Ugrás a tartalomhoz

Alkotmányjog

Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet (2005)

Eötvös Károly Intézet

5. fejezet - A bíróságok

5. fejezet - A bíróságok

1. Az igazságszolgáltatás bírói monopóliuma

     A Magyar Köztársaságban a jogviták rendezésének és a megsértett jogrend helyreállításának, vagyis az igazságszolgáltatásnak a feladatait a bíróságok látják el. Az Alkotmány 50. §-a szerint a Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit. A bíróság ellenőrzi a közigazgatási határozatok törvényességét. A Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, az ítélőtáblák, a Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és a munkaügyi bíróságok gyakorolják. Az Alkotmány e rendelkezése, a 45. § (1) bekezdése az igazságszolgáltatás monopóliumának elvét fogalmazza meg, amely azért jelentős, mert a bíróságok köré épített garanciák a jogok érvényesülését biztosítják, a bírói út általánossága az állampolgárok joghoz jutásának biztosítéka és a közigazgatás önkényes döntéseivel szembeni védelem.      Az alapelv alóli kivételt jelent a kvázi bíró szervek tevékenysége, amelyek létét indokolhatja a speciális szakértelem szükségessége, az általuk nyújtott egyszerűbb, gyorsabb, költségkímélőbb eljárás, a bíróságok tehermentesítése. Ilyen kvázi igazságszolgáltatás a közigazgatási szervek hatáskörébe utalt polgári és családjogi ügyek elbírálása (például birtokvédelmi ügyek), illetve a választottbírósági eljárás. A kvázi bírói szervek tevékenysége együtt jár a garanciák csökkenésével, ezért a bírói monopólium alapelvéből folyó követelmény, hogy minden jogvitát, jogsérelmet legalább felülvizsgálati szinten bíróság elé lehet vinni.

    

     A bírói hatalom funkcionális megközelítése elsősorban a vitaoldó jellegből indul ki. A pártatlan harmadik fél részvételével történő konfliktusrendezés változatos történeti formáiból a jogrendszer kiszámítható működésének igényével formalizálódott az állami vitaoldó eljárások rendszere. Ez a döntéshez szükséges, figyelembe vett körülmények körének leszűkítésével, az úgynevezett jogilag releváns tényekre koncentrálással és az eljárás formális szabályozásával járt.

     A modern társadalomban sem tűntek el teljesen azonban az informális vitaoldó megoldások,  sőt a kompromisszumkeresésre – alkuk, megegyezések, kompenzáció formájában – a formális eljáráson belül is lehetőség van. A jogi megoldás gyakran csak a végső hivatkozás, az utolsó lehetőség, a megegyezést kereső alkuk a „jog árnyékában” folynak. A konfliktusok túlnyomó többsége nem jut bíró elé vagy nem jut el a tárgyalás szakaszáig.

     A bíróság tehát olyan állami intézmény, amelyben a független bíró előre meghatározott normákat alkalmaz azzal a céllal, hogy a felek közötti vitát szabályozott eljárást követően megoldja. Az állami hatalom erejével kimondja, hogy a jog szerint melyik félnek, mennyiben van igaza. Ez az ideáltipikus konstrukció őrzi azt az illúziót, amely a bíráskodás ősi, a felek vitájában döntő pártatlan harmadik fél logikáját sugallja. Valójában azonban, különösen az állami szerepvállalás kiterjedésével, lényeges, a bíráskodás funkcióit érintő elmozdulások következtek be. Továbbra is nehéz meggyőzni a vesztest arról, hogy a jog semleges, pláne, hogy igazságos; legalább az előbbit a jog professzionális alkalmazásával és a pártatlanság garanciáival lehet elősegíteni. A jog általános semlegességének jogászi illúziója egyre kevésbé tartható, világos, hogy minden jogi rendezés kedvez bizonyos értékeknek és ezzel bizonyos társadalmi csoportoknak, a bíróságok pedig bürokratikus felépítésükkel és ennek megfelelő munkájukkal érvényesítik ezeket az értékeket, állami célokat. Távol kerültek a konszenzusképzés eredeti (elméleti) logikájától, sokkal inkább az állam erőszakintézményei, a társadalom feletti kontroll érvényesítői. Minden modern demokráciában a bíróság a politikai rendszer része, a bírók hivatalnokok, tehát a politikai-kormányzati folyamatok hatnak rájuk, formálják a gyakorlatot és gyakran politikai konfliktusok részeseivé válnak.

     De nem csak az állami politikák érvényesítése, hanem a tagadhatatlanul létező jogalakító hatalom is módosítja a jogtudomány képviselői által szívesen emlegetett montesquieu szereposztást. Az életviszonyok rendezésében vállalt jogalkotói jellegű hatalom gyengíti az előre lefektetett normák alkalmazásának előnyeit, de elkerülhetetlen, hiszen egy mégoly bonyolult és kazuisztikus (eseti jellegű, minden esetre megoldást ígérő) jog sem képes mindent előre látni: a jog alkalmazása sohasem teljesen mechanikus jellegű. E jogalkotó, jogfejlesztő jellegű hatalom a politikai döntéshozóhoz, a kormányzó elithez közelíti a bíróságot, annak ellenére, hogy a kontinensen szeparálni igyekeznek a döntést és a jogfejlesztést. A bírói ítéletek indokolása elsősorban a döntés jogszerűségének igazolását szolgálja, de – minél feljebb haladunk a jogszolgáltató hierarchiában, annál inkább – másodlagos funkcióként értelmezhető a jogi doktrína, a joggyakorlat fejlesztése. Ez politikai jellegű szerep, a függetlenség érvényesülése nem jelenti a szabály szövegéhez való merev ragaszkodást. A modern alkotmányos rendszerek kialakulása előtt azonban a politikai szerep közvetlenebb volt, a forradalmi reakciók ennek radikális felszámolását irányozták elő. 

     Különösen a kontinentális jogrendszerekben a kora újkor abszolutista állama a bíráskodást erősen a kormányzati struktúrába integrálta, a bíró az uralkodó rendszer karjává vált. Az alkotmányos reformok ezért a bírói függetlenséget és a bíró korlátozott szerepét hangsúlyozták. A forradalmi hatalomkorlátozás a kontinensen a parlamenti szuverenitás középpontba helyezésével történt, a hatalmak elválasztásának és a nép szuverenitásának elve  a bírót technikai szakértőként definiálta, a bíróság alárendelt, de független. Nem véletlen, hogy a XX. század második felében itt az alkotmányos jogértelmezés és felülvizsgálat is a bírósági hatalmon kívüli (politikai felelősséggel rendelkező) intézmények (alkotmánybíróságok) létrehozásával jelenik meg. Az angolszász common law tradíció pedig az erős, jogalakító bíróságot érintetlenül hagyhatta, mert az nem eszköze, inkább ellenőrzője volt a központi hatalomnak, a jog is szorosabb kapcsolatban van a bírói szakmával mint a parlamenttel. Mára a parlament által alkotott jog Angliában is jelentős szerepre tett szert, de a bíró egy erős civil társadalom, autonóm jogi professzió része és ez megfelelően ellensúlyozza azt, hogy hivatalnok. Itt az államtól független jog alkotását a bíróra lehet bízni, mert a kiválasztás (az a kérdés, hogy kiből és hogyan lesz bíró) más jellegű. Az Angliában honos rendszer lényege, hogy a jogászi szakmából, az ügyvédek közül azt érheti a bírói kinevezés megtiszteltetése, aki több évtizedes, a „céh” által nagyra értékelt, elismert jogászi munkát végzett. (Ezért nevezik ezt elismerési rendszernek.) A szakmai előrejutás lehetősége a bírói kinevezésig tart, a szakma presztízsrangsorában nincs ennél jelentősebb. Ezzel szemben a kontinensen a demokrácia biztosítéka a szuverén által alkotott jogszabályokhoz való szigorú kötődés. Ennek szociológiai biztosítéka az úgynevezett karrier-rendszer. Bírói kinevezést gyakorlatilag a képzés befejezése után közvetlenül lehet szerezni, e pályán (fizetésben, presztízsben) előrejutni a hierarchikus bírósági szervezetrendszerben való feljebbjutás útján lehetséges. Még abban az esetben is, ha a kiválasztás objektív, ellenőrzött módon történik (ami valójában soha sincs teljesen így), az előrejutni akaró jogalkalmazónak elemi érdeke, hogy a lehető legpontosabban alkalmazkodjon a törvényhozó akaratához, amelynek autentikus értelmezését a felsőbíróságok szolgáltatják. Ide feljutni csak konformitással lehet, így kevesebb az esélye a bürokratikus szempontoktól való eltérésnek. Annak ellenére, hogy az eredeti hatalmi viszonyok jelentősen módosultak: ma már a kontinentális rendszerben sem lehet tagadni a bírói jogalkotást, viszont még Angliában is erőteljessé vált az állami jogalkotás, a bírói pálya e sajátossága jelentősen meghatározza a jog tényleges érvényesülését és a bírói autonómia esélyét.

     Tekintettel kell lenni azonban a regionális sajátosságokra, a jogi és politikai tradíciókra is. A modern államszervezet, a racionális joghoz kötött hatalmi működés kialakulásának különböző történeti útjain belül a független bíróság létrehozása az egyik legproblémásabb területnek bizonyult. A központosítás eszközeivel modernizáló közép-európai rendszerek a hatalmukat korlátozó alkotmányos reformokat elhanyagolták, a bíráskodás feudális monopóliumait kézben tartó társadalmi csoportok pedig hatékonyan álltak ellen e hatékony elnyomó eszköz kezükből való kiengedésének. [Grünwald Béla] A bíróság modernizálása, a független bírói hatalom megteremtése is súlyos késedelmet szenvedett, hátráltatva a modern demokratikus államszervezet stabilizálódását Magyarországon is.    

     A független bírói hatalom és a demokrácia viszonyát, a hatalom megosztásának a zsarnokságot kizáró hatása mellett, az a logika határozza meg, hogy többpárti demokráciában nem éri meg felforgatni, csorbítani e hatalmi ág függetlenségét vagy hatalmát, mert a kormányzatok megbízatása időleges a bíróéhoz képest, még szüksége lehet arra, hogy az ellenfél se tegye ezt. E kölcsönös elvárásokat intézményesíti a jog, hiszen jogi korlátok nélkül nagy a csábítás, különösen olyan országokban, ahol az íratlan normák, szokások, gyakorlatok nem zárják ki a visszaéléseket.

     Az állam polgárainak szempontjából a jog uralma azt is jelenti, hogy tisztában vagyunk tetteink esetleges jogi következményeivel, annak érvényesítése kiszámítható. A jog arról informál, hogy mi várható a többi embertől, beleértve a jog érvényesítőit is. A parancs csak jogi formában válik kötelezővé és a bürokrácia esetleges önkényes döntéseivel szemben a bíróságon lehet fellépni. A jogállami berendezkedésben lényeges szerepet játszik tehát a bíróság: végső biztosítéka és érvényesítője annak, hogy a hatalomgyakorlás preferált eszköze a jog maradjon.

     Az állam legitimációja szempontjából a független bírói hatalom jelentősége egyrészt a kormányzat elismerése, másrészt a jogi ideológia fenntartásán keresztül a rendszer elfogadottsága kérdésében is megjelenik. Egy modern demokráciában a jogállami elvek között a bírói függetlenség kiemelt jelentőségű: nincs olyan kormányzat, amelyet a nemzetek közössége jogállaminak ismerne el ezen elv súlyos megsértése esetén. De a törvényekben és egyéb jogszabályokban testet öltő állami akarat megvalósulásához, ezek társadalmi elfogadásához az is szükséges, hogy a jogalkalmazók ne álljanak ellen ennek. Feltéve, hogy a jogszabályba foglalt politikai cél tiszteletben tartja a jogrendszer integritását. Sajátos egyensúlyi helyzet érvényesül itt: ha a bírói gyakorlat nem támogatja a kormányzati célokat (például következetesen elkerüli a szigorúbb büntetéskiszabást annak ellenére, hogy a jogalkotó megpróbálja erre szorítani) konfliktusba kerülhet az állam más részeivel, végső soron veszélybe kerülhetnek privilégiumai (például a büntetéskiszabás szabadsága). Ha azonban a bírói jogértelmezés nem szolgálja a jog integritásának a politikai akarattal szembekerülő célját, akkor a bírói hatalom elveszti professzionális és társadalmi presztízsét, elfogadottságát. Visszakerül oda, ahonnan kétszáz éve elindult, az uralkodó hatalom puszta eszközének szerepébe. Mint tudjuk, a karrier-rendszer nagyobb esélyt ad a bürokratikus érdekek képviseletének.

     Mára a társadalomtudományokban elfogadottá vált az a szemlélet, amely a bíróságot mint politika-csinálót ábrázolja, a szakirodalomban ez a hagyományos jogászi szemlélettől való eltávolodásként és a bíróságnak a politikai folyamatok részeként való értelmezése formájában jelent meg. E tudományos elismerés mögött valóságos mozgások rejlenek a jog, bíróság és politika területein és egymás közötti viszonyukban. Az állam szerepének megnövekedésével a politikaformálás terepévé vált a bíróság. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az állami berendezkedés alapviszonyai tükröződnek a bírói hatalom elhelyezkedésében, működési sajátosságaiban és eljárási elveiben. Hierarchikus felépítésű és beavatkozó, aktív államok ennek megfelelő eljárást és bíróságot intézményesítenek. Egy hierarchikus állami szerkezetben a bírói hatalom szerkezete is bürokratikus (hivatali karrier, professzionalizmus, rutinizáció és specializáció, uniformitás és fegyelem, technokratikus orientáció jellemzi), míg a nem beavatkozó állam inkább a koordináció elvének enged teret a jogalkalmazásban is (laikus részvétel, horizontális hatalommegosztás). A hétköznapi tapasztalataink jóvoltából ismerősebb hierarchikus modellben nagyobb szerepet kap a felülvizsgálat, az aktaszerűség, a hivatali elv. A jog kifejezi az állam céljait céljait, amit a bíróság köteles teljesíteni, jellemző a büntetési igény, a jogszolgáltatás itt jobban eltávolodik a konfliktusoldástól és közelít az adminisztrációhoz, az eljárás kikerül a felek kezéből. Tipikus a politika-megvalósító eljárás, amelyben a szabályozás elsődleges alanya a hivatalnok, a bírótól azt várják el, hogy az egész ügyet, rosszabb esetben a teljes igazságot tárja fel, nem csak a felek által szelektált tényeket. Ez az oka a kérelmen való túlterjeszkedésnek, az objektíve helyes ítélet iránti törekvésnek, a teljes, vagy majdnem teljes körű felülvizsgálatnak, az ügyészi részvételnek, az aktív döntéshozói szerepnek. Magyarországon a hagyományosan erőteljes állami szerepfelfogást és paternalista struktúrát nem bontotta meg a más szempontból nagyon jelentős igazságszolgáltatási reform sem. A jogegységi döntés, a soron kívüliség, a bírók határozott idejű első kinevezése, működésük vizsgálata, az erős másodfokú jogkör és az ítélkezési gyakorlatban felfedezhető közérdek iránti affinitás ezt támasztja alá. Ilyen körülmények között a pártpolitikától való közvetlen függés kizárt lehet ugyan, de a kormányzati nézőpont és logika iránti affinitás kódolva van.