Ugrás a tartalomhoz

A magyar dal könyve

Dobszay László

Hagyományok Háza; Timp Kiadó

16. fejezet - XV. NÉVNAPKÖSZÖNTŐK

16. fejezet - XV. NÉVNAPKÖSZÖNTŐK

„Édes nevem, drága nevem, Lencsés Borcsám… jó testvérem, mér’ hagytál itt minket?” Így kezdi siratóját egy Hont megyei asszony. A név az antik világban nem puszta személyazonosítás vagy igazolványadat, hanem egy személynek összefoglalása, jelzése, sőt megjelenítése. Ezért olvassuk régi történetekben, hogy jelentős személyeknek „égi intés” alapján adnak nevet (így még István királyunk életlegendájában is!), vagy egy jelentős életfordulatkor elvesztik régi nevüket, mintegy leteszik régi énjüket, s új, hivatásukat kifejező nevet kapnak. Valaki nevének megátkozása számukra tényleges fegyvernek számított az illető ellen.

„Drága nevem” — ezt érzi a mai ember is (hiszen amikor fába faragja egy fiatal pár a nevét, ösztönösen még mindig szerelmi varázslatot hajt végre: ahogy nevük összekerül, úgy kerülnek majd a valóságban is együvé a név hordozói); érzi, de alig tudja már azokat a formákat, melyekkel ennek az ősi sejtésnek kifejezést és értelmet adhatna. Mindenesetre: a névnap, a név megköszöntése tiszteletadás és szeretet-kifejezés a név hordozójával szemben. Érdekes, hogy a magyar ember a keresztnevet tartotta fontosabbnak: a névnap hagyományosan bevett voltával szemben a születésnap újkori, formákban kidolgozatlan ajándékozási alkalom.

A névnap jelentőségét természetesen emelte századokon át az is, hogy a keresztnév egyben egy patrónust is kijelölt minden ember mellé. A köszöntők és a köszöntött együtt ünnepelték a patrónus ünnepét is. A névnapköszöntés szokását középkori adatok is őrzik, így pl. elszámolási könyvekben fölírják a köszöntő diákcsapatoknak juttatott ajándékokat. A XVI-XVIII. századi diákkollégiumok lakóinak rendszeres elfoglaltsága a csapatos köszöntés — és rendszeres „koszt-kiegészítése” az ilyenkor kapott ajándék. Így dívott ez még a közelmúltban is a hagyományőrző magyar falvakban. Kis csapatok kopogtak be az ünnepelt ajtaján, éneket és köszöntő verset mondtak, mire a gazda illő szóval válaszolt és megkínálta őket. Sőt az idősebb generáció még tartja városban is azt a rendet, hogy névnapján otthonában várja — némi itallal és harapnivalóval — köszöntő barátait. Bizonyára álszerénységnek tartaná, ha a testvéri, közösségi érzületet ápoló szokás gyakorlására megtagadná ezt az alkalmat.

Ha valahol megmaradhatna az éneklésnek népszokásszerű, életbe kapcsolt szerepe, ez éppen a névnapköszöntés lehetne.

Feltetszett a hajnalcsillag

2. Esztendeje, hogy nem láttam, — jaj, de szívszakadva vártam.

3. András, András, ne aludjál, — neved napjára virradtál.

4. Vivát! Vivát! Kátsunk vivát! — hogy megértük András napját.

5. Hogy András sokáig éljen, — hogy sok András-napot érjen.

6. Isten éltessen tégedet, — vegye el ellenségedet.

7. Ligetről jöttünk hozzátok, — van-e mézes pálinkátok?

8. Ha nincs mézes, mézeljétek, — s minket is részeltessetek!

9. Töltsd teli hát poharadat, — úgy vigasztald versmondódat.

A névnapköszöntők szövege általában emelkedettebb, de vidám stílust, gondolati és kifejezési módot mutat. A nép itt szívesebben vette át — mert az alkalomhoz illőnek érezte —, a tanultak stílusát; kevésbé nyúlt be alakítóan a szövegezésbe. A dallamokban is érezhető egy ízes műzenei stílusnak — az iskolán keresztüli — befogadása és elfogadása. — „Vivát” = latinul: éljen. „Kátsunk” = kiáltsunk.

Eljöttem én jó este

2. Hogy ágyamból felkelék, felkelék, — álmomból felserkenék, — (István) jut az eszembe, — (István) jut az eszembe.

3. (István), ki vagy ez házban, ez házban, — nyisd meg szived valóban, — hallgass mi szavainkra, — szíves kívánságunkra.

4. (Istvánt) az Úr éltesse, éltesse, — hírét-nevét nevelje, — szomorúság ne érje, — éltét messze kerülje.

Próza: Békességgel most e reggel köszöntünk e házhoz, — szomorúság, nyomorúság tőle messze szálljon, — a szép csillag vígan villog az ő karikája, — felvirradtunk víg órára, Istvánnak napjára. —

(Kicsit várakoznak, aztán ajándékot kérnek:) Add ki gazda, add ki, — amit akarsz adni, — nem csak itt kell lenni, — tovább is kell menni.

(Elköszönnek:) Adjon Isten bort, búzát, barackot, kurta farkú malacot, szekerükbe kereket, csutorába feneket, hogy ihassunk eleget az István egészségére!

Eljöttem én jó este

Eljöttem én jó este

Eljöttem én jó este

Eljöttem én jó este

A magyar parasztság ugyan nem szereti a körülményeskedést, de van öröklött érzéke az ünnepélyességhez. Éppen abban mutatkozik meg ez az érzék, hogy nem válik merevvé, egyesíteni tudja a természetességet a szertartásossággal. Külön megemlítendő: a hagyományőrző vidékeken fennmaradt szólni-tudás. Egy-egy keresztelő, lakodalom, névnap, közös lakoma alkalmával a házigazda vagy illetékes vendég rögtönzötten is el tudta mondani a kellő köszöntés szavait (pl. pohárköszöntőt) olyan stílusban, — gyakran igen elegáns körmondatokban —, mely egy régi magyar szónoki kultúrának utolsó maradványa. De szinte minden ilyen rítus végén megtalálható (a viszontválaszok után, már az adománykéréshez és vendégeléshez kapcsolódóan) az a hangulatváltás, mely feloldja az ünnepélyességet. — A fenti dallam a névnapköszöntők legrégibb zenei rétegéhez tartozik.

Vagyon az égen egy csillag

2. Mért nem akar kend felkelni, — velünk egyet mulatozni? — Kelj fel, kelj fel, ha nem kelsz fel, húzunk fel, — nekünk ilyen legény kell.

3. Az egeknek áldott ura — sohase juttassa búra, — hanem, hanem, hanem víg napokat adjon, — mennyből áldás harmatozzon.

4. Ragyogjon élte fáklyája, — virágozzék zöld pálmája, — néki, néki, néki egész életében, — hogy örökké boldog légyen.

A névnapköszöntők közül kiemelt helye van régi szokáskultúránkban az István és János napok megülésének. Nemcsak azért, mert a régen leggyakoribb magyar férfi keresztnevekhez kapcsolódnak, de azért is, mert a karácsonyi gazdagabb társas élet szokásrendjében kapnak helyet (december 26., 27.).

Házigazda, aluszol-e?

2. Mondd meg, hogy jó szívvel látsz-e? — s házadba bebocsátasz-e? — mert ha nem, megtérünk, — menjünk, honnan jöttünk, — más szállást keresünk.

3. Kívánjuk, Isten éltessen, — mindenben szerencséltessen, — kívánjuk szívesen, — az Isten éltessen, — az Isten éltessen.

4. Virradtál neved napjára, — óhajtott boldog órádra, — kit rég óhajtottál, — most reájutottál, — víg óráján, amen.

A barokk dallamépítkezés kedves példája: ismételt kezdősorával, szekvenciázó, tagolt középrészével és rövid, összefoglaló zárósorával.

Sok számos esztendőket vígan elérhess

2. Tenéked minden öröm holtig adassék, — amellé meg semmi bú ne barátkozzék, — légyen éltednek virága mind kinyílt, — szíved ne szenvedjen semmi sebes nyílt.

3. Míglen az egek várát nyilván szemlélhesd, — ott aztán az életet jobbal cserélhesd, — az Úr a boldog életben részt adjon, — a szentek serge közükbe fogadjon, fogadjon!

A verbunkost előkészítő XVII-XVIII. századi tánczene stílusában megszólaló dallam.

Most érkeztünk ez helyre

2. Áldás szálljon ez házra, — ez háznak gazdájára, — mink eljöttünk virrasztani — X. napjára.

3. Parnasszusnak hegye reng, — Helikonnak völgye peng, — a múzsáknak víg tábora — énekléstől zeng.

4. Reng a föld, ahol állunk, — mert itt egy X.-t látunk, — kinek neve X.Y., — ki előtt állunk.

A történeti előzményekből érthető, ha „népi” névnapköszöntő anyagunkat át- meg átjárják deákos, az iskolai kultúrából beszivárgott motívumok, fordulatok. Parnasszus és Helikon: Apollónak és a Múzsáknak szentelt ókori helyek, ezért a művészetek isteni ihletőinek hajlékai. (A „Helikon” a magyar deákos irodalomban olyan helynek lett jelképes neve, melyben a múzsák, a műveltség megtelepedésével egy értelmes, derűs, emberi életmód alakul ki, pl. a művelt Festetich gróf keszthelyi „Helikona”.) A névnapköszöntők ezeket fölemlítve azt jelzik, hogy szerény képességeik szerint egy egyetemesebb örömnek követei, a múzsák hangjának közvetítői az ünneplő közösségben.

Serkenj fel, lantos

2. Áldd meg, Úristen e háznak gazdáját, segítsd mindenkor ő igaz szándékát, — a paradicsomban, dicső mennyországban — örökké, ámen.

II.l. Rectius vives Licini nequ’ altum — semper urgendo, neque dum procellas — cautus horrescis, nimium premendo — litus iniqum, litus iniqum.

2. Auream quisquis mediocritatem — diligit, tutus caret obsoleti — sordibus tecti, caret invidenda — sobrius aula, sobrius aula.

3. Saepius ventis agigatur ingens — pinus, et celsae graviore casu — decidunt turres, feriuntque summos — fulgura montes, fulgura montes. (Horatius).

Rectius vives Licini nequ’ altum

Az egyik legősibb és legelegánsabb versformának, a szaffikumnak származéka. Az eredetileg időmértékes antik versképlet (Sappho görög költőnő nevéhez fűződik): (háromszor)a középkorban és a későbbi századokban ilyen ütemezett változatban is tovább élt: (háromszor)

Szótagszámképlete tehát 3x11 (5 + 6), majd 5. Ez a képlete a Horatius-óda Kodály által feldolgozott diák-dallamának, csak éppen az utolsó sor megismétlődik. A forma élénkítésére olykor a harmadik sort kettéosztják (5 + 5 vagy 6 + 6); így az egész képlet: 11,11,10,5 vagy 11,11,12,6.

Az estvéli hajnalcsillag fölkelése

2. Beborulásával azért tisztogatja, — sugárit a szép hold nagy kedvvel mutatja.

3. Azért hát serkenj fel estvéli álmodból, — készítsd citerádat régi szokásodból.

4. Melyet veregettél gyakran vígasságból, — hogy szomorú szíved kivegyed a búból.

5. Nincs is most itt helye annak a nagy búnak, — mivel szép csillaga feljött a Jánosnak.

6. Az Isten éltesse a Jánost sokára, — ne legyen lelkének soha semmi kára.

7. Fejinél lobogjon üdvösség zászlója, — ez az én szívemnek teljes kívánsága.

Középkori sequentia-dallam („Mittit ad Virginem”) származéka. Az eredetileg ötsoros dallam a magyar nyelvű közhasználatban négysorossá vonódott össze, a fordulatok egyszerűbbek lettek és stílusban is modernizálódtak. Jelen formájában a XVII-XVIII. század terméke lehet.

Serkenj fel, kegyes nép

2. Ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltözik, — liliom rózsával meg is törülközik.

3. Amennyi fűszál van a tarka mezőbe’, — annyi áldás szálljon N. fejére.

Próza: Méltó, hogy ez napon N. örüljön, a bút félretegye, örömbe merüljön, mert ma nevenapja csillaga felderült, a rég óhajtott névnap előkerült. Éljen hát sok időt, sok ezer napokat, bú és bánat nélkül töltse el azokat, szívemből kívánom!

Az előző dallam rokona. A névnapköszöntőhöz szervesen hozzátartozik a dalt követő dikció. (Ha egy dalhoz külön nem közlünk, a másik mellől átvehető.) Amúgy is fontos lenne, hogy ilyen szövegek fölelevenítése is segítse egy tagolt, zengő prózai beszédmodor újbóli elterjesztését.

KÉT FÜGGELÉK

Iskolai köszöntő dal ünnepélyes alkalmakra:

Tele szívünk örömmel, rajta, vigadjunk

2. Éljen bölcs igazgatónk számos éven át, — ne ízlelje sohase a bú poharát, R. rajta, rajta…

3. Éljen a tanári kar boldogan, vígan, — bő része legyen az ég s föld áldásiban, R. rajta, rajta…

Újkori dallam; szövege XVIII-XIX. századi iskolai hangulatot áraszt.

Éjjeliőr-kiáltás:

Kelj föl, ki voltál szép leány

2. Tűzre, vízre vigyázzatok, — hogy károkat ne valljatok, — hogy károkat ne valljatok.

3. Tízet ütött már az óra, — nincsen írva homlokodra, — mire virradsz fel holnapra.

4. Hallja meg e háznak ura, — tizenegyet vert az óra, — hallja meg e háznak ura.

5. Éjfél után ütött egyet, — már egy nappal értünk többet, — éjfél után ütött egyet.

6. Éjfél után óra kettő, — segítsen meg a teremtő, — éjfél után óra kettő.

7. Éjfél után óra három, — aludjatok, én nem bánom, — de én tovább már nem járom.

8. Négyet ütött már az óra, — ébredj, ébredj kakasszóra, — négyet ütött már az óra.

II.l. Kelj fel, ki voltál szép leány, — e fényes napnak hajnalán, — e szép hajnalnak harmatján.

2. Kelj fel, tedd fel te kontyodat, — már el ne mondjad gondodat, — Isten adta kívánt jódat.

Kelj föl, ki voltál szép leány

Kelj föl, ki voltál szép leány

Kelj föl, ki voltál szép leány

Ugyan nem a köszöntők közé tartozik, de rokon velük abban, hogy a zene társadalmi-polgári életben betöltött szerepének tanúja. A magyar falvakban egészen századunk közepéig, korábban a kisvárosokban is, maga a lakosság keresett és alkalmazott az éjszakai csendre, biztonságra felvigyázó őröket. Ezeknek meghatározott útvonalon kellett (fokossal, lámpával fölszerelve) végigjárni a falut. Óránkénti kiáltásuk megnyugtatta a lakosokat afelől, hogy őrük szolgálatban van. Éjfélkor — a szellemek órájában — az őr nem kiált. — A dallam régi középkori „Hajnal-ének” változata. Eredeti szövegfunkcióját érzékelteti a XVII. századi „Kelj fel, ki voltál…” és a XVI. századtól kezdve mindmáig népszerű egyházi változat („Ó fényességes szép Hajnal”), ádvent-hajnali Mária-ének. Ezek a dallamosabban alakított változatok — A és C —, míg az erdélyi forma — B változat — közelebb áll az éjjeliőrök kiáltás-dallamához.