Ugrás a tartalomhoz

Büntetőjog I.; Általános rész; A 2012. évi C. törvény alapján

Belovics Ervin, Gellér Balázs, Nagy Ferenc, Tóth Mihály (2014)

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

2. A magyar büntetőjog fejlődése

2. A magyar büntetőjog fejlődése

Kép

Beccaria, Cesare: Bűntett és büntetés. (Ford.: Sebestyén Pál) Budapest, 1967. Beccaria, Cesare: A bűnökről és a büntetésekről. (Ford.: Madarász Imre) Budapest, 1989, 1998. Horváth Tibor: Az első magyar büntető törvénykönyv és kodifikátora: Csemegi Károly. In: Csemegi Károly emlékére. Budapest, 2001. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. 4. kiadás. Budapest, 1914. Garland, David: Punishment and modern society. Oxford, 1990. Györgyi Kálmán: Emlékezés Csemegi Károlyra. In: Wiener A. Imre (szerk.): Csemegi Károly emlékkönyv. Budapest, 2000. Jakobs, Günther: Bürgerstrafrecht und Feindstrafrecht. Höchstrichterliche Rechtssprechung – HRRS März 2004. Király Tibor: Az 1878. évi büntető törvénykönyv. Magyar Jog 1979/7. Lőw Tóbiás: A magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878. V. tc.) és teljes anyaggyűjteménye. Budapest, 1880. Mezey Barna (szerk. és társszerző): Magyar Jogtörténet. 4. kiadás. Budapest, 2007. Nagy Ferenc: Intézkedések a büntetőjog szankciórendszerében. Budapest, 1985. Nagy Ferenc: Az ellenség-büntetőjogról, a jogállam büntetőjogi eróziójáról. Magyar Jog 2007/2. Sinn, Arndt: Moderne Verbrechensverforgung – auf dem Weg zu einem Feindstrafrecht? Zeitschrift für internationale Strafrechtsdogmatik. 2006/3. Magyar fordításban lásd: Modern bűnüldözés – az ellenség – büntetőjog útján? In: Nagy Ferenc (szerk.): Bűnügyi mozaik. Szeged, 2006. Szőllösy Oszkár: Magyar börtönügy. Budapest, 1935.

A magyar büntetőjog fejlődését a tankönyv az „1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat”-tól kezdve mutatja be. Az ezt megelőző időszak megismerésére a jogtörténeti stúdiumok során és a vonatkozó szakmunkákból nyílik lehetőség, az ezt követően született törvények és javaslatok rendelkezéseinek ismerete azonban a hatályos büntetőjog tanulmányozásánál is hasznos lehet.

2.1. Az 1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat

Kép

 Az 1843-ik évi javaslat „A büntettekről és büntetésekről” c. része Deák Ferenc művének tekinthető, „teljesen önálló, az azonkori összes európai BTK.-eket messze tulszárnyaló alkotás, a humanus és jogászi gondolkozás valódi remeke” (Finkey F. 1914). A neves német szerző, Mittermaier szerint a legeredetibb és a legbátrabb törvényhozási kísérlet Európában. A javaslat anyagi jogi plánuma általános és különös részre tagolt, mindkét részen belül fejezetek találhatók. A javaslatban következetesen érvényesül a törvény előtti egyenlőség eszméje és egyértelműen megfogalmazódik a nullum crimen/nulla poena sine lege elve, amely szerint „Bármely cselekvés vagy mulasztás, csak annyiban tekintethetik büntettnek és vonathatik büntetés alá, a mennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény”.

A javaslat általános része („Általános rendeletek”) a bűncselekmények kettős felosztását alkalmazta, vagyis a bűncselekmény bűntett és kihágás lehet azzal, hogy az általános részben foglaltak – a bűntetteken túlmenően – kisebb módosításokkal a kihágásokra is kiterjedtek. Az „általános rendeletek” 2. fejezete sorolta fel a büntetések nemeit és azok alkalmazási és átváltoztatási szabályait. A javaslat eltörölte a halálbüntetést, a testfenyítő és becstelenítő büntetéseket, és a büntetés ilyen jellegű következményeit. A legsúlyosabb büntetés az „életfogytáig tartó rabság”. A büntetési tételeknek csak a maximumát határozta meg a javaslat, a kiszabható büntetési minimumokról nem rendelkezett, így a bíró mozgásterét nem korlátozta az enyhítésben. A „beszámítást” súlyosító és az enyhítő körülményeket részletesen felsorolta.

Az általános rész számos büntetőjogi fogalmat viszonylag precízen kidolgozott, így például figyelemre méltó a gondatlanság („vétkes vigyázatlanság”) meghatározása, a „bűnkísérlet” definíciója, a felbujtás („felbojtó”), a beszámítást kizáró körülmények, a visszaesés meghatározása. A javaslat ismerte és szabályozta mind a „közkereset” (tulajdonképpen a büntethetőség), mind a büntetés elévülésének és a királyi kegyelemnek a jogintézményét.

A javaslat különös része („Külön rendeletek a büntettek egyes nemeiről s azoknak büntetéséről”) szabatosan határozza meg az egyes bűncselekményi tényállásokat (1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat; Mezey B. 2007).

2.2. A Csemegi Kódex

Kép

A) Az első kodifikált magyar Btk. az 1878. évi V. törvénycikk, amelyet megfogalmazójáról – Csemegi Károly államtitkárról – Csemegi Kódexnek szokás nevezni. Megalkotása idején az úgynevezett klasszikus iskola tanai terjedtek el és voltak meghatározóak és így e tanok befolyásolták leginkább Csemegi Károlyt is. Az 1878. évi V. tc. (a továbbiakban: Csemegi Kódex) a bűncselekményeket bűntettekre és vétségekre osztotta, és ezekhez kapcsolódott a kihágási Btk. az 1879. évi XL. tc. (továbbiakban: Kbtk.) által szabályozott kihágás jogintézménye, mint a bűncselekmények legenyhébb kategóriája. A bűncselekmények súly szerinti ezen hármas felosztását trichotom rendszernek nevezzük. Az általános és különös részből álló kódex első része (1–125. §) tartalmazta az általános részt 9 fejezetben. A különös rész pedig 43 fejezetet foglalt magában. Az általános rész fejezetei a következők voltak:

        I.:        Bevezető intézkedések

        II.:        A jelen törvény hatálya

        III.:        A büntetések

        IV.:        A kísérlet

        V.:        A részesség

        VI.:        A szándékosság és gondatlanság

        VII.:        A beszámítást kizáró vagy enyhítő okok

        VIII.:        A bűnhalmazat

        IX.:        A bűnvádi eljárás megindítását és a büntetés végrehajtását kizáró okok

A Csemegi Kódex. 1. §-a a nullum crimen sine lege („Bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, amelyet a törvény annak nyilvánít”), illetőleg a nulla poena sine lege („Bűntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint amelyet arra, elkövetése előtt a törvény megállapított”) elvet fogalmazta meg.

A tett-büntetőjogi szemléletnek megfelelően a kódex középpontjában a tevést és a mulasztást is magában foglaló „cselekmény” állt. Büntetőjogi felelősséggel a 12. életévét meghaladott, beszámítható fizikai személy tartozott. A fiatalkorúakra a klasszikus tanoknak megfelelően nem érvényesült külön szabályozás. A szándékosság és a gondatlanság fogalmát a törvény nem határozta meg, e fogalmak kidolgozását a tudományra bízta. A bűntettek csak szándékosan voltak elkövethetőek, a vétségeknél a főszabály szintén a szándékosság, de kivételesen gondatlanságból is megvalósíthatóak voltak.

A Csemegi Kódex a bűncselekmény véghezvitelének természetes középfokaként csak a kísérletet fogalmazta meg, és sem az előkészületi, sem a befejezett (véghezvitt) cselekmény fogalmát nem határozta meg. A bűntett kísérlete mindig, a vétségé csak a törvény által meghatározott esetekben volt büntetendő azzal, hogy a kísérlet enyhébben volt büntetendő, mint a befejezett (véghezvitt) bűncselekmény.

Az önálló tettesség fogalmáról a törvény nem rendelkezett. A szakirodalom szerint ezen fogalom alá azon személy tartozhatott, akinek közreműködése az illető deliktum tényállásához hozzátartozott. A törvény szerint társtetteseknek tekintendők mindazok, akik a bűncselekményt „együtt vagy közösen követik el”. Paradox, ám részben kora felfogásának megfelelő módon ezt a meghatározást „A részesség” fejezetcím alatt helyezte el. Részesek még a felbujtó és a bűnsegéd.

A Csemegi Kódex VII. fejezete felsorolja, de nem csoportosítja a beszámítást kizáró vagy enyhítő okokat.

A Csemegi Kódex monista szankciórendszert követett: csak büntetéseket ismert és szabályozott. A büntetési rendszer középpontjában a szabadságvesztés-büntetés különféle nemei állottak: a fegyház (életfogytiglani, vagy 2–15 év), a börtön (6 hó–10 év), a fogház (1 nap–5 év) és az államfogház (1 nap–15 év). A szabadságvesztés életfogytig vagy határozott ideig tartott, a végrehajtására vonatkozó szabályok a fokozatos (progresszív) rendszer elveit követték.

A halálbüntetést a Csemegi Kódex ismerte és szabályozta ugyan, de alkalmazását csak két esetben tette lehetővé (a király meggyilkolása, szándékos megölése, vagy ezek kísérlete és a befejezett gyilkosság bűntette miatt). A pénzbüntetés mint főbüntetés csak három vétség büntetéseként található meg ugyan, de a büntetésenyhítési szabályokkal szélesebb körű alkalmazásra is lehetőség nyílt. A kódex által szabályozott mellékbüntetés volt a hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlásának ideiglenes felfüggesztése, az elkobzás, a külföldi kiutasítása, a pénzmellékbüntetés és a szakképzettséget kívánó foglalkozástól való eltiltás. A kódex nem ismerte a vagyonelkobzást.

B) A kódex több lényeges kérdésben nem követte az 1843. évi anyagi jogi javaslatban megfogalmazott megoldásokat. Így például a javaslatban a bűncselekmények kettős felosztása érvényesült, a kódex pedig a trichotom rendszert vezette be. A javaslat nem ismerte és nem szabályozta a büntetések nemei között a halálbüntetést, ugyanakkor a kódex fenntartotta és – szűk körben – lehetővé tette ezen legsúlyosabb büntetés alkalmazását. A javaslat nem állapított meg büntetési minimumokat, míg a kódex erről rendelkezett (Lőw T. 1880, Mezey B. 2007).

A Csemegi Kódexet számos kritika, bírálat érte, amelyek egy része túlzottnak minősíthető. Így például a büntető törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény (a továbbiakban: Btá.) általános indokolása szerint a kódex „már keletkezésekor egy letűnőben lévő büntetőjogi szemléletet tükrözött”. További kritikaként hangzott el, hogy a büntetési rendszere, különösen a szabadságvesztésre vonatkozó szabályozás bonyolult, s a gyakorlatban nehezen alkalmazható és szigorú volt; a mellékbüntetések nem kapcsolódhattak megfelelően a főbüntetésekhez; a fiatalkorúakra és a visszaesőkre nem állapított meg elfogadhatóan alkalmazható szabályokat. A kódex ezen hiányosságainak egy részét a későbbi novellák azonban eredményesen korrigálták és kiegészítették.

Az első kodifikált büntető törvénykönyvünk bár eklektikus jellegű, mégis önálló munka volt, amely felhasználta és szintézisbe foglalta a meghatározó európai kontinentális büntetőjogi kodifikáció értékes eredményeit. A szabályozás során általában nem politikai, ideológiai, hanem szakmai szempontokat érvényesítettek. Erényei közé sorolták büntetőjogi fogalmainak precíz jogi meghatározását, a garanciák, a törvényesség következetes biztosítását. A kódex általános része 70 évig volt hatályban és mély nyomokat hagyott a magyar büntetőjogi gondolkodásban (vö. Király T. 1979, Horváth T. 2001).

2.3. A Csemegi Kódex módosításai és a hozzá kapcsolódó külön törvények 1945-ig

Kép

 A kódexet ért bírálatok, a századforduló időszakának bűnözése, annak mennyiségi növekedése, minőségi változásai és a bűnügyi tudományok újabb eredményei nyomán reformtörekvések láttak napvilágot. Ezek jobbára a büntetési rendszert érintették: így a fia­talkorúak büntetőjogát, a pénzbüntetés reformját, a feltételes elítélés és a határozatlan elítélés bevezetését. Ezen igények kielégítését szolgálta az 1908. évi XXXVI. tc., az első büntető novella (a továbbaikban: I. Bn.). A novella érdeme, hogy a felnőttek tekintetében bevezette a kiszabott büntetés feltételes felfüggesztésének intézményét (sursis). Emellett gyökeres reformot vitt véghez a fiatalkorúak büntetőjoga tekintetében: meghatározta a fiatalkorúság fogalmát (a 12–18 év közötti személyeket tekintette fiatalkorúnak), szankciórendszerében pedig preventív szemléletet érvényesített.

A Csemegi Kódex következő módosítása az 1913. évi XXI. törvénycikk volt a közveszélyes munkakerülőkről. A törvény a közveszélyes munkakerülés esetében bevezette a munkaképes munkakerülők dologházba utalását, amely alapvetően háromféleképpen történhetett: fogházbüntetés kiszabása helyett; fogházbüntetés kiszabása nélkül és a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása után. A 18. életévét be nem töltött fiatalkorúval és a nem rendes elmeállapotú egyénnel szemben a dologházba utalásnak nem volt helye. A dologházba utalás határozatlan időre szólt, de tartama 1 évnél rövidebb és 5 évnél hosszabb nem lehetett.

A büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló második büntető novella, az 1928. évi X. törvénycikk (a továbbiakban: II. Bn.) három fejezetet foglalt magában. Az első fejezet a büntetőjogi értékhatárok megállapításáról és a pénzbüntetés szabályozásáról szólt, a második fejezet a büntető igazságszolgáltatás további egyszerűsítését célozta, az utolsó fejezet pedig a megrögzött bűntettesekről és az ellenük alkalmazható szigorított dologház jogintézményéről rendelkezett. A szigorított dologházi őrizet határozatlan tartamú szankció volt, amelynek alsó határa három év, felső határa – minthogy arról a törvény kifejezetten nem rendelkezett – gyakorlatilag életfogytiglanig terjedhetett. A legrövidebb tartam letelte után az őrizetes az igazságügy-minisztertől feltételes szabadságra bocsátását kérhette, aki a szigorított dologház mellett szervezett felügyelő hatóság meghallgatása után döntött. A szigorított dologház kettős jogi természetet mutat: olyan intézkedés volt, amely a büntetőjogi büntetés jegyeit is magán hordozta. Az intézkedési minőséget az alábbi szempontok támasztják alá: a szigorított dologház esetén nem tettarányos, a bűnösségnek megfelelő büntetésről beszélhetünk, hanem a bűntettes közveszélyességére alapozott intézkedésről, amely határozatlan időtartamú volt. Továbbá maga a II. Bn. úgy rendelkezett, hogy ezen szankciót a bíróság határozott tartamú szabadságvesztés büntetés kiszabása nélkül rendelte el, illetve a jogerősen szigorított dologházba utalt személyen szabadságvesztés-büntetést végrehajtani sem lehetett. Ezenkívül az elkövető szabadon bocsátása is személyi veszélyessége megszűnésétől, illetve megjavulásától függött. A szigorított dologház büntetés jellegét mutatja az, hogy ugyanolyan jogkövetkezmények kapcsolódtak hozzá, mint a fegyházbüntetéshez. Így e biztonsági intézkedés végrehajtása során is érvényesült a munkakényszer, illetőleg átvették a fegyházi rend szigorú szabályait. Szőllösy Oszkár találóan fogalmazta meg, hogy a szigorított dologházba utalás a végrehajtás tekintetében nem volt egyéb, mint határozatlan tartamú fegyházbüntetés (Szőllösy O. 1935).

A két világháború között további – a kódexhez kapcsolódó – külön törvények jelentek meg, ezek között említhető egyrészt az 1921. évi III. tc. az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről, másrészt pedig az 1930. évi II. tc. a katonai büntető törvénykönyvről. Az 1940. évi XXXVII. tc. a büntető ítélethez fűződő hátrányos következmények korlátozásáról és megszüntetéséről az első magyar rehabilitációs törvény volt.

2.4. Az 1945 utáni magyar büntetőjog alakulása

Kép

 A második világháborút követően olyan büntetőjogi szabályok megalkotására került sor, amelyek

a) lehetővé tették a háborús és a népellenes bűncselekmények elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonását, mint az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. (II. 5.) ME számú rendelet és az 1440/1945. (V. 1.) ME számú rendelet „A háborús és népellenes bűncselekményekről”;

b) a Magyar Köztársaság és a demokratikus államrend védelmét szolgálták, mint például az 1946. évi VII. törvény „A demokratikus államrend és a demokratikus köztársaság védelméről”, valamint

c) a gazdasági és a pénzügyi rendszer védelmét, a közellátás rendjét segítették, mint például a 8800/1946. (VII. 28.) ME számú rendelet „Az árdrágító és közellátás elleni bűncselekményekről”.

Az 1940-es évek második felében – néhány § kivételével – még hatályban volt a Csemegi Kódex általános és különös része, amelynek harmadik novelláris kiegészítését az 1948. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: III. Bn.) tartalmazta. E törvény első fejezete az elmebeteg bűnelkövetők biztonsági őrizetéről rendelkezett, majd a második fejezetben különálló deliktumként szabályozta az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményt, míg a harmadik fejezettől kezdődően egyes további különös részi bűncselekmények szabályozása található meg. Így elsőként adott szabályozást e törvény a foglalkozás szabályainak megszegéséről, továbbá a baleset áldozatának cserbenhagyásáról (vö.: Szomora Zs. 2006).

Az 1940-es évek végén a kommunista–szocialista irányú fejlődésnek megfelelően a törekvés arra irányult, hogy az akkori politikai, társadalmi körülmények között új típusú törvénykönyv váltsa fel a régit. Ezért került sor az alapvető elveket, általános fogalmakat magában foglaló új általános rész – a már idézett – „A Büntető Törvénykönyv Általános Részéről”, szóló 1950. évi II. törvény megalkotására, amely – amint már említettem – Btá. rövidítéssel vált ismertté.

A törvény feladatát a társadalomnak a reá nézve veszélyes cselekményekkel szembeni védelmében jelöli meg. A bűncselekmény formális meghatározása helyett annak tartalmát kívánta megragadni azzal, hogy a bűncselekmény olyan társadalomra veszélyes cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. A Btá. külön meghatározta a társadalomra veszélyesség fogalmát, a bűncselekmény összetevői között azonban nem található meg a bűnösség. A kísérletet a befejezett bűncselekménnyel, a bűnsegélyt a tettesi magatartással elvileg azonos elbírálás alá vonta.

A Btá. a bűncselekményeket bűntettekre és kihágásokra osztotta, de az 1955. évi 17. sz. tvr. a kihágásokat felszámolta, és ezzel a magyar büntetőjogban megszűnt a bűncselekmények súly szerinti megkülönböztetése, így 1971-ig a bűntett és a bűncselekmény fogalom lényegében azonossá vált. Bűntettet azonban nem csupán törvény és törvényerejű rendelet, hanem minisztertanácsi rendelet is megállapíthatott. A bűntett általában akár szándékosan, akár gondatlanul is elkövethető volt. A Btá. alapján a büntetőtörvénynek visszaható ereje is lehetett az elkövető terhére. A Btá.-hoz fűzött miniszteri indokolás ezt azzal magyarázta, hogy „nyomatékos közérdek indokolttá teheti, hogy a cselekmény az elkövetéskor még hatályban nem lévő, de az elbírálásakor már életbelépett szigorúbb törvény szerint bíráltassék el”, azonban erre csak kivételesen kerülhetett sor.

A büntetési rendszerben megtalálható a halálbüntetés, továbbá a korábbi különböző szabadságvesztési nemek helyett az életfogytig vagy határozott ideig tartó börtön és a pénzbüntetés. A mellékbüntetések sorában rendelkezik a törvény az elkobzásról, a vagyonelkobzásról, a közügyektől eltiltásról, a foglalkozástól eltiltásról és a kiutasításról. Nem a büntetések között helyezték el a szovjet minta nyomán újonnan bevezetett javító-nevelő munkát. Védelmi intézkedés volt a közveszélyes állapotú és betegségük miatt nem büntethető elmebetegekkel szemben a biztonsági őrizet.

A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket nem a Btá. tartalmazta, hanem 1951-ből (34. sz. tvr.) és 1954-ből (23. sz. tvr.) származó törvényerejű rendeletek. Az önálló szabályozás azonban nem jelentette a fiatalkorúak büntetőjogi felelősségre vonása jellegének a felnőttekétől való eltávolodását, sőt ellenkező irányú tendencia volt tapasztalható.

Az 1950-es években az akkori büntetőjogi szabályokat az jellemezte, hogy létezett a „szocialista elveken” nyugvó általános rész, azaz a Btá.; továbbá egyrészt volt a nagyszámú új, az 1945 után alkotott különös részhez tartozó rendelkezés, másrészt a Csemegi Kódex különös részéből még mindig nagy számban hatályban lévő bűncselekményi szabályok. Ez a helyzet a jogalkalmazó szerveket nehéz feladat elé állította, ezért az Igazságügyi Minisztérium először 1952-ben hivatalos jogszabálygyűjteményben foglalta össze a hatályos általános és különös részi büntetőjogi rendelkezéseket. A jogszabálygyűjtemény nem volt jogforrás, hanem csupán a hatályos jogforrások foglalata. Ez az összeállítás BHÖ elnevezéssel vált ismertté, amely szerkezeti megoldásában a büntető törvénykönyvek beosztását követte, vagyis általános és különös részre tagolódott.

Az új, átfogó úgynevezett szocialista büntető kódex, a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény (továbbiakban: 1961. évi Btk.)1962. július 1-jén lépett hatályba. A szocialista társadalom védelmét szolgáló kódex a törvényesség érvényesülésének biztosítására törekedett. Az 1961. évi Btk.-n belülvolt megtalálható valamennyi büntetőjogi rendelkezés, vagyis a fiatalkorúakra és a katonákra vonatkozó speciális büntetőjogi szabályok külön fejezetben kaptak ugyan helyet, de e törvényen belül. Az új szocialista kódex a büntetőjogi felelősség körét kiterjesztette és számos új bűncselekményi tényállást konstruált. A bűncselekmény a bűntett fogalmával azonosult, de a bűntett meghatározásába már beépült a bűnösség is. A bűntett legfontosabb fogalmi összetevőjeként megmaradt a társadalomra veszélyesség kategóriája, s ennek figyelembevételével volt megítélhető, hogy egy cselekmény büntetést érdemel-e vagy sem. A törvény a gondatlan bűncselekmények kivételes büntetendősége mellett foglalt állást, vagyis csak akkor voltak büntetendők, ha a törvény külön büntetni rendelte.

A kódex relatíve meghatározott büntetési rendszert követ. A főbüntetések között található a halálbüntetés, továbbá a 30 nap és 15 év között határozott időtartamban kiszabható szabadságvesztés, amely halmazati vagy összbüntetés esetén 20 évig terjedhetett. Az 1961. évi Btk. nem szabályozta viszont az életfogytig tartó szabadságvesztést, mert erre a büntetési formára az „elítélt átnevelése végett […] nincs szükség” (miniszteri indokolás). Főbüntetés lett a javító-nevelő munka, valamint a pénzbüntetés. A mellékbüntetések köre lényegében nem sokat változott az előző szabályozáshoz képest: az elkobzás intézkedés lett, a kitiltás és a kiutasítás pedig külön szabályozást kapott. Az intézkedések cím alatt a figyelmeztetés, a kényszergyógykezelés, a kényszerelvonó kezelés és az elkobzás volt megtalálható.

Az 1961. évi Btk.-t – novelláris formában – az 1971. évi 28. sz. tvr. módosította. E tvr. a bűncselekmények között súlyuk alapján megkülönböztetett bűntetteket és vétségeket. A novella a szabadságvesztés-büntetés négy végrehajtási fokozatát szabályozta: megkülönböztetett fegyházat, szigorított börtönt, börtönt és fogházat. A tvr. újból bevezette az életfogytig tartó szabadságvesztést. A különös részben is széles körben alkotott módosító rendelkezéseket, így például kialakította a közlekedési bűncselekmények szabályait, és egészen szűk körre szorította a társadalmi tulajdont sértő és az állampolgárok javait sértő deliktumok közötti megkülönböztetést.

Az 1974. évi 9. sz. tvr. a társadalom fokozottabb védelméről a közrendre és a közbiztonságra különösen veszélyes visszaeső bűnözők elleni hatékonyabb fellépés érdekében bevezette a „különösen veszélyes visszaeső” fogalmát és a „szigorított őrizet” jogintézményét.

A büntetőjog korszerűsítésére irányuló törekvések szükségessé tették az addigi jogfejlődést összegző és továbbfejlesztő Btk. megalkotását. E cél realizálása érdekében 1974 őszén indult meg az új kódex előkészítése, amely végleges formáját az 1978. évi IV. törvényben kapta meg (a továbbiakban: korábbi Btk.). Az 1978. évi kódexet az 1979. évi 5. tvr. (a továbbiakban: Btké.) léptette hatályba 1979. július 1-jétől kezdődően.

2.5. A büntetőjog tudományának főbb irányai

2.5.1. A klasszikus büntetőjogi iskola

Kép

 A modern értelemben vett büntetőjog-tudomány időben első irányzata a klasszikus iskola, amelyet a feltörekvő polgárság nézetrendszere hívott életre a XVIII. és a XIX. században. Képviselői kezdetben mindenekelőtt a feudális jogbizonytalanság és önkény ellen kívántak fellépni. Első kiemelkedő és meghatározó alakja Cesare Beccaria, akinek A bűntettekről és a büntetésekről (Dei delitti e delle pene) című munkája 1764-ben jelent meg először. Beccaria ebben a művében foglalta össze büntetőjogi és kriminálpolitikai nézeteit. Végső következtetése szerint „Ahhoz, hogy a büntetés ne jelentsen az egyes állampolgár ellen egyesek vagy sokak által elkövetett erőszakot, az kell, hogy a büntetés lényegében nyilvános, gyors, szükséges, az adott körülmények között a legenyhébb, a bűncselekményekkel arányban álló és a törvények által megszabott legyen” (Beccaria, C. 1967, 1998).

A klasszikus büntetőjogi irányzat alaptételei, alapelvei köréből kiemelendők az alábbiak.

a) A törvény előtti egyenlőség elve. Ennek értelmében a törvényhozás csak mindenkire egyaránt kötelező törvényeket alkothat, vagyis a mindenkire kiható erejű jogszabá­lyoknak a társadalom minden tagját kell köteleznie.

b) A nullum crimen és a nulla poena sine lege elvének az elismerése. Eszerint bűncselekménynek csak az a magatartás minősülhet, amit a törvény az elkövetése előtt annak nyilvánít (nullum crimen sine lege). Ehhez kapcsolódik továbbá az a princípium, amely szerint a bűncselekmény elkövetőjével szemben csak a törvényben előírt büntetés alkalmazható (nulla poena sine lege). Az említett két jogelv a törvényesség eszméjének, a jogbiztonság gondolatának a kifejeződése a feudális önkénnyel szemben.

c) A büntetőjogi felelősségnek az elkövető szabad akaratára történő alapozása (indeterminizmus).

d) A büntetés célja a bűncselekménnyel arányos, proporcionális megtorlás. A megtorláson büntetőjogi értelemben nem az aránytalan bosszút, a kegyetlenkedést kell érteni, hanem olyan erkölcsi szempontú megítélést, amely szerint a bűncselekmény elkövetésének, a tiltott magatartásnak a viszonzása hátrány tartalmú büntetés kell hogy legyen. E kompenzálást, kiegyenlítést jelentő büntetésnek pedig az elkövetett bűncselekmény súlyával arányban kell állnia, azaz proporcionálisnak kell lennie.

A klasszikus irányzat sajátosságai.

a) Merev tettbüntetőjogi felfogás, amely az elkövetőre nem volt tekintettel. A klasszikus iskola nem a bűncselekmény elkövetőjét, hanem a tettet vonta vizsgálódási körébe. A tettnek a tettestől történő elválasztása a rendi különbségek és a feudális bíráskodás elvetésének anyagi jogi vetülete, a törvény előtti egyenlőség elvének is a tükröződése. Vagyis a tett alapján történő büntetőjogi felelősség a társadalmi helyzetére való tekintet nélkül mindenkit egyformán terhel.

b) A bűncselekményt kizárólag jogi jelenségnek tekintő jogközpontú szemlélet.

c) Fogalomelemző módszer alkalmazása, illetve a módszer mindinkább öncélú túlhajtása. A törekvés arra irányult, hogy a büntetőjog egyes fogalmai között a formális logika szabályainak megfelelően kiépítsék a kapcsolatot, joglogikai szempontból tökéletes, zárt rendszert hozzanak létre. Az irányzat egyes követői azonban a fogalomalkotás öncélúságát hirdették és valósították meg, továbbá a kialakított fogalmak tartalma nem felelt meg a tényleges életviszonyoknak, s így a való élettől idegenek voltak.

d) Az objektív és a szubjektív mozzanatoknak az úgynevezett pszichofizikai paralelizmuson alapuló éles elhatárolására irányuló törekvés, vagyis a pszichét és a külső cselekvést egymástól elkülönülve fogta fel azzal, hogy a tudatban tükröződik a cselekmény.

A klasszikus irányzatot jellemző garanciális intézmények részleges korrekciójára irányuló törekvések jelennek meg a XIX. század második felében, majd a klasszikus irányzat felváltásának az igényével fellépő új irányzatok alakulnak ki.

2.5.2. A pozitivista irányzat

Kép

A pozitivista irányzat a klasszikus büntetőjogi iskolával szembeni oppozícióból keletkezett és zárt gondolatrendszert hozott létre. A pozitivisták átvették Comte eszméjét a tudományos gondolkodás haladásáról, a jognak az erkölcstől való elválasztásáról, a szabad akarat tagadásáról.

A bűncselekmény itt már nem jogi, hanem természetes és társadalmi tényjelenség, amelyet az elkövetőhöz való kapcsolatában kell szemlélni, s amelyet az antropológia és a szociológia tudományos eszközeivel kell vizsgálni.

A megtorlás helyébe a társadalom védelme, az elkövető bűnössége helyébe pedig az elkövető veszélyessége lép. A klasszikus bűncselekmény – proporcionális büntetés megfelelést az egyes elkövető és kezelése közötti megfeleléssel helyettesítik. Ezért az egyes elkövető lett a tudományos megfigyeléseik és vizsgálataik elsődleges tárgya, az elkövetett bűncselekmény jogi minősítése és besorolása már kevésbé volt fontos. Vagyis a tettes-büntetőjogi jellegnek megfelelően a cselekmény vagy teljességgel jelentőségét veszti, vagy legfeljebb az elkövető veszélyességének szimptómájaként fogják fel. A pozitivista irányzat jellemzői közül kiemelendő, hogy támaszkodik a kriminológiai irányzatokra és azok eredményeire, továbbá az indeterminizmusról a determinista felfogásra térnek át. A moralitás talaján felépített, bűnösségen alapuló büntetőjogi felelősséget felcseréli a bűnelkövetőkkel szembeni védekezéssel. Felfogásukban az egyéni erkölcsöt a társadalmi erkölcs helyettesíti: a tettes a deliktum elkövetésekor nem a társadalmi erkölcs, azaz nem a szociáletika szerint viselkedett. A szociáletika megsértése pedig az elkövető társadalomellenességét, antiszocialitását mutatja.

A bűncselekménnyel arányos büntetés helyébe a bűntettes veszélyes állapotához igazodó határozatlan tartamú biztonsági intézkedés kerül. A biztonsági intézkedés alkalmazásával a jövőre vonatkozóan kívánják az elkövetőt olyan helyzetbe hozni, hogy ne követhessen el újabb bűncselekményt.

2.5.3. A közvetítő irányzat

Kép

 A pozitivista irányzat a maga tiszta formájában nem tudott uralomra jutni egyetlen országban sem, ehhez túl erős volt még a klasszikus büntetőjogi irányzat híveinek az ellenállása. Létrejöttek a közvetítő irányzatok, ezeken keresztül érvényesülhettek a pozitivista irányzat egyes elvei, követelései, összeegyeztetve a klasszikus jogi formákkal. A XIX. század végén, a századforduló időszakában a büntetőjogi elméletek fejlődése szorosan összefonódik a klasszikus és a pozitivista iskolák, illetve a tett- és a tettes-büntetőjogi irányzatok harcával. A jelzett időszakban az elméletekre a kriminálpolitikai célgondolat megjelenése lesz a jellemző. Az 1889-től működő Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület (NBE) is a reformmozgalom tolmácsolója lett. Az NBE alapító triásza a német Liszt, a belga Prins és a holland van Hamel volt (vö.: Nagy F. 1986).

A közvetítő irányzaton belül leginkább a Franz von Liszt nevével jelzett irányzat emelhető ki, amely a klasszikus irányzat szemléletét és jogintézményeit kombinálta a pozitivista irányzattal és tartalommal. A bűncselekményt nem egyszerűen törvényi tilalomba ütköző cselekménynek tekinti, hanem antiszociális magatartásnak, az ezt megvalósító személyt pedig antiszociális személyiségnek. Ebben a felfogásban a cselekmény és az elkövető kapcsolatát az antiszocialitás teremti meg. Ez az irányzat is a szociáletikai felelősséget követi.

A jogkövetkezmények területén a Liszt-féle irányzatot a dualisztikus szankciórendszer jellemzi, amely a határozott tartamban kiszabott úgynevezett célbüntetésekből és a bűntettesek bizonyos kategóriáival szemben határozatlan tartamú biztonsági intézkedésekből áll össze. Mindez változást jelentett a megtorlási szemléletű klasszikus irányzathoz képest, és előtérbe került a kriminálpolitikai célgondolat. A büntetőjogi szankció feladataként a bűnelkövető egyéniségéhez igazított ráhatás elérése jelent meg, ezáltal pedig a speciális prevenció gondolata lépett előtérbe, anélkül, hogy a generális prevenciót el kívánták volna távolítani. A közvetítő irányzat a legfontosabb klasszikus bűncselekménytani fogalmakat, jogintézményeket fenntartja ugyan, de ezek egy részét az új felfogású szankciórendszeréhez igazítja és lényegében pozitivista tartalommal is ellátja.

2.5.4. Társadalomvédelmi irányzatok

Kép

A défense sociale mozgalom és az új társadalomvédelem irányzata közül a francia elnevezésű défense sociale (társadalomvédelem) mozgalom elsősorban a klasszicizmus elméleti dogmatizmusával, jogias szemléletével, gyakorlati tehetetlenségével szembeni oppozícióból született, és a bűnözést társadalmi problémaként kezelve „jogiatlan” büntetőpolitikai elképzeléseket fogalmazott meg. A mozgalom tehát szembeszegült a klasszikus büntetőjog koncepciójával, de elhatárolta magát a pozitivizmustól is, jóllehet a társadalomvédelem első kezdeti teóriájának keletkezését a pozitivista irányzat tette lehetővé. A társadalomvédelem első ilyen elméletét a kevésbé büntetőjogcentrikus Prins tette közzé (vö.: Nagy F. 1986).

A défense sociale mozgalom tényleges alapítása és működése közvetlenül a második világháborút követő években kezdődött meg. A mozgalom radikális csoportjához tartozott az alapító olasz Gramatica, aki az új utakat kereső büntetőjogi rendszerének átfogó bemutatását az 1961-ben megjelent társadalomvédelem elveiről szóló könyvében adta. Az egész mű egyik vezérgondolatát követelmény formájában fogalmazta meg: „A tettes személyére szabott intézkedésre van szükség, nem pedig a bűncselekményhez igazodó büntetésre.” Rendszerének kiindulópontja abból a törekvésből fakad, hogy többé már nem az ember absztrakt típusát, hanem a konkrét tettes személyiségét kell a büntetőjogi gondolkodás centrumába állítani (vö. Nagy F. 1986).

A mérsékeltebb irányú új társadalomvédelem mozgalmának vezető egyénisége a francia Marc Ancel, aki igyekszik elhatárolni magát a pozitivista irányzattól, így például az akaratszabadság kérdésében az indeterminista felfogás felé hajlik. Hangsúlyozza a felelősség morális jellegét és az egyén felelősségtudatára apellál. Ugyancsak hangsúlyozza a garanciális jogintézmények szükségességét, továbbá a humanizmus fontosságát. Ez utóbbival függ össze, hogy ellenzi a halálbüntetést. Az új társadalomvédelem irányzata a bűnelkövetőknek személyiség-adekvát jogkövetkezményekkel történő reszocializálását tűzi ki alapvető célul. Az Ancel-féle irányzat progresszív vonásai közé sorolható a bűntettes társadalmi rehabilitációjának szorgalmazása, a garanciális elvek megtartása, a humanizmus hangsúlyozása, a törvényességgel összeegyeztethető preventív és szociális irányú eszközrendszer és bánásmód követelménye. Ugyanakkor ez a pragmatikusnak minősíthető irányzat önálló büntetési elmélettel adós marad és a speciálpreventív, tettesértékelő szempontokat egyoldalúan túlhangsúlyozza a tettarányosság rovására (vö. Nagy F. 1986, Korinek L. 2006).

2.5.5. Alternatív irányzatok

Kép

 Az újabb elméleti büntetőjogi szakirodalomban számosolyan kriminálpolitikai, illetve dogmatikai alternatívát lehet elkülöníteni, amelyek formálták és formálják az elmúlt évtizedek büntetőjogi szabályozását és gyakorlatát.

A) A fejlett nyugati államokban az 1950-es évektől kezdődően, főként pedig az 1960-as és az 1970-es években a treatment-ideológia, azaz a kezelési gondolat volt az uralkodó a nemzetközi elméleti vitákban, nem utolsósorban az új társadalomvédelem befolyására. A kezelési eszméhez a kriminalitás úgynevezett orvosi modellje vezetett, amelynek középpontjában az egyedi bűnelkövető megváltoztatása állt. A törekvés az volt, hogy az elkövetőt szociálisan és emocionálisan teljesebb, illetve teljes értékűvé tegyék, elsősorban pszichoterápiával, klinikai, szociális munkával. Vagyis a bűntettes javításával vagy gyógyításával akarták elérni, hogy ez a személy a szabadon bocsátását követően ne jelentsen veszélyt a környezetére. Ily módon a tettbűnösség és a veszélyességi prognózis elemei keveredtek.

Az elítélt javulása, gyógyulása, azaz veszélytelenné válása viszont általában előre pontosan nem rögzíthető, ezért vált szokássá több államban a határozatlan tartamú büntetés alkalmazása. Az ilyen szankció azonban elsősorban nem az elkövetett cselekményre vonatkozik és így nem feltétlenül igazságos. Amellett az elítéltet a végrehajtási intézeti miliőhöz való alkalmazkodásra kényszeríti és az elbocsátás időpontját nemritkán a végrehajtási hatóság mérlegelésétől teszi függővé. Az 1970-es évek közepétől azonban – a vizsgálati eredmények, a kritikák hatására – a kezelés, a reszocializálás ideáját józanabbul kezdték szemlélni. A kezelési, a reszocializáló optimizmust és a liberális reformokat a bűnözési ráta meredek emelkedése sok fejlett nyugati országban drámaian diszkreditálta és kriminálpolitikai űrt hagyott maga után.

B) A bűnelkövetők kezelésére és megjavítására tett lépések kudarca, és a szabadságvesztés körülményei között éppen ellenkező hatást kiváltó és a bűnözővé szocializálást megközelítő vagy elérő büntetőjogi rendszer alternatívájaként két újabb modell felé fordulás figyelhető meg. Az egyik irányzat, a megtorlást újból a büntetőjogi intézményrendszer középpontjába helyező neoklasszikus felfogás, amely a törvényesség, az egyenlőség, a jogállamiság, a tett és az elkövetője közötti arányossági viszony fokozottabb követelményét állítja előtérbe a büntetéskiszabás, a büntetőeljárás és a végrehajtás során. A generálprevenció bizonyos fokú felértékelése következik be, gyengül az intézeti kezelésben való hit. További jellemző vonás az időben határozatlan jogkövetkezmény tagadása, a szabadságelvonással járó szankciók visszaszorítása és korlátozása az alternatív szankciók javára.

Hazánkban ennek a felfogásnak meghatározó képviselője Szabó András, aki szerint sem a hatásosság hiánya, sem a célra való alkalmatlanság, sem az ítélkezés ingadozásai nem kérdőjelezik meg a büntetőjogi büntetés létjogosultságát. A büntetésalkalmazás alapja pedig az az elv, hogy bűn büntetlenül nem maradhat, illetve, hogy a bűn büntetést érdemel, ez viszont célkövetés, hatékonyság nélkül is teljesedésbe mehet. A büntetőjog társadalmi rendeltetése az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. Szerepe és rendeltetése a jogi és az erkölcsi normák épségének fenntartása, amikor már más jogági szankciók nem segítenek. A célra nem tekintő, szimbolikus, jogépségi megtorló büntetést kell alkalmazni, amely egyet jelent az arányos büntetés elvével. A tettes személyiségállapota egy jogállamban nem lehet a büntetés alapja. A büntetőjog, a büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés, a gyógyítás logikájával, ha meg akar maradni az igazságszolgáltatás kereteiben. Az arányos, megérdemelt büntetés az egyedül lehetséges alkotmányos jogállami büntetés, mert egyedül ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével. [A 23/1990 (X. 31.) AB hat. párhuzamos vélemény].

C) A másik irányt az áldozatorientált irányzat jelenti. Ennek lényege az, hogy a figyelmet elfordítja a jövőbeni áldozattá válást megakadályozni kívánó általános megelőzésről, és a középpontba a konkrét bűncselekmény áldozatát, sérelmének lehető legszélesebb körű orvoslását és ezzel együtt a büntetőeljárásban a sértett aktív részvételét állítja. E fordulat egyik legfontosabb hatása, hogy felértékelődik mind az elkövető kiegyezése az áldozattal, mind az okozott sérelem jóvátétele. Az érdeklődés tehát egyre inkább a tett és az áldozat felé fordul. Vagyis a jelenlegi helyzet mögött látni kell azt a fejlődést, hogy az említett kezelési eufóriát követő kijózanodás a jogállami, a garanciális előírások és értékek hangsúlyozása mellett a viktimológiai szempontokat, a sértett érdekeit, a tettes és az áldozat kiegyezését is előtérbe állította. A sértett újbóli fölfedezése összefügg a kriminál­politika krízisével, azaz az állam büntető igényének érvényesítésére igénybe vett szankcióváltozatok preventív lehetőségeinek a korlátaival. A sértetti érdekek fokozott figyelembevétele kapcsán érzékelhető a büntetőjog új meghatározására irányuló törekvés is a békére, a kiegyezésre alapozódó konfliktusszabályozás és -megoldás értelmében.

Az áldozatcentrikus felfogás térnyerése a korábbi kriminálpolitika visszahatásának is tulajdonítható, miután a kriminálpolitika alakulása „ingamozgásként” is jellemezhető.

A viktimológia, a tettes és az áldozat közötti kiegyezés divattéma is lett, de a büntetőjoggal, az állami szankciók alkalmazásával szembeni növekvő kritikai távolságtartás megnyilvánulása is.

Ez a kritikai megítélés alapvetően két fő irányban nyilvánul meg, vagy a büntetőjog alternatíváinak, vagy a büntetőjogon belüli alternatíváknak a keresésében. Az előbbi az államhatalom és azzal együtt a büntetőjog elutasításáig eljutó kritikai nézetek kifejeződése, amelynek során a konfliktusmegoldás privatizálását és az államtól való elvonását szinte politikai célként állítják szembe a „konfliktusok kisajátításával”. Ezen abolicionista, egyfajta „negatív kriminálpolitikai” irányzat a sokfélesége miatt persze különböző súlypontokat és célkitűzéseket ismer a radikális felfogástól a mérsékeltebb vagy pragmatikusabb változatig, amely például „megelégszik” a szabadságvesztés, a börtönök megszüntetésével.

A mérsékeltebb abolicionista megközelítés már lényegében átvezet, illetve átmenetet jelent a másik fő irányhoz, vagyis a büntetőjogon belüli alternatívák kereséséhez. Ennek a szándéknak a nem egészen egyértelmű megjelenései a különféle diverziós programok. Ez az Egyesült Államokban keletkezett, s főként a fiatalkorúak kisebb súlyú deliktumainál alkalmazott irányzat az állami büntető igazságszolgáltatás arányát, részesedését kívánja visszaszorítani és a bűnözésre inkább informális, a büntetőjogi hagyományos kontrollon kívüli eszközökkel reagál.

A hagyományos büntetőeljárásban is – a bíróság által – kiszabható szabadságelvonással nem járó, úgynevezett ambuláns szankciók törvényi szabályozása és alkalmazása a büntetőjogon belüli alternatívák keresésének tipikus megnyilvánulása. A nyugat-európai államokban az utóbbi időszakban is épp annak lehetünk tanúi, hogy a kriminálpolitika súlypontja még szélesebb terjedelemben a szabadságelvonás nélküli szankciókra helyeződött, jóllehet a bűnözés aránya – olykor meredeken – ott is emelkedik.

D) Ezzel szemben az Egyesült Államokban – de más angolszász jogkört követő országokban is – aggályos, az európai mérce szerint módfelett szigorú és represszív kriminál­politika s büntetőgyakorlat alakult ki a legutóbbi időszakban, elsősorban a „law and order” ideológiája nyomán. Ez a kifejezés szó szerint ugyan „jog és rend”-ként fordítható, tartalmilag azonban leginkább a „kemény kéz” büntetőpolitikájaként jellemezhető. Csak bízni lehet abban, hogy ezt az egyértelműen elrettentő példát – egyébként az Amerikai Egyesült Államokat sok tekintetben, nemritkán előszeretettel utánzó országok, így hazánk is – nem követik. Annál is inkább elkerülendő ez, mivel az ilyen „kemény kéz” kriminálpolitika tartós sikert nem eredményezhet, továbbá a figyelmet rossz irányba tereli. Ugyanis azt a téves képzetet és félreértést keltheti, illetve erősítheti, hogy a büntetőszabályok és az ítélkezés szigorításával már önmagában a nemkívánatos társadalmi jelenségek, feszültségek oldását és megoldását lehetne elérni.

Jelenleg az a tendencia figyelhető meg hazánkban és Európa-szerte, hogy tért hódít a kutatás és analízis helyett a sztereotípiákra és félelmekre alapozó irracionális kriminál­politika és a modern állam visszavonta a minden polgára számára megteremtendő biztonság ígéretét is. Hamarabb adja az állam magát punitív kriminálpolitikai intézkedések hangoztatására és folytatására, minthogy valamilyen jelenlegi gazdasági vagy társadalmi célkitűzését feladja a bűnözés valóban hatékonyabb kontrollja javára. A társadalmi szolidaritás tehát felbomlott, a büntetőpolitika és a társadalompolitika külön utakon járnak. A kriminálpolitika ambíciói csupán a veszély „menedzselésére”, a lecsúszott és kirekesztett rétegek féken tartására terjednek ki, és az állam áthárítja a bűnözés kontrolljának terheit is éppen azokra, akik a legkevésbé képesek azzal megbirkózni (Garland, D. 1990).

E) A „kemény kéz” büntetőpolitikájának az utóbbi időben már tudományos szintű, elvi megalapozása is született Günther Jakobs úgynevezett ellenség-büntetőjog koncepciójában (Feindstrafrecht), melynek elsődleges címzettjei a terrorista bűnelkövetők. Az ellenség-büntetőjognak négy fő ismeréve van (Jakobs, G. 2004, vö. Sinn, A. 2006):

  • a büntetőjog hatókörének (a büntetendőségnek) az előrehozatala, s ennek során nem a már elkövetett, hanem a majd elkövetendő bűncselekményre való összpontosítás;

  • a büntetendőség előrehozatalával azonban nem szabad arányosan lecsökkenteni a büntetést;

  • az eljárásjogi garanciák folyamatos leépítése;

  • a büntető törvényhozás folyamatos átalakulása a bűncselekmények elleni háború törvényhozásává (úgynevezett küzdelmi törvényhozás).

Részünkről annyit tartunk fontosnak megjegyezni, hogy ha a jogállami szempontból egyre inkább aggályos törvényhozási tendenciák tudományos támogatottságot is kapnak, annak káros, beláthatatlan következményei lehetnek. Ezért fontos az, hogy a büntetőjog – jobban, mint valaha – a saját jogállami alapjainak, a szabadságjogok garanciáinak fokozott biztosításán fáradozzon (Nagy F. 2007).

2.6. A magyar büntetőjog tudományáról

Kép

Balogh Elemér: A magyar büntető anyagi jog dogmatikatörténetének kezdetei. Jogtudományi Közlöny 1997/11. Bató Szilvia: Az osztrák és magyar büntetőjogi szakirodalom a 19. század első felében. Jogtörténeti Szemle 2006/4. Békés Imre: A büntetőjogi és büntető eljárásjogi tudományszak. In: Sinkovics István (főszerk.): Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1945–1970. Budapest, 1972. Finkey Ferenc: A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete 1619–1914. (kézirat) Sárospatak 1948. In: Szathmáry Béla (szerk.): A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete 1619–1914. Sárospatak, 2000. Györgyi Kálmán: A legújabb magyar büntetőjogtudomány fejlődésének fő irányai. In: Nagy László (főszerk.): Jogász Szövetségi Értekezések. Budapest, 1979. Horváth Tibor: Büntetőjog-tudomány története Magyarországon. In: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és Jogtudományi Enciklopédia. Első kötet. Budapest, 1980. Korinek László: A bűnügyi tudományok helyzete. Magyar Tudomány 2007/12. Lamm Vanda – Peschka Vilmos (főszerk.): Jogi lexikon. Budapest, 1999. Mezey Barna (szerk. és társszerző): Magyar jogtörténet. Budapest, 1996. Nagy Ferenc: A (büntetőjog)tudomány ismérveiről, hazai előzményeiről és kezdeteiről. In: Juhász Zs. – Nagy F. – Fantoly Zs. (szerk.): Sapienti Sat Ünnepi Kötet Dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára. Szeged, 2012. Pauler Tivadar: Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez. Budapest, 1878. Wiener A. Imre: A Btk. Általános Része de lege ferenda. Budapest, 2003.

2.6.1. A büntetőjog tudományáról hazánkban

Kép

 A magyar büntetőjog jogforrási rendszerének és így a tudományának speciális sajátossága az 1880. szeptember 1-jéig tartó időszakban: az egységes törvényi szabályozás hiánya. Rövidebb periódusoktól eltekintve (1787–1790; 1852–1860) a szokásjog volt az uralkodó jogforrás.

A kodifikációs kísérletek (1791–1795; 1827–1830; 1841–1844) a Csemegi Kódex hatálybalépéséig eredménytelenül, sikertelenül zárultak. Ezen sajátságos jogi fejlődés miatt a magyar büntetőjog jellemző ismérvei nem a törvényekből, ezek magyarázataiból, hanem legfeljebb a bírósági gyakorlatból rekonstruálhatók.

A fent említett kodifikációs nehézségek következtében a magyar büntetőjogi szakirodalom viszonylag későn alakult ki: az első büntetőjogi művek a XVIII. század közepén jelentek meg, azonban rendszeres publikációs tevékenységgel a XIX. század ’30-as évei óta lehet csak számolni. Ezért a fejletlen magyar büntetőjogi szakirodalomnak más volt a szerepe, mint például a németeknél. Ugyanis az első kodifikált Btk. életbelépéséig (1880) a kézikönyvek nem a hatályos magyar büntetőjogot kommentálták, hanem lényegében pótolták a hiányzó törvényeket. A szerzők a modern büntetőjogi elveket és jogállami követelményeket a magyar valósággal kísérelték meg összhangba hozni.

Ez a magyar büntetőjogi fejlődés két következménnyel járt: az egyik a büntetőjog-történeti kutatás és a fragmentális/sporadikus kutatási eredmények nehézségei; a másik a XVIII. század közepe előtti magyar büntetőjog-tudományra vonatkozó információk hiánya.

A magyar múlt büntetőjog-tudománya/dogmatikája kutatásához két előfeltétel szükséges. Az egyik a törvénytervezetek önálló általános részének léte, továbbá a büntetőjog-tudományban az anyagi jognak az eljárásjogtól történő végleges szétválasztása. A magyar büntetőjogi fejlődés során ezek az előfeltételek viszonylag későn alakultak ki, ezért a büntetőjogi dogmatika elemei/ismérvei (pl. bűncselekményfogalom) a XIX. század közepe előtt az egyes bűncselekmények fogalmi elemzése révén rekonstruálhatók. Az ilyen művek/feldolgozások hiányában azonban csak a szerzők ezzel összefüggésben adott kifejezett definícióira és a kodifikációs produktumokra lehet támaszkodni.

Általános rész „Általános rendeletek” elnevezéssel csak az 1843-ik évi tervezetben jelent meg, az 1795. évi operatum előszava (Principia) azonban már tartalmazta a legfontosabb elveket. Az 1712. évi és az 1830-as tervezet nem rendelkezett általános résszel.

A kodifikáció- vagy intézménytörténet módszertanának lényege a tényszerűség, a történtek hiteles számbavétele és objektív szemléletű rögzítése. A tudománytörténet azonban nem nélkülözheti az axiológiai, értékelő szemléletet, vagyis a szubjektív elemeket.

A büntetőjog tudományának lényegre törő rövid bemutatásánál a következő korszakolást alkalmazzuk:

  • A büntetőjog tudományának hazai kezdetei (1745–1751);

  • A korai büntetőjogi kodifikációs kísérletek időszaka (1790–1848);

  • Az abszolutizmus korszaka (1848/1852–1860/1867);

  • A klasszikus kodifikáció időszaka (1867–1878);

  • Reformirányzatok a büntetőjogi irodalomban és a büntető jogalkotásban (1878/1880–1948/1950);

  • Az anyagi büntetőjog tudománya a szocializmus korszakában (1948/1950–1989);

  • A rendszerváltozással kezdődő és jelenleg is tartó úgynevezett modern/posztmodern jogállami büntetőjog tudományának korszaka, azaz az anyagi büntetőjog tudománya 1989 után.

2.6.1.1. A büntetőjog tudományának hazai kezdetei (1745–1751)

Hazánkban a büntetőjog „rendszeres tárgyalása”, tudományos igényű művelése a XVIII. század közepén kezdődött. Az első említést érdemlő és nagy hatású munka Huszty István 1745-ben kiadott három könyvből álló „Jurisprudentia Practica”-ja, amelyben a teljes perjogot és az anyagi jogi szabályokat is összefoglalta. Ebben Huszty bűncselekményfogalma, azaz a deliktumok lényegi elemeinek kifejtése során megállapítja, hogy „három jön tekintetbe: a szándék, a tett és a bűncselekmény”.

A Jurisprudentia Practica a hazai büntetőjog első irodalmi feldolgozása kerek egy félszázad alatt számos kiadást ért meg, a jogi oktatásban még a XIX. század elején is használták.

Gochetz Gábor 1746-ban megjelent „Praxis Criminalis”-ában röviden és világosan írta le a XVIII. század derekán a magyarországi gyakorlatban élő büntetőeljárási jogot, de anyagi jogi szabályokat is ismertetett úgy, hogy ezeket világosan elválasztotta egymástól.

A XVIII. század jelentős és terjedelmes munkája a gazdag forrásanyagot feldolgozó Bodó Mátyás 1951-ben Pozsonyban közreadott, két fő részből álló „Jurisprudentia Criminalis”-a. A könyv egészét, így az egyes bűncselekmények tárgyalását is a büntetőeljárás menete és logikája határozta meg. A legsúlyosabb bűntett Bodó szerint az istenkáromlás, utána következik a felségsértés, majd a hűtlenség, ezek után az emberi élet elleni bűntettek. Bodó könyve hét évvel később 1758-ban még egy kiadást megért.

Huszty, Gochetz és Bodó művei is nagy hatást gyakoroltak a jogászképzésre és a bírói gyakorlatra egyaránt. Egységesek voltak abban, hogy alapvetően a processzuális megközelítést alkalmazták, ahol az eljárási jog még nem vált el a büntető anyagi jogtól. A magyar büntetőjogi irodalomban a XVIII. század második feléig tehát a processzuális szemlélet uralkodott, ezért a korabeli szerzők az anyagi jog legfontosabb általános fogalmairól (például dolus, culpa, büntetési nemek) műveik büntetőeljárási szabályai között írtak, mint Huszty István (1745), Gochetz Gábor (1746), Bodó Mátyás (1751).

A nyugat-európai fejlődéstől eltérően Magyarországon a XVIII. század második felében nem születtek büntetőjogi kézikönyvek, tankönyvek.

2.6.1.2. A korai büntetőjogi kodifikációs kísérletek időszaka (1790–1848)

Ebben a korszakban a büntetőjog tudományának fejlődését a kiváló tehetségű jogtudósok mellett a reformkori politikusok és munkáik is elősegítették. A jogtudósok közül a legjelentősebbeket emeljük ki – Szlemenics Pált, Vuchetich Mátyást, Szalay Lászlót, Szokolay Istvánt.

Szlemenics Pál (1783–1856) nevét első nagy munkája, a még latin nyelvű Elementa Juris Criminalis Hungarici (Posonii, 1817) tette ismertté. A hiánypótló könyv még két újabb kiadással jelent meg 1827-ben és 1833-ban. A magyar nyelvújítás hatására 1836-ban magyarul adta ki művét: Magyar Fenyítőtörvénykönyv címmel. Szlemenics magyar nyelvű műve a szerző korábbi latin nyelvű munkájának átdolgozásaként, az első magyar nyelvű büntetőjogi tudományos könyvként jelent meg. Ez a magyar nyelvű munkája öt kiadást ért meg. Új elem a szerzőnél az anyagi jog önállósodása és elkülönülés is az anyagi jogon belül.

A kortársak saját korában is és az utókor, a későbbi értékelők is ellentmondásosan ítélték meg Szlemenics büntetőjogi munkásságát. Az ellentmondás egyik kiváltó oka az volt, hogy Szlemenics a „szelíd tortúrát” pártolta.

Szlemenics tankönyve „nem mondható nagyértékűnek” Finkey értékelésében, viszont munkája szerinte „több mint ötven éven át szerepelt a könyvpiacon, s rövidségénél […] és egyszerű, világos nyelvezeténél fogva legkedveltebb tankönyv gyanánt forgott az egyetemi és jogakadémiai ifjúság kezében”. Szlemenics már nem a Huszty- és Bodó-féle processzuális megoldást követte, melyekben a büntetőperjog elsőbbséget élvezett az anyagi joghoz képest, hanem megfordítva ezt a rendet: az anyagi jogot az eljárásjog elé helyezte.

Az első valóban tudományos igényű és értékű büntetőjogi tan- és kézikönyvet Vuchetich Mátyás (1767–1824) „Institutiones iuris criminalis Hungarici” („A magyar büntetőjog rendszere”) címmel készítette. Magyarország felsőiskoláinak használatára még mindig latinul írt két könyvből (részből) álló mű 1819-ben Budán jelent meg.

Az első könyv az elméleti büntetőjogot, a második könyv a gyakorlati büntetőjogot, azaz a büntető eljárásjogot dolgozta fel.

A büntetőjog általános tanait behatóan tárgyalta kilenc fejezetben.

Vuchetich műve nemcsak a bölcseleti elvekre és a hazai tételes jogra, hanem a külföldi (például német) jogszabályokra és szakirodalomra is tekintettel volt mint összehasonlító anyagra.

Korszakalkotónak minősíthető munkájában Vuchetich az új felvilágosult, humánus büntetőjogi eszmeiséget érvényesítve, kísérletet tett a hazai joggyakorlat és a felvilágosodás főbb tételeinek az összeegyeztetésére.

Szokolay István (1822–1904) 1848-ban megjelent „Büntetőjogtan” című műve a pesti egyetem első hivatalosan is elfogadott, eredetileg is magyarul írt kézikönyve volt.

A teljes anyagi és eljárásjogot feldolgozó művében Szokolay felhasználta a korszak alapvető és meghatározó külföldi irodalmát (így például Beccariától Feuerbachon át Mittermayerig), és az 1843. évi javaslat szabályaira is kitért. Kiemelendő, hogy a „jogbiztonság” fogalom/kifejezés először ezen 1848. évi tankönyvében tűnt fel.

Szokolay könyve – Finkey szerint – „eléggé hű leírása a hazánkban még 1848-ban is fennállott régi magyar büntetőjognak”.

Szokolay világos stílusú és gyakorlati igényeket is kielégítő műve a sikertelen törvényalkotás időszakában kiemelt jelentőségűnek számított, azonban létjogosultságát 1852-től elvesztette, az abszolutizmus korszakában már nem lehetett alkalmazni a benne foglaltakat.

Az első büntetéstani monográfia szerzője, Szemere Bertalan (1812–1869) 1839-ben fejtette ki nézeteit a halálbüntetésről. Akadémiai pályázatra írta meg művét, amely 1841-ben jelent meg Budán, mint „koszorúzott pályamunka”. Szemere természetjogi alapokon vizsgálta a büntetések problémakörét, olyan büntetési elmélet megalkotása volt a célja, amely a büntetés alapját, célját, általános fogalmát és a büntetési rendszert is magában foglalja. Elutasította a relatív elméleteket, mert a haszonra épített büntetési rendszernek nincsen kellő erkölcsi alapja.

Szemere Bertalan mellett Eötvös József és mások előbb útleírásaikban, majd önálló művekben megteremtik a magyar börtönügyi irodalmat.

Szalay László (1813–1864) tudományos írásait tekintve kettőt lehet kiemelni, amelyeket a Budapesti Szemlében tette közzé. Az egyik Codificatio címet viselő munkája inkább az anyagi büntetőjog tudományának a fejlesztésére fektet nagyobb hangsúlyt, az egyik fő megállapítása az, hogy a külföldi elméleteket végigtanulmányozva elveti a történeti jogi megközelítést, helyette az észjogi szemléletet pártolja.

Másik munkája a Büntetőeljárásról, különös tekintettel az esküdtszékekre című, melyben a modern polgári eljárási elveknek a meghonosítását sürgette összehasonlító módszer alkalmazásával is.

Szalay László érdeme, hogy a reformkori jogi eszméknek a rendszeres dogmatikai összefoglalását elvégezte a büntetőjog és az eljárásjog területén.

2.6.1.3. Az abszolutizmus korszaka (1848/1852–1860/1867)

Ebben a „jogfosztott” korszakban a magyar büntetőjogi és büntetőperjogi irodalom szinte teljesen szünetelt. Egyedül Csatskó Imre (1804–1874) munkásságát lehet e korszakban kiemelni.

Csatskó Imre 1843-ban adta ki első nagyobb büntetőjogi munkáját, amelyben a külföldi büntetési elméleteket tekintette át és mutatta be. A büntetéstani irodalom ismert szerzőjévé vált, az 1850-es években pedig az osztrák büntetőkódexhez kommentárok készítéséből is kivette a részét. A kodifikációs munkálatokban is részt vett, az 1843-as büntető javaslatot 1867-ben dolgozta át. Csatskó Imre elsőként használta és definiálta a jogállam fogalmát a büntetőjog alapelveiről írt 1868. évi tanulmányában. Emellett kiemelkedő alakja volt a hazai észjogi iskolának.

2.6.1.4. A klasszikus kodifikáció időszaka (1860/1867–1878/1900)

Az abszolutizmus korszakának végén megindult a „vérkeringés” mind a tudományos életben, mind a kodifikáció terén. Ebben a korszakban két alkorszak különíthető el. Az első alkorszakot „Pauler-korszaknak” szokás nevezni.

Pauler Tivadar (1816–1886) legnagyobb jelentőségű műve az első ízben 1864-ben kiadott Büntetőjogtan című könyve, mely tudományos jellegű tankönyv volt, de külsőleg egy valódi kódex képét mutatta.

Tankönyvében Pauler elsődleges feladatnak a hazai büntetőjog forrásainak felsorolását tartotta, hiszen ebben a korszakban teljes káosz uralkodott a források vonatkozásában.

Pauler rendszerező anyaggyűjteménye – Mezey szerint – „összekötő kapocs az 1843-as javaslat és a Csemegi-Kódex között”.

A második alkorszakhoz Csemegi Károly és Fayer László nevét és munkásságát kell kiemelni.

Csemegi Károly (1826–1899) kodifikátorként a büntető törvénykönyv elkészítéséhez szinte az egész európai szakirodalmat felhasználta. A büntetőkódex tudományos és egyben gyakorlati értékét jelentősen emelte az úgyszintén általa készített indokolás, amely az egész büntetőjog területét felölelte. Fayer szavaival: „Csemegi Károlyé az érdem, hogy Magyarországon az anyagi büntetőjog kodifikálva van. Két év óta halott, de a szelleme tovább hat mind a bírói gyakorlatban, mind a szakmai-irodalmi tevékenységben”.

Fayer László (1842–1906) tudományos tevékenységének több színtere volt. Tudományos munkássága egyértelműen a büntető anyagi jog és a bűnvádi eljárási jog reformjának megalapozására és ezzel kapcsolatban az igazságszolgáltatási szervezet megújítására irányult.

Nem a jogi dogmatika kérdései érdekelték elsősorban, hanem inkább az emberiességi szempontok, az alkotmányjogi vonatkozások, a büntetési rendszer kérdései. Fayer fő elvei közé sorolható az egyéni felelősség, az akaratszabadság, az egyéni szabadság és a büntetőjog alkotmányjogi kapcsolatainak érvényre juttatása, az állami megtorlás enyhítése.

Vitathatatlan Csemegi Károly és Fayer László szerepe a korszakban. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy rajtuk kívül más neves büntető jogtudósok is léteztek és alkottak a XIX. század utolsó negyedében és a századforduló körüli időszakban. Közülük Edvi Illés Károly és Wlassics Gyula munkássága tekinthető a legjelentősebbnek. Edvi Illés Károly (1842–1919) anyagi jogi munkái közül ki kell emelni a Btk. három nagy kötetes kommentárját, amely a századforduló előtti és utáni időszakban a „legterjedelmesebb és legkitűnőbb kommentárja a magyar anyagi büntetőjogunknak”. Ez a hatalmas műve három kiadást ért meg: az első 1882/89-ben jelent meg, a második 1894-ben és a harmadik 1909-ben.

Wlassics Gyula (1852–1937) az anyagi büntetőjog terén végzett nagy munkái közül ki kell emelni a kísérletről és a részességről írt két nagy terjedelmű és „rendkívüli becsű monográfiáját, melyeket a Magyar Tudományos Akadémia is pályadíjjal tüntetett ki”. A tettesség és a részesség tana című munkája 1885 után 1893-ban második átdolgozott kiadásában is megjelent és ebben az időszakban Finkey szerint „a legértékesebb monográfiája és legnagyobb dicsekvése büntetőjogi irodalmunknak”.

2.6.1.5. Reformirányzatok a büntetőjogi irodalomban és a büntető jogalkotásban (1878/1880–1948/1950)

A) A büntetőjogi reformirányzatok megjelenése az első világháború időszakáig

A magyar büntetőjog-tudomány, amelynek első nagy generációja a század végén egyértelműen a klasszikus irányzathoz tartozott, a századforduló idején már az új irányzatok zászlaja alá felsorakozva vette tudományos kritika alá a hatályos büntető jogrendszert. Az antropológiai irányzatnak ugyan rendkívül csekély számú követője támadt, de a pozitivista gondolkodás áthatotta a magyar büntetőjog-tudományt. A vezérgondolatokat az úgynevezett közvetítő irányzat eszméi szolgáltatták. Az irodalomban kiújult a vita a büntetőjogi elmélet alapkérdéseiről. Az újabb felfogás elutasította a merev indeterminizmust és a bűncselekmény kizárólagos jogi szemléletét.

A reformgondolatok és reformirányok előkészítésében és érvényre juttatásában Fayer László mellett jelentős szerepet töltött be a századforduló körül, illetve azt követően Balogh Jenő és Vámbéry Rusztem.

Balogh Jenő (1864–1953) a XIX. század végi, a XX. század eleji szakirodalomban az új büntetőjogi reformeszmék lelkes híve és propagálója, később pedig miniszteri ténykedésével befolyásolta a magyar büntetőjogi törvényhozás alakulását is.

Balogh Jenő, az I. Bn. kidolgozója szerint a Csemegi Kódexnek a fiatalkorúakra vonatkozó szabályai „sem nem igazságosak, sem nem célszerűek, gyakorlatilag pedig káros eredménnyel járnak”.

Balogh Jenő a visszaesésre vonatkozó intézkedések gyökeres megváltoztatását is igényelte. Értelmezésében a büntetőjog átalakul a társadalmi védelem jogává, és ez „telítve lesz a közbiztonsági rendészet és a megelőző rendőri munkásság elemeivel”. A közveszélyes bűntettesekkel szemben biztonsági rendszabályokat vélt alkalmazhatónak a közveszélyesség tartamára, tehát határozatlan tartamra.

Balogh Jenő munkásságának pozitív vonásai a büntetőeljárás területén túlmenően elsősorban a fiatalkorúak büntetőjogi rendszere, az új modern reformeszmék hazai propagálása és az alkalmi bűntettesek megítélése terén mutathatók ki. A közveszélyes bűnelkövetőkkel kapcsolatos állásfoglalásai azonban olykor nem kellően megalapozottak, következetesek, és a fenti probléma ellenszerét végül a határozatlanság intézményében, a céltalan szigorban vélte megtalálni.

Vámbéry Rusztem (1872–1948) a bűnügyi tudományok terén kifejtett tudományos munkásságának meghatározó jellemzője a túlzásoktól mentes „kriminológiai szemlélet”. A kriminológia egyik első hazai művelője. A büntetőjogot nem felszámolni akarta, hanem hozzákapcsolni a társadalmi valósághoz.

Egyes különös részbeli intézmények új szemléletű komparatív módszerrel történő feldolgozása mellett a visszaesőkről, a fiatalkorúakról írt munkái képviselik többek között az új irányzat térhódítását. Külön kiemelendő a kriminológiai szellemű büntetőjogi fő műve, tankönyve, amely két „Füzet”-ben jelent meg.

Az első világháború időszakáig a büntetőjogi reformirányzatok szellemi kisugárzása, a kriminológiai szemlélet térhódítása a jellemző. A századforduló idején elsősorban Balogh Jenő érdeme a modern büntetőjogi, kriminológiai tanok magyarországi befogadásának és tételes joggá válásának szorgalmazása. A kriminálpolitikai célgondolat legerősebben Vámbéry Rusztem és Irk Albert műveiben jelentkezett.

A kriminológia, kriminálszociológia kialakulásával párhuzamosan erősödik az úgynevezett büntetőpolitikai irányzat, amely elsősorban a büntetési rendszer kérdéseivel foglalkozik. Ebből a körből a XIX. század végén kiemelkedett Fayer László és később Finkey Ferenc tevékenysége; mindketten széles körű tudományos apparátussal bizonyítják a büntetési rendszer elavultságát és tesznek értékes, korukat megelőző jellegű javaslatokat a büntetési rendszer továbbfejlesztésére. Vajna Károly és Dombóvári Géza kutatásai a magyar büntetési rendszer területén méltó folytatása a reformkor pönológiai irodalmának.

B) A büntetőjog és tudománya az első világháború befejezését követő és az 1940-es évek végéig tartó időszakban

A világháborút követően a hangsúly egyre jobban arra helyeződött, hogy a büntetőjog bűncselekménytanát és az igazságos megtorló büntetés funkcióját a társadalomvédelem gyakorlati céljával és feladataival összeegyeztessék. Eredeti, önálló elméleti gondolatok kifejtése, a kriminológiai kutatások folytatása mellett/helyett jobbára a fennálló nézetek mértéktartó egyeztetésére és logikai összefoglalására törekedtek. Ennek az utóbb említett összefoglalásnak legkiválóbb képviselője Finkey Ferenc volt. Finkey mellett a korszak tárgyalása ezen időszak további meghatározó, kiemelkedő tudományos képviselőinek (Angyal, Heller, Irk, Hacker) rövid bemutatásával folytatódik.

Finkey Ferenc (1870–1949) tankönyvekben foglalta össze mind az anyagi, mind az alaki büntetőjog egész anyagát. Anyagi büntetőjogból 1902-ben jelent meg az első kiadás, 1905-ben a második, 1909-ben a harmadik, majd 1914-ben a legnagyobb terjedelemben (907 oldal) a negyedik kiadású tankönyve, aminek „új lenyomata”, rövidített új kiadása és „A magyar anyagi büntetőjog jelen állapota” címet viselő úgynevezett Toldalék 1923-ból való. Ez a Toldalék egyszerű kiegészítése akart lenni a tankönyv „hiányossá és hézagossá lett szövegének”. Az anyagi büntetőjogi tankönyvei közül a legátfogóbb, a legtöbbször hivatkozott a negyedik kiadás. Finkey figyelme az elméleti, dogmatikai kérdések mellett már a XX. század első évtizedétől a büntetőjogi szankciórendszer és a börtönügy reformkérései felé fordult. Büntetéstani, börtönügyi dolgozatai közül kiemelendő az 1904-ben megjelent munkája. Az 1930-as években egymás után jelennek meg új irányt mutató könyvei a börtönügy, a büntetéstan körében. Ezzel veszi kezdetét Magyarországon a büntetéstan és a büntetés-végrehajtási jog tudományának kialakulása.

Tankönyvei, anyagi és eljárásjogi munkássága új korszakot jelentett a magyar tudományosságban. Modern rendszeralkotó, aki európai kitekintéssel a korabeli haladó felfogást magáévá téve hirdette a humanista büntetőjog és a liberális, egyéni szabadságelvekre épülő büntető igazságszolgáltatás elveit és gyakorlati szabályait, követelményeit. Elméleti alapállásában az úgynevezett közvetítő irányzat követője. Nézetei a büntetőjogi dogmatika terén Bindinghez, büntetéstani, kriminálpolitikai kérdésekben pedig Liszthez állnak legközelebb.

Angyal Pál (1873–1949) a hazai büntetőjogi irodalom legtermékenyebb művelője volt, közöttük viszonylag sűrűn írt monográfiát és különböző témájú dolgozatokat. Tudományos munkásságának meghatározó művei közé tartoztak az anyagi jogi és eljárásjogi tankönyvei. Könyvei közül a legnagyobb hatást a 21 kötetes kézikönyvsorozata váltotta ki. Az első kötetet a becsület védelméről tette közzé Angyal, míg az utolsó XXI. kötetet a hivatali és ügyvédi bűntettekről és vétségekről.

A kézikönyvsorozat egyes – csaknem az egész különös részt felölelő – köteteiben Angyal vagy egy-egy bűncselekményt, vagy bűncselekménykört dolgozott fel komplex módon. Vagyis az elméleti, jogdogmatikai szakirodalmat, joggyakorlatot átfogó részletességgel, továbbá bemutatta az adott bűncselekmény szabályozásának történeti fejlődését és összehasonlító jogi aspektusát. Vizsgálódásának homlokterében a hatályos joganyag állott.

Szívügye volt a rabsegélyezés és a patronage-mozgalom. A züllésnek indult fiatalok megmentése érdekében több lehetőséget megragadott, nagyszámú publikációjának jelentős része foglalkozik e témakörrel.

A két világháború közötti kor büntetőjogi irodalmára – csaknem közismerten – Angyal Pál munkássága nyomta rá bélyegét.

Alapos, rendszerező, illetve rendszerezésre törekvő munkái, főként a különös részi monográfiái igen hasznossá, szinte nélkülözhetetlenné váltak a jogalkalmazók számára.

Heller Erik (1880–1958) kiterjedt szakirodalmi munkásságot fejtett ki. Foglalkozott az anyagi büntetőjog és részben a büntető eljárásjog kérdéseivel is. Az előbbi tudományág területén kiemelendők a tankönyvei. Heller 1937-ben megjelent rövidített tankönyve A magyar büntetőjog tankönyve című művének 1931-ben megjelent I. és e könyvvel egy­idejűleg megjelenő II. félkötetének lényegesen rövidített, helyenként módosított tartalmát foglalta magában. Ugyancsak 1937-ben tette közzé tankönyve II. félkötetét. Heller általános részi tankönyvének újabb kiadása már Budapesten jelent meg. Az anyagi büntetőjog terén foglalkozott – egyebek mellett – a beszámíthatóság, bűnösség, az anyagi jogellenesség kérdéskörével, míg az eljárásjog körében a bűnvádi perrendtartás a fiatalkorúak bűnügyében, továbbá a tettazonosság és a jogerő témájában alkotott számottevőt. A büntető törvénykezéssel kapcsolatban tankönyve jelent meg.

Az igényes és alapos elméleti dogmatikai munkásságával a szegedi büntetőjogi iskolát megalapozó Heller Erik elsősorban a büntetőjogi dogmatika művelője, aki a klasszikus eszmerendszer talaján áll. Így nála a klasszikus büntetőjogi iskola elvei és sajátosságai érvényesülnek, a szankciók körében pedig a megtorló büntetés az alapvető jogkövetkezményi kategória, amely mellett az állam és az elkövető érdekét egyaránt szolgáló intézkedéseknek csak alárendelt szerep jut.

Irk Albertnél (1884–1952) Liszt tanainak hatása, és a büntetőjog átalakulásáról írt 1915. évi munkájában kifejtett elgondolásai végig meghatározták a büntetőjoggal kapcsolatos nézeteit.

Önálló formában megjelent kriminológiai és büntetőjogi munkáinak, publikációinak nagy része még Pécsre kerülése előtt, a XX. század második évtizedében született. Irk hazánkban elsőként foglalta szabatos rendszerbe korának kriminológiai nézeteit. Pécsi időszakához kötődnek viszont büntetőjogi elemző monográfiái. Ezek között is első helyen szerepel az 1928-ban, majd átdolgozva 1933-ban megjelent, több évtizedig tankönyvként szolgáló főműve. Az 1926-ban megjelent monográfiája „A büntetőjogi alapfogalmak módszertani kritikája” alapműnek tekinthető, elméletileg a legkidolgozottabb munkái közé tartozik. 1937-ben készítette el akadémiai székfoglaló értekezését „A büntetőjog racionális és irracionális elemei” címmel. A húszas–harmincas években lényegében összefoglalta, rendszerezte korábban megjelent munkáiban napvilágot látott nézeteit.

Hacker Ervin (1888–1945) a bűnügyi tudományok számos ágával foglalkozott, így a büntetőjogon kívül munkássága kiterjedt a kriminálstatisztikára, a kriminológiára, a börtönügyre is. Ez utóbbi témával foglalkozó munkájában Hacker átfogóan bemutatta a börtönügy kérdéseit, továbbá a börtönügyre vonatkozó tételes jog kritikáját is. Az 1936. évi büntetőjogi tankönyvében a bevezetésben ír fogalmi kérdésekről, a büntetőjog történetéről és jogbölcsészeti (büntetési) elméletekről, majd krimináletiológiai (kriminoló­giai) tényezőkről, a jogforrásokról és hatályukról. A második rész a büntetendő cselekményt taglalja. A tankönyv szerkezeti felépítése tekintetében már több ponton a jelenkori felfogáshoz közeli álláspontot képvisel. A jogkövetkezmények terén a büntetéseket, a biztonsági rendszabályokat és a javító-nevelő intézkedéseket tárgyalja. Kriminálpolitikai írásaiban többször is értékeli a dologház, még inkább a szigorított dologház magyarországi intézményét.

Hacker Ervin büntetőjogi, kriminológiai, büntetés-végrehajtási tárgyú munkái az adott időszakban korszerűeknek, életközelieknek minősíthetők és a szerző saját véleményét is közvetítik a büntetőjog iránt érdeklődők számára.

Rövid összegzésként rögzíthető, hogy a XX. század első felében, az első világháború befejezését követő periódus a büntetőjogász „nagyságok és óriások” időszaka. Jelen dolgozat szerzője közülük elsőként Finkey Ferencet emeli ki. „Gondolkodásának mélysége, európai látóköre, irodalmi tevékenységének széles skálája azonban messze kiemeli őt kortársai közül.” A század első felében a legszínvonalasabb munkák közé tartoztak a tankönyvek. E tekintetben mind Vámbéry, Finkey, Angyal, mind Irk, Heller, Hacker tankönyvei kiemelkedő szintetizáló műveknek tekintendők. A világháborút követő időszakban, főként a ’30-as évektől korlátozott mértékben a tettes-büntetőjogi irányzat, a veszélyességre épülő kriminálpolitikai szemlélet erősödött, és problematikus jogintézmények, tételes jogi megoldások, illetve aggályos elméleti állásfoglalások születéséhez, létrejöttéhez is vezetett.

2.6.1.6. Az anyagi büntetőjog tudománya a szocializmus korszakában (1948/1950–1989)

1948-tól kezdődően egyre erőteljesebben fogalmazódtak meg azok a törekvések, amelyek a szovjet-orosz büntetőjog fejlődésének figyelembevételét, a közösség érdekeinek fokozottabb büntetőjogi védelemben részesítését, új szemléletű Btk. megalkotását szorgalmazták.

1949-től Magyarországon új társadalmi, gazdasági, politikai forma került bevezetésre, amelynek alkotmányos alapjait az 1949. évi XX. törvény, az új szocialista Alkotmány implementálta. A kommunista-szocialista irányú fejlődésnek megfelelően az alapvető elveket, általános fogalmakat magában foglaló új általános rész megalkotása történt meg az 1950. évi II. törvénnyel, amely Btá. rövidítéssel vált ismertté. A törvény feladatát a társadalom védelmében jelölte meg. A bűncselekmény formális meghatározása helyett tartalmi definíciót adott, amelyben a bűncselekmény olyan társadalomra veszélyes cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli.

Schultheisz Emil (1899–1983) tudományos munkásságának első fele elsősorban a katonai büntetőjog területére esett. Megalkotója volt az 1930. évi II. tc.-nek, a katonai büntető törvénykönyvnek és a kapcsolódó jogszabályoknak. A törvény magyarázatát több kötetben dolgozta fel. Szintén ő készítette el a katonai büntető törvénykönyv (1948. évi LXIII. törvény) tervezetét. Schultheisz Emil tudományos munkásságának másik területe a büntetőjog általános elvi kérdéseinek a kutatása. Ebből a körből a bűncselekmény tana és a büntetés kiszabása azok a kérdéskörök, amelyek leginkább foglalkoztatták. Ugyancsak 1948-ban jelent meg SchultheiszEmilnek az a könyve, amelyben még megpróbálta folytatni a német dogmatikai alapokon nyugvó magyar büntetőjog elméleti művelését. E monográfiában a szerző a tényállásszerűség, a jogellenesség és a bűnösség fogalmaira épülő hagyományos bűncselekménytant a büntetési okok megvalósulásából levezetett negyedik fogalmi ismérvvel kívánta bővíteni és továbbfejleszteni.

Schultheisz Emil harmadik tudományos és igen kedvelt témaköre a szexuális deliktumok elemző bemutatása. Ezzel kapcsolatban az 1966-ban megjelent monográfiája az utolsó nagy műve.

Kádár Miklós (1904–1971) félretette a büntetőjogászok német alapokra visszanyúló dogmatikáját, és a fogalmak cizellálása helyett azokat a valóságot tükröző funkciójukra egyszerűsítette. Kádár a büntetőjogi felelősséget csak a tételes jog anyaga alapján értékelte és tárgyalta.

1952-ben tette közzé Kádár az általános részi tankönyvét. Ebben a munkában Kádár a bűncselekménytant a törvényi tényállás tág értelmű fogalmára építette, amely szerint a bűncselekmény egyenlő a tényállásszerű cselekménnyel. A törvényi tényállás tárgyra, tárgyi oldalra, alanyra és alanyi oldalra tagolódott.

Kádár ebben az 1952. évi kötetében valójában az 1951-ben magyarul is megjelent, Menysagin szerkesztette szovjet büntetőjogi tankönyvet követte, magyarra „alkalmazta”. A Kádár-féle tankönyv 1955-ig három kiadást ért meg, 1957-től helyét az egyetemi oktatásban szerzői kollektívák által írott jegyzetek váltották fel.

Az 1950-es évek első felének irodalmából színvonalával kiemelkedett Schultheisz Emil büntetéskiszabásról szóló kismonográfiája és a látszólagos halmazatról készített tanulmánya. Az ötvenes évek közepén már nagyobb büntetőjogi elméleti munkák is születtek, de ezek a disszertációk évek múlva jelenhettek meg könyv alakban. Ezek közül az 1957 utáni időszak két kiemelkedő munkája Viski László (Szándékosság és társadalomra veszélyesség) és Szabó András (A fiatalkorúak és a büntetőjog) monográfiái. Megemlítendő továbbá Losonczy István munkássága, akit 1945 előtt a büntetőjog filozófiájának, a mulasztás okozatosságának a kérdése foglalkoztatott, 1945 után pedig a tettesség volt tudományos munkásságának központi témaköre.

A bűncselekmény fogalmát a tényállásszerűséggel azonosító kádári nézettel szemben először Földvári József foglalt el kritikai álláspontot. Új bűncselekménytani koncepciót fejtett ki, amelynek lényege, hogy a bűncselekmény és a törvényi tényállás fogalma nem azonosítható. A tényállásszerűség csak a bűncselekmény törvényi ismérveit foglalja magában, a társadalomra veszélyesség és a bűnösség viszont nem hozzá tartozó. A tényállásszerűség tágabb értelmű felfogását Horváth Tibor képviselte. Tokaji Géza mind a bűncselekmény-fogalom, mind az általános törvényi tényállás létjogosultságát hangsúlyozta, és jelentős újítása volt a felróhatóság fogalmának bevezetése. Viski László is új bűncselekménytani koncepciót alakított ki, amelynek összefoglalására közlekedési monográfiájában került sor. Sajátos rendszerében a bűncselekmény a büntetőjog-ellenes és felróható cselekmény.

Békés Imre a gondatlan bűncselekmények dogmatikai felépítésének új, önálló rendszerét dolgozta ki. Szerinte a szándékos és a gondatlan deliktumok nemcsak a bűnösség formái tekintetében különülnek el, hanem egész dogmatikai konstrukciójukban is.

A büntetéstan területén Földvári József munkája sokoldalú megközelítéssel tárgyalta a büntetéstan elméleti alapkérdéseit. A szerző kitért a büntetés-végrehajtás kérdéseire is.

A büntetőjog különös részének anyagát az ötvenes évek végétől monográfiák sorozata dolgozta fel. E kötetek – eltérő mélységben és színvonalon – egy-egy bűncselekményi kör elméleti és gyakorlati kérdéseinek tárgyalását tartalmazzák.

Az 1961. évi Btk. hatálybalépését követő ítélkezési gyakorlat és a tudományos irodalom eredményei egyaránt tükröződnek az 1968-ban megjelent kétkötetes kommentárban.

Az 1970-es évek kiemelkedő büntetőjogi kodifikációs eseménye és eredménye a korábbi Btk., amelyet 100 évvel a Csemegi Kódex megszületése után fogadtak el.

Az 1980-as évek kiemelkedő büntetőjogi dogmatikai munkája Tokaji Géza nevéhez fűződik, aki az 1984-ben közzétett nívódíjas főművében kifejti, hogy a bűncselekmény olyan cselekmény, amely társadalomra veszélyes, bűnös (felróható) és büntetéssel fenyegetett (büntetendővé nyilvánított).

A büntetéstani munkák közül Horváth Tibor 1981. évi munkájában áttekintést ad a különböző korok és korszakok büntetési teóriáiról. Az eltérő tanok a büntetés fogalmát nem tudták eliminálni, kiiktatni. Horváth kiindulása, hogy a büntetés malum marad, és a prevenciót és a társadalom védelmét állítja előtérbe.

Györgyi Kálmán 1984. évi könyvében a büntetések és intézkedések hazai szabályozásának, szakirodalmának kiváló áttekintését nyújtja. Tartózkodik az extrém nézetektől, bírálja a tettesbüntetőjogot. A szankciótan területén alapmunkának tekinthető.

A magyar büntetőjogban az 1945 utáni időszakban Nagy Ferenc az 1986-ban megjelent monográfiájában vizsgálta először átfogóan a büntetőjogi intézkedések, a monista és a dualista szankciórendszerek kérdéskörét és az intézkedések alkalmazására vonatkozó elveket, követelményeket.

A kriminálpolitika átfogó feldolgozását végezte el Földvári József az 1987-ben közzétett művében.

Szabó András támogatja a klasszikus büntetőjog alapeszméit és tagadja az állami paternalizmust és az állam jogát az egyén gyógyítására. A megtorló büntetőjog pártolója.

Összefoglalásként megállapítható, hogy az 1940-es évek végétől kezdődően a büntetőjog szerepének átértékelése és a kriminálpolitika új arculata jelent meg. A büntetőjog elveszítette garanciális funkcióját a hatalom korlátozását és az egyén jogait védő szerepét. A büntetőjog tudománya, a dogmatika leértékelődött, jogászi szőrszálhasogatássá vált. A kriminálpolitikából a politika kriminalizálása alakult ki. A szocializmus időszakát a társadalom „agyonpolitizálása” és az egységes marxista ideológia jellemezte. Új alapokra épült a bűncselekménynek a dogmatikai struktúrája is. A bűncselekménnyé nyilvánítás új legitimációs forrását a társadalomra veszélyesség fogalmi kategóriája szolgáltatta. Az 1950-es években és a ’60-as évek első felében a magyar büntetőjog tudománya leszakad a korábban irányadó német tudományról. Az az abszurd és téves ideológiai tétel érvényesült, miszerint a bűnözés okai a szocialista társadalomban a külső kapitalista környezet hatása és a burzsoá eredetű belső tudati maradványok. A bűnözés társadalmi okait kutató kriminológia és a büntetőjog tudománya létjogosultsága ezáltal megszűnt. A tudományos vizsgálódás a büntetőjogi dogmatika határai közé szorult. Az 1950-es évek vége felé azonban már „felbukkannak” német szerzők a magyar szakirodalomban. Az 1960-as évek végétől a nyugatnémet büntetőjog tudománya reprezentánsaira hivatkozás nélkül már elképzelhetetlen volt Magyarországon a büntetőjog tudományos művelése és monográfiák megjelentetése. A korabeli ideológiától – legalábbis részben – függetlenítve jelentős és korszakos munkák születtek, ezt mutatják Szabó András, Viski László, Földvári József, Horváth Tibor, Tokaji Géza, Békés Imre, Györgyi Kálmán, Nagy Ferenc ez idő tájt született művei. Az 1970-es évek második felétől, az 1980-as évektől az anyagi büntetőjog mellett a büntetéstani, a büntetés-végrehajtási jog és a kriminál­politika területén is az adott évtizedet/korszakot meghatározó könyvek jelentek meg (Horváth Tibor, Földvári József).

2.6.1.7. A rendszerváltozással kezdődő és jelenleg is tartó úgynevezett modern/posztmodern jogállami büntetőjog tudományának korszaka (1989–)

A rendszerváltás időszakában több tényezőre vezethető vissza az alkotmányos jogállam értékei helyreállításának a folyamata. Egyrészt a rendszerváltozáskor nem volt jogon kívüli állapot, a puha diktatúra időszaka viszont lehetővé tette a büntetőjog viszonylagos önállóságának az erősödését. Másrészt a büntetőjog hazai művelői építhettek a magyar büntetőjog múltjára és kiváló elméinek munkásságára. Harmadrészt az Alkotmánybíróság döntéseivel hozzájárult a jogállami büntetőjog elveinek, szellemének kimunkálásához.

Az 1990-es években lezajlott szakmai viták közül az alkotmányos büntetőjoggal, a visszaható hatállyal, az elévüléssel és a büntetőjog fogalmával kapcsolatos kérdések álltak előtérben. A büntetőjog fogalmának tudományos felülvizsgálata során a jogállami szemléletnek megfelelően a büntetőjog már nem volt azonosítható a jogszabályok összességével, hanem a büntetőjog a normák összessége. A normák elsősorban a büntetőtörvényekben jelennek meg, de ezt kiegészítik a nemzetközi jogi, uniós források, továbbá a bíró alkotta jog.

Összegzésként Békés Imre megítélése szerint a magyar jogi és így a büntetőjogi gondolkodást a Habsburg Birodalomhoz kötöttség ténye, a XVIII. század utolsó harmadában a nagyszombati egyetem Budára költözése, a történelmileg kialakult jog, a felvilágosodás eszméinek megjelenése és elterjedése, majd a nyugati kodifikációk megismerése vonta be az európai kultúra hatókörébe.

A büntetőjog tudománya művelésében alapvetően meghatározó körülmény ugyanakkor az, hogy Magyarországon nincs szerves, egymásra épülően felfelé ívelő fejlődés. Ezt a fejlődési folyamatot ugyanis meg-megszakították a különböző ideológiai hátterű események, történések. Ismeretesen az 1880 előtti időszak döntő jellemző vonása volt a büntetőjog kodifikációjának a hiánya. Az első világháborút követő évtizedekben bizonyos fokig tettes-büntetőjogi elképzelések és szabályok érvényesültek. Alapvetően új változás állott be az 1940-es évek végével, amely – ideológiailag terhelt – időszak egyértelmű visszalépést jelentett a korábbi jogállaminak tekinthető büntetőjogunkhoz képest.

A büntetőjog hazai tudománya igen fontos, s talán nem kellően hangsúlyozott sajátossága, hogy e jogterület elméleti művelése az idők folyamán vissza-visszatérően erősen és szorosan kötődött az észjog, a jogelmélet, jogbölcselet kérdéseihez. Ugyanis mind a bűncselekménytan, mind a büntetéstan számos filozófiai, ontológiai vagy axiológiai kérdést vetett fel és igyekezett megválaszolni (például: Vuchetich, Pauler, Finkey, Angyal, Irk vagy Losonczy tudósi és oktatói pályafutását).

A büntetőjognak jogállami alapokra helyezését követően jelenleg a büntetőjog tudománya, a büntetőjogi dogmatika (át)kriminálpolitizálódott, vagyis a kriminálpolitika a hatókörét kiterjesztette, a büntetőjogi dogmatikára is rátelepedett.

Ebben az átpolitizálódó folyamatban igen fontos, hogy a bűnügyi tudományok művelői – jobban mint valaha – a jogállami alapoknak, a szabadságjogok garanciáinak fokozott biztosításán fáradozzanak.

2.7. A magyar büntetőjog tudományának kiemelkedő alakjai

Kép

Angyal Pál (1873–1949) szakterülete a büntetőjog és a jogbölcselet. 1898-tól Pécsett püspökségi jogakadémiai tanár, a „pécsi korszaka” 1912-ig tart, majd a budapesti tudományegyetem tanára (1912–1944). Az 1920–22. tanévekben dékán, az 1933/34. tanévben az egyetem rektora. 1909-ben fiatal kora ellenére az MTA levelező, 1930-tól rendes tagja.

Nevéhez köthető a Bűnügyi Szemle című folyóirat megszületése, amelynek 1912-től kezdve szerkesztője.

A büntetőjogi tudományos munkásságának meghatározó művei közé tartoznak az anyagi jogi (Bp., 1909, 1920) és eljárási jogi (Bp., 1915, 1917) tankönyvei. Izsák Gyulával kiadta a büntető törvénykönyv magyarázatát (1937). Fő művének „A magyar büntetőjog kézikönyve” (I–XXI., 1927–1943) minősíthető.

Balás P. Elemér (1883–1947) jogász, az MTA levelező tagja (1943), a szegedi, illetve 1937–1947 között a kolozsvári egyetem tanára. Több jogág területén tevékenykedett.

A büntetőjog művelőjeként kiemelendő: A tisztességtelen verseny büntetőjoga (Bp., 1924); Az okozatosság büntetőjogi problematikája (Bp., 1936); A kiskorúak és a gondnokoltak büntetőjogi védelme (Bp., 1943).

Balogh Jenő (1864–1953) a büntetőjog és a büntetőeljárási jog tudományának művelője. 1900–1910 között a budapesti egyetem tanára. 1913 és 1917 között igazságügy-miniszter. 1901-től az MTA levelező, 1912-től rendes tagja. 1920–1935-ben az Akadémia főtitkára, 1940–1943-ban másodelnöke; 1949-ben tanácskozó taggá minősítették vissza. Tagságát 1989-ben – posztumusz – állították vissza. Büntetőeljárási munkái mellett kiemelendő a „Fiatalkorúak és a büntetőjog” (Bp., 1909) c. műve.

Békés Imre (1930–2010) az ELTE Büntetőjogi Tanszékének vezetője 1971-től 1996-ig. 1994-ben habilitált egyetemi tanár. 1995-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Büntetőjogi Tanszékének a vezetője. 1993-tól 1999-ig az Európa Tanács Emberi Jogok Európai Bizottságának tagja.

Legjelentősebb műve a gondatlanságról írott 1974-ben közzétett monográfiája. 1966-ban és 1986-ban írta a Btk. magyarázatának bűncselekménytani részeit. A büntetőjogi dogmatika, a bűncselekmény tana állt tudományos érdeklődése középpontjában.

Bernolák Nándor (1880–1951) jogász és politikus, 1908-tól a kassai jogakadémián a jogbölcselet és a büntetőjog tanára. Fő művei: A visszaesés dogmatikai és politikai szempontjából (Bp., 1903); A büntető törvények és büntetőnovella (társszerző Balogh Jenő) (Bp., 1908); A tévedés tana a büntetőjogban (Bp., 1911).

Csemegi Károly (1826–1899) büntetőjogász, őrnagyként részt vett a szabadságharcban, ügyvéd, igazságügyi államtitkár, kúriai tanácselnök. A Magyar Jogászegylet, a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület Magyar Csoportjának megalapítója és első elnöke (1878).

Működésének köszönhető az első magyar Büntető Törvénykönyv (az 1878. évi V. tc.) és az ezt kiegészítő kihágási büntető törvénykönyv (1879. évi XL. tc.) megalkotása. A kódex a klasszikus büntetőjogi iskola tanítását, sajátosságait vette alapul és alapvető elemeivé vált a garanciák kimunkálása. Csemegi Károly a kódex elkészítéséhez szinte az egész európai szakirodalmat felhasználta, és tudományos és egyben gyakorlati értékét jelentősen emelte az általa készített monografikus részletességű színvonalas indokolás. Csemegi Károly összes műveit Edvi Illés Károly és Gyomai Miklós rendezte sajtó alá (Bp., 1903).

Edvi Illés Károly (1842–1919) büntetőjogász, ügyész, ügyvéd, jogi író. 1895-től az MTA levelező tagja. A bűnvádi perrendtartás magyarázatának társszerzője (1898–1900) és a magyar büntetőtörvények három nagy kötetes magyarázatának (1882/89; 1894; 1909) szerzője. Gyomai Zsigmonddal együtt sajtó alá rendezte Csemegi Károly műveit, I–II. (Bp., 1903).

Erdősy Emil (1925–2010) büntetőjogász, ügyész, egyetemi tanár Pécsett. 1973-ban szerzett kandidátusi fokozatot a gazdasági reform büntetőjogi kérdéseiről írt értekezésével. 1987-ben az MTA doktori fokozatának megszerzését követően egyetemi tanári kinevezést nyert Pécsett. Doktori értekezése 1988-ban jelent meg könyv alakban.

Műveiből: A gazdasági reform büntetőjogi kérdései (Bp., 1976) A megengedett kockázat a büntetőjogban (Bp., 1988); Büntetőjog Különös részi tankönyvek társszerzője (legutóbb Bp., 1997).

Fayer László (1842–1906) a büntetőjog és a büntetőeljárási jog művelője. Az MTA levelező tagja (1894). A budapesti egyetem magántanára 1874-től, majd tanára (1901–1906).

A Magyar Jogászegylet egyik alapító tagja, 1903-tól alelnöke. A „Magyar Themis” c. folyóirat szerkesztője (1976–1880), majd a lapnak a „Jogtudományi Közlöny” c. folyóiratba olvadása után annak főmunkatársa.

Az 1843-as büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteményét négy kötetben tette közzé (1896., 1898., 1900., 1902). Anyagi büntetőjog terén alapvetően a klasszikus iskola alapján állt, de harcolt új jogintézmények kialakításáért és új oktatási formák kialakítására törekedett. Büntetőeljárási munkái mellett anyagi jogi fő műve: A magyar büntetőjog kézikönyve (I–II. Bp., 1900., 3. kiadás 1905).

Finkey Ferenc (1870–1949) büntetőjogász és jogbölcsész, 1893-tól a sárospataki jogakadémián büntetőjogot oktatott, később kolozsvári (1912), pozsonyi (1915), majd szegedi egyetemi tanár (1921–1923). Rövid szegedi professzorsága záróköve lett tanári pályájának, mivel Vargha Ferenc koronaügyész felkérését elfogadta a koronaügyész-helyettesi tisztségre. Igazságügyi szolgálatának második szakasza a kúriai tanácselnökség, melyet 1930-tól 1935-ig töltött be. 1935 és 1940 között koronaügyész. 1908-ban az MTA levelező, majd 1929-ben rendes tagja.

Tudományos munkásságának súlypontja a tág értelemben felfogott büntetőjog tudományának mindhárom ága (anyagi-alaki büntetőjog, büntetés-végrehajtási jog). A büntetőjog mellett nagy figyelmet felkeltő könyvet írt a jogbölcsészet körében [A tételes jog alapelvei és vezéreszméi (1908)]. Dogmatikai téren Binding, kriminálpolitikai kérdésekben Liszt követője. Büntetőeljárási jogban a liberális, humánus irányzatot képviselte: A magyar büntető perjog tankönyve (Bp., 1916). Új irányt mutató műveivel kezdetét veszi a büntetéstan és a büntetés-végrehajtási jog tudományának kialakulása. Műveiből: Az egység és többség tana a büntetőjogban (Sárospatak, 1895); A börtönügy jelen állapota és reformkérdései (Bp., 1904); A magyar anyagi büntetőjog tankönyve (4. kiadás Bp., 1914); Büntetéstani problémák (Bp., 1933).

Fonyó Antal (1919–1981) büntetőjogász egyetemi tanár, az ELTE jogi karán 1942-ben szerez jogi doktorátust, majd a rendőrségnél bűnügyi munkakörben dolgozik. Ezután az ELTE jogi karán tanársegéd, később adjunktus. Az ELTE jogi karáról 1957-ben Szegedre kerül, ahol 1962 augusztusától tanszékvezető egyetemi tanár az 1981 decemberében bekövetkezett haláláig. A gazdasági büntetőjog, a vagyon elleni deliktumok, továbbá a büntetési és büntetés-végrehajtási rendszer vizsgálata állt szakmai érdeklődése középpontjában.

Fő művei: A büntető törvénykönyv kommentárja II. kötet. A népgazdaság elleni bűncselekmények (társszerző) (Bp., 1968); Magyar Büntetőjog különös rész (szerk. és társszerző) (Bp., 1981).

Földvári József (1926–2009) büntetőjogász, egyetemi tanár. A Pécsi Tudományegyetem jogi karának dékánja az 1974–75. tanévben, majd az egyetem rektora 1975–1984. 1975 és 1980 között országgyűlési képviselő. 1993-ban a Bayreuthi Egyetem a „doctor iuris honoris causa” címet adományozta számára. Az anyagi büntetőjog általános és különös részéből írt tankönyvei mellett fő művei: Az egység és a halmazat határesetei a büntetőjogban (Bp., 1962); Az igazságszolgáltatás elleni bűntettek (Bp., 1965); A büntetés tana (Bp., 1970); Kriminálpolitika (Bp., 1987).

Hacker Ervin (1888–1945) a bűnügyi tudományok művelője. 1919-től a pozsonyi egyetem magántanára, 1920-tól a miskolci jogakadémia tanára, 1943–1945-ben nyugalmazott rendes tanár a debreceni tudományegyetem jogi karán. Hacker Ervin bűnügyi tudományok számos ágával foglalkozott, így a büntetőjogon kívül munkássága kiterjedt a kriminálstatisztikára, a kriminológiára, a börtönügyre is. Anyagi büntetőjogból fő műve: A magyar büntetőjog tankönyve (Miskolc, 1936); a büntetés-végrehajtás köréből: A börtönügy (Pécs, 1918).

Heller Erik (1880–1958) a büntetőjog és a büntetőeljárási (törvénykezési) jog művelője és tanára. 1925 szeptemberétől egyetemi tanár a szegedi egyetemen, ahol 1925 és 1940 között tanszékvezető. 1933–34-ben a kar dékánja. A szegedi egyetemről 1940 októberében távozik és a kolozsvári, majd 1944 és 1949 között a budapesti egyetem tanára. 1943-tól az MTA levelező tagja, 1949-ben visszaminősítették tanácskozó taggá.

Budapesten Heller Angyal Pált követte a katedrán, majd 1949. augusztus végén a miniszter az Egyházjogi Tanszék helyettesítésével bízta meg, és egyben felmentette a büntetőjogi és törvénykezési jogi előadások tartásának kötelezettsége alól. Heller 1949 novemberében vonult nyugdíjba. Anyagi jogi művei közül kiemelendő a büntetőjogi elméletek bírálata (Bp., 1924) és a magyar büntetőjog tankönyve: A Magyar Büntetőjog Általános Tanai (Szeged, 1931–37; Bp., 1945).

Irk Albert (1884–1952) büntetőjogász, a kriminológia egyik első magyar művelője. 1913-ban a kolozsvári egyetem magántanára, 1917-től nagyváradi jogakadémiai tanár, 1922–1950 között a pécsi egyetemen a büntetőjog és a perjog tanára, később nemzetközi joggal is foglalkozott; 1924–1925-ben és 1935–1936-ban a pécsi jogi kar dékánja volt. 1936-tól az MTA levelező tagja, 1949-ben visszaminősítették tanácskozó taggá. Kriminológiából és büntető anyagi jogból fő művei: Kriminológia (Bp., 1912); A büntetőjogi alapfogalmak módszertani kritikája (Pécs, 1926); A magyar anyagi büntetőjog (Pécs 1933; 1945).

Kádár Miklós (1904–1971) egyetemi tanár, a budapesti egyetem jogi karán a büntetőjogi tanszék vezetője, a Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője, a Nemzetközi Büntetőjogi Társaságnak (AIDP) alelnöke. Műveiből: Magyar Büntetőjog. Általános Rész (Bp., 1952); A büntetőjog általános tanai (Kálmán Györggyel, Bp., 1966).

Losonczy István (1908–1980) büntetőjogász, egyetemi tanár a pécsi egyetemen, 1940-től nyilvános rendkívüli, 1946-ban nyilvános rendes tanár, 1950-ben Irk nyugdíjazása után átvette a pécsi büntetőjogi tanszék vezetését. Losonczyt 1945 előtt a büntetőjog filozófiája, a mulasztás okozatossága foglalkoztatta. 1945 után a tettesség, majd a részesség kérdésköre állt tudományos munkássága középpontjában.

Műveiből: A mulasztás I. A mulasztási bűncselekmény okozatossága (Pécs, 1937); A tettesség (Bp., 1961); A tettesség és a részesség a büntetőjog rendszerében (Bp., 1966).

Pauler Tivadar (1816–1886) jogfilozófus, büntetőjogász, 1845-től az MTA levelező, 1858-tól rendes tagja. 1848–1849-ben, majd 1852–1878 között a pesti egyetemen a büntetőjog rendes tanára. Vallás- és közoktatásügyi miniszter (1871–1872), 1878-tól haláláig igazságügy-miniszter. A Csemegi Kódex országgyűlési előadója volt.

Eszmetörténetileg a jogbölcseleti irányzat, a magyar észjogi iskola legnagyobb hatású szerzője és kiváló büntetőjogász, akinek tankönyvein joghallgatók nemzedékei nőttek fel.

Fő műve a Büntetőjogtan (I–II. 1864., 3. kiadás Pest 1872), amely egyszerre szolgált jogszabályként, kommentárként és tankönyvként.

Schultheisz Emil (1899–1983). Budapesti jogi tanulmányait követően hadbírói pályára lépett. Debreceni jogi kar 1937 novemberében képesítette egyetemi magántanárrá a katonai anyagi büntetőjogból. Kodifikátorként megalkotója volt az 1930. évi II. tc.-nek, a katonai büntető törvénykönyvnek. A törvény magyarázatát több kötetben dolgozta fel. Az 1948. évi katonai büntető törvénykönyv (1948. évi LXIII. tv.) tervezetének is a készítője.

1947-ben a Debreceni Jogi Kar kinevezett nyilvános egyetemi tanára, de a kar működése 1949. augusztus végétől szünetelt, majd Schultheisz Szegedre került. 1956 szeptemberétől a szegedi jogi kar dékánja. 1957 októberétől nyugállományba vonul. Tudományos munkássága a katonai büntetőjog, a büntetőjog általános elvi kérdései, továbbá a nemi erkölcs elleni bűncselekmények feldolgozására összpontosult.

Fő művei: A bűncselekmény tana (Debrecen 1948); A büntetés kiszabása (Bp., 1953); A nemi erkölcs elleni bűntettek de lege lata (Bp., 1966).

Szabó András (1928–2011) a kriminológia és a büntetőjog művelője, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének munkatársa, majd főosztályvezetője. 1990–1998 között az AB tagja, 1992–1998 között a szegedi egyetem tanára, 1998–2004 között az MTA levelező tagja, 2004-től rendes tagja.

Főbb munkái az anyagi büntetőjog köréből: A fiatalkorúak és a büntetőjog (Bp., 1961); A bűntett és büntetése (Bp., 1979); A büntetőjog reformja (Bp., 1992); Igazságosan vagy okosan? (Bp., 1993).

Szalay László (1813–1864) jogi író, történetíró, reformpolitikus, kodifikátor. 1836-ban az MTA levelező tagja, két évvel később rendes tagja. 1861-ben az MTA főtitkára.

1840-ben a büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos választmány jegyzője. Ugyancsak 1840-ben új folyóiratot indított Budapesti Szemle címmel, amelyben megjelent Codificatio című munkája meghatározó jelentőségű. A Pesti Hírlap szerkesztője (1844–45). 1848-ban az Igazságügyi Minisztérium törvény-előkészítési osztályának igazgatója, majd Magyarország követe Frankfurtban és Londonban.

Tokaji Géza (1926–1996) c. egyetemi tanár, az anyagi büntetőjog művelője, 1949-től kezdődően 42 éven át a szegedi egyetemen oktatott. Kutatásainak súlypontját a nemi bűncselekmények mellett a bűncselekmény tana képezte. A szegedi büntetőjogi (dogmatikai) iskola kiemelkedő képviselője.

Fő művei: A büntető törvénykönyv kommentárja (társszerző) (Bp., 1968); Adalékok a bűncselekményfogalom felépítéséhez (Szeged, 1972); A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban (Bp., 1984); A magyar büntetőjog általános része (társszerző: Nagy Ferenc) (Szeged, 1993, Budapest, 1998) (A jogszabálytan és a bűncselekmény tana).

Vámbéry Rusztem (1872–1948) büntetőjogász, ügyvéd, egyetemi tanár. 1902-ben egyetemi magántanári képesítést szerzett a budapesti egyetemen, amelynek 1915–1918 között rendkívüli, 1918-tól a büntetőjog rendes tanára, 1919-ben dékánja is volt. 1920-ban eltávolították az egyetemről, újból ügyvédi praxist folytatott, s számos politikai perben látott el védői feladatot. 1910-es évek végétől érdeklődése fokozatosan elfordult a bűnügyi tudományoktól, s a társadalom belső, főként politikai jellegű válsága felé irányult.

1913-tól 1934-ig, annak betiltásáig, a Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője. 1926 és 1938 között szerkesztette a Századunk polgári radikális szemléletű társadalomtudományi folyóiratot. 1938-ban Londonba, majd az USA-ba emigrált. 1947 szeptemberében Magyarország washingtoni nagykövete, de tisztségéről 1948 márciusában lemondott.

A kriminológia egyik első hazai művelője, főként a fiatalkori bűnözést tanulmányozta.

Fő művei anyagi büntetőjogból: Büntetőjog és ethika (Bp., 1907); Büntetőjog (I–II. Bp., 1913, 1918).

Viski László (1929–1977) a büntetőjog és a kriminalisztika művelője, c. egyetemi tanár. 1955-től haláláig az MTA Állam- és Jogtudományi Intézet tudományos kutatója. 1972-től a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság (AIDP) magyar nemzeti csoportjának ügyvezető alelnöke, illetve a Társaság igazgatótanácsának tagja, majd 1974-től a Társaság főtitkárhelyettese. Az 1950 utáni hazai büntetőjogi dogmatika és a kriminalisztika kiemelkedő képviselője.

Fő művei: Szándékosság és társadalomra veszélyesség (Bp., 1959); Kriminalisztika (Bp., 1961); Közlekedési büntetőjog (Bp., 1974); Tézisek a bűncselekmény-fogalom felépítéséhez (Állam- és Jogtudomány 1974/3).

Wiener A. Imre (1935–2008) büntetőjogász, a Fővárosi Bíróság volt bírája, 1968-tól az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének munkatársa, majd igazgatóhelyettese, azELTE-n egyetemi tanár. A Nemzetközi Büntetőjogi Társaság (AIDP) volt főtitkárhelyettese, a Társaság magyar nemzeti csoportjának tiszteletbeli elnöke.

Hivatali és a gazdasági bűncselekmények, továbbá nemzetközi büntetőjog és a büntetőjog dogmatikai kérdései álltak tudományos munkássága középpontjában.

Fő művei: A hivatali bűntettek (Bp., 1972); Gazdasági bűncselekmények (Bp., 1986); Nemzetközi bűnügyi jogsegély (Bp., 1993); Büntetendőség – büntethetőség (Bp., 1997); A Büntetőjogi Általános rész c. tankönyv (Bp., 2002/2003) társszerzője és szerkesztője.

Wlassics Gyula (1852–1937) (büntető)jogász, kultúrpolitikus. 1886-tól az MTA levelező, 1892-től rendes tagja. 1890–1895 és 1903–1906 között a Budapesti Egyetemen a büntetőjog rendes tanára. 1927–35-ben a felsőház elnöke, 1923-tól a hágai választott bíróság tagja. Az anyagi büntetőjog terén végzett nagy munkái közül ki kell emelni a kísérletről és a részességről írt két nagy terjedelmű és „rendkívüli becsű monográfiáját, melyeket a Magyar Tudományos Akadémia is pályadíjjal tüntetett ki”. A tettesség és a részesség tana című munkája 1885 után 1893-ban második átdolgozott kiadásában is megjelent és ebben az időszakban – Finkey szerint – „a legértékesebb monográfiája és legnagyobb dicsekvése büntetőjogi irodalmunknak”.