Ugrás a tartalomhoz

A magyar dal könyve

Dobszay László

Hagyományok Háza; Timp Kiadó

19. fejezet - XVIII. MAGYAR ZENETÖRTÉNETI DALLAMOK

19. fejezet - XVIII. MAGYAR ZENETÖRTÉNETI DALLAMOK

A „magyar dal” történetében alig választható el egymástól a népzene és a zenetörténet. A népdal is történeti képződmény, története zenetörténetünk része. Másrészt — a magyar történelem sajátosságai miatt — zenetörténetünk tekintélyes része népzeneként — olykor kizárólag a népzenében — él tovább. „A magyar dal stílustörténete” c. összefoglalásunkban (557. old.) kísérletet teszünk a népzenei és zenetörténeti anyag egységes fölvázolására. Éppen ezért könyvünk sem oszlik kizárólagosan népzenei vagy kizárólagosan zenetörténeti fejezetekre. Amint eddigi fejezeteinkben számos zenetörténeti jellegű példa kapott helyet, úgy viszont itt következő zenetörténeti fejezetünkben is használunk népzenei anyagot.

Mégis indokolttá teszik egy külön zenetörténeti fejezet beiktatását a következő szempontok: 1. A népzene — a mondottak ellenére — mégis más módon történeti, mint az írásban rögzített zenetörténeti anyag. A népdal nem hordja magán keletkezési dátumát, korát a zenetörténeti adatok segítségével próbáljuk meg kikövetkeztetni. Keletkezése nem is köthető egyetlen „zeneszerzői” pillanathoz; hosszú idő névtelenségében alakul azzá, ami; s nem is marad meg változatlanul ezen állapotában, hanem tovább alakul, hozzáidomul más népdalokhoz, újabb hatások alatt új vonásokat vesz föl. 2. Bár történeti stílusaink jelentős része föllelhető a mai népzenében, mégsem minden. Emiatt a „magyar dal könyvében” számot kell adnunk arról a hagyományról is, mely csak az írásos forrásokban tükröződik. 3. Az előző fejezetek anyagát műfajilag csoportosítottuk. Egy-egy műfajban többnyire sokféle korszak, stílus képviselői találkoznak. Indokolt, hogy egy fejezet most más szempontból, a történelmi előrehaladás (diakrónia) szempontjából tekintse át hagyományunkat.

A mondottak érthetővé teszik, hogy az eddigi fejezetek s a következők anyaga részben kiegészítik, részben fedik egymást. Kiegészítik, mert pl. a középkor jelentős stílusrétegeiről nem ad képet „középkor” fejezetünk, hiszen ezek bőven képviselve voltak a műfaji fejezetekben. De átfedés is található, mert egy-egy jellemző példa itt műfaji, ott korábrázoló funkciója miatt kétféle változatban kap helyet. Úgy látjuk, ennyi „következetlenség” egy antologikus összeállításban nemcsak megengedett, de még kívánatos is.

KÖZÉPKOR

Középkori világi zenénkből egyetlen hangjegy sem maradt följegyezve. Reá csak mai népzenénkből következtethetünk vissza, mint ez az első fejezetekből kitűnik. Az anyanyelvű egyházi népéneklés első példái XV. századi feljegyzésekből kerültek elő, habár biztosan egy régebbi hagyomány későbbi tanúiként. (Hogy az Ómagyar Mária-siralmat énekelték-e, s ha igen, milyen dallamra, még vitatott.) Magyar nyelvű népénekeinkből, s a dallammal párosítható, de csak szöveggel fönnmaradt világi emlékekből az 546-549. példa ad szerény ízelítőt. Középkori zenekultúránk egyetemes és uralkodó stílusa és repertoárja: a gregoriánum. Több ezernyi fennmaradt tétele gazdag magyar variáns-rendszerről és magyar komponisták színvonalas kiegészítő munkájáról tanúskodik. E tekintélyes repertoárra azonban könyvünk csak egyetlen példával utalhat (551.; sajátos esetként ide sorolható az 550. sz. is). A XV. századtól kezdve följegyzett többszólamú darabok közt is találunk néhány olyant, mely egy vezető dallam-szólam jelenléte és egyszerű szerkezete révén dalszerűnek mondható (vö. 552-554.).

Krisztus feltámada

Egy XV. század elejéről való kódex-töredékben maradt följegyezve legrégibb húsvéti énekünk szövege. Európa-szerte ismert éneknek valószínűleg jó néhány évtizeddel korábban keletkezett, a középkoron át elterjedt fordítása. Dallamát korabeli európai források és későbbi hazai följegyzések alapján biztonsággal rekonstruálhatjuk. E dallam a régi európai „kiskvintváltó” dallamtípusba tartozik; képlete: A5Av B Av + toldás.

Üdvözlégy, kegyes Szent László király

2. Testedben tiszta, lelkedben fényes, — szívedben bátor, miként oroszlán, — azért neveztek Bátor Lászlónak, — mikoron még csak ifjú férfi voltál.

3. Az igazságnak valál bírója, — nem volt idődben gonoszul tévő, — a szegényeknek erős oltalma, — irgalmasságnak jeles követője.

4. Te dicsekedtél király székedben, — képed föltették magas kőszálra, — fénylik, mint nap, salyog (= ragyog) mint arany, — nem elégeszik senki terád nézni.

5. Dicsérjük, magyarok, Szent László királyt, — bizony érdemli dicséretünket, — dicsérik őtet angyalok mondván: — Üdvözlégy, kegyes Szent László király!

II.l. Néhai való jó Mátyás király, — sok országokat te egykor bírál, — nagy dicséretünk akkoron valál, — ellenségednek ellene állál.

2. Töröktől nyerél ajándokokat, — ne pusztítanád ő országokat, — ne kerengetnéd ő basáikat, — ne fenyegetnéd ő császárokat.

3. Igyekszel vala sok országokra, — és nagy hatalmas városokra, — a vízen álló Velencére, — és benne való bölcs olaszokra.

4. Magyarországnak fényes világa, — és rettenetes erős bajnoka, — nyomorultaknak kies hajloka, — nagy ékességnek te valál oka.

5. Királyok között lől te hatalmas, — és nagy ügyekben diadalmas, — néped között bizodalmas, — légy Úristennél immár nyugodalmas.

Az I. szöveg 4. versszak 3. sorában egy g-vel indulunk, az 5. versszak utolsó ütemében egy á-val. A II. ének 3. és 5. versszakának 4. üteme egy g-vel, a 3. versszak 6. üteme egy d-vel, az 1—4. versszak utolsó üteme egy á-val indul. Efféle szótag-ingadozások (s még továbbiak, melyeket szerény igazítással a szövegből kiküszöböltünk) a középkorban, sőt a XVI. században is még egészen megszokottak. Mindezektől eltekintve egy volta-ritmusra visszavezethető 5 + 5, 5 + 5, 5 + 5, 5 + 6 versszakképlet áll előttünk. A László királyt dicsőítő — voltaképpen inkább hazafias, mint egyházi jellegű — költemény szövege a XVI. század elejéről maradt fenn, de bizonyosan évtizedekkel korábbi eredetű. Dallamát XVI—XVII. századi utalások alapján rekonstruálhattuk. E dallam egy középkori epikus dallamstílus példája, távolabbi változatai a mai népzenében is élnek (vö. 563. sz.). László és Mátyás királyok alakja között a kortársak párhuzamot éreztek; erre utal, hogy egyik kódexünk rögtön a László-ének után egy Mátyásról szóló verset is hoz, valószínűleg ugyanerre a dallamra.

Félelmes szívűnek engem alejtátok

2. Azok nem gondolnak az ily beszédekkel, — magukat kelletik hízelkedésekkel, — nyájasan beszélnek ő fejedelmükkel: — elvesztnek nyelvükkel!

3. Nagy urak, kik vagytok, szólók, ne bánjátok, — fejér szép ezüstös, ékes ti szablyátok, — vele pogány népet, kérlek, ne vágjátok, — és ti ne bántsátok!

4. Egykor az papoknak vala tisztességük, — mikoron egészlen áll vala szerzetük, — távol vala tőlük galléros köntösük, — veres beretrájuk.

5. Igen kevés hajuk, számtalan jószáguk, erős regulájuk, kevés zsolozsmájuk, — bársonyos szolgájuk, fekete kápájuk, — az apát uraknak…

6. Sámsonnak alejtá az pór önnön magát, — látod nagy haragját, nem tiszteli urát, — fogjad meg szakállát, vedd el csak jószágát: — megalázza magát.

7. Régi jó királyok míglen országlának, — igazak valának az szegény országnak, — a szent koronának híven szolgálának, — avval áldozának…

Középkori irodalmunk leghíresebb világi verse Apáti Ferenc „Feddő-éneke”, „Cantilena”-ja. A mohácsi vészt megelőző évtizedek össze-visszaságában sóvárogva gondol vissza a szerző a régi jó királyok idejére, mikor béke és biztonság uralkodott az országban. Ezzel szemben az ország védelmére lusta főurak (3. vers), a kapzsi papok (4. vers), elzüllött szerzetesek (5. vers), háborgó majd meghunyászkodó parasztok (6. vers) gúnyos jellemzésével ábrázolja az erkölcsök megromlását a valószínűleg középnemesi származású költő. A „Feddő-ének” az ún. szaffikus forma magyaros átformálásával létrejött versszakban íródott. A 11, 11, 11, 5 szótagszámú antik versformát a középkor már ritmikusan értelmezte át:

Ezt a magyar versérzék a kanásztánc mintájára hallgatta, s a szótagszám-szaporítással a frappáns 12, 12, 12, 6 szótagú, bizonyára népszerű formát hozta létre. Ugyanerre a képletre megy (s a fenti dallamra énekelhető) Balassi Bálint: Mint a szomjú szarvas. — A verset bizonyára énekelték, de dallama nem maradt fenn. Egy XVII. században lejegyzett, de a középkorra visszavezethető dallammal párosítottuk. — Félelmes = rettegő; alejt = vél, gondol; beretra = birétum, papi fejfödő; regula = szerzetesi törvény; zsolozsma = megszabott imádságok; kápa = a zsolozsma éneklésekor viselt köpeny; Sámsonnak = mindenkinél erősebbnek.

Angyaloknak nagyságos asszonya

2. N

3. D

4. R

5. E

6. A

7. S

8. D

9. E

10. V

11. Árvaságnak kegyes táplálója, — özvegyeknek megoltalmazója, — szegényeknek meggazdagítója, — számkivetett megboldogítója.

12. S

13. Á

14. R

15. Halottaknak megszabadítója, — törököknek megnyomorítója, — királyoknak jó tanácsadója, — magyaroknak megoltalmazója.

16. Ezt szerzették Pestnek városában, — ugyanottan szent Péter utcában, — a Születés után múlt időben: — ezerötszáz- és nyolc esztendőben.

17. L

Mint a „versszakfők” elárulják, Vásárhelyi András pesti ferences írta 1508-ban e szép Mária-éneket, mely az önálló (nem fordításos) vallásos ének-költészet egyik legkorábbi remeke. Egyszerű buzgósága és költői erényei révén méltán lett népszerű: szinte valamennyi későbbi énekgyűjteménybe bekerült, sokhelyt a nép máig énekli. Versformája (4×10 szótag, 4 + 6 osztású sorokkal, vö. 539., 362. sz.) latin előzményekre megy vissza, azután a XVI—XVII. században számos versnek lett képlete. — Dallama a középkorból nem maradt fenn. A XVII. századi kották két dallamot is tudnak hozzá, az itt közöltön kívül (főként Erdélyben) a 539. sz. példánk dallamára is éneklik.

Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?

Egy 1520 körüli prédikációs könyv margójára följegyzett zenei ötlet: egy gregorián párvers tónusára alkalmazott magyar nyelvű párbeszéd.

Regis regum civis ave

1/b. Áve, égi király híve, — királyoknak gyöngye, éke, — László, mennynek sorsosa. — Ég királyát ki követted, — országunkat védelmezzed, — légy hazánknak bajnoka!

2. Salve, salus Hungarorum, — rex coheres angelorum, — vas caelestis gloriae. — Ab aeterno vas electum, — vas insigne, vas effectum, — vendicans justitiae.

2/b. Magyaroknak menedéke, — angyaloknak társ-vezére, — égi kegynek edénye. — Üdvözlégy, ó kiváltságos, — jeles edény, igazságos — ítéletnek edénye.

3. Hungarorum gens, congaude, — nova novi regis laude, — pulsans tintinnabula. — Felix ave Varadinum, — cujus augens fama signum — resonat in saecula.

3/b. Vigadozzál, magyar nemzet, — csöngettyűkkel énekeljed — új királynak új dalod. Boldog Várad, áve, híred — növekedjék dicsőséged, — visszhangozzák századok!

4. Tibi, Christe, consors hymnum — canit orbis, qui per lignum — ad te trahis omnia. — Scala factus ascensorum, — et corona confessorum, — tibi laus et gloria.

4/b. Krisztus, földről himnusz szárnyal — hozzád, aki keresztfáddal — magadhoz vonsz népeket, — mennybe menők szent lépcsője, — hitvallóknak díszítője, — áldás, dicséret neked!

A Magyarországon meggyökerezett gregorián zene sajátos magyar dallamváltozat-rendszert termett, de önálló, új kompozíciók alkotására is ihletett. A középkori latin nyelvű magyarországi költészet egyik legremekebb, magas irodalmi szinten álló terméke a László király tiszteletére szerzett himnusz (valószínűleg Váradon, a XII. század végén): francia hatás alatt készült elegáns versezet és dallam. (A közölt, énekelhető fordítás Csanád Béla munkája.)

Föltámadt Krisztus ez napon

2. Mulieres ad tumulum — dona ferunt aromatum, alleluja. Album cernentes angelum, — annuntiantes gaudium, alleluja. Alleluja…

3. In hoc paschali gaudio — benedicamus domino, alleluja. Laudetur sancta trinitas, — deo dicamus gratias, alleluja. Alleluja…

II.l. Feltámadt Krisztus ez napon, — hogy az ember vigadozzon, alleluja. Szörnyű halált ki szenvedett, — váltván bűnös embereket, alleluja.

2. Szent asszonyok koporsóhoz — visznek kenetet Krisztushoz, alleluja. Fényes angyalt ők látának, — víg örömet és hallának, alleluja.

3. Ez húsvéti víg örömben — dicsérjük Istent lelkünkben, alleluja. Dicsőség Szentháromságnak, — hálát adjunk mi urunknak, alleluja.

A korai többszólamú tételek közt is találunk egy-egy dalszerűbb kompozíciót. A „Surrexit Christus”: húsvéti tropus, tehát verses betoldás egy szertartást záró liturgikus sorpárba („benedicamus domino — deo gratias”). Az itt közölt dallamot és a zömmel kvint-, oktáv-hangzásokra építő alsó szólamot eddig csak Magyarországról ismeri a zenetörténet-kutatás. — A magyar fordítás a XVII. századi, Kájoni János által szerkesztett Kancionálból.

Nicolai solemnia

3. Iste puer laudabilis et omnibus amabilis,

4. quarta et sexta feria semel sugebat ubera.

5. Gaude, gaude, gaude, gaude, gaude pater Nicolae!

6. Et nostra canat concio: benedicamus domino!

7. Deo, qui est Alpha et O, deo dicamus gracias!

Benedicamus-tropus Szent Miklós ünnepére (december 6.). Szintén csak Magyarországról dokumentált; nálunk fennmaradt 1-, 2- és 3-szólamú változatban is.

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Verses tropus, egy mise-tételbe toldva. Itt azonban zeneileg is elválik a szabad ritmusú, melizmatikus liturgikus résztől a kanásztáncszerű verses betoldás. Századokon át népszerű lehetett; a XVII. századi Kájoni-énekeskönyv magyar szöveggel is idézi.

A XVI. SZÁZAD

A gregorián dallamok XVI—XVII. századi továbbélését és magyar szövegre való alkalmazását példázza 555. példánk. Tinódi Lantos Sebestyén dallamai után (556-558.) a „históriás” stílus általánosabb, köznyelvibb rétegeire utal az 559-563. példa. Zeneileg ide kapcsólódik, de a kor vallásos és lírai költészetét képviseli az 564-571. dal. A Balassi-strófát az 572-574. idézi, majd az 575. számú Balassi-dal a századvég friss külföldi zenei hatásaira is utal. A XVI. század elején kezdeményezett humanista metrikus énekköltészet elterjedését az 576-578. számú részben csak a következő századokban feljegyzett, de erre a korra visszavezethető dallamok szemléltetik (ezeket későbbi „deákos” versekkel kombinálva adtuk antológiánkban).

Fénylik az nap fényességgel

2. Mert az erős király Krisztus — halál erejét elvevé, — pokol torkát berekeszté, — minket nagy kíntul megmente.

3. Koporsóban temetteték, — vitézektől őrizteték, — hatalomban dicsekedék, — halál tőle meggyőzeték.

4. Ez húsvéti ünnepekben — vigadozzunk örömünkben, — mert az Krisztus nagy örömben — támadt fel dicsőült testben.

II. (A dallamhoz tartozó eredeti szövegnek és középkori fordításának részlete:) 1. Veni redemptor gentium, — ostende partum virginis, — miretur omne seculum, — talis decet partus deum. — Jöjj, nemzeteknek váltója, — mutassad szűznek szülését, — minden örökség csudálja: — ilyen szülés illet Istent!

2. Presepe jam fulget tuum, — lumenque nox spirat novum, — quod nulla nox interpolet, — fideque jugi luceat. — Immár fénylik te jászolod, — éj ihle egy új világot, — kit egy éj sem veszen közbe, — szünetlen hittel világ(o)zik.

A középkori gregorián dallamok egy részét a reformáció kezdetén magyar szöveggel látják el, s így éneklik a XVII. század közepéig. E vállalkozás nem előzmény nélküli: már a középkor végén megjelenik néhány olyan himnuszfordítás, melyet valószínűleg éneklésre szántak. Tanulságos egymás mellett látni a IV. századból való latin verset, a XV. századi magyar fordítást (lásd II. szöveg: mindkettő 8 versszakos), s egy átköltést, húsvéti tartalommal, a XVI. század végéről (I. szöveg).

Ti magyarok, már Istent imádjátok

(Most Eger ostromának előzményeiről beszél: Lippa, Temes várának elvesztéséről, Fráter György haláláról. Isten csodája, hogy Eger megmaradt, amint azt most majd elmondja. Először is leírja Eger várának falait, bástyáit, elhelyezkedését; Dobó István kapitány kinevezését, majd így folytatja:)

2. Tinódi Sebestyén deák Kassába’ — Ferdinándus királynak hív voltába’, — egri várnak csuda szerencsájába’ — vitézeket írja Krónikájába:

3. Csuda szép helyen Eger vára vagyon, — az völgyre fekszik egy hegyoromzaton, — észak ellenbe’ „Király-széke” vagyon, — napkeletre egy nagy magas hegy vagyon.

4. Sok épülésében az várnak vagyon, — délről város felől nagy bástya vagyon, — Varkucs Tamás rakatta kapu vagyon, — közel napnyugatra egy torony vagyon.

5. Ahhoz közel egy erős kő bástyája, — kit jó Dobó István rakatott vala, — azon belül egy szép erős palánkja, — az kaputól nagy bástyáig az vala.

(A következő versek részletesen leírják a vár egész berendezését. Megkezdi Eger védőinek, tisztjeinek felsorolását.)

6. Vitéz módra porkolábok Egerben — Dobó és Mecskey István az tisztben, — forgódnak, takarnak mindent hirtelen, — másfélezerötvenkét esztendőben.

(Dobóék levélben kérnek segítséget a királytól, az egri püspöktől és a felföldi uraktól, mikor látják a török harci készületét. Felsorolása annak, kik jöttek és hány katonával: Pető, Bornemissza és mások. Amhát pasa levélben szólítja fel Dobót a vár megadására.)

7. Egy levelet Amhát pasa irata, — egy szegény embertől Egré iktata, — jó Dobónak, Mecskeynek beada, — levélhozót ottan vereték vasba!

8. Vitézöket porkolábok begyűjték, — hallásukra levél magyaráztaték, — azon levelet királynak felküldék, — akkor köztük ily szerzést végezének:

9. Közükbe ha többet beküldenének, — levélhozót bátor beeresztenék, — de az levelet tőle el se vennék, — község előtt vele megétettetnék.

(Elhatározzák, hogy semmiféle tárgyalást a törökkel nem kezdenek; aki csak tervez, vagy összeesküvést sző a megadásról, fejével bűnhődik. Elszánják magukat a várnak végsőkig védelmére.)

10. Reá felelének, mind jóvá hagyák, — nagy örömmel az császár hadát várják, — segítségét Úristennek csak várják, — benne bíznak, életüket jobbítják.

11. Isten vala az jámbor vitézekkel, — maradának csendes, merész szívökkel, — az hadnagyok vígan az vitézökkel, — bíztatnák, tanítnák szép beszédökkel.

(A II—III—IV. részben pontról pontra megírja az ostrom minden eseményét, az „Egri históriának summájában” pedig — lásd 557. — még egyszer röviden összefoglalja az egész történetet.)

Fekete tyúk mind megette a meggyet

A.l. Fekete tyúk mind megette a meggyet, — soha se szerettem többet, csak egyet, — s azt az egyet, ha valaki elveszi, — megátkozom, a jó Isten megveri!

2. Kiömlött a Tisza vize messzire, — valamennyi szép kislány vót, elvitte, — szedje ki hát mindenki a magáét, — ne szeresse soha senki a másét.

3. Tisza partján nem szabad lefeküdni, — mert a Tisza, ha kiömlik, elviszi, — most is olyan szeretőmet vitte el, — amíg élek, sohase felejtem el.

Szómagyarázatok: jelösben = főképpen, elsősorban; sok épülésben = sokféle építménnyel ellátva; porkolábok = tisztségviselők; forgódnak, takarnak = előkészületeket tesznek; Egré iktata = Egerbe juttata; magyaráztaték = lefordíttaték; szerzést = szerződést; bátor = ugyan; község = közösség; császár = szultán; csendes = nyugodt. — A XVI. század jellegzetes új műfaja: a históriás ének, aktuális szöveggel, sok versszakot jól hordozó, egyszerű és könnyen tanulható dallammal. Dallamai közül néhányat a XX. századig megtartott a népi emlékezet, többnyire persze más szöveggel. Legismertebb közülük Tinódi dallama, melynek erdélyi népi megfelelőjére (lásd A-változat) már a múlt század közepén felfigyeltek a kutatók.

Summáját írom Eger várának

2. Megírtam bővön históriáját, — Eger várának ő nagy romlását, — most rövidedön annak summáját, — megérthetitök ő nagy sok csudáját. (Az ostrom leírása, majd a török visszavonulása:)

3. Kárt az törökök nagyot vallának, — az ó-kapura is ostromlának, — ám szégyenükre eltágulának, — dobjuk fakadva elbúsulának.

4. Amhát táborát hamar indítja, — minden hadával onnat kiszálla, — nagy dicséretöt egriekről szólla, — Ferdinánd király nagy örömet halla.

5. Már meghallátok rövid summáját — egri szállásnak históriáját, — azon imádjuk mennyei atyát, — tőlünk se vonja nagy irgalmasságát.

6. Egert minékünk éltig megtartsa, — több végházakkal megszabadítsa, — az pogány kéztől megoltalmazza, — körösztyén népet igaz hitben tartsa.

7. Nagy históriát az ki szerzette — ez summáját is azon jegyzötte, — nevét versfőben megjelentötte, — ezerhatodfélszázháromba szerzötte.

Szómagyarázat: summa = összegzés; szállás = megszállás, ostromlás; végházak = végvárak; versfő = a versszakok első betűinek összeolvasása; hatod-félszáz = a hatodik száz csak fél, tehát 550. — A versben előforduló szótagszám-szaporítást hangismétléssel oldjuk meg. — A 455. oldalon említett költői fogásnak („közölés”) itt is látjuk példáját: rövid summáját egri szállásnak, históriáját = Eger ostromának rövid summáját, históriáját. — Az Eger ostromát leíró hosszú, több részes „újságoló éneket” rövidebb, összefoglaló darab, tehát „summa” zárja. Versszakképletének alapja az ötszótagos volta-ritmus (3 + 2), mely népdalainkban is előfordul (Kis kacsa fürdik). Arra is láttunk már népdalpéldát, hogy két ilyen képlet összefűzve 10-szótagos nagysort ad ki, a teljes strófa pedig négy tizes-sornak egysége. Ami viszont a késő középkori epika öröksége lehet, a históriás énekben pedig megszokott fogás: az utolsó ötszótagos elemnek egy szótaggal való kibővítése, mely egyúttal az utolsó sor ütemeinek, mérőütéseinek számát is eggyel szaporítja. Ezáltal az utolsó sor elkülönül az előzőektől, s a strófa hangsúlyos záróegységévé válik. Ilyen képlet még könyvünkben az 547., 647. sz. példa.

Siess, keresztény, lelki jót hallani

2. Csak Isten szavát hátra ne hagyjátok, — Sámuel módjára ti megtartsátok, — szegény községöt ne nyomorgassátok, — és ne nyúzzátok!

3. Inkább sok jóval őket tápláljátok,— ellenségektől megoltalmazzátok, — lóhoz, fegyverhez keveset bízzatok, — Isten oltalmatok!

Tinódi Sebestyén intő éneke a „keresztény hadnagyokhoz”, vagyis katonai vezetőkhöz az ószövetségi biblia eseményeiből (az „ó-törvényből”) ad mintát, főképpen Dávid királynak alakját rajzolva fel példának: legyenek bátrak, védelmezzék a szegényeket, s miután mindent megtettek, ami rajtuk múlik, mégsem magukban, hanem Istenben bízzanak. (Természetesen csak kiválasztott verseket adtunk itt a hosszabb költeményből.) — A XVI. századi magyar költészet szívesen használja a „szaffikus” versformát (vö. 461. old.). Írástudóinkhoz két úton is eljutott az antik előzményekre visszamenő, de a középkorban átalakult képlet: a liturgiában szereplő szaffikus himnuszokat már évszázadok óta énekelte a diákság, a XV. század végi humanista iskolázás pedig dallamokkal gyakoroltatta az antik versmértékeket, főképpen Horatius szaffikus ódáit. Ezek hatása alatt írja Tinódi szaffikus versét és ügyesen szerkesztett, lendületes dallamát.

Szörnyű nagy romlásra

2. Hogy hallá itt alatt magyarok romlását, — felköté érettünk Kádár István kardját, — elhagyá érettünk a Felföldnek partját, — ó milyen kevéssé forgatá szándékát.

3. De íme, hirtelen esék változása, — midőn küldék őtet Pápolc oltalmára, — Újfalunál gyűle tatárok tábora, — ott lészen Kádárnak utolsó csatája.

4. A zászlótartónak felszóval kiáltja: — vidd el, fiam, vidd el a zászlót más útra, — hogy el ne vesszen mind urunk kedves hada, — mert Magyarországért meghalok én még ma.

5. Kiontom véremet én szegény hazámért, — én szegény hazámért, kedves nemzetemért, — nem szánok érette bizony ontani vért, — mert én a Krisztustól veszek jutalom-bért.

Válogatott versszakok a Kádár István hősi halálát megverselő hosszabb, XVII. századi énekből (szerzője valószínűleg Ködi Farkas János). Kádár a törökök segédcsapataként betörő tatárok ellen vívott harcban vesztette életét, s e költemény többi versszaka a hős búcsúzását, intelmeit, végszavait idézi föl. Szómagyarázat: romlását = pusztulását; kevéssé forgatá szándékát = nem tért el föltett szándékától. Habár a vers XVII. századi, egy korábban ismert, a históriás-elbeszélő énekekhez bizonnyal gyakrabban felhasznált dallammal kapcsolódott össze. E dallam nem maradt ugyan fenn korabeli feljegyzésben, de Erdély és Bukovina népe emlékezetben tartotta. Jelentősége az, hogy míg a Tinódi-dallamok a stílusnak egy szerző ízlése szerint átdolgozott egyéni változatai, addig e dallam s a rákövetkező kettő is egyszerűbb, a maga korában ismertebb, népszerűbb, mondhatni „köznyelvibb” alakban idézik föl a históriás dallamköltészet modorát. A motivika, ritmika egyszerű, az előadásmód parlandó, a dallamban sok a hangismétlés vagy kisambitusú skálázás. Alkalmas dallamok tehát arra, hogy hosszú történeteket (történelmi, bibliai, hadi történeteket, széphistóriákat) énekeljenek vele végig. A hallgatóság figyelmét a szöveg köti le, maga a történet; a szép, de egyszerű járású dallam mintegy csak hordozza a szöveget. Mi is jobban értjük e dallamok lényegét, ha megpróbálunk ráénekelni ilyen históriákat. Annál inkább tehetjük, mert az azonos versképletű szövegek (főként éppen a parlandó tizenkettesek) a XVI. században is gyakran cserélgették dallamaikat egymás közt. Így pl. a fönti (vagy a következő) dallamra alkalmazhatjuk Ilosvai Selymes Péter ismert Toldi-históriáját. Íme, néhány kiragadott versszak:

II.1. Mostan emlékezem az elmúlt időkről, — az elmúlt időkben jó Toldi Miklósról, — ő nagy erejéről, jó vitézségéről, — csoda, hogy eddig sem emlékeztünk erről.

2. Otthon Toldi Miklós lakik az anyjával, — lát minden dologhoz az béres szolgákkal, — hatalmas erejét nézik nagy csudával, — nagy malomköveket emelget karjával.

3. Pokol-fene bika szarvon kötve vala, — kit akkor mészáros vágni akar vala, — bika rugaszkodván kötél szakadt vala, — Toldi Miklós látá, utána fut vala.

4. Hamar hogy eléré, farkon megragadá, — az farkánál fogva mészárszékhez voná, — ki ez dolgot látá, felette csudálá, — Miklósnak akkor sok máj adatott vala.

5. De mikor vitézek rudat hánynak vala, — ifjú Lajos király sokszor nézi vala, — Miklós is konyháról odaballag vala, — kétannyira veti, a király csudálja.

6. Íme, mihelyt Toldi az porondra juta, — és csónakból bátran fegyverét kiraká, — ottan ő csónakját vizen elbocsátá, — az cseh vitéz kérdi: mi légyen az oka?

7. „Tudod, vitéz, monda, elég egy embernek — vízen egy csónakban járni egy személynek, — meg kell ma itt halni, tudod, egyikünknek, — nem szükség a hajó a megholt embernek.”

8. Csodálatos vala Toldi erőssége, — keze között csehnek elolvada teste,

— cseh vitéz hogy látá, ottan elijede, — azért Toldi Miklós csehet térdre ejté.

9. Íme, a királynak ebben hír lött vala, — Toldi vitézségét, erejét csudálá,

— király azért őtet fejéhez választá, — és tizenkét lóra neki hópénzt ada.

10. Az, ki ez dolgokat szerzé bé versekbe, — az régi dolgokról lőn emlékezetben, — neve versszerzőnek vagyon versfejekben, — az ezerötszázban, hetvennégy esztendőben.

Keressük meg, hová illeszkednek ezek a versszakok Arany János jól ismert Toldi-átdolgozásában. Arany annyira tiszteletben tartotta a XVI. századi versformát és stílust, hogy az ő Toldiját is énekelhetjük akármelyik tizenkettes históriás dallamra, pl.:

III.1. Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon, — messziről lobogva tenger pusztaságon: — Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem, — majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben. Stb.; vagy:

2. Nádorispán látja Toldit a nagy fával, — és elámul rajta mind egész hadával. — „Ember ez magáért” Laczfi mond, „akárki; — nos fiú, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?” Stb.

Katona vagyok én, ország őrizője

Katona vagyok én, ország őrizője

2. Falu legényei, kenyeres pajtásim, — az Isten áldása szálljon le reátok, — éljetek örömmel, mert én búval élek, — de az én rózsámat el ne szeressétek!

3. Mert aki csak reá ráteszi a kezit, — megemlegeti a magyarok istenit, — mert aki csak reá ráteszi a kezit, — megemlegeti a magyarok istenit.

4. Megpendült harangom, pallérozott kardom, — nem szabad énnékem az ágyban meghalnom, — áldozom éltemet az ország javára, — forgatom fegyverem vitézek módjára.

A XVI. századnak valószínűleg egyik legnépszerűbb históriás dallamát két változatban idézzük (vö. 561., sőt 513. sz.-al is!). Lejegyzése ugyan késői (XIX. század eleje), de a népzenegyűjtés közismert, kedvelt dallamként találta meg századunk elején Erdélyben és Bukovinában. Kodály klasszikus gyűjtéséből nyilvánvalóvá lett, hogy a nép itt az „Árgirus széphistória” eredeti dallamát — illetve annak többféle variánsát — tartotta meg emlékezetben. A dallam a sirató-stílus származéka. A nép többféle szöveget ismer reá, az itt közölt katona-búcsúzón kívül pl. lakodalmi vőfélyverssel, balladával, keservesként is énekli.

Előbbi dallamunkat a néphagyomány fenntartotta egyszerűbb, régiesebb formában is, mely valószínűleg közelebb áll XVI. századi alakjához. Azért ezt a népi variánst adjuk most a híres Árgirus szöveggel. (Gyergyai Albert Árgirus-széphistóriája a XVI. század végén keletkezett.)

Én Tündérországról bőséggel olvastam

2. Lészen most beszédem ifjú Árgilusról, — Akléton királynak kisebbik fiáról, — ő szeretőjéről, tündér szűz leányról, — fáradsága után ő vígasságáról.

(3-4. Akléton királynak szép fénylő vára volt. Felesége: Medené, s volt három vitéz fia.)

5. Régi rakott kertje a királynak vala, — mely szép termőfákkal ékesítve vala, — drága szép folyóvíz kertjében foly vala, — mellyel szép kőkertje ékesítve vala. (Rakott kőkert = kőkerítéssel ellátott.)

6. Történik azonban, kertjében hogy járna, — egy szép virágos fát ott a kertben láta, — melyet ő azelőtt meg nem látott vala, — honnan hozták oda? ő azt kérdi vala.

(7-12. Harmadnap kivirágzik, a kertész nem tudja, honnan való. Ezüst virága van, éjszaka megérik almája, de reggelre egy sem marad a fán. A király ezen búsul és őrizőket rendel éjszakára. De azok reggelre alszanak, s a királynak azt felelik:)

13. „Az arany almákat fán szépeket láttunk, — egy kis szelet fújni éjszakán hallottunk, — mely miatt mindnyájan el kellett aludnunk, — mintegy fél megholtak földre nyomattattunk.”

(14-40. A király Filarénusz nevű jövendőmondóját hívja. Az megmondja: csak gyermeked láthatja meg, ki ültette a fát és ki hordja el gyümölcsét; de ez neked bánatra fordul. A király legnagyobb fia a kertben éjszakázik, hogy meglesse, mi történik, de elnyomja őt az álom. Ugyanígy jár a középső is. Végül a legkisebb, Árgilus (vagy: Árgirus) kér engedélyt, hogy próbát tegyen. A király aggódva engedi. Árgilus éjszaka a kertben látja, hogy az almák ismét megértek és már fénylenek, s most:)

41. Mint egy lassú szellő, olyan zúgást halla, — szép hat fehér hattyú ottanak leszálla, — hetedik fejéhez nyoszolyára szálla, — melyen a királyfi igen rémül vala.

42. Nagy lassan ő kezét akkoron kinyújtja, — egy lábát hattyúnak kezébe szorítja, — hattyú megrázkódik! a hat elszalada, — hetedik fejénél ott maradott fogva.

(43-97. A hattyú megrázkódik, s leány-ábrázatba változik. A királyfi elámul szépségén. De a lány biztatja: Árgilus kedvéért plántálta a fát, hogy találkozhassék vele. Árgilus azonnal megszereti őt, s az éjszakát édes beszélgetések közt, egymást ölelve töltik. Elalszanak, de egy irigy vénasszony megtalálja őket; a leány hajából levág egy darabot, s a királynak beárulja őket. A tündérleány fölébred és keservesen látja, mi történt: búcsúznia kell, úgy hiszi, örökre, hiszen a messzi Tündérvárosba Árgilus nem mehet utána. Ám a királyfi elhatározza, hogy nekivág a nagy útnak, megkeresi a leányt. Szülei kétségbeesve engedik el.)

98. A szegény Árgilus hegyeken, völgyeken, — mind éjjel, mind nappal, éjszak felé mégyen, — kit elől-utól ér, ő mind tudakozik, — de senki városról nem emlékezhetik.

99. Csak egy inasával ő bújdosik vala, — a Tündérországba immár jutott vala, — egy nagy havas közben hogy bújdosik vala, — egy széles barlangban egy kis füstöt láta.

(100-115. A barlangban az egyszemű óriás lakik. Árgilus megijed, de az szívesen fogadja; ám tanácsot adni, hol a „Feketeváros”, nem tud. Szerencsére éppen arra téved egy sánta ember: ő már járt ott, akkor szegték meg fél lábát. Nem hajlandó Árgilust elkísérni, mert azonnal megölnék. Az óriás kényszeríti, s az legalább a város határáig el is kíséri a királyfit.)

116. Árgilus köszöné, nagy hamar indula, — Feketevárosba hogy immár eljuta, — egy özvegyasszonyhoz talála szállásra, — kinek gazdagsága, nagy kővára vala.

(117-135. Az asszony megtudja Árgilustól, mi járatban lenne. Megtetszik neki az ifjú, s elhatározza, hogy csellel saját lányát adja hozzá feleségül. Ezért lepénzeli Árgilus inasát, hogy mikor bementek a tündérek kertjébe, az álomhozó tömlőből bocsásson titokban Árgilusra oly szellőt, melytől elalszik, s nem tud találkozni szeretőjével. Az inas hajlandó a pénzért elárulni urát.)

136. Asszonytól adatott tömlőt megszorítá, — álomhozó szellőt urára bocsátá, — mely miatt Árgilus úgy elaludt vala, — mint egy holt-eleven, ágyra borult vala.

(137-141. Megérkezik a tündérleány, megismeri az alvó Árgilust, s keltegeti:)

142. Monda: „Édes lelkem, serkenj fel álmodból, — hadd vigasztaljalak sok bújdosásidról, — értekezem véled sok fáradságidról, — ez ideig való próbán forgásidról. (Értekezem = beszélgetek, szót váltok; próbán forgásidról = a veled megesett megpróbáltatásokról.)

143. Ne restelld elhagyni érettem álmodat, — lám, nem restelletted sok fáradságidat, — fölvettél érettem, szívem, sok munkákat, — kelj fel, édes lelkem, hadd halljam meg szódat!”

(144-160. De Árgilust fogva tartja a varázslat. A leány sírva távozik, s ígéri, még kétszer szabad eljönnie: ha akkor sem kel fel őt látni, többé már nem jöhet látására soha. Árgilus fölébred, s elkeseredve hallja, hogy átaludta a leány jövetelét. Másnap jobban vigyáz, de az inas mesterkedése miatt ugyanígy jár. Harmadszorra sétálva virraszt, de újból erőt vesz rajta a varázslat. A leány keserves jajszóval búcsúzik tőle:)

161. „Szerelmes rózsámnak, ifjú Árgilusnak — mondd meg ezen szóval az én virágomnak, — holtig érte adtam magam nagy bánatnak, — ím lásd, rabja vagyok immár a halálnak.”

(162-165. Sokszor visszafordulva, nehéz szívvel távozik. Ám még ezt a rejtélyes üzenetet hagyja Árgilus részére az inasnál:)

166. „A kisebbik szegről vegye el szablyáját, — a nagyobbik szegre tegye az ő kardját, — és így kitöltheti bosszúmat s bosszúját, — ha abból fogadja szeretője szavát.

(167-179. Árgilus fölébred: „de megverítékeztem!” Inasa mondja: nem verejtékeztél, hanem szép szeretőd áztatott könnyével.” „Miért nem keltettél föl?” „Hiába keltettelek…” — s átadja a leány üzenetét. Belőle Árgílus megérti, hogy inasa volt vétkes: „Most veszem eszembe, hogy te vagy árulóm…”)

180. „Nem volt-e énnekem tereád nagy gondom? — senki tekívüled nem volt útitársom, — közlöm vala veled minden uraságom, — jaj, mint vesztél engem! de majd bosszúm állom!”

181. Azonban ő kardját kezébe ragadá, — inasa térdepel, a fejét elcsapá, — a szállásra menvén asszonyt megátkozó, — szörnyű átok alatt leányostul hagyá.

(182. Hallgassuk most Árgilus bújdosását:)

183. Másodnapon reggel bánattal fölkele, — sok könnyhullatással városból kimene, — nincsen már sehová semmi reménysége, — keserűnek tetszik világon élete.

184. Iszonyú kegyetlen havasokon megyen, — hol lenne halála, ő csak azt keresvén, — egy szép forrás mellett ő maga leüle, — ily keserves sírást ő magában kezde:

185. „Jobb holtom énnékem, hogysem mint életem, — nem láthatom többé az én szerelmesem, — kiért én nem szánom letenni életem, — általütöm majdan énrajtam fegyverem.”

(186-196. Már azon van, hogy megölje magát, mikor a közelben kiabálást hall.)

197. Iszonyú ordítást azonnal meghalla, — amelynek miatta haja feláll vala, — azt alitja: sárkány és oroszlán volna, — egymásra találtak, vívnak a barlangba’. (Alitja = véli.)

(198. De nem az:)

199. Hogy elközelgete, tekintvén barlangba, — hát három ördögfi nagyon vínak abban, — azokat megkérdé, hogy mi dolog volna? — ifjú Árgilus-nak így felelnek vissza:

200. „Egy atyától valók mind a hárman vagyunk, — az atyától maradt örökségen vívunk. — E három jószágon meg nem alkudhatunk, — ha igazat ítélsz, szódra ráhajolunk.

201. A bocskor s palástnak oly ereje vagyon, — hogy aki ezekben felöltözve vagyon, — háromszor ő magát ez ostorral sújtván, — azt mondja: ott legyek, ahol én akarom —.”

(202-204. és máris ott van, ahol akarja. De a hármon nem osztozhatnak, mert csak együtt van csodás erejük; amellett a középsőnek hatalma van a repülőt leszállítani. Árgilus vállalja a bíráskodást.)

205. Háromfelé három nagy hegyet mutata, — hogy aki először onnét visszajutna, — a hasznos jószágot mert őneki adná; — hová futamának, készek lőnek hozzá.

(Árgilus ezalatt:)

206. A bocskort lábára, palástot vállára — fölvevé, az ostort markába szorítá, — háromszor ő magát sújtja és így szóla: — hipp, hopp, szeretőmnél legyek, — ő ezt mondja.

207. Mint sebesen lőtt nyíl, földről ragadtaték, — míg visszatérének, mindaddig viteték, — hallatatlan messze hirtelen távozék, — szerencse szegénynek ilyen jó adaték.

(208-210. Mihelyt a középső ördög ezt megtudja, tudományával leszállítja; Árgilus egy hegyoldalban esik a földre, nem tudja, hol van, megindul keservesen a hegynek fölfelé.)

211. Szintén kenyere is már elfogyott vala, — egy kis pogácsája turbájában vala, — éhségét gyökérrel ő enyhíti vala, — teljes harmadnapig el-feljutott vala.

212. Drága nagy szép várat láta hegy tetején, — kinél soha szebbet nem látott éltében, — akará, hogy e vár felé közel menjen, — egy szép leány jöve várból eleibe.

213. Mindjárt megismeré, hogy Árgilus volna, — asszonyhoz a leány mindjárt futott vala, — „imhol jő Árgilus, asszonyom!” — azt mondja, — mely szóra az asszony mindjárt arcul csapta:

214. „Vajon ki hinné el? mit hazudsz előttem? — csak álmodban láttad, azt inkább elhiszem.” — Más szolgálója is ez hírrel kifuta, — látta, megismerte, örömmel megtére.

(215-216. Így jár a második, sőt a harmadik hírvivő is.)

217. „Lehetetlen dolog, hogy ő idejönne, — az emberi nemzet ingyen se remélje, — ha szárnya volna is, gond volna, hogy jönne!” — Leányok kiáltják, hogy bizony ő jönne.

218. Ő maga negyedszer kétséggel kiméne, — mihelyest meglátta, ottan megismerte, — fáradtságát látta, rajta keserüle, — ő sok bújdosásán megesik a szíve.

219. Kiterjesztett kézzel nyakára borula, — nagy öröme miatt ugyan nem szólhata, — gyenge lágy ruháját könnyivel áztatja, — de szíve sokáig helyére nem álla.

(220-229. „Hogy érdemlettem meg ezt, szép virágom?” — kérdezi, s a városba bevezeti. Boldogan látják az elképzelhetetlenül szép kertet. Sok beszélgetés és vígasság után a tündérlány házába vezeti, hogy lakodalmat üljenek.)

230. Mikoron mindnyájan asztalnál volnának, — senki sem bánkódik, mindnyájan vígadnak, — egy nagy bánat éré szívét Árgilusnak, — szemben ülvén a szép leány mátkájának.

231. A vígasság közben őtet arcul csapá, — a leány nem szóla, csak fejét lehajtá, — ismét vígasságban ő magát foglalá, — másodszor is ifjú a lányt arcul csapá.

232. Asszony-barátitól ugyan megszégyenlé, — de mégis nem szóla, csak fejét tekeré, — harmadszor is ifjú leányt arcul üté, — néki így felele, tovább nem tűrheté: (Asszony-barátitól = asszony-baráti előtt.)

233. „Te Árgilus, ezért fáradtál énértem? — hogy vendégim előtt így meggyalálsz engem! — szégyennel illetted én királyi fejem, — mondjad el az okát most nékem, édesem!”

(234-238. Árgilus: Én elhagytam atyámat, anyámat, annyit fáradtam, s te nem hitted volna három szolgálódnak sem, hogy én utánad jövök? Olyan lehetetlen lett volna hozzád nem jönnöm, mint lehetetlen, hogy te megharagudnál reám.)

239. Monda a szép leány: „Árgilus, szerelmem! — most látom, gonoszból hogy nem ütél engem, — ezzel nem kisebbül az én emberségem, — sőt inkább öregbül az én tisztességem.”

240. Nagy szép szeretettel éltenek egymással, — sok bújdosás után szép nyugodalommal, — a sok bánat után jeles vígasságban, — senkitől nem félnek, vannak bátorságban.

241. Nincs már Árgilusnak semmi fáradsága, — ennyi bújdosását csak semminek tartja, — mert amit kívánt volt, már ölében tartja, — amikor kívánja, szintén akkor látja.

242. A tündérleánynak nem buzog már szíve, — helyén vagyon immár bújdosó elméje, — minden bánatjának vagyon immár vége, — e histórjának is legyen immár VÉGE.

A kezdetleges rímelés aligha zavarta a korabeli hallgatót: a kedves történet, annak fordulatai kötötték le figyelmét, sok szép nyelvi részlet, találó kifejezés, hatásos szórendcsere stb. elegendő költői élményt is kínáltak. Mindezt pedig szinte szárnyán vitte a „monoton”, mégis harmonikus dallam. — A történet közismert drámai feldolgozása Vörösmart Mihály: Csongor és Tünde.

Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege

A históriás dallamokat szívesen alkalmazták — főleg a protestáns egyházak — versbe szedett zsoltár-parafrázisokra, halottas, oktató, buzdító szövegekre, ha versmértékük amazzal azonos volt. A dallam címéül egy-egy különösen ismert szöveg szolgált, a többi szövegnél pedig arra utalva jelölték a dallamot, így: ad notam … (vagyis: … kottája, dallama szerint). Innen ered a mai közbeszéd „nóta” szava is. — E buzdító ének dallamául olyan históriás dallam szolgál, mely lényegében az Árgirus-melódia változata, ám részleteiben árnyaltabb, kidolgozottabb, műzeneibb jellegű megfogalmazással.

Budát, ó Hunnia, az török lerontja

2. Oda lesz Esztergom, oda Visegrád is, — oda Veszprén, oda Nádorfejérvár is.

3. Szép Erdélyországban török fog sétálni, — ott sok nemes urat meg fog zabolázni.

4. A török síp szerint fog Erdély táncolni, — és ő kedve szerint várakat sáncolni.

5. Egy Szulimán császár mennyit fog ártani, — kardját az magyarok vérébe mártani!

6. A mohácsi mezők fogják megmutatni, — midőn paripáját el fogja futtatni.

7. Itt Lajos király a háborúval elvész, — a szép magyar sereg, mint virág elenyész.

8. Itt vesznek püspökök és fő-fő személyek, — ugyan, magyar nemzet, miképp szemléled ezt?

9. Attila volt régen az világ ostora, — a török éppen lett az magyar ostora.

10. Sok magyar török vast fog lábán pörgetni, — sok török tömlöcnek ajtaját zörgetni.

11. Csak tudjad, Hunnia, hadd jöjjön a török, — vele együtt jöjjön sok hitetlen görög:

12. Előáll Hunyadi János fia, Mátyás, — kitől a töröknek bezzeg lesz aratás.

13. A Báthory István és nagy Kinizsi Pál, — Dobó, gróf Zrínyivel előttünk, mellénk áll.

14. Ámbár országunkat török elfoglalja, — leszen majd, aki azt vissza is foglalja.

15. Első Leopoldus erős fegyverével, — hatodik Karolus fegyveres kezével.

16. Vesztett városunkat mind visszafoglalja, — mindkettő Hunniát ismét vigasztalja.

Ami a dallamot illeti: késő középkori, európai jellegű epikus énektónusnak lehet maradványa. Népzenénkben a mai napig fennmaradt (Somogyban például erre éneklik Kádár István történetét), de már a XVI. századi históriás énekek közt is megtaláljuk változatait. (Sőt: távolabbi változatának tekinthető, kétszeres terjedelemmel a Szent László ének is, lásd 547. számot.) — Valószínűleg általánosan ismert és sokféle szövegre alkalmazott „nótája” lehetett a XVI. századnak. Az itt hozzá kapcsolt szöveg azonban (e dallam változatára énekelték, Bartalus István múlt századi népdalgyűjteménye szerint) nyilvánvalóan későbbi, föltehetően XVIII. századi dicsőítő vers a törököt kiűző Habsburg királyok ünneplésére. Jövendölés formájában mondja el azt, ami megtörtént: az ország pusztulását a török által, majd azt, hogy minden században voltak, akik megmentették „Hunniát” a végromlástól. Ezek sorába helyezi be Lipót és Károly királyokat.

Pusztaság, kárvallás egész Magyarországban

2. Mert meg nem szűnhetik köztünk az nagy félelem, — városunkból kiűz kegyetlen fejedelem, — félelem, fáradság szüntelen mirajtunk, — nem nyughatunk hazánkban.

A históriás ének motívum-anyaga igen gyakran összetettebb verses ill. zenei formában jelenik meg. Ilyen dallamok kapcsolódnak többnyire a gyülekezeti egyházi éneklés szövegeihez, de sok esetben lírai vagy politikai tárgyú énekversekhez is. Itt közölt dallamunk végső elemzésben szintén az Árgilus-nótára vezethető vissza (pl. az 1. és 2. sor második felének viszonya!), de 6+7, 6+7, 6+6+7 szótagszámú, zeneileg is igen érdekes alakban. (E vers-szakképletről alább, lásd az 568. számnál!) Legelterjedtebb szövegei temetési, halotti vallásos énekek, de összekapcsolódhat olykor világi jellegű szövegműfajokkal is. XVI—XVII. századi költészetünknek érthető módon visszatérő témája az egyéni panaszdalok mintájára költött nemzet-siralom. — A XVI. századból való dallamot XVIII. századi egyházi énekeskönyvek és az élő néphagyomány tartották fenn.

Sokat írtak bölcsek világi dolgokról

2. Gondold meg Julius császár állapotját, — maga nemzetétől kegyetlen halálát, — világbíró Sándor nagy hatalmasságát: — egy kis ital miatt éré végóráját.

3. Sámson csodálatos vala hatalmában, — híres volt Cicero ékesszólásában, — bölcs Arisztotelész filozófiában, — kedves volt Jonatás szép ábrázatjában.

4. Mindenek csodálják Absalon szépségét, — krónikák dicsérik Hektor vitézségét, — rettegik Akhillesz nagy kegyetlenségét, — mégis, mindezeknek halál érte végét.

5. Vajon mint vesződik tehát ő magában — e változó világ, ő sok hívságában? — mit örvendez annyit ő rossz pompájában? — mindenek elmúlnak egyetlen órában.

II.1. Cur mundus militat sub vana gloria, — cujus prosperitas est transitoria, — tam cito labitur ejus potentia, — quam vasa figuli, quam vasa figuli, quae sunt fragilia.

Sokat írtak bölcsek világi dolgokról

A szöveg: a halál-költészet szép darabja, a középkorra visszamenő gondolatmenettel és motívumokkal. Julius Caesar hatalmának saját „nemzete” (fia, Brutus) vetett véget, a világhódító Nagy Sándorral a közhit szerint méregpohár végzett; a nagyerejű bibliai Sámson, a retorika legnagyobbja, Cicero, a legtekintélyesebb filozófus, Arisztotelész felsorakoztatása után a bibliai Jonatás, Absalon a testi szépség, a görög monda Akhillesze pedig a rettenthetetlen bátorság megtestesítője — s mindnyájuknak egyként vetett véget a halál. Amint a szöveg is egy szépen fogalmazott latin költemény jólsikerült fordítása, úgy a dallam is bizonyára külföldi eredetű. Ám a fődallamként idézett népi változatot az A énekeskönyvivel összehasonlítva kitűnik, mint alakult át a széles körű és tartós használat során a jövevény dallam, s lett tizenketteseink sorába jól beillő, nemes ívelésű magyar melódiává.

Ó, én édes hazám, te jó Magyarország

2. Egriek, vitézek, végeknek tüköri, — kiknek vitézségét minden föld beszéli, — régi vitézséghez dolgotokat veti, — Istennek ajánlva legyetek immár ti! (Tüköri = fénylő példaképei.)

3. Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak, — az kiknek hátakon az jó vitéz ifjak — gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak, — adassák egészség már mindnyájatoknak.

4. Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség, — katona-találmány, új forma ékesség, — seregben tündöklő és fénlő frissesség, — éntülem s Istentül legyen már békesség.

5. Igaz atyámfia, s meghitt jóbarátim, — kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, — ti jutván eszemben, hullnak sok könyveim, — már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim! (Vadnak = vannak; könyveim = könnyeim.)

6. Ti penig szerzettem átkozott sok versek, — búmnál kik egyebet nekem nem nyertetek, — tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, — mert haszontalanok, jót nem érdemletek.

Balassi Bálint: Valedicit patriae, amicis iisque omnibus quae habuit carissima ( = Búcsút mond hazájának, barátainak, s mindazoknak, kik kedvesek voltak neki). Balassi valamennyi versét dallamra, „ad notam” írta, de legtöbb dallamutalását nem tudjuk azonosítani. Az általa alkalmazott versszak-típusok gazdagsága, sokszor komplikáltsága a minta-dallamoknak tulajdonítható. De vannak versei között egyszerű, a század irodalmában általános típusok is, mint a tizenkettesekben írt, kiemelkedő szépségű búcsú-vers. Egy XVI. századra visszamenő, de csak XVIII. századi egyházi énekeskönyvben följegyzett dallammal párosítottuk (vö. 548. számmal!).

Siralmas énnékem tetőled megválnom

2. Az Felföldet bírják az kevély németek, — Szerémséget bírják az fene törökök, — vajon s mikor lészen jó Budában lakásom?

3. Engemet kergetnek az kevély németek, — engem körülvettek az pogány törökök, — vajon…

4. Engem eluntattak az magyari urak, — kiűzték közülük az egy igaz Istent, — vajon…

5. Legyen isten hozzád, áldott Magyarország, — mert nincsen tebenned semmi nagy uraság, — vajon…

6. Ez éneket szerzék jó Husztnak várában, — Bornemissza Péter az ő víg kedvében, — vajon s mikor lészen jó Budában lakásom?

Bornemissza Péter híres „Cantio Optima” költeménye a török kor kezdetéről (1553 és 1556 között) származó lírai hangú nemzet-siralom. Az alig másfél évtizede elveszett Buda már jelképes értelmet kap: az ország megfosztva központjától, szabad prédája mindenkinek. (A jó Budában „lakásom” kifejezés természetesen nem a mai értelmű lakásra vonatkozik, hanem nomen actionis, éppúgy, mint pl. olvasás, alvás stb.) Az utolsó strófában szereplő „víg” kedv látszólag ellentétes a verssel. Ez a korabeli versekben gyakran visszatérő kifejezés a versírásra való kedvet jelöli. — A vers háromsoros strófákból áll. Az utolsó sorban a szótagok száma szaporodik (6 + 7), s ezzel együtt a sor ütemkerete is megnövekszik. Ugyanaz a hatás, mint az 5 + 5-ös sorok kibővülése a strófák zárósorában 5 + 6 képletté (vö. 557. sz.). — A Bornemissza-vers dallama XVII. század végéről való énekeskönyvben maradt fenn egyházi szöveggel; ad notam utalásokból tudjuk, hogy a költő ehhez a dallamhoz szánta énekét.

Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét

2. Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben — tétova bújdosik, mint madár nagy szélvészben, — tőled oly igen fél, reád nézni sem mér, — akar esni kétségben.

3. L… — 4. Akarna nagy sokszor viszont tehozzád térni, — de bűnei miatt nem mér elődben jönni, — tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, — színed igen rettegi.

5. S… 6. S… 7. I… — 8. Bátorítsad Uram azért biztató szóddal, — mit használsz szegénnek örök kárhozatjával? — Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében — szép magasztalásokkal.

9. Az te szódat, tudom, mihelen meghallgatja, — ottan szent nevedet nagy felszóval kiáltja, — kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel — magát reád bocsátja.

10. L… 11. I… 12. N… 13. T… 14. H… 15. Énekelém ezeket nagy keseredett szűvel, — várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével, — tétova bujdosván, bűnömön bánkódván, — tusakodván ördöggel.

A versfőkben magát megnevező költő megragadó szépségű bűnbánati énekét a XVI. századnak talán legszebb dallamára írta. (Ugyanerre énekelhetők még a következő Balassi-versek: Csókolván az minap; Vajha én szívemnek; Szabadsága vagyon.) — Szómagyarázatok: tétova = ide-oda; mér = mer; viszont = vissza; színed = arcod, jelenléted; kiterjesztett = kitárt; magát reád bocsátja = reád bízza; könyves szemmel = könnyes szemmel. — Az 567. éneknél tárgyalt szótagszám-növelő megoldásnak egyik leggyakoribb, s egyben leghatásosabb megvalósítása e versszaktípus. (Ugyanez: 564, vö. 573-4.) Az első sor megadja a 6 + 7 kombinációval a mintát, a második ezt megismétli, a harmadikban pedig a 6-os kissor belső ismétlése mintegy késlelteti a már várt zárófélsort. Az így kialakuló 13, 13, 12, 7 képletre az ismeretlen dallamszerző a régi sirató-stílus motívumait és késő középkori dallamépítkezési elveket alkalmazott.

Ne hagyj elesnem, felséges Isten

2. Gyermekségemtől fogva, Úristen, mind ez ideiglen — téged híttalak én segítségül minden szükségemben: — mostan is nincsen több bizodalmam sem földön, sem égben.

3. A szegénységnek nagy kísértése engemet szorongat, — nagy kárvallásnak bánatja izgat, betegség tántorgat, — mindezek ellen csak tőled várok Úristen, oltalmat!

Nagybánkai Mátyás zsoltár-parafrázisa a XVI—XVII. század egyik legismertebb siralom-éneke, mely halotti virrasztók hagyományában a mai napig fennmaradt. Az 5-szótagos motívumok hatosra bővítését eddig csak zárósorokban láttuk (pl. 557. sz.). Most a kismotívum megismétlődik, s azonnal csatlakozik hozzá a bővített szótagszámú elem, így a három motívum egyetlen, lezárt nagysorrá áll össze (16-os szótagszám). Három ilyen nagysor alkotja a strófát. (Ugyanez a képlete, csak két nagysort tartalmaz népzenénkben a „Zörög a kocsi” meg a „Hej révész, révész” szövegtípus, lásd a 294., 518. számokat!)

lm elkezdem beszédemet, kérlek, hallgassátok

2. Lágy ő teste, tüzes szeme, mint macskának vagyon, — szája tátva, hogy amit lát, mindent elragadjon, — szája foga, mint éles tőr: amit kap, bekapjon.

3. Az ő nyelve mint egy kénkő, olyan tüzes vagyon, — ha folyóvíz mosná nyelvét, mégis szomjan haljon, — szárnyas lábbal oda siet, ahol haszon vagyon.

4. Gyakran kémlel embereket, hogy elnyelje őket, — lohol egyre, lámpást tartva, reggel, délben, este, — egytől fél csak, szegénységtől, futkos nagy rettegve.

5. Rendtartása olyan vagyon, amint a békának; — soha nem mer enni adni az veszett torkának, — mert majd elfogy, azt gondolja, nincs több nyavalyásnak.

6. Az örökös telik majd el minden vagyonával, — gazdagodik nagyfösvényen gyűjtött jószágával, — síppal, dobbal, kíméletlen költi barátjával.

7. Megmutatni ujjaimmal itt én nem akarom, — ki ez a vad: FÖSVÉNYSÉG-nek hívják, csak azt mondom, — óvjon Isten ilyenektől, kezükbe ne adjon!

Középkori eredetű dallam, általában halottas szöveggel, s ezekkel éneklik ma is virrasztókban sokfelé a nyelvterületen. Itt a fösvénység ellen írt XVI. századi gúnyos-oktató hosszú költemény válogatott versszakaival kombinálva adtuk.

Ó, mely félelem és rettegéssel

2. Rettenés támad, ha egy házacska hirtelen fellobban, — és sivalkodás, ha fejünk felett a födél megroppan, — félelem miatt halálra hervad sokak színe abban.

3. Mi lészen tehát, mikor e világ mindenestől meggyúl, — az ég feletted nagy ropogással szakadozni indul, — a föld alattad, mint a pozdorja, tüzes lángba fordul?!

4. Egy kis mennydörgést rettegés nélkül aki most nem hallhatsz, — egy kis villámlás szikrája miatt talpadon nem állhatsz, — annyi sok tüzes mennykő, csattogás között hogy maradhatsz?

5. Mikor a hegyek, mintegy patakok, helyükből kifogynak, — erős kősziklák nagy hévség miatt mind egybeolvadnak, — tenger vizei puskapor módra égnek és lobognak!

6. Ah, esze-fordult világ gazdagi, ezeket halljátok, — rettenjetek meg és gondoljátok, mintha most látnátok, — hogy fejetekre mint tüzes mennykő száll ama nagy átok!

Ismeretlen szerző hosszabb verséből vett részlet, az utolsó ítéletről. Az ítéletről, múlandóságról szóló XVI—XVII. századi versek nagy költői erővel, láttató szavakkal, halmozott képekkel ébresztenek rá azok hiábavalóságára, amiért oly sok ember futkos egész életében; nem azért, hogy ezáltal a világban való feladatainktól elidegenítsenek, hanem éppen a dolgok józan megítélésére s az emberi élet becsületes, hasznos végigvezetésére serkentsenek. E témákhoz gyakran kapcsolódik a gazdagságban bízóknak kárhoztatása vagy megintése. — A versforma (három 5 + 5 + 6 szótagos nagysor) az 569-el azonos, a zenei anyag elrendezése a sorok három részre való bontásával az 570-re is emlékeztet.

Magos kősziklának oldalából nyílik

2. Ó gyönyörűséges, mindeneknél kedvesb hervadhatatlan rózsa, — kinek árnyékában, gyenge hajlékában én fejem nyugszik vala, — de tőlem távozék, hirtelen elmúlék életemnek istápja.

3. Valameddig élek, mindaddig óhajtlak, én szerelmem, tégedet, — noha most elhagylak, de szívembe írtam a te ékes nevedet, — nagy homályban szívem, siralomban lelkem, míg nem látlak tégedet.

4. Verje meg az Isten, ki miatt lett nékem tetőled elválásom, — a magas mennyégből, soha az Istentől áldás reá ne szálljon, — de tégedet, szívem, hozzám hűségedben sok ideig megtartson!

Szómagyarázat: alitja = véli, gondolja; istáp = oltalmazó. — Amint az ötszótagos alapképlet és szótagszám- (valamint ütemszám-) növelő változata nemcsak zárósorként kombinálódott, hanem 5+5+6 alakban önálló nagysorrá, a strófa alapegységévé kristályosodott, ugyanúgy a 6-os képlet és 7-es bővülése esetében is: 6+6+7 kombinációval 19-szótagú nagysorrá tömörülve a híres háromsoros Balassi-versszak egységeként szerepel. Ennek a strófának volt érdekes változata az 564., 568. példa: az első sorokban egyszerű kombinációval 6+7, majd belső bővítéssel 6+6+7 (melyet éppen ezért a formaérzék így is értelmezhet: 13, 13, 12, 7). — A „Balassi-versszakra” adott első példánk valószínűleg XVI. század végi dallam és szöveg; a nép emlékezetében maradt fenn. Kodálynak e század eleji Zobor-vidéki gyűjtése hozta felszínre a szerelmi-búcsúzó lírának ezen egyik legszebb gyöngyszemét.

Őszi harmat után, végre mikor osztán

2. Mint búval, ennyivel, vagy ennél is többel ifjúságomat éljem, — jobb lesz a darvakkal vagy más madarakkal ősszel búcsúmat vennem, — mennem oly országra, hol irigyim soha nem szólhatnak ellenem.

3. Világod kedvedre, immár szerelmedre, éld ezután, nem bánom, — de én fáradságom, én édes virágom, érted soha nem szánom, — élj jó egészségben addig, míg az Isten éltet, szívből kívánom.

4. Immár solymocskádat, kit gyöngén tartottál, karjaidon hordoztál, — klárisokkal fűzött, szkófiumból kötött lábzsinóron hordoztál: — bocsásd el békével, szegény hadd menjen el, reá ne haragudjál!

Őszi harmat után, végre mikor osztán

Őszi harmat után, végre mikor osztán

Őszi harmat után, végre mikor osztán

Őszi harmat után, végre mikor osztán

Valószínűleg szintén a XVI. század végéről való búcsúzó vers; jólsikerült verselése, költői erényei miatt sokáig Balassi alkotásának tartották. Korabeli dallamfeljegyzés nem maradt hozzá, csupán későbbi kéziratok s főként a népzene tartott fenn belőle szöveg- és dallamtöredékeket, melyek arra mutatnak, hogy az 568. számú, 13, 13, 12, 7 („kis Balassi-strófa”) képletű dallamok bővültebb formája szolgálhatott dallamául. Egyházi szöveggel azonban e bővült alak is fennmaradt Erdélyben, megszólaltatható tehát a vers ép formában is, nekünk pedig tanulságos összehasonlítani az 573. főalakját és variánsait az 568. alakváltozattal. A stílusvizsgálat azonban azt sejteti, hogy valójában a rövidebb példák nem „töredékek”, hanem talán csírái, kiindulópontjai a művészileg alakított hosszabb formáknak.

Néktek emlékezem, ha meghallgatjátok

Két László király: V. László és I. Ulászló; Jankula vajda = Hunyadi János. Nagybánkai Mátyás hosszú Hunyadi-históriája (1560) is Balassi-sorokból épül, de szokatlan módon négy nagysor alkot egy versszakot. A dallam 3—4. sora közeli rokona az 571. példa két zárósorának.

Reménységem nincs már nékem (Balassi)

2. Ó egyetlen egy szerelmem, miért vetettél el szemed elől engem? — Hogy verhetett benned fészket szintén ilyen igen az harag ellenem? — Ámbár mást szeress, csak el ne veszess engem, ki neked adtam már lelkem.

3. Te jó Isten, ki ez tőrben engem csudaképpen már régen ejtettél, — ezt engedjed, hogy szánjon meg, velem, kit ily igen te megszerettél. — Vagy vígy ki hozzád, ha jó szót sem ád, ugyanis már lelkem sem hal, sem él.

Eddigi dallamaink a XVI. századi dalkultúra mély hagyományokon nyugvó, szerves fejlődéséről adnak képet. Jelentkeztek azonban olyan friss külföldi hatások is, melyek színezték ugyan zenei életünket, de beépülni, maradandó nyomot hagyni nem tudtak. Különösen olyan eleven érdeklődésű költő, mint Balassi Bálint kísérletezhetett meglepő, új dallammintákkal. Verseinek „ad notam” jelzései közt lengyel, török, német, olasz szövegkezdetekre akadunk. Egyik német szövegű nótajelzését Jakob Regnart német zeneszerző háromszólamú dalával azonosította a zenetörténetírás. Persze hogy valóban így hangzott-e a dallam és ritmus, amikor azt magyar ember Balassi szövegével ajkára vette, ma már nem tudhatjuk.

Már elég hóval s fene jégesővel

2. A halak szilfa tetején akadtak, — aholott máskor madarak leültek, — s ottan úszkálván, hol előbb futának, — féltek az őzek.

3. A hazánk pusztult maga fegyverével, — mellyel a perzsát megalázta volna, — sok fiak vesztek, kevesen siratják — pártos üdőnket!

4. Mondd, kitől várhatsz ezután segédet? — veszni-tért város, van-e még reményed? — lám, süket fülnek szaporít meséket — Vesta leányja.

5. Juppiter vajon kire bízza dolgod? — oh siess immár valahára hozzánk — tiszta fellegben, liliom-szabású — vállal, Apolló!

6. El ne hagyj minket, ne siess egekbe! — míg lehet, mulasd magadat közöttünk, — a gonoszságunk sokasága téged — el ne röpítsen.

7. Itt örülj inkább diadalmi pompán: — légy atyánk és élj fejedelmi névvel; — féljen a médus lovas had, te lévén — harcba vezérünk!

Már elég hóval s fene jégesővel

Már elég hóval s fene jégesővel

A XV—XVI. század fordulóján kezd erősebben hatni az a „humanista” irodalmi irányzat, mely a műveltség hanyatlását, a gyengülő szólni-tudást az antik költők műveinek tanulmányozásával akarja ellensúlyozni. A latin — sőt itt-ott görög — szerzők, kik a középkori oktatásban többnyire csak példa-sorokkal, idézetekkel kaptak helyet, a humanista iskolázás vezéralakjai lesznek. A klasszikus versmérték és versforma — melyet nem a hangsúly, hanem az időmérték szabályozott — „megromlott” a középkori gyakorlatban, a helyes mértékek megéreztetését szolgálja tehát, ha a diákság a régi latin verseket, elsősorban Horatius ódáit olyan dallamokkal énekli, mely nem az ütemre, hanem a szabályos szótaghosszúságra alapozza ritmus-rendjét. (A sors bosszúja, hogy a humanista dalköltészet melódiái a gyakorlatban újból visszarendeződtek zeneileg mégiscsak természetesebb európai ütemképletekbe, mint ezt főváltozatunk és az A variáns összehasonlítása bemutatja.) Az egyik leghíresebb ilyen humanista „ódagyűjtemény” Tritonius többszólamú sorozata (1507), mely itt-ott hazánkban is elterjedt (főleg a német lakosságú városokban), több dallamát pedig egyházi szöveggel a népénekeskönyvek is fölvették repertoárjukba. Legelterjedtebb mind között a „szaffikus” versforma begyakorlására szolgáló „Sapphicum Carmen” volt (képlete: 11, 11, 11, 5; eredeti metrikus megoldása az A-változatban, hangsúlyos ritmusra átértelmezett, elterjedtebb alakja a főváltozat). A hozzá kapcsolódó latin szöveg Horatius híres béke-éneke, míg magyarul inkább különböző új egyházi szövegekkel vált ismertté.

Minthogy a dolog lényegéből adódóan e dallamok elsősorban latin szöveggel töltötték be hivatásukat, az említett egyházi verseken kívül nem kapcsolhatnánk hozzá magyar szöveget. De hivatkozhatunk az említett mozgalomhoz hasonló indítékú, meg-megújuló magyar irodalmi áramlatokra is. Ezek a magyar nyelvű irodalmat kívánták megújítani a régi latin auktorok követésével. A XVI. század szerény próbálkozásai után valójában a XVIII. század végi „deákos” költők igazolták e törekvés jogosultságát. A magyar nyelv az ő kezükön nőtte ki bizonyos félszegségeit, s lett hajlékony, különböző formákra alkalmas „felnőtt” költői nyelvvé. Habár a két mozgalmat 2—3 évszázad választja el egymástól, ez a belső, tartalmi konszonancia jogosít fel minket arra, hogy a humanista dallamokhoz későbbi, főként Berzsenyi Dánieltől származó verseket alkalmazzunk. E példánál a hosszabb horatiusi ódából csak egy versszakot adtunk, viszont utána közöltük a XVIII. század végi deákos költőnek, Rájnis Józsefnek fordításából válogatott versszakokat. Elképzelhető azonban, hogy a dallamot Berzsenyi szaffikumaival énekeljük, pl. a „Tavasz” c. versre:

II.l. A tavasz rózsás kebelét kitárva — száll alá langyos levegőn mezőnkre, — balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek, — s illatot isznak.

2. Alkotó aethert lehel a világra, — melyre a zárt föld kipihenve ébred; — számtalan létek lekötött csírái — s magvai kelnek.

3. Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki, — nyomdokin rózsák s violák fakadnak, — a vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek — lejtnek utána.

4. Én is üdvezlő dalomat kiöntöm, — s egy virágbimbót tűzök, édes Emmim, — gyenge melledhez; valamint te, oly szép, — s mint mi, múlandó!

Szómagyarázat az I. vershez: A halak a szilfa tetején… =az árvizek leírása; kevesen siratják = ti. oly sok a halott, hogy nem maradt, aki elsirassa őket; pártos = viszálykodó; segéd = segély; Apolló = római isten, de itt Augustus császárra, mintegy Apolló megjelenítőjére is vonatkozik; mulasd magadat = a régi magyarban az időt mulatni, elidőzni. — A II. szöveghez: zefir = nyugati szél; aether, éter = éltető, termékenyítő levegő; Flóra zsengét nyújt… = a bevonuló tavaszt a virágok nyílása kíséri.

Romlásnak indult hajdan erős magyar (Berzsenyi)

2. Nyolc századoknak vérzivatarjai közt — rongált Budának tornyai állanak, — ámbár ezerszer vak tüzedben — véreidet, magadat tiportad.

6. Most lassú méreg, lassú halál emészt, — nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki — szélvész le nem dönt, benne termő — férgek erős gyökerit megőrlik.

7. S egy gyenge széltől földre teríttetik! — így minden ország támasza, talpköve — a tiszta erkölcs, mely ha megvész: — Róma ledűl, s rabigába görbed.

8. Mi a magyar most? — Rút sybarita váz, — letépte fényes nemzeti bélyegét, — s hazája feldúlt védfalából — rak palotát heverőhelyének.

10. Más néppel ontott bajnoki vért hazánk — szerzője, Árpád a Duna partjain. — Oh más magyarral verte vissza — nagy Hunyadink Mahomat hatalmát!

11. De jaj, csak így jár minden az ég alatt! — Forgó viszontság járma alatt nyögünk, — tündér szerencsénk kénye hány, vet, — játszva emel s mosolyogva ver le.

12. Felforgat a nagy századok érckeze — mindent: ledűlt már a nemes Ilion, — a büszke Karthago hatalma, — Róma s erős Babylon leomlott.

Eheu, fugaces Postume, Postume

Honterus János brassói lelkész és tanár ugyancsak összeállított és kiadott egy humanista szellemű négyszólamú óda-gyűjteményt 1548-ban. Az alkaiosi strófa gyakorlására Horatius óda-szövegét és a fenti dallamot használja (főszólam a tenorban!). Dallama egyházi szövegeket is kapott, s bekerült egyes XVIII. századi népénekgyűjteményekbe. Alkalmas korabeli világi magyar szöveg hiányában ismét Berzsenyinek — az alkaiosi strófa kedvelőjének — versével párosítva közöljük.

Itt a kék Balaton partja virányain (Berzsenyi)

2. Hol dús búzakalász rengedez a mezőn: — itt, a keszthelyi zöld parton emelkedik — a csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd — Áom szüzei és verjetek itt lakást!

3. Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti — a tér telkeit és a vizenyős lapályt: — itt leltek gyönyörű thessali berkeket, — bércforrást, susogó völgyeket és homályt.

4. Gyakran múlatoz itt hinaras öblöken — Nereus, sáskoszorús nympha-leányival; — gyakran zengeti itt Árion énekét — a hold fénye alatt gerjedező vizen.

5. Ott vár títeket egy bölcs, s kebelébe zár — egy nagy férfi, kinek lelke periklesi — századnak született, s aki virágkorát — Rómának ragyogóbb színre derítené.

Itt a kék Balaton partja virányain (Berzsenyi)

Az asklepiadeszi strófa példája Tritonius fönt említett ódagyűjteményében, Horatius „Maecenas atavis” költeményének szövegével. Ez is bekerült későbbi magyar népénekkönyvekbe — innen idézi főváltozatunk — bibliai históriát elmondó versezettel. A dallamot itt ismét egy Berzsenyi-verssel kombinálva adjuk. A költemény a nagytudású, művészet- és kultúrapártoló, felvilágosult keszthelyi Festetich Györgyöt dicsőíti, meghíva a görög műveltséget jelképező mitológikus hősöket, időzzenek itt, e kedves vidéken, ahol az emberség és műveltség mindig otthon érezheti magát. Helikon = Apolló és a múzsák szent hegye (vö. a 494. sz. szöveg magyarázatával!); Aon = más néven Boetia, ahol a Helikon-hegy található, tehát Áom szüzei: a múzsák; thessali = Thesszália, Görögország termékeny tartománya; Nereus = a tenger istene; nymphák = a folyók, vizek, források istenei; Árion = mondabeli nagy hatású görög költő; periklesi század = a görögség aranykora.

A XVII. SZÁZAD

A század elején jelentkező genfi zsoltárokat az 579-580. példa képviseli, míg a vallásos népének más irányzataira az 581-584. ad példát. Hagyományos alapokon bontakozik ki a XVII. század lírai dalirodalma (585-587.), míg 588-590. a század folyamán jelentkező új hangvételt illusztrálja. Ez a század az ún. Rákóczi-dallamcsalád kibontakozásának, nagyobb arányú irodalmi jelentkezésének ideje (591-595.) A Vietorisz-kódex már a századvég korabarokk melodikáját, komplikáltabb formavilágát idézi (596-600.).

Pörölj Uram pörlőimmel

2. És azok énekeljenek, — kik igazságnak örülnek, — mondván: „Hála legyen az Úrnak, — ki nyugalmat ád szolgájának.” — Én nyelvem igazságodat, — hirdeti nagy jóvoltodat, — és dicséretedet híven — éneklem minden időben.

Sok tekintetben a humanista metrikus énekköltészettel párhuzamba állítható törekvés a XVI. század közepén a nyugat-európai protestáns gyakorlatban: a zsoltárok versbe szedése. Mintha az eredeti biblikus stílust túl kezdetlegesnek éreznék, a „korszerű” metrikus költészet kereteibe igyekeznek átönteni a szöveg tartalmát, s persze a hozzáadott — olykor kissé mesterkélt — dallamok is a metrikus dalköltés stílusát utánozzák. Latin mellett német, francia nyelvű ilyen átköltések is keletkeznek. A XVII. század kezdetén Szenczi Molnár Albert a Genfben használt francia sorozatot fordítja le nemes-veretű magyar nyelvre, majd igyekszik dallamaikkal együtt elterjeszteni a magyarországi református egyházakban.

Mint a szép híves patakra

2. Könnyhullatásim énnékem kenyerem éjjel-nappal, — midőn azt kérdik éntőlem: hol Istened, kit vártál? — Ezen lelkem kiontom és házadat óhajtom, — hol a hívek seregében örvendek szép éneklésben.

A 42. genfi zsoltár lett talán legnépszerűbb valamennyi között, mivel viszonylag egyszerű formája könnyebben felfogható a magyar zenei érzék számára is, mint a többi, olykor igen összetett strófa- és dallamképlet. Szenczi Molnár zsoltárfordításainak sorsa azonban nem attól függött, mennyire könnyen veszi át a közgyakorlat. A XVII. századtól kezdve ugyanis fokozatosan a magyarországi reformátusok hivatalos, elsőrendű énekrepertoárjává lett a „zsoltár” (melyet most már mintegy azonosítottak a biblia zsoltárjával), s a legszentebb, hagyományos kegyelettel övezett énekkincsként nevelt énekre, vallási érzésre és szép magyar nyelvre nemzedékeket. Ugyanakkor kétségtelen negatív hatása is volt: „az idők folyamán a legmagyarabb és nemzeti kultúránk szempontjából is legfontosabb” XVI. századi református énekanyag „javarészének úgyszólván teljes elhanyagolását eredményezte” (Csomasz Tóth Kálmán).

Ha megsokasodik a bűn, s megrakodik

Ha megsokasodik a bűn, s megrakodik

Misztótfalusi Kis Miklósnak, a neves nyomdásznak és írónak verse: Siralmas panasz Istennek Kolozsváron fekvő nagy haragjáról (Kolozsvár, 1697). Mint Szabolcsi írja, dallama „egyike a Balassi-forma legfigyelemreméltóbb, aszimmetrikus sortagolása (3—3—2) és transzponáló szerkezete révén szinte egyedülálló zenei emlékeinek”. „A maga idejében népszerű ének lehetett. A szerző maga írja egyik munkájában, hogy a városi nép mindjárt ajkára vette; ‘a méltóságbéli asszonyok is már majd mind a Miatyánkot úgy tudják’. Amikor egy öregasszony dúdolgatta, egy német katona felrúgta őt miatta, mert azt a szöveget, hogy ‘némely tolvajkodik’ így énekelte: ‘német tolvajkodik’” (Papp Géza). Népszerűségét igazolja, hogy Erdélyben máig fennmaradt egy dallamváltozata (lásd A variáns).

Seregeknek hatalmas nagy királya

2. Ím előtted megaláztam magamat, — földre hajtván szomorodott orcámat, — halld meg atyám csendes szómat, — add meg, kérlek, szívből várt lelki jómat!

Sinka György 10 versszakos éneke 1678-ban készült, s 1700-ban jelent meg nyomtatásban. Sokfelé azóta is éneklik, többféle dallammal. Mi Kodály felvidéki gyűjtéséből (Alsóbalog) származó népi dallammal adjuk; e dallam a Rákóczi-dallamcsalád különleges formálású alakja.

Krisztus urunknak áldott születésén

2. A magasságban dicsőség Istennek, — békesség légyen földön embereknek, — és jóakarat mindenféle népnek — és nemzetségnek.

3. Ó örök Isten, dicső Szentháromság, — szálljon mireánk tőled világosság, — távozzék tőlünk bűn és szomorúság, — légyen vidámság!

Pécseli Király Imrének szaffikus versformában írt karácsonyi éneke a református dalköltés egyik legszebb, legkiegyensúlyozottabb darabja. Méltán terjedt el az evangélikusoknál, unitáriusoknál, sőt katolikusoknál is. Zenei formája, emelkedő-boltozatos dallamelrendezése az új stílusú népdal építkezési elvét vetíti előre.

Jaj, áldott méhemnek

2. Jaj, jaj, ki nem szánná látván ily esetedet? — könnyes szemmel ki nem sírna, látván szent testedet?

3. Jaj, mind elhagyának, szolgáid elfutának, — mint mezőben egy virágszál, szintén úgy hagyának.

4. Ó, drága szülöttem, ártatlan drága Jézus! — mi bűnt tettél, hogy fán függesz, szelíd, kegyes Krisztus?

5. Most édes italod méreg, ecettel teljes, — minden tagod nagy kínokkal látom, igen terhes.

6. Koronád most tövis, szent kezeidben klávis, — szent nyakadon ütés, csapás vagyon és nem kláris.

7. A Kálvária hegyre mezítelen vitetél, — a kegyetlen hóhéroktól ott megfeszíttettél!

8. Te szent oldaladból bőven csorog piros vér, — e világon szerte-széjjel futott szomorú hír.

9. Siratnak barlangban levő mérges sárkányok, — szánakoznak az erdőben levő vadállatok.

10. Gyászba öltözének mindenféle állatok, — sirat a nap, óhajt a föld, sírnak a csillagok.

11. Siratlak szüntelen én is keserves szívvel, — reád nézvén, téged látván könnyes szemeimmel.

12. Szánjatok meg engem, erdők szép violái, — keserüljön a hegyeknek zúgó csatornái.

13. Vége legyen immár keserves panaszimnak, — mert látom, nincs, ki szánója lenne siralmimnak.

Jaj, áldott méhemnek

A Mária-siralom műfaja a kora középkor liturgikus drámáiból nőtt ki: ott áll az édesanya megölt fiának sírja mellett, s panaszában egyszerre szól az anya fájdalma és szeretete, minden szemlélőnek, végső soron az egész emberiségnek megrendülése, s az igazságtalanság fölötti megütközés. A későbbi századok Mária-siralmaiban (sőt már az „Ómagyar Mária-siralomban”) egyre részletezőbben, költői kifejezésekkel felékesítve szólal meg a központi gondolat, a XVII. században pedig népies színezetűvé válik. Az eperjesi evangélikusoknak 1635 körül írt Graduáljában található Mária-siralom (A variáns) a Brassó megyei Pürkerec népi énekesének ajkáról került elő néhány évvel ezelőtt (főváltozat). A dallam végső soron régi sirató-stílusunk származéka. Klávis = szög; kláris = gyöngy.

Siralmas volt nékem világra születnem

2. Tigris-tejjel talán tartott vót fel anyám? — Jaj, ki volt az én mostohám? — bánatját ruházta reám.

3. Élek-e? nem tudom, hol esik halálom. — Óránként nőttön nő kínom, — jaj, hová legyek? nem tudom.

4. Pusztaságba került, szívem búba merült, — reménységem is már meghűlt, — ó, anyám engem minek szült?!

5. Halállal megvívnom, világból kimúlnom — jobb lett volna, mint itt kínlódnom, — szokatlan dolgot tanulnom.

6. Nékem is irigyim, titkos ellenségim — mérget adának barátim, — kétszínű jóakaróim.

7. De csak az keserves, lelkemnek gyötrelmes, — hogy bújdosom, mint Ulisszesz, — ki sokat járt és lett híres.

8. Ó napok napjai, tengernek habjai! — Életünknek víg órái! — Keserűségnek napjai!

9. Így siratta magát, elhagyván világát, — ki naponként mondja jaját, — húron pöngeti nótáját.

A teljes vers versszakfői adják meg a szerző nevét: Dobai István. Dallammal együtt megtartotta a népi emlékezet a XX. századig a XVII. század végének egyik legszebb lírai énekét. A népi emlékezet megbízhatóságát igazolja a dallamnak XVIII. századi leírásaival való összevetése. — „Ulisszesz” = a bolyongásairól híres ógörög hős, Odisszeusz.

Ideje bújdosásimnak

2. Zöld az útnak a két szélje, — de bánatos a közepe, — masérozom búval benne, — masérozom búval benne.

3. A két lábam masérozik, — a két szemem búsalkodik, — a két lábam masérozik, — a két szemem búsalkodik.

4. Fejem felett a nagy felhő, — de nem abból hull az eső, — a két szemem sűrű felhő, — mind onnét csurog az eső.

5. Idehaza a legénynek — nincsen becsüje szegénynek, — mert itthon inkább kedveznek — az idegen jövevénynek.

6. Ha a tengeren túl megyek, — ott is jó hírt-nevet szerzek, — ha a tengeren túl megyek, — ott is jó hírt-nevet szerzek.

7. De itthon nem fogják tudni, — szegény fejem él-e, hal-e? — szegény fejem él-e, hal-e? — s az életbe módja van-e?

8. Isten veled, jó pajtásim, — barátim s felekezetim! — akik velem jót tettetek, — Isten fizesse meg nektek!

Jánóczi András búcsúzó énekét is a nép tartotta fenn. A vers, számos népdalunkból jól ismert fordulattal, arra figyelmeztet, hogy népköltészet és műköltészet között nem lehet éles határt vonni. — A dallam a régi sirató-stílushoz sorolható.

Ifjúság, mint sólyommadár

2. Hol mások járnak kettesen, — mim egy Apolló, kedvesen: — fejem lehajtván könnyesen — nézek csak nagy keservesen.

3. Mennék én is, ha mehetnék, — szárnyamra ha fölkelhetnék, — így, magányosan nem élnék, — mint madár, társat keresnék.

4. De meg vagyok határozva, — szabad fejem be van zárva, — olyan vagyok, mint az árva, — nagy bánatban elfáradva.

5. Adja Isten, hogy lehessek, — valaha veled élhessek, — ezt óhajtja ez a lélek, — akié ez a kis ének.

Diákok, literátusok, írástudó közemberek megélénkülő dalköltészetét és ének iránti érdeklődését őrzik a XVII. századtól kezdve szaporodó magáncélú vegyes gyűjtemények. Jó keresztmetszetet adnak a kor népszerű, gyakran ismétlődő énekeiről is, a gyűjtő egyéni érdeklődéséről is. Az „Ifjúság mint sólyommadár” szövege „a század hetvenes éveiben kerülhetett bele a legkorábbi forrásként nyilvántartott kéziratos gyűjteményekbe, s a nép ajkán máig élő dallamváltozatok arra vallanak, hogy … igen mély nyomot hagyott népünk emlékezetében, noha a változatok alapján … eredeti, saját dallama nehezen állapítható meg” (Papp Géza). Dallamát Kodály Nyitra megyei gyűjtéséből adjuk.

Ó, te tündér és csalárd világ

2. Kik a magas helyen is ülnek, — halál, téged el nem kerülnek, — nem menthet meg kincs vagy uraság, — lerogy előtted hatalmasság.

3. Ama híres Báthory házból — születtem nagy és fényes ágból, — bíbor, bársony, selyem fedeztek, — széltől s napfénytől is őriztek.

4. Gyermekségem volt kellemetes, — szüleimnél valék tetszetes, — ifjúságom mások példája — volt főméltóságok csodája.

5. Hamar engem hívtak Rómába, — kardinálok sarkos rangjába, — fejedelme Erdélynek lettem, — lépteim itt mily gyorsan tettem!

6. Ó vajon ki gondolta volna, — hogy ily hamar éltem elmúlna, — véletlenül történt halálom, — utolérvén bágyadtság s álom.

7. Mihály vajda csalfa szívével — kínálkodik ígért kincsével: — „ki megfogja vagy fejét veszi, — azt örökre boldoggá teszi”.

8. Kívánsága veszendő kincsnek, — nagy rozsda az emberi szívnek, — ez vesztette az én fejemet, — ez végezte itten éltemet.

9. Te Pásztorbükk, amely fejemről — nevezetes lettél nevemről, — itt szakasztád végét éltemnek, — s minden földi dicsőségemnek.

10. Magas hegyek, rengeteg erdők, — széles bércek, sivatag mezők, — hova futnék a halál elől? — nem rejthettek el ti az elől.

(Az emlékkeresztre metszett versek; a 468 sz. dallamra éneklendők:)

11. András kardinál, Erdély fejedelme, — éltét itt végezte végső veszedelme, végső veszedelme.

12. Tulajdoníttatik Nagy Kristály Andrásnak, — amikor egy híja volt ezer-hatszáznak, volt ezerhatszáznak.

13. Azután tizenhét s kétszáz esztendőkkel — tétetett e kereszt, hogy lenne örök jel, hogy lenne örök jel.

14. Tette e keresztet Puskás Tamás papunk, — mikor ezernyolcszáztizenhatot írtunk, tizenhatot írtunk.

Ó, te tündér és csalárd világ

A halotti virrasztók nemcsak a halottért mondott imák és énekek keretéül szolgálnak, hanem alkalmul az élet nagy kérdéseiről, múltunkról, jelenünkről, jövőnkről szóló versek (ezáltal gondolatok) felidézésére, átelmélkedésére. Báthory András erdélyi fejedelem fényes karrierje, majd Mihály román vajda orgyilkosai által történt halála minden erdélyi virrasztásnál meggondolkoztató példázat akar lenni, s a népre tett nagy hatásának egyik tényezője bizonyára az is, hogy magát a fejedelmet beszélteti. A dallam egy XVII. századi, német eredetű halottas éneknek (vö. az A változattal) a tartós népi gyakorlatban megmagyarosodott alakja. — „Kardinál” = a pápa tanácsadó testületének tagja ( = bíboros). „Véletlenül történt” = hirtelen, anélkül, hogy előre véltem volna.

Szörnyű halál imé hol áll

2. Torkod mihelyt hörög, ahelyt végy búcsút e világtól, — rokonságid s szomszédságid elfutnak holt tagodtól, — a járatlan és szokatlan földre egyedül mégy el, — ha jót tettél; veled jár-kél, csak egy fillért sem vissz el.

3. Az ifjúság és nyájasság tőled majd elmaradnak, — piros orcád meghervad, szád s szemeid beszakadnak, — fejed szédül, szíved rémül, ékes nyelved megnémul, — halál szeplő, mint egy gyeplő, megfojt s elméd megbénul.

4. Nemes házból s hímes ágyból majd egy gödörbe tesznek, — ezt gondold meg s fontold jól meg, dolgaid miként lesznek, — mert a végsők itt legelsők, király s koldus együtt áll! — mint a szélvész, akként elvész világi tiszt, s másra száll.

5. Netalán ma, mint egy szalma-tűz életed elmúlik, — ah, ne játsszál, tégy jót; nádszál mert a kezedben romlik, — a pénzt vesd meg, hogy lelhesd meg az igaz gazdagságot, — ne félj semmit, mert száz-ennyit ád Isten, s boldogságot.

Egy 19 versszakos — osztrák szerzőtől származó — latin ének kiváló magyar fordítása (Nyéki Vörös Mátyás munkája, 1636). Meggyőzően követi az eredeti képeit, nyelvi sűrűségét, izgatottságát, a hangulatot fokozó rím-játékot. Dallama is külföldi (német vagy cseh) eredetű, a XVII. század külföldi zenei törekvéseinek magyarországi megjelenéséről tanúskodik. Bár megjelent népénekkönyvekben is, a népzenegyűjtés tanúsága szerint nem tudta asszimilálni a közgyakorlat. — „E1 nem vészik” =nem viheted el; ugyanígy: „egy fillért sem vissz el”.

Isten áldotta ó szép kikelet

2. A nap is, látom, szebben már fénylik, — s meleg essőktül szépen minden nyílik, — hegy, völgy virággal széjjel tündöklik, — kedves versüket madarak éneklik.

3. Jöjj el hát, tavasz, tekints egy kicsint, — könnyebbíts rajtam, ne hozzál új kínt, — rám ha bocsátnál egy kis verőfínyt, — friss szellőcskéktől épülnék egy picint.

A korábban már megismert 5+6 (szótagszám-bővítő kombináció) újabb változatával 10,11,10,11 szótagszám-képlet.

Hallgassátok meg, magyarok, amit beszélek

2. Tanácsoljuk felségednek, meg se is vesse, — aranyait, ezüstjeit rúdba veresse, — rakassa fel, vitesse el, hordassa el és menjen el — merre szeme lát!

3. Sok pénzembe, költségembe került váraim, — ahhoz készült pompásaim, szép palotáim, — itt hagylak már, pataki vár, nem szánlak már, munkácsi vár, — Isten megáldjon!

4. Országomból, az hazámból már ki kell menni, — mordságimért, hibáimért, engedj Thököly! — Megölellek, megcsókollak, amíg élek, mindig szánlak, — kedves Bercsényi!

5. Megengedjen a magyarság, csak azt kiáltom: — édes hazám, mire jutál, csak azt sajnálom, — idegen lesz a vezéred, de tenéked az nem véred, — jaj, ki ne szánna!

Hallgassátok meg, magyarok, amit beszélek

Rákóczi búcsúja a XVIII. században keletkezett, a kései kuruc költészet „legjelentősebb darabja” (Papp Géza). Dallama azonban valószínűleg visszamegy a XVII. századba: ekkorra eshetett — korábbi előzmények után — annak a dallamcsaládnak kifejlődése, többféle típusba kristályosodása, melyet ma — éppen az ide tartozó kuruc szövegek miatt — „Rákóczi-dallamkörnek” nevezünk. (Vö. 156., 243. példák magyarázatával!) A dallam XVIII. századi diákmelodáriumokban, XIX. századi kéziratos gyűjteményekben maradt fenn, de megőrizte szinte napjainkig az élő szájhagyomány is. — „Engedj” = engesztelődj!

Én is egykor kedvemre éltem

2. Véletlenül szerencsém fordult, — orcáimon könnyem lecsordult, — mint pelikán a pusztába, melyre beszorult, — a régi jó, mint olvadt hó, tőlem úgy elmúlt.

3. Ki-ki maga dolgát követi, — ha más szenved, meg se tekinti, — bár sírjon is, óhajom is mind elfelejti, — kinek nem fáj, annak nem jaj, könnyen tűrheti…

4. Világ, világ, mért bánsz így velem? — Reménységem hát kiben lelem? — Hervadok búsulásimban, senki se bánja, — bajaimat fel se veszi, kinek jól van dolga!

A Rákóczi-dallamkör egyes típusaiban az eredetileg különböző hosszúságú sorok izoritmikus megoldáshoz közelednek, egyre inkább a kanásztánc kereteibe rendezik be az adott fríg motivikát. Az első-második sor 4+5 szótagszám-elosztása után példánk 3—4. sorában a 8+5 már szabályos kanásztánc-képlet.

Ó, én szegény kismadár, mire vetemedtem

2. Én, ki eddig szabadon éltem az világon, — mindennapi dalomat fúttam a zöld ágon, — számomra is egy szoba el vagyon készítve, — eledelem cukorral fel van elegyítve.

3. Mégsem tetszik az nekem, jut eszembe fészkem, — hogy százszor jobb volt nékem zöld erdőben élnem, — patakoknak vizei jobb ízűek voltak, — a lucfának gyöngyei édesebbek voltak.

II.1. Nekem egy friss gondolat ütközött eszembe, — valamelytől el sem válom teljes életembe: — holtig a bort inni, korcsomán meghalni, — hej, dínom, dánom, tölts teli, nem bánom!

III.1. Vinus, vina, vinum nomen adjectivum, — masculinum displicet, sordet femininum, — in genere neutro vinum est vinium, — vinum facit rusticum optimum latinum!

2. Meum est propositum in popina mori, — dulce vinum fundere sitienti ori, — donec nigros angelos venientes cernam, — cantantes pro ebriis requiem aeternam.

3. Legat suas regulas poeta et rhetor, — agat et dissentiat lites suas pretor, — quidquid agant ceteri, meum non est fori, — meum est propositum in popina mori.

Ó, én szegény kismadár, mire vetemedtem

Ó, én szegény kismadár, mire vetemedtem

Vinus, vina, vinum, nomen adjectivum

A Rákóczi-dallamkör motívumai a kanásztánc-képletbe rendezve átalakulnak, keverednek régebbi kanásztánc-alakzatokkal és újabb stílusú motívumokkal — így lesznek a XVIII. század végére a verbunkos zene egyik gyökerévé. Népszerűsége általános lehetett, valószínűleg a hangszeres zenészek közvetítették és formálták az átalakult stílus egyes darabjait, terjesztve a nép és az iskolázottak körében egyaránt. Erről tanúskodnak a fenti szövegek is. Az I. szöveg még a XVII. századi literátus dalköltés kizengése lehet; a II. szöveg középkori vándordiák-versre megy vissza, a III. szellemes latin versezet ugyanerről a témáról; a XVIII. századi latinul tudó magyar diákság körében lehetett népszerű. (Fordítása: vinus, vina, vinum három végződésű melléknév lehetne, de nem tetszik sem hím-, sem nőnemben; csak semleges nemben igazi: vinum = bor, így isteni! a parasztot is a legkiválóbb latinistává teszi. Nekem az a föltett szándékom, hogy kocsmában legyen halálom, szomjazó szájamba édes bort öntsenek, s míg látom közeledni a halál fekete angyalait, a részegesekért énekeljék a requiem-gyászmisét! Csak olvassa szabályait a poéta és szónok, csak intézze pereit az ügyvéd, csináljanak mások, amit akarnak, mi közöm hozzá, nekem az a föltett szándékom, hogy kocsmában legyen halálom.)

Te vagy a legény, Tyukodi pajtás

2. Bort a kupámba, ember a gátra! — Tyukodi pajtás, induljunk rája! — Verjük által a labancot a másvilágra, — úgy ád Isten békességet szegény hazánkra.

3. Szegény legénynek olcsó a vére, — két-három fillér egy napra bére, — azt sem tudja elkölteni, mégis végtére — két pogány közt egy hazáért omlik ki vére.

Nincs becsületi a katonának

Nincs becsületi a katonának

Dalunk — a következővel együtt — már a „kuruc” énekköltészet XVIII. századi visszhangja. Népszerűségét a különböző magáncélú versgyűjteményekbe, dallam-kéziratokba való bejegyzése tanúsítja. Vö. 592. sz. dallamunkkal!

Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját

2. Amott sétál egy kisleány nagy vidámsággal, — utána megy a rózsája nagy bátorsággal, — lassan siess, lassan sétálj, kedves angyalom, — fényes kard az oldalamon ne villámoljon.

3. Kardomnak a markolatja nem csupa rézbül, — ki van öntve csillagosra sárga ezüstbül, — a fényes nap hogyha rásüt, szépen tündöklik, — kis angyalom ha rátekint, elszomorodik.

Az 594. dalban, éppúgy, mint a 592-ben, a 3—4. sor szótagszám-bővüléssel (egy négyhangos csoport beiktatásával) 13 szótagosra növekedett: ez mintegy augmentált, széles-lépésű alakja annak a kanásztánc-sorképletnek, melynek e példában megszokott, nyolcados változatát látjuk. A három dal egymásnak közeli rokona. Voltaképpen inkább már a XVIII. századi dalanyagba lenne sorolható, de közeli zenei rokonaira való tekintettel nem akartuk elszakítani a XVII. században virágzó Rákóczi-dallamkörtől.

Mint sír a fehér hattyú Meander vize partján

2. „Oda van már életem, mint reggeli hó harmat, — elkele szép örömem, mint kit a nap elszáraszt, — ó, mint lőn én elesésem, mint kit szerencse forgat, — és az idő elváltoztat, és az idő elváltoztat.”

3. Reggeli szép harmatok, szűnjetek meg most ti is, — hadd szomjúzzék a homok, hadd száradjon meg a föld is, — hogy minden szív most csak zokog, hadd bizonyítsák ők is, — hadd asszon meg a pázsit is, hadd asszon meg a pázsit is…

„Mint kit szerencse forgat” — a „szerencse” szóval e korban még általában a sorsot jelezték, tehát jó- és balszerencsét egyaránt. Ezért szerepelt a 592. dalban is: szerencsémet boldognak véltem; véletlenül ( = váratlanul, előre nem vélve) szerencsém fordult. — A szöveg: Szappanos János búcsúéneke Hodászi Lukács debreceni református püspök halálára (1613). Későbbi énekgyűjtemények más dallamokkal adják, nyilván már a maga korában is többféle „nótát” alkalmazhattak hozzá. A Vietorisz-kéziratban közölt dallam a Rákóczi-dallamcsalád alapgondolatát összetettebb alakba szerkeszti át, s a zenei motívumok is már stilizáltak, tudatos „zeneszerzői” munka eredményei. (Az első félsor alászállása például nem jellemző a dallamcsaládra, de jó egyensúlyt ad a második, tipikus félsorral. Az „így zokog…” résznél 6 hangig terjed a „tipikus” motívum — vö. például: Csillagom, révészem „nem viszlek át…” szakaszával —, a versszak voltaképpen be is fejeződne az „aszú fán” szavaknál. A hozzáadott dallamsor az előzőnek kibővített ismétlése, ugyanakkor visszatérő formává kerekíti a dalt.)

Hová készülsz, szívem, tőlem elbúcsúzni?

2. Csergedező vízben járó kis halacska, járó kis halacska, — halász álnokságát ki meg sem gondolja, — csel helyett a horgot elnyeli gyakorta.

3. A szabad madárnak mindaddig sípolnak, mindaddig sípolnak, — álnok madarászok hamis nyelvvel szólnak, — hogyha megfoghatják, rekesztik fogolynak.

4. Kijárni sem szabad, kalitkában tartják, kalitkában tartják, — sugár szép szárnyait tőből kiszaggatják, — kicsiny szabadságát szoros helybe zárják.

5. Megfogott madárhoz életem hasonló, életem hasonló, — napnak fényét látom homályban boruló, — szép gyönyörűségem naponkint elmúló.

A Vietorisz-kódex dalainak jó része már egy újabb, érzelmesebb dallamtípust képvisel. Talán a nyugat-európai új, korabarokk dallamosság, a „bel canto” ideál is visszatükröződik bennük, persze a magyar dal szokott keretein belül.

Térj meg már bújdosásidból

2. Mert a hív szeretőknek — nincs más élte senkinek, — egyedül csak a reménység. — Így remélhet bús szívem, — légy hát jó reménységben: — használhat az óhajtás, — a szívbeli könnyhullás, — a szerelem nyerésiben, — a szerelem nyerésiben.

A Vietorisz-kódex kidolgozottabb, műzenei jellegű dalait az összetett, cizellált korabarokk zenei formálás is megkülönbözteti a közhasználatú, hagyományosabb dalfajoktól.

Arany ideim folyása

2. El kell menni, nincs mit tenni, — nincs szívemnek hova lenni, — sok bánatim rávettenek, — és bújdosóvá tettenek, — azért a szerencsét kérem, — légyen mindenben vezérem.

3. De azt bízom Istenemre, — hogy vigyázzon kegyesemre, — ha többé nem láthatom is, — és hírét nem hallhatom is, — csak hogy legyen egészsége, — holtáiglan békessége.

XVIII. századi énekgyűjtemény hagyta ránk e dallamot, stílusa alapján azonban beleillik a XVII. század dalstílusaiba. Úgy látszik, szélesebb körben népszerű lehetett, mert lakodalmi „tanácsadó” dalként a néphagyományban is fennmaradt (Magyar Népzene Tára IIIA: 475—476.).

Ritka kertben találsz télben

2. Az házamtul, az utcámtul alig sétáltam, — kertet frisset és ékesset mindjárt találtam, — melyből rózsaszálomat, zöldellő virágomat — leszakasztám, élem vele friss világomat.

3. Én jegyesem, szerelmesem, tudod mi légyen — a szerelem, engedelem, tudod, mi légyen, — melyre ajánlásodat, hited, fogadásodat — tetted s adtad és így nékem tennen magadat.

A kanásztánc-ritmusú dalok újabb stílusrétegébe tartozó, A A B A formájú, többféle funkcióban (pl. betlehemes tánc, lakodalmi dal stb.) élő dallam. A Vietorisz-kódex szöveg nélkül közli, a fenti mennyegzői dalszöveget XVIII. századi melodiáriumok adják hozzá.

A XVIII. SZÁZAD

601-604. példáink a többszólamúság meghódítására törekvő XVIII. századi kísérletek két fő változatát képviselik. A század második felében szaporodó magáncélú dallamgyűjtemények és kollégiumi diákmelodiáriumok azonban az egyszólamú daléneklés változatlan uralkodó jellegéről tanúskodnak. Bennük korábbi hagyományok továbbélésére is van példa (pl. 605.), újabb stílustörekvések is bőven helyet kapnak (pl. 606.). Mig a 605-614. a daloló átlag-literátus ízléséről és repertoárjáról adnak képet, a 615-623. a korszerű — vagy annak tartott — nyugati melodikus kultúra elültetését célzó, főként nyugatos íróink által támogatott törekvéseket (a XVIII—XIX. század fordulóján) szemléltetik.

601 Esterházy Pál: Ave maris stella

Ave maris stella

2. Solve vincla reis, profer lumen caecis, — mala nostra pelle, bona cuncta posce. — Monstra t’esse matrem, sumat per te preces, — qui pro nobis natus tulit esse tuus.

3. Virgo singularis, inter omnes mitis, — nos culpis solutos, mites fac et castos. — Vitam praesta puram, iter para tutum, — ut videntes Jesum semper collaetémur.

Esterházy Pál herceg, Magyarország nádora államférfi, hadvezér, költő és zeneszerző. 1711-ben jelentette meg Bécsben „Harmonia caelestis” c. gyűjteményét, 55 egytételes egyházi kompozícióját. „Ez a mű, mai ismereteink szerint, magábanálló jelensége a régi magyar zenetörténetnek. Első és sokáig utolsó kísérlet abban az irányban, hogy korszerű európai technika felhasználásával művészi magyar egyházzenei stílus alakuljon… Valószínű, hogy Esterházy behatóan tanulmányozta az újabb velencei és bécsi kantáta- és oratóriumstílust, s e tanulmányok formai és technikai eredményeit hasznosította rövid „concerto”-iban. Ezek az egytételes szerzemények szólóhangokra, énekkarra és zenekarra készültek… Némely helyen zenekari elő- és közjátékok tűnnek föl (sonata, ill. ritornella néven), általában a hangszerek kezelése aránylag magasrendű technikai készségre mutat… Némelyik szerzemény egyszerű, strofikus dal…” (Szabolcsi Bence). Mi ezekből a „dalokból” mutatunk be két példát.

Jesu, dulcedo, dulcedo cordium

Habár Esterházy műve „magábanálló jelensége a régi magyar zenetörténetnek”, mai ismereteink szerint mégis egy általánosabb iránynak kiugró képviselője. A török megszállás után újratelepülő nagyobb — főként dunántúli — városok, rezidenciák igényelték azt, hogy a zene a Nyugat-Európában megszokott stílusokban és színvonalon megszólaljon falaik között. Fő mecénásai ennek az újrainduló műzenei életnek: a püspökök (székesegyházak) és a főúri udvarok. Magyarország eleinte nem volt képes kifosztottságában, elesettségében ennek a zeneéletnek a személyi feltételeit megteremteni. Érthető, hogy e mecénások nyugatról, főképpen Ausztriából, Dél-Németországból, Csehországból hívtak zenészeket és hozattak műveket. De mégis: a kor stílusa, előbb a barokk, majd a klasszicizmus megszólalt hazánkban, fölkeltette az igényt a hallgatókban az igényes műzene iránt, a század második felétől kezdve pedig elkezdte kinevelni — akár a bejött zenészek másod-, harmadgenerációjából, akár a városi polgárság gyermekei közül — azokat, akik lassanként előadóivá, olykor zeneszerzőivé válhattak e műzenének. Esterházy művénél jóval terjedelmesebb, komplikáltabb, nagyobb apparátust kívánó művek is rendszeresen elhangzottak tehát Győr, Pécs, Fehérvár, Veszprém templomaiban, a tatai és más rezidenciákban. Bármennyire külföldiek voltak is e törekvés első hordozói, mégis erre kellett (vagy kellett volna) vezetnie egy európai rangú magyar zeneélet kialakulásának.

Ne szállj perbe énvelem

3. Reád bíztam magamat, — te viseljed gondomat, — igazgasd jó útra az én lábaimat, — és minden szándékimat.

A Duna túlsó partján csak a század közepén találjuk az első komolyabb kezdeményezést a többszólamú kultúra megtelepítése érdekében. A debreceni kollégium tanára, Maróthy György Svájcból hazatérve kietlennek, elmaradottnak találja a református egyház és iskola zenei gyakorlatát. A külföldön látott minta alapján elsősorban a genfi zsoltárok többszólamú éneklését akarja meghonosítani. Ez a többszólamúság persze egyszerű homofónia, stílusban is bizony jó kétszáz évvel előbbi európai korszakot képvisel; tőle nem vezet út összetettebb és korszerűbb műzene felé. Viszont előnye Maróthy kezdeményezésének, hogy nem hozatott zenészekkel, hanem magukkal a diákokkal akarja megalapozni a többszólamú gyakorlatot. S komoly eredménye az is, hogy a „harmóniás zsoltárok” mintául szolgálnak: miért ne lehetne hagyományos magyar dallamokat is ily módon előadni? Követői között többen is akadnak, akik a harmonizálás tudományában jártasak akarnak lenni. Munkájukat e XVI. századi szép magyar bűnbánati éneknek (egyébként: a kis-kvintváltó szerkesztés egyik legkorábbi leírt emlékének) jólsikerült összhangosítása példázza.

A szíves szeretet karjai közt vagyok

2. Mindég féltem ezen, mégse kerültem el, — ő hord fogva kezén, karja között emel, — édes csókjaival von maga keblihez, — nem kell menni se senkihez.

Maróthy kezdeményezésének a kollégiumon belül nem lett maradandó hatása. Érdekes „mellékterméke” azonban e többszólamú gyakorlatnak a diákok világi dalolásába átvitt „harmonizálás”, melynek emléke egy-egy erdélyi református faluban néphagyományként él máig is. Éppúgy, mint a Maróthy-zsoltárokban, itt is a tenor viszi a fődallamot. A többi szólam egyszerű hármashangzatokkal követi. Harmónia-fűzésre, a harmóniák elrendezésére vagy éppen funkcionális kezelésére még nincs igény, a kvint- és oktávpárhuzamok nem zavarják őket. Nem keresnek többet, mint a nagy hangzást, a dallamhoz csatlakozó akkordtornyokat. (A duplázásokkal olykor 6—8 szólamig is fölviszik a kart.) Nincs semmi köze a többszólamúságnak a korabeli európai műzenéhez, olykor kifejezetten otrombának hat; nem tagadható azonban diákos bája, kedvessége.

Ritka búza, ritka

2. Szerelem, szerelem, átkozott szerelem, — miért nem termettél minden fa levelen.

3. Violám, violám, csókold meg az orcám, — én is megcsókolom vasárnap délután.

A XVIII. század végi dalgyakorlat legfőbb hordozói a református kollégiumok zömmel kisnemesi származású diákjai, végzett írástudói, hivatalba jutó vagy birtokukra visszakerülő neveltjei. Közös dalkincsüket kéziratos „melodiárium”-jaik őrzik. Anyagukba olykor hagyományos, sőt népi jellegű példák is bekerülnek. Dalunk nemcsak szövegében emlékeztet népdalokra; dallama is közeli változata a 305. sz. példánknak.

Ellopták a szívem, jól érzem

2. Egy szép virágszálra akadtam, — mézre, nem méregre találtam. R.

3. Megvallom aztat, hogy szeretlek, — szívemből soha ki nem vetlek. R.

4. Újít tested ékes állása, — lábaid gyengén sétálása. R.

5. Mert náladnál szebbet nem láttam, — noha sok földet már béjártam. R.

6. Szánj meg hát, gyönyörű violám, — én szeretlek, szeress szép rózsám. R.

A melodiáriumok és magángyűjtemények anyagának nagy részét azonban az újabb dalízlésnek megfelelő énekek teszik. Gyakori bennük a szekvenciás dallamszövés és a komplikáltabb, szimmetrikus szerkesztést kerülő forma. — „Lábaid gyengén sétálása” = finoman, halkan, könnyedén.

Ne járj hozzám, szívem, éjjel

2. Ámbár fogok nappal járni, — mégis fogják irigyelni, — hogy én téged, édes szívem, szeretlek szívesen, — s az én szívem te szívedért törődik erősen.

3. Hadd irigylje, kinek tetszik, — csak tartsd magad, amint illik, — ha szeretni elkezdettél, szeressél mindaddig, — míglen tested hóltod után földbe nem tétetik.

4. Tovább, tovább, angyalocskám, — kincsem, lelkem, galambocskám, — kezed, orcád, ajakidat ezerszer csókolom, — s a te kegyes gráciádba magamat ajánlom.

Ne járj hozzám, szívem, éjjel

A századforduló dalízlésének legjobb „példatára” Pálóczy Horváth Ádám „Ötödfélszáz énekek” című, nyomtatásra szánt, de kéziratban maradt gyűjteménye. Pálóczy Horváth debreceni diák, iskolája után rövid ideig hivatalnok, majd dunántúli birtokán gazdálkodik és irodalmi hajlamainak él. Érdeklődése a népies irányzathoz kapcsolja. Gyűjteményének 450 dala nemcsak a hozzá hasonlóak közös dalélményeit rögzíti, hanem azt is, mi után érdeklődik, mit tart följegyzésre érdemesnek egy közepes műveltségű dunántúli kisbirtokos, sőt ízlését saját maga által fabrikált énekszövegei is jól jellemzik. — Hagyomány és korízlés érdekes összefonódását mutatja, hogy Szabolcsi Bence egy XV. századi burgundi „vidám ökörsült-nótában” dalunk mintáját is megtalálta (lásd A változat; persze nyilván nem közvetlen mintáról van szó), ugyanakkor a dal egésze — de különösen a második fele — inkább Pálóczy korára jellemző. — „Gráciádba” = kegyedbe.

Én is egykor kedvemre éltem

2. Ami fénylik, nem mind arany az, — amit mondnak, nem mind igaz az, — ezer közül vagy több közül, talán egy igaz!

3. Akit legjobb barátodnak vélsz, — kivel legtöbb boldog napot élsz, — vízre viszen, csúffá teszen, míg eszedre térsz.

II.l. Amely leány fényös, kevély, — jó gazdasszonyt abból ne vélj, — ki sokat jár guzsalyasba, — gyakran megyen a’ rongyosba.

2. Az olyannak katona kell, — mert az különben meg nem él, — ki szántóvetőhöz megyen, — serény, álmatlan az legyen.

3. Takarékosságot vegyen, — s minden restséget letegyen, — mert ha ő olyan nem lészen, — elfújhassa ő azt szépen:

4. Egyik lábam mezítelen, — s jaj, a másba semmi sincsen, — az ingem is készítetlen, — jaj, a rokolyám szőtelen.

Amely leány fényös kevély

A 492. sz. névnapköszöntő közeli változata. A kor kedvelt formája: a kezdősor és ismétlése után rövidebb motívumokra bontott, belső rímet tartalmazó harmadik sor, majd rövidebb záróelem. — „Esetem” = esésem, bukásom.

Drága kincsem, galambocskám

2. Édes a te dalolásod, — jérce-forma kotyogásod, — kitty-kottyod ünnepi ének, — bús szívemnek, szegénykének.

3. Mikor hideg szelek vanak, — elveszed mérgét a fagynak, — és mikor a hév nyár lankaszt, — nékem te megfrissíted azt.

4. Keserves sors! Adjatok bort! — Lakjuk el előre a tort! — Ami menne más kutyába, — jobb, megy a magunk torkába.

Csokonai népies verséhez többféle dallamot is énekeltek. Az itt közölt dúr ereszkedő, sőt kvintváltó típus, bár formailag a régi magyar népdalhoz hasonló, s bár a késő középkori európai előzményekre megy vissza, nálunk így, dúr tonalitással összekapcsolódva valószínűleg a XVIII. században terjedt el.

Vesszen el a világ, csak teremjen szőlő

Szkárosi István és Járdánházi János sárospataki diákok 1787 és 1792 között leírt dalgyűjteményében található ivónóta, eredetileg kezdetleges harmonizálásban.

Hogy el akarsz menni, de bánom

2. Hozzám hűséged, ha gondolom, — elnyomja szívem a fájdalom, — nőttőn nőnek nyavalyáim, — jajjal teljes zokogásim, — édesem, kedvesem.

3. Vajha szívem egyszer láthatna, — valaha téged csókolgatna, — hidd meg rózsám, hogy örülnék, — minden bútól távol lennék, — édesem, kedvesem.

4. Nálad Apolló soha szebbet, — nem írt, nem festett ékesebbet, — tied vagyok, rabod vagyok, — megkötözött foglyod vagyok, — édesem, kedvesem.

A magyar népzene egyik legértékesebb, régiesebb stílus-csoportja kisambitusú, pentachord-hexachord dallamokból áll. Ugyanakkor hexachord-dallamaink egy része kifejezetten újkori, s valószínűleg éppen a XVIII. századra vezethető vissza. Mint Szabolcsi kimutatta, ezek a dallamok formálásmódjukban különülnek el főképpen a többi magyar dallamstílustól: szeretik a melódiát apró motívumokra tördelni, ezek között ismétlésekkel, szekvenciákkal létesíteni kapcsolatot, s e kis elemekből összetett, aszimmetrikus formákat képeznek. Formai leegyszerűsödésükkel, de dúr-motivikájuk megtartásával fejlődik majd ki belőlük a XIX. századi dalstílus egyik rétege.

Nincs megyénkben szebb leányka Örzsikénél

2. Hóval verseng friss fejére homlokának, — rózsa színnel küzdik vére orcájának, — lantok úgy nem zengenek, mint folyási zengenek — szép szavának.

Verseghy Ferenc verse különös keveréke mesterkélt, finomkodó irodalmi hatásoknak, s szinte erőltetett népies egyszerűségnek. A dallam is határán van a népi jellegnek; változatait lakodalomban ma is éneklik.

Ezerhétszázhetvenötben léptem…

2. Ablakomon dúdol a szél, — csípi a hátomat a dér, — nem alhatom, — két száll deszka az én ágyom, — három tégla a vánkosom, — vastag madrác a paplanom, — nem alhatom.

A késő XVIII. század népszerű dallama, a századforduló táján összeírt gyűjtemények egész sorában megtalálható ilyen vagy olyan szöveggel. A zenei forma „fragmentáltságának” (vö. 611. magyarázata) jól megfelel a versnek belső rímekkel tagolt — de kissé erőltetett — formajátéka.

De mit töröm fejemet

2. Én is iszom veletek, ha veletek lehetek, egy pohár bort. — Vigadhatok véletek, én is egy sort éneklek bánatimban. — Ha véletek nem lehetek, jaj, de bánom, — mert unalmas a magányos dínom-dánom.

3. A mi gazdánk most iszik, a tust néki megteszik barátságból. — Sokan mondják nékie: váljon egészségire ez a jó bor, jó vörös bor. — Mostan igyék, most vígadjék, nahát tessék, — kedves jó egészségére szolgáltassék!

4. Csak azt kérdik, ki van itt? Andor bácsi most iszik jó vörös bort, jó vörös bort. — Sokan mondják nékie: váljon egészségire ez a jó bor, jó vörös bor. — Mostan igyék, most vigadjék, nahát tessék, — kedves jó egészségére szolgáltassék!

De mit töröm fejemet

XVIII. századi melodiáriumba bejegyzett, a népi gyakorlatban is fennmaradt ivónóta. Szövegében is, versformájában is, dallamában is jellemző keveréke egy népi elemekből épített, a néphez visszakerült, összhatásban mégis diákos-úrias mulatozó stílusnak.

Égek érted, de nem érzed

2. Örökös víg szabadságra szerelem törekedik, — a félelem vet rabságra, mindenkor vetekedik, — egyik éleszt, másik ijeszt, mind a kettő tántorít, — ez melegít, amaz vidít, hol foglal, hol szomorít.

Számos XVIII. századi dalgyűjteménybe följegyzett, korában nyilván igen népszerű dal. A szöveg formájára, rímelésére, a dallam ritmusára és dallamvilágára nézve talán egy magyar rokokó dallamosság képviselőjének nevezhetnénk.

Ne aludj immár, drága lélek

Mesterkélt rímjátékával, már túlzásba vitt motivikus „fragmentációjával” a századforduló finomkodó stílusának különös, de nem ellenszenves példája.

Elmehetsz már, nem kellesz már

2. Találok én, noha szegény — mind szebbet, mind jobbat, hozzám igazabbat, — találok én, noha szegény.

3. Utolsó vers, már ide vess, — ajtódon kilépek, házadból kimégyek, — utolsó vers, már ide vess.

Az ÁBCD-ének közeli rokona, Amadé László szövegével, a Zemplényi-féle daloskönyvbe 1780—90 táján följegyezve. Annak felsorolós szövegszerkezetére utal a 3. versszak is. Ritmusában kétségkívül a rokokó menüett hangzik föl magyar nyelven.

Ha nekem szóltál volna

2. Késő immár bánkódnod, — tőlem el kell maradnod, — ím látod utamat, — induló lábamat, — talán többé vissza sem jövök.

3. Maradj el hát, reményem, — tündöklő gyémánt fényem, — máskor eszed legyen, — szíved bátrabb legyen, — szívért szólni másnak nem szégyen.

A szégyenlős szerető dalát Pálóczy Horváth Ádám gyűjteménye „Némának anyja sem érti szavát” címmel közli. A XIX. századi feljegyzés mögött XVIII. századi dal rejlik: ezt nemcsak melodiáriumokban való szereplése, hanem zenei jellege is igazolja. Egyéni kedvességét az utolsó sor adja: a rövid, összerímelt motívumok után egy rímtelen, terjedelmében kissé bővített záró ív megjelenése.

Kuku, kuku, kukucskám

2. Nem adnálak aranyért, — drága karbunkulusért, — szívem, nem adnálak, el sem is hagynálak — e világnak kincséért.

3. Na, na, na hát vagy jöjj el, — vagy engemet is vígy el, — mert szép személyednél, drága termetednél — anya szebbet nem nevel.

Stilárisan a 617. dal rokona, a századforduló felszínesebb nyugati hatásainak tanúja. Ezt jelképezi Kodály Háry Jánosában is, amikor a bécsi Burgban e dal egyik változatát halljuk.

Ameddig engedte, aki számbavette

Faludi Ferencnek, a XVIII. század vége rokonszenves költőjének verse: Nádasdy generális sírfelirata. Dallammal együtt egy sárospataki kézirat tartotta fenn. — A páratlan ütemfajták nem idegenek eleve a magyar népzenétől és korai műzenétől. Legtöbbször azonban úgy keletkeznek, hogy kétszótagos egységek egy hosszabb és egy rövidebb értékű hang időarányában jelennek meg, sokszor nem is föltétlenül 2:1, hanem 3:1, 3:2 stb. viszonyban; tehát a hármas ritmusegységen belül csak két hangot hallunk. Vagy ha mindhárom időegység külön hanggal exponálva jelenik is meg (mint pl. a volta-ritmusban), ez a hang lesz a legkisebb ritmikusegység: ez alatt (alkalmi szaporázó osztást nem számítva) részletező ritmuselem már nem hallható. Így a páratlan ütem nem „rendezkedik be”, mint tagolt, belsőleg is menzurált egység. Ezzel szemben a XVIII. század végi nyugat-európai hatás éppen ilyen, gazdagabb belső világgal bíró páratlan ütemeket szólaltat meg, méghozzá magyar szöveggel összekapcsolva. Érthető, hogy ez, s a páratlan ütemmel többnyire együttjáró felütéses frázis-kezdés nem csekély problémát hoz magával a szöveg és a dallam illeszkedése terén (pl. a pontozott ritmusok jelentősége!).

Minek sírsz kedvesem, bájoló angyalkám?

2. Add reám csókodat, el kell már búcsúznom, — tőled, szép angyalkám, el kell már indulnom, — keress egy hívebbet, kivel szerelmedet — megoszthatom.

A századforduló nyugatos irodalmi és zenei irányzatával való kapcsolatát nemcsak szövege és formája árulja el; zeneileg a szekvenciák, a mély, plagális tercre lehajló dallam, s főként a dallam harmóniai ihletése tanúsítja.

Amott a csendes völgy ölében

Eddigi példáink inkább a könnyű társasági dal és tánc szintjén mutatták be a nyugatias stílustörekvések eredményeit. Terjesztőik azonban szerették volna a bécsi klasszikus műzenei dalt is meghonosítani magyar nyelven. Erre szolgált mindenekelőtt a fordítás (persze nem a legigényesebb, elsőrendű szerzők műveinek átültetése, hanem a könnyebben áttehető, tetszetősebb rutin-szerzőké). Verseghy Ferenc Rafael bécsi zeneszerző dallamára írja „A nefelejcs” című versét. Szövege kétségtelenül jól simul a nem nagyigényű, ornamentikával, ritmusával, bensőséges hangjával mégis Haydn-Mozart világát idéző dallamhoz. (Ne felejtsük, hogy ez időben, tehát a század fordulóján, néhány magyar városban már rendszeresen megszólalnak hangversenyeken Mozart, Haydn, majd Beethoven művei is!)

Szép hajnal, emeld fel földünk felett

Az összetett formát, a harmonikus szerkezetre épülő dallamot és változatos ritmusát egyaránt jól követi a szöveg; stílusában is nemes partnere a zenének, jó képviselője a magyar rokokó rövid korszakának.

A XIX. ÉS XX. SZÁZAD

A nyugat-európai típusú dal behozatalára igyekvők hatása szűk körre és rövid időre szorítkozott. A magyar dal története azon az úton haladt tovább, mely a diákmelodiáriumok által megjelölt stílust folytatja. A nyugati ritmus-, harmónia- és formavilág hatása alól ez a dalirodalom sem vonhatta ki magát, de ez a hatás felszínes volt, s csak lassanként érvényesült a népies irányzatok mellett, vagy azokkal szemben, vagy azok keretein belül. Ennek a népies dalirodalomnak a képviselői könyvünkben a 624-642. példák. Az első csoport dalai (624-629.) jórészt még a dúr pentachord-hexachord kereten belül mondják el lényegi mondanivalójukat, olykor az ambitust plagális irányban (az alaphang alatt) bővítve; gyakori szekvenciákkal. A 630-634. egy kedvelt formát mutat be: a tercszekvenciával emelkedő moll dallamokét. A 635-642. példák határozottabb emelkedő-építkező formájukkal vagy ritmus-, illetve dallamelemeikkel az újstílusú népdal előkészítői közé sorolhatók. Ezután a 643-646. dallamok az eredetileg hangszeres jellegű verbunkos „stílus” dalszerű alkalmazásairól mutatnak példát; az előbbiekhez képest ez inkább műzenei igényű törekvéseket tükröz a századon belül. — A XX. századot bemutatni már nem feladata könyvünknek. A régi értelemben vett „dalt” úgyis igen kevéssé találunk e kor alkotásai között. 647-650. példáink éppen csak jelzik a két nagy lehetőséget, eredményt és példát: Kodály és Bartók életművét.

Ne szomorkodj, légy víg

2. Légy erős szívedben, — szomorú ügyedben, — hidd el, a jó Isten — nem hagy az ínségben.

3. Én is hogy szerettem, — mennyi kínt szenvedtem, — s mikor nem is véltem, — boldoggá lett éltem.

A kora XIX. századi népies műdalokat még a kifejezés egyszerűsége, szolidsága jellemzi, s ad nekik szerény művészi értéket is. A későbbiekben a magyar nótához közeledő népies műdal egyre hivalkodóbb, érzelgősebb; törekvései és technikai szintje között egyre nagyobb az ellentmondás. — E dalt először 1833-ban jegyzik föl, később Petőfi, Arany, Jókai is megemlítik.

Tegnap, csütörtökön este

2. Este, ha a nap lenyugszik, — utána gyöngyharmat hullik, — hej, ha rózsám eltávozik, — én szemem is harmatozik.

A dúr pentachord keretet az alaphang alatt bővíti; a dallam lényege változatlanul kisambitusú. Annak ellenére, hogy pontos szekvenciát nem találunk benne, a rejtett szekvencia-hallás végig ott érezhető. Az alapgondolatot nem érintve is könnyen átalakítható lenne valódi szekvenciákká, pl. az első sorban: s, d mdrt d d stb.

Nem láttam én télbe fecskét

2. Kis kertemben három csirke, — kettő kakas és egy jérce, — öljük meg babám estére, — s jó vacsora lesz belőle.

Szlovák eredetű dallam. Liszt is feldolgozta VII. Magyar Rapszódiájában.

Ne menj, rózsám, a tarlóra

2. Én ültettem az almafát, — más köti hozzá a lovát, — én szerettem meg a szép lányt, — más éli véle világát.

3. Könnyű apró halat fogni, — nehéz a szálkától enni, — könnyű szeretőt tartani, — de nehéz tőle megválni.

A XIX. századi népies műdal ideológiai háttere: a reformkori népies irányzat. A nemzeti érzés összekapcsolódik a nép iránti érdeklődéssel, az egyszerű pórnép szívéből sarjadzó művészi kifejezési formák felkarolásával. Feltételezik, hogy itt tisztábban maradt meg a hamisítatlan magyar érzelem, mint a sokféle külföldi hatástól megzavart „fentebb stílban”. Innen a népdal XIX. századi kultusza. Ám a népdal fogalma e korban tisztázatlan, s így a mozgalom nem a népdalhoz, hanem a „népies műdalhoz” vezeti művelőit. Mi is számukra a népdal? Amit a nép énekel, ami a népéletről énekel, ami népi modorban énekel, ami egyszerű formán belül marad, amit a nép számára írnak stb. Képzelt világ ez tehát, melyet nem alapoz meg a népművészetben való elmélyült vizsgálódás.

Nem loptam én életembe

2. Elmentem én Debrecenbe, — százast tettem a zsebembe, — húzd rá cigány, százast adok, — mert én magam huszár vagyok.

A 627. dalnál mondottak érthetővé teszik, hogy jelenhetnek meg a XIX. század közepén tömegével ilyen „művek”: „Eredeti népdalok, írta X. Y.” A gyengén művelt, alig iskolázott, hivatalt viselő vagy birtokos úriember úgy érezte, olyan közel áll a néphez, hogy maga is írhat nevében és számára. Ők is a néphez tartoznak — vélik —, s éppen mert zenei iskolázásban nem részesültek, belőlük ugyanolyan hamisítatlan tisztasággal áradhat a magyar lelket kifejező magyar dal, mint a köznépből. S valóban: ezek a dalok nem tekinthetők műveknek: a XVIII—XIX. századi melodikus közhelyeket ismétlik, kombinálják újra. Néha egy közismert dallamon „javítanak”, s ez jogot ad számukra, hogy a maguk nevén bocsássák ki az új „népdalt”. Egy-egy dal tulajdonjogáért évekig tart az újság-vita.

Este jött a parancsolat

2. Éppen akkor vált el tőlem, — vígan álmodott felőlem, — kedvére pihent ágyában, — engem ölelvén álmában.

3. Mikor bús trombita-szóra — ülni kellett mindjárt lóra, — elindulván a törökre, — jaj, talán elvált örökre.

4. A lelkem is sírt belőlem, — mikor búcsút veve tőlem, — Isten hozzád! többet nem szólt, — nyakamba borult s megcsókolt.

Este jött a parancsolat

Említettük, hogy a népies műdal az irodalmi népiességgel szorosan összefüggő mozgalom — csak éppen nem született Petőfije, Aranyja. Érthető, hogy a „népdal-versek” gyakran szerepelnek e dallamok kottája alatt. Csokonai fenti népies versét több divatos dallammal is kombinálták.

Este van már, késő este

2. Barna kislány, ne kacsingass, — úgyis tudod, hogy enyém vagy, — három rózsabokor neked — nyílik az ablakom mellett.

3. Eszem a szép piros szádat, — engem szeress, ne anyádat, — mert anyád csak tejet adott, — én párjával adok csókot.

Először a XIX. század közepén jegyzik föl ezt a később igen népszerű dalt. Érezhető már a fokozott törekvés nagyobb érzelmi hatásra (3. sor kitörése, 4. sor elnyugvása; 2. sor dallamvezetése); a népies dal a század közepe után egyre jobban közeledik ahhoz, amit ma giccsnek nevezünk.

Felleg borult az erdőre

2. Pedig szerettelek nagyon, — szóval ki nem is mondhatom, — szerettelek lánggal, hévvel, — gerlemadár szerelmével.

Mosonyi Mihály (1815—1870) ismert, XIX. századi szimfonikus zeneszerző népies dala Tóth Kálmán versére. Legtöbb eddig közölt népies példánkban ott szerepelt az alaphang alatti kvart. Sűrű jelentkezése kétségtelenül a dalirodalomba behatoló harmonikus-akkordikus gondolkozásmód eredménye. — A dal első sora a 630. daléval egyezik; folytatása azonban a következő dalnál tárgyalandó tercszekvencia.

Ha diák vagy, ne tanulj

2. Eladom az algebrát, — el a matematikát, — eladom a fizikámat, — megölelem a babámat, sejehuja, haj!

3. Ha felszólít a tanár, — feleletre készen állj: — mondd meg néki, nem tanultam, — egész éjjel csak lumpoltam, sejehuja, haj!

4. Hogyha jön a pedellus, — meg ne ijedj, el ne fuss, — kapd a tintás üveget, — nyomd kupán az öreget, sejehuja, haj!

5. Jön a mester izibe’, — dorong van a kezibe’ — üti már a fiúk hátát, — azt gondolja, most is fát vág, sejehuja, haj!

Nagyapáink korának kedvelt diákdala. „Pedellus” = iskolaszolga, iskolaőr, iskoláink mindenkori „János bácsi”-ja; „mester” = a tanítónak még a középkorból örökölt régi magyar neve. — A dallamszerkezet XIX. századi dalaink egyik kedvelt megoldása: 1,-d gerinchangokra épülő első sor, mely tercszekvenciás megismétléssel mintegy dúrba modulál; még följebb épített harmadik (vagy mint itt: osztott harmadik) sor után teljes vagy rövidített visszatérés. (Vö. 631-634. példáinkkal!)

Azt mondják, nem adnak engem galambomnak

2. Pedig az én rózsám, ha szelíden néz rám, — pedig az én rózsám, ha szelíden néz rám, — vagy egy csókot hint rám, — tizenhat ökörnek áráért sem adnám.

Azt mondják, nem adnak engem galambomnak

1851-ben jelent meg először. Jellemző, mint alakította a műdal ritmusát a népi gyakorlat megszokott tizenkettes képleteinkhez (A változat). Szlovák variánsai is vannak, sőt a szlovák himnusz dallamául is ez szolgál.

Török bársony süvegem

2. Fakó lovam a Murza — Lajta vizét átússza, — császárt hogyha megkapom, — Bécs várába ugratom.

3. Sándor Ferkó sógorom, — adsza ide a borom, — harc után ha szomjazom, — az áldomást megiszom.

4. Zsindelyesi eszterház, — ég a város, ég a ház, — nem is egy ház, háromszáz, — mert a kuruc ott tanyáz.

5. Vörös bársony süvegem, — most élem gyöngy életem, — bokréta van mellette, — barna babám kötötte.

6. Ha kötötte, jól tette, — csókot kapott érette, — kössél babám máskor is, — megcsókollak százszor is.

A XIX. századi nemzeti föllendülés mellékterméke a kuruc-romantika, valódi, de főleg ál-kuruc dalok népszerűsítése. Bár Balogh Ádám valóban élt kuruc brigadéros (meghalt 1710-ben), sem a szöveg, sem a dallam nem lehet korábbi, mint a XIX. század.

Fel, fel, vitézek, a csatára

2. Híres Komárom be van véve, — Klapka György a fővezére, — büszkén kiáll a csatatérre: — hajrá, huszárok, utánam előre!

A 48-as szöveggel ellátott induló („Klapka-induló”) a rezesbandák egyik kedvenc darabja volt.

Cserfa, mogyorófa, de nagy erdő

2. Nem szeretek, rózsám — én egyebet, én egyebet, — csak a te ragyogó — két szemedet, két szemedet.

3. Hogyan tudtál, rózsám — idejönni, idejönni? — árkot kellett néked — átugorni, átugorni.

4. Nem féltél-e, rózsám, — hogy a lábad ki fog törni? — ki fog rajtad, rózsám — szánakozni, szánakozni?

Érdekes szótagszám- és terjedelem-bővülésén kívül említésre méltó az 1—2. sor viszonya: az első kis ív után az alaphangra zár, a második sor szinte modulálva építi ki a kvintzárlatot. A népies műdal — merítve hagyományos mű- és népzenénkből — igen megerősítette az ilyen építkező formák iránti érzéket, s vele hozzájárult az újstílusú népdal egyik elemének „begyakorlásához”.

Megy a jogász a csárdába

2. Nem ütik a jogászt agyon, jaj diridi, rozmaringom, galambom, — ha megtámadják az úton, jaj diridi, rozmaringom, galambom.

3. Útnak indul az indexszel… — s egy-két szerelmes levéllel…

4. Ennyiből áll minden kincse… — nincs ki ezért agyonüsse…

5. Rácz Palinak hegedűje… — veszett volna az erdőbe…

6. Ha erdőben veszett volna… — belőlem lump nem lett volna…

Megy a jogász a csárdába

Korábbi előzmények után az 1870-es években jegyzik föl; a századvég egyik legnépszerűbb mulatónótája. Ne csodálkozzunk a szövegen: a magyar értelmiség, s elsősorban éppen a jogászság annak az osztálynak gyermeke nagyrészt, mely az előző évtizedeken át a népies műdal használója, terjesztője és részben szerzője volt.

Amott egy agg cserfa zöldül

2. Amott egy kis patak csereg, — amellett szerettelek meg, — míg a patak el nem apad, hű leszel azt megfogadtad, — jaj, de meg nem tartottad.

3. Amott egy kis kerek tóba’ — liliomszál, fehér rózsa, — fehér rózsa, liliomszál, kedves rózsám, de megcsaltál, — mikor engem elhagytál.

II.l. Most szép lenni katonának, — mert Kossuthnak verbuválnak, — Kossuth Lajos nem lett volna, katona sem lettem volna, — éljen, éljen a nemzet!

A 633. stb. dalokkal jelzett tercszekvenciás emelkedésen és az újstílusú előkészítő kvintviszonyos emelkedésen kívül a múlt századi dalok egy kisebb csoportja (mind moll dallam) kvart-emelkedéssel készíti elő a harmadik sor csúcspontját. E szekvencia mögött már hangszeres együttesek harmonizálási, sőt modulációs törekvései rejlenek, aminthogy a dallam más pontjai is erről árulkodnak (a 3. sor motívuma nyilvánvalóan akkordikus ihletésű, a negyedik sor kvintlépéses zárlata, majd a verbunkosból jól ismert „bokázó-figura” is a divatos tánczene nyoma). A Kossuth-szöveg utólagos alkalmazás.

A mezei kis pacsirta

2. Haza is kéne már menni, — ugyan, mit kéne hazudni? — sötét van, éjszaka, rózsám, kísérjél haza, — megszolgálom valahára.

3. Ha még egyszer lány lehetnék, — jaj, de szépen felöltöznék, — úgy mennék a bálba, babám mulatságára, — ott maradnék éjszakára.

4. Meleg a cinkanál nyele, — elégett a rózsám keze, — szólok a doktornak, rózsavizet hozzanak — az én kedves galambomnak.

Az első sor kvintugrásos zárlatára tercszekvenciával „dúrban” felel a második sor. A dal igénytelensége mellett is kedvességet ad az osztott harmadik sor kivitele, ritmusváltása, visszakanyarodása.

Mi füstölög ott a síkon távolban?

2. Késő ősszel száll a fecske messzire, — de tavasszal visszajön a fészkire, — bár sokat járt hegyen-völgyön és síkon, — hej, de mégis azt csevegi: jobb otthon!

3. Elviszik a nyalka huszárt táborba, — sok országot, világot lát jártába, — nyert szerelmet, dicsőséget mindenhol, — hej, de szíve csak azt súgja: jobb otthon!

Mi füstölög ott a síkon távolban?

Az A változat Egressy Béni dala; nyilvánvaló a furcsa, énekszerűtlen hangközugrások, módosított hangok, bokázó-figurák hangszeres elképzelése. A főváltozat nyilván a vokális használatban átformált, itt-ott leszelídített, könnyített alak.

Magosan repül a daru, szépen szól

2. Két cifra fa levelestől, ágastól, — mind azt mondják, hogy váljunk el egymástól, — hogy váljunk el, kedves babám egymástól, — mint fényes hold, mint fényes hold az ő ragyogásától.

A múlt század egyik legnépszerűbb dala. Kedveltségét bizonyára az is fokozta, hogy könnyű szerkezete, énekelhetősége mellett hatásos, bombasztikus részletekkel is bővelkedik (3. sor eleje, majd a lanyhulás után a 4. sornak ütembővüléssel is kihangsúlyozott feszítése). Egressynél hangszeres darab, szöveggel egy népies színjátékban jelenik meg először. (A népies színdarabok dalbetéteikkel nagyban hozzájárultak e dalstílus terjesztéséhez.) Liszt is feldolgozta a XIV. Magyar Rapszódiában.

Hej, de nagyon régen volt, de soká lesz

Bár eredetére nézve a népies műdal és a verbunkos hangszeres zene külön utakon érkezett (amellett az előbbi a zeneileg műveletlen vagy félművelt úri-osztály, az utóbbi a hangszeres együttesek, majd hivatásos zenészek működési területét jelentette), egymásra hatásuk a XIX. század folyamán elkerülhetetlenné vált. Hangszeres darabok kaptak szöveget, vagy a verbunkos modorában készültek szöveges dalok; máskor népszerű dalokat szabtak át hangszeresek a verbunkos modorában. Közölt dalunk Bihari Jánosnak, a nagynevű cigányprímásnak tulajdonított verbunk, mely később kapott szöveget.

Hazádnak rendületlenül (Szózat)

A verbunkos stílusában készült dalok legszebb példája Egressy Béni melódiája Vörösmarty Szózatának szövegére. Az eredetileg hangszeres jellegű figurációk, a lassú verbunk méltóságteljes tempója itt az „andante maestoso” kifejezésére szolgál, s ha a vers méltóságához messze nem is ér fel, méltán lett nemzeti dalunkká. Persze nem az itt közölt formában: ritmikája, ornamentikája, szövegkezelése, dinamikai előírásai tömegéneklésre alkalmatlanok; átalakult formája minden magyar közkincse, kegyelettel őrzött nemzeti „jelvénye” lett, s egyben a XIX. század nemzeti érzületének emlékműve.

644 Pfeifer Ferenc: Tartózkodó kérelem (Csokonai versére)

A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt

2. Szemeid szép ragyogása eleven hajnali tűz, eleven hajnali tűz, — ajakid harmatozása sok ezer gondot elűz, sok ezer gondot elűz.

3. Teljesítsd angyali szókkal, szeretőd amire kér, szeretőd amire kér, — ezer ambrózia csókkal fizetek válaszodér’, fizetek válaszodér’.

A verbunkos dal nagy előnye lehetett a kortársak szemében, hogy — a népies műdallal szemben — a kor harmóniai stílusával, az igazi művészi dal követelményeivel sokkal jobban összhangba hozható volt. A „Tartózkodó kérelem” nem nagyigényű, de korrektül megírt dallam és kíséret.

645 Kossovits József „Lassú magyar”-ja, Csokonai rá alkalmazott szövegével

Földiekkel játszó égi tünemény (Csokonai)

Földiekkel játszó égi tünemény (Csokonai)

2. Kertem nárciszokkal végigültetéd, — csörgő patakokkal fáim éltetéd, — rám ezer virággal szórtad a tavaszt, — s égi boldogsággal fűszerezted azt. — Gondolatim minden reggel, mint a fürge méh, — repkedtek a friss meleggel rózsáim felé. — Egy híjját esmértem örömimnek még: — Lilla szívét kértem, s megadá az ég.

3. Jaj, de friss rózsáim elhervadtanak, — forrásim, zöld fáim kiszáradtanak, — tavaszom, vígságom téli búra vált, — régi jó világom méltatlanra szállt. — Óh, csak Lillát hagytad volna, csak magát nekem, — most panaszra nem hajolna gyászos énekem. — Karja közt a búkat elfelejteném, — s a gyöngykoszorúkat nem irígyleném.

4. Hagyj el, ó Reménység, hagyj el engemet, — mert ez a keménység úgy is eltemet. — Érzem: e kétségbe volt erőm elhágy, — fáradt lelkem égbe, testem földbe vágy. —- Nékem már a rét hímetlen, a mező kisült, — a zengő liget kietlen, a nap éjre dűlt. — Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! — Kedv! Remények! Lillák! — Isten véletek!

A verbunkos itt teljes ékítő készletével válik dallá, s ami egyik alkalmazásban hangszeres sajátság, az itt, a másikban a műdal koloratúrás előadásmódjának lesz eszköze. (Mindazonáltal a könnyebb énekelhetőség kedvéért, s hogy az ékítések mögött álló dallamgondolatot kiemeljük, a felső sorban a dallamot egyszerűsítésekkel is közöljük.) Ez a törekvés már nyilvánvalóan összefügg egyes képzettebb zenészek igyekezetével, hogy igényes műzenét alkossanak, de magyaros alapanyagból. Ennek lesznek továbbvivői a XIX. század első felének egyes színpadi szerzői, betetőzője pedig az opera-szerző Erkel Ferenc.

646 Erkel Ferenc: Részlet a Bánk bán 3. felvonásából

Hát kis fiam, csitt!

Hát kis fiam, csitt!

Hát kis fiam, csitt!

Erkel művészete az eddig külön úton járó európaias-műzenei törekvések és a magyaros stílusirányok egyesítésének első komoly kísérlete. A magyarosnak tudott, főként a verbunkos által meghatározott motívumkincs a klasszikus európai hangnemi-harmóniai-modulációs rendbe illeszkedik, a ritmusok természetesen épülnek be a periódusok kereteibe, a verbunkos-ornamentika azt a szerepet vállalja most, amit az olasz operák előadói díszei, portamentói; a rövid, dalszerű formák összetettebb zenei folyamatokba illeszkednek. Ha nem is válhatott Erkel egyetemes jelentőségű zeneszerzővé, mégis szintézisét alkotta két évszázad fejlődési útjainak. Erkel után már nem lehetett vitás, hogy a magyar zene történetét csak európai műveltségű, de hazai zenénkben is otthonos szerzők vihetik tovább.

647 Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricus — főtéma:

Mikoron Dávid nagy búsultában (Kodály)

A Psalmus Hungaricus a XVI. századi költőnek, Kecskeméti Vég Mihálynak szavaival panaszolja el az embernek, de Kodálynál már voltaképpen a nemzetnek megpróbáltatásait, s mondja ki a reménytelenségben is érvényes reménységét. A kezdőverset, mely a XVI. század zsoltár-parafrázisaiban csupán bevezető, szituációt felidéző szerepű, Kodály rondószerűen visszahozza kantátája során: az izgatottabb hangvételű, drámaian formált és modern harmonizációban megszólaló versszakok így mindig beletorkollanak a dalszerűen összefogott, ódonabb hangzású fődallamba. — A versszakképlet: a korábbiakban megismert 10, 10, 10, 11 szótagszámú epikus strófa (vö. 547., 557. számokkal).

648 Kodály Zoltán—Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz (kánon)

Forr a világ bús tengere (Kodály–Berzsenyi)

Forr a világ bús tengere (Kodály–Berzsenyi)

Kodály kánonjában a régi iskolai metrikus éneklés hagyománya új módon, tökéletesen megoldva és puszta versgyakorlásból autonóm zenei művészetté emelve éled föl. Berzsenyi versének alkaiosi képletét is tökéletesen visszaadja (11 szótagos daktilikus sorokat egy 9 szótagos jambikus követ, majd újból daktilikus, tehát lejtő jellegű sor következik, de 10 szótaggal: míg az 1—2. sor féllábbal végződött, az utolsó versláb zárul); a skandált ritmus azonban gazdag különbségeivel a szöveg árnyalatait is követi tartalmilag és fonetikailag egyaránt.

649 Bartók Béla: Ne menj el

Ne menj el, el ne menj (Bartók)

Ne menj el, el ne menj (Bartók)

Az imitáció által adott ütem-elcsúszást a két szólam között, az ismétléseket és ritmusvariációkat felhasználva Bartók a zárt dalszerű szerkezetet egy nagyobbívű forma kedvéért feloldja. Alapegysége: 2×4 ütemű, népdalszerű formaképlet. Az 1. versszakban a 3—4. zenei sor megismétlődik, a második szólam egyszerű eszközzel nyitja ki a dalformát a következő strófa felé. A második versszakban a 2. szólam cisz hangjai már a 8-ütemes egységen belül előre utalnak a 3. versszakra. A 3. versszak újból megismétli a 3—4. dallamsort, de a „vissza még” motívum váratlan megfordításával a 2. szólam egy kibővült 4. sorra nyit, mely az egész tétel összefoglalása lehet. Az egyszerű dalszerű forma így oldódik föl egy nagyobb kompozíciós tervben.

650 Bartók Béla: Ne hagyj itt!

Csak azt mondd meg, rózsám (Bartók)

Csak azt mondd meg, rózsám (Bartók)

Csak azt mondd meg, rózsám (Bartók)