Ugrás a tartalomhoz

Alkotmányjog

Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet (2005)

Eötvös Károly Intézet

3.3. A köz érdekeit sértő beszéd

3.3. A köz érdekeit sértő beszéd

     Bizonyos esetekben a véleménynyilvánítás olyan érdekekkel kerül összeütközésbe, amelyet a jog esetenként a véleménynyilvánítás szabadságánál erősebbnek tart: ennek lehet következménye a köznyugalom, a közerkölcs és a közegészség védelme érdekében történő véleményszabadság-korlátozás.

     Az indokolás hozzátette, hogy az ilyen megnyilvánulás nemcsak a közvetlen erőszakot provokáló jellege okán nem érdemli ki az első kiegészítés védelmét, hanem trágár és becsületsértő tartalma miatt sem.

     Ugyanakkor a vietnami háború idején már nem minősítették „támadó szavaknak” egy tüntető magatartását, aki a bírósági épületben a „B[…] meg a behívót!” („Fuck the Draft”) feliratot viselte zakóján. A bírák szerint ez a kétségkívül agresszív üzenet mindössze egy véleményt közvetít, nem rejti magában erőszakos reakciók közvetlen veszélyét, és nem sérti egyetlen ember becsületét sem.

     A köznyugalom védelmében a magyar jog megengedi a szólásszabadság, a sajtó- és egyéb, például az internetes nyilvánosság korlátozását. A Btk. a közrend elleni bűncselekményeket meghatározó fejezetében, a köznyugalom elleni bűncselekmények között, rémhírterjesztés elnevezés alatt a következő rendelkezéseket tartalmazta:

     „270. § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt - vagy való tényt oly módon elferdítve - állít vagy híresztel, amely alkalmas a köznyugalom megzavarására, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

     (2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a rémhírterjesztést közveszély színhelyén vagy háború idején követik el.”

     Az Alkotmánybíróság a 18/2000. számú határozatban alkotmánysértőnek minősítette és megsemmisítette a Btk. idézett §-át, mivel az szükségtelenül és aránytalanul korlátozta az alkotmány 61. § (1) és (2) bekezdésében biztosított szabad véleménynyilvánításhoz való jogot és a sajtószabadságot, és nem felelt meg az alkotmány 2. § (1) bekezdéséből, illetve a 8. § (1) és (2) bekezdéséből levezethető követelményeknek. Az ítélet indokolása külön is hangsúlyozza, hogy „a rémhírterjesztés alkotmányosságának megítélésékor az Alkotmánybíróság ugyanazt a ’szükségességi tesztet’ alkalmazta, amelyet a közösség elleni izgatás, illetve a hatóság vagy hivatalos személy megsértése esetében.”

     Még az is a hasonlóságok közé tartozik, hogy miként az izgatásnál, a rémhírterjesztés esetében is csak az enyhébb alakzatot („aki nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt – vagy való tényt oly módon elferdítve – állít vagy híresztel, amely alkalmas a köznyugalom megzavarására”) mondta alkotmányellenesnek, a (2) bekezdésben foglalt súlyosabbat, a közveszély színhelyén vagy háború idején elkövetettet pedig csak azért semmisítette meg, mert az önmagában nem lett volna alkalmazható. Az indokolás megállapította, hogy a rémhírterjesztés bűncselekménnyé nyilvánításával a törvényhozó éppúgy a köznyugalmat mint társadalmi érdeket kívánta elsődlegesen védeni, miként a közösség elleni izgatás „gyalázkodási” alakzatának kriminalizálásával. A mostani indokolás felidézi a nyolc évvel korábbi érvelésből azt is, hogy a „gyalázkodás” – csakúgy mint a rémhírterjesztés – a köznyugalmat önmagában véve, elvontan védi, akkor is, ha a sértő kifejezés a körülmények folytán nem járt annak veszélyével sem, hogy egyéni jogokon sérelem esne, valamint, hogy a köznyugalom maga sem független a véleményszabadság helyzetétől, a szükségtelen és aránytalanul szigorú korlátozás a társadalom nyitottsága ellen hat.

     Az alkotmánybírák a tényállás megfogalmazását ellentétesnek ítélték az alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiságból levezetett jogbiztonság követelményével is. Az érvelés szerint a jogbiztonság szempontjából aggályos határozatlanság a köznyugalom megzavarására alkalmasság megítélésében jelentkezik, tekintve, hogy „a köznyugalom maga is bizonytalan és értelmezést igénylő társadalmi jelenség”.

     A határozathoz különvéleményt fűző Strausz János alkotmánybíró érvelésének kiinduló pontja, hogy a rémhírterjesztéssel a törvényhozó olyan magatartások büntetését rendeli el, amelyek – álláspontja szerint – nem tartoznak a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga körébe: „az alapjogként definiált véleménynyilvánítási- és sajtószabadság nem foglalja magába a tudatos valótlanságok, ferdítések, torzítások, manipulációk közlésének és hirdetésének szabadságát”.

     Az Országgyűlés a büntető törvénykönyvnek 2000-ben történt módosításakor az Alkotmánybíróság által hatályon kívül helyezett §-a következő, ma is hatályban lévő szövegét fogadta el:

     „Aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt – vagy való tényt oly módon elferdítve – állít vagy híresztel, amely alkalmas azz emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

     Egy 1973-as ítéletben a bírák ismét az obszcenitás korlátozhatósága mellett döntöttek:

     „Az államoknak hatalmukban áll erkölcsileg semleges ítéletet alkotni arról, hogy az obszcén anyagok nyilvános bemutatása vagy az azokkal való kereskedelem magában rejti-e a közösség károsításának, a közbiztonság fenyegetettségének tendenciáját.”

     Ennek az ítéletnek az érvelése ismét visszatért az 1957-es teszthez, amennyiben a kifejezések „szexuális orientáltsága” esetében alkalmazandónak tartja az első kiegészítést, amikor is a beavatkozáshoz „nyilvánvaló és közvetlen veszélyt” követel meg, míg obszcenitás esetében a tilalom alkotmányosságához megelégszik egy legitim közérdekkel. Ugyanakkor a Roth-döntésnek az obszcenitást igazoló „társadalmi fontosság” klauzulája itt „komoly irodalmi, művészi, politikai vagy tudományos érték”-re változott. (Igaz ugyan, hogy az 1957-es indokolást fogalmazó Brennan bíró az e döntéshez írt különvéleményében már továbbment korábbi álláspontjánál, és úgy vélekedett, hogy az alkotmány obszcenitás esetén sem teszi lehetővé a tiltást.)

     Egy ugyancsak 1973-as ítélet azzal a szemponttal egészíti ki a tesztet, vajon az anyag „egészében nélkülöz-e minden komoly irodalmi, művészi, politikai vagy tudományos értéket”. Egy Ohio állambeli bíróság 1990-ben ugyanezt a tesztet alkalmazva mentette fel az obszcenitás bűncselekményének vádja alól egy múzeum igazgatóját, Robert Mapplethorp híres fotóművész (homo)szexuális tárgyú képeket is tartalmazó kiállításának megszervezéséért.

     Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata a közerkölcs védelmére alapozott korlátozások megítélésében szintén kevésbé véleményszabadság-párti. Ennek gyakorlatnak legismertebb példája a Handyside-ügyben 1976-ban hozott ítélet. Az ügy előzménye, hogy 1971-ben az Egyesült Királyság egyik bírósága az 1959-es Obscene Publications Act alapján megtiltotta Richard Handyside londoni kiadónak egy iskolásoknak szánt, mintegy tíz százalékban szexuális felvilágosítást tartalmazó kézikönyv („The Little Red School Book”) terjesztését. Sőt, a bírósági döntés elrendelte az eredetileg dán könyv lefoglalt példányainak - a húszezer kinyomtatottból mintegy ezerkétszáz kötetnek - a megsemmisítését, jóllehet ugyanennek az oktató céllal készült, színvonalasnak tartott könyvnek különböző kiadásait egy sor európai országban alkalmazták már. Miután a fellebbezés is eredménytelen volt, a kiadó Strasbourgban kereste igazát. 1975-ben először a bizottság utasította el panaszát, majd a következő évben a bíróság is. Az indokolás értelmében az egyesült királyságbeli bírósági döntések alapjául szolgáló törvény jogszerű célt követ, az erkölcs védelmét egy demokratikus társadalomban:

     „A szabad véleménynyilvánításhoz való jog egyike a demokratikus társadalom alappilléreinek, haladásának és az egyén kibontakozásának egyik feltétele. A 10. cikk második bekezdésének fenntartásaival ez a jog nemcsak a kedvező vagy ártalmatlan, illetve lényegtelen 'információkra' vagy 'gondolatokra' vonatkozik, hanem azokra is, amelyek az államot vagy valamely lakossági csoportot sértenek, megbotránkoztatnak, nyugtalanítanak. Így kívánja ezt a pluralizmus, a tolerancia és a felvilágosultság, melyek nélkül nincs 'demokratikus társadalom'.”

     A strasbourgi bírák szerint az a tény sem bizonyítja a korlátozás szükségtelenségét, hogy az Európa Tanács tagállamainak többségében a könyv már megjelenhetett. A bíróság érvelése szerint ugyanis az egyezmény egyes aláíró államaiban a bíróságok erkölcsi helyzetértékelése eltérő eredményekre is vezethet. Lényegében hasonló indokok alapján utasította el a bíróság 1988-ban annak a svájci festőnek a panaszát is, akinek a svájci bíróságok betiltották és elkobozták emberek és állatok közötti nemi kapcsolatokat ábrázoló, obszcénnak minősített képeit. A bírósági indokolás szerint nem létezik valamiféle közös európai erkölcsiség, amelynek jegyében a svájci korlátozást aránytalannak lehetne ítélni.

     A magyar jogrendszerben egészen 1997 közepéig alkalmazták azt a korábban már tárgyalt cenzúra-szabályt, amit még az 1986-os szocialista sajtótörvény intézményesített, és ami más indokok mellett a közerkölcs sérelme alapján is lehetővé tette sajtótermékek előzetes betiltását.

     A sajtótörvény azóta hatályon kívül helyezett szabályán túl egyéb törvényi rendelkezések is lehetővé teszik a véleményszabadság korlátozását a közerkölcs sérelmére hivatkozással. Az egyik a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény, amely tiltja olyan reklám közzétételét, amely a gyermek- és fiatalkorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődését károsítja. A törvénynek egy később beiktatott §-a tiltja a pornográf, a szexuális szolgáltatásra vonatkozó, a szexuális ingerkeltésre irányuló árukra és emeltdíjas távközlési szolgáltatásra vonatkozó reklámok közzétételét.

     A másik, korlátozó rendelkezéseket tartalmazó törvény a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény, a médiatörvény. Ez kifejezetten tiltja a kiskorúak személyiségfejlődésére súlyosan ártalmas műsorszámok közzétételét, ugyanakkor csak az este tizenegy óra és hajnali öt óra közötti időszakban engedi közzétenni a kiskorúak személyiségfejlődésére ártalmas, így különösen az erőszak öncélú alkalmazását magatartási mintaként bemutató, illetőleg a szexualitást öncélúan ábrázoló műsorszámokat. Ez a rendelkezés az éjszakai órákba száműzve, de tolerálja a közerkölcsöt sértő bizonyos műsorokat, fenntartva ugyanakkor az erkölcsi felfogással kapcsolatos szubjektív megítélés lehetőségét. A hatóság, amelynek a törvények hatáskört adnak a közerkölcs ügyeiben dönteni az Országos Rádió és Televízió Testület Panaszbizottsága.

     A törvénynek ezt a rendelkezését azon az alapon támadták meg az Alkotmánybíróság előtt, hogy ha a felsorolt kivételekkel is, de mégis lehetővé teszi dohányáruk reklámozását. Az indítványozó szerint a teljes tilalom hiánya ellentétes az alkotmány 18. §-ával, ami az egészséges környezethez való jogot biztosítja, és a 70/D. § (1) bekezdésével, amelynek értelmében a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. Az Alkotmánybíróság a 37/2000. számú határozatban a következő indokolással utasította el az indítványt:

     „Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az alkotmánynak a kifejezés szabadságát biztosító 61. §-a a dohánytermékek és az alkoholtartalmú italok gazdasági reklámjára is vonatkozik. Ugyanakkor a dohányárukról szóló kereskedelmi információk esetében kiemelt jelentősége van annak, hogy az Alkotmánybíróság a gazdasági reklámozás terén a véleményközlés egyéb formáinál szélesebb körű állami beavatkozás lehetőségét ismeri el. A dohánytermékek ugyanis minden kétséget kizáróan rendkívül ártalmasak az egészségre. Ebből következik, hogy a reklámok címzettjei, vagyis a lehetséges fogyasztók megfelelő tájékoztatáshoz való joga különös garanciákat igényel. Emellett a dohányreklámokat szabályozó normák vizsgálatakor a kifejezés szabadságával szemben kellő súllyal kell figyelembe venni az állam alkotmányos kötelességét a gyermekek védelmére. (alkotmány 67. § (1) bekezdés) […]

     Az Alkotmánybíróság […] megállapítja, hogy az állam a dohányáruk reklámjának szabályozásakor eleget tett az alkotmány 54. § (1) bekezdéséből és 70/D. § (1) bekezdéséből következő intézményes élet- és egészségvédelmi kötelességének, és teljesítette az alkotmány 67. § (1) bekezdésén alapuló kötelezettségét a gyermekek megfelelő testi és szellemi fejlődésének védelmére. Ebből következik, hogy az alkotmányból nem vezethető le a dohányáruk reklámjának teljes tilalma. Mindez nem zárja ki azt, hogy a jogalkotó további korlátozásokat fogalmazzon meg, amennyiben azokra szükség van az állampolgárok megfelelő tájékoztatása, továbbá életének, egészségének védelme érdekében. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a dohánytermékek reklámját érintő tilalmak és korlátozások akkor felelnek meg az alkotmány 61. §-a által támasztott követelményeknek, ha azokat az állampolgárok életének, egészségének védelme, illetve a gyermekek megfelelő testi és szellemi fejlődésének védelme kellően indokolja.”

     A reklámtörvénynek a 2000. évi I. törvénnyel végrehajtott módosítása a dohányáruk reklámjára teljes tilalmat rendelt el azzal, hogy kimondta: „Tilos közzétenni dohányáru reklámját.” Figyelemre méltó, hogy ez a törvénymódosítás röviddel az idézett alkotmánybírósági határozatot követően született, s abból semmiképpen sem következik.

     A magyar Alkotmánybíróságéhoz hasonló gyakorlatot folytatnak a strasbourgi fórumok az egészségre káros termékek reklámjának korlátozhatóságával kapcsolatban. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága a Wöckel-ügyben kifejtette, hogy a dohányreklámok és a dohányzás általános tiltásának hiánya nem jelenti azt, hogy az állam megsértette az egyezménynek a magánélet szabadságát biztosító 2. és az emberi élet védelmében és a környezeti ártalmak megakadályozására teendő állami lépésekről szóló 8. cikkét. A dohánytermékek reklámjának korlátozásával és meghatározott helyeken történő dohányzás tiltásával, valamint a dohányzás káros hatásait ismertető információközlésekkel az állam teljesíti kötelezettségét.

     A reklám szabadsága nem jelent korlátok nélküli szabadságot az Európai Unióban sem. Annak ellenére, hogy az Unióban nincs egységes reklámszabályozás, a tagállamok jogi szabályozását több részterületen, így a dohányreklámok terén is, uniós normák korlátozzák. A 89/552/EEC. irányelv megtiltotta a dohánytermékek reklámozását a televízióban, majd az irányelvet módosító 97/36/EC. irányelv kimondta, hogy a dohánytermékek előállítói nem szponzorálhatnak műsorokat a televízióban. A 98/43/EC irányelv előírta, hogy a tagállamoknak meg kell tiltaniuk a dohányreklámokat a közterületeken, a sajtóban, valamint meg kell tiltaniuk a dohánytermékek előállítóinak szponzori tevékenységét. Az Európai Bíróság 2000. október 5-én a 98/43/EC. irányelvet megsemmisítette. Ugyanakkor a bíróság határozata nem zárta ki a dohányreklámok meghatározott formáinak részleges tiltását, amennyiben az összhangban van az uniós szabadságokkal.

Chaplinsky v. New Hampshire, 315 U.S. 568, 572 (1942). Cohen v. California, 403 U.S. 15 (1971). 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000, 123. Uo. 132. A büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló 2000. évi CXXV. törvény. Roth v. United States, 354 U.S. 476, 489 (1957). Paris Adult Theater I v. Slator, 413 U.S. 49, 69 (1973). Miller v. California, 413 U.S. 15, 24 (1973). Handyside v. United Kingdom, 5493/72, Judgment of 12 December 1976. Magyarul kivonatosan közli Vincent Berger: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata. Budapest, HVG-ORAC, 1999, 466. Müller and Others v. Switzerland, 10737/84, Judgment of 24 May 1988. 5. §. 5/A. §. 5. §. 12. § (1) bekezdés. 37/2000. (X. 31.) AB határozat, ABH 2000, 296. 13. §. Wöckel v. Germany, 32165/96, Judgment of 16 April 1998. Federal Republic of Germany v. European Parliament and Council of the European Union, C-376/98 (2000).