Ugrás a tartalomhoz

Alkotmányjog

Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet (2005)

Eötvös Károly Intézet

3.1. A politikai beszéd

3.1. A politikai beszéd

     Hatályos jogunk lehetővé teszi a véleményszabadság – és az információszabadság – korlátozását az államtitok védelme érdekében. Tilos a nemzeti jelképeket sértő vagy lealacsonyító kifejezést használni, vagy hasonló cselekményt elkövetni, és az Alkotmánybíróság szerint ez a tilalom nem ellentétes az Alkotmánnyal.

     A vietnami háborúval kapcsolatos ítélkezés azon a korábbi tabun is változtatott, hogy a háborúval összefüggő információkat nemzetbiztonsági érdekből egyáltalán nem szabad közölni. A híressé vált Pentagon Papers-ügyben a New York Times a hadügyminisztérium egykori munkatársától szerzett dokumentumokat publikált a háborúban alkalmazott amerikai stratégiáról. A kormány igyekezett elérni a további részek közlésének tilalmát. A legfelsőbb bírói fórum 6:3 arányú döntéssel úgy foglalt állást, hogy a közlés az 1. kiegészítés által védett.

     Az Emberi Jogok Európai Bizottsága és Bírósága joggyakorlatában is többször felmerült a politikai beszédnek az állam érdekeire, a nemzet biztonságára való tekintettel történő korlátozhatósága. Ilyen ügyben döntött a bíróság 1991-ben a Kémfogó (Spycatcher) című könyv részleteinek egyesült királyságbeli közlési tilalmával kapcsolatban. A brit titkosszolgálat volt ügynöke 1987-ben jelentette meg memoár-kötetét először az Egyesült Államokban, majd Ausztráliában. Ezt követően három tekintélyes lap, a Sunday Times, az Observer és a Guardian folytatásokban közölni kezdte az emlékiratokat. A volt kém egykori munkáltatójának kezdeményezésére a bíróság a jogerős ítéletig ideiglenes intézkedéssel megtiltotta a cikksorozat folytatását. A strasbourgi bírák a kifejezés megengedhetetlen korlátozását állapították meg. Az indokolás szerint miután a regényt más országokban már kiadták, nem volt szükséges a publikálás korlátozása. Az Egyesült Királyság terhére megállapított elégtétel összege százezer font volt, amihez ötvenezer font költségtérítés járult.

     A bizottság nem tartotta viszont aránytalannak a korlátozást azoknak a röpcéduláknak a betiltása esetén, amelyeket az Észak-Írországba vezénylendő brit katonák között terjesztettek, szökésre bíztatva őket. A döntés indokolása szerint a nemzetbiztonság védelme szempontjából nem kifogásolható egy azt veszélyeztető, jogellenes cselekedetre felhívó tartalmú kifejezés tilalma. Az indokolás azonban világossá tette, hogy a korlátozás alapja nem a vádlott véleménye a brit kormány észak-írországi politikájáról. Ennek kifejezésre juttatása még a hadsereg alkalmazása kérdésének vonatkozásában sem lenne tiltható.

     A mai magyar jogrendszer is lehetővé teszi a véleményszabadság – és ezzel együtt az információszabadság – korlátozását az államtitok védelme érdekében. Persze éppen a közügyek vitatása indokolatlan korlátozásának elkerülésére az államtitokról szóló törvényi szabályozásnak szigorú tartalmi és eljárási követelményeket kell támasztania az államtitokká minősítéssel szemben.      Ugyanakkor a korszerűnek mondható törvényi szabályozás ellenére a legutóbbi időkig sem kristályosodott ki az a jogalkalmazási gyakorlat, amely világossá tette volna, hogyan kell viszonyulnia a sajtónak az állam titkaihoz, kit terhel egyáltalán az államtitok megőrzésének kötelezettsége. E tisztázatlanság következtében fordulhatott elő még a közelmúltban is, hogy több büntetőeljárás indult napilapokban, folyóiratokban megjelent cikkek kapcsán államtitoksértés miatt. Főszerkesztőket, újságírókat idéztek be gyanúsítottként, illetve tanúként, szerkesztőségekben tartottak házkutatásokat. Az egyik legismertebb eset a Népszava című napilapé volt, amely 1998 márciusában leközölte annak a megállapodásnak a tervezetét, amelyet az akkori magyar kormányfő készült kötni az akkori szlovák miniszterelnökkel a dunai vízlépcső ügyében. A napilap főszerkesztőjének kezdeményezésére az adatvédelmi biztos utóbb megállapította, hogy a magyar kormány elmulasztotta titkosítani a tervezetet, így az a közlés időpontjában nem, csak utólag vált államtitokká. Ezért gondatlan államtitoksértés miatt indított büntetőeljárást megszüntették.     Államtitoksértés bűntettének alapos gyanúja miatt eljárás indult a Kriminális című hetilap főszerkesztője ellen, mert lapjában olyan jegyzőkönyvet közölt, mely államtitoknak minősülhet. Természetesen a nyilvánosságra hozó csak abban az esetben valósította meg az államtitoksértés törvényi tényállását, ha a minősítés szabályszerű volt. Az adatvédelmi biztos vizsgálata megállapította – jóllehet a titkosszolgálati munkatársak nevének titokban maradásához nemzetbiztonsági érdek fűződik –, a főszerkesztő által nyilvánosságra hozott iratokat a törvény szabályai szerint nem minősítették államtitokká, ezért az ügyészségnek ebben az esetben is meg kellett szüntetnie a büntetőeljárást.

     A Legfelsőbb Bíróság joggyakorlata szerint ugyanis a tartalmon alapuló tiltás mindaddig alkotmánysértő, amíg a kormányzat nem tudja bizonyítani, hogy az „szükséges egy kényszerítő állami érdek szolgálatára és szűkre szabott e cél megvalósítására.” Vagyis a kormányzatot nem jogosítja fel a tiltásra az a tény, hogy egy véleményt a társadalom sértőnek vagy ellenszenvesnek tart. A bíróság megállapította, hogy a zászló sérthetetlensége nem minden körülmények között érvényesítendő érdek. Ezért, bár az államnak legitim érdeke fűződik a nemzeti szimbólumok védelméhez, de nem azon az áron, hogy ennek érdekében megtiltja a zászló elégetését mint a politikai véleménynyilvánítás egyik megnyilvánulását.

     A német büntető törvénykönyv büntetéssel fenyegeti az állam és szimbólumai (a zászló, a címer, a himnusz) hitelének rontását. Ilyen cselekménynek minősül az NSZK alkotmányos rendjének gyalázása, a nyilvánosan elhelyezett szimbólumok eltávolítása, megkárosítása, használhatatlanná vagy felismerhetetlenné tétele, vagy azon gyalázó garázdaság elkövetése. Súlyosabb büntetést helyez kilátásba a törvény, ha a tettes tettével szándékosan az NSZK léte vagy alkotmányos alapelvei ellen foglal állást. A bírói gyakorlat szerint általában nem minősül gyalázkodásnak a mégoly kemény politikai kritika sem az NSZK társadalmi állapotairól, akkor sem, ha azt a bíróság egyébként nem ítéli jogosnak vagy szakszerűnek.

     A Szövetségi Alkotmánybíróság 1990-ben egy-egy döntésében foglalkozott a zászló, illetve a himnusz megsértése és a művészi kifejezés szabadsága viszonyának kérdésével. Az első ügy tárgya egy antimilitarista próza- és versösszeállítás kollázs technikával készült borítója volt, amely a nemzeti zászló levizelését ábrázolta. Az Alkotmányíróság döntésében úgy foglalt állást, hogy a büntetőjogi elmarasztalás sértette a szerző művészethez való alkotmányos jogát, és ezért az elmarasztaló határozatot hatályon kívül helyezte. Az indokolásban az alkotmánybírák megállapították, hogy az inkriminált képek kielégítik azokat a követelményeket, amelyeket a művészeti tevékenységgel szemben támasztani lehet. A művészet ugyanis – így a karlsruhei bírák – nincs alávetve állami stílus- vagy színvonal-ellenőrzésnek. Az a tény pedig, hogy a művész alkotásával egy meghatározott véleményt kíván közvetíteni, nem vonja ki a produktumot az alkotmányos védelem alól. Egy véleményt ugyanis – ahogyan az az alkalmazott művészet esetében szokásos – nagyon is lehetséges művészi formában kifejezni. A mérvadó alapjog ilyenkor a művészet szabadsága, mint a véleményszabadsághoz képest speciális szabály.

     Egy Nürnbergben megjelenő városi újság egyik 1986. augusztusi száma cikket közölt az NSZK himnuszaként ismertté vált „Deutschlandlied”-ről, s szatirikus tartalmi magyarázatokat és felhasználási lehetőségeket fűzött ahhoz. Az alkotmánybírósági döntés megállapította, hogy az alsóbb bírósági ítéletek sértik a szerkesztőnek az alaptörvényben garantált jogát a művészet szabadságához, hiszen - a bírósági értékeléssel szemben - a himnusz átköltése művészi tevékenységnek minősül az alapjog értelmében.     A magyar büntető törvénykönyv 1993-as módosításakor a „Nemzeti jelkép megsértése” címet viselő, következő szövegű § beiktatásával a magyar jogrendszerbe is bekerült a nemzeti jelképek büntetőjogi védelme:      „Aki nagy nyilvánosság előtt a Magyar Köztársaság himnuszát, zászlaját vagy címerét sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”     A rendelkezést több indítványozó is megtámadta az Alkotmánybíróság előtt, mondván, az sérti az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében alapjogként meghatározott véleménynyilvánítási szabadságot, ezért a kifogásolt törvényszakasz alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérték. A 13/2000. számú határozatban az Alkotmánybíróság elutasította az indítványokat. A határozat indokolásában az alkotmánybírák a 30/1992. számú határozat következő tesztjére hivatkoztak:       „A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely ’intézmény’ közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya (pl. a köznyugalom).”     A 13/2000. számú határozat indokolása szerint a jelen ügyben a véleménynyilvánítás szabadsága az alkotmányra közvetlenül visszavezethető más normatív alkotmányos értékekkel ütközik. Ezek az ütköző értékek pedig az alkotmány 75. és 76. §-aiban foglalt nemzeti jelképek: a Magyar Köztársaság himnusza, zászlaja és címere. E jelképek az alkotmánybírák értelmezése szerint „a nemzeti érzés, a nemzethez tartozás kinyilvánításának eszközei is”. Az indokolás szövege szerint a kettős jelentéstartalmú, az állami szuverenitás külső megjelenési formáinak tekinthető és egyszersmind a nemzethez, mint közösséghez tartozást kifejező szimbólumok „bizonyos vonatkozásaikban kívül vannak a vélemények alkotmányilag védendő pluralizmusán”. A véleménynyilvánítás szabadsága csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát foglalja magában, a nemzeti jelképek megsértése esetén pedig a magyar alkotmánybírák álláspontja szerint nem ilyen magatartásról van szó. Ezzel kapcsolatban egyetlen fenntartást tesz a többségi indoklás:       „A nemzeti jelképeket illető negatív tartalmú vélemények, a jelképek történetére, értékére, közjogi jelentőségére vonatkozó tudományos nézetek, művészi kifejezések, illetőleg kritikák hangoztatása, esetleg megváltoztatásukat vagy eltörlésüket célzó javaslatok kifejezésre juttatása, értelemszerűen nem eshet büntetőjogi szankcionálás alá, hanem része a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságának”.     Ezzel kapcsolatban két alkotmánybíró, Kukorelli István és Németh János is arra az álláspontra helyezkedett párhuzamos indokolásában, hogy ezt az alkotmányos követelményt helyesebb lett volna a határozat rendelkező részében is megfogalmazni.

Schenk v. United States, 249 U.S. 47 (1919). Így például a Legfelsőbb Bíróság 1931-ben a háborús csapatmozgásokkal kapcsolatos közlések teljes tilalmából indult ki. Lásd: Near v. Minnesota, 283 U.S. 697, 716 (1931). New York Times Co. v. United States, 403 U.S. 713 (1971). Observer and Guardian v. United Kingdom, 13585/88, Judgment of 26 November 1991. Pat Arrowsmith v. United Kingdom, 7050/75, Resolution of 12 June 1979. A jelenleg hatályos szabályozás az állami és szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. törvény. Ez a törvény az 1987. évi 5. számú törvényerejű rendeletet váltotta fel, amely gyakorlatilag minden állami, párt és egyéb társadalmi szerv számára lehetővé tette, hogy úgyszólván saját belátása szerint minősítsen államtitokká bármit. 250/K/1998. számú ügy, Beszámoló 1999, 312. 399/A/1999. számú ügy, Beszámoló 1998, 363. Texas v. Gregory Lee Johnson, 491 U.S. 397 (1989). Lásd: Arkansas Writers' Project, Inc. v. Ragland, 481 U.S. 221, 231 (1987). BVerfGE 81, 278 (1990). BVerfGE 81, 298. 269/A. §. 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 178. 13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61. A határozat kritikáját lásd Halmai Gábor: Hátramenetben az alapjogvédelem? Fundamentum, 2000. 3. szám. (http://157.181.181.13/dokuk/00-3-05.PDF)