi jogvédelem jelenlegi polgári jogi eszközei, mint amilyen a tények helyreigazítása és a személyiségi jogi per, kiegészülve a büntetőjog eszközeivel, mint a becsületsértés és a rágalmazás, elegendők a szabályozás által kitűzött cél megvalósítására.

     Kukorelli emellett megállapította, hogy a common law rendszerekben egyáltalán nem ismert a helyreigazítás intézménye, a kontinentális jogrendszerek közül pedig azok, amelyek ismerik – a francia kivételével – kizárólag a tények helyreigazítására alkalmazzák. Kukorelli a felső határ nélküli közérdekű bírságot is alkotmányellenesnek tartotta, tekintettel arra, hogy annak elrettentő célja valójában öncenzúrához, és ezzel a sajtószabadság megengedhetetlen korlátozásához vezet.

     Ugyancsak a véleményszabadságnak a személyhez fűződő jogok érdekében lehetséges korlátozásával kapcsolatos az Alkotmánybíróság 1270/B/1997. számú határozata. Ebben a bíráknak arra a kérdésre kellett választ adniuk, vajon a gazdasági reklámtevékenységről szóló törvénynek az a pontja, amely tiltja a személyhez fűződő jogokat, valamint a kegyeleti és a személyes adatok védelméhez való jogot sértő reklámot, nem korlátozza-e aránytalanul a szabad véleménynyilvánítást. Az Alkotmánybíróság a következő érveléssel utasította el az indítványt:

     „Bár a gazdasági reklámtevékenység az alkotmány 61. § (1) bekezdésében foglalt szabad véleménynyilvánítás védelmét élvezi, a kereskedelmi jellegű információk közzététele esetében szélesebb körű állami beavatkozás lehet alkotmányosan indokolt, mint a véleményközlés egyéb eseteiben. A kifejezés szabadságát az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban […] mint az egyén önkifejezésének, személyisége szabad kibontakoztatásának elengedhetetlen eszközét és az egyén demokratikus társadalomban való részvételét elősegítendő részesítette többletvédelemben. Minthogy azonban a gazdasági reklámok nem állnak közvetlen kapcsolatban a véleményszabadság ezen alapértékeivel, hiszen azok célja sokkal inkább az áru értékesítésének, megismertetésének, igénybevételének előmozdítása […] és nem az egyén önkifejezésének, a demokratikus párbeszédben való részvételének lehetővé tétele, az ilyen, kereskedelmi célú információk esetében a korlátozás lehetősége szélesebb körben minősülhet alkotmányosnak. A gazdasági reklámtevékenység és egyéb kereskedelmi információközlés ugyanis, bár lehetőséget biztosít a polgárok számára a nekik kínált áruk, szolgáltatások megismerésére, mások személyhez fűződő jogai, a fogyasztói jogok vagy akár a tisztességes verseny érdekében, az elérni kívánt céllal arányos módon alkotmányosan korlátozható. Az Alkotmánybíróság feladata annak eldöntése, hogy a kifejezés szabadsága és a vele szemben álló alkotmányos jogok, érdekek összeütközésekor a véleményszabadság korlátozása az alkalmazott alapjogi teszt alapján elkerülhetetlenül szükségesnek és arányosnak tekinthető-e.”

     Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a véleményszabadság korlátozásának igazolhatósága minden esetben a kifejezés által okozott vagy okozható sérelemtől függ. Nincs olyan közlés, amely kontextusától függetlenül, pusztán tartalma alapján korlátozható lenne. A sérelem mint hátrányos következmény bekövetkezte vagy annak reális veszélye esetén a kijelentés tartalma és körülményei együtt igazolják a korlátozást.

     A demokratikus jogrendszerekben a négy tárgyalt érdekcsoport: az állam érdekei, a gyűlölet-beszéddel szembeni érdekek, a köz érdekei (köznyugalom, közerkölcs, közegészség) és a becsület védelme közül az utóbbi három területén szinte minden jogrendszer viszonylag messzemenő korlátozásokat tesz lehetővé. Ugyanakkor ezek a jogrendszerek csak egészen kivételes esetekben engedik meg a politikai tartalmú vélemények korlátozását.

New York Times v. Sullivan, 376 U.S. 254 (1964). Hustler Magazine, Inc. v. Falwell, 485 U.S. 46 (1988). Az esetről szól Milos Forman Larry Flynt, a provokátor című, Magyarországon is bemutatott filmje. Mint ismert, e regény alapján készült Szabó István Oscar-díjas filmje. BVerfGE 30, 173 (1971). BVerfGE 54, 208 (1980). BVerfGE 67, 213 (1984). BVerfGE 75, 369 (1987). Lingens v. Austria, 9815/82, Judgment of 8. July 1986. Magyarul kivonatosan közli Vincent Berger: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata. Budapest, HVG-ORAC, 1999, 480. Castells v. Spain, 11798/85, Judgment of 23 April 1992. Magyarul kivonatosan közli Vincent Berger: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata. Budapest, HVG-ORAC, 1999, 483. Oberschlick v. Austria, 11662/85, Judgment of 23 May 1991. Thorgeirson v. Iceland, 13778/88, Judgment of 25 June 1992. Lásd részletesen: Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Budapest, Atlantisz, 1994, 223-233. Dalban v. Romania, 28114/95, Judgment of 28 September 1999. Markt Intern Verlag Gmbh and Klaus Beumann v. Germany, 10572/83, Judgment of 20 November 1989. Jacubowski v. Germany, 15088/89, Judgment of 23 June 1994. Casado Cola v. Spain, 15450/89, Judgment of 24 February 1994. Hasonlóan széles körű korlátozást enged a tagállamok számára a kereskedelmi célú hirdetések szabályozásáról szóló, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által elfogadott 952 (1982). ajánlás. Az ajánlás megerősíti, hogy az egyezmény 10. cikke védelemben részesíti ugyan a kereskedelmi jellegű információkat, de e védelem szűkebb körű, mint a politikai beszéd esetében. 232. §. 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219. Uo. 219. Ez történt például a parlamenti egyik alelnökéről közölt karikatúra kapcsán indult személyiségi jogi perben. BH 1994, 127. Lásd részletesen Halmai Gábor: Közszereplők személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága. Fundamentum, 2000. 2. szám. ( A köztársasági elnök indítványát lásd Fundamentum 2001. 2. szám. ( 57/2001. (XII. 5.) AB határozat, ABH 2001, 487. Uo. 487. Lásd Halmai Gábor: Egyén- és állampárti alkotmánybírák. Tendenciák az Alkotmánybíróság alapjogi gyakorlatában. Fundamentum, 2002. 1. szám. ( 57/2001. (XII. 5.) AB határozat, ABH 2001, 509. Kiss a különvélemény két általános megjegyzést is tett a két vizsgált kérdés kapcsán. Az egyik szerint az, hogy az Országgyűlés a kétharmados követelményt megkerülve a „feles” polgári törvénykönyvbe helyezhette el a sajtószabadság szempontjából alapvető szabályokat, arra vezethető vissza, hogy a parlament nem alkotta meg az alkotmány 61. § (3) bekezdésében előírt sajtószabadságról szóló kétharmados törvényt, amely magában foglalná e szabadságjog korlátozásának valamennyi garanciális jelentőségű rendelkezését. Kiss László másik általános megjegyzése, hogy az Alkotmánybíróságnak a köztársasági elnöki indítvány kiterjesztő értelmezése alapján vizsgálnia kellett volna, és meg kellett volna állapítania a közérdekű bírság egész intézményének alkotmányosságát. A gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény 4. § a) pontja. 1270/B/1997. AB határozat, ABH 2000, 718.