Ugrás a tartalomhoz

Elemző formatan

Gárdonyi Zoltán (2014)

Editio Musica Budapest

A. NORMÁL-SZONÁTAFORMA

A. NORMÁL-SZONÁTAFORMA

A bécsi klasszikus szonátaforma alaptípusa a többtételes (ciklikus) művek gyors tempójú első tételének jellemző formája.[51] Ebben a normál-szonátaformában a tétel egészétől a részek felé haladó elemzéssel három nagy részt lehet megkülönböztetni:

I.: Expozíció, II.: Feldolgozási rész, III.: Repriz.

Az „expozíció” (latinul: expositio) elnevezés szó szerint „kiállítás”-t, átvitt értelemben „első bemutatás”-t jelent.[52] Az expozíció a szonátaformának az első része, amelyben az egész tétel anyagát alkotó témák és motívumok első ízben hangzanak el.

A „feldolgozás” elnevezés világosan jelzi ennek a résznek az alkatát és formai funkcióját. „Kidolgozási rész”-nek is szokás nevezni, bár ez félrevezető, hiszen klasszikus zeneműveknek nemcsak ez a része, hanem a mű egésze is teljesen ki van dolgozva.

A francia „reprise” szóból eredő „repríz” tágabb értelemben felújítást jelent; a szonátaformában az expozíció módosított visszatérését értjük rajta. Ezt a részt helytelenül „reexpozíció”-nak, vagyis „újrabemutatás”-nak is szokás nevezni, ami ellentmond önmagának, továbbá összetéveszthető az expozíció hagyományos megismétlésével.[53] A normál-szonátaforma három nagy részének a formai funkciója szorosan összefügg a tétel hangnemtervével. Az expozíció kezdete nyomatékosan rögzíti a tétel főhangnemét, majd onnan valamelyik rokon hangnembe (az ún. mellékhangnembe) modulál és ez utóbbinak a megerősítésével ér véget. A feldolgozási rész hangnemtervére a főhangnem elkerülése és a moduláló alkat jellemző. A repríz hangnemi súlypontja mindvégig a főhangnem; ez a leglényegesebb különbség az expozícióhoz képest.

A klasszikus szonátaforma három nagy részén belüli tagoltság tipikus mozzanatairól szóló, itt következő megállapítások a normál-szonátaformát veszik alapul. Minthogy azonban bőven akad ettől többé-kevésbé eltérő formálás is, ezért ki kell térnünk a tipikus eltérésekre is.

I. AZ EXPOZÍCIÓ

a) A főtéma

Az expozíció kezdetén afőhangnemben megszólaltatott, a főhangnemet nyomatékosan körülíró és a főhangnemben záradékkal elhatárolt anyag a tétel főtémája.Ez az elnevezés arra a formai funkcióra utal, amit ez az anyag a tételben betölt: ezzel indul a tétel („fej”-téma), ennek a motívumai felhasználásra kerülnek a feldolgozási részben, és ez a téma tartja meg a hangnemét a reprízben is. Ezen túlmenően a főtéma anyagával való kapcsolat számos szonátaforma átvezető részében, melléktémájában, zárószakaszában, valamint kódájában is fel szokott merülni. Ilyen sokoldalú szerepet olyan anyag képes betölteni, amelyik sokféle jellegzetes motívum felhalmozását tartalmazza. A klasszikus szonáta-főtémákat ritmikus, melodikus, valamint figurációs anyagok különféle kombinációi jellemzik. A túlnyomóan melodikus, ún. „éneklő Allegro” sem nélkülözi a ritmust (Haydn c-moll – Hob. XVI:20 – és Asz-dúr – Hob. XVI:43 – zg.szon.; Mozart F-dúr – K 332 – és C-dúr – K 545 – zg.szon., Esz-dúr – K 543 – szimf.; Beethoven E-dúr – op. 14 – és D-dúr – op. 28 – zg.szon.), viszont a túlnyomóan ritmikus vagy figurációs főtémában is mindig van több-kevesebb melodikus mozzanat.

A klasszikus főtémák legtöbbje vagy ki sem lép a főhangnemből (Mozart C-dúr – K 330 – zg.szon.), vagy azt legfeljebb egy-két hangnemi kitérés erejéig hagyja el. A legtöbb főtéma főhangnembeli egészzáradékkal végződik; néhány főtéma félzáradékos végét szünet vagy fermáta teszi nyomatékosabbá. (Haydn e-moll Hob. XVI:34 – zg.szon.; Mozart e-moll – K 304 – heg.-zg.szon.; Beethoven f-moll – op. 2 – zg.szon.)

Számos főtéma terjedelme és tagoltsága megegyezik a normál-periódussal. Ritkább a lezárt, de a normálisnál rövidebb periódusnyi főtéma. (Haydn cisz-moll és Asz-dúr – Hob. XVI:43 – zg.szon.; Mozart D-dúr – K 311 – zg.szon., F-dúr – K 590 – v4.) Csupán félperiódusnyi, előtag-jellegű főtéma, ami kiegészítés helyett átvezető funkciójú folytatást kap, egész kivételesen – szándékosan könnyű és kisméretű művekben – fordul elő. (Mozart „Sonata facile”; Beethoven g-moll zg.szon.) Periódus-szerkezetű főtémák utótagja gyakran párhuzamos anyagú az előtaggal, viszont ritkább azazonos anyaggal újra a tonikáról induló utótag. (Mozart B-dúr – K 281 – zg.szon., d-moll – K 421 – és B-dúr – K 458 – v4.) Még ritkább a másik véglet, amikor ugyanis az előtagot olyan utótag egészíti ki, amelyik az előtagtól kezdettől fogva különbözik. (Mozart F-dúr – K 533 – zg.szon.)

Sokféle anyagot leginkább olyan főtémák képesek felhalmozni, amelyek a normálisnál bővebb rendhagyó periódusok körébe sorolhatók. Leggyakoribbak a háromrészes periódus különféle változatai: kettős előtag (Beethoven E-dúr – op. 14 – zg.szon.), kettős utótag (Haydn Esz-dúr – Hob. XVI:49 – zg.szon.). Némelykor egy normál-periódushoz egy ellentétes anyagú, nyitó jellegű félperiódus csatlakozik. (Mozart e-moll – K 304 – heg.-zg.szon.)

A főtéma első elhangzásának lezárását számos szonátaexpozícióban a főtéma újrakezdése követi. Az újrakezdés folytatásának a tipikus változatai a következők:

1) a főtéma teljes egészében, változatlan terjedelemben, de módosítva vagy átfogalmazva megismétlődik és újra le is zárul (Haydn C-dúr – Hob. XVI:35 – zg.szon.; Beethoven, Szeptett);

2) a főtéma ismétléskor bővítve és átfogalmazva hangzik el és újra le is zárul (Mozart C-dúr – K 309 – zg.szon.; Beethoven G-dúr – op. 18 – v4);

3) a főtéma rövidítve ismétlődik, és újra le is zárul (Beethoven A-dúr – op. 2 – zg.szon.);

4) a főtéma újrakezdése moduláló, félzáradékosan nyitvamaradó átvezető részben folytatódik.

A főtéma első elhangzásának a zárósúlya gyakran egyben az újrakezdés kezdősúlya is. Némelyik főtémához a főtémánál rövidebb, a főhangnemet orgonaponttal vagy zárófordulatok ismételgetésével újból megerősítő függelék (vagy epilógus) csatlakozik. (Haydn C-dúr – Hob. XVI:35 – zg.szon.; Mozart e-moll – K 304 – heg.-zg.szon., B-dúr – K 589 – v4.) Ha a függelék legalább periódusnyi és a reprízben visszatér, akkor második főtémaként értelmezhető. (Mozart F-dúr – K 332 – zg.szon., D-dúr – K 334 – Divertimento.) Az ilyen expozíció főtéma-csoporttal indul.

b) Az átvezető rész

A főtéma exponálását az átvezető rész követi, melynek formai funkciója a főtéma és melléktéma közti áthidalás, harmóniai funkciója a melléktéma hangnemének – a melléktéma hangnemének – a mellékhangnemnek – az előkészítése.

Az átvezető rész vagy a főtéma újrakezdésével (lásd fentebb 4) alatt!), vagy új, a főtémánál lazább szövésű anyaggal indul, ami szekvenciázva vagy imitálgatva moduláló folytatást kap. Ennek során rendszerint nem kerekednek ütemeknél vagy ütempároknál magasabbrendű formai egységek vagy periódus-szerkezetek[54], azonfelül az átvezető rész félzáradékos véggel – mintegy kettősponttal – nyitvamarad az új mondanivaló: a melléktéma indulásához.

c) A melléktéma

A formailag és harmóniailag nyitott, a főtémánál lazább szerkesztésű átvezető rész után újra zártabb anyag: a melléktéma kerül sorra. A melléktéma – vagy némelykor melléktéma-csoport – az expozíciónak az a téma-jellegű anyaga, amelyik a mellékhangnemben kerül bemutatásra.

A melléktéma exponálása jellegzetes hangnem-viszonylatokban történik. A bécsi klasszikusok dúr-szonátáinak a melléktémája leggyakrabban a „+1” dúrban szólal meg; a domináns-fok moll-variánsa – „–2” moll – is ezt készíti elő. (Beethoven A-dúr és C-dúr – op. 2/2-3 – zg.szon.) Ritkább mellékhangnem a „+1” moll, amit némelykor ennek Maggiore-ja („+4” dúr; Beethoven G-dúr – op. 31/1 – zg.szon.) készít elő. Még ritkább a „+3” dúr, mely annak Minore-ját, vagyis a dúr-főhangnem párhuzamos mollját készíti elő (Beethoven C-dúr v5).

Moll-szonáták mellékhangneme leggyakrabban a párhuzamos dúr; a III. fok moll-hangnemének – „–3” moll – a megszólalása is ezt készíti elő. (Beethoven c-moll – op. 13 – zg.szon.) Használatos volt még a domináns-fok moll-hangneme is („+1” moll: Haydn fisz-moll – „Búcsú” – szimf.; Beethoven a-moll – op. 23 – heg.-zg.szon., d-moll – op. 31/2 – zg.szon.). Ez utóbbit készíti elő a domináns-fok dúr-hangnemében („+4” dúr: Beethoven „Kreutzer” – op. 47 – heg.-zg.szon.) megszólaló melléktéma is. Beethoven későbbi műveiben még más, sokszor távoli hangnemviszonyok is felmerülnek.

A melléktéma kezdetének elhatárolását nem mindig dönti el, hogy a melléktéma ott kezdődik, ahonnan kezdve az expozíció mellékhangnemében bemutatott anyag a repríz keretében a főhangnembe transzponáltan, ill. transzformáltan visszatér. Ez a kritérium azt feltételezné, hogy a hallgató vagy előadó a repríz folyamán képes összehasonlítást tenni az emlékezetbe vésett expozícióval. De még ettől függetlenül sem mindig igaz, hogy a melléktéma a repríz során a főhangnemből indulva tér vissza. (Lásd alább a reprízről szóló szakaszt! – Beethoven c-moll – op. 13 – zg.szon.)

A melléktéma beléptetésének módja igen sokféle; egyik véglet az átvezető rész végén levő félzáradék-cezúrának szünetekkel, esetleg ezenfelül fermátával való kiélezése (Haydn e-moll – Hob. XVI:34 – zg.szon.); a másik véglet az átvezető rész belefutása a melléktémába, mely folytatásszerűen, az új hangnemnek nem a tonikáján kezdődik (pl. Beethoven Esz-dúr – op. 7 – zg.szon). Ha van is cezúra az átvezető rész után, akkor sem ritka a melléktéma folytatásszerű indítása. (Mozart C-dúr – K 279 – zg.szon.,B-dúr – K 378 – heg.-zg.szon.; Beethoven f-moll – op. 2 – és g-moll – op. 49 – zg.szon.)

A melléktéma anyaga Haydn szonáta-expozícióiban igen gyakran a főtéma transzponált idézéséből indul ki, vagyis az expozíció során előbb következik be az új hangnem megszilárdulása, és csak utóbb kerül sor a főtémáétól eltérő, de annak folytatásaként felvetett új motívumanyag exponálására. Haydn számos szonáta-expozíciójában ily módon ugyanabból a motívumanyagból indul ki a főhangnemben exponált főtéma és a más hangnemű melléktéma-hely anyaga. Ennek a lényegében egytémás (monotematikus) szonátaszerkezetnek jellegzetes példája a d-moll – op. 76/2 – v4 I. tétele, melyben a két leszálló kvintlépést tartalmazó négyhangnyi mottó mind a főtéma, mind a melléktéma formai funkcióját betölti. Mozart zenéjében sem ritka a transzponált főtéma kezdetének továbbszövéséből fejlesztett melléktéma (F-dúr – K 590 – v4), viszont ciklikus művek Allegro nyitótételének a melléktémája gyakran kontrasztja a főtéma anyagának. Ez a szembeállítás egyben a melléktéma belépésének a módjában is megmutatkozik: az átvezető rész vége és a melléktéma kezdete között határozott, félzáradékos cezúra a formahatár. Mozart szonáta-expozícióiban a melléktéma formai funkcióját némelykor nem is egy, hanem két egymás után felsorakoztatott téma tölti be. (Esz-dúr – K 428 –, A-dúr – K 464 –, D-dúr – K 499 – v4, Esz-dúr – K 563 – v3.) Előfordul, hogy mind a főtéma, mind a melléktéma funkcióját két-két egymás után exponált téma tölti be. (F-dúr – K 332 – zg.szon., Esz-dúr – K 543 – szimf.) Beethoven szonátaszerkesztésére jellemző a főtéma és a melléktéma anyagának egymástól való differenciálása, de ugyanakkor gyakori egyetlen főtéma és egyetlen melléktéma szembeállítására való koncentrálás. Az ilyen kéttémás szonátaszerkezetben megvalósuló témai dualizmus mögött némelykor kimutathatók ugyan a monotematika nyomai, de a melléktéma ilyenkor is a főtéma anyagának pregnáns átalakításából indul ki (f-moll – op. 2 – zg.szon.).

A melléktéma differenciálásának jellemző mozzanata, hogy anyaga folyamatosabb, és tagoltsága nagyobb egységekre terjed, mint a főtémáé. Így Haydn 103. sz. Esz-dúr szimfónia I. tételének főtémája megismételt kis periódus, melléktémája viszont bővült periódus; Mozart F-dúr – K 332 – zg.szon. I. tételének főtémája bővült periódus, első melléktémája viszont nagy periódus; Beethoven C-dúr – op. 2 – zg.szon. I. tételének főtémája háromrészes periódus, melléktémája viszont bővült nagy periódus. A melléktéma formálásának a főtémánál szélesebb ívelése folytán a főtémát általában koncentráltabbnak, a melléktémát dalszerűbbnek érezzük. A dallamosság korántsem annyira általánosítható vonása klasszikusok melléktémáinak, amint ez zenetörténeti és zeneesztétikai írásokban olvasható: bőven akad ugyanis ugrásos dallamú, markáns ritmusú, valamint figurációs melléktéma.

A melléktéma nyitott (rendszerint félzáradékos) exponálását az egész melléktémának vagy az utótagjának átfogalmazott, ill. kibővített megismétlése követi. Ennek során éri el az egész expozíció a dinamikai csúcspontot vagy ritkábban a mélypontot. (Beethoven F-dúr – op. 10 – zg.szon.) A megismételt, átfogalmazott, ill. kibővített melléktéma vagy melléktéma-csoport végét a mellékhangnemben alkotott erős, tökéletes egészzáradék szokta elhatárolni.

d) A zárócsoport

A melléktéma lezárását egy vagy több záró téma szokta követni, amihez gyakran függelék és némelykor vissza- vagy továbbvezető fordulat csatlakozik.

A zárótéma – formai funkciójának megfelelően – előzményt feltételez, de folytatást csak amiatt igényel, hogy nem a főhangnemet, hanem a mellékhangnemet erősíti meg zárófordulatokat tartalmazó, rövidre fogott motívumok ismételgetésével. A zárótéma nemcsak monotematikus szonátákban, hanem egyébként is gyakran többé-kevésbé visszaüt a főtéma kezdetére. Ez a lekerekítés, valamint a többnyire szimmetrikus és aprólékos tagoltság feloldja a melléktéma széles ívű kifejlése során kulmináló feszültséget. A zárótéma formai funkcióját némelykor nem is egy, hanem két egymás után felsorakoztatott anyag tölti be. (Mozart g-moll zg4, D-dúr – K 499 – v4.) Ha az expozícióban mind a fő-, mind a mellék- és zárótéma funkcióját két-két téma tölti be, akkor a szonáta szerkezete soktémás (politematikus; Mozart F-dúr – K 332 – zg.szon., Esz-dúr – K 543 – szimf.; Beethoven Esz-dúr – op. 7 – zg.szon.).

A zárótémát záradék-megerősítő rövíd motívumok ismételgetéséből álló függelék szokta követni. Ehhez nemritkán „prima volta” az expozíció hagyományos megismétlésébe, „seconda volta” a feldolgozási rész kezdetébe torkolló fordulat (visszavezetés, ill. átvezetés) csatlakozik.

A zárócsoport után, az egész expozíció végén rendszerint ismétlőjel utal a klasszikus normál-szonátaforma első részének a megismétlésére. Ez a hagyomány egyezik a két-,ill. háromtagúságban, valamint a régibb típusú szonátaformákban (D. Scarlatti, G. B. Pergolesi) használatos gyakorlattal. Ettől a hagyománytól Beethoven mind a kamarazenében (c-moll – op. 30/2 – heg.-zg.szon.), mind a zongoraszonátákban (az f-moll – op. 57 – szonátáktól kezdve) egyre gyakrabban eltér.[55]

II. A FELDOLGOZÁSI RÉSZ

A klasszikus háromrészes szonátaforma második része egyfelől az expozíció során már bemutatott témák motívumanyagának a feldolgozásából, másfelől új, de formailag túlnyomóan lezáratlan anyagból szőtt moduláló rész, melynek formai funkciója: előzményt feltételező és folytatást igénylő középrész.

A feldolgozási rész anyagának az expozíció során elhangzott anyagokkal való kapcsolata igen különböző mértékű. Nem éppen gyakori, hogy a feldolgozási rész kizárólag tematikus, vagyis az expozíció témáiból eredő anyagból épült. Viszont az sem ritka, hogy kiterjedt, kötetlen figurációs-szekvenciás anyag ékelődik tematikus mozzanatok közé. (Haydn G-dúr – Hob. XVI:27 –, C-dúr – Hob. XVI:35 –, cisz-moll – Hob. XVI:36 –, D-dúr – Hob. XVI:37 –, Asz-dúr – Hob. XVI:43 –, Esz-dúr – Hob. XVI:49 – zg.szon.; Mozart G-dúr – K 387 – v4.; Beethoven C-dúr – op. 2 – és F-dúr – op. 10 – zg.szon.) Mozart a mellékhangnem tonikájáról nemegyszer új anyagot indít, amiből hangnemileg zárt, periódus-szerkezetű pihentető betét kerekedik. Ez az anyag azonban nem kap témai funkciót, mert a tétel további folyamán többé nem fordul elő. (C-dúr – K 330 – és F-dúr – K 332 – zg.szon.; C-dúr – K 296 – és F-dúr – K 376 – heg.-zg.szon.; B-dúr – K 458 – v4.; c-moll – K 388 – fúvós oktett.) A moduláló, tulajdonképpeni feldolgozás csak ez után a betét után veszi kezdetét.

Magának a tematikus anyagnak a feldolgozása ritkán történik periódusnyi nagyságrendű formai egységekben. Ilyen pl. a főtéma idézése a „–1” dúrban Haydn C-dúr – Hob. XVI:35 – zg.szon.-ban, vagy a melléktéma idézése a „+2” dúrban Beethoven c-moll op. 18 – v4-ben. Még ritkább a feldolgozási rész során a főtéma teljes vagy részleges megszólaltatása a tétel főhangnemében, ami előlegezett visszatérésként hat. (Haydn E-dúr – Hob. XVI:13 – zg.szon.) Az ilyen – a rondóformánál már említett – fordulatot „ál-repríz” névvel jelölik.

A tematikus anyag a feldolgozási rész során a legkülönfélébb egymásutánban kerül sorra, sorrendje még kevésbé igazodik az expozícióbelihez. Számos feldolgozási rész kezdetén a főtéma fej-részéből vett, transzponált – ill. egyben transzformált – idézet hangzik el. (Haydn Asz-dúr – Hob. XVI:43 –, e-moll – Hob. XVI:34 –, cisz-moll – Hob. XVI:36 – és két D-dúr – Hob. XVI:19 és 37 – zg.szon.; Mozart C-dúr – K 309 –, a-moll – K 310 – és c-moll – K 457 – zg.szon.; Beethoven f-moll és A-dúr – op. 2/1–2 – zg.szon.) Az ilyen kezdés a barokk kéttagúságra, valamint a Pergolesi nevéhez fűződő szonátaformára emlékeztet. Nem ritka, hogy a feldolgozási rész a zárócsoport valamelyik – rendszerint utolsó – motívumának a továbbszövésével indul. (Haydn Esz-dúr – Hob. XVI:49 –, Mozart D-dúr – K 311 – és Beethoven C-dúr – op. 2 – zg.szon.) A feldolgozási rész kezdetén ritkább a melléktémából eredő anyag. (Beethoven g-moll – op. 49 – zg.szon.) Főtéma- és melléktéma-anyag egymás utáni összeötvözése is előfordul. (Beethoven G-dúr – op. 14/2 és 49/2 – zg.szon.)

A feldolgozási rész terjedelme nagyjából egyenlő arányban áll az expozíeió (és többnyire a repríz) terjedelmével. Bőven előfordul azonban ennél jóval rövidebb terjedelmi arány is. (Haydn C-dúr – Hob. XVI:35 – és D-dúr – Hob. XVI:37 – zg.szon.; Mozart G-dúr – K 283 – zg.szon., továbbá „Eine kleine Nachtmusik”; Beethoven Esz-dúr – op. 7 – zg.szon. és D-dúr – op. 18 – v4.) A feldolgozási rész Beethoven későbbi műveiben a szonátaforma tartalmi és terjedelmi súlypontjává-lett. (III. szimf., f-moll – op. 57 – zg.szon., F-dúr – op. 59/1 – v4.)

A feldolgozási rész harmóniai alkatát modulációk és meglepő fordulatok jellemzik. A modulációk rendszerint elkerülik vagy csak futólag érintik az expozíció fő- és mellékhangnemét. Más hangnemeket érintő modulációk gyakran szekvenciázó következetességgel hol felfokozó, „domináns” – helyesebben kvintekben emelkedő –, hol pedig lecsavarodó, „szubdomináns” – helyesebben kvintekben leszálló – irányban haladnak. Az ilyen, diatonikus lépésekben haladó modulációk túlsúlyban vannak a meglepetésszerű kromatikus. ill. enharmonikus fordulatokhoz képest. Modulációval elért hangnemek egyike-másika nemritkán aránylag kiterjedt szakaszon keresztül érvényesül, de a hangnem egészzáradékos megerősítése helyett álzáradék vagy más meglepő fordulat lendíti tovább a modulációt.

A feldolgozási rész utolsó szakaszának az alkatát a repríz kezdetének az előkészítése jellemzi. Nemritkán külön visszavezető részt lehet megkülönböztetni, ami a főhangnem domináns-orgonapontja fölött elaprózódó anyaggal, cezúra nélkül torkollik bele a repríz kezdetébe.

III. A REPRÍZ

A repríz az expozíció anyagának módosított visszatérése. A visszatérés módositásának az a célja, hogy a fő- és mellékhangnemben exponált anyagok hangnemi feszültségét feloldja: nemcsak a főtéma, hanem a mellék- és tárótéma is a főhangnemben tér vissza. Ettől eltérő szerkezet vagy kivétel (ilyen a más hangnemből induló főtéma-visszatérés: Mozart „Sonata facile” és Beethoven F-dúr – op. 10 – zg.szon.), vagy egyes moll-főhangnemű tételek dúrban exponált melléktémájának a főhangnem Maggiore-változatába helyezett visszatérése; ez utóbbi szerkezet alternatíváiról alább bővebben szólok.

A repríz az expozíciótól nemcsak moduláció, hanem terjedelem tekintetében is többé-kevésbé eltér. Az expozíciótól való elhajlás néha már a visszatérő főtémán belül megy végbe (Haydn e-moll – Hob. XVI:34 – zg.szon.; Mozart C-dúr v5), máskor az átvezető rész folyamán (Haydn C-dúr – Hob. XVI:35 –, Mozart F-dúr – K 332 – és Beethoven G-dúr – op. 49/2 – zg.szon.), vagy az átvezetőrész befejeztével (Mozart F-dúr – K 547/a – zg.szon.), ill. kihagyásával (Beethoven F-dúr – op. 10 – zg.szon.) történik. Kivételesen később, csak a melléktéma folyamán következik be az expozíciótól való elhajlás Mozart C-dúr – K 330 – zg.szon.-ban. Ugyancsak kivételes, hogy Mozart D-dúr – K 311 – zg.szon. reprízében a melléktéma előbb tér vissza, mint a főtéma, ami a nagybani formatervet „híd”-szerűvé teszi. („Tükrös repríz”; a tétel váza: főtéma – melléktéma – feldolgozási rész – melléktéma – főtéma.)

Dúr-melléktéma visszatérése dúr-szonátákban általában csak a hangnemileg azonos értelmű felső kvart- vagy alsó kvint-transzponzícióban adott regiszterváltás lehetőségével gazdagítja a melléktémát. Moll-tételek dúr-melléktémájának a visszatérése ezenfelül két változás lehetőségét nyújtja: vagy megmarad a moll-főhangnem és a melléktéma ennek megfelelően transzformáltan tér vissza, vagy pedig a melléktéma megtartja a dúrjellegét s a tétel ezen a helyen átcsap a főhangnem Maggiore-változatába. Moll-szonáták dúr-melléktémája a reprízben Mozartnál mindig, Haydnnál rendszerint a moll-főhangnemben, tehát Minore-transzformálásban tér vissza. Beethoven moll-szonátáinak a párhuzamos dúrban exponált melléktémája a repríz folyamán hajlamos a dúrjelleg megtartására és a tétel így a főhangnem Maggiore-változatába csap át (c-moll – op. 18 – v4 és c-moll – op. 30/2 – heg.-zg.szon.), máskor meg szokatlan hangnem-viszonylat közbeiktatása előzi meg a melléktémának a moll-főhangnembe transzformált visszatérését. (Két c-moll – op. 10/1 és op. 13 – zg.-szon.) Egyébként a melléktéma mind dúr-, mind moll-főhangnem esetében is hajlamos arra, hogy a repríz során kisebb-nagyobb mértékben eltérjen az expozícióbeli megfogalmazás pontos transzpozíciójától. (Haydn D-dúr – Hob. XVI:37 – zg.szon.; Mozart Esz-dúr – K 543 – szimf.; c-moll – K 399 – fúvós szerenád; Beethoven E-dúr – op. 14 – zg.szon.)

A repríz jellegzetes bővítménye az egész tételt lezáró kóda. A kódában már Haydn óta újabb tematikus fejlesztés csatlakozik a tételhez, nemegyszer a főtéma teljes vagy részleges, főhangnembeli felidézésével, ami a szonátaformának rondószerű beütést ad. (Haydn e-moll – Hob. XVI:34 – és C-dúr – Hob. XVI:35 – zg.szon.; Mozart g-moll zg4; Beethoven C-dúr – op. 2 – zg.szon.) Ez a kezdeményezés a gyökere olyan méretű és szövésű kódák kialakításának, amelyek szinte második feldolgozási résszé szélesednek. (Mozart B-dúr – K 458 – és D-dúr – K 499 – v4; Beethoven F-dúr – op. 18 – v4, c-moll – op. 30/2 – heg.-zg.szon. és III. szimf.)

A repríz vége és a kóda kezdete között számos tételben ismétlőjel utal a feldolgozási rész kezdetétől való ismétlésre. Ez a klasszikus hagyomány nem érinti azokat a szimfóniákat, amelyekben második feldolgozási résszé kibontakozó nagy kóda kiszorítja az első feldolgozási résznek és a repríznek az összefüggő megismétlését. Hasonlóképpen nincs ilyen ismétlés a szonátaformájú nyitányokban, mert ennek a műfajnak a formai funkciójával ellenkeznék bármilyen újrakezdés az előretörő kifejlés valamelyik korábbi, már túlhaladott pontjától kezdve. Beethoven egyéb szonátaformájú tételekben is mind ritkábban írja elő a feldolgozási résztől kezdődő ismétlést. Ennek a kiveszőfélben levő hagyománynak példája az F-dúr – op. 10 – zg.szon., az A-dúr és B-dúr – op. 18 – v4 és az a-moll – op. 23 – heg.-zg.szon.



[51] Ennek megfelelően az ebben a szakaszban sorrakerülő utalások közelebbi megjelölés nélkül mindenkor az idézett művek első tételére vonatkoznak.

[52] Irodalmi művekben a cselekmény és a benne részt vevő személyek kiindulási helyzete felel meg az expozíciónak.

[53] Az ismétlés nem azonos a visszatéréssel: a reexpozíció = az expozíció megismétlése, a repríz = az expozíció visszatérése.

[54] Bár a bécsi klasszikusok zenéjének egyik fő formálási módja a periódus-alkotás, mégsem lehet egyetérteni azzal a szemléletmóddal, amelyik az ilyen nyitott formájú szakaszokból is periódusokat vél elkülöníteni. (H. Riemann.) Ez a szemléletmód elmossa a zárt és nyitott formarészek váltakozásának a tudatosítását. A klasszikus szonáta-expozíció átvezető része a zártabb főtéma és melléktéma között hasonló szerepet tölt be, mint a rondó-közjáték vagy a barokk Concerto-forma „Divertimento” szakaszai. – Amikor a főtéma zárósúlya egybeesik az átvezető rész kezdősúlyával, akkor a cezúra ilyen áthidalása is mentesíti az átvezető rész lazább anyagát olyan félreértés alól, mintha témai rangú szakasz kezdődnék.

[55] Szonátaformájú nyitányok expozíciója rendszerint nem kerül ismétlésre. Versenyművek szonátaformájú első tételében ismétlés helyett két egymástól különböző expozíció hangzik el egymás után (Lásd alább a C) szakaszt!)