Ugrás a tartalomhoz

A magyar dal könyve

Dobszay László

Hagyományok Háza; Timp Kiadó

6. fejezet - V. IVÓNÓTÁK

6. fejezet - V. IVÓNÓTÁK

Tartalom

A király „conbibator”-ának, ivótársának lenni a középkorban megtisztelő címet jelentett. Miért? Mert az együtt-ivás, legalábbis elvileg, nem egyszerűen borfogyasztást jelentett, hanem a férfitársaságok kötetlenebb együttlétét, a beszélgetések, híradások lehetőségét, események megtárgyalását, közben akár hősénekek vagy más tanulságos énekelt történetek meghallgatását is.

Az ivás akkor válik emberhez méltó eseménnyé, ha kultúrája van. Az ivónóták egyrészt az éneklésnek alkalomhoz illő tárgyai, másrészt magának az ivásnak mértéket adó szabályozói, hiszen a régi szokás szerint a kancsó körbejár, s a következő ivóra csak meghatározott rendben, ivásának a dal által meghatározott ideje szerint kerül sor. Ahogy a jó szőlőtermő földek évszázados kultúra eredményei, úgy a bor is akkor „vidámítja az ember szívét”, ha együttfogyasztása kultúrával átjárt tevékenység: a közösség emberies megnyilvánulásaival, tréfával, barátkozással, szertartásossággal, művészettel valamiképpen egybekapcsolódik.

Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonba

2. Szépen illik a sült kappan a cintál-rahha-rahha-rahhaha, — jó bort mérnek Füreden és Kaposvár-bahha-rahha-rahhaha, — igyál, jó barátom, tőled nem sajnálom, — sokáig é-hhé-réhhé-réhhéhélj!

3. Addig kell a vasat verni, amíg tü-zehhe-rehhe-rehhehes, — semmit sem ér olyan hordó, amely ü-rehhe-rehhe-rehhehes, — kell hát bele tenni, ki kell aztán venni, — ha szüksé-gehhe-rehhe-rehhehes!

Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonba

Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonba

Hosszú kezdősor, mely megismétlődik; ezután rövid motívumok ismételgetése, végül az első sorra visszaütő, de rövid, csattanós zárósor: ez a formaképlet különösen XVII. századi irodalmunkban jött divatba. Az „Ó mely sok hal” szöveg stílusa, egyes fordulatai nyelvileg is emlékeztetnek a XVII. századi daloskönyvekben található énekekre. Mivel e szöveg mindig ezt a dallamot hozza magával, talán a dallamot is a XVII. század tájáról valónak tarthatjuk. A népdalokról többnyire igen nehéz kideríteni, mikor keletkeztek; eredetük meghatározásában sokszor csak stíluselemző megfigyelésekre támaszkodhatunk.

Dunaparton van egy malom

2. Imolácsi, mamolácsi, — most iszik a Péter bácsi, ejeha! — ha ivott a Péter bácsi, — igyék hát a Bódi bácsi, ejeha!

3. Esik eső, bugyborékol, — szól a kakas, kukorékol, ejeha! — ez a kakas nem jó kakas, — éjfélre szól, hajnal hasad, ejeha!

4. Uccu kislány, ugorj egyet, — ne sajnáld a cipellődet, ejeha! — ha elszakad, újat veszek, — mégis csak a tied leszek, ejeha!

5. Beteg asszony, fáradt legény, — húzd meg nekem, cigánylegény, ejeha! — várj egy kicsit, ha jól lakom, — majd a talpad alá rakom, ejeha!

Dunaparton van egy malom

Dunaparton van egy malom

Dunaparton van egy malom

Szintén a XVI-XVII. században jött divatba irodalmunkban és zenénkben az olyan hármas tagolású, hosszú sor, melyet „a-a-x” képlettel jelölhetünk: egymáshoz kapcsolódó, egymásra rímelő motívumpár, melyet egy eltérő (kissé hosszabb vagy rövidebb) harmadik elem zár le. Legismertebb példája a „Balassi-verssor” (6 + 6 + 7), de más szótagszám-megoldásban is előfordul. Szabályosan kvintváltó népdalaink között van egy nem nagy, de szilárd és jellegzetes csoport, mely így alakítja a dal előtagját, majd kvintváltással megismétli a képletet. Dalunkban a rövid „x” tag az „ejeha”.

Hozz bort, kocsmárosné!

2. A szilágyi utca tiszta kukorica, — tele van szép lánnyal, ihajna, — szőkével, barnával, igaz a’.

3. Köztük van a babám, nincs is annak párja, — a vállamra borul, ihajna, — megölel, megcsókol, igaz a’.

Hozz bort, kocsmárosné!

Népszerű ivónóta, számos múlt századi főljegyzésben is ismert. Érdekes a hangnem: az első nagysor (melynek ismétlése tetszőleges, „ad libitum”) fríg vagy plagális moll jellegű (d’-b-á-g-d); melynek alsó szakasza a dal második felében önállósul, s dúr-pentachord színezete mintha feledtetné a d valódi értelmét.

Igyál, most van benne

2. Igyál, jó barátom! — néked ezt kívánom. — Meginnád még, torkos kutya…

3. János a te neved, — annak mondnak téged, — ej, de még a Tiszán túl is, —- ej, de még a Dunán túl is — híred van tenéked!

Az ivónóták egyik csoportjának jellegzetes formája és előadási módja: nagyívű, dallamos kezdősor — nagy hangon, széles tempóban énekelve; a sor megismétlődik; új, aprózott motívum — gyorsabb tempóban, kissé „hanyagabb” énekléssel, többszöri, esetleg rögtönzött számú ismétléssel; végül kissé lassított, rövid zárósor.

Vörös bor nem drága

2. Ne búsulj, angyalom, — van még egy forintom, — Hej! kit kerestem szövésemmel, fonásommal, varrásommal, fótozgattam, azt is a számodra hagytam: — mulasd el, nem bánom!

3. Igyál, most van benne, — most van módod benne, — Hej! meginnád még torkos kutya, pénteken is, szombaton is, kis széken is, nagy széken is, bundás kutya bőréből is, — hogyha lenne benne.

Vörös bor nem drága

Vörös bor nem drága

Vörös bor nem drága

Vörös bor nem drága

Formája a 241. sz.-al egyezik. Az „aprája” motívum itt is kötetlenül ismétlődik, leleményes újabb szövegelemekkel akár rögtönzötten bővíthető. — Itce, messző = régi űrmértékek; vers = régi nyelvünkben egy hosszabb „tételnek” — akár például a harangozásnak — egy szakasza.

Elmégy rózsám? el biz én

2. A doktor is azt mondta, — vizet ne igyam soha, — mert a vízben béka van, — életemnek vége van. (A 3-4. dallamsorra:) Bort igyam én, nem vizet, — ez vidámít engemet.

Elmégy rózsám? el biz én

Adott Isten szekeret

Elmégy rózsám? el biz én

Főhangjai: 1-tm / l-tm / r-s / 1-m. Egy nagyobb dallamcsaládunkra jellemző zenei gondolat, vö. például a 156., 591., 293., 582. stb. sz. dalokkal.

Vasárnap mulatni

2. Csütörtökön aludni, — pénteken fölkelni, — ej, szombaton délután estefelé megkérdezni: édes gazdám, — mit fogunk dolgozni?

3. Bár mindig úgy vóna, — hogy vasárnap vóna, — ej, minden szógalegény — kedvére mulatna.

II.1. Igyunk itt, mert van mit, — jó ember lakik itt, — hej, nem csörög, nem csattog, — elmulathatunk itt.

2. Haragszik a gazda, — hogy mi itt mulatunk, — hej, vigye jel a házát, — de mi jitt maradunk.

3. Uccu, édes vendég, — úgy szeretlek, hogy még! — Hej, kinyitom az ajtót, — kilöklek, ha nem mégy!

Vasárnap mulatni

Ritmusát vessük össze a 242. számmal! Valószínűleg irodalmi jellegű szöveg népi átvétele; francia dalok közt is megtalálható.

Hej, a mohi hegy borának

2. Hej, eladtam magyar pénzen virágszarvú ökröm, — szántani kellene, nincs min, szép telkem, örököm, — sem ökör, sem bankó, hallod-e te Jankó? — igen sok pénz nem jó, pallag a rozs-talló.

Kezdősorát vő. a 240. daléval. Szintén diákos-félirodalmi költészet emléke lehet. Bár a szöveg értelme nagyjából sejthető (eladott telek, ökör, borra költött pénz), az egymáshoz fűzésben van valami hevenyészettség, szinte játékos értelmetlenség, mely jól illik a műfajhoz.

Üres a pohár

2. Másik is üres, — nincsen tele, nincsen tele, — hej, Z. V. töltsed tele, töltsed tele!

3. Hej, koma, koma, — ne hívj haza, ne hívj haza, — a pohár tele, — ne hívj engem hazafele!

II.1. Hej, Luca Panna — megy a kútra, megy a kútra, — hej, piros almát — hint az útra, hint az útra.

2. Hej, aki aztat — fölkapkodja, fölkapkodja, — hej, azé lesz a — Luca Panna, Luca Panna.

3. Hej, ez a barna — felkapkodta, felkapkodta, — hej, ezé lesz a — Luca Panna, Luca Panna.

Hej, Luca, Panna

Szlovák eredetű dallam. Szlovák változatok mellett Nyitra megyei magyar adatunk is van, s följegyezte egy múlt századi dalosgyűjtemény összeállítója is (Limbay Elemér, 1880 táján).

Cinege, cinege

2. Borom a szőlőbe, — magam a pincébe, — pohár a kezembe, — bort iszom belőle.

Cinege, cinege

Cinege, cinege

E dallam többféle szöveggel ismert, ivónóta-szövege alkalmi ráhúzás. Érdekes a dallam hangnemi szerkezete: a felső d’ hang alá tercek rétegződnek, az alsó d-nek pedig fölébe. A d’-h-g és d-f-á hangcsoportok összehangzásának élessége több „dór” dallamtípusunkban megfigyelhető.

Áldott maróti bor

2. Bárcsak a sivatag — homokos hegyeken — támadna ily forrás — csak egy is, ha több nem.

3. De sok ember menne — arra a forrásra, — jól megszíná magát — pióca módjára.

Az ereszkedő dúr dallamok a későközépkorban Európa-szerte népszerűek voltak. Nálunk nagyobb tömegben valószínűleg csak a XVIII—XIX. században terjedtek el, olykor akár kvintváltó szerkezettel párosítva, mint itt is. Az 1750 utáni diákmelodiáriumokban tucatszám található ilyen — meglehetősen egyszerű, néha már-már együgyű — skálázós dúr-kvintváltás.

Ezt a pohárt kiiszom, éljen a barátság!

2. Ez a pohár bujdosik, éljen a barátság, — kézről kézre adatik, éljen a barátság! R.

3. Nosza pajtás, tölts innom, éljen a barátság, — feljebb töltsed poharom, éljen a barátság! R.

4. Nosza pajtás, fogd meg hát, éljen a barátság, — éljen, éljen, éljen az igazi barátság! R.

5. Nosza pajtás, koccintsunk, éljen a barátság, — nosza pajtás, igyunk hát, éljen a barátság. R.

6. (Az ivó:) S az én torkom nem rozsdás, éljen a barátság, — megihatja úgy mint más, éljen a barátság! R.

7. Kezemben van a pohár, borral van megtöltve, — hogyha nem haragusznak, iszom is belőle, — nekem bizony jól esnék, a többiek nem lesnék, bizony bátor lennék!

8. (A többiek:) Nosza pajtás, tedd le már, éljen a barátság, — nosza pajtás, ereszd már, éljen a barátság! R.

9. Hát te hangász, mitt hallgatsz? húzd el a verbunkkal. — hogy vígan mulathassunk, szíves barátsággal. — Húzd rá, húzd rá szaporán, menjen ki-ki a során, — járjuk el a táncot!

Németből magyarra fordított, a múlt században népszerűvé lett ivónóta. Német formáját lásd Magyar Népzene Tára IIIA: 378. oldal. Megvannak szlovák, morva, délszláv változatai, egyszóval igazi „monarchiás” hagyaték. Tanulságos azt is látni azonban, hogyan tette magáévá, mit változtatott rajta a magyar formaérzék. — Ha valóban a versszakok diktálják az ivás menetét, ha minden egyes ivónál végigjátsszák, játékos formában ugyancsak mértéket szabott az ének az ivás tempójának!

Á, Á, Á, itt a teli csutora

2. E, E, E, adjuk egymás kezibe! — Hadd folyjon ki izibe, ami szorult közibe. — E, E, E, adjuk egymás kezibe!

3. I, I, I, meg kell szépen ölelni, — szánkhoz jól fölemelni és belőle jót inni. — I, I, I, meg kell szépen ölelni.

4. Ó, Ó, Ó. ember kívánja, nem ló. — Jó az új is, mint az ó, ember kívánja, nem ló. — Ó, Ó, Ó, ember kívánja, nem ló.

5. U, U, U, fölvidul a szomorú: — ha hiszik, ha nem hiszik, hogyha ebből jót iszik. — U, U, U, fölvidul a szomorú.

Á, Á, Á, itt a teli csutora

Á, Á, Á, itt a teli csutora

Az ABC-s ivónóták egyrészt nyilvánvalóan az elmúlt századok vígkedvű diáktársaságait idézik föl, másrészt a tudálékosság és játékosság furcsa keveréke ugyanúgy hat, mint az a XX. századi könyv, amelynek le lehet csavarni a nyakát s egyáltalán nem tudást szívni belőle… Érdekes e dalok formája is: az ABC-t tartalmazó rövid kezdőmotívum — kis ismétlésekkel, motívum-játékokkal előrehaladó középrész — visszaváltás a kezdősorra. A kétféle anyag néha szinte tüntetően nem illik egybe; itt például a kezdősor tripódiája és a középrész ütempáros sorolása akar ellentétet formálni.

Á B C D, megiszod-é

2. É F G H, fordítsd alá — a kiürült pohárt, mely minél több, nem árt, — É F G H, fordítsd alá!

3. I K L M, nem kímélem — torkomat a bortól, lábamat a portól, — I K L M, nem kímélem.

4. N O P Q, a nagytorkú, — hajtsa fel serlegét, űzze bú fellegét, — N O P Q, a nagytorkú.

5. R S T U, a szomorú, — most ne szomorkodjon, búnak útat adjon, — R S T U, a szomorú.

6. V W Z Zs, nem kell kávé, — gazda borral kínál, — a bor kedvet csinál, — V W Z Zs, nem kell kávé.

7. X Y, adsz-e innom? — enyhítsem torkomat, felejtsem gondomat, — X Y, adsz-e innom?

8. Er Ár Ir Or, szökjünk sógor, — elég volt egy sódor, két-három kupa bor, — Er Ár Ír Or, szökjünk sógor.

Á B C D, megiszod-é

Á B C D, megiszod-é

Á B C D, megiszod-é

A XVIII-XIX. század fordulójáról írásos feljegyzésünk is van róla. Latin szöveggel is énekelték. Ez a kormeghatározás az egész dalra is nagyjából elfogadható. A kis motívumok elegáns szövése, az egész formajáték valamiképpen a rokokó dalvilágát idézi (vö. 617.).

Ennek a gazdának szép kocsija van

II.l. Mikor masírozunk, kapitány uram? — Mikor masírozunk, kapitány uram? — Holnapután, meg azután, csütörtökön ebéd után, — édes katonám.

2. Mit viszünk az útra, kapitány uram? — Mit viszünk az útra, kapitány uram? — Töltött csirkét, sült malacot, egy kulacs bort, egy kalácsot, — kedves katonám.

Ennek a gazdának szép kocsija van

Bármily igénytelennek látszik e dal motivikája, tekintélyes történelmi rokonsága van. Az alapról kvintre ívelő, majd azt megerősítő kezdősor ismétlődik — utána szekvenciákkal osztott harmadik sor — végül rövid, frappáns zárósor: ilyen formát mutat pl. a XVII. század közismert éneke az „Igaz Messiásról” (529. sz.), s ilyen egyik szép XVIII. századi halottasunk („Ki ragyogni látod élted csillagát”). Persze a szekvenciázó játék még jobban hat az ivónótában; a zárósor pedig egyéni megoldással ugrik ki a szokásos formakeretből, alkalmat adva arra, hogy a kijelölt egyén a szünet alatt kihajtsa poharát.

Megkapáltuk szőlőinket háromízben is

2. Ó én édes feleségem, sohasem bántlak, — sőt lészen gyönyörűségem, táncba is rántlak, — mit epeszted így magadat? a kancsó tele, — dob’ pokolba a kontyodat, igyál belüle!

A négy hosszú sor elrendezése — főként a 3-4. sor — dúr kanásznótáinkra emlékeztet, eltér azonban azok szokásától a kis motivikus elemek játéka: a kezdősor első motívuma tükörmozgásban ismétlődik, majd ismét alapformájában vezet a sorzárlathoz; a harmadik sor kis-szekvenciával kezdődik, majd a terclépést a kvint fölé dobva kitágítja az ambitust; a negyedik sor mintegy ezt folytatva magasabbról indul és végig szekvenciázva éri el az alapot. Szabolcsi Bence kimutatta, hogy az ilyen kis-motívum szövéssel fölépített dúrdallamok XVIII. század végi újdonságok a magyar dalhagyományban.

Kocsmaajtó nyitogató

2. Szőllő volt ennek a neve, — zöld volt ennek a levele, — bor ez, bor ez…

3. Ha asszony iszik belőle, — félreáll a kontya tőle, — bor ez, bor ez…

A mereven szekvenciázó kisambitusú dúrdallamok általában újkori réteget alkotnak a magyar dalkincsben (vö. 232. stb. számmal).

Száraz kút a gégém csapja

2. A szőllősbe volt határom, — s eladtam a tavaly nyáron, — s az ára, az ára — torkomon lesóvárga.

3. A kocsmában igen régen — kikopott az emberségem, — adsza ne, adsza ne, — ilyen szókkal főznek le.

4. Hm, biz az nem tréfa volna, — a felhőből hogyha folyna — boreső, boreső, — volna itt a bökkenő!

5. Hátha könnyeimnek árja — uram bocsá! borrá válna: — akkor még, akkor még, — hej, akkor többet sírnék.

Száraz kút a gégém csapja

Az efféle, kissé erőltetetten kedélyes szövegekből a múlt századi népies (valójában a kisnemesi-úri mulatásokhoz szolgáló) dalok hangulata érezhető ki (lásd Petőfi: Szomjas ember tűnődése). Hiába az 1. versszak hasonlata, a versben megszólaló „népi figura”, a 4-5. versszak beszédstílusa, mindez inkább a jelmezhez tartozik. Ugyanakkor nem tagadható, van valamiféle egységes stílusa, megbocsátható szemtelen kedvessége — nem csoda, hogy az ilyen népies dalokat a nép is szívesen átvette.

Ácsi, ácsi, csimulácsi

2. (Az ismétlőjel után kezdjük a dallamot:) XY. iszik most, — annak örvendezzünk most, — gége-gége-gégére (ismételgetve, amíg iszik, végül:) váljék egészségére ez a jó bor!

Persze a dal nem több, mint egyfajta „hülyéskedés” — de ügyes eszközökkel zeneivé formálva. A kezdősor tripódiája, súlyos ritmuszárlata, kvartlépése hivataloskodó vagy amolyan darabos-játszi-ünnepélyes bejelentés; a szekvencia kevésbé jellegzetes dallam, de jól vezet rá a kiemelt pontra; amaz pedig ügyesen vissza a kezdőmotívumra, mely a ritmus variálásával ismétlődik, visszaidézi a kezdősort. Nem igazi művészet ez persze, de jól használ művészi eszközöket arra, hogy a játékot ízesebbé tegye.

Ez ivott, az ivott, az meg szomorkodik

A dal többféle tempóárnyalatot fűz össze. A kezdő sor széles, éneklős, különösen az utolsó ütem lelépésénél; a következő sor meglendülését hirtelen megállítja a „haj!”; a „gére, gére” mintegy giusto pörgeti le a dal hátralévő részét. Mindez összehangolódik a „cselekménnyel”: az első sor megénekli az átvezetést egyik ivótól a másikig, a második sor kijelöli az új ivót; a koronánál kezébe adja a kancsót, időt enged a felkészülésre; azután kezdhet inni, de nem tovább, mint a dal engedi. A formát vö. a 241-242. számúval.

Minden nap, minden nap jó borral kell élni

2. Omni die, omni die vinum est bibendum, — ./. — toties, quoties, toties, quoties — vinum est bibendum.

3. Alle Tag, alle Tag muss mann Weine trinken, — ./. — so viel, wie viel, so viel, wie viel — muss mann Weine trinken.

4. Kázsdi den, kázsdi den nápies me vino, — ./. — toiko, koliko, toiko, koliko — napies me vino.

5. Je buzse, je buzse dobro vino pitye, — ./. — aliga, toliga, aliga, toliga — dobro vino pitye.

6. Csárulesz, csárulesz diksa veres móres, — ./. — kugyulesz, gungyulesz, kugyulesz, gungyulesz — diksa veres móres.

Tréfásan felvonul minden nyelv e játékban, mely e tág hazában együtt élt, s ismert volt a múlt század elején: a magyaron kívül az iskolázottak latin „anyanyelve”, az uralkodóháznak és hivatalnokainak, meg az országba telepedett németeknek nyelve, sőt a szláv nemzetiségeken kívül a cigányoké is.

Már én többet nem

2. Azért is iszom, azért is iszom, — azért is iszom, az angyalát! — én fizetem meg a bor árát!

3. Megálljon kend, hó! enyém kocsi, ló, — eladjuk a gyeplőt, hámot, — éljünk egy kis jó világot.

4. Megálljon kend, hó! enyém kocsi, ló, — kifogom a csálés lovamat, — kihúzatom véle magamat.

5. Három meg kettő, huncut a jegyző, — hát a bíró hogy ne volna, — mikor a jegyző tanítja.

6. Négy meg kettő hat, berúgott a pap, — részeg az Isten szolgája, — azér’ szaladt széjjel a nyája.

7. Elmehetünk, gyi! nincs már mit inni, — maradt még egy rongyos bankóm, — azt is a csárdásnak adom.

Már én többet nem

Szívesen emlegetjük a magyar nép zenei hagyományőrzését. De tudni kell, hogy míg régi szép népdalainkat sokszor már csak a feledés előtti utolsó pillanatban találták meg gyűjtőink, igazán élőnek bizonyultak a múlt század keveset érő, de népszerű műdalai. Tetszik-nem tetszik, népünk ezeket legalább annyira tudta és élvezte, mint saját értékesebb hagyományát. Persze ezek közt is van jobb és van rosszabb; az előbbiek alkalmasak arra, hogy felidézzék a magyar zenetörténetnek egy furcsa szakaszát, a XIX. századi daltermést — legalábbis annak egyik rétegét. A közülük való mulató-nóták szövege többnyire ilyen erőltetetten duhaj, hogy az énekes önmagát és társait a nagy hangulatba mindjobban beleheccelje — olykor már a jó ízlés határát súrolva.