Ugrás a tartalomhoz

A magyar dal könyve

Dobszay László

Hagyományok Háza; Timp Kiadó

1. fejezet - BEVEZETÉS

1. fejezet - BEVEZETÉS

Tartalom

Az utolsó olyan antológikus összeállítás, mely a magyar dalkultúra egészéről akart képet adni: a közel negyven éve megjelent „Iskolai Énekgyűjtemény”. Azóta a dalkincs több évtizedes kutatása jelentős gazdagodást hozott. A népdalok szervezett gyűjtésének eredményei lehetővé teszik, hogy jóval nagyobb anyagból válogassunk; mérlegelhessük, melyik változat képviselné legjobban az egyes dallamtípusokat; új, értékes típusokat ismertünk meg, s gazdagodott képünk a népzene stílusait illetően is. Szabolcsi Bencének, majd a magyar zenetörténet más kutatóinak jóvoltából szinte teljes áttekintésünk van már az írásban fennmaradt történeti dallamokról; jelentőségük is világosabban kiemelkedik; mélyebb megismerésükhöz vezetett a népzenével való összevetés; a különféle irányzatok, stílusok, azok művelődéstörténeti szerepe is jobban kirajzolódott.

Így hát nemcsak mennyiségi tekintetben vagyunk előnyösebb helyzetben, hanem a magyar dal történelmének súlypontjai, arányai, a rétegek és stílusok egymáshoz való viszonya, továbbá a dallamok irodalmi, néprajzi, funkcionális-műfaji vonatkozásai is tisztábban állnak előttünk, habár nem tekinthetjük a kutatásokat egyik területen sem lezártnak. Indokolt tehát egy olyan új antológia kísérlete, mely nemcsak szép dalok gyűjteménye kíván lenni, hanem összképet is akar adni a magyar melosz fontos területeiről, ezek egymáshoz arányított jelentőségéről.

Ezt ismerte fel néhány éve az Országos Pedagógiai Intézet, amikor egy új „Iskolai Énekgyűjtemény” szerkesztésére megbízást adott. Közben azonban kiderült, hogy a munka jellege, de a vele szemben megnyilvánuló igény is túllép az eredeti tervek határain. Bár az iskolának is szüksége van új alapgyűjteményre, de a nagyközönség is igényel egy ilyen eligazítást, sőt sokszor érezzük azt, hogy a külföld számára is képet kellene adni dallamkultúránkról. Nagy önzetlenségről tanúskodott az Országos Pedagógiai Intézet, amikor lemondott a Zeneműkiadó javára a közreadásról, hogy így ne szűk körben forgó alapgyűjteményként, hanem az iskolában és az iskolán kívül egyaránt hatóképes antológiaként lásson napvilágot gyűjteményünk. A szerző kötelessége megköszönni az OPI kezdeményező buzgóságát és támogatását ez ügyben. Úgy hisszük, a vállalkozás — tárgya révén, a kivitel tökéletlenségei ellenére — egyben illő centenáriumi tiszteletadás a Mester előtt, aki mind népzenében, mind zenetörténetben, mind pedig a kettő együttszemlélésében ihletője és példaképe minden etárgyú törekvésnek.

1. A válogatás. A „Magyar Dal Könyve” cím jelzi gyűjteményünk határait. A „magyar” megjelölés azonban nem szigorú kizáró értelemben veendő. Olykor idegenből jött vagy idegen hatás alatt keletkezett dallamok is beépültek a magyar zenei gyakorlatba. Még a nyelv sem szab mindig határt: a középkor világában a latin nyelvet éppoly sajátjának érezte a magyar énekes, mint anyanyelvét; s elképzelhető-e zenekultúránk a XVII-XVIII. századi diák-kultúra emlékei nélkül, emezek viszont a diákos latin énekek nélkül? Szerepükre legalább egy-két példával emlékeztetnünk kellett.

A „dal” megjelölés elsősorban a vokális megszólaltatásra utal, tehát elhatárolja anyagunktól az instrumentális ihletésű zenei örökséget. Utal arra is, hogy a darab lényege megragadható egy szólamban (esetleg: egy dallamvezető szólamban), formája és mondanivalója kísérő szólam nélkül is kibontakozik. Nem zárhattuk ki a magyar dallamosságot reprezentáló gyűjteményből azokat a műfajokat, melyek ugyan szoros értelemben nem dalszerűek, de a magyar dallamosság összképéhez hozzátartoznak (pl. recitatív, sirató, ütempáros mondóka).

A válogatásnál törekedtünk arra, hogy a magyar dallamosság valamennyi jelentős, értékes rétegéből ízelítőt adjunk, valóban összkép bontakozzék ki. Olykor meg kellett elégednünk — történetileg ugyan jelentős, de kevésbé értékes rétegek esetében — egy-két mintapéldával. A belső arányok ennélfogva nem felelnek meg teljesen a tudományosan igazolt számarányoknak.

Szerepet játszottak a válogatásnál zenén kívüli, de művelődésünket nagyon is jellemző szempontok: a magyar dal irodalmi vonatkozásainak, régi szokás-kultúránkhoz való viszonyának bemutatása, ha nem is tudományos teljességgel, de legalább érzékeltetve. — A válogatás figyelemmel volt a pedagógia és ismeretterjesztés kívánalmaira is. A dallamalakok és szövegek kiválasztása, a sorrendbe állítás, ciklusokba komponálás, a könnyebb és igényesebb típusok aránya pedagógiai megfontolásokból következik. De ez a pedagógiai szempont mégsem ultima ratio, s főképpen nem fogadhattuk el a pedagógiában gyakran tapasztalható bátortalan és igénytelen leszűkítéseket.

Legfőbb válogató szempont azonban az esztétikai: szép, megjegyzésre érdemes dallamokat akartunk adni. Nem egyenlő művészi értékűek persze a tételek, de mindig ízléses, természetes s valamely jellegzetes arculatot, karakterisztikumot hordozó példák.

A válogatás több mint 600 dallamtípust eredményezett. Lehet, hogy ezt egyesek soknak tartják. (Az Iskolai Énekgyűjtemény is 630 dalt adott!) Tekintetbe véve azonban az antológia sokirányú feladatát (különböző iskolatípusok, társas éneklés, magyar zenetörténeti illusztráció, művelődéstörténeti adalékok), bővítenünk kellett az anyagot. Az iskola számára meg éppen fontosnak tartjuk e bővebb válogatást, mert a sokféle, túlságosan elburjánzott gyakorló példák helyett szeretnénk újból középpontba állítani azt, ami a legfontosabb: az emlékeinkbe, érzékeinkbe, ízlésünkbe beivódó zenei értékeket. Ideje, hogy egy új dalgyűjtemény ismét főhelyre helyezze magát az értékes dalanyagot, s mintegy kihívásul szolgáljon a pedagógiának, hogy módszereit annak szolgálatába állítsa; nézeteit, eljárásait, eredményeit ennek fényében ellenőrizze. Biztosak vagyunk benne, hogy ha az énekoktatás központjába újból a dalanyag kerül, akkor a mai daltudást jócskán meghaladó zenei emlékképet vehet föl a tanulás évei alatt a növendék.

A népzenei válogatásnál az MTA Zenetudományi Intézet népzenei gyűjteményének teljes anyagára támaszkodhattunk (kivéve a még rendezés alatt álló újstílust), a zenetörténeti dallamok kiválasztásához pedig saját kutatásainkon kívül kitűnő gyűjtemények állnak ma már rendelkezésre. (A legfontosabbak: Szabolcsi B. példagyűjteménye a Magyar Zenetörténet Kézikönyvében, továbbá a Régi Magyar Dallamok Tára I. és II. kötete.)

2. A dallam főalakja. A fönt említett népzenei gyűjtemény lehetővé tette, hogy az egyes dallamtípusok eddig beosztott valamennyi alakját végigvizsgálva választhassuk ki a terjesztésre ajánlott formát. Ha ennek fényében igazolódott az eddig terjesztett, közismert változat, ezt közöltük; olykor azonban kénytelenek voltunk jobbat ajánlani.

Kivételes esetben — az egész gyűjteményben talán csak hatszor-nyolcszor — egy-egy hangot egy másik változat alapján igazítottunk, amint ezt a kritikai jegyzetben mindig regisztráltuk is. A közlésmódot a népszerűsítő kiadványok szokása szerint, külön megjegyzés nélkül egyszerűsítettük: a komplikált lejegyzéseket olvashatóbb alakra hoztuk, az apróbb ritmus-különbségeket nem jelöltük, az ékítéseket elhagytuk vagy ritkítottuk, egyes ritmus-típusokat lehetőleg egyöntetű kottaképben ábrázoltuk. Törekedtünk ugyanakkor arra is, hogy többféle kottaképet is lásson az olvasó: a redukált, lényegre törekvő lejegyzés mellett hasonló dallamnak gazdagabb lejegyzését is, — nem tarka összevisszaságban, hanem szervesen kifejtve az általános alakból az egyedit. A dallamokat a legelőnyösebb hangfekvés szerint transzponáltuk, de kerültük a népdalhoz és régi dallamokhoz nem illő, keresett hangnemválasztást.

A zenetörténeti forrásokból vett dallamokat is többnyire a mai kottaírási szokásokhoz idomítottuk, pl. a ritmikus alapérték megválasztásában. Olykor a források következetlen s valószínűleg csak értelmezve visszaadható ritmusjelöléseit a ritmus-tipológiából kiolvasható alapszkéma, ill. a népzenében megőrzött előadás szerint módosítottuk. Tekintve, hogy többnyire nyomtatásban hozzáférhető tételekről van szó, az olvasó ezeket az igazításokat maga ellenőrizheti.

3. A szövegek. Szöveg és dallam összepárosítása kényesebb kérdés, mint sokan gondolnák. Nem prozódiai szempontból: e tekintetben sokkal természetesebbek a hagyományadta lehetőségek és határok, mint a 30-as évek óta elterjedt, nagyrészt megalapozatlan és mesterkélt prozódiai dogmákon nevelt közvélemény hinné. Inkább egy tartalmi-stiláris összehangoltság az, ami figyelmet, tudást és ízlést kíván. Egyrészt: nem áll, vagy legalábbis csak ritkán, az az elválaszthatatlan szöveg-dallam kapcsolat, melyre hallgatólagosan számítanak azok, akik a zenét a szövegből akarják magyarázni. A szövegek és dallamok a történet és a népzene tanúsága szerint cserélhetők. De másrészt: nem áll az a kötetlenség, meghatározatlanság, melyet hallgatólagosan föltételeznek azok, akik a számukra valamely okból nem kívánt szövegeket önkényesen cserélgetik vagy pótolják XX. századi közhely-költészettel.

A népdalok esetében a típus és a stílus tanulságai irányítottak el minket. Ha egy dallamhoz valamely okból nem közölhettük saját szövegét, akkor a típusra jellemző, általában műfajilag kötött szöveg-körből választottunk megfelelőt. A zenetörténeti dallamok esetében: egy-egy dallamhoz kapcsolódó nótautalások (lásd például RMDT I-II. szövegjegyzeteit!) alapján jutunk ahhoz a szövegállományhoz, melyből a legmegfelelőbb kiválasztható. Ha ezek közt nem találtunk terjesztésre alkalmasat, a szövegállomány megmutatta, milyen stíluskörben, műfajban, tárgykörben kereshetünk tovább. Igen ritka esetben a dallam művelődéstörténeti értelmét, jelentését mérlegelve választottunk történetileg ugyan nem igazolható, de jellegben odaillő szöveget (pl. humanista metrikus ódák Berzsenyi versekkel).

Az ének hatóerejét növeli, ha minél több versszakkal éneklik. Egy-két versszak alapján — különösen egyes műfajokban — nem lehet érzékelni, mi is akar lenni az ének, miről van benne szó, mire szolgál, mi a műfaja, funkciója. (Egyébként az iskolákban is sokkal biztosabb módja lenne a dallam begyakorlásának, ha hat versszakkal elénekeljük, semmint ha hat gyermek egymás után fölmondja, a tanár pedig mesterséges feladatokkal akarja színesíteni az unalmas ismétlést.) A népdaloknál a típus szöveganyagának átvizsgálása lehetővé tette hosszabb, a műfaj szokásaihoz igazodóan logikus strófa-sorozatok kialakítását, vagy pedig 2., esetleg 3. szövegsorozat hozzáírását. (A szövegváltozatok segítettek abban, hogy tapintatos igazításokkal, sorrendcserékkel a legérthetőbb szövegek kerüljenek a dallamok alá.) A történeti énekeknél inkább a legjellegzetesebb, legszebb versszakok kiválasztása, a hosszú énekek értelemzavar nélküli rövidítése volt a feladat.

A közölt szövegek — meggyőződésünk szerint — nyelvi és irodalmi tekintetben is új, gazdag világot tárnak fel az iskola és a nagyközönség előtt. Károsnak tartjuk, ha ezt a gazdagságot túlságosan leszűkíti a kisszerű iskolás szemlélet. Nyelvi jelenségeket, szavakat, szólásmódokat, gondolatokat, merész kifejezéseket ismerhetünk meg a dalokból, gazdagítva vele gondolatvilágunkat és nyelvérzékünket, mindezt úgy, hogy az éneklés egészen természetessé teszi a megismerési folyamatot.

Tartalmi tekintetben az iskolai oktatás és a terjesztés bizonyos kívánalmait tekintetbe kellett vennünk. (Pl. elhagytuk a népzenében gyakori kryptadikus szövegeket; a vallásos énekköltészet valódi jelentősége nem tükröződik; kevés és rövidített históriás szöveget közlünk, stb.) De nem mehettünk el az alkalmazkodásban addig, hogy a népdalok és történeti énekek témáit, tárgyait, gondolatvilágát meghamisítsuk vagy elhallgassuk. Itt is arra törekedtünk, hogy ha nem is hiteles arányú, mégis valamiféle összkép bontakozzék ki a magyar melosz irodalmi kapcsolatairól. A nyelvjárási alakokat többnyire a köznyelvihez igazítottuk, vagy szelidítettük. Hellyel-közzel a régi szövegeken is módosítottunk az érthetőség vagy énekelhetőség kedvéért (nem nyúlva természetesen irodalmi nagyjaink szövegeihez!). De csak a szükséges mértékig. Nem egyszer pedig meghagytuk — az ismeretek bővítése céljából — az erősebb nyelvjárási sajátságokat vagy irodalmi archaizmusokat is.

4. Kiegészítő dallamok. Egyes dallamokhoz variánsokat is fűztünk. A népdal ismerőinek nem újdonság, hogy egy-egy dallam valódi arculatát csak a variánskör vagy legalábbis a fő variálódási lehetőségek összessége rajzolja meg. Hadd tegye lehetővé ez a néhány változat, hogy az olvasó ne valami kövületszerű népdalt ismerjen meg, hanem legalább megsejtse egy-egy dallam életét, mozgásban lévő világát.

De van a változatközlésnek még egy haszna: meggyőződésünk, hogy a jó kottaolvasás inkább fejleszthető olyan dallamok éneklése által, melynek útvonala, dallamiránya, formája az énekes előtt ismerős, semmint olvasógyakorlatokkal. Ha a zenét tanuló sejti a formát, amibe az új, eltérő részleteket be kell helyeznie, akkor a kottaolvasás nem lesz puszta sillabizálás, melyre utólag próbálunk valami muzikális előadást rárakni, hanem a hangoknak és a hangok értelmének egyidejű leolvasásához vezet.

A kiegészítő dallamokat úgy válogattuk a dallamtípusból — néha a közvetlen szomszédos típusokból — hogy eleinte kisebb, jellegzetesebb hangeltérésekre és ritmus-differenciákra tereljék a figyelmet, majd a jelentősebb, altípus-képző, olykor tonalitást és formát érintő átalakulási irányokat szemléltessük. A variánsok közlése lehetővé teszi azt is, hogy a lényegében azonos dallamok különböző lejegyzésmódját is összehasonlíthassuk. Szükséges ez, mert a népzenében kevésbé járatosak olykor különös zenei értelmet tulajdonítanak egyszerű lejegyzői különbségeknek.

A kiegészítő dallamok használhatók egyszerű olvasógyakorlatnak, szolmizálva vagy anélkül. De énekelhetők a főalak szövegével is. A megadott szövegkezdet csak a szövegtípushoz vagy műfajhoz való viszonyra utal.

5. A kommentárok. Az egyes dalokhoz hosszabb-rövidebb megjegyzéseket fűztünk. Ezek hol a szöveg, hol a dallam, műfaj, szokás, funkció, történeti vonatkozás stb. szempontjából akarják segíteni a megértést. Végső céljuk az, hogy a dalok, melyek eredeti létmódjukat már föladták vagy lassanként föladják, műveltségi kincsként szívódhassanak föl a következő nemzedékek tudatába. Nem törekedtünk viszont arra, hogy minden dalnál minden fontos tudnivalót elmondjunk. Arra számítunk, hogy a kommentárok összességéből, egymásutánjából rajzolódik ki majd egy sokoldalú összkép. — A kötet végén külön jegyzetben adjuk meg az elterjedtségre, tipikus alakra stb. vonatkozó információkat, s a közölt példa kritikai apparátusát. Kommentárjainkat a kötet végén földrajzi és stílustörténeti összefoglaló, valamint zenei mutatók egészítik ki.

6. A gyermekdalok közlésmódja. A szerkesztő a legjobb szakembert, Borsai Ilonát kérte föl és nyerte meg a Gyermekdalok fejezetének megalkotására. Nagy örömünkre szolgált, hogy nem csak kiváló munkát kaptunk tőle, de szemléletmódjában is teljesen egyezett azzal, amit a könyv többi fejezete megvalósítani kívánt. Éppen ezért fölösleges lett volna erőltetni, hogy a dalokra alkalmas, de a gyermekjátékokra nehezen átvihető közlésmód, technika tekintetében is az általunk követett eljárásokat alkalmazza. A szerzők egyéniségének s az anyag sajátságainak különbözősége természetesen némi eltérést okoz a szerkesztésben is, ez azonban aligha fogja zavarni az olvasást.

7. A fejezet-beosztás. A dalanyag csoportosítására több szempont is javasolható lenne. Érvelni lehetne egy zenei csoportosítás (pl. bővülő ambitus, hangkészlet, tonális rend, ritmus) vagy stílusok szerinti csoportosítás mellett. Tanulságos lenne egy zenei földrajz megrajzolása, vagy zenetörténeti sorrendben való előrehaladás is. A pedagógiai szempont a könnyebbtől nehezebb felé vezető föltételezett haladási rend mellett szólna.

A kötet rendeltetését, művelődési funkcióját figyelembe véve azonban azt láttuk legjobbnak, ha a zene szervesebben beleilleszkedik a diák vagy felnőtt olvasó műveltség-képébe. Egy kiragadott versszakkal énekelt, gyakorlás céljára ismételgetett dallam üressé, használat után eldobhatóvá válhat. Úgy éreztük, egy kombinált műfaji-szokásrendi-történeti elrendezés — olyan tehát, mely a szöveget is figyelembe veszi —, támadható pontjai ellenére közelebb hozhatja a dallamokat az olvasó ismereteihez, tapasztalataihoz, értelmi– érzelmi világához.

Nem egyszerűen szövegrendről van szó, főként nem a múlt századi népdalkiadványok módján. Inkább műfajok, jellegzetes szituációk, zenei kifejezésmódok, századokon át öröklött témák, drámai helyzetek, játékok, rítusok idéződnek föl egy-egy típusnál, s ezek sokszor meghatározott zenei stílushoz is kapcsolódnak (vagy legalábbis más stílusokat kizárnak), sőt történeti meghatározottságot is hordoznak. Persze a csoportok közti határok nem élesek. Ugyanazt a dallamot többféle műfajban is használják, ugyanaz a szöveg is többféleképpen értelmezhető. Az új műfaji igényekkel föllépő zenetörténeti anyag különválasztása miatt további átfedés, ill. indokolatlan kettéosztás is adódhat, hiszen a népzenei anyagban is találunk jellegzetesen XVII. századi dallamot, s a XVII. század jellemzésére is felhasználjuk történetileg dokumentált dallam népi változatát. (Erről lásd még a XVIII. fejezet bevezetését.) Minthogy azonban itt nem az egyes dalok besorolásán van a hangsúly, hanem az egész anyag fölépítésén, s az abból adódó tanulságokon, nem tartjuk bajnak az efféle következetlenségeket. Az átfedések meg éppen rámutathatnak ugyanannak a típusnak, stílusnak más-más vonatkozására: történeti helyére, szokásbeli elhelyezkedésére, hozzá kapcsolódó szövegműfajokra.

Az egyéb szempontok — főként a zeneiek — kellő módon érvényesíthetők a mutatók révén; azok segítségével az anyag más szempont szerint is csoportosítható. Összefoglaló zenei áttekintést szolgál stílustörténeti vázlatunk is.

8. Sorrend. Az egyes fejezeteken belül a dalokat más-más szempont alapján rendszereztük, ahogyan a műfaj jellemzését legplasztikusabbá tették. Az I. fejezet természetesen a játéktípusok rendjét követi. A II. fejezetet a gyermekdalokhoz közelálló régies kisambitusú dalokkal kezdtük, néhány újabb stílusú kisambitusú dal után következnek az oktávambitusú pentaton dallamok, majd néhány kifejezetten új- vagy idegenszerű hangvételt mutató. — A III. fejezet szöveg-fajták szerint tagolódik, a IV. (táncnóták) fejezetben ritmusrendet követtünk. Az V. fejezetben a régebbi jellegű ivónóták felől az újabbak felé haladunk, míg a VI. fejezet zenei stílusrendet követ. — A Ballada (VII.) fejezetben a klasszikus nagy balladákkal kezdtünk, ezután következnek az újabb balladaszövegek, a vidám balladák, majd a balladaszerű énekek. — Ismét zenei rendet követ a VIII. fejezet: A párosítókhoz hasonló kisambitusú dalok az újabb hangvételű, majd újstílusú népdalokkal folytatódnak. A IX. fejezetben rajzolódik ki legteljesebben a klasszikus pentaton ereszkedő stílus, ezt ismét néhány újabb hangvételű, majd újstílusú népdal követi. — A X. fejezetben (Keservesek) viszont az ún. pszalmodizáló stílus bővebb kifejtésére nyílt lehetőség; utána ereszkedő pentaton dallamok következnek. Tekintetbe vettük azonban a „közös szövegállomány” miatt a szótagszámot is. A Jaj-nóták jellegzetes bővülési megoldásait szemléltető XI. fejezet után a XII. ismét szövegegységek szerint tagolódik, a címben megadott szempontot követve. A XIII. fejezetben a régies (részben a IX-X. fejezettel keveredő) katonadalok után néhány ritkább új dallam következik, majd vegyesen régiek és újak az újstílus előkészítésének módjait illusztrálva (pl. régi stílusú 11-esek!), végül állnak az újstílusú katonadalok. A XIV. fejezet természetesen a kalendáriumi sorrendet követi. A XV. fejezet a régies zenei jelleg felől közeledik a modernebb hangvételű dalok felé. A XVI. és XVII. fejezet az összetett szertartás-formák sorrendjében halad, míg a XVIII. természetesen korszakok, azokon belül a bevezetőkben megadott rétegződés szerint.

9. Pedagógiai észrevételek. Antológiánk alapgyűjteményként szándékozik segíteni az iskolákat, tankönyvszerzőket. Nem tankönyv tehát, nem gondol meghatározott iskolatípusra vagy fokozatra. Azt szeretnénk, ha minél több kerülne be az iskola révén is gyűjteményünk anyagából a nemzeti köztudatba, s ha minél szívesebben énekelnének belőle minél többet az iskolában is. A ciklusba komponált, keretbe állított dallamok megfelelő életkorúakkal játszathatók is. A gyermek szereti eljátszani a felnőttek világát, s ha a formák már nem is azonosak korunk általános gyakorlatával, olyan tudati és érzelmi tapasztalatokkal gazdagíthatják a gyermeket, melyek segítik emberibben, igazabban élni majd át felnőtt korában a hétköznapokat és ünnepeket.

A dalok természetesen felhasználhatók a zenei fogalomalkotás, hallásképzés stb. kiindulópontjául ill. támaszául is. Különösen a kiegészítő dallamoknál figyeltünk erre a szempontra.

Előadásmód tekintetében törekedjünk egyszerű, természetes, mérsékelt tempójú, intenzív dallamvezetésű éneklésre. A dinamikai árnyalás, a hangulati vagy drámai jellegek visszaadása, a szavak ejtésbeli szétválasztása a dallamsoron belül: mindez modorosságnak hat népdalaink előadásában, de többnyire a történeti énekeknél is. — A dalok tempója általában magától értetődő; így egy-két kivételtől eltekintve csak a rubato, parlando jelöléseket alkalmaztuk. Megjegyzendő, hogy a giusto és a „rubato” előadás közt nincs olyan alapvető különbség, mint az iskola hangsúlyozza. A legtöbb giusto-ban is van egy „poco rubato” jelleg, ami főleg a frazeálás hajlékonyságában mutatkozik. Másrészt a rubato-ban is sejteni lehet egy összetartó formai-metrikai-ritmikai hátteret; — nem is beszélve a számtalan átmenetről. S általában a giusto darabok tempóját sem kell túlhajtani; elég gyakori az andante-andantino tempó (és jelleg).

A dalok szövege irodalmi és nyelvi méltatást, kifejtést is megenged. Örülnénk, ha a magyar tanárok is felfigyelnének arra a lehetőségre, amit a dallammal, tagolt ejtéssel, világos pronunciációval megszólaltatott, mélyebb emlékképet hagyó szövegek kifejtése a nyelvi kultúra fejlesztésében jelenthet.

A Magyar Dal Könyvének végcélja — pedagógiai tekintetben — az lenne, hogy minden tanuló kezében ott legyen, s éppúgy, mint egy jó magyar irodalmi antológiát, az iskolából kikerülve is magával vigye, könyvespolcára helyezze, szívesen kinyissa, énekelje (közösségben is) a gyűjteményt. Néha elképzelünk egy olyan reformot, mely ismét középpontjába állítja a zenei anyagot, s ennek jeléül egységes dallamgyűjteményt ad minden magyar gyermek kezébe, kiegészítve azt a fokozatok és iskolatípusok eltéréseihez alkalmazkodó munkafüzetekkel.

Az antológia, de főképpen a benne adott kommentárok a kutatás egy adott korszakának függvényei. Igyekeztünk munkánkat úgy végezni, hogy a magyar dallamhagyományt a művelődni vágyók számára elérhetővé tegye — talán hosszabb éveken vagy évtizedeken át. De bizonyos, hogy egyes részletei előbb-utóbb elavulnak. A szükséges javításokat el fogja végezni az a nemzedék, mely talán nagyobb tudással rendelkezik, de a miénkhez hasonló szeretettel akarja éltetni ezt a zenét — emberségünk és magyarságunk táplálékául.

Budapest, 1981. május