Ugrás a tartalomhoz

Alkotmányjog

Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet (2005)

Eötvös Károly Intézet

1.2. A jogok igazolása

1.2. A jogok igazolása

     A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi, annak csak külső korlátai vannak: mindaddig, amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, függetlenül annak tartalmától. Ez a véleménynyilvánítás szabadsága, mint alanyi jog. Az alapvető jogok tiszteletben tartásának és védelmének állami kötelezettsége (az ún. objektív intézményvédelmi kötelezettség) a véleménynyilvánítás szabadságával összefüggésben sem merül ki abban, hogy az államnak tartózkodnia kell megsértésétől, hanem gondoskodnia is kell az érvényesüléséhez szükséges feltételekről. Az Alkotmányból tehát az egyéni véleménynyilvánítási szabadság szubjektív joga mellett következik a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelezettség is.

Ezt az autonómiát végső értékként kezelő kanti morálfilozófián alapuló konstitutív igazolást illetik a szabadság-modell (liberty model) elnevezéssel is, amely – ellentétben a demokratikus elmélettel – nem a közjó érdekeit szolgáló vélemények piacát védi, hanem inkább az individuális szabadság körét a kormányzat mindenféle beavatkozásával szemben. A szabadságot középpontba állító felfogások képviselői szerint nincs több ok a nem politikai tartalmú kifejezések korlátozására sem, hiszen mind a politikai, mind az egyéb szólás azonos értéket képvisel. A lényeg mindkét esetben az egyéni szabadság tiszteletben tartása. Akik ebből a megközelítésből vezetik le a kifejezés szabadságát, azok tagadják az államnak azt a jogát, hogy távol tarthasson az emberektől bármiféle véleményt, mondván, ők nem tudják megítélni azok társadalmi hasznosságát. Az állam semlegességi kötelezettsége ugyanis azt is jelenti, hogy tisztelnie kell mind a megnyilatkozó, mind a megnyilatkozást befogadó polgár autonómiáját.     Attól kezdve, hogy a véleményszabadság fontos alkotmányos alapjogként jelent meg, a kétféle igazolás egyaránt tetten érhető a különböző felfogásokban, olykor megfigyelhető a két alátámasztás együttes alkalmazása is. Abban egyetértenek a különböző igazolást vallók, hogy a véleményszabadság kitüntetett szerepet élvez a jogok sorában, legfeljebb a szabadság egyes megnyilvánulásait erősebb vagy gyengébb védelemre tartják érdemesnek.

     Hasonló érveléssel igazolja a véleményszabadságot John Stuart Mill, aki szerint a vélemények piacának (marketplace of ideas) hiányában az igazság nem kerülhet napfényre. Ugyanakkor Mill volt az, aki úgy vélte: az állam kizárólag mások sérelmének megakadályozására korlátozhatja az egyén szabadságát, „az ő saját – fizikai vagy erkölcsi – java nem elégséges indok erre”. Ez a felfogás egyértelműen az egyén individuális jogából indul ki szabadsága megalapozásakor, még akkor is, ha egyidejűleg fontosnak tartja a kifejezés szabadságának érvényesülését a társadalom egészének érdekében is.     A XX. század elejétől ezek az igazolások bírósági ítéletekben is megjelennek. Az egyik első ezek sorában az amerikai legfelső bírósági bírájának, Oliver Wendell Holmesnak egy 1919-ben született ítélethez fűzött különvéleménye, amelyben Holmes – Millhez hasonlóan – úgy vélekedett, hogy csak a nézetek folyamatos vitájában derülhet ki az igazság: „az igazság legjobb próbája a vélemények piaca, a piac versenyében való elfogadottság”.     A Legfelsőbb Bíróság által 1964-ben eldöntött New York Times v. Sullivan ügyben az ítéletet jegyző William Brennan bíró a közügyek szabad vitatásának fontosságával igazolta a véleményszabadság kiemelt jelentőségét:     „A kérdés megítélésében abból kell kiindulni, hogy ebben az országban mély nemzeti elkötelezettség fűződik ahhoz, hogy közügyekben a vitának szabadnak, elevennek és nyitottnak kell lennie.”     Annak a kérdésnek a megítélésében, hogy mégis mi a határa a vélemények piacán való szabad részvételnek, Holmes bíró 1919-ben egy másik ügy kapcsán kidolgozta híres tesztjét a „nyilvánvaló és közvetlen veszély”-ről (clear and present danger). Indokolásában egy hasonlattal élt: az, aki egy nézőkkel zsúfolásig megtöltött színházteremben ok nélkül „Tűz!”-et kiabál, és ezzel pánikot idéz elő, nem élvezi az első alkotmány-kiegészítés által garantált szólásszabadság védelmét. Holmes szerint tehát a jogi megítélés szerint két eset lehetséges: vagy olyan kijelentéssel van dolgunk, amely időben, tudatos és megfontolt válasszal illethető, vagy pedig olyannal, amely azonnali veszéllyel fenyeget.     Két évvel korábban Learned Hand szövetségi bíró a The Masses című lap háborúellenes cikkei és karikatúrái kapcsán hasonló tesztet dolgozott ki, amelynek értelmében a korlátozás csak akkor igazolható, ha a szavak közvetlenül jogellenes cselekedetre hívnak fel. Indokolásának lényege pedig, hogy a vélemény szabadsága nem egyszerűen az egyén joga, hanem a hatalom végső forrása és társadalmi szükséglet egy demokráciában. Hand és Holmes szempontjainak felhasználásával alakította ki az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1969-ben az azóta hasonló ügyekben állandó joggyakorlatát képező Brandenburg-tesztet, amely a törvényellenes tettre való szándékos felhívást, mint a korlátozás követelményét kiegészíti a jogellenesség bekövetkezésének valószínűségével. A döntést megalapozó érvelés így hangzott:      „Mindaddig, amíg elég idő áll rendelkezésre a cáfolathoz, az értelmes mérlegeléshez, nyugodtak lehetünk, hogy az ‘igazság’ legyőzi a ‘hamisságot’. Elnyomást csak akkor kell alkalmazni, ha a veszély olyannyira ’közvetlen’, hogy nincs idő a válaszadásra, a vitára.”

A bírák szerint az adott esetben a katonai behívók háború elleni tiltakozásul történő elégetésének tiltása nem volt kapcsolatban a szabad kifejezés elnyomásával, az csak a tiltakozók magatartásának nem kommunikatív aspektusára vonatkozott. Ezért azután ezt a tiltást tartalom-semlegesnek és így alkotmányosan megengedhetőnek ítélték. Egy másik nagyon fontos elv leszögezése is fűződik az ügyhöz, amelyet azóta O'Brien-teszt néven is emlegetnek. Eszerint a szólásszabadság korlátozása nem mehet túl azon a mértéken, amit a védendő érdek feltétlenül megkíván. Nevezik ezt a „szélesség” alkotmányjogi doktrínájának is, amely tehát tiltja, hogy az állam valamely törvényes cél megvalósítását olyan eszközökkel akarja elérni, amelyek közvetlenül vagy közvetve korlátoznak fontosabb alkotmányos jogokat, ráadásul a feltétlenül indokoltnál szélesebb körben. Ugyanakkor ez a döntés nem jelentett automatikusan tilalmat mindenféle „szimbolikus szólás” (symbolic speech) számára.     Ennek az igazolásnak egyik klasszikus, egyszersmind legszélsőségesebb megfogalmazása a Legfelsőbb Bíróság egy 1972-ből származó ítéletének indokolásában olvasható. Eszerint „a kormányzatnak nem áll hatalmában a kifejezés korlátozása annak mondanivalója, gondolatai, tárgya és tartalma alapján”. Ugyanakkor a szólás demokratikus elméletének képviselői azzal érvelnek, hogy a véleménynyilvánítás bizonyos eseteiben a korlátozás alapulhat a tartalmon, éppen annak érdekében, hogy érvényesülhessen a közügyekben a lehető legszélesebb vita. Tartalmi alapon is korlátozhatónak tartják a gyűlölet-beszédet, a pornográfiát, és a választási kampányok finanszírozását, azért, hogy minden oldal meghallgattassék. E felfogás szerint ezek a fajta véleménynyilvánítások olyan hatással járnak, hogy elnyomják a gyűlölet-beszéd célpontjait jelentő kisebbségek, a pornográfia által szexuális tárgyként kezeltek, illetve a kevesebb pénzzel rendelkező pártok hangját, ezért az államnak, mint egyfajta közvetítőnek jogában áll elnémítani egyeseket annak érdekében, hogy mások hangja hallható legyen. Vagyis ennek az álláspontnak a képviselői szerint a korlátozás alapja ezekben az esetekben nem kizárólag a sértettek egyenlőséghez való joga, hanem szólásszabadsága is. A védendő érdek tehát nem egyszerűen a közrend, hanem a demokrácia is.     Általában nemcsak az instrumentális, hanem a konstitutív igazolás hívei is elfogadják, hogy az üzleti beszédet és az erőszak, illetve a szexualitás öncélú, nem művészi kifejezését szintén kisebb mértékben védi a véleményszabadság, mint a közügyek vitatásához kapcsolódó beszédfajtákat, sőt egyes esetekben éppen az ilyen mondanivaló nyilvános kifejezésének tilalmához fűződik elsőrendű társadalmi érdek. Az államnak kötelessége megvédeni polgárait a Mill-i egyenlő szabadság elvét durván sértő vagy tisztességtelen üzleti tevékenységtől, illetve attól, hogy kénytelenek legyenek beleütközni érzékenységüket sértő, számukra szélsőségesen megbotránkoztató kifejezésmódokba.      Mindkét felfogás képviselői elfogadják a véleménynyilvánítás korlátozását, ha az nem a beszéd tartalmán, hanem annak körülményein alapul. Ha például valaki éppenséggel a leginkább védett politikai nézetek juttat kifejezésre, de ezt éjnek évadján teszi hangszórón keresztül, felébresztve embertársait, akkor belé fojtható a szó, bármilyen jó szándékú célok vezérlik is. Ugyanígy ok lehet a korlátozásra, ha valaki mondandóját úgy közvetíti hallgatóságának, hogy közülük azok, akik arra bármilyen okból nem kíváncsiak, nem tudnak „menekülni”.

     Mint láthattuk, a kétféle igazolás a véleményszabadság körébe tartozó jogok más-más, de egyaránt fontos sajátosságára helyezi a hangsúlyt. Az individuális jogi jelleg arra utal, hogy ezek a jogok védelmet nyújtanak az állami beavatkozások ellen. Ennyiben nevezik ezeket védelmi jogoknak. Másfelől ugyanezek a jogok fontos szerepet játszanak a nyilvános akaratképzésben, amennyiben lehetővé teszik az egyén számára közügyekben való tájékozódást, és azt, hogy befolyást gyakorolhassanak a politikai folyamatokra. Ez adja a részvételi jogi jelleget e jogoknak. A védelmi jelleg e jogok negatív, a részvételi pedig pozitív szabadság voltára utal.     A véleményszabadság védelmi jogi jellegéből elsősorban az következik, hogy az állam nem akadályozhatja meg az embereket véleményük kifejtésében. Látnunk kell, hogy a kommunikációs jogok emellett eszközként szolgálnak az egyén számára a politikai folyamatok aktív befolyásolására a gyűlések és a politikai célú egyesülések mellett a nyomtatott, az elektronikus sajtó és az Internet révén. E szabadságjogoknak a politika formálásában növekvő aktív szerepe a polgár citoyen mivoltának erősödését mutatja.

     A nyilvánossággal kapcsolatos jogok esetében a negatív és pozitív jelleg csak együttesen érvényesülhet, hiszen elképzelhetetlen a vélemények valódi politikai hatása, ha nincs garantáltan kizárva az állam beavatkozása erről az egyéni szabadságterületről. A pozitív jellegű jogok tárgya az állam valamiféle normatív cselekvése. Lényegét tekintve ilyen normatív szolgáltatásra való jogról van szó az elektronikus média esetében. Az alkotmányos gyakorlat a törvényi szabályozás céljaként általában a kiegyensúlyozott működést és az államtól való függetlenséget jelöli meg. A hagyományos szólásszabadságtól eltérően ugyanis, a modern média „gombnyomásra” mindenkit elérő, összehasonlíthatatlanul erőteljesebb hatása okán indokoltak az intézményes garanciák. Vagyis úgy tűnik, hogy a rádiózás és a televíziózás szabadsága azon kívül, hogy magában foglalja a hagyományos védelmi jogot az állami beavatkozásokkal szemben, bizonyos állami szabályozásokra való jogot is tartalmaz. E tekintetben azonban külön kell választani a közszolgálati és a kereskedelmi célú elektronikus médiát, amelyek jogi státusza sok tekintetben különböző.

A közszolgálati rádiók és televíziók kétségkívül a köz, vagyis az adófizető polgárok tájékoztatására, művelődésére, szórakoztatására szolgálnak. Ennek a közösségi célnak az alapján a köz(önség) elvárhatja tőlük, hogy kiegyensúlyozottan és szakszerűen lássák el dolgukat. A kiegyensúlyozottság egyrészt a sokféle nézői, hallgatói igény lehetőség szerinti kielégítését, másrészt az ideológiai, politikai semlegességet jelenti, beleértve magától az államtól való függetlenséget is. Ennek a biztosítására szükség van törvényhozási úton kialakított szervezeti, eljárási garanciákra, melyek adott esetben korlátozhatják a kifejezés szabadságát.      Egészen más a helyzet a kereskedelmi célú rádiózás és televíziózás esetében. Az elektronikus kommunikáció technikai lehetőségeinek jelentős kiterjedése idején nem indokolt a műsorok tartalmának olyan állami befolyásolása, amely akár az egyes állomások ún. belső, akár az összes állomás külső pluralitását célozza. A kereskedelmi média okozta kiegyensúlyozatlanságokat az állam legfeljebb a közszolgálatiakra vonatkozó előírásokkal próbálhatja meg korrigálni. Vagyis a kereskedelmi célú elektronikus sajtó állami szabályozási igénye lényegében azonos azzal, ami a nyomtatott sajtó esetében igazolható. Ez pedig nem más, mint a monopóliumellenes szabályozás. Ha ugyanis az állam törvényi eszközökkel nem garantálja a verseny szabadságát, akkor veszélybe kerül a kifejezés szabadsága. Az írott és az elektronikus sajtó területén minden egyéb korlátozás már csak olyan lehet, amely a véleményszabadsággal kapcsolatban egyébként is megengedett.     Ugyanez még fokozottabban igaz az internetes kommunikáció tartalmi korlátozhatóságát illetően. Ezt ugyanis még az a szűkösség sem legitimálhatja, ami ideig-óráig fennáll a sugárzott rádió- és televíziós programok esetében. Másrészt a cyberspace résztvevői nem annyira az írott, illetve elektronikus sajtó citoyen-jei, sokkal inkább bourgois-k, akik nem annyira a közügyek megvitatásában, mint inkább politikailag neutrális kommunikációban akarnak közreműködni az őket megillető egyéni jogok alapján. Mindez a jogok negatív, védelmi jellegét erősíti.

Vö. Charles Fried: The New First Amendment Jurisprudence: A Threat to Liberty. 59 University of Chicago Review 225 (1992) John Milton: Areopagitica. In Az angol forradalom tükre. Budapest, Gondolat, 1975, 86-87 o. John Stuart Mill: A szabadságról. Budapest, Századvég – Readers International, 1994, 18. o. Abrams v. United States, 250 U.S. 616, 630 (1919). New York Times v. Sullivan, 376 U.S. 254 (1964). Schenk v. United States, 249 U.S. 47 (1919). Brandenburg v. Ohio, 395 U.S. 444 (1969). United States v. O'Brien, 391 U.S. 367 (1968). A „szélesség”-nek a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában játszott szerepéről lásd Krokovay Zsolt: Szélesség. Egy alkotmányos mérce. Világosság, 1993. 2. szám. Police Department v. Mosley, 408 U.S. 92, 95 (1972). E nézet jellemző képviselői Alexander Meiklejohn: Free Speech and its Relation to Self-Government. New York, Harper & Row, 1948, 26-36. o.; Owen M. Fiss: The Irony of Free Speech. Harvard University Press, Cambridge, London, 1996, 5-26. o. Lásd Joel Feinberg: Társadalomfilozófia. Budapest, Osiris, 1999. Az üzleti mondanivaló szabadságáról lásd Krokovay Zsolt: Az üzleti mondanivaló szabadsága. Fundamentum, 2000. 2. szám. ( Egy teherautóra szerelt hangszóró által „foglyul ejtett hallgatóság” (captive audience) volt a korlátozást indokoló körülmény a Kovács v. Cooper, 336 U.S. 77 (1949). ügyben. 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 172.