Ugrás a tartalomhoz

Büntetőjog; Általános rész; 5., hatályosított kiadás

Belovics Ervin, Békés Imre, Busch Béla, Domokos Andrea, Gellér Balázs, Margitán Éva, Molnár Gábor, Sinku Pál (2014)

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

2. fejezet - 2. A magyar büntetőjog története a Csemegi-kódextől napjainkig. A jogállami büntetőjog

2. fejezet - 2. A magyar büntetőjog története a Csemegi-kódextől napjainkig. A jogállami büntetőjog

2.1. A magyar büntetőjog története a Csemegi-kódextől napjainkig

2.1.1. A Csemegi-kódex. Az I. és II. Büntető Novella

A büntetőjogi tankönyvek a magyar jogfejlődést az 1878. évi Btk.-tól, a Csemegi-kódex megalkotásától szokták tárgyalni. Ennek oka az a meggyőződés, hogy az azt megelőző jogalkotás bemutatása a „magyar jogtörténet” c. főkollégium kompetenciájába tarozik.

Magyarországon ezidáig három Büntető Törvénykönyvet alkottak. Az első az 1878. V. tc.; – a második az 1961. évi V. törvény; – a harmadik a ma is hatályos 1978. évi IV. törvény. Törvénykönyvnek az olyan törvényt nevezzük, amely rendszerezve magában foglalja a büntetőjog teljes, hatályos anyagát. A hatályos joganyag teljessége a törvénykönyv tekintetében csak „óhaj”, hiszen a hatályba léptető jogszabály, illetőleg az átmeneti rendelkezésekről, vagyis a korábbi és az új törvény viszonyáról rendelkező jogszabály nyomban megtöri a teljesség igényét.

A Büntető Törvénykönyv magában foglalja a büntetőjog Általános és Különös Részét.

A „Büntető Novella elnevezés” az olyan büntetőtörvényre vonatkozik, amely a Btk. egy-egy meghatározó anyagrészét (intézményét) módosítja.

Európában az 1810. évi Code Pénallal kezdődött a XIX. századi nagy kodifikáció időszaka. A törvény előtti egyenlőség, az adott állam egész területén hatályosuló egységes büntető törvénykönyv megalkotásának eszméje a feudalizmus ellen fellépő liberális polgárság politikai programjának egyik alapja volt. Olyan büntető törvénykönyv létrehozására törekedett – államonként – a polgárság, amely megteremti a törvényesség anyagi jogi garanciáit: a nullumcrimen sine lege,nulla poenasine lege elvére épített felelősségi és büntetési rendszert; amely az igazság elvének messzemenő teljesítésére törekszik. A XIX. század során az akkori kontinentális Európa minden önálló állama megalkotta a maga büntető törvénykönyvét; a nagy kodifikáció korszakát az olasz Zarandelli-kódex zárja le (1889). Erre a kodifikációs időszakra esik az 1878. évi magyar Büntető Törvénykönyv megalkotása is. Jogtechnikai megoldásaiban és fogalomképzésében a magyar Btk. az 1852. évi osztrák, és az 1871. évi német Btk.-hoz állott a legközelebb.

Az 1878. évi Btk.-ra más vonatkozásban hatott az 1843. évi Büntető Törvényjavaslatot előkészítő reformkori irodalom, illetőleg a javaslat szakmai vitaanyaga. Az 1843. évi javaslat, illetőleg az előmunkálatok elméletileg feldolgozták a kor színvonalán a büntetőjogi felelősség és a büntetési rendszer teljes problematikáját, a javaslat tételes szabályokba foglalta a büntetőjog teljes (tervezett) anyagát.

A magyar igazságügyi kormányzat az 1867. évi kiegyezést követően Nyugat-Európa utolérésének szándékától vezetve a kor legmodernebb tudományos gondolatainak és gyakorlati tapasztalatainak értékesítésére törekedett. Mai szóval élve: világszínvonalon (ami akkor az európai színvonal csúcsát jelentette) törekedett törvényt alkotni.

A Btk. megalkotásáról szólva ki kell emelni Csemegi Károly alakját. Tudományos felkészültségű ügyvéd volt, aki Deák Ferencnek és pártjának bizalmát élvezve kapott megbízást a Btk. szöveganyagának és indokolásának elkészítésére.

A kódex több esztendős munka során készült el; országgyűlési vitája pedig mintegy másfél évig tartott. Csemegi műve a Btk.-t mintegy kiegészítő Kihágási Büntető Törvénykönyv (KBTK.), – az 1879. évi XL tc. is.

A Csemegi-kódex Általános Része több-kevesebb módosítással az 1950. évi II. tv. (Btá.); Különös Részének számos rendelkezése pedig az 1961. évi V. tv. (Btk.) hatálybalépéséig volt érvényben. A Kódex 70, illetve 80 esztendei időtállósága; különösen pedig a Különös Rész joganyagának szabatossága, cizelláltsága, a rendelkezések – átfedést kerülő – egymáshoz idomulása a ma jogászában ismételten megerősíti azt a meggyőződést, hogy Csemegi alkotása a magyar jogi gondolkodás egyik legjelentősebb mérföldköve, a nemzeti kodifikáció történetének kiemelkedő produktuma.

Az 1878. évi V. tv. általános és különös részre tagozódott. Első Része: az Általános Határozatok 125 §-ból, Második Része a bűntettek és vétségek nemeiről és azok büntetéseiről 359 §-ból állott; a teljes anyag 484 §-t tett ki.

Különbséget tett bűntettek és vétségek között. A bűntettek bűntetti, a vétségek vétségi büntetéssel voltak büntetendők. A bűntetteket és a vétségeket a bűncselekmények súly szerinti harmadik kategóriája: a Kihágási Büntető Törvénykönyvben szabályozott kihágások egészítették ki. Azt a rendszert, amely a bűncselekmények – súly szerinti – hármas felosztását követi, trichotomikus rendszernek nevezzük.

A Csemegi-kódex szerint bűntettet csak szándékos bűncselekmény képezett. Szabályként a vétség is szándékos bűncselekmény volt, kivéve, ha a törvény a gondatlan elkövetést is (pl. gondatlan emberölés) vétséggé nyilvánította és büntetni rendelte.

A kódex a gondatlan bűncselekmények – a gondatlan vétségek – kivételes büntetendősége mellett foglalt állást.

A klasszikus iskola tanításait tette magáévá elveiben és következtetéseiben.

Hitet tett a nullum crimen, és a nulla poena elve mellett; elfogadta az egyén szabad akaratáról szóló indeterminista tant s ezzel az individuál etikai felelősséget; magáévá tette a proporcionális büntetési rendszert. A proporcionalitásból következően céljának az igazság érvényre juttatását (s az indokolás szerint egyszersmind a hasznosság követelményének figyelembevételét) tekintette.

Mai szemmel nézve, az 1878. évi Btk. három lényeges kérdést nem szabályozott, illetőleg nem oldott meg:

a) nem szabályozta külön a fiatalkorúak büntetőjogi felelősségét;

b) nem tartalmazott rendelkezést a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggeszté­sére;

c) nem szabályozta a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítést (a rehabilitációt).

A fiatalkorúakra úgy rendelkezett, hogy akik az elkövetéskor 12. életévüket már betöltötték, de 16. életévüket még nem haladták meg, nem büntethetők, ha cselekményük jelentőségének felismeréséhez szükséges belátással nem rendelkeznek. Ám; ha ilyennel rendelkeznek, büntethetők, mégpedig a Btk. szankciórendszere alapján. Csupán azt a kedvezményt élvezik, hogy a büntetés tartama velük szemben a törvény erejénél fogva jelentősen leszállított; pl. a fegyház csak 2 évtől 5 évig terjedő tartamban szabható ki (mégpedig az egyébként halállal, vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő bűncselekmények esetén). A fiatalkorúakat a felnőttektől elkülönített épületrészben kellett elhelyezni s a szabadságvesztést ott kellett végrehajtani.

A büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztése, illetőleg e lehetőség szabályozása csak a következő évtizedben került a büntetőjog tudomány érdeklődési körébe, illetőleg programpontjai közé.

A rehabilitáció szükségességének gondolata 1878-ban még fel sem merülhetett, tekintve, hogy Magyarországon csak a századfordulót követő esztendőkben vezették be a bűnügyi nyilvántartást.

1888-tól foglalkozott az igazságügyi kormányzat a Btk. módosításának kérdéseivel. A kódex részbeni megváltoztatását, illetve kiegészítését az első Büntető Novella: [az 1908. évi XXXVI. tc. (I. BN.)] szolgáltatta.

A Novella I. Fejezete a „Büntetés feltételes felfüggesztéséről” úgy rendelkezett, hogy az egy hónapot meg nem haladó tartamban kiszabott fogház, illetőleg a pénzfőbüntetés függeszthető fel.

Lényegesen jelentősebb a törvény II. Fejezete, amelynek címe: „A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések”

Az olasz pozitivista iskola és a francia szociológiai iskola irodalmi munkássága, – majd a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület (NBE) nemzetközi világkongresszusainak anyaga hatást gyakorolt a magyar büntetőjogi tudományos gondolkodásra is. A magyar szakirodalom is érdeklődési körébe vonta a „tettest”, hazánkban is akadtak hívei a közvetítő büntetőjogi irányzatnak. A magyar szakirodalomban is megjelentek a bűnelkövetők kategóriái: az alkalmi és a szokásos bűnöző típusai. Az alkalmi bűnözővel szemben a feltételes elítélést, illetőleg a Csemegi-kódex büntetési rendszerét tartották alkalmazhatónak, a szokásos bűnelkövetők között pedig további megkülönböztetést téve – újabb típusú szankciók bevezetését sürgették. A szokásosnak mondott bűnözőket részint a „javíthatók” osztályába sorolták, részint pedig „javíthatatlannak” minősítették – az ún. „megrögzött bűntettesek” kategóriájába helyezték. A javíthatókkal szemben a munkára szoktatás, a rendszeres életmód kialakítása volt a jelszó, a megrögzöttekkel szemben pedig az ártalmatlanná tétel lett az igény. Az „ártalmatlanná tétel” nem az elkövető fizikai megsemmisítését, halállal büntetését jelentette, hanem a határozatlan tartamú büntetés, a biztonsági intézkedés bevezetését.

A program valóra váltását az I. világháború akadályozta, illetőleg késleltette. Az időbeli eltérés ellenére két törvényt kell egymás mellett említenünk:

a) az 1913. évi XXI. tc.-t a közveszélyes munkakerülésről,

b) és az 1928. évi X. tc.-t, a második Büntető Novellát (II. BN.).

Az 1913. évi XXI. tc. a közveszélyes munkakerülőkkel és a csavargókkal szemben új szankciót vezettet be: a dologházat, mint, a munkára szoktatás igényét teljesítő büntetés-végrehajtási intézetet.

A II. BN. III. Fejezete „a megrögzött bűntettesek”-re tartalmazott nagyon súlyos rendelkezést.

2.1.2. A Horthy-korszak büntetőjoga

Az I. Világháború végét követte a Tanácsköztársaság 1919. március 21-vel kezdődő száznapos uralma. A Horthy-korszak megítélése szerint ez az uralom rémuralom volt, a vörös terror időszaka volt, amely megfélemlítette az ország lakosságát, támadást intézett a tulajdon, a sajtó és a vallásszabadság, a gyülekezési és az egyesülési szabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága ellen és tönkretette az ország gazdaságát, végül pedig az antant (a román hadsereg) intervenciójára vezetett. A száznapos uralom megfosztotta Magyarországot attól a lehetőségtől, hogy a Trianoni Békeszerződés előkészületei során – esetleg még időben és némi sikerrel – hallassa a szavát.

A Horthy-korszak hadat üzent az államrend erőszakos megdöntésére irányuló cselekményeknek, elsősorban a titkos szervezkedésnek. Ezt a célt szolgálta az 1921. évi III. tc. „Az állami és társadalmi rend hatásosabb védelméről.”

Az általánosan érvényesülő büntetőjog alkotás keretében a már említett II. BN. (1928. évi X. tc.) igényel kiemelést. A törvényhozás régi adósságát egyenlítette ki az 1940. évi XXXVII. tc., amely az első magyar rehabilitációs törvény volt. Jogunk addig nem ismerte a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítést. A korszak szakmai szempontból értékelhető utolsó törvénye az 1942. évi X. tc. volt, az egyes közéleti visszaélések büntetéséről.

2.1.3. A II. világháború végétől 1950-ig terjedő időszak

A világháború utolsó hónapjaiban Magyarország harctérré vált, majd az egész ország megszállásra került. Az országot a fegyverszüneti egyezmény is és a lakosság túlnyomó többségének az akarata a háborús és népellenes bűnösök megbüntetésére kötelezte, illetőleg késztette. A háború utáni első másfél év legjelentősebb jogforrásai

– az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. (II. 5.) ME számú rendelet, amelyet az 1440/1945. (V. 1.) ME számú rendelet egészített ki; „A háborús és népellenes bűncselekményekről”;

Az 1946. évi VII. törvény „A demokratikus államrend és a demokratikus köztársaság védelméről” valamint

– a 8800/1946. (VII. 28.) ME számú rendelet „Az árdrágító és a közellátás elleni bűncselekményekről”.

a) Jogdogmatikai szempontból az 1945. évi VII. törvény két szempontból különleges. Egyrészt, mert visszaható hatállyal ruházta fel magát és a visszaható hatály kezdeti időpontját meg sem határozta.

Ennek következtében az ún. népellenes bűncselekmények miatt eljárás indulhatott azokkal szemben, akik 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukását követő erőszakos felelősségre vonásokban vettek részt. (Kommunista funkcionáriusok bírói ítélet nélküli kivégzése). Népellenes bűncselekménynek minősült a baloldali szervezetek üldözése, a zsidó lakosság üldözése, illetőleg az a sajtóban megnyilvánuló propagandatevékenység, amely akár a fasiszta ideológiát, akár a nyilas pártot, akár az antiszemitizmust terjesztette.

Háborús bűncselekménynek minősült az a tevékenység, amely az ország háborúba bekapcsolódását szorgalmazta, vagy készítette elő akár a propaganda, akár a politika, akár az ideológia eszközével; úgyszintén háborús cselekménynek minősültek a harctéren, illetőleg a megszállt területek lakosságával, illetőleg a hadifoglyokkal szemben kifejtett erőszakos, illetőleg fosztogató cselekmények.

A törvény másik különlegessége, hogy sohasem évült el, illetőleg sohasem fog elévülni a hatálya alá eső – a törvény 11. és 13. §-ban meghatározott – bűncselekmény. Az elévülés eredetileg nem volt kizárt, időtartama húsz év volt. Ám közvetlenül az elévülési idő letelte előtt az 1964. évi 27. számú tvr. kizárta e bűncselekményi kategória elévülését. Ez a rendelkezés megismétlést nyert az 1978. évi Btk. 33. §-ban.

A háborús és népellenes bűncselekmények miatti elítélések nem estek egyik semmisségi törvénynek sem a hatály alá. A korabeli ítélkezést a „népbíróságok” folytatták.A népbíróság előtt folyó eljárás nem tekinthető – mai szemmel – a korrekt ítélkezés etalonjának.

Háborús és népellenes bűntett miatt három magyar miniszterelnököt ítéltek halálra (Imrédy Bélát, Bárdossy Lászlót és Sztójay Dömét), továbbá Jány Gusztáv vezérezredest, a Don-kanyarban legázolt II. Hadsereg parancsnokát. A népbíróság e bűntettben mondta ki bűnösnek a Sztójay-kormány számos tagját és az 1944. október 15-én végrehajtott nyilas puccs számos résztvevőjét, elsősorban Szálasi Ferencet és kormányának tagjait. A törvény alapján elítéltek száma azonban több ezerre tehető.

b) Az 1946. évi VII. törvény eredetileg az 1946. évi I. törvénnyel létrehozott Magyar Köztársaság és demokratikus államrend védelméről rendelkezett. A törvény szörnyűsége, hogy valójában az akkor szerveződő politikai rendőrség, illetőleg a belőle továbbfejlesztett ÁVÓ, illetőleg végső alakjában ÁVH ezt a törvényt használta az ún. koncepciós perek során a valóságos, vagy vélt politikai ellenfél bebörtönzésére, vagy megölésére. A törvény a politika kriminalizálásának eszköze lett, tetszés szerinti célszemélyekből kreált az ÁVH összeesküvőt. Így az 1946. évi VII. törvény alapján ítélték el pl.: Mindszenti bíborost, de később Rajk László kommunista belügyminisztert és utódját, Kádár János akkori belügyminisztert is. A törvény uralma kiterjedt az 1956. évi forradalmat megtorló időszakra is, rendelkezései alapján ítélték el a harcoló forradalmárokat is és Nagy Imre miniszterelnököt is. A magyar történelem sodrában ő volt az ötödik magyar miniszterelnök, akit bíróság ítélt halálra és akit kivégeztek. A törvény későbbi alkalmazását az tette lehetővé, hogy 1949-ben, a Népköztársasági Alkotmány kihirdetésekor az Országgyűlés illetékes bizottsága olyan tartalmú határozatot fogadott el, amely szerint az 1946. évi VII. törvény a jövőben a Magyar Népköztársaság büntetőjogi védelmét fogja szolgálni.

Éppen arra tekintettel, hogy az 1946. évi VII. törvény a koncepciós pereknek volt jogi alapja és a politika kriminalizálásának eszköze, a rendszerváltást követően semmisségi törvény helyezte hatályon kívül a reá hivatkozó ítéleteket és rehabilitálta automatikusan az elítélteket.

c) A 8800/1946. ME számú rendeletnek a forint, az árszínvonal és a közellátás biztonságát kellett a büntetőjog eszközeivel biztosítania. Ez a rendelet is visszájára fordult, a mezőgazdaság területén eszközölt ún. „beszolgáltatási kötelezettség” teljesítésének kikényszerítője és a „kuláknak” tekintett módos parasztság megfélemlítője lett. Amikor az ’50-es évek elején a gazdaságban áruhiány lépett fel, az ún. fekete vágás (disznó-, vagy borjúvágás faluhelyen) és a felvásárlás a városokban ugyancsak e miniszterelnöki rendelet hatálya alá esett. Éppen arra tekintettel, hogy a jogszabály „kriminalizálta a gazdaságot”, illetőleg, hogy célja a lakosság egy részének megfélemlítése volt, a rendszerváltást követően ugyancsak semmiségi törvény hatálya alá esett. Az elítéltek a jogerős ítéletek semmisnek kimondása folytán büntetlen előéletűnek minősültek.

Az 1950-ig terjedő időszak jelentős szakmai szempontú törvénye az 1948. évi XLVIII. törvény (a III. Büntető Novella). A III. BN-ben jelent meg először a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés és az önhibából eredő ittas állapotban elkövetett bűncselekmény büntetendősége.

2.1.4. Az 1950. évi Btá.-tól az 1961. évi Btk.-ig terjedő időszak

A Btá. a Büntető Törvénykönyv Általános Részéről szóló törvény a Csemegi-kódex Általános Részét hatályon kívül helyezte és helyette újat alkotott. Az 1878. évi Btk. Általános Része így több, mint hetven évig volt hatályban, Különös Része pedig még tizenkét évig hatályban maradt. A Btá. szakmai szempontból áttekinthető, korrekt törvény volt, amely nem árulkodott azokról a törvénytelenségekről, amelyek addigra már általánossá váltak és az ország lakosságának terrorizálását fejezték ki. A Btá.-ban jelent meg a cselekmény társadalomra veszélyességének és az elkövető személyi társadalomra veszélyességének fogalma, a jogkövetkezményi rendszer kiegészítéseként pedig egy addig nem ismert intézkedés: a javító-nevelő munka.

A Btá. a bűncselekmények súly szerinti kategóriájából kiiktatta a vétséget. A Btá. rendelkezése szerint a bűncselekmény bűntett, vagy kihágás. Az 1955. évi 17. sz. tvr. felszámolta a kihágások intézményét és helyette az államigazgatási jellegű szabálysértések kategóriáját vezette be. Ennek következményeként a magyar büntetőjogban a bűncselekmény és a bűntett fogalma azonosult. Ez a helyzet 1971-ig állt fenn, amikor is az 1971. évi 28. sz. tvr. újból kialakította a vétségek körét.

A Btá. hatálybalépésének esztendejében teljesedik ki a büntetőjog bűnbe esése. Általánossá vált a letartóztatottak bántalmazása a nyomozati eljárásban, a kényszervallatás az ÁVH-nál, általánossá váltak a koholt politikai perek. A büntetőjog súlyos anomáliájaként a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás kriminalizálta a politikát. A bírósági megtorláson kívül a lakosságot, vagy annak egy részét súlyosan sértette a kitelepítések rendszere és a bírói út közben jötte nélkül, rendőrségi határozattal elrendelhető – határozatlan időre szóló – internálás. A szorítás 1953-ban, a Nagy Imre-kormány hatalomra jutásával enyhült, amikor is felszámolták az internálótáborokat és megszüntették a kitelepítéseket. Abba maradtak a koncepciós perek is.

A korszak főbb büntetőtörvényei a gazdaság átalakítását, az új tulajdoni rendet és a tervgazdálkodást tükrözik. Törvényerejű rendelet jelent meg a tervgazdálkodás büntetőjogi védelméről (1950. évi 4. sz. tvr.); a társadalmi tulajdon fokozott büntetőjogi védelméről (1950. évi 24. sz. tvr.), a devizagazdálkodás büntetőjogi védelméről (1950. évi 30. sz. tvr). Az 1950. évi 24. sz. tvr. a „különösen nagy kár” szerint minősülő bűncselekményeket, ha a különösen nagy kárhoz más minősítő körülmény is társult, halállal rendelte büntetni. A magyar büntetőjogban a XIX. sz.-tól nem volt példa arra, hogy vagyon elleni bűncselekmény miatt halál legyen kiszabható.

Az új jogforrásokkal párhuzamosan még hatályban volt a Csemegi-kódex Különös Része, amely a köztörvényi bűncselekményeket (gyilkosság, lopás, közokirat hamisítás stb.) tartalmazta. A bírónak és általában a jogalkalmazónak a hatályos joganyagot különböző forrásokból kellett összeszednie. A nehézségen az segített, hogy az Igazságügyi Minisztérium először 1952-ben, majd 1958-ban kiadta a BHÖ-t. A BHÖ, teljes nevén a „Hatályos Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása” jogtárgyak szerint kialakított fejezetekbe foglalta a Különös Rész szerteágazó joganyagát és a kezelhetőség érdekében BHÖ-beli számokkal látta el a különböző törvényekben szereplő és paragrafusszámokkal ellátott törvényhelyeket. A BHÖ nem jogforrás, hanem csak törvénygyűjtemény volt.

A tárgyalt évtizedre esik az 1956. évi forradalom és annak leverése, illetőleg a forradalom résztvevői ellen megindított felelősségre vonás és ítélkezés. Pontosan nem tudni, hány száz embert ítéltek halálra és hány ezret szabadságvesztésre. Az alapul szolgáló törvény – a BHÖ-be felvett – 1946. évi VII. törvény volt. Az ez alapján történt elítélések a semmisségi törvény hatálya alá estek. Az elítéltek helyzetét azonban – és ezzel összefüggésben a semmisségi törvény hatályosulását – az nehezítette, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló államelleni (ellenforradalmi) bűntettel halmazatban köztörvényi bűncselekményt is megállapítottak az ítéletek. Gyakori minősítés a harci cselekményekben részt vevő és lőfegyvert, vagy Molotov-koktélt használó forradalmárokkal szemben a „gyilkosság kísérlete”, mint köztörvényi bűncselekmény. A gondolati levezetés: aki a harcban célzott lövéseket ad le, az meg akarja ölni az ellenségnek tekintett személyt. Ez a minősítés a páncélosokra lőfegyverrel tüzelő forradalmárokkal szemben is alkalmazásra került annak ellenére, hogy ilyen eszközzel a harckocsi páncélzata nem volt sérthető …

A negyedik Semmiségi törvény (2000. évi CXXX. tv.) éppen erre, vagyis a felkelőnek bűnözővé átfestésére tekintettel magát a különleges eljárást (rögtönbíráskodás, gyorsított eljárás, népbírósági tanács előtti eljárás), illetőleg elítélést tekintette a semmiség alapjának.

2.1.5.        Az 1961. évi Btk.-tól, az 1978. évi Btk.-ig terjedő időszak

A Csemegi-kódex Különös Része az 1961. évi Btk. hatálybaléptéig, vagyis több, mint nyolcvan évig volt hatályban. Az 1961. évi V. törvény 1962. július 1. napján lépett életbe. Ezzel véget ért a BHÖ időszaka és megjelent az egységes Büntető Törvénykönyv.

A kódex az egységes bűncselekmény (a bűncselekmény bűntett) fogalmat érvényesítette, viszonylag széles körben fenntartotta a halálbüntetést és megőrizte a politikai fejlődésre jellemző jogi megoldásokat. (A szocialista állami, gazdasági, társadalmi rend védelme, – a büntetőjogi védelem szempontjából s társadalmi tulajdon és a személyi tulajdon védelmének elválasztása, – a tiltott határátlépés bűncselekménykénti kezelése, – a javító-nevelő munka elnevezésű intézkedés szabályozása.) A kódex szakmai szempontból tökéletlen volt, súlyos jogalkalmazási problémákat okozott. Már 1971-ben módosítani kellett, az 1971. évi 28. sz. tvr. novellaszerűen módosította. Bevezette az életfogytig tartó szabadságvesztést, szűkítette a halállal büntetendő bűncselekmények körét, nagyjából egységessé tette a társadalmi tulajdon és a személyi tulajdon büntetőjogi védelmét. Megalkotta a vétségek kategóriáját. Megjegyzendő, hogy 1950-től (1950: 24. sz. tvr.) 1971-ig a társadalmi tulajdont sértő legsúlyosabb bűncselekmények halállal voltak büntetendők. Ez a megoldás – ti.: hogy vagyon elleni bűncselekmény miatt halálbüntetés szabható ki – a középkort idézte.

Az 1961. évi Btk. hatálybalépésének korszaka mégis mérföldkő volt a magyar büntetőjogi gyakorlatban. A kódex 1962. július 1. napján lépett hatályba, erre az időre – mintegy varázsütésre – megszűntek az 1956. évi forradalomban való részvétellel kapcsolatos büntetőperek. 1963-ban pedig az 1963. évi 4. sz. tvr. amnesztiát hirdetve kitárta a börtönök kapuit az ellenforradalmi (az 1956. évi) cselekményekben való részvétel miatt elítéltek előtt. Széles körű volt a rehabilitáció is. Megszilárdult a törvényesség, Magyarország, legalábbis korlátozott mértékben a jogállamiság irányába elmozdult. Megkezdődött a „lágy diktatúra” időszaka és megtörtént a Kádár-rendszer konszolidációja.

A magyar büntetőjog és a magyar büntetőjog tudomány kedvező megítélését fejezte ki az a tény, hogy a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság Budapesten rendezte meg 1974-ben (ötévenkénti) Világkongresszusát.

2.1.6.        Az 1978. évi Btk. és a rendszerváltozás büntetőjoga

Az 1961. évi Btk. szakmai gyengesége oly fokú volt, hogy azt novelláris úton nem lehetett korrigálni. Az igazságügyi kormányzat gondos előkészítés után és az ország szakmai elitjét mozgósítva nekilátott egy új kódex megalkotásának. Előtérbe került a múlt iránti tisztelet, az 1878. évi V. tc. centenáriumára az új Btk. 1978. évi V. törvénynek készült. Az országgyűlés azonban abban a korszakban még csak napokig ülésezett és csak kevés törvényt alkotott, így 1978. december 20-án a sorrendben utolsó törvény is csak a negyedik tudott lenni az esztendőben.

Az 1978. évi Btk. – hasonlóan az 1971. évi 28. sz. tvr.-hez – bűntetteket és vétségeket ismer, megalkotásának időszakában még huszonnyolc bűncselekményt fenyegetett halállal. Ez a szám azért ilyen nagy, mert a háború idején elkövetett katonai bűncselekmények közül a legtöbb halállal büntetendőként lett megfogalmazva. A törvény változatlanul magáévá tette a szocialista büntetőjog intézményeit és elveit (az állami rend, a népgazdaság szigorú védelme, – a javító-nevelő munka, mint intézkedés).

Tekintettel arra, hogy a törvény ma is hatályban van és az egyetemi oktatásnak ma is a tárgya, részletes bemutatása ehelyütt célszerűtlen. Itt elég annyit megjegyezni, hogy az 1990. évi választások időszakában egyik pártnak sem volt a büntetőjog területére vonatkoztatott kodifikációs elképzelése. Ez a helyzet az 1994. évi és az 1998. évi országgyűlési választások időszakára sem változott meg. A mindenkori igazságügyi kormányzat a mindenkori parlament közreműködésével ezért mindig csak egy-egy részterület módosítását szorgalmazta, illetőleg eszközölte. A lényegi módosítások időszaka az állam elleni bűncselekmények területén 1989-ben kezdődött. Azóta elsősorban a gazdaság büntetőjoga változott, tekintettel arra, hogy a szocialista, a társadalmi tulajdonra és a tervgazdálkodásra épülő gazdasági rendszert a magántulajdon és a piacgazdaság rendszere váltotta fel.

Megalkotása óta a Btk.-t mintegy hatvan esetben módosították. Egyes eredeti szabályaira, sőt egy-egy hajdani fejezetére már nem lehet ráismerni.

Az Európa Tanácshoz, illetőleg az Emberi Jogok Európai Konvenciójához csatlakozás keretében Magyarországnak csatlakoznia kellett a Konvenciót 1983-ban módosító 6. sz. Kiegészítő Jegyzőkönyvhöz, amely kimondotta a halálbüntetés eltörlését. Azzal kellett számolni, hogy a halálbüntetést törvényben az országgyűlés nem fogja eltörölni, ilyen tárgyú népszavazás pedig nagy többséggel hitet tenne a halálbüntetés mellett.

Az abolíciót végül is az Alkotmánybíróság 23/1990. (X. 31.) sz. határozata valósította meg. Az Alkotmánybíróság ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való jogot korlátozhatatlannak tekintette és ezért a halálbüntetést alkotmányellenesnek mondotta ki.

Napjainkban újból aktuálissá vált az 1978. évi Btk. módosítása. A kormányzat nem új Btk. megalkotására törekedett, hanem csak az Általános Rész módosítására. Ebből következően a módosítás mai napig megőrizte az 1978. évi Btk.-ra címére történő utalást.

A módosítás a Btk. Általános Részének számos rendelkezését érinti. Kiterjeszti a jogos védelem alkalmazhatóságát; – megszünteti a különbséget a büntetések hierarchiájában fő- és mellékbüntetések között stb. Ám a módosítás nem érinti a bűncselekménynek a cselekmény társadalomra veszélyességét is magában foglaló fogalmát; – ennek következtében megmarad a jogalkotói értelemben vett társadalomra veszélyesség fogalma; – továbbá megmaradnak a cselekmény elkövetéskori társadalomra veszélyességéhez fűzött jogkövetkezmények.

2.1.7. Semmisségi törvények

Az 1956. évi forradalommal összefüggő elítélések pontos száma ismeretlen. A politika kriminalizálását jelentő büntetőeljárások és elítélések azonban sokkal korábban kezdődtek, gyakorlatilag az 1945. esztendőtől. Az elítélések elsősorban az 1945–1963 közötti időszakra esnek, lényegesen kisebb számban azonban 1963–1989-ig folytatódtak.

Perújítási eljárást kezdeményezni és az ártatlanul elítélteket ennek keretében ítélettel felmenteni lehetetlennek tűnt. Egyrészt azért, mert a feltételezések szerint mintegy40 000 elítéltről lett volna szó, 40 000 perújítási ügy pedig az aktuális, a „naprakész” ítélkezést megbénította volna.

Másrészt lehetetlen lett volna azért is, mert az eltelt évtizedekben az elítéltek nagy része meghalt, illetőleg elhunytak a tanúk és elenyésztek a tárgyi bizonyítékok.

Végezetül pedig több száz, esetleg több ezer személyt kivégeztek és nem tudni: volt-e élő hozzátartozójuk.

Ilyen körülmények között már a szocialista időkből származó országgyűlés 1989-ben, később pedig a rendszerváltást követően választott országgyűlés az elítélések semmissé nyilvánításáról alkotott törvényt. A semmissé nyilvánítás ex tunc hatállyal érvényesült, az ítéletek nem ejthettek makulát az elítélteken. Visszamenőleg ártatlannak kell tekinteni őket és a törvényben meghatározott kártalanítást vehették igénybe.

1989. évi XXXVI. törvény az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról

Az Országgyűlés kegyelettel megemlékezve mindazokról, akik az 1956-os nemzeti tragédia során hazánk társadalmi átalakulása és függetlensége érdekében felléptek, és ezért politikai megtorlás áldozatául estek, a következő törvényt alkotja:

1. § Az 1956. október 23. és 1963. április 4. között, a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény, valamint az ezzel bűnhalmazatban – harci cselekmények során – elkövetett emberölés, rablás, közveszélyokozás vagy személy elleni erőszak miatti elítélések semmisnek tekintendők.

2. § A Legfelsőbb Bíróság – a legfőbb ügyész indítványára, illetve az elítélt vagy hozzátartozója kérelmére – semmisnek nyilváníthatja az 1. §-ban meghatározott időhatáron belül, a népfelkeléssel összefüggésben méltányolható körülmények között elkövetett köztörvényes bűncselekmény miatti elítélést.

1990. évi XXVI. törvény az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról

Az Országgyűlés fájdalommal emlékezik meg arról, hogy a második világháborút követően a Magyarországon létrejött sztálinista államhatalom – megfosztva az országot a függetlenségétől, megcsúfolva az emberiességet, az igazságot és a jogot – ártatlan állampolgárok százezreitől vette el a szabadságukat, sokaktól az életüket is. A börtönökből és internáló táborokból szabadultak számkivetettként éltek saját hazájukban. A törvénytelenül üldözöttek ügyeiben gyakorolt kegyelmi elhatározások alkalmatlanok voltak a sérelmek orvoslására, mert az el nem követett bűnök nem bocsáthatók meg.

Mindezekért az Országgyűlés megköveti a nemzetet, és fejet hajt a törvénysértések valamennyi áldozata előtt kinyilvánítva, hogy a bűnöket nem ők, hanem a sztálinista államhatalom követte el.

A nemzeti megbékélés előmozdításáért az Országgyűlés átérzi a felelősségét, és az elmúlt évtizedek bűneinek jóvátétele érdekében törvényt alkot.

1. § (1) Az 1945. január 1. és 1963. április 4. között az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a tervbűncselekmények, az árdrágító és közellátás elleni bűncselekmények, valamint a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmény feljelentésének elmulasztása miatti elítélések semmisnek tekintendők.

(2) Semmisnek tekintendő az olyan elítélés is, amely az (1) bekezdésben meghatározott időhatáron belül, az ott felsorolt bűncselekménnyel halmazatban – ennél nem súlyosabb büntetési tétellel fenyegetett – más bűncselekmény miatt is történt, a háborús és a népellenes bűncselekményt kivéve.

(3) A (2) bekezdés irányadó arra az esetre is, ha az (1) bekezdésben meghatározott büntetést más bűncselekmény miatt kiszabott, az előbbinél nem súlyosabb büntetéssel foglaltak összbüntetésbe.

2. § Az 1. § alkalmazásában

a) az állam belső, illetőleg külső biztonsága elleni bűncselekményen a magyar Büntető Törvénykönyvről szóló 1878. évi V. törvény II. részének II–IV. és VI. fejezetében, a robbantószer és robbanóanyag előállításával, tartásával és használatával elkövetett bűncselekményekről szóló 1924. évi XV. törvény 1. §-ában, a katonai Büntető Törvénykönyv életbeléptetéséről szóló 1930. évi III. törvény III. fejezetében, a magyar állam biztonságát és nemzetközi érdekét veszélyeztető egyes cselekmények büntetéséről szóló 1940. évi XVIII. törvény 1. és 11. §-ában, a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvényt módosító 1942. évi XIV. törvény 26. §-ában, a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvény 1–10. §-ában, a büntetőtörvények egyes fogyatékosságainak megszüntetéséről és pótlásáról szóló 1948. évi XLVIII. törvény 48. §-ában, az ország területének elhagyására vonatkozó rendelkezések kiegészítéséről szóló 1950. évi 26. törvényerejű rendeletben, a lőfegyverek és lőszerek előállításának, tartásának és forgalmának szabályozása, illetőleg bejelentése és beszolgáltatása tárgyában kiadott 7150/1946. (VI. 22.) ME rendelet 2. §-ában, a termelőszövetkezeti csoportok, tagjaik és vagyonuk fokozott büntetőjogi védelméről szóló 2560/1949. (III. 19.) Korm. rendelet 1. §-ában, a Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása (BHÖ) I. és II. fejezetében, továbbá 51. pontjában, valamint a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény (Btk.) IX. fejezetében, 195. és 203–206. §-ában;

b) tervbűncselekményen a tervgazdálkodás büntetőjogi védelméről szóló 1950. évi 4. törvényerejű rendeletben és a BHÖ XI. fejezetében;

c) árdrágító és közellátás elleni bűncselekményen az árdrágító visszaélésekről szóló 1920. évi XV. törvény 1–3. §-ában a gazdasági rend büntetőjogi védelméről szóló 8800/1946. (VII. 28.) ME rendelet I–III. fejezetében, a BHÖ XIII. fejezetében, valamint a Btk. 236., 238. és 240. §-ában;

d) a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmény feljelentésének elmulasztásán a társadalmi tulajdon büntetőjogi védelméről szóló 1950. évi 24. törvényerejű rendelet 7. §-ában, a BHÖ 234. pontjában, valamint a Btk. 308. §-ában;

e) háborús és népellenes bűncselekményen a népbíráskodásról szóló 81/1945. (II. 5.) ME rendelet 11., 13. és 15. §-ában, valamint a BHÖ 82., 84. és 86. pontjában meghatározott bűncselekményeket kell érteni.

1992. évi XI. törvény az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról

1963 után is változatlanul hatályban maradtak azok az állam és közrend elleni bűncselekményeket megállapító rendelkezések, amelyek alapján olyan ítélkezési gyakorlat érvényesült, mely egyrészt ellentétben állt az akkor hatályos Alkotmányban rögzített alapelvekkel, másrészt ellentétes volt az emberi jogokra vonatkozó általánosan elismert elvekkel és szabályokkal, valamint a társadalom erkölcsi értékrendjével. Mindezeket nemcsak a büntetőjog eszközeivel, hanem szabálysértési és más igazgatási eljárásokkal is megsértette a rendszer.

Az Országgyűlés elítéli ezt a joggyakorlatot és erkölcsi elégtételt kíván adni mindazoknak, akiket az sújtott.

Nincs mód arra, hogy mindenfajta sérelmet a törvény orvosoljon, de indokolt, hogy a büntetőeljárások alapján sérelmet szenvedett személyek – a jogállamiságnak az Alkotmányban rögzített elveivel összhangban – politikai, erkölcsi és jogi elégtételben részesüljenek, ezért az Országgyűlés a következő törvényt alkotja:

1. § Semmissé kell nyilvánítani a következő bűncselekmények miatt 1963. április 5. és 1989. október 15. között történt elítéléseket:

a) összeesküvés (1961: V. tv. 116–118. §, az 1978. évi IV. törvénynek az 1989: XXV. tv. hatálybalépéséig hatályban volt szövege – e törvény alkalmazásában a továbbiakban: Btk. – 139. §);

b) lázadás (1961: V. tv. 120–122. §, Btk. 140. §);

c) izgatás (1961: V. tv. 127. §, Btk. 148. §);

d) más szocialista állam ellen elkövetett összeesküvés, lázadás (1961: V. tv. 133. §, Btk. 151. §);

e) hatóság vagy hivatalos személy megsértése (1961: V. tv. 158. §, Btk. 232. §);

f) közösség megsértése (1961: V. tv. 217. §, Btk. 269. §);

g) törvény vagy hatósági rendelkezés elleni izgatás (1961: V. tv. 216. §, Btk. 268. §);

h) egyesülési joggal visszaélés (1961: V. tv. 207. §, Btk. 212. §);

i) tiltott határátlépés [1961: V. tv. 203. § (1) bek., (2) bek. b) pont, (4) bek., (5) bek., Btk. 217. § (1) bek., (2) bek., (3) bek. b) pont, (5) bek.];

j) hazatérés megtagadása (1961: V. tv. 205. §);

k) bűncselekmény a népek szabadsága ellen (1961: V. tv. 136. §, Btk. 154. §);

l) sajtórendészeti vétség (1961: V. tv. 211. §, Btk. 213. §);

m) rémhírterjesztés (1961: V. tv. 218. §, Btk. 270. §);

n) feljelentés elmulasztása, ha a feljelentési kötelezettség az 1. § a)–m) pontjaiban foglalt semmisség alá eső bűncselekményekre vonatkozik;

o) bűnpártolás (1961: V. tv. 184. §, Btk. 244. §), ha az elkövetés az 1. § a)–n) pontjaiban foglalt semmisség alá eső bűncselekményekre vonatkozik,

ha a bűncselekmény elkövetése az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában rögzített alapjogok gyakorlását vagy az abban foglalt elvek és célok megvalósítását jelentette.

2000. évi CXXX. törvény az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról

A törvények tükrözik a jogalkotó értékrendjét. Az Országgyűlés korábbi három semmisségi törvénnyel egyértelművé tette, hogy melyek azok a büntető anyagi jogszabályok, amelyek megalkotása, léte, alkalmazása nem fér össze a jogállamisággal. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc miatt elszenvedett törvénysértések maradéktalan orvoslása érdekében indokolt, hogy a leszámolást kiszolgáló eljárási jogszabályok alkalmazásával történt elítélések tekintetében a törvényhozás hasonló értékítéletet fogalmazzon meg. E célból az Országgyűlés a következő törvényt alkotja:

1. § Semmisnek tekintendő az 1956. évi 28. törvényerejű rendelettel és az 1956. évi 32. törvényerejű rendelettel bevezetett rögtönbíráskodásban, továbbá az 1957. évi 4. törvényerejű rendelettel bevezetett gyorsított eljárásban, valamint az 1957. évi 25. és az 1957. évi 34. törvényerejű rendelettel felállított népbírósági tanács előtti eljárásban – a forradalom és szabadságharc céljával, eszmeiségével való azonosulásra tekintettel – a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt – történt elítélés.