Ugrás a tartalomhoz

Alkotmányjog

Eötvös Károly Közpolitikai Intézetet (2005)

Eötvös Károly Intézet

A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése

A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése

     A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetésére irányuló eljárást bárki indítványozhatja, illetve az eljárást az Alkotmánybíróság hivatalból is megindíthatja. Ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, az Alkotmánybíróság a jogalkotót – határidő megjelölésével – felhívja feladatának teljesítésére. A mulasztást elkövető szerv a megjelölt határidőn belül köteles jogalkotói feladatának eleget tenni.

     E hatáskör alkalmazásának tehát két feltétele van, amelyeknek együttesen kell fennállnia: egyrészt a mulasztás, másrészt pedig az ennek folytán előidézett alkotmányellenes helyzet. Az Alkotmánybíróság a mulasztás feltételét kiterjesztően értelmezte: a jogalkotói feladat elmulasztását nemcsak akkor állapítja meg, ha a jogalkotó szerv jogalkotási kötelezettsége konkrét jogszabályi felhatalmazásból származik, hanem akkor is, ha a jogi szabályozás iránti igény annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton beavatkozott bizonyos életviszonyokba, és ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos joguk érvényesítésének gyakorlati lehetőségétől. Emellett mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg a testület akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak. Az Alkotmánybíróság továbbá nemcsak akkor állapít meg alkotmánysértést, ha az adott tárgykörre vonatkozó semmilyen szabály nincs, hanem akkor is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmány által megkívánt jogszabályi rendelkezés hiányzik, vagy a jogalkotó nem a megfelelő tartalommal szabályozott.

     „A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése”, ahogy az Abtv 1. §-a az Alkotmánybíróság hatáskörei felsorolásakor ezt a jogkört nevezi, sokkal többet tartalmaz, mint amit a részletes definíció mond. Az Abtv 49. §-a ugyanis a mulasztásos alkotmányellenességet arra szűkíti, hogy a jogalkotó szerv jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában azonban a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása ezt a keretet messze túllépte, és sajátos burjánzásnak indult. Paradox módon ezt a fejlődést sem a bíróságon belül, sem kívülről senki nem kifogásolta, sőt nem is problematizálta. A hatáskörtúllépés vagy az „aktivizmus” vádja tehát fel sem merült – s ennek okai sokat elárulnak az ilyen vádak természetéről.     Mind a mulasztásos alkotmánysértésnek az indokolhatóság határáig futó használata, mind az expanzív hatáskörhasználat látszólagos problémátlansága azzal a szankcióval függ össze, amit az Abtv. a kifejezett jogalkotói feladat elmulasztásához kapcsol: az Alkotmánybíróság határidő megjelölésével felhívja a jogalkotó szervet feladatának teljesítésére, aminek az köteles eleget tenni.     Az Abtv valójában két, eredetileg egymást nem fedő kört kapcsolt össze: a formális jogalkotói kötelesség elmulasztásának megállapítását, és a jogalkotó felszólítását alkotmányellenes helyzet törvényhozással való megszüntetésére. A jogalkotói mulasztás más alkotmánybíróságok gyakorlatában tipikusan az alkotmányban meghatározott törvényhozási kötelezettségre korlátozódik, anélkül hogy külön hatáskörként szerepelne. Ettől függetlenül fejlődött ki a törvényhozóhoz intézett felszólítás az alkotmánynak megfelelő jogalkotásra, amely az összehasonlítás szerint nem szükségképpen kapcsolódik formális jogalkotási mulasztáshoz, és mulasztáshoz is csak olyan átértelmezéssel, hogy a meglévő szabályozás hiányossága vagy tökéletlensége képez mulasztást. A törvényhozóhoz fordulás egyrészt az alkotmánybírósági szankciók differenciálódási folyamatában, különféle neveken és formában általános jelenséggé vált; s mint sok más „szelíd” technika, ez is a jogszabály megsemmisítését, s egyszermind a törvényhozóval való konfliktust segít elkerülni. Másrészt az alkotmányellenes helyzet megszüntetése mint törvényhozói feladat, a még ki nem fejlődött alkotmánybíráskodás sajátossága volt, amikor az alkotmánybíróságok nem semmisíthették meg a törvényt. Magyarországon is az Országgyűlés döntötte el véglegesen a törvény alkotmányellenességét, illetve első lépésben a törvény alatti jogszabály kibocsátójára szállt vissza az alkotmányellenesség megszüntetésének feladata az Alkotmányjogi Tanács időszakában, amely még a parlament uralma alatt állt. (Az Abtv 1989 májusi, szocialista tervezetei még ezt az állapotot akarták átvinni az Alkotmánybíróságra is.) Akár a radikális szankciók szelídítése, akár a csökevényes alkotmánybíráskodás felől közelítünk, az az első benyomás, hogy az alkotmánybíróság az Alkotmányellenesség megállapítására szorítkozik, és ezen túl már minden pozitív cselekvés a törvényhozóra tartozik. Nincs tehát olyan veszély, hogy alkotmánybírósági kormányzás alakulhat ki, s az Alkotmánybíróság a törvényhozó hatalom felelősségét sem veszi magára, sőt semmilyen felelősséget sem. Ha ilyen irányt vesz a fejlődés, a mulasztás megállapítása kísértetiesen hasonlítani kezd az egykori ügyészi szignalizációra. A jogintézmény ezen tulajdonságai minden bizonnyal szerepet játszottak karrierjében az Alkotmánybíróságon. Megerősít ebben az utólagos feltételezésben, hogy nemegyszer a testületen belüli kompromisszum eredménye volt „legalább a mulasztás” megállapítása. Ugyanakkor ebből az alaphelyzetből más út is nyílik: a mulasztás pótlásának tartalmi meghatározása, a mulasztásos határozat kombinálása jogszabály megsemmisítésével stb. Mindezt az Alkotmánybíróság is gyakorolta – a mulasztás prima facie konfliktuskerülő és passzív természete azonban biztosan megkönnyítette, hogy a hatáskör használatát ne kísérje kritikus figyelem.     A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség intézménye – a formális jogalkotói mulasztás és a szankciós kötelezés – az első tervezettől kezdve változatlan maradt. Ami változott, az az ellenzék alapköveteléseinek keresztülvitele volt a mulasztás vonatkozásában is: az eredetileg is szereplő hivatalbóli eljárás mellé bekerült a populáris akció, viszont kikerült a törvényből az Országgyűlés mentessége az Alkotmánybíróság határozatainak kötelező ereje alól. Az ellenzéki kereksztal ezen túl nem is foglalkozott az intézménnyel. Rekonstruálni nem, csak feltételezni lehet, hogy a jogalkotási kötelesség meghatározásánál miért nem a (mai szemmel) kézenfekvő, az Alkotmányon alapuló törvényhozási kötelezettség szerepel. Az akkori Alkotmányból ilyet nehezen lehetett volna származtatni, s a törvény-előkészítő feltehetően az annak idején általa nagy előrelépésnek tekintett jogalkotási törvény gondolatkörében mozgott. Ezt az Alkotmánybíróság gyakorlata hamar korrigálta. Nagyobb befolyása lett a mulasztás intézményének sorsára annak a változásnak, hogy az ellenzék követelésére az Alkotmánybíróság hatásköre a törvények megsemmisítésére is kiterjedt, s ezért a megsemmisítés lett a törvények és más jogszabályok alkotmányellenességének az Alkotmányban és az Abtv.-ben szabályozott egyetlen következménye. Ezzel ugyanis kiesett az Abtv.-ből az a szankciórendszer, amelynek keretében az Alkotmánybíróság a törvény alatti jogszabályok alkotmányellenessége esetén a jogalkotóhoz fordulhatott (határidőn belüli) „kijavítás” végett, illetve a jogszabály alkalmazását felfüggeszthette. Az ezekkel a jogkövetkezményekkel harmonizáló jogalkotásra kötelezés mulasztás esetén (eredetileg szintén csak a törvény alatti jogforrásoknál) így egyedüli képviselője maradt ennek a kooperatív szankciótípusnak, amelyet az Alkotmánybíróság azonnal alkalmazni is kezdett – de nemcsak a jogszabály hiánya, hanem hiányossága miatti alkotmányellenesség megállapításakor is.     A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség feltétele az Abtv. szerint az, hogy a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenes helyzetet idézett elő. Van tehát egy formai és egy tartalmi ismérv. A gyakorlatban ezek úgy mosódtak össze, ahogy az Alkotmánybíróság túltette magát a formai jogalkotási felhatalmazás feltételén, s helyette anyagi alkotmányellenességi ismérvekre alapozta a mulasztás megállapítását.     Az eredeti formai feltételtől való elhatárolódás már a legelső ügyekben megkezdődött. A törvényhozói koncepciót meghatározó „jogszabályi felhatalmazás” követelménye a gyakorlatban azonnal erejét vesztette: vagy úgy, hogy az Alkotmánybíróság a kifejezett jogszabályi felhatalmazás helyett az Alkotmány végrehajtásának kötelességére hivatkozik, vagy úgy, hogy tárgy nélküli jogalkotási hatáskört nevez meg, végül pedig úgy, hogy a jogalkotási felhatalmazás feltételét is elveti. Ezzel párhuzamosan viszont az „alkotmányellenes helyzet” ismérveit kellett szabályokká sűríteni – hogy valamilyen szabály mégis maradjon.     Az Alkotmány pótolja a jogalkotási felhatalmazást s egyben kötelezettséget, amikor 1990-ben az államigazgatási határozatok bírói felülvizsgálatának szabályára, majd kissé később a médiatörvény tartalmának alkotmányi előírására, majd csupán a veszélyhelyzetben alkalmazandó szabályokról szóló törvény kétharmados voltának alkotmányi követelményére, s végül – az államigazgatás hallgatása elleni „hatékony jogi eszközök” megalkotása végett – csupán a jogállamiságra (jogbiztonságra) alapozza az Alkotmánybíróság a jogalkotási feladatot. Az Alkotmányt idővel az Alkotmánybíróság értelmezései helyettesíthetik: a környezetvédelmi status quo fenntartásából folyó jogalkotási kötelesség például. Ezzel az Alkotmánybíróság a szokásos európai gyakorlattal jutott szinkronba, amelyben a törvényhozói mulasztás megállapítása a kifejezett kötelezéstől az államcélok végrehajtásához szükséges törvényhozásig terjed. A mulasztás megalapozása közvetlenül az Alkotmányból – az innen kiágazó további fejlődés mellett is – az Alkotmánybíróság első kilenc évét végigkísérte.     Szintén 1990-ben kezdődik, hogy az Alkotmánybíróság „üres” feladatmegállapító vagy hatásköri szabállyal pótolja a konkrét felhatalmazást („A Minisztertanács feladata és hatásköre az állampolgárok jogainak védelme és biztosítása” – Alkotmány 35. § (1); a nemzetközi egyezmény „végrehajtásáról [a miniszterek] gondoskodnak”.     Ezek a felhatalmazások jelentik a köldökzsinórt ahhoz az „elvi jelentőségű” megállapításhoz, hogy a jogalkotó konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles jogszabályt hozni, ha észleli, hogy a hatás- és feladatkörébe tartozó területen jogszabályi rendezést igénylő kérdés merült fel. Parttalanságot mégsem akart az Alkotmánybíróság. Az adott esetben az Abtv. mulasztási feltételeinek az tett eleget, hogy „a jogi szabályozás iránti igény annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton beavatkozott bizonyos életviszonyokba és ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos joguk érvényesítésének gyakorlati lehetőségétől”. Ez az utóbbi formula önállósult, és ezután gyakran alapozta rá az Alkotmánybíróság a mulasztást, immár a konkrét felhatalmazás kérdését nem is vizsgálva (például ügynöktörvény, államigazgatás hallgatása, munkakötelezettség, kormánytagok jogállása). A „jogszabályi úton való beavatkozás” lehetett akár negatív, azaz korábban igényt biztosító rendelkezések hatályon kívül helyezése; majd más esetekben ez a feltétel is eltűnt. Innen kezdve az Alkotmánybíróság a mulasztást tisztán anyagi alkotmányellenességgel alapozza meg, azaz csakis a második törvényi feltételre van figyelemmel. Az idézett 1990-es ítéletre megy vissza az a formula is, amely szerint felhatalmazás nélkül is köteles a törvényhozó cselekedni, „ha a szabályozást valamely alkotmányos jog érvényesülése vagy biztosítása kényszerítően megköveteli”. Az „alapjog biztosításához feltétlenül szükséges” törvényhozói aktivitás formulájából idővel elkopik a kényszerítő szükség szigorúsága (amely annak idején az alapjog-korlátozás szintén új tesztjének visszhangja lehetett). Elég a mulasztáshoz az alapjog-érvényesítés garanciájának hiánya – ez pedig gyakorlatilag a megfelelő eljárási rendelkezések nem léte. Bár ez már 1990-ben is alapozott meg mulasztást, az első bírósági periódus végére túlnyomó indok lett. Más formula szerint mulasztást megalapozó „alkotmányellenes helyzet” áll fenn amiatt, hogy a törvényhozó „nem hozta összhangba” az Alkotmány előtt kelt rendelkezéseket az új Alkotmánnyal. Ez pedig már visszavisz a „rossz” szabályozás és a mulasztás elhatárolási problémáihoz. Az eredeti, kifejezett (vagy legalább az Alkotmányból folyó) jogalkotási kötelezettségtől való eltávolodás extrém pontja az a rendelkező részbeni megállapítás volt, amely szerint alkotmányellenes helyzet azért állt elő, mert a „nem megfelelő szinten és módon” történt a szabályozás.     Ez az út törvényszerűen vezet oda, hogy az Alkotmánybíróság a mulasztást nemcsak a kifejezett felhatalmazástól függetlenül is kimondja, hanem hogy olyankor is megállapítja, amikor a jogalkotó kifejezett szándéka az volt, hogy valamely tárgyat ne szabályozzon, azaz akár az is, hogy korábbi jogot megszüntessen.     Hasonlóan a jogintézmény végletes kitágítágítása, hogy az Alkotmánybíróság „előzetes mulasztást” is megállapított: előzetes alkotmányossági vizsgálat eredményeképpen a tenorba foglalta, mit nem tartalmaz a törvényjavaslat. Hogy ezt az Országgyűlésnek pótolnia kell, a preventív kontroll természetéből is következne. Az adott esetben azonban azért is egyértelmű volt, hogy tartalmilag mulasztási ítéletről van szó, mert a törvényjavaslat eleve az Alkotmánybíróság jogalkotásra kötelező határozatát hajtotta végre, s a határozat rendelkező része az eredetihez képest új határidőket állapít meg.     Arra a kérdésre, hogy milyen hosszú mulasztás teremt már „alkotmányellenes helyzetet”, az Alkotmánybíróság – azokban a ritka esetekben, amikor a kezdőpont szerepet játszik – türelmetlen választ adott. Egyrészt a jogszabályi határidő hiánya nem mentesít a kötelezettség alól. Például a jogállamiság megköveteli, hogy az önkormányzatnak legyen szervezeti és működési szabályzata, illetve, hogy alkosson rendeletet a helyi népszavazásról – enélkül a polgárok alapjogaikat nem gyakorolhatják. Ezért a választások után egy évvel már fennáll az alkotmánysértő mulasztás. Az Alkotmánybíróság hamar megtanulta, hogy a törvényhozási előkészületekről szóló ígéretekben nem bízhat (lásd nemzetiségi törvény), sőt a megkezdődött parlamenti vita sem garancia arra, hogy a mulasztást valóban pótolni fogják (lásd médiatörvény). E vonatkozásban az Alkotmánybíróság elvi éllel nyilatkozott meg, tehát szabályt alkotott arról, hogy a jogalkotási feladatot a törvény megalkotásával, s nem a vita megkezdésével teljesíti a törvényhozó. Másrészt a kifejezett jogszabályi határidő elmulasztása sem alapozza meg önmagában, anyagi „alkotmányellenes helyzet előidézése” híján a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet.     Maradt-e a mulasztásos alkotmánysértésnek megbízható kritériuma? Azok a formulák, amelyekkel az Alkotmánybíróság eloldotta magát a formális jogalkotási kötelezettségtől, mutathatnának egyfajta megszilárdulási tendenciát. A „helyzet” komplex alkotmányellenessége mellett – amelyről még lesz szó – a „garanciák hiánya” világosan arra tartott, hogy a jogérvényesítéshez szükséges eljárási szabályok hiányaként megfogható ismérvvé fejlődhessen. Noha az ismétlések során megszilárduló formulában fennmaradt, hogy alapjog érvényesíthetetlensége miatt áll fenn alkotmányellenes mulasztás, a gyakorlatban ezt nem vizsgálta (nem követelte meg) az Alkotmánybíróság. Egyszerű törvényben adott jogok, sőt alkotmánybírósági határozatban megállapított – akár államszervezeti – követelmények érvényesítési nehézsége is megteszi. Ez azután a mérce használhatóságának rovására megy: mivel utasítson el az Alkotmánybíróság, ha de minimis nem akar mulasztást kimondani?     A mulasztásos alkotmánysértést az Abtv szerint a jogalkotó szerv, jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatának elmulasztásával okozza. A gyakorlat ennél bonyolultabb, az ilyen „tiszta” (szabályszerű) mulasztási határozat éppen a jelentős ügyekben ritka. Már a legelső, mulasztás tárgyában hozott határozat (1990 nyarán) sem arról szólt, hogy a Minisztertanács nem hajtotta végre az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló törvény társadalombiztosításra vonatkozó rendelkezéseit, hanem hogy rosszul hajtotta végre: nem volt tekintettel arra, hogy a társadalombiztosítási jogszabályok az „elítélések törvénnyel kimondott semmisségét” nem ismerik, hanem a bírói ítélettel kimondott felmentéshez fűznek jogkövetkezményeket. E terminológiai eltérés miatt a társadalombiztosítás nem számította a börtönéveket szolgálati időként. Az Alkotmánybíróság az indítványnak megfelelően mulasztást állapított meg, egyben a hatályos rendelkezéseket (az összeset) néhány hónapos határidővel megsemmisítette. Nem értékelhető másként a másik korai mulasztási határozat sem, amely a szovjet csapatok tagjai okozta károk megtérítésének szabályozása ügyében született. Az eljárási szabályzat ellentétes az Alkotmánnyal, de tényleges norma jellegét az Alkotmánybíróság ekkor még nem állapította meg, s így nem is folytatta le vizsgálatát; viszont alkotmányellenes mulasztásban marasztalta el az egyezmény végrehajtásáért felelős minisztert, mert az egyezménytől relatíve függetlenül a belső jogi helyzetet alkotmányosan rendezhette volna (például az állam helytállásával a károkért). Van tehát jogi szabályozás, méghozzá kimerítő, de „rossz”. Ezt a módszert rögtön megerősítette az Alkotmánybíróság a közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálatának ügyében: azért áll fenn mulasztás, mert a hatályos szabályozás kevés. (De az a kevés, ami van, megsemmisítendő!) Azaz a határozatok a normakontrollról és a mulasztásos alkotmánysértésről együtt döntenek.     Hasonló, „vegyes” ítéletek születnek, amikor a hatályos jog (az alkotmányos követelmény tökéletlen végrehajtásából származó) alkotmányellenes rész-rendelkezését az Alkotmánybíróság „hivatalból eljárva” tágítja ki az egész problémát érintő, általános szabályozást követelő mulasztássá. Az „alkotmányellenes helyzet” teljességét rendeli az Alkotmánybíróság megszüntetni, amivel az indítványozó esetleg nem számolt, vagy nem is akarta. Klasszikus példái ennek a média-határozatok 1992-től 1995-ig, ahol nagyon világos a különbség a meglévő részszabály és a „helyzet” alkotmányellenessége, valamint orvoslásuk politikai vonzatai között. „Semlegesebb terepen” ugyanez volt a viszony az időleges munkakötelezettség hatályos szabályozásának alkotmányellenessége és a veszélyhelyzet átfogó szabályainak hiánya között. 1993 óta formulája is van az Alkotmánybíróságnak erre: a mulasztás abban áll, hogy a törvényhozó „nem hozta összhangba” a korábban kiadott szabályokat az új Alkotmánnyal. Van a mulasztás és más szabály alkotmányellenessége közötti még ennél is közvetettebb kapcsolatra példa: a közszolgálati rádió és televízió költségvetési elhelyezése többek között azért „nyer alkotmányos jelentőséget”, mert a függetlenség törvényi garanciáinak megalkotásával az Országgyűlés mulasztásban van: a „helyzet” egészét tekintve beszélhetünk alkotmányellenességről. Az „alkotmányos összhangot” több jogszabály együttesen hozza létre.     A „nem teljes”, a „rossz” szabályozás és a mulasztás határai elmosódnak. A „mulasztott a törvényhozó, mert elmulasztott jól szabályozni” azt a primitív jogi okoskodást idézi fel, amikor a mulasztást igyekeztek minden erővel cselekvésbe fordítani, hogy ezzel a csak pozitív tettre értelmezett gondatlanságért való felelősséget megállapíthassák. (Aki nem őrizte a tüzet, az rosszul őrizte a tüzet.) Esetünkben ennek fordítottja történik – az ok ugyanaz: a szankció alkalmazhatóságát kell elérni.     Ha tett és mulasztás között lebeg a tényállás, az orvoslás lehetséges variációi is tágak: a hiányos jogszabály megsemmisítését és az ennek nyomán előálló szabályozási kényszert (azaz generált mulasztásos alkotmánysértést) és az alkotmányos követelmény meghatározását szintén magukban foglalják a puszta jogalkotásra kötelezés mellett. A vegyes határozatokban – mint egyre több ügyben – az alkotmányellenesség komplex szituáció, amelyet több jogszabály, mulasztás, értelmezés együttese vált ki.     A mulasztás ilyen gyakorlata megelőlegezte, illetve pótolta a későbbi hatásköri differenciálódás során bevezetett „szelíd” technikákat. Az Alkotmánybíróság 1990-ben még nem fejlesztette ki az olyan eszközöket, mint a de facto „norma”, vagy a nemzetközi szerződés elbírálása, vagy az alkotmányos követelmény, viszont a differenciált ítélkezés szükségessége elől nem akart kitérni: nem maradt más választása, mint a mulasztási hatáskör szabad kezelése. A mulasztás gyakori alkalmazása mellett szólt továbbá, hogy megállapítása eleve nem volt határozottan alapjogsérelemhez kötve.     A későbbi technikák elterjedése után sem csökkent azonban a mulasztás járulékos megállapításának szerepe, s most már azokkal együtt is alkalmazta az Alkotmánybíróság. Az eszközök bősége a fegyelem ellen hat: valóban kérdéses, hogy indokolt volt-e a mulasztás olyan gyakori megállapítása az egyéb szankciók mellett, mint ahogy az az első Alkotmánybíróság utolsó éveiben történt.     A mulasztási hatáskör problémái – még a szankciónélküliség sem – nem akadályozták az Alkotmánybíróságot abban, hogy kihozza a jogintézményben rejlő lehetőségeket; nem befolyásolták a mulasztási hatáskörben eldöntött alkotmányossági problémák súlyát, sem e hatáskör szerepét az alkotmánybíráskodás fejlődési irányainak meghatározásában. A mulasztási ítélkezés az aktivizmus észrevétlen melegágya volt, ahol az alapjogokon túli jogok alkotmányos védelme elkezdődött, s amely az „alkotmányellenes helyzetek”-ben gondolkodás mai differenciált módszereinek előképe volt.