Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a vallásfilozófiába

Brian Davies

Kossuth Kiadó

6. fejezet - 4. AZ ONTOLÓGIAI ISTENÉRV

6. fejezet - 4. AZ ONTOLÓGIAI ISTENÉRV

„Mit rejt a név?” – tűnődik Shakespeare Júliája. Az ontológiai istenérv képviselői szerint, úgy tűnik, egészen sokat. Mielőtt azonban részletes vizsgálatba kezdenénk, fel kell hívnom olvasóim figyelmét, hogy az „ontológiai istenérv” kifejezés valójában nem egyetlen érvet jelöl. Fejezetcímként mégis megtartom, részben az egyszerűség kedvéért, részben pedig azért, mert ez az elnevezés terjedt el általánosan. Magam is használom néha az „ontológiai istenérv” kifejezést, de leghelyesebb, ha ezt rokon érvek csoportját jelölő terminusnak fogjuk fel.

ONTOLÓGIAI ISTENÉRVEK

(A) Anzelm

Az ontológiai istenérv legismertebb formájával Anzelm Proslogion című művének 2. és 3. fejezetében találkozunk, ahol Anzelm egy reductio ad absurdum típusú érvelést mutat be (tehát úgy bizonyítja álláspontja igazságát, hogy kimutatja: annak tagadása ellentmondáshoz vagy más abszurditáshoz vezet).

Először is, mondja Anzelm, meg kell vizsgálnunk, mi Isten. Válasza a következő: Isten „valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható” (aliquid quo nihil maius cogitari possit). „Úgy hisszük”, jegyzi meg, ez Isten.[74]

De tegyük fel most, hogy valaki azt mondja: nincs Isten. Ez a személy, így Anzelm, „érti, amit hall, és amit ért, az megvan az értelmében (in intellectu)”. Ebből azután Anzelm azt a következtetést vonja le, hogy Isten még a létezését tagadó személy értelmében is létezik. „Tehát az esztelen [vö. 13. és 52. Zsoltár] is meggyőződhet arról, hogy legalább az értelmében létezik az a valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható, mert amikor hallja, megérti, és amit megértünk, az jelen van az értelmünkben.”

De létezik-e Isten értelmünkön kívül is? Anzelm szerint erre a kérdésre igennel kell felelnünk: Isten szükségképpen létezik az értelmen kívül, a valóságban is (in re). Hogy miért? Mert, mondja Anzelm, „Et certe id quo maius cogitari nequit non potest esse in solo intellectu. Si enim vel in solo intellectu est potest cogitari esse et in re quod maius est.”

Mire gondol itt Anzelm? A szöveget kétféleképpen fordíthatjuk (bár általában csak kevesen veszik észre, hogy két lehetőséggel kell számolnunk):

(1) „De bizonyosan nem lehetséges, hogy csak az értelemben legyen meg az, aminél nagyobb nem gondolható. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb.”

(2) „De bizonyosan nem lehetséges, hogy csak az értelemben legyen meg az, aminél nagyobb nem gondolható. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor arról, ami nagyobb, elgondolható, hogy a valóságban is létezik.”

Mindkét esetben világos azonban, hogy Anzelm érvelése szerint a pusztán az értelemben létező dolognál nagyobb is elgondolható, következésképpen nem pusztán az értelemben létezik az, aminél semmi nagyobb nem gondolható el.

Anzelm idáig jut a Proslogion 2. fejezetében. A gondolatmenet azonban folytatódik a 3. fejezetben, méghozzá a következőképpen. Tegyük föl: megértem, hogy egy bizonyos személy létezik. Ebben az esetben, mondaná Anzelm, ez a személy létezik az értelmemben. Ha mármost az illető valóságosan is van, akkor mind értelmemben, mind azon kívül létezik. Ez a személy azonban nem feltétlenül olyan, hogy nemléte elgondolhatatlan. Minden további nélkül elismerhetem ugyanis valaki létezését anélkül, hogy feltételezném: az illető nemléte elképzelhetetlen. Ugyanennél az oknál fogva, folytatná Anzelm, ha tudjuk is, hogy Isten mind az értelemben, mind azon kívül létezik, még nem következtethetünk arra, hogy Isten nemléte lehetetlen.[75] Ha úgy gondoljuk, hogy Istent az jellemzi, hogy nemléte kizárt, akkor többet kell tudnunk róla annál, hogy mind az értelemben, mind azon kívül létezik. Úgy tűnik, hogy a Proslogion 3. fejezete hivatott bizonyítani, hogy van ilyen többlettudásunk Istenről.[76]

De miképpen volna ilyen tudásunk? A következőképpen, mondja Anzelm: elgondolható, hogy van valami, amiről nem gondolható el, hogy nem létezik, és Isten épp ilyen lény, ha ugyanis ő olyasvalami, aminél semmi nagyobb nem gondolható el. Ennek oka Anzelm érvelése szerint az, hogy elgondolható: létezik valami, amiről nem gondolható el, hogy nem létezik, s ez a dolog nagyobb lenne, mint az, amiről még elgondolható, hogy nem létezik.

„…elgondolható, hogy létezik valami, amiről nem gondolható el, hogy nem létezik; ez pedig nagyobb, mint amiről az gondolható el, hogy nem létezik. Ezért, ha arról, aminél nagyobb nem gondolható, elgondolható, hogy nem létezik, úgy az, aminél nagyobb nem gondolható, nem az, aminél nagyobb nem gondolható: ez önellentmondás.”

(B) Descartes, Malcolm és Plantinga

Ennyit az ontológiai istenérv anzelmi változatáról. Az érv azonban több nevezetes formában is létezik. Közelebbről, ismeretesek még a Descartes, a Norman Malcolm, illetve az Alvin Plantinga nevéhez fűződő változatok.

Descartes érve az Elmélkedések az első filozófiáról ötödik részében olvasható. Itt Descartes azt mondja, hogy az „Isten” szón „a legtökéletesebb lényt” értjük. Az „Isten” szó e definíciója, folytatja Descartes, lehetővé teszi azt a következtetést, hogy Isten valóban létezik.

Hogy miért? Descartes szerint azért, mert a lét „a tökéletesség egy válfaja”. Ha Isten definíció szerint a legtökéletesebb lény, akkor ebből következik, hogy Isten – ismét csak definíció szerint – létezik, s hogy ennek tagadása önellentmondás. Idézzük magát Descartes-ot:

„…Isten lényegétől éppoly kevéssé választható el a létezés, mint amilyen kevéssé lehet a háromszög lényegétől elválasztani azt, hogy három szögének összege egyenlő két derékszögével, vagy amilyen kevéssé választható el egymástól a hegy és a völgy ideája. Sőt valójában éppen akkora ellentmondás elgondolni Istent, azaz a legtökéletesebb létezőt úgy, hogy hiányzik belőle a létezés, úgy tehát, hogy hiányzik belőle valamilyen tökéletesség, mint úgy gondolni el a hegyet, hogy hiányzik mellőle a völgy… Nem áll ugyanis szabadságomban Istent létezés nélkül elgondolni (vagyis a legfőbb létezőt a legfőbb tökéletesség nélkül), mint ahogyan szabadságomban áll egy lovat szárnyakkal vagy szárnyak nélkül elképzelni.”[77]

Malcolm az ontológiai istenérv egy újabb, önálló változatát bizonyos nehézségek kiküszöbölésével indítja.[78] A filozófusok gyakran támadják az ontológiai istenérvet amiatt, hogy az a létezést tévesen kezeli a tökéletesség egy válfajaként, amelyet a dolgok birtokolhatnak vagy nélkülözhetnek. Malcolm elfogadja ezt a kritikát, sőt azzal is egyetért, hogy ez az érv anzelmi változatára is érvényes: véleménye szerint Anzelm a Proslogion 2. fejezetében az ontológiai istenérv megfogalmazásakor csakugyan feltételezi, hogy a létezés egyfajta tökéletesség. Malcolm azonban úgy látja, hogy Anzelm a Proslogion 3. fejezetében az érvet olyan formában fejti ki, amely már nem tételezi fel ugyanezt. Ebben a fejezetben, állítja Malcolm, Anzelm nem azt mondja, hogy Isten szükségszerűen létezik, mert a létezés egyfajta tökéletesség, hanem azt, hogy Isten létezését az teszi szükségszerűvé, hogy istenfogalmunk egy szükségszerűen létező lényről alkotott fogalom. Malcolm úgy véli, hogy a Proslogion 3. fejezete Istent olyan lénynek tekinti, aki – amennyiben létezik – a szükségszerű létezés tulajdonságával rendelkezik. De lehetetlen, hogy egy ilyen lény ne létezzék, következésképpen Isten valóban létezik.

„Ha Isten, tehát az a lény, akinél nagyobb nem képzelhető el, nem létezik, akkor nem is jöhet létre – hiszen ha mégis ez történne, akkor ezt vagy előidézné valami, vagy véletlenszerűen játszódna le. Isten azonban mindkét esetben véges lénynek bizonyulna, jóllehet róla alkotott fogalmunk szerint nem az. Miután nem jöhet létre, ezért amennyiben nem létezik, létezése lehetetlen is. Ha viszont létezik, akkor lehetetlen, hogy keletkezhetett volna… de az sem lehetséges, hogy megszűnjék létezni, hiszen ezt semmi sem lenne képes előidézni, s mintegy véletlen folytán sem történhet ilyesmi. Ha tehát Isten létezik, akkor léte szükségszerű. Ezért Isten léte végső soron vagy lehetetlen, vagy szükségszerű. Az előbbi eset azonban csak akkor állhat fenn, ha istenfogalmunk önellentmondásos vagy valamilyen módon logikailag abszurd. Feltéve, hogy nem ez a helyzet, levonhatjuk azt a következtetést, hogy Isten szükségszerűen létezik.”[79]

Plantinga ugyan bírálja ezt az érvelést, de fenntartja, hogy meg lehet menteni, mégpedig a lehetséges világok filozófiai fogalmának segítségével. A lehetséges világ fogalma, melyet a modális logika egyes képviselőinek írásai tettek népszerűvé,[80] nagyjából egy elképzelhető és teljes világegyetemet jelöl. Plantinga szerint a mi világunk is lehetséges világ. Ugyanígy lehetséges egy olyan világ is, amely tökéletesen megegyezik a miénkkel, de Alvin Plantinga, mondjuk, nem filozófus benne, hanem földműves. A lehetséges világok e fogalmának segítségével Plantinga a következő két kijelentésben fogalmazza újra Malcolm érvét:

(1) Van olyan lehetséges világ („V”), amelyben létezik egy maximális nagysággal rendelkező lény.

(2) Egy lény csak abban az esetben rendelkezik maximális nagysággal egy adott világban, ha az összes világban létezik.[81]

Ez az érvelés kimutatja, mondja Plantinga, hogy minden világban jelen van a maximális nagysággal rendelkező lény, azt azonban már nem, teszi hozzá, hogy valóságos világunkban is lenne Isten. Ehelyett csak annyit állapíthatunk meg az érv alapján, hogy létezik valami, ami maximális nagysággal rendelkezik. A maximális nagyság azonban csak annyit jelent, hogy a vele rendelkező lény minden lehetséges világban létezik – azt már nem, hogy ez a lény a hagyományosan Istennek tulajdonított attribútumokkal is rendelkezik.

Mint már fent mondottam, Plantinga ennek ellenére úgy gondolja, hogy az ontológiai istenérv védhető – s védelme az imént megjelölt pontról indul ki. Ha ugyanis Plantinga helyesen alakítja át Malcolm érvét, akkor levonható az a következtetés, hogy van egy olyan lehetséges világ, amelyben egy lény maximális nagysággal rendelkezik, ami pedig azt vonja maga után, hogy ez a lény az összes világban létezik. Azt a következtetést viszont már nem vonhatnánk le, hogy a kérdéses lény minden egyes világban nagyobb vagy tökéletesebb, mint e világok más lakosai. Plantinga ezért bevezeti a „maximális kiválóság” fogalmát, amelyet a maximális nagysággal összefüggő lehetséges tulajdonságok egyikének tart.

A „maximális nagysággal rendelkezik” tulajdonság maga után vonja a „maximális kiválósággal rendelkezik az összes lehetséges világban” tulajdonságot.

A maximális kiválóság mindentudással, mindenhatósággal és erkölcsi tökéletességgel jár.[82]

Nos, mondja Plantinga, a maximális nagyságra feltehetően lehet példát találni – akad olyan lehetséges világ, amelyben létezik a maximális nagysággal rendelkező lény. Ez a lény azonban (a maximális nagyság imént bevezetett értelmezésének fényében) az összes lehetséges világban maximális kiválósággal is rendelkezik. Ebből pedig az következik, hogy világunkban létezik a legnagyobb kiválósággal rendelkező lény, azaz ténylegesen van Isten, akinek létezése lényegéből folyik, s akit így az ontológiai istenérv jelen formája alapján létezőnek foghatunk fel.



[74]  Anzelm definíciójának egyik előzménye Szent Ágostonnál olvasható (De Doctrina Christiana I, vii). A legközelebbi, szöveg szerinti párhuzam viszont Seneca egyik művében található: Isten „nagyságánál semmi nagyobb nem gondolható el”. Vö. L. Annaei Senecae Naturalium Questionum libri viii, szerk. Alfred Gercke (Stuttgart, 1907), 5. A Proslogion-ban és másutt Anzelm nemcsak aliquid quo nihil maius cogitari possit-ról beszél, hanem id quo maius cogitari nequit/non potest/non possit-ról, aliquid quo maius cogitari non valet/potest/possit-ról, valamint id quo maius cogitari non potest-ról is. Ezek a szövegváltozatok azonban aligha jelentősek. – A magyar nyelvű idézetek forrása: Canterburyi Szent Anzelm: Monologion – Proslogion, ford. Dér Katalin, Gaunilo ellenvetéseit és Anzelm válaszait ford. Horváth J. (MTA Filozófiai Intézetének kiadása, 1991).

[75]  Vö. R. W. Southern: Saint Anselm: A Portrait in a Landscape (Cambridge, 1991), 130: „Ha ez az érv [ti. a Proslogion 2. fejezete] megállja a helyét, akkor egy lépéssel tovább mehetünk. Az érv figyelmes hallgatójának el kellett ismernie, hogy Isten mind az elmében, mind azon kívül létezik. De sok más dolog is létezik mind az elmében, mind pedig azon kívül: például a toll, amelyet kezemben tartok, mind elmémben, mind a valóságban létezik. Létezik tehát in re és in mente is; de nem létezik szükségszerűen in re pusztán azért, mert létezik in mente.”

[76]  D. P. Henry: Medieval Logic and Metaphysics (London, 1972, 105. kk) című könyvében amellett foglal állást, hogy a Proslogion 2., illetve 3. fejezetének más-más a célja.

[77]  René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról, ford. Boros G. (Atlantisz, 1994), 82–83.

[78]  Norman Malcolm: ‘Anselm’s Ontological Arguments’, Philosophical Review, 69 (1960), új kiadása in: John Hick (szerk.): The Existence of God (London and New York, 1964).

[79]  Hick (szerk.): The Existence of God, 56.

[80]  Lásd Robert C. Stalnaker: ‘Possible Worlds’, in: Ted Honderich and Myles Burnyeat (szerk.): Philosophy as it Is (London, 1979).

[81]  Alvin Plantinga: The Nature of Necessity (Oxford, 1974), 213.

[82]  Uo., 214.